Palágyi-Mészáros Lívia: Santorini – Görögország – 2006

Palágyi-Mészáros Lívia: Santorini, 2006. június 25-július 2.

Egy összességében kellemes nyaralás több kisebb bosszúsággal

Első nap.
A gépünk délután 5-kor indult Ferihegyről. Jó rohanós délelőttünk volt, szerencsére mindent sikerült gyorsan elintézni, negyed 4-re már a reptéren voltunk. De mint kiderült, utastársaink megint megelőztek minket, mi vettük át utoljára a jegyet az utazási iroda pultjánál, és a check-in pultnál már végtelen hosszú sorok kígyóztak. Viszont most az egyszer sikerült jó sort választani, így nemcsak az a luxus adatott meg, hogy egymás mellett üljünk, de ráadásul az ablak mellett tehettük mindezt. Elbúcsúztunk anyuéktól és már húztunk is be a senki földjére, ahol már kezdett erőt venni rajtunk a “nyaralás érzés”.
Elnézelődtük a boltokban, és pár perc múlva már azt vettük észre, hogy megvolt a last call a gépünkre. Rohantunk a pulthoz, aholis kiderült, hogy ez nem a mi gépünk, a Travel Service is indított egy gépet Heraklionba pár perccel a miénk előtt. A nagy izgalomra ittunk egy sört, és már szálltunk is fel a repülőre. Ahol kijelentették, hogy fél órát kell várnunk a felszállással, mert a Heraklioni légtér tele van. Nem nagyon értem, hogy honnan tudták, hogy 3 óra múlva, amikor odaérünk, akkor is tele lesz, mint ahogy azt sem, hogy ha mindig tele van ilyenkor, akkor miért megy ilyenkor a charter. Na mindegy.
Mikor leszálltunk Krétán, nekünk is ki kellett szállni, egy tranzitváróban voltunk kb. fél órát, mikor betereltek bennünket a buszokba és elindultunk a géphez. Illetve csak indultunk volna, ugyanis újra visszatereltek minket a váróba azzal, hogy kis gond akadt a géppel, de nyugi, 5 perc és elintézik. Persze az 5 percből 45 lett, és a gépen derült ki, hogy a görögök túltankolták a repülőt, ezért nem tudott volna Santorinin leszállni, vissza kellett varázsolni a kerozint. 20 perc repülés után értünk Santorinire, 2 óra késéssel. A leszállás elég kalandos volt, a szél dobálta a gépet, és végig úgy éreztük, a vízre fogunk leszállni, a kifutópálya a vízben végződik.
Szerencsére utána minden rendben volt, meglepően kellemes apartmant kaptunk (Mary), ájultan zuhantunk ágyba.

Második nap.
Reggel jól elaludtunk. Negyed 10-kor ébredtünk fel, 10-ig volt reggeli, de még fogalmunk sem volt hol. Gyorsan összekaptuk magunkat, megkerestük a Vénusz hotelt, ahol a reggeli volt. Az egyik felszolgálónak mondtuk, hogy kik vagyunk, de fogalma sem volt semmiről, azt mondta, a reggeli csak a hotel vendégeinek van. Felhívtam a képviselőnket, aki azt mondta, mindjárt intézkedik, várjuk ott ahol vagyunk, mindjárt küld valakit. Persze senki sem jött, felhívtam újra a képviselőt, aki nem értette, miért nem rendeződött még az ügy. Aztán egyszercsak azt mondta a nő, akivel eddig hadakoztunk, hogy együnk. Összeszedtük a maradékokat, így legalább nem korgott a gyomrunk, de nem győzött meg minket a helyzet arról, hogy holnap is lesz reggelink.
11-re elmentünk a fejtágításra, befizettünk a csütörtöki vulkántúrára, de a többi nem nagyon hatott meg minket. Elmentünk inkább útikönyv, sapka és robogó után vadászni. Hihetetlen, de találtunk magyar nyelvű Santorini könyvet. Otthon egy sincs, amiben 1 oldalnál több lenne erről a szigetről, itt pedig egy egész kötet…
A robogóbérlésnél azt mondták, hogy épp nincs 125 cc-s motorjuk, ezért kapunk egy choppert ugyanazért a pénzért, és holnap kicserélik robogóra. Mikor megláttuk a motorunkat, és kiderült, hogy egy hétre csak 20 euróval több, mint a robogó, azonnal döntöttünk: ez kell egy hétre.
Új szerzeményünkkel elindultunk felfedezni a szigetet, Csak mentünk, teljesen céltalanul. Eljutottunk Firáig, de megtekintését későbbre halasztottuk. Perissában meg akartunk mártózni a vízben, de olyan hideg volt, hogy csak térdig merészkedtem bele. Megnéztük a Red Beachet is, tényleg egészen drámai. Késő délután már csak a panorámát volt erőnk bámulni. Visszamentünk az apartmanba, pihentük egy órát, majd utánanéztünk a vacsorának, ugyanúgy a Vénuszban. Meglepően gördülékenyen ment a dolog, azonban a kaja a legnagyobb jóindulattal sem volt jónak, sem bőségesnek tekinthető. Örültünk, hogy Perissában nem hagytuk ki a gyrost.

3. nap
Reggeli után (ami akkor sem volt jobb, ha időben mentünk) felmentünk megnézni az ókori Thirát. Megint hálát adhattunk az égnek és az eszünknek, hogy erős motort béreltünk, a macskaköves szerpentin nem lehet egyszerű egy kis robogóval. Fent olyan hihetetlen erős szél fújt, hogy szinte kapaszkodni kellett, hogy el ne vigyen. De a kilátás csodálatos volt. Már azért megérte.
Utána az egész napot a mesés Firában töltöttük. Beültünk egy étterembe a kalderán, megkerestük a kereskedelmi kikötőt, de most nem volt bent csak 2 kis komp. Utána nagy nehezen megtaláltuk a “belvárosi” kikötőt is, és úgy döntöttünk, lemegyünk lépcsőn, felfelé pedig a felvonót választjuk. Nem is lett volna olyan nagy gond a lépcsőzés, ha nem hatotta volna át az utat a már-már elviselhetetlen szamár szar szag. Gondolhatjátok, hogy ahol majd’ száz szamár “parkol” egész nap, és termékeiket egész nap tűzi a nap.. gyomorforgató volt. Pedig épp akkor dicsértük meg a görögöket a tisztaságért.
Megnéztük az régészeti múzeumot is, nem volt rossz, de semmi extra, kivéve talán a módszert, hogyan rekonstruálták a fából készült tárgyakat: az elkorhadt fa helyén maradt üregeket kiöntötték gipszből.
Hazafelé még felmentünk a Kamarit és Perissát elválasztó nagy hegyre, majd pihentünk egy kicsit és irány a vacsora, ami még rosszabb volt, mint előző este. Levezetésképpen végigsétáltunk Kamari parti sétányán, majd nyugovóra tértünk.

4. nap
Az egész napot Oiaban töltöttük. Elsétálgattunk a házak között, Ouzot ittuk a teraszokon, megnéztük kikötőt. A Fira Oia úton felfedeztük az üzeneteket, ezért lementünk a partra fehér kavicsot keresni, majd mi is kiraktuk a magunk feliratát. Délután visszajöttünk Kamariba, és kipróbáltuk az Index fórumon sokat dicsért Gyros Time-ot. Mondhatom, hatalmas csalódás volt. Egész Santorinin nem tapasztaltunk még ilyen bunkóságot, mint ebben a talponállóban. A bajszos tulaj tényleg ott volt, de fontosabb volt neki a beszélgetés, mint a kiszolgálás. Egy nagyképű flegma rasztahajú szolgált ki minket, nagyon nagy úr volt. Még az útszéli lakókocsis is sokkal emberibb volt ennél. A gyros jó volt, de semmi extra.
Este visszamentünk Oiaba megnézni a naplementét. Kerestünk egy éttermet, ott vacsoráztunk, közben szép lassan lement a nap. A taps sajnos elmarat, legalábbis az étterem vendégei közül csak én tapsoltam. Megint iszonyatos szél volt, az étterem fél pohárkészletét összetörte, és szenvedtem a hajamtól. A naplemente viszont tényleg szép volt.

5. nap
Elmentünk megnézni a vulkánt az utazási iroda által szervezett úton. A vulkán valóban lenyűgözően nézett ki, különösen a partvonala, még a hajóról. Felmentünk az 1956-ban létrejött kráterekig, ahol még érezni lehet az aktivitást, azonban nem volt időnk megvárni, ugyanis rohanni kellett vissza a hajóra. Utána a meleg vizű forrásokhoz vitt a hajó, amelyek a vulkáni működés miatt melege. Én nem úsztam be, mert nagyon messze állt meg a hajó, és csak fél órát hagytak arra, hogy valaki beérjen és vissza, ami nagyon rövidnek tűnt. És valóban, az úszó társaság egy része még a felénél sem tartott az odaútnak, amikor már kürtölni kezdett a hajó. Persze a legtöbben nem törődtek vele, mentek tovább, a végén azonban az egész inkább úszóversenyhez hasonlított….
Végül a hajó elvitt minket a szembe szigetre egy halászfaluba, ahol viszont 2,5 óránk volt, ami alatt majdnem meghaltunk az unalomtól.Nem értem, hogy mi a jó égnek kellett ennyire sietni, ha egy teljesen érdektelen kikötőben ücsörgünk órákat… Nem mentünk fel a hegytetőn található faluba, mert nem találtuk érdekesnek, és a többiek elbeszéléséből kiderült, hogy valóban nem is az. A másik indok az volt, hogy Firában már elegünk lett a szamár ürülék mindent átható szagából. Beültünk egy helyi tavernába enni, és rá kellett jönnünk, hogy nem a Gyros Time-ban a legszörnyűbb a kiszolgálás. Norbi kért egy ouzót, mire kihoztak neki egy üveg (2dl) ouzót úgy magában, víz nélkül, melegen, egy olyan üvegben, ami csupa por volt, mintha 10 éve a polcon lenne. A kaja is rémes volt… a kiszolgálásról nem is szólva. Kardhalat ettem és töltött paradicsomot.
Amikor hazaértünk, semmihez sem volt kedvünk, elmentünk a Vénuszba vacsorázni, majd lefeküdtünk.

6. nap
Délelőtt elmentünk megnézni a világítótornyot, majd vissza kellett jönnünk az apartmanba, mert nem töltöttem fel az elemeket a fényképezőbe. De egyébként sem tudtunk mit kitalálni… rá kellett jönnünk, hogy kezdünk unatkozni Santorinin. Elmentünk, ettünk egy gofrit, majd nagy nehezen rászántuk magunkat, és elindultunk Red Beach felé, hogy strandoljunk kicsit. Igen, jól hallottátok. Amit csak végső unalmunkban szokunk megkockáztatni. Ott töltöttük az egész délutánt, leginkább olvastunk.
Vacsorázni Firába mentünk, közben megnéztük a naplementét, megint csodálatos volt.

7. nap
A nap nagy részét azzal töltöttük, hogy végigjártuk a legszebb helyeket a szigeten. Az előző napokban sokszor elátkoztam az állandó szelet, ezen a napon azonban megtudtam, hogy milyen, amikor nem fúj. Mire délután újra a Red Beach-nél kötöttünk ki, már egyáltalán nem találtam olyan jéghidegnek a vizet. Talán sosem esett még ilyen jól a tenger.
Este megkóstoltuk a “meat balls in tomato souce” nevű helyi jellegzetességét, és abszolút kedvencünk lett.

8. nap
Délig kellett elhagynunk a szobát, és annyira letört minket a búcsúzás, hogy kihagytuk az utolsó reggelit. Helyette elmentünk abba az étterembe, ahol először ettünk. Megkóstoltam a moussaka-t, nem volt ehetetlen, de nem lesz a kedvencem. Utána elmentünk a világítótoronyhoz, melyet kétségkívül a sziget egyik legszebb részének avattunk. És a legszebb tengerpartnak, amit valaha láttunk. Még rengeteg időnk volt, az idő pedig forró, úgyhogy kitaláltuk, hogy az előzetes tervekkel ellentétben fürdünk egyet. Csakhogy a fürdőruhám a táska alján, amit így is alig bírtunk lezárni… Jobbnak láttuk, ha veszünk gyorsan egyet.
Lementünk egy partra, ahol olyan nagy kövek voltak, hogy alig bírtunk bemenni a vízbe. Mivel jó alaposan lehorzsoltam a térdem, úgy döntöttünk, hogy más strandot keresünk. Egy helyen ki volt írva: Tropical beach, és a képen pálmafás strand… gondoltuk megnézzük. A pálmafák tényleg ott voltak. Kiszáradva. ez egy tönkrement strand volt, de a víz kellemes, és lassan mélyülő.
Utána megejtettük az utolsó vacsoránkat a szigeten, a legszebb helyen, ahol voltunk (Akrotori szélén egy étterem, csodás kilátással a kelderára). Mivel nem volt húsgombóc, kitaláltam, hogy rendeljünk ún. “görög tálat”, ami csupa helyi jellegzetességből állt. Felét sem ettük meg 🙂 De már tudjuk, legközelebb mit nem kell rendelni.
Már csak annyi időnk maradt, hogy visszamenjünk a csomagjainkért és leadjuk a motort. Megint megszakadt a szívem, hogy véget ért a nyaralás. Mókuskerék…

Palágyi-Mészáros Lívia

A szerző írásai Az Útikalauzban

Palágyi-Mészáros Lívia: Mombasa, Masai Mara Nemzeti Park – Kenya 2006

Palágyi-Mészáros Lívia: Santorini – Görögország – 2006