Pásztor Zoltán: Madeira, az Atlanti-óceán zöld szigete – Portugália – 2007

Pásztor Zoltán: Madeira, az Atlanti-óceán zöld szigete – Portugália – 2007

Rövid beszámoló a sziget érdekesebb látnivalóinak feltérképezésével, néhány jó képpel és egy olyan állítással az ottani csatornákról, amit fizika órán nem mernék megismételni

Egy szeles, hűvös februári napon indultunk menetrendszerinti járattal lisszaboni átszállással Madeirára egy utazási iroda szervezésében. Egy kissé hosszú volt az út, főleg a lisszaboni reptéren eltöltött három órás transzfer volt sok.

Aztán a késő esti, vagy inkább éjszakai órákban megérkeztünk Madeira repterére, de a leszállás nekünk, tapasztalt repülős utazóknak is kissé hullámvasútra emlékeztetőre sikeredett. Mint később kiderült, nemcsak a nagy szél, hanem a kissé rövidre sikerült leszállópálya miatt is. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a leszállópálya már a hosszabbított változat, képzelem, milyen lehetett a régi!

Az éjszakai megérkezéskor a szálláson közölték, hogy a telepített idegenvezető másnap kora délután érkezik. Meg is jött, és részletes beszámolót tartott a szigetről, aminek egyik magyar vonatkozása, hogy itt töltötte utolsó éveit az utolsó király (IV. Károly) száműzetése után. A sziget történetén kívül természetesen több, az iroda által szervezett utat is a figyelmünkbe ajánlott, és felhívta figyelmünket az autóbérlés veszélyeire(!).

Madeiráról annyit, hogy itt szinte csak függőlegesben lehet közlekedni, szerpentinek és alagutak hálózzák be az egész szigetet. Négy éghajlat uralkodik vertikálisan: a tengerparti szubtrópikustól a 2000 m-en lévő hegyvidékiig. De a fő veszélyforrást nem ez, hanem egy másik tényező eredményezi: a Golf-áramlat. A szigetet a Golf-áramlat körbeveszi és folyamatosan páradús légtömegeket szállít a sziget felé. Ami aztán a hegycsúcsokon kicsapódik, és bőséges, mesterséges csatornákban (levada) összegyűjtött vízzel látja el az alant fekvő völgyeket, na és persze az utakat is. A víz aztán keveredik a behurcolt eukaliptuszfa csúszós nedvével és már kész is a természetes olajfolt, hatásában megegyezve az autóból származóéval. Ez az egyik balesetveszély, amire nem számítanak a turisták, a másik pedig szintén a vízzel összefüggésben, a málló sziklák. Legváratlanabb helyeken zárják le az utakat a kőomlás miatt, ezért szerencse, ha már csak a lezárás után érkezünk oda(!). Miután sikerült elbátortalanítania minket, inkább az egyik szervezett utat választottuk, másnapi indulással.

Mivel még csak kora délután és kellemes idő volt (egész nap 20 fok körül) bebuszoztunk Funchal-ba a fővárosba. Maga a távolság mintegy 15 km, de az út több, mint negyven percig tart a szerpentinek jóvoltából.
A farsangi szezon kellős közepén érkeztünk, ami portugál nyelvterületen fontos esemény, így mi is ízelítőt kaphattunk a karneválból, igaz, csak a „bolond karnevál”-nak nevezettből. Azért annyira nem kötött le minket, így inkább a helyi siklóval (teleferico) felmentünk a Monte (gondolom, hegyet jelent nemes egyszerűséggel) hegyére, ahol megnéztük az utolsó magyar király síremlékét, majd a helyi gördeszkázást, a tobogánt.
Ez tulajdonképpen fatalpakra szerelt vesszőkosár, amit két megtermett férfi taszigál, vagy inkább fékez, miközben az csúszik a meredek utcán lefelé.
A hegyen bementünk a Madeirán gyakori, dús vegetációjú és százféle virágos növényt tartalmazó kertek egyikébe, ahol sötétedésig sétálgattunk, majd mikor már határozottan kezdett lehűlni a levegő (legalábbis ilyen magasságban) hazatértünk.

 

A másnapi kiránduláson a sziget nyugati partja felé indultunk, ahol több nevezetes pontot érintettünk. Camara de Lobos (a farkasok-azaz fókák- barátja), ahol ugyan fókát már régen nem láttak, de a banánültetvények zöldje messzire hirdette a szubtrópusi éghajlat függőleges elterjedési zónáját. Azért a helyben termelt banán ízletesebb, mint az itthon kapható (habár méreteit tekintve kisebb). Ezután Európa legmagasabb tengerparti szirtjén (Capo Girao) álltunk meg, ahol kilátással, vagy inkább lelátással lehettünk 500 m függőleges sziklafalról az óceánra.
A tengerparti buszozás után a sziget belseje felé vettük az irányt, ahol 1000 méter magasan, egy hágón – a Boca de Encumeada – alatt álltunk meg.

A kilátás a párás idő ellenére bámulatos volt, a Boca (azaz száj) felett átbukó felhővel tényleg nem mindennapi látvány. A kirándulás során a sziget fennsíkján alkalmunk volt egy kis levada-túrát tennünk.
A levada, Madeira leghíresebb látnivalója, igazából nyitott vízvezeték rendszer, amely a felhőkből kicsapódó esőt vezeti el a tengerpartra. Néha az az ember érzése, hogy a víz felfelé folyik, s valóban, az adott szakaszon tényleg(!) így működik. A közlekedő edények elvén alapulva, és többszáz kilométernyi hálózatot alkotva, a levadák biztosítják a sziget víz utánpótlását, és néha meredek szakadékok mellett veszélyesen keskeny utakon csodálatos kirándulóhelyekre vezetnek el bennünket. Persze az alapvető funkciója nem a szépség, hanem a gyakorlatiasság.

 

A rövid séta után leereszkedtünk a másik oldalra, ahol Porto Moniz-ban, a láva és a hullámok által kivájt természetes medencék mellett álltunk meg. Akár fürdeni is lehetett volna, de azért ahhoz hűvös volt mind a levegő, mind a víz. Bár néhány német turista azért megtette, s néhány fotó kedvéért mi is belegázoltunk.
A következő napot ismételten Funchalban töltöttük, ahol a Santa Catarina parkot (ezt is látni a webkamerán – http://www.madeira-web.com) és a városi piacot néztük meg.
A piacon látni igazán Madeira hihetetlen flóráját: a nálunk ismert dísznövények XXL kiadásban és változatos színekben láthatóak.
A kikötőben sétálva derült aztán ki, hogy idefelé jövet, hol és milyen szakadék mellett jött el az autóbusz, amivel bejöttünk. Csak eleinte volt furcsa és borzongtató, aztán hamar megszokta az ember a tenger fölé több méterrel kilógó autópálya-felhajtó látványát is.

Ezután következett három nap autós ismerkedés a szigettel.
Első állomásunk Pico do Arieiro, az 1800 méter magasan lévő hegycsúcs, csodálatos panorámával, ahova autóút is vezet. Ebből következően nemcsak autós, hanem buszos túrák is vezetnek ide, számtalan turistával egyetemben.
De a látványból mindenkinek jut elég, hacsak nem ereszkedik köd a csúcsokra.
Rövid túra után egy Santana nevű faluba vezetett utunk, ahol hagyományos, apró házakat lehet találni, amelyek közül az egyik lakottba be is lehet menni. Sőt a tulajdonos (nyilván némi borravaló reményében) maga invitálja a turistákat a házába, akár pogácsával és pálinkával is megkínálva a betérőt.

Majd ezután a sziget keleti csücske felé vettük az irányt, ahol az óceán és a szelek által szakadatlan rombolt sziklák kissé ingatag felszínén sétáltunk, fotóztuk a tengert, a sziklákat és a skót felföldre emlékeztető vidéket.

Rabacal, minden természetkedvelő paradicsoma egy fennsík közepén található. A trópusokhoz hasonlatos zöld növényzet borítja be ezt az elképesztően buja, vízmosásoktól át-átszőtt völgyet, a völgy végében vízesésekkel. Mi a Risco vízesését választottuk, ahova levadákon és dzsungelszerű erdőkön át vezetett az út.

Nagy szerencsénk volt, mert még a nap is sütött, de mikor feljöttünk a völgyből, lassan, de biztosan köd lepte be a tájat, így egy gyalogos sebességével ereszkedtünk le a déli partra. Ahol szikrázó napsütés, és kellemes meleg fogadott, így itt nemcsak a fotó kedvéért mentünk bele az óceánba. Na, azért nem úszni, csak lábat áztatni. Még egy kitérőt tettünk a Capo Girao felé, lényegesen kevesebb turistát és a napnyugtát látva.
A kirándulások utolsó napján először Camachá-ba, a vesszőfonás madeirai fellegvárába (szó szerint értendő, mert magasan a tenger felett található a város) mentünk. Ugyan nem rendeltünk karosszéket (bár megtehettük volna, hiszen házhoz szállítást is vállalnak), de azért megnéztük a vesszőfonás mibenlétét.

Ezután Sao Vincente barlangját néztük meg, érdekes 3D vetítéssel kombinálva. A barlang érdekessége, hogy a láva alakította ki. Gyakorlatilag egy lávacső belsejében sétáltunk, ahol a gyér fény és az állandó nedvesség hatására apró zöld növények élnek.

Ebéd után Seixal, a szintén lávamedencéiről ismert település következett. Ez esetben a fürdés teljesen kimaradt a programból, nemcsak az időjárás miatt, hanem azért is, mert akkora hullámok csapkodták a sziklákat, amelyek bizonyára egy embert is elsodortak volna.

Még egy napunk volt hátra a szigeten, de ezt édes semmittevéssel töltöttük a szállásunkon, illetve a tengerparton ücsörögve.
Pásztor Zoltán

Pásztor Zoltán írásai az Útikalauzban

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés