Szabóné Antal Éva: Nyár Drvenyikben – Horvátország – 2003
Lírai, mégis információban gazdag beszámoló egy öt évvel ezelőtti dalmáciai nyaralásról – bőséges történelmi háttérrel
Bevezető (egy maroknyi történelem)
Sok-sok éve már, hogy a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjának, Anjou (Nagy) Lajos király lányának, Máriának életét megismertem kiváló írónőnk, Dénes Gizella Kisasszonykirály c. könyvének olvasásakor.
Még fiatal lány koromban került először a kezembe ez a regény, s a mai napig az egyik legkedvesebb olvasmányom maradt. Sok éven át voltak szereplői gondolataimnak a regény alakjai, főhősei, akiknek sorsa, élete a XIV. századi időkben ugyanolyan nehéz és kiszámíthatatlan volt, mint akár a mai időkben, a mában élő embereké. De a könyv lírai hangvétele segítségével át tudtam érezni gondjaikat, örömüket, bánatukat, én is úgy éreztem, akárhányszor olvastam a regényt, hogy a történelem e korszakát olyan emberek tették naggyá, akikre a mai ember is büszkén tekinthet vissza, bármikor.
Nagy Lajos király halála után – fiú örököse nem lévén – leánya, Mária (1370-1395) örökölte a koronát, tizenegy évesen. Az akkori főrendek, nemesek és az egyház csak így látta biztosítva a magyar korona hazai földön maradását, habár ez a választás – később bebizonyosodott – nem volt túl szerencsés. Mária nem volt alkalmas a királyi korona viselésére, ezért több évig tartó villongások, harcok és háborúk után, férje, Luxemburgi Zsigmond lett az ország ura, s így az Anjouk uralma véget ért.
Anjou Lajos király életében, és halála után leányának négy éves uralkodása alatt – mely időben édesanyja, Kottromanich Erzsébet tartotta kezében igazából a hatalmat – Magyarország határait még három tenger mosta. Többek között a délvidék, Horvátország, Szerbia és egész Dalmácia a magyarok kezében volt. A királyi család hívei, akik Anjou Máriát szerették volna látni a trónon, (Garák, Forgáchok,) mindent megtettek azért, hogy a délvidék urai is behódoljanak az új királynak, és azt tanácsolták az uralkodónak, hogy a tengerparti városok látogatásával, értékes ajándékok és nemesi birtokok adományozásával próbálja megszerezni a Frangipániak, Horváthyak hűségét.
Mária király szerette a szent hegyeket, melyek között vezet az út, le a tengerpartig. Korábbi látogatásaik alkalmával, mikor még élt az édesapja, Anjou Lajos, fényes kísérettel mentek a délvidékre, s még gyermekfejjel élvezte a hatalom örömeit.
Az úton a hintójuk mellett lovagolt az a fiú, aki szívének a legkedvesebb volt a világon, a fiatal Gara Miklós. Tőle kapta azokat a csodálatos ciklámeneket, melyek csak az agrami hegyekben nőnek, s ahová a bátor férfi csak élete kockáztatásával tud feljutni, a sziklák tetejére.
Igazából a hűségeskü megszerzésére nem sok esélye volt a királyi családnak azon véres események után, hogy a délvidék urai által választott királyt, Durazzói (nápolyi) Károlyt, – akit Nagy Lajos halála után királlyá koronáztak – a budavári farsang idején 1386 telén Erzsébet hívei megölték. Az olaszok vendettát esküdtek, és a meggyilkolt olasz király magyar híveinek segítségével – a gyakovári csatamezőn – fogságba ejtették Mária királyt és anyját, Erzsébetet. A tengerparton, Horváthy János bán várának, Novigrádnak falai között őrizték őket egy egész éven át, míg a velenceiek a királyhű magyar urak kérésére, hajóflottájuk segítségével, Novigrád alá vonultak, s Máriát kiszabadították börtönéből. (Anyja, Erzsébet már néhány hónappal korábban gyilkosság áldozata lett, melyet bosszúból, Horváthy János bán követett el ellene).
Mária király története nagyon közel került a szívemhez. Régóta vágytam arra, hogy lássam a szent hegyeket, melyek között olyan boldog volt, míg a korona a fejére nem került, apja halála után. S a tengert, melynek látványa volt egyetlen vigasza a novigrádi börtönben, egy éves fogságának ideje alatt.
Az idén nyáron családom javaslatára elhatároztuk, hogy leutazunk a horvát tengerpartra. Most, az utazás előtt ismét elővettem kedvenc könyvemet, és a jól ismert történet olvasása közben oldódott fel bennem az a feszültség, ami utazás előtt szokott rám törni, félve az ismeretlentől, de mégis vágyakozva az ismeretlen után.
Útvonalunk most nem a megszokott, jól ismert Zágráb-Karlovac útvonal lesz, hanem a Hercegovina-Bosznia területén áthaladó, jóval rövidebb, de nehezebb, mégis látványaiban gazdag, csodás hegyeken, völgyeken átvezető nemzetközi út.
Annak tudatában, hogy a néhány évvel ezelőtti szerb-horvát háború nem múlt el nyomtalanul azon a vidéken, melyen keresztül utazni szándékoztunk, nem kis aggodalommal indultam el a nyaralásra, de bíztam abban, hogy a Jó Isten segíteni fogja utunkat, és minden akadály nélkül célhoz érhetünk majd.
I.rész
Indulásunk napja vasárnap. Hajnali öt órakor már úton vagyunk lányomékkal, Béci kutyussal és a rokonokkal telt három személyautóval Makarszka felé. A hatos úton haladunk, úgy döntött a család, hogy a rövidebb, ám kissé veszélyesebb terepet választjuk útvonalként. A mohácsi határátkelőnél, Udvar határállomásnál lépjük át a magyar-horvát határt. Előttünk csak egy-két autó várakozik, rövid útlevélkezelés után máris Horvátországban vagyunk, s irány a Tenger! De addig még kétszer át kell lépnünk a határt, mert nemsokára elérjük a horvát-bosnyák határátkelőt, ahol szintén rövid idő alatt jutunk bosnyák földre.
A közelmúlt háborús eseményei a mai napig láthatóak ezen a vidéken. De az emberi optimizmus s a vállalkozó szellem nem hagyja magát legyűrni, és ott, ahol szinte mindent földig rombolt az emberi gyűlölet, újból élet virul, és látható az emberek igyekezete, élni akarása. Számtalan elhagyott, felégetett, szétlőtt épület mellett már látható az élet jele, elegáns, szép épületek sora emelkedik a pusztítás fölé, és elfeledteti az utazóval, hogy ezen a földön – nem is olyan régen – milyen ádáz csata folyt az országok függetlenségének kivívásáért.
Bosnyák földön haladva találkozunk az iszlám vallás jegyeivel, a kicsi, fehér, karcsú minaretekkel, melyek emlékeztetnek minket a néhány Magyarországon is látható, még a török hódoltság idejéből itt felejtett mecsetre. A természet számtalan csodálatos adománya mindannyiunkat elbűvöl, jó lenne mindent megörökíteni, hogy még sokszor láthassuk ezt a mesevilágot, ha majd utunk véget ér.
A Neretva völgyébe kora délután érünk el. A folyó fenséges hegyvonulatok között kanyarog, türkiz zöld színű vízével elkápráztatva az utazót. Régóta ismerem, és csodálom Csontváry Kosztka Tivadar A római híd Mostarban c. festményét. Sosem tudtam eddig megfejteni, vajon miért festette a művész zöldre a Neretva folyó vizét. Hát azért, mert zöld. Valóban zöld, még a felette lévő kék ég sem tudja megváltoztatni ezt a rendkívüli szépségű színt, melyet a hihetetlen mélységű folyó létrehoz, a körülötte vonuló hegyek árnyékában.
Mostar a folyó mentén, igazi kis ékszerdoboz. Még a mai, félig romos állapotában is elbűvöli a látogatót, és elhiteti velünk, hogy az emberi méltóság túléli a kegyetlenséget, a háborúkat, és újra éled az emberek szívében. Mindenütt látni a megmaradt lakosság próbálkozásait, számtalan kis étterem, cukrászda várja a hűsölni, pihenni vágyókat, és a világ talán legfinomabb fagylaltjával kedveskedik néhány bosnyák márkáért a fáradt turistáknak.
Régi álmom volt, hogy egyszer eljussak Mostarba. Legalább olyan nagyon vágytam rá, mint Taorminába, Siciliában. Most alig hiszem el, hogy itt állok a Neretva fölött, és az ideiglenes hídról nézem a város képét, távolban a Csontváry által megfestett képről oly ismerős, fenséges hegyek látványával. Igaz, a régi, több száz éves hidat már nem láthatom eredeti formájában, de a festő csodálatos művének segítségével – melyet éppen száz évvel ezelőtt, 1903-ban festett – el tudom képzelni, milyen lehetett a valóságban. Igazán hálás lehet az utókor, hogy legalább a festmény által megismerheti a világ örökségének e csodálatos kincsét abban a formában, ahogy azt eredetileg építették. (Szerzőnk látogatása óta az Öreg hídat gyakorlatilag eredet formájában újraépítették – a szerk.)
Mostar után még a hegyek között haladunk egy ideig, a folyó völgyében. A táj mindenütt harsogó zöld színben tündököl, változatos, hegyes-völgyes területek követik egymást, egészen az újabb, bosnyák-horvát határig. A határon való átlépés most is pillanatok alatt megtörténik, így szabad utat kapunk a további utazáshoz, most már valóban a tengerig.
A Neretva völgye lassan sík területté változik a szemünk előtt. A folyó partján számtalan kis gyümölcsárusító pavilon látható, a gúlába rakott görögdinnyét, sárgadinnyét, üdítő italokat a folyóból szivattyúzott vízsugárral hűtik le a leleményes árusok, hogy fogyasztásra alkalmas legyen. A pavilonok úgy ötven méterenként követik egymást, hogy a szomjazó utazónak lehetősége legyen néha megállni, magát egy kis hűtött gyümölccsel, itallal felfrissíteni.
A Neretva találkozása a tengerrel leírhatatlanul megkapó látvány. A folyó deltája a hídról, melyen áthaladunk a naplementében, káprázatosan szép. A tenger sok-sok kis dűnére szabdalja a partot, a mezőket, eddig el sem tudtam képzelni, milyen megható látvány, amikor egy hatalmas folyó megadja magát a tengernek, és egyesül vele, hogy teljesítse örök feladatát.
Még néhány kilométert haladunk, de már izgatottan várjuk, hogy mikor látjuk meg először az üdülőhelyünk nevét jelző táblát. Drvenyik! Fáradtan, elcsigázottan pillantjuk meg, ám a látvány újabb erőt ad nekünk tizenöt órai utazás után, hogy végre megtaláljuk a szállásunkat, és zavartalanul átadhassuk magunkat az üdülőhely szépségeinek, a horvátok vendégszeretetének.
II.rész
Hétfőn már öt órakor, minden fáradtságom ellenére – mint minden utazásom alkalmával – felkelek, hogy láthassam a hajnal ébredését. Az apartmanunk kényelmes, igényesen, jól berendezett, szép tengerparti házban van. Az erkély természetesen a tengerre néz. Az erkély alatti pergolára gyönyörű trombitavirág fa indái futnak fel, és a narancsszínű, karcsú, trombita alakú kis virágok kelyheiben a méhek raja gyűjti szorgalmasan a nektárt. Nagyon békések, néha-néha rászállnak a kezemre tévedésből, de nem bántanak, nekik csak a virágpor kell, hát rögtön tovaszállnak.
A Nap itt a tengerparton a földrajzi adottságnak megfelelően, a hátunk mögött lévő csodálatos hegykoszorú mögül indul el szokásos napi körútjára. A velünk éppen szemben lévő Hvar-szigetet lassan elérik a nap aranysugarai, és megvilágítják a szürkeségből kiemelkedő csúcsokat, völgyeket, dombhajlatokat.
A tengeröböl, ahol mi is pihenni, fürödni fogunk egy héten keresztül, a makarszkai partvonal egy kicsiny gyöngyszeme, saját mólóval, kikötővel kisebb hajók számára, és napozásra kiválóan alkalmas aprókavicsos fövennyel. A tengert a parttól elválasztó mellvéd néhol alacsonyabb, máshol magasabb, ahogy a tenger áramlása azt megkívánja. Az öböl jobb oldalán a lankás hegyoldal hosszan benyúlik a tengerbe, mögötte a távolban egy hajó indul éppen a következő nagyobb öbölből Hvar-sziget felé, most a hajnali csöndben ide hallatszik lomha pöfögése, dorombolása. Szemből a szigetről a szárazföld felé indul az ellenjárat, a hajnali párában lassan közelítenek egymáshoz, míg ismét eltűnnek a szirtek mögött, hogy újabb utasokat vegyenek fedélzetükre, és tegyék mindennapi dolgukat.
Az erkélyen ülve elhatározom, hogy minden reggel felkelek ilyen korán, és itt fogom elfogyasztani a kávémat, ilyen meseszép látvány közelében, a tenger halk morajlását figyelve. Hiszen aludni otthon is tudok, de ilyen szépet csak most, és csak itt láthatok, hallhatok. Úgy hiszem, bőven megéri majd az áldozatot.
Még alig térek magamhoz a gyönyörű látnivalótól, amikor megpillantom leánykámat a sétányon, amint Bécikét, családunk 10 hónapos kiskutyáját sétáltatja a tengerparti pinea fenyőfák árnyékában. Úgy látszik, őt is megérintette a hely szelleme mint engem, és korai felkelés ide-vagy oda, a hajnali csöndben indulnak felfedezni a végtelenbe nyúló tengerpartot, ami embernek, Bécikutyának számtalan titkot és érdekességet rejteget magában.
Mire visszaérnek a sétából, már elkészülök a reggeli teendőimmel, és várom, hogy Bécike szó szerint lehengerlő szeretetét élvezhessem. Már tudja, hogy melyik a mi ajtónk, és igencsak észrevehetően jelzi, hogy számára már elkezdődött a nap, úgyhogy: kifelé bitangok!!!!
Szerencsére az üdülést megkönnyítendő, a reggeli és a vacsora is hozzá tartozik az ellátásunkhoz. Kilenc órára kell átsétálnunk minden nap az étterembe, – mondjuk ötszáz métert – a tenger partján, egy szál szinte semmiben, a kék ég ragyogásától, a szikrázóan fénylő tenger, és a mediterrán éghajlat csodás növényeinek látványától elbűvölve.
Az étterem légkondicionálóval felszerelt, kellemes, hangulatos. Ráérősen reggelizünk, hiszen most üdülünk, minden megvár, nem szalad el, csak szép kényelmesen, legalább ezen az egy héten keresztül.
A szépen kezdődő napot azzal folytatjuk, hogy helyet foglalunk a tengerparton. Ez nem kis feladat, mert a tizenkét főt plusz egy kiskutyát, nem lesz egyszerű letelepíteni a partra. Így gondolom. De csak ámulok és magam sem hiszem el, milyen gyorsan, fegyelmezetten, és milyen rövid idő alatt megtörténik mindez. A gyerekek tudják a saját maguk feladatait, mindenki igyekszik mielőbb a vízbe, így a csónakok, a napozó matracok, a szörfdeszkák szinte pillanatok alatt a helyükre kerülnek, és ugrás a tengerbe! Ki sem jönnek, szinte csak az utolsó napon.
A hét elejét napozással, sétálással, pihenéssel töltjük. Elhatározzuk, hogy elmegyünk majd Dubrovnyikba is a hét közepén, de addig élvezni akarjuk a nap sugarait, a hűs tengervíz simogatását, a finomabbnál-finomabb gyümölcsöket, a hely adottságait, és a család jó hangulatú együttlétét. A pihenést semmi sem
zavarja meg, mindenki elégedett és jókedvű, gyorsan alkalmazkodik a nyaralás adta lehetőségekhez, a sós vízhez, a nap barnító sugaraihoz.
Az egyetlen, aki nem túl lelkes a tenger hullámzásának látványától, az Bécike. Majd meg őrül, hogy bemehessen a vízbe a gazdik után, de nagyon óvatos. A sós víz furcsa számára, egy-két próbálkozás után úgy dönt, jobb a gumimatracon imbolyogni, mint a vízben úszkálni. Ezt a próbálkozást eljátssza néhányszor, de a vége mindig az, hogy beleesik, beledobják, ne adj’ Isten felborul vele a matrac…
A napok hihetetlenül gyorsan száguldanak, már lassan két napja hogy itt vagyunk, és rendkívül jól érezzük magunkat. Lánykámék elhatározzák, hogy ma átmennek Hvar-szigetre, és búvárkodni fognak. Mikor a többiek meghallják a tervet, szinte mindenki menni akar, csak mi maradunk itthon férjemmel és Bécikével.
A kirándulás remekül sikerült, és a búvárkodás is eredményes volt. Találtak egy rendkívül ritka kagylót, ami majdnem akkora, mint egy kétkilós kenyér. Büszkén mutogatták mindenkinek a zsákmányt, de az örömöt kissé megrontotta az a hír, hogy ez a fajta kagyló védett, nem szabad kivinni az országbó!
III.rész
Csütörtökön reggel végre elindulunk Dubrovnyikba, hogy megnézzük ezt a csodálatos, történelmi nevezetességű kis várost, mely oly sokat szenvedett nemrég a háború viharaitól. Csupán száz kilométer távolságra van tőlünk, de mégis csak két óra alatt érünk oda, mert a partszakasz igen tagolt, rengeteg a hajtűkanyar, szerpentin, viadukt, és 100 fokos hőség van.
Dubrovnyik festőien szép tengeröböl partján fekszik, mélyen benyúlva a tengerbe, s habár műemlék város, mégis élettől pezseg. A várost 1940 méter hosszú várfal veszi körül, melyet gót és reneszánsz stílusban építettek. Az évszázadok során Horvátország mindig a civilizációk határát képezte, területén húzódott a határ a keresztény nyugat és az iszlám között.
Rövid idő alatt rátalálunk a belváros széléről bevezető tengerparti sétányra, és a kocsit hátrahagyva, pálmafák között sétálunk a vár felé. A vár bástyái már messziről jelzik nekünk, hogy jó úton haladunk.
A tengerparti mellvéd és a vár bejárata között, a bevezető hídról lenézve, szebbnél-szebb délvidéki növények látványa fogad bennünket, termő narancsfák, olajfák, virágba borult magnólia fák, fehér, rózsaszín, halványlila színekben pompázó leánderek. A várbástya bejáratán átlépve elénk tárul egy igazán középkori hangulatú, még az újjáépítés után is érintetlenséget sugárzó város, az igazi, eredeti városmag.
A belső udvar kockakövein sétálva csodáljuk gyönyörű templomait, épületeit, építészeti remekeit, festői sikátorok ódon hangulata érinti meg a lelkünket,
 |  |
A történelmi környezet felújítása folyamatos, ám ez cseppet sem zavarja a jelenlévő turistákat. A márvány szökőkút vízéből hálásan oltják szomjukat, vidáman örökítik meg a visszahozhatatlan pillanatokat az utókor számára. A zsalugáteres ablakú házak évszázadok óta dacolnak a nap sugaraival, szinte el sem tudom hinni, hogy néhány évvel ezelőtt ez a város majdnem örökre eltűnt a föld színéről. Szerencsére az emberi összefogás még időben megmentette az utókor számára, s talán csak a házak újpiros színű cserépteteje mutatja a változás nyomait.
Rövidesen rátalálunk egy hangulatos cukrászdára az óvárosban, és hatalmas adag fagylalttal a kezünkben sétálunk tovább a régi kikötő felé, ahol megnézzük a világhírű óceánmúzeumot is. Innen elmegyünk még a tengeröbölhöz, ahol lehetőség kínálkozik arra, hogy a bátrabbak megmártózzanak a tengervíz hűs hullámaiban, a nagy forróságban.
A tengeröblöt elhagyva elhatározzuk, hogy a hőség ellenére – ha már itt vagyunk, ki tudja mikor jövünk újra – felmegyünk a várost körülvevő várfal tetejére.
Elindulunk az egyik kis szűk sikátor lépcsőin felfelé, ahol szinte minden lépcsőfoknál újabb és újabb látnivalóba ütközünk. A város lakói hamar elfelejtették a háború okozta sebeket, és szeretnének olyan zavartalanul élni, mint azelőtt. Játékos, vidám kedvük jelei mindenütt láthatóak.
Ahogy megyünk felfelé a lépcsőn, úgy gondoljuk, most már nyugodtan elfordulhatunk balra a kis árnyékos utcácskába, az is biztosan felvezet minket a várfalra. Tikkasztó hőség van. Néhol megállunk egy kicsit hűsölni a középkori falak adta árnyékban, és csodáljuk a tenger magasból elénk táruló, szépséges látványát.
Ahogy tovább haladunk, megakad a szemem egy fali kúton, és kipróbálom, hátha lehet belőle vizet fakasztani. Elcsavarom a vízcsap kerekét, és íme, kellemesen hideg víz ömlik belőle, mindannyiunk örömére.
Az örömtől alig vesszük észre, hogy ebben a pillanatban egy vízsugár mellettünk is elindul, és nem is akárhonnan. Egy kőből faragott amazon ül széttárt lábakkal a fal oldalában, és amint a vízcsapot megnyitottam, az amazon lábai közül, mint éltető forrás, elindul a vízcsobogás. Mindenki derült hahotával fogadja a látványt, ami nem annyira megdöbbentő, mint amilyen látványos. A vállalkozó kedvű ifjúság úgy dönt, iszik az éltet adó forrásból, ha már ilyen szerencsére lelt.
Mint kiderült, egy humoros kedvű művészé a ház, s amint bennünket meglátott, beindította a szivattyút. A Jó Isten áldja meg őt, mind a két kezével! Remekül szórakoztunk. A bástyára már föl sem mentünk, majd legközelebb, a falmászásból ennyi mára elég volt. A zegzugos kis utcák lépcsőin lefelé haladva, szépen fokozatosan visszajutottunk a városba, és még sokáig emlegettük az amazon önzetlen adakozását.
IV. rész
Mivel Makarszka igen közel esik a mi üdülőhelyünkhöz, pénteken a vacsora után autóba ülünk, és a tenger partján vezető harminc kilométernyi változatos, kanyarokban bővelkedő út megtétele után, még világosban érkezünk a kedves kis tengerparti városba. A kikötő felől visszanézve olyan érzésem támad, mintha a hegyek szinte átölelnék a várost.
Itt biztosan mindig jó az idő, mert Horvátország legmagasabb hegye, a Biokovo, felfogja a kontinens belsejéből jövő szeleket, és szinte állandó mediterrán éghajlatot biztosít a városka lakói számára. A tengerről turista hajók érkeznek folyamatosan, a hajókon vidám élet folyik, horvát zene szól, a parton halsütés, borkóstolás, népvándorlás. Igazi, kikötői hangulat. Néhány órai sétálás után visszaülünk az autókba, és az esti fényekben tündöklő tengeröblök látványával a szívünkben térünk vissza meghitt szálláshelyünkre.
Szombat reggel van, az ég ma is kobaltkék, a tenger csendesen hullámzik, habár azt jósolták az itteni lakosok, hogy az időjárás meg fog változni. Nagy a valószínűsége annak, hogy a horvát tengerparton honos Bora nevezetű szélvihar feltámad, aminek igen kellemetlen jelei vannak. A hullámok állítólag olyan magasra emelkednek ilyenkor, hogy még a legmagasabb mellvéden is átcsaphatnak, egészen a házak aljáig érve. Nagyon szerencsésnek érezzük magunkat mert a vihar elmarad, és az időjárás ma is változatlanul csodálatos.
A szemben lévő partokon viszont nagy baj lehet. Fekete füstöt látunk a sziget közepe fölött lebegni, s attól tartunk, hogy valahol lángot fogott az erdő, a nagy hőség miatt. Sajnos, igazunk lett. Most halljuk a hírt, hogy több helyen a horvát tengerparton olyan nagy a hőség, hogy lángra kapnak öngyulladás következtében a kiszáradt erdők, mezők. Vízkorlátozást is életbe léptetnek, mi is részesei vagyunk, még jó, hogy csak este nyolc után zárják el a vizet, amikor már felnőtt, gyermek, fürdés után van, és nem közben. Az erkélyről jól kivehetően látni lehet a tűzfészket, ami egyre jobban terjed, ki tudja, milyen pusztítást végez, és milyen károkat hagy maga után.
Mivel ez az utolsó napunk Drevenyikben, ma este egy kicsit kirúgunk a hámból. Felnőttek és gyerekek egyaránt izgatottan várják az estét, a vidám beszélgetés majdnem éjfélbe torkollik, mire észrevesszük az idő múlását. Holnap már hazafelé kell vennünk az utunkat Magyarország felé, de nem indulunk túl korán, a délelőtt tíz órai időpont elfogadhatóan hangzik.
V. rész
Vasárnap hajnalban, a késői lefekvés ellenére is kiülök az erkélyre, és magamban elraktározom a látnivalót. A tegnapi tűz nyomai még most is láthatóak a túloldalon, ezzel együtt meghatóan szép a táj látványa. Az öböl végénél, ahol a part lankásan a tenger felé szalad, áll egy kis kápolna, ami kezdettől fogva megragadta a figyelmemet. Sajnos, nem tudtam eljutni, hogy belülről is megnézzem, de most úgy gondolom, itt ülve elmondok egy imát, hogy hálát adjak Istennek, amiért ilyen gyönyörű helyekre vezetett minket, és áldását kérjem az utunkra, ami a mai napon hazavisz bennünket Magyarországra.
Reggeli után, szinte hihetetlen pontossággal tíz órakor indulunk a már útra kész csomagokkal, és búcsút intünk Drvenyiknek, ahol olyan remekül éreztük magunkat egy egész héten át a tenger sós levegőjétől, a táj szépségeitől és a horvátok vendégszeretetétből adódóan.
Az úton hazafelé már az ismerős tájakon haladunk, de még egyszer megállunk egy kicsit pihenni a Neretva völgyében. A part, ahol kiszállunk az autókból, kellemes, homokos, a víz fürdésre kiválóan alkalmas. A fiatalok elhatározzák, hogy itt és most, fürdenek egyet. Lekapják magukról az utazó ruhát, s lám alatta a fürdőruha van. Ők már előre készültek erre az akcióra, s mi felnőttek csak irigykedve figyeljük őket, hogy a rekkenő hőségben milyen jó lehet nekik, édes vízben fürödni, úszkálni, pár percre felüdülni.
Ezután már csak néhány helyen állunk meg, kötelező pihenőket tartva, de érezzük, hogy jóval könnyebben viseljük az út fáradalmait és a meleget, mint amikor jöttünk. De hiszen ez természetes, mert most a finom tengeri levegőtől feltöltődve, kipihenve indultunk, és nem is hajnali öt órakor. Igaz, a határ még nagyon messze van, és tudjuk jól, hogy ha minden rendben megy, akkor is csak éjfél körül érünk majd haza. De ez sem zavar senkit sem, mert a pihenés, a sok szép látnivaló emléke még bennünk él, s úgy gondolom, még nagyon sokáig ebből fogunk otthon is új erőt meríteni a későbbiek során.
Befejezés
Határtalanul büszke vagyok arra, hogy a magyar történelem eme nevezetes helyszínein járhattam, és most már a valóságban is láthattam a szent hegyeket, a dubrovnyiki erődöt, és megismerhettem a bosnyák földön futó Neretva hegyek közé ékelt völgyét, ami legalább annyira elbűvölt, mint a tengerparti városok látványa. Abban az időben, amikor még három tenger mosta Magyarország határait, csak hintóval, lovas szekéren, lóháton lehetett megközelíteni a mesékbe illő erdőket, a szirtek tetején lévő várakat, erődítményeket. Több hónapba telt, amíg egyik helyről a másikra eljutottak az emberek, mégis úgy gondolom, abban az időben is boldogan vették a fáradtságot, hogy felfedezzék hazájuk adta természeti kincseiket, a hegyeket, a tengert.
Mária király emléke már régen elhalványult, de a kor, melyben élt, a mai napig meghatározó volt a történelem alakulására. Sajnos, az emberek hatalomvágya, erőszakos cselekedetei a mai világban sem ismeretlenek, erre jó példa a nemrég befejeződött szerb-horvát háború, melynek komoly áldozatai és maradandó veszteségei keletkeztek. De a béke vágya szerencsére még nem tűnt el a jó érzésű emberek szívéből, s talán a történelem sötét korszakai nem ismétlődnek meg újra és újra, hanem háborúktól mentes, szép élet vár a jövő nemzedékeire.
Úgy legyen!
Szabóné Antal Éva
(Egy kis leszámolósdi – mellékes és óvatos szerkesztői megjegyzés: a “három tenger mosta Magyarország határait” kifejezés inkább a nemzeti mitológa, mintsem a történelem része, hisz valójában az adott időben nem egy egységes (Magyar)országról, hanem egy adott uralkodó személyéhez kapcsolódó országcsoportról volt szó. Ugyanúgy, ahogy az osztrákok sem mondhatják azt, hogy hazánkra is kiterjedt Ausztria területe azért, mert közös volt az uralkodónk. Tudjuk, igény lett volna rá 🙂
Szabóné Antal Éva írásai az Útikalauzban
|
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés