Szeberényi Gyula Tamás: Körutazás Albániában – 2007

Szeberényi Gyula Tamás: Körutazás Albániában – Skhodra, Lezha, Kruje, Tirana, Durres, Apollonia, Fier, Berat, Gjiokaster, Korce  – 2007. szeptember 6-16.

Marcsi és Tamás keresztül-kasul bejárták az országot, hogy megnézzék a nevesebb településeket, műemlékeket. Utaztak autóstoppal, busszal, vonattal. Közben olyan helyen is laktak, ahol nemhogy emeletenként, de még a szállodában sem volt közös fürdőszoba. Egy igazi alapmű a mai Albánia megismeréséhez, felfedezéséhez – jó fotókkal

0. nap

Mivel nem akartunk időt vesztegetni arra, hogy kiérjünk Albániába, ezért a minden este 19 óra 10 perckor Szabadkáról induló, a montenegrói Bar kikötővárosig menő vonattal utaztunk. 7.000.- Ft körül volt egy kusettjegy.(Reggel 8 körül már ott is voltunk) Valószínűleg az indulás előtt is lehetett még kapni jegyet, mert a 6 fős kupéban csak ketten voltunk. Nyáron, tudomásunk szerint zsúfolt ez a vonat, hálókocsi- vagy kusettjegy talán már hetekkel az indulás előtt elfogy.

1. nap
Elhatározásunk szerint ahol csak lehet, stoppal megyünk. Nem is annyira a spórolás miatt – mint Nyugat-Európában -, hiszen tudtuk róla, hogy itt legalább annyit kell fizetni érte, mintha busszal mennénk. A célunk az volt vele, hogy jobban megismerhessük Albániát és az albánokat.
Bartól Ulcinjig a stop katasztrofális volt, egy óra alatt sem vettek fel, miközben kigyalogoltunk a központtól 2-3 km-re lévő középkori városig. Ez a főúttól kb. 1 km-re van, tábla jelzi. Megnéztük, majd utána szerencsénkre egy arra járó fiatal német színész felvett a mikrobuszába. Ulcinjban már kiírtuk a táblára, hogy Albánia, de ez sokat nem javított a helyzeten. Többen megálltak, hogy szerbül elmagyarázzák, honnan is indulnak a buszok Albániába. Végül egy menetrend szerinti busz állt meg mellettünk, amely diákokat szállított az iskolából haza. A határig egy átszállással vitt 1,5 euróért. (Montenegróban ez a hivatalos fizetőeszköz).
Már 1992-ben és tavaly is megtapasztaltuk, hogy Montenegró nem stopos paradicsom.
A határon gyalog keltünk át, 1 eurót kértek belépéskor. Állítólag szeptember 1. előtt még 10 euró volt a tarifa. Hát igen, egy jó utazás megszervezésénél nagyon fontos az időzítés 🙂
A határtól stoppal próbálkoztunk Skhodrába. Az első autósról néhány száz méter után kiderült, hogy 5 eurót kér a fuvarért, ami többszöröse lett volna a szokásos árnak. Itt is, meg máskor is volt olyan érzésünk, hogy megneszelték, észrevették, ha külföldiek állnak az út szélén s mennek valahova. Ezért unatkozó, kocsmában vagy itt-ott ücsörgő albánok beülnek a kocsijukba egy jó zsíros fuvar kedvéért. Udvariasan mondtuk a sofőrnek, hogy nekünk ez nem megfelelő, majd kiszálltunk. Nemsokára megállt egy másik autós, feltehetően házaspár, akik bevittek Shkodra központjáig, de nem voltak hajlandók elfogadni egy leket sem.
Skhodrában olcsó szállást kerestünk, amit furcsa módon a főtéri – egykor jobb napokat is megélt – Rozafa Szállodában találtunk meg. Kivettük a legolcsóbb szobát 1.000.- lekért. (1 lek kb. 2 Ft., ha nem írjuk külön, akkor a szállás áránál egy éjszakára és két főre közöljük az árakat). Figyelmeztettek, hogy „lakosztályunk” nem fürdőszobás, amit természetesnek is vettük ennyi pénzért, de azt már nem, hogy közös fürdő az egész emeleten, sőt az egész szállodában nincs. A szobában volt egy csap, amely csöpögött-csurgott. Sem elzárni, sem megnyitni nem lehetett. Később rájöttünk, hogy alul működik a biztonsági elzáró szelep, így legalább hideg vízben, csap fölött tudtunk mosdani.

2. nap

Az útikönyv szerint Skhodra egy ellenzéki város, ahol a sok évtizedes – az átlagos közép-európainál is durvább kommunista – agymosás után is a stabilan regnáló utódpárti szocialistákkal szemben következetesen demokrata vezetést választanak az emberek. Ezen kívül még a város szélén, az ulcinji és tiranai út találkozásánál emelkedő vár miatt érdemli meg figyelmünket, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a hegyekre, a skhodari tóra, a sok szigettel tagolt folyóra és a folyótorkollatra.  Érdekesség még, hogy a városban közlekedő autók 70 %-a Mercédesz. A helyiek állítása szerint az utak rossz állapota miatt kénytelenek Mercédeszt tartani, bár fennmarad a kérdés, hogy egy ilyen szegény országban honnan telik az embereknek ilyesmire.  

Ellátogattunk még a 8-10 km-re lévő Mesitbe, ahol egy török időkből való híd emlékeztet a régmúltra. Kisbuszok Skhodra egyik teréről indulnak – a helyiek útbaigazítanak, de a mesiti úton kell a központtól elindulni, 10 perc gyalog -, 50 leket kértek Mesitig. Egy sofőr 500 lekért elvitt volna kettőnket is, de inkább vártunk néhány percet a „menetrendszerint” járóra. Menetrend persze nincs, de kb. 10 percenként járnak a kisbuszok, és bárhol le lehet inteni őket.
Skhodra főteréről viszont minden órában indulnak nagy buszok Tirana felé. Kora délután indultunk tovább, s Lezháig mentünk. 150 lek volt az 50 km ára, 40-45 perc alatt tette meg a busz. Lezhában megnéztük kívülről Szkander bég mauzóleumát, de zárva volt, s a következő buszt el akartuk érni, ezért biztatás ellenére sem hívtuk fel a bejárat mellett álló tájékoztató táblán lévő telefonszámot.

A következő nagy buszra várva több kisbusz érkezett, melyek közül az egyikre felszálltunk. Ez kicsit gyorsabb volt a nagynál, a 45 km-t 35-40 perc alatt tette meg, 200 lek volt a menetdíj. Így értünk estére Krujába, ahol még meg tudtuk nézni a történeti múzeumot, amely az egyik legszínvonalasabb kiállítás volt utunk során (19 óráig volt nyitva). Szállást 20 euróért kaptunk a Hotel Panorámában, fürdőszobás szobában, gyönyörű kilátással a várra, városra és környékre. Mindent összvetve ez volt az utazás egyik legjobb szállása.

A várban lévő Történeti Múzeumban a Magyar Hadügyminisztérium és a Hadtörténeti Intézet ajándékát, egy Hunyadi-korabeli kard másolatát és tablókat láthatunk, melyek emléket állítanak Hunyadi János és Szkander bég történelmi kapcsolatának.

3. nap
Másnap Fushe-Krujába stoppal mentünk, 50 leket adtunk összesen a 8 km-es útra. Talán kevesebb is elég lett volna, de nem voltunk ezzel tisztában. Onnan a főúton kisbusszal Tiranába utaztunk, amiért 200 leket kértek el. Kb. 30 km., gyaníthatóan dupláját fizettük, mint a helyiek. Tiranában a központig helyi járattal mentünk, 20 lek volt a buszjegy, persze jegyet nem adtak, csak egy kalauz szedte be a pénzt. Tirana teljesen érdektelen nagyváros színes házakkal. A főtéren áll egy mecset, amit szívesen megmutattak az ottani fiatalok a vallási szertartás után. A főpályaudvar (és egyben az egyetlen 🙂 2 vágányával jobban hasonlít egy HÉV megállóhoz, mint egy fővárosi pályaudvarhoz. Kevés vasútvonal van Albániában, ritkán és lassan jár rajta a vonat, viszont hangulatos. A kalauz körömvágó ollóval érvényesíti a jegyeket. Télen nem ajánlatos használni, mert minden ablak ki van törve a kiszuperált olasz vagonokon. A WC is ki van szerelve (törve?), jó, ha a WC ajtaja megvan.

Tirana-Durres (40 km) 70 lek volt a jegy. Tiranában ugyan nem kívántunk megszállni, de a főutca közelében két szálloda árát megkérdeztük. 25 és 30 euró lett volna 2 főre. A 25-ös egy 3 csillagos légkondis szálloda legolcsóbb franciaágyas szobája. Durresban volt a legdrágább szállásunk 30 euróért egy fürdőszobás tiszta szállodában, a Hotel Pepetóban.

4. nap
Másnap néztük meg Durrest. Egy 70 év körüli bácsi ajánlkozott idegenvezetőnek, akit cseppet sem zavart, hogy az elején tisztáztuk: olaszul csak kicsit értünk. Mivel ő ezt az idegen nyelvet beszélte egyedül, ezért így próbáltuk megérteni. Az albánok közül elég sokan beszélnek egy kicsit olaszul, mivel a legtöbb vendégmunkás Olaszországban dolgozik. (A fiatal férfiak 2/3-a dolgozik külföldön.)

Elvitt a feltárás alatt lévő ókori amfiteártumba (Ahol lealkudta a belépőjegyünket 400-ról 100 lekre. Egyébként ezért szinte csak feltárás alatt lévő romokat lehetett belülről és közelről látni.), a régi városfalhoz, majd kb. 1 órás séta után elköszönt tőlünk a tengerpart közelében.
Ekkorra már dél volt, s nagyon hiányzott a szeptemberi tengeri fürdés. Visszamentünk a szállodába a hátizsákokért, majd kimentünk a vasútállomásra. Előtte árusok kínálták a portékájukat hangos kiabálással, az pedig nem volt más, mint az autóbusz. Mosolyogva legyintettek, amikor mondtuk nekik, hogy inkább vonattal megyünk. Fierig (80 km) 160 lek volt a jegy és 2 és fél óra alatt tette meg a vonat. Az első megálló még Durres külvárosa volt Shkozet néven. Odáig jegyet nem is adnak, tehát csak felszálló lehet, de innen lehet eljutni legegyszerűbben a tengerpartra.

Egy angolul is tudó albán lány segítségével sikerült a kalauzt lebeszélni, hogy kisollójával még Shkozet előtt érvényesítse a jegyünket. Mikor megértette, hogy itt le kívánunk szállni, s négy óra múlva mennénk tovább a következővel, nem haragudott, egy fejbólintással hozzájárult. Leszálltunk, s a tengerparton fürdés közben összefutottunk egy pécsi magyar csoporttal. Így nyugodtan tudtunk messze beúszni a tengerbe, mert volt aki vigyázott a csomagjainkra.
Négy óra múlva indult a következő vonat Fierbe. A vonaton találkoztunk egy nyugdíjas katonatiszttel, aki az egykori Leningrádban tanult, még a „nagy szakítás” előtt, így hibátlanul beszélt oroszul. Olvasott, intelligens embernek tűnt.
A fieri lehangoló vasútállomás közvetlen szomszédságában, szinte a peronon állt egy új építésű hotel. Egy éjszakára 20 euró volt az ára. A lepedőt talán nem mi használtuk először. Még aznap este belefért egy kis séta Fierben, amely egy tipikusan pezsgő albán kisváros.

5. nap

A következő napon terveztük meglátogatni Apollóniát. Ókori görög városrom Fiertől 10-12 km-re. A vasútállomásról indulva a sínek mentén Vlore felé kell elindulni s az első vasúti átjárón az aszfaltúton elhagyni Fiert. Apollóniát már tábla jelzi. Stoppolni próbáltunk, de oda nem nagyon van forgalom. Végül felvett egy Mercédesz, aki „pont oda ment”, persze végül 5 eurót kért a fuvarért, de oda sajnos máshogy úgysem tudtunk volna eljutni. Itt megnézhettünk egy feltárás alatt lévő ókori görög városromot, mellette pedig egy szép ortodox kolostort.
Újra összefutottunk a pécsi magyar csoporttal, akik elvittek magukkal Elbasanba. Előtte még megálltunk egy bunkernél, amiből több százezer van az egész országban. Az ottani Kádár, vagy Rákosi (Enver hodzsának hívták) paranoiájának drága jeleként mindenhol látunk ilyet: 750.000 egyszemélyes bunker elszórva mindenfelé az országban.

Majd megnéztük Fierben a mecsetet, melyet néhány éve építettek arab segítséggel. Ez azért volt érdekes, mert az albán muzulmánok, akik az összes lakos kb. 70 %-át teszik ki, inkább a török muzulmánokkal vannak kapcsolatban, de az arabok is törődnek a „keresztény tengerben” boldoguló testvéreikkel. Elbasan egy iparváros, mely áldozata lett a tervutasításos rendszernek. Megmaradt a környezetszennyezés, a megépítésükkor is korszerűtlen és mára elhagyatott gyárak szomorú látványa, meg néhány hangulatos utca a belvárosban. A városban van egy ortodox templom, melynek püspöksége állítólag amerikában van, valamilyen okból közvetlenül oda tartoznak. Sajnos nem tudtuk megvárni a papot, aki kinyitotta volna nekünk a templomot.
Mivel a következő célunk Berat, a múzeumváros volt, s az úton egy kereszteződésnél, melynél az út Berat felé indul elhagytuk a pécsi csapatot, megköszönve az egész napos fuvarozást. A hotel neve Xhyara (?), vagy valami hasonló.
Egyikőnk ment be érdeklődni, s nagyon megörültünk, amikor kiderült, hogy a szállás 1000 lek. Később kiderült, hogy ez az 1 órai használatra vonatkozik, s egész éjszakára 2000 lek, ami azért így is elfogadható. Végül egy kis alku után 1700 lekben megállapodtunk. Finom vacsorát készítettek nekünk, bár kicsit drága volt: birkasült 600 lek, sültkrumpli 150 lek, hatalmas adag saláta 150 lek. Ketten is jóllaktunk belőle. Sör 100-150 lek között volt.

6. nap
Másnap elindultunk Beratba. Egy másodosztályú utat jelölt a térkép, s bár többen figyelmeztettek rá, hogy a kb. 60 km-es Cerrik-Kucove-Berat út helyett kerüljünk közel 200 km-t Fier felé. Erdélyben ugyan tapasztaltunk már olyat, hogy nem a lerövidebb út a leggyorsabb, mert annyira rossz, hogy senki sem jár rajta, de mi kíváncsiak voltunk a kihalt albániai vidékre is. Cerrikig egy normál áru fuvarral gyorsan eljutottunk, majd ott a kocsmában ülő helyiektől próbáltunk információhoz jutni, hogy juthatunk tovább. Ők is próbáltak rávenni minket – rövid konzílium után –, hogy forduljunk vissza és kerüljünk, egy nagyot. Persze minket nem könnyű eltántorítani a szándékunktól.

Nekivágtunk a járhatatlannak ítélt útnak, ahol 15 perc várakozás után megállt egy Mercédesz. A sofőrrel sikerült tisztázni, hogy kb. félútig megy. Le is írattuk vele, hogy 300 leket kell fizetnünk. Csupán akkor bizonytalanodtunk el, amikor túljutottunk a sofőrünk úticélján, s még mindig Berát felé haladtunk. Ez egy stopposnak normál esetben jó jel, de mi már tapasztalt albániai utazók voltunk akkor, ezért egyre jobban feszengtünk. Végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk, s bekövetkezett, amitől tartottunk, szivélyes sofőrünk 30 eurót akart tőlünk leakasztani. Végül a kialkudott 300 lek helyett kapott 1000-et, s megsértődve visszafordult. Így sem járt rosszul. Ezek után negyed óra alatt 1 autó ment el mellettünk, abban is hatan ültek. Végül aztán egy furgon felvett, s rendes áron elvitt Kucoveba, ahol éppen indult egy nagy busz Beratba (18 km / 70 lek).
Berat az első szép és viszonylag tiszta város, a néprajzi múzeumában újra találkoztunk a pécsi ismerőseinkkel, majd a szűk sikátorok után felmentünk a várba. Ott több ortodox templom is megtekinthető és gyönyörű a kilátás a városra.

Beratból Vloreba vettük az irányt. Minibuszokkal 350 lekbe került az út. Vloraba érve a fieri úton a bal oldalon a pálmafák között találtunk egy hotelt, amelynek neve nem volt. Don Cafe reklámjáról lehetett felismerni. 15 euróért kaptunk egy kétágyas szobát folyosói fürdőszoba használattal. Ott vacsoráztunk (spagetti 100 lek, vegyes saláta 150 lek, leves 100 lek, sültkrumplit kérésre csinálnak). A tulajdonos kedves ember, a lánya beszél angolul.

7. nap
Reggel 7.30-kor indult egy kisbusz Saranda felé. 7.15-kor már alig fértünk fel rá. A sofőr régi fotelek üléseiből eszkábált extra ülőhelyeket, de mi így is egymás ölében ültünk egy plusszülésen, ami állandóan szétesett.

Sarandáig 120 km az út és 6 óra a menetidő, amelyet kezdetben nem akartunk elhinni, hiszen főútról van szó. Néhol ijesztő szerpentineken át vezetett az út, többnyire gyönyörű kilátással a tengerre. Ezt nevezik albán riviérának, hatalmas hegyekkel közvetlenül a tenger mellett. A rozzant kisbusz másfél óránként 15-20 perces szünetet tartott.
Mi leszálltunk Lukovéban, kb. 20 km-re Sarandától, hogy megfürödjünk a tengerben. Odáig 600 leket kellett fizetnünk. Egy kb. 3 km-es kanyargós rossz út vezetett le a tengerpartra. Ameddig a szem ellátott egyetlen lélek sem volt, viszont a kötelező bunkerek érdekes hátteret nyújtottak a méter magas hullámoknak.

A tengerpart ettől eltekintve vadregényes és gyönyörű volt. 2-3 óra fürdés után stoppal mentünk tovább Sarandába, amiért nem fogadtak el pénzt fuvarozóink. Találtunk egy hotelt 15 euróért fürdőszobával. Ár-érték viszony szempontjából ez volt a legolcsóbb szállásunk. Saranda egy üdülőváros vitorlás- és kishajókikötővel.

8. nap
Másnap reggel 8.15-kor induló nagybusz 9.55-kor érkezett meg Gjiokasterba, Albánia másik múzeumvárosába, amely talán Beratnál is szebb és érdekesebb volt. A várban egy felejthető hadtörténeti múzeum volt, azaz gyenge megvilágítású ágyúk a Balkán-háborúk korától a II. világháború utáni időkig. Viszont szép kilátás nyílt onnan a környékre. A belépőjegy 200 lek.

A városban van Tourist Information, s csak sajnálhatjuk, hogy még olyan korán van, mert itt szívesen eltöltenénk egy éjszakát. 13 órakor indultunk tovább egy nagy busszal Permetig, 15 órára értünk oda. Permet egy építészetileg jelentéktelen kisváros, de álmos hangulata megkapó, és nagy hegyek és folyó veszik körül. Szerettünk volna estére Korceba érni, ahol információink szerint valódi karavánszerájban találhatunk szállást éjszakára. Stoppal vágtunk hát neki a kb. 120 km-es útnak. A forgalom rendkívül gyér volt, s legtöbbször csak a szomszédos kisvárosig mentek az emberek. Végül 4 stoppal jutottunk Korcéba, negyed 9-re, sötétedésre. Ez az út teljesen más volt, mint a korábbiak. Utaztunk nyitott platón, két uriember meghívott minket egy kávéra, és pénzt senki nem fogadott el. Erre turisták alig járnak, a táj kicsit Székelyföldre emlékeztetett, elmaradott útjai, barátságos emberei, nagy hegyei miatt. Dél-Albániát szívünkbe zártuk.

Azt azért az igazság kedvéért el kell mondani, hogy az egyik autó sofőrje és utasa összevesztek azon, hogy kérjenek-e tőlünk néhány leket. A sofőr, akinek némi magyar eredete is volt (itt volt gyerek, vagy valamelyik szülője lakott nálunk egy ideig) heves gesztikulálással jelezte, hogy azonnal tegyük el a pénzünket, mert megszégyenítenénk, míg társa talán azt taglalta albánul, hogy hülye, ha legalább a normál tarifát nem veszi el ezektől a külföldiektől. Reméljük a veszekedésből nem kerekedett ki egy vérbosszúláncolat.
Korceban könnyen megtaláltuk az egykori karavánszerájból átalakított szállót. Közvetlenül a bazárból nyílik. Hangulatos belső udvar, kis kétágyas szobák, közös fürdő és 7 euró 2 főre a szoba. Ritkán fordulnak meg itt turisták, a szálló híre kalandot kereső utazók között jóformán csak szájról-szájra terjed. A szállás az idők során mindig az egyszerű utazóké volt, akik Görögországba tartva még itt találtak olcsó szállást az utolsó éjszakára. A vendégek többsége most is kamionsofőr. Az itt megszálló azonban ne legyen túl igényes, bár az ágynemű tiszta és a szoba féregmentes – Ilia állítása szerint. A 200 évvel ezelőtti hangulaton túl különlegesség még a szálló állandó vendége, az Ilia nevű nyugdíjas matematikatanár, akinek a háza leégett, vagy lebombázták, és most itt él. Kis emlékkönyve van, melybe különböző nemzetiségű utazók írtak be neki kedves dolgokat Írországtól Dél-Afrikáig. Szolgálatkészen minden fontos tudnivalót elmond, hol lehet olcsón enni, mit nézzünk meg, milyen a hotel stb. Javaslatára még aznap este elmentünk a város főterén lévő Turi étterembe, ahol olcsón tudtunk vacsorázni. Babot 70 lekért kaptunk és finom volt. Bőséges vacsoráért sörrel 710 leket fizettünk összesen.

9. nap
Korán, 6.45-kor keltünk, hogy hazaút előtt még ellátogathassunk a 20 km-re lévő Voskopoljéba, ami egy vlach falu. A dák-román kontinuitás hívei talán magáról a faluról sem szívesen vesznek tudomást, de a nagyszebeni ortodox teológiát elvégző papja elmondja, hogy a hívei bizony románok. Ide csak stoppal tudtunk eljutni, mert a menetrendszerű busz csak 10-kor indult volna. A falu gyönyörű ortodox templománál azonban összefutottunk egy német csoporttal, amelynek néhány kedves hölgy tagja felajánlotta, hogy visszavisznek miket Korceba. Nagyon tetszett nekik, hogy stoppal, vonattal és busszal közlekedünk ott, ahol ők a különbusszal való utazást és a Grand Hotelben való megszállást is kalandként élik meg. Egy velük lévő osztrák hölgy pedig az egykori közös monarchiára hivatkozva is kérte társait, hogy vigyenek vissza bennünket Korcéba.

A karavánszerájba visszaérve Ilia bácsi fogadott, s ajánlotta, hogy megmutatja Korcet. Elvitt az ikonmúzeumba, elmesélte, hogy itt 17 éve még alig volt néhány embernek autója, s mára ugyan a kommunisták megbuktak, de a most hatalmon lévő szocialisták ugyanazok, s őt ma sem szeretik ezek az emberek. A közös kelet-európai sorson azonban nem elmélkedtünk, mert nem szerettük volna politizálással elrontani a napot, inkább kíváncsiak voltunk a mai Albániára és Iliára. Ő többször kihangsúlyozta, hogy segítségéért egy leket sem fogad el és ne is sértsük meg ilyennel, inkább az emlékkönyvébe írjunk még a benyomásunkról. Aki Korceba jár, feltétlenül keresse meg őt.

Ebéd után 13.30-kor kisbusszal indultunk Podgarecbe (150 lek), majd onnan egy másik 200 lekért eltért velünk a macedón határig. Itt nagy szerencsénk volt, mert a 160 km-re lévő Tetove-ig vitt minket egy macedoniai albán testvérpár, aki – úgy tűnt – a helyi éjszaka császárai voltak. Este 6-ra érkeztünk oda, ahonnan már 8-kor indult egy busz Belgrádba. 20 euróért vitt el, s reggel 5-re volt ott velünk.

10. nap
Belgrádból azonnal indult Szabadkára egy másik busz, 10 euróért lehetett rá jegyet venni. Sajnos minden faluba megállt a Szerémségben és a Bácskában is, így közel 8 órára érkeztünk meg Kosztolányi szülővárosába. Onnan Kecskemétig újra stoppal, bár ez a határ közelében nagyon nehéz volt. 14.30-ra értünk haza.

Marcsi és Tamás

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  E-mail: szerkesztoutikalauz.hu