Zita néni: Kutyasziget – Last minute út a Kanári-szigetekre

Csütörtök

– Mindjárt fél kilenc, és még milyen rohadt sötét van – nyújtózkodik az ablak előtt Arnold. – És hol van még az év legrövidebb nappalaő Akkor majd örülhetünk, ha délre megvirrad.

– Amikor szombaton is dolgoztunk, meg mindenféle aktív-vasárnapokkal keserítették az életünket, akkor bizony jól jött volna egy kis nyugalom, még ha sötétben is. – kapom fel a fejemet az újságból. – Inkább hozz még egy kis kávét!

– Akkor azt sem tudtam, hogy mi fán terem a depresszió – morogja.

– Ha annyira rosszul érzed magad, elutazhatunk egy hétre valahova, ahol meleg van és süt a nap. – Átveszem a gőzölgő csészét. – Egészen olcsó jegyeket lehet kapni az indulás előtti napokban. Akár holnap is szabadságra mehetek, és ha jól tudom, te is kivehetsz néhány szabadnapot.

– Melyik részben vannak az utazási irodák hirdetéseiő – hajol le nagyot nyögve Arnold az újságért. – Na lássuk csak… Last minute, last minute… Megvan! A Royal Tours utazási iroda november 27-ikén potom 2500 koronáért elrepít Gran Canariára. Két nap múlva! Igaz, nem tudhatod előre, hogy hova kerülsz, és az sem biztos, hogy kétágyas szobában kapunk helyet.

– Szeretném látni azt a nyugati turistát, aki ismeretlenül megosztaná velünk a szobát. – Elmosolyodok a gondolattól. – Jobban irtóznak az idegenektől, mint amennyire a pénzt szeretik. Na és, máshova nincs helyő Én például Máltára szeretnék egyszer elmenni.

– Ott most hideg van – biggyeszti le az ajkát Arnold. – Mit szólnál Gambiáhoző Két hétre, háromezerért. – Feltápászkodik, a könyvespolchoz megy, lapoz az atlaszban. – Jé, milyen helyes kis ország. Nézd, milyen picuri! A Gambia folyó két oldalán fekszik, kábé negyven kilométer széles, de annál jóval hosszabb. – Hunyorítva becsüli a távolságot. – Olyan két-háromszáz kilométeresre saccolom. – Bekapcsolja a kompjútert. – Megnézem, hátha találok valami érdekeset az Interneten. – Az asztal alá kucorodik, a modemhoz vezető drótokat rángatja. Sípolás, gurgulázó zörej.

– Altavista… Gambia… – Felteszi a szemüvegét, és közelebb húzza a széket. – Az első cím nem él. Akkor talán a második. Töltődj csak, töltődj! Ráérek. Na, ez az! Gambia Nyugat-Afrikában van… Ez nem újság… Tényleg, nem szélesebb ötven kilométernél, majdnem ötszáz kilométerre nyúlik be Szenegálba. – Aprókat kattint az egérrel. – A vízben vízilovak, és krokodilok nyüzsögnek, a trópusi erdőben kutya-pofájú majmok csüngenek a fákon. Klímája szubtropikus, talán a legkellemesebb az afrikai országok közül. Télen valami Harmattan fúj, meleg és száraz levegőt hoz a Szaharából, ezért nem esik az eső. Nyáron megfordul a szél és beköszönt a hét hónapig tartó esős szezon.

– Mit ír az országban uralkodó politikai helyzetrőlő – állítom meg az információözönt.

– Pont azt olvasom – int türelemre Arnold. – Itt van mindjárt egy hivatalos közlemény. Nocsak, nocsak: amnesztiaő Akkor itt nemrég nagy atrocitásoknak kellett történniük. – Időnkét kurta “ahá”-kat hallat. – Két évvel ezelőtt valamiféle puccs volt, a britek hanyatt-homlok elmenekültek, csak a svédeknek maradt egy szállodájuk, valószínőleg drótkerítéssel körülvéve. Gyakorlatilag még az utcára sem tanácsos kimenni. Aztán itt van a betegségek listája: malária, dizentéria, tífusz, meningitisz, sárgaláz, álomkór. Brr… és ezekhez védőoltás is kötelező. – Tudod mitő Felejtsük el Gambiát…

– Maradnak a Kanári szigetek – vonom le a következtetést. – Tegnap 25 fok volt Las Palmasban. Huszonöt fok számomra bőven elegendő. És Spanyolország, nem pedig valami diktatúra vagy banánköztársaság.

– Akkor megbeszéltük! – szól felvidulva Arnold. Kikapcsolja a számítógépet, összehajtja az újságot és belerakja a táskájába. Kászálódom én is, mert nem jó ómen elkésni a munkából pont aznap, amikor szabadságot kér az ember.

Arnold ebédszünetben telefonál, az üzenetrögzítőmnek morog valamit arról, hogy el van intézve, holnapután reggel tízkor utazunk, vegyek ki egy hét szabadságot és, hogy reméli nem felejtettem el, hogy este jönnek Gáborék. Semmit sem kell vásárolnom, van minden otthon. Legfeljebb fagylaltot vacsora utánra. Vanília és csoki jó lesz.

Gáborékkal tíz évvel ezelőtt ismerkedtünk meg az Arninge Centrumban, Stockholm északi külvárosának olcsó vásárlóközpontjában. Akkoriban még felkapta az ember a fejét a magyar szóra. Nagyon rendes emberek, rengeteget segítettek tanácsaikkal. Hetekkel ezelőtt megegyeztünk abban, hogy eljönnek hozzánk. Ezt most már késő lenne visszamondani.

Ez is egyike azoknak a rossz szokásoknak, amelyeket a bennszülöttektől vettünk át. A “Mikor tudnátok eljönni hozzánkő” kérdésre automatikusan előkapjuk kis naptárunkat, lapozgatunk benne, aztán megegyezünk az időpontban. “Három hét múlvaő Pénteken megfelelő Nekünk jó. Akkor a negyvennyolcadik hét péntekén, 28-ikán este hétkor.” Pontban hétkor, de ezt nem kell hozzátenni.

Kisarnold első osztályos volt, amikor speciális képeslapon meghívás kapott az egyik osztálytársa születésnapjára. Arnold felhívta a családot, megköszönte a meghívást, kinézte a térképen hol laknak, a megadott nap megadott órájában kézen fogta Kisarnoldot, és elsétált a megadott címre. Az utca kihalt volt. A ház előtt két pislákoló mécses, és a kapufélfákra aggatott színes lufik jelezték, hogy itt buli lesz, de az ablakokban világító lámpák mögött semmi mozgást nem észleltek a gyéren világított szobákban. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha valaki otthon lett volna. Hacsak nem a padlón kúszva közlekedtek.

Arnold elővette az összehajtott meghívót, figyelmesen tanulmányozta, majd az órájára nézett. A meghívóra hat óra volt nyomtatva, az órája pedig egy perc múlva hatot mutatott. Mint egy rakás szerencsétlenség, tanácstalanul álldogáltak a villanyfa alatt.

Hirtelen motorzúgás ütötte meg a fülüket. Az utca mindkét vége kivilágosodott, az egymás után beforduló autók fényszórói sorban megvilágították a gondosan nyírt gyepet határoló, térdig érő kerítést. Ajtók csapódtak, a motorzúgásba gyermekhangok keveredtek. Arnoldék kaptak az alkalmon, és elvegyültek a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőket megmászó ünneplők között. Az ablakokban fény gyúlt, kitárult az ajtó, parolázás, búcsú a csivitelő csemetéktől, aztán ajtók csapódtak, motorburrogás és Arnold egyedül maradt a kihalt utcán. Megcsóválta a fejét és hazaballagott. Három óra múlva felállt a televízió elől, és elment megismételni a ceremóniát.

Tapasztalatból mondom, hogy nagyon praktikus szokás. Ha az egész napi készülődés után kevéssel a megbeszélt idő előtt rádjön a fürdőszobázás, nem kell lélegzetvisszafojtva fülelned, hogy mikor szólal meg a csengő, és szakítja félbe a jól megérdemelt megkönnyebbülést.

A főnök nem lelkesedett különösebben azért, hogy egy hétre elutazok, de hát nem azért főnök, hogy kimutassa az érzelmeit. Közben eszembe jut, hogy valamire való szoknyám sincs – azaz van, csak azokat már meguntam. És a múltkor láttam a legelegánsabb belvárosi nagyáruházban, az NK-ban, egy olyan, de olyan csínosat. Nagyon drága, már egy jó ideje várom, hogy – Arnold szavajárása szerint – “megdögöljön”. (Ugyanis Svédországban a fele-árat rikító-vörös “Halva Pris” címkékkel jelölik, ahol a pris az árat, a halva meg a felet jelenti.)

Munka után egyenesen az NK-ba megyek. Sajnos a szoknya még él, és én már nem tudok ellenállni a csábításnak. De a pipereosztályon tényleg kimúltak az áruk, úgyhogy sikerül valamelyest helyre billentenem a vásárlási mérleget. Istenesen felpakolva érkezem haza.

– Mit vettél már megintő – morogja Arnold, anélkül, hogy levenné a tekintetét a kályhán rotyogó edényekről. – Mindjárt itt vannak Gáborék, és még a felével sem vagyok kész. Na tessék! – Kezembe nyomja a villát. – Kavargasd a pörköltöt, amíg ajtót nyitok.

– Szóval itt vagy! – nyomul be Gábor a konyhába. – Arnold szerint megszöktél, mert nem bírtad a konyhamunkát. – Csattanós puszit nyom az arcomra.

– Csókollak drágám – forgatja a szemeit Klári. – Mondja Arnold, hogy utaztok Gran Canariára. Csak nem utolsó pillanatban vett jeggyel mentekő – Tétova bólintásomra a szája elé emeli a kezét. – Hátha többágyas szobába kerültök, és a fürdő a folyosó végén van, vagy ilyesmiő

– Én voltam egyszer egy ilyen úton. – csóválja a fejét Gábor. – Egy norvég olajmunkással kerültem össze. Egészen kellemetlen tudott lenni, amikor nem volt berúgva. Szerencsére ez ritkán fordult elő. Ennek ellenére irigyellek – sóhajt nagyot. – Nekünk csak a Szolárium szigetekre telik az idén. Sokba került a nyári házunk renoválása. Hanem, hagyd már abba a sürgés-forgást – szól Arnoldra. – Nem azért jöttünk, hogy halálra dolgozzátok magatokat. Inkább nézd meg, mit hoztunk neked!

– Igazán nagyon kedvesek vagytok. – Arnold kezében forgatja a lapos csomagot. – Annyit már sejtek, hogy egy CD van benne. – Ügyetlenül nekifog lehámozni a Happy Birthday-mintás csomagolópapírt a mőanyag dobozról. Arcán kis késéssel terjed szét az öröm. – Jé, madárdalok Svédországból! Hát ez igazán príma dolog!

Úgy látszik, hogy Gáborék is átvették azt a svéd szokást, hogy az ajándéknak drágának és haszontalannak kell lennie. Bele is betegednének, ha utólag kiderülne, hogy valami funkcionálist ajándékoztak.

– Komplett hangenciklopédia. Háttérzajnak kitőnő, nekem is megvan otthon. Tedd fel! – int Gábor a HIFI-torony felé.

Arnold készségesen nyomogatja a gombokat. Halk csiripelés jelzi, hogy sikerrel járt.

– Mintha a természet ölén ülnénk – terpeszkedik el Gábor. – Gondoltatok-e valaha arra, hogy micsoda energiába kerül abból a picurka testből ezt a csodálatos hangot kipréselniő – Nem gondoltunk rá. – Minél cifrább a nóta, annál jobban berzenkedik a hölgyek pihéje. Darwin a megmondhatója, hogy mekkora szerepe van a madárdalnak a szaporodás és kiválasztás folyamatában.

– A múltkor ugyancsak kedvem támadt kivenni a vadászengedélyt – komorodik el Arnold. – Egy kis bestia minden reggel négykor hirdette a teraszunk korlátján első osztályú génjeit.

– Ha nem tetszik, akkor becserélheted valami másra – bök a papírhalmon fekvő számla felé Gábor. – Volt ott egy másik lemez is. A kihalással fenyegetett hangok győjteménye. Hangok, amelyek ötven-száz év múlva menthetetlenül feledésbe merülnek, pótolhatatlan veszteséget okozva a fiatalságukat siratóknak! Olyasmi, mint a spirálrugós ágy ritmikus nyekergése, az istállóajtó nyikorgása vagy az írógép kattogása.

– Hát a “Forrasztani, reperálnivaló!”-ra emlékeztek-eő – kapja fel a fejét Arnold. – A legtöbb házaló fazekast Gábornak hívták és a Nyárád mentéről jött. – Hangja egy pillanatra elbizonytalanodik, igyekszik nem Gáborra nézni, aztán mintha semmi sem történt volna, folytatja. – Teli torokból üvöltve járták az utcákat, és nagy, koszos zsákot cipeltek a hátukon. Nagymamám mindig azzal ijesztgetett, hogy rossz gyerekeket visznek a zsákukban. – A gyertya lángjába bámul. A hangszórókból halk pityegés hallatszik.

– Meggyorsult az élet, mondhatni történelmi időket élünk – forgatja a kezében a poharát Gábor. – Ezért is lenne érdemes elgondolkozni idejében azon, hogy vajon mit fog a jövő embere a múzeumban nézniő A legjobb lenne folyamatosan dokumentálni a mindennapi életet, még mielőtt egyes használati tárgyaink nyomtalanul eltőnnek az idő süllyesztőjében.

– Jó, hogy szóba került a múzeum! – kap a fejéhez Arnold. – Olvastátok, hogy a kondom saját múzeumot kapottő Állítólag több mint 1300 tárgyat állítanak ki. Az első kondomot egy olasz anatómiaprofesszor készítette vászonból, még 1564-ben.

– Azóta már a folyékony latex kondomot is feltalálták – legyint Gábor. – Pemzlivel kell felfesteni, és tíz perc múlva kész van a testre szabott esőköpeny. Hajszárítóval öt perc alatt. Előjátéknak nem is lehet rossz.

– Ilyenek vagytok ti férfiak! Akármiről legyen szó, ti mindig “oda” lyukadtok ki – kacag Klári. – Tényleg, vajon hová lett az a rengeteg úttörőnyakkendő, amit állandóan kellett vasalniő

– Hát a Janka néni muffja, vagy a Jóska bácsi kalucsnijaő – szólok közbe. – A varázsszemes rádió, a tekercses magnó…

– … a köpőcsésze az állomási váróterem sarkában… – Arnold becsavarja a barackpálinkás üveget. – A számunkra oly kedves ízeket, a hangot, az illatot az emlékeinkben őrizzük. Szegény gyerekek, soha nem tudják meg, hogy milyen fenséges íze van a friss, félbarna kenyérnek, amiért a sarki pékségbe küldött el édesanyám.

– Összefutott a nyál a számban – sóhajt fel Gábor.

Felkászálódunk. Arnold marad, lemezt cserélni.

Péntek

A rendőrség épületének a Hiltonéhoz hasonló előcsarnokában, a mahagóni pult mögött két civilruhás hölgy beszélget az ügyfelekkel. Rajtam kívül még ketten várnak a sorukra. Leülök az egyik fotelbe, gépiesen lapozgatok az újságokban.

Hol vannak azok a régi szép idők, amikor torokban dobogó szívvel léptem be a zord épületbe, hogy alázatosan várakozzam egy főtetlen teremben, amíg valamelyik csizmás őrmesternek megesett rajtam a szíveő Ha meg túljutottam rajta, akkor újabb izgalmaknak nézhettem elébe. Az azt követő, kéthónapos várásról nem is szólva.

Arnold sem gondolkozhatott sokat, amikor a hatvanas évek derekán elment bejelenteni az egyetem folyosóján kiakasztott, vadonatúj orkánkabátja eltőnését. Az őszülő halántékú őrnagy nem hitt a szemének.

– Miért olyan hosszú a hajadő! – förmedt a kényelmetlenül feszengő Arnoldra. – Azt hiszed, hogy, azért mert diák vagy, mindent megengedhetsz magadnakő!

– Már régóta készülök nyiratkozni – törölgette izzadt tenyerét a nadrágjához Arnold. – Valahogy soha nem futotta az időmből. Vizsgák, gyakorlatok, szóval ilyesmik…

Az őrnagy összecsukta az aktatartót, és pedánsan a jobbján levő halmaz tetejére helyezte. – Innen egyenesen a fodrászhoz mész! A kabátodat pedig, ha meglátod valakin, rögtön telefonálj be, és keresd Kovács őrnagyot – szólt a nép vívmányait védő hatóság, az akkorra már a rendőrségi iroda ajtajáig jutott Arnold után.

Arnold a kezdeti ijedtség után gyorsan elfelejtette az ügyet. Az egyetemi könyvtár és a város strandja rendőrmentes övezetnek számított. Ezért lepődtünk meg, amikor egy júniusi délután, éppen a vizsgaidőszak kellős közepén, a jog és kémia tanszék közös könyvtárában az őrnagyba futottunk. Arnold haja ugyan már a gallérját érte, de a hazai pályán bátran köszöntötte.

Az őrnagy arcán nyoma sem volt a hivatalos arroganciának. Szemmel láthatóan feszélyezve érezte magát a számára szokatlan környezetben.

– Holnap lesz az első vizsgám. – rázott kezet Arnolddal. – Rettenetes érzés, biztosan elvágnak.

Ez volt az az időszak, amikor a magasabb rangú tiszteket kötelezték, hogy a jogi egyetemet látogatásnélkülin elvégezzék. Ma úgy mondhatnánk, hogy jobb “imidzset” akartak szerezni, lejáratott rendfenntartó közegünknek.

– Kinélő – érdeklődtem. Már csak azért, mert a tanári testület legtöbb tagját édesapám révén ismertem.

– Nagy Andornál. – rándult kínos görcsbe az őrnagy arca.

– Az a magas pacák, aki a bal lábára sántítő Az apukád barátja, úgy-eő – fordult hozzám Arnold. – Ne aggódjon, majd szólunk neki. – Megveregette meg a bárgyú mosolyt produkáló őrnagy vállát.

Édesapám rendszerint mindent megtett, amire kértem. Vacsora után karon fogtam, és elsétáltunk Nagy bácsiékhoz. Kint vártam rá, nem időzött sokat.

– El van intézve – mondta. – Tudod, mit kérdezett tőlem Andorő “Mit gondolsz, ki fog jobban félni a vizsgánő”

Már rég elfelejtettem az ügyet, amikor egy délelőtt, a kávézóban elkapott a razzia. Nem segített a miniszoknyám hosszabbra cserélésére tett könnyes igéret, bekísértek a rendőrségre. Ott addig könyörögtem, amíg az ügyeletes felszólt Kovács őrnagynak. Természetesen azonnal elengedtek. Kovács a biztonság kedvéért még az autóbuszmegállóig is elkísért.

Utoljára városunk kieséssel fenyegetett labdarúgó csapatának utolsó hazai mérkőzésén találkoztunk a jó rendőrrel. Arnold, kapcsolatai felhasználásával, közvetlenül a drótkerítéssel elválasztott díszpáholy mellé szerzett jegyet. Tíz perccel a kezdőrúgás előtt mentünk a helyünkre, ahol egy óriási termető gorilla terpeszkedett. Koszos majóban volt, és napraforgóhéjat köpködött az előtte ülők hátára. – Milyen helyjegyő! – játszotta meg a felháborodottat. – Az ma nem érvényes! – Csillogó ezüst fogait közszemlére téve röhögött. Arnold egyik lábáról a másikra állt, a környéken ülők zavartan lesütötték a szemüket. Amerre a szem ellátott, minden hely foglalt volt.

– Gyere, menjünk – fogtam meg Arnold kezét. Úgy éreztem magam, mint az Ösztrogén sziget a Tesztoszteron Óceánban. – A szélén biztos van még szabad ülőhely.

– Nicsak, nicsak. Sikerült kicsalni a kisasszonytő – szólalt meg egy ismerős hang. Tulajdonosa az ingyen belépőért ezredesi egyenruhában feszítő Kovács volt. Áthajolt a korláton, úgy szorongatta a kezem. – Van valami problémaő

– Áh, semmi, csak egy kis félreértés – nézett Arnold a sorok között bukdácsoló vagány után.

A csapaton már nem tudott segíteni Kovács ezredes. A “fiaink” elvesztették a meccset, és kiestünk az első osztályból.

Az útlevelem tíz perc alatt elkészül. Nem időzök sokáig a boltokban sem, viszonylag korán érek haza. Arnold már otthon van, a konyhaasztalnál ül, előtte egy halom könyv, prospektus és térkép, azokban lapozgat.

– Tudod-e, hogy honnan ered a Kanári-szigetek elnevezéső – néz rám a szemüvege fölött. – A legkorábbi feljegyzések szerint, már a rómaiak látogatták Atlantisz vízből kiálló csúcsait. Ptolemaiosz és Plinius még Insulae Fortunate, azaz Szerencsés-szigetek néven említette. Mivel a partraszálláskor rengeteg, nagy kutyával – latinul canis – találkoztak, ezek után nevezték el aztán Kanári-szigeteknek.

– Nekem mindegy, hogy miről kapta a nevét, inkább hozd le a padlásról a bőröndöket és segíts csomagolni.

– Kapták a nevüket, nem “kapta” – javít ki Arnold. Feláll, leakasztja a szegről a padláskulcsot. – Hét szigetből áll: Tenerife, Fuerteventura, Gran Canaria, Lanzarote, La Palma, La Gomera és El Hierro. A mi szigetünket, a legszebbet, Gran Canariát az “Örök Tavasz” szigetének is szokták nevezni.

Időbe telik, amíg rendet teremtek az asztalon. Arnold két bőrönddel tér vissza, kitárja a szekrényajtót, rakosgatja a ruháit. Minden napra fehérnemő, három nadrág, amiből kettő rövid, pulóverek, cipők, papucs. És még ő mondja, hogy nekem van sok csomagom!

Korán fekszünk. Arnold felkattintja az olvasólámpát, és részleteket olvas fel az utikönyvből.

– A Tenerife partja közelében horgonyzó hajó árbocán spanyol zászló lobog. – Az egyik hajóról csónakot eresztenek le, amely kisvártatva megfeneklik a partmenti sekély vízben. A hosszú tengeri úttól fáradt partraszállókat maga a mencey, azaz a guancsók királya, fogadja, és vendégszeretének jeléül meghívja őket a házába. Útközben kecskéiket és juhaikat legeltető pásztorokkal találkoznak, akik mély tisztelettel üdvözlik a menceyt és a kíséretében levő vendégeket. A kanyargós ösvény mind magasabbra és magasabbra vezet, néhol mély szakadékok keresztezik. A látogatók kénytelenek elfogadni a feléjük nyújtott rudakat, és megpróbálják ellesni a guancsók rúdugrásra emlékeztető technikáját, amellyel könnyedén szökdécselnek szikláról sziklára. A kutyaugatásra elősereglő szőke, kékszemő benszülöttek kíváncsian veszik szemügyre a cifra egyenruhában feszítő, fáradt idegeneket. Az egyik kiálló sziklán lantjába csap a szolgálatos bárd: Éljen a király … Pling, plang … Éljen a hős mencey… Pling, plang… Az agyagedényben feltálalt, kiadós vacsora után porózus lávába vájt, fával kibélelt odúkban vetnek ágyat a vendégeknek…

– Sok van még hátraő – fordulok a másik oldalamra.

– Ne aludj el, most jön az érdekes rész. Másnap reggel körbevezetik az idegeneket a családi kriptákban, és megmutatják nekik az őseik kecskebőrbe csomagolt múmiáit, a xaxokat. Végezetül megpakolják őket friss zöldséggel, kecskehússal és sokáig integetnek a távolodó hajónak, amíg az el nem tőnik a láthatáron. – Arnold lapoz. – Akkor még nem sejtették, hogy azok hamarosan hódító szándékkal fognak vissztérni. A fából készült “játékfegyverekkel” nem lehetett huzamosabb ideig megvédeni a szigeteket: a naivitással és magas erkölcsi normákkal jellemezhető guancsók áldozatul estek az acélt ügyesen forgató hidalgók kíméletlen, hódító törekvéseinek. Az utolsó ellenállók a hegyekbe menekültek. Jól tudták, hogy ha foglyul esnek, rabszolgaként elárverezik őket. Sarokba szorítva “Vacaguare!” (Meg akarok halni!) kiáltással, vetették le magukat a sziklákról.

– Körülbelül ennyi, amit ma tudunk a guancsókról – csukja be a könyvet Arnold. – Számomra rejtély, hogy dacára annak, hogy minden oldalról víz vette körül őket, mégsem ismerték a hajózást, nem tudtak vitorlázni. Miért viselkedtek közönyösen a környezetükkel szemben.

Szombat

Hatkor megszólal a rádió. Félálomban hallgatom a híreket. A legérdekesebb belefúl az automata kávéfőző hörgésébe. Pííp-pííp-píííííp… Figyelmeztet az ébresztőóra. Arnold kitámolyog a fürdőbe, az elektronikus hangorgiába csobogás vegyül.

Arnold még egyszer ellenőrzi a jegyeket, az útlevelet, a bankkártyát, a tegnap délelőtt beváltott valutát. Aztán elmosogatja a reggelinél összegyőlt tányérokat, és kiviszi a szemetet.

A taxi pontban fél kilenckor érkezik. Arnold a vezető mellé ül, válltáskáját az ölébe veszi, metodikusan matat benne. Még egyszer ellenőrzi a jegyeket, az útleveleket, a bankkártyát és a valutát. Nem értem az aggodalmát. Sürgős esetben Arlandán – a stockholmi nemzetközi repülőtéren – a rendőrség egy óra alatt kiállítja az útlevelet. Azért vannak, hogy segítsenek a feledékeny polgáron. A jegyek sem feltétlenül szükségesek, elég ha az utas bemondja a nevét, és a kisasszony újat nyomtat.

Első repülőutam Moszkvába vezetett. Két órás repülés után landoltunk a Seremetyevó reptéren. A kiskatona fél percig egyeztette az útlevelemben a képemet az eredetivel, majd megkérdezte, hogy hova szándékozok menni. – Moszkvába – feleltem. – Hová máshováő – Rábólintott, és szépen beírta kézzel, hogy “Mockba”. Három nap múlva, amikor hirtelen ötlettől sugalltatva Leningrádba akartam utazni, a szálloda utazási irodájában vállvonogatva közölték, hogy oda nem adhatnak jegyet, mert nem szerepel az úti céljaim között. (Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor a vasútállomás jegyirodájában a vonatra sem adtak jegyet. Pedig az útlevelemet nem is mutattam nekik!)

Valami félreértés következtében senki sem várt a repülőtéren, így saját fejünk után menve jutottunk be a központba. Leintettünk egy taxit és az Akadémia, vagy valami hasonló nevő szállóhoz vitettük magunkat. Bejelentkeztünk, megkaptuk a szobánkat, emlékszem az ötödik emeleten volt. A folyosó végén színes televíziót lehetett nézni, a közepe táján pedig volt egy nyitott helyiség, a szolgálatos besúgó, a dezsurnaja szobája, akinek a szamovárjából éjjel-nappal lehetett forró vizet csapolni.

Délután elmentünk várost nézni. A novemberi félhomályban rosszul öltözött, lehajtott fejő emberek csoszogtak az esőáztatta utcákon. A mozikban kizárólag szovjet filmeket vetítettek, a könyvesboltok kirakataiban csak szovjet írók könyvei voltak. Az élelmiszerboltokban a pulton óriási tömbökben állt a vaj és a sajt. Szalámi is volt, tetragonális pakolásban tej, valamint kéknyakú, csupasz csirkék. – Hogy lehet így élniő Egyfajta sajt, egyfajta szalámi!ő – kérdeztem suttogva a főnökömtől, miután kétszer is körülnéztem. – Ne felejtsd, hogy ők több mint hatvan éve építik a szocializmust. – felelte ugyancsak suttogva. – Mi meg még csak harminc éve. (Az igazsághoz tartozik, hogy egy évre rá eltőnt az élelmiszer a mi polcainkról is, és az azt követő Aranykorszak éveiben szívesen kiegyeztünk volna valamiféle sajtban!)

Becsekkelünk. Nincs időnk sokáig bámészkodni a vámmentes boltban, mert már hívnak is a kapuhoz; betessékelnek a rikító sárga, hatalmas gépbe. Kétoldalt három-három ülés, középen négy, két keskeny folyosó választja el őket. A jobb oldali sorban az ablak mellé ülök, Arnold mellém, a középre. Az előtte levő szék támlájába dugott brosúrák között turkál. – Brroáááhhh! – Kacsint, aztán visszarakja a papírzacskót a helyére. Tőlünk balra két irtózatosan kövér nő ül, közöttük egy aszott öregasszony. Remélhetőleg gumiból van a hólyagjuk, mert a klotyóba nem férnek be.

Hiába csatoltuk be az öveinket, a hangszóróban a kellemes férfihang arról értesít, hogy indulás előtt le kell olvasztani a gépünk szárnyairól azt a tíz centis jeges havat, ami az éjszaka rakodott rá. Reméli, hogy hamar elkészülnek. Katt.

Évekkel ezelőtt történt, hogy röviddel a felszállás után hatalmas jégdarab szabadult el a repülőgép szárnyáról és belezuhant a motorba. A pilótának csodával határos módon sikerült hektárnyi fenyves leborotválása után kényszerleszállást véghezvinnie. Egy hónapig tartó ünneplés után aztán bejelentette, hogy többet nem repül. Merthogy ilyen mázlija csak egyszer lehet az életben az embernek. Igaz is, mert ahogy elnézem a fővárosunk melletti tájat, alig lehet találni egy tisztást, amelyből ne ágaskodna ki legalább tucatnyi szikla. Akkor már inkább itt ülünk egy órát, amíg lemosnak. A homályos ablakon keresztül figyeljük, amint egy daruszerő alkotmány emelkedik fölénk, és fúvócsöveiből sárgásbarna levet spriccel.

Érdekes, nem érzem a felszállást megelőző szokásos szorongást. A heti horoszkópomban semmi sem mutatott arra, hogy aggodalomra lenne okom. A biztonság kedvéért a többi csillagjegyet is átfutottam, ugyebár nem csak mi utazunk. Repülőútról nem volt szó bennük, csak néhány célzásból következtettem a túlélés esélyeire: “Örömhír, hogy végre megszabadulhat némely fölösleges tehertől. és várja az aranyszabadság… A csillagok kedvező állása szinte szárnyakat ad a Bika-szülötteknek, és úgy érzik majd, hogy szétveti őket az erő… Kedve támadhat meghintáztatni a csónakot, de közben felborulhat … ezért csak lassan a testtel, vigyázzon az egészségére, mert ön sincs vasból…” vagy az, hogy “az év még néhány váratlan meglepetést tartogat, amit Ön, kedves Vízöntő szívből utál… még egészsége is veszélybe kerülhet, vagy kisebb baleset is érheti.” Amihez aztán a jós sietve hozzáteszi: “A szerencse és a kellő óvatosság megmenti a komolyabb bajtól, emiatt nem kell aggódnia.”

Van egy asztrológia kézikönyvem is, “szakemberek” számára íródott, abban konkrét választ találtam: “Ha a Plútó a második házban foglal helyet, a koncentrálóképesség jó, és ez segítheti leszállni a földre az időnként fellegekben járó egyént.” Ha a Plútótól függ, akkor meg minek izgulnom.

Arnold a légitársaság brosúrájában lapoz. Az első oldalon levő táblázatból kibogozza, hogy a gépünk csak a három RollsRoyce motorral ellátott Lockheed lehet – nekem valami botrány rémlik a névvel kapcsolatban -, hossza 54 méter, szélessége 47, teherbírása a felszállásnál 195 tonna, és azt is, hogy egyfolytában 5200 kilométert repülhet.

– Ez még semmi! – dugja az orrom elé a füzetecskét. – Az Airbus új, 3XX-ese 76 méter hosszú lesz, és három osztálya 500-600 utast szállít.. Ugyanaz charter-kivitelben 1000 utast. – Keservesen fintorog, próbálja kinyújtani a lábát.

Végre megmozdulunk, lassan farolunk ki a pályára. A hangszóróban halljuk a pilótát, amint átmegy a kötelező ellenőrzési rutinokon. – “Arms slides, please” – dünnyögi, ami – egy ismerősünktől tudom – olyasmit jelent, hogy “Csukjátok be az ajtókat.” Tiszta szerencse, hogy nem halljuk az egészet. “Joe, nézd már meg, megvan mind a két szárnyő Kerekek felfújvaő Leszálláskor nagyon döcögtünk. Remélem, hogy most nem felejtetted otthon a térképet!”

Minden eresztékünkben remegünk, aztán a pilóta kiengedi a féket, és döcögve megindulunk. A pálya végénél nem is lassít, hanem a “Személyzet, csüccs!” (Cabin crew take your seats!) parancs után minden átmenet nélkül a padlóig nyomja a gázpedált. Úgy látszik, be akarja hozni a késést. A szárnyak megnövekszenek, kecses ívben emelkedünk. Egy perc múlva már a felhők fölött vagyunk, hunyorgunk a hetek óta nem látott nap sugaraitól.

Alig halkul el az övek csatjainak kattogása, szekereken italt tolnak be. – Mit parancsolnakő – kérdezi fölénk hajolva a rövidre vágott hajú fiatalember.

– Mennyibe kerülő – kérdez vissza gyanakodva Arnold.

– A 3 decis dobozos sör 15 a kóla 10, a féldecis italok pedig 35 koronába.

– Köszönjük szépen, kibírjuk ital nélkül – rázza meg a fejét Arnold. Meg is hiszem! Las Palmasban, 35 koronányi pesetasért, egy liter vodkát lehet venni.

– Ahogy gondolják – mosolyog erőltetetten a steward. A mellettünk ülő nyugdíjas kinézéső svéd aztán kitesz magáért. A féldecis Gordon Ginhez tonicot, és két decis üvegben vörösbort rendel. Biztonság kedvéért kettőt. Százassal fizet, kevés aprót kap vissza.

A középkorú, enyhén romosodó légikisasszony fülhallgatókat kínál harminc koronáért. Arnold udvarias mosollyal int nemet, a zsebéből előkotorja a sajátját, és felém nyújtja. Bedugom a karfán az egyik lyukba, válogatok a csatornák között. Rock, klasszikus, country, mese. Minimumra állítom a hangerőt, fél füllel az Arnold mellett ülő bácsika monológját hallgatom.

Az öreg talált valami ürügyet a beszélgetésre, éppen a válását meséli. Huszonöt év után jöttek rá arra, hogy nincs mit beszélniük egymással. Van ez így. Lapozok az újságban. A sok reklám között egy cikk, beleolvasok. – “Szerény viselkedéssel Svédországban sokra viheted.” – Ha én ezt tíz évvel ezelőtt olvastam volna! Megnézem a szerző nevét. Egy svéd pszichológus írta, biztosan egyike azoknak, akik a legnagyobb bóknak tartják, ha azt mondják róluk, hogy nem svédes a viselkedésük. De ez még annál is tovább megy. “Képtelenek vagyunk kimutatni az örömöt, a vágyat, az érzelmeinket.” Na, ez így igaz, még Arnold is úgy elsvédesedett, hogy újabban erőltetnie kell magát, hogy örüljön a rokonoknak.

A cikkből kiderül, hogy a svéd szívesen utazik külföldre, feltéve, ha ott svédként élhet. Ezért is építtettek svéd komfortú falvakat Spanyolországban és Olaszországban. Csak az első világháborút követő években kezdtek körülnézni a világban, de az óta alaposan behozták a lemaradást.

A szerző sorra veszi az átlag északira jellemző tulajdonságokat, mármint a szürke öltözető, merev, feszes testet, a mozdulatlan csípőt, a kifejezéstelen, elutasító arckifejezést. Elhagyatott test ez melynek minden porcikája kétségbeesetten jelzi az egyedüllétet, a fáradságot, a szégyent. Hiába, itt sokan gondolkozzák az életet, ahelyett, hogy élnék.

Meleg illatok jelzik az ebédidő közeledtét. Lekapcsolom az előttünk levő ülések hátáról a kis asztalkát. Arnold oldaltáskájából félliteres sörösdobozok kerülnek elő. Öt koronáért vette darabját a sarki üzletben. Megpattintja és a parányi asztalka sarkára helyezi. Én is kapok egyet, nagyot húzok belőle. A kerekes szekér mellettünk parkol, a fejek fölött nyújtják át az ebédet. Leltározok a tálcán: pici tányérban pici húsi és pici körítés, pici csészében picurka savanyúság. Ha hozzáveszem a rendelkezésre álló kis teret, a kis késést, meg a kért kis türelmet, akkor azt hiszem, mindent elmondtam a “csárterről”.

Belepiszkálok: ízetlen keverék, inkább visszatérek az olvasmányomhoz. – A légzés az élet kereke! Úgy élsz, ahogy lélegzel! – hangzik a verdiktum. – És minél többet lélegzel, annál többet élsz! – Rögtön példákat is hoz rá. – Amikor élvezzük az életet, akkor mélyeket lélegzünk, amikor meg levertek, deprimáltak vagyunk, vagy éppen a pillanatot tagadjuk – ez is olyan újabban használatos kifejezés, mint a “keresi önmagát” – akkor az erőt a kilégzésre összpontosítjuk. A kisgyerek egész testével lélegzik, az öregek alig.

Átnézek a két kövér nő közé préselt nénikére. Szeme hunyva, mellkasa mozdulatlan. Hm, ez tényleg igaz. Vagy csak azért nem mer lélegezni, mert körös-körül az emésztés apró szelei lengedeznek. Az ételes-italos szekerek elzárják az utat, terjedelmes szomszédaink a helyükhöz vannak szögezve. Ülnek és eregetnek.

A bácsika közben szerzett valahonnan egy térképet, és Arnold orra alá dugja. Ujját Kréta fölött tartja. – Legalább tízszer voltam itt. Minden nagyon olcsó. – Aztán Portugáliára mutat. – Itt a lányom volt, és azt mondta, hogy nagyon olcsó az ital. – Májfoltos kezével Arnold orra előtt hadonászik. Arnold rám sandít, szemeiből kétségbeesés sugárzik.

– Még két és fél óra, kibírod – vigasztalom.

Arnold összehajtja a térképet, ceruzát vesz elő, a szélére firkál. – GYALOG JÖVÖK VISSZA! EZ NEM VÁLT EL: ETTőL MEGSZÖKTEK! – Nem bírom ki komolyan, gyorsan az olvasásba menekülök

“Aki nem tudja megemészteni az életet, az az ételt sem tudja. És ha nehezen tudjuk elviselni az életet, akkor testünk zsírréteggel próbál védekezni. Amikor szomorúan és egyedül vagyunk, akkor ‘vigaszeszünk’.” Ebben is van igazság, ezek itt balra egyáltalán nem szomorúak, falatozás közben nagyokat kacarásznak.

Lassan ötödik órája repülünk, már másodszor járnak körbe a kávéskannákkal, szép lassan a tálcákat is összeszedik. A szomszédaink izgatottan töltik ki a megrendelőlapokat. A legtöbben italt, parfümöt, cigarettát rendelnek a visszaútra. Amikor körülnéznek a Las Palmas-i boltokban, akkor szívják majd a fogukat.

Alattunk ritkulnak a felhők, a hangosbemondó szerint látszania kellene Tenerifének, közepén Spanyolország legmagasabb pontjával, a 3718 méter magas, hóborított Pico de Teidevel, melynek belsejében szunnyadó vulkán 1909 novembere óta semmi jelét sem mutatta annak, hogy ki szeretne törni. Nyújtogatom a nyakam, mind hiába. Aztán feltőnik a mi szigetünk is. A nyílt tenger fölött húzunk el a főváros, Las Palmas de Gran Canaria mellett. Meglepően nagynak tőnik, nemhiába Spanyolország nyolcadik városa. A legutóbbi népszámláláskor több mint négyszázezer lakosa volt. Partját sárga homok borítja, kikötőjében az óceánjáró hajók apró játékcsónakoknak tőnnek. Az óceánba nyúló félsziget túlsó partja, a napfényben úszó körív, Las Canteras, a négy kilométeres homokstrand. A város mögött emelkednek a fenyegető felhőkbe burkolt, vulkánikus eredető, kopár sziklák, amelyek közül a Pozo de Nieves, a “Hókút”, a sziget legmagasabb pontja. Az útikönyv szerint pontosan 1950 méter.

Bekapcsoljuk az öveket, a gépünk motorjai már nem dolgoznak, vitorlázunk a part mellett, miközben lassan veszítünk a magasságból. Széles ívben kanyarodunk, délről közelítjük meg a Gandó-i repülőteret. Nagyot zökkenve érünk földet, az arcokon mosoly terül szét. A hatórás utazás kifárasztotta az ülőizmainkat, szinte valamennyien állva várjuk a kiszállást.

A lépcső tetején megcsap a meleg szél, hunyorgunk a vakító napsütésben.

Ugyancsak furcsán nézhetünk ki karunkra vetett télikabátunkkal. Az autóbusz vezetője, fehéringes kreol fiú, türelmesen megvárja, amíg beszállunk, aztán simán indít, helyére egy másik csuklós gurul be. Útleveleinkkel senkit sem hatunk meg, a fáradt arcú egyenruhások átnéznek rajtunk. A zöld feliratos kijárat önmőködő ajtaja enyhén remeg a sarkában, amikor sorban kivonulunk a váróterembe. Az utazási iroda kék úttörőnyakkendőt viselő képviselője körül nagy a csoportosulás.

– Nehogy valami rossz helyre kerüljünk – aggodalmaskodom.

– Honnan tudjam, mi a jó helyő Las Micsoda itt minden – morogja Arnold és azzal otthagy.

Nem kell sokat várnom rá. – A négyes buszhoz küldtek – int a parkolóban sorakozó, panorámás Mercedesek felé. – Las Palmasba kerültünk, valami Alba vagy Alva nevő szállodába. – Felkapja a bőröndöt. – Jobban örültem volna, ha a sziget déli részére kapunk szállást, de oda már nem volt hely.

A délutáni csúcsforgalomban majdnem egy órát tart az út Las Palmasig. Az utazási iroda képviselője, középkorú, szőke dán hölgy, megmarkolja a mikrofont, Isten-hozottat mond, és belekezd a sziget főbb nevezetességeinek ismertetésébe. A dán nyelv hasonlít a svédre, ennek ellenére ugyancsak hegyezzük a fülünket, hogy értsünk belőle valamit. Figyelmünk fokozatosan lankad, inkább az elénk táruló tájat nézegetjük.

Az út mentén sorakozó, sőrő, zöld dróthálóval borított paradicsomültetvények befejezetlen barakkokkal, az életüket paradicsomszüreteléssel tengető modern rabszolgák lakásaival váltakoznak. (Spanyol sziget ide, spanyol sziget oda, a paradicsomot a banánnal együtt a britek honosították a múlt század folyamán. Nekik köszönhetők az első bankok, a vízvezetékek, valamint a Las Palmas-i kikötő raktárainak kiépítése is.) Könnyen meglehet, hogy az épületek az adózás miatt félig készek, ugyanis a spanyol törvények szerint csak tervezett magasságban felépített, kivakolt és lefestett házra mérnek ki ingatlanadót.

Az út közvetlenül a tenger mellett fut, a dagály hullámai magasra csapnak a sziklás parton. Baloldalt, a kopár hegyoldalon ízléstelen tömbházak jelzik a szigetek fővárosának, Las Palmas de Gran Canariának határát. A forgalom is lelassul, sofőrünk éktelen tülköléssel serkenti mozgásra, szinte tolja maga előtt a forgalmat, végig a Thomas Milleren, hogy aztán a Jones utcába bekanyarodva az Alva szálloda előtt álljon meg.

A hatemeletes épületet rózsaszínőre festették a legutóbbi tatarozás során. A parányi előcsarnokban egy ping-pong asztal nem férne el. Csengetésünkre megjelenik a szállodás. Természetesen egy kukkot sem ért angolul, ezzel szemben tud egy pár szót svédül. Megkapjuk a kulcsot, az ötödik emeletre szól, és beszállunk a liftbe. Négy személyre van tervezve, de ketten alig férünk el benne. A szobánk mindjárt a lifttel szemben van, nem kell sokáig cipekednünk.

Félrehúzom a vastag függönyt és kilépek a teraszra. A korlát elég alacsony, ezért Arnold, akinek tériszonya van, az ajtóból visszafordul. Egyedül gyönyörködöm a kilátásban, ami a szemközti luxushotel belső udvarából áll. Ha egy kicsit kihajolok, akkor látom, amint a hullámok megtörnek a parttal párhuzamosan húzódó korall- vagy sziklasávon. Az eget felhők borítják, ennek ellenére kellemes meleg van.

Arnold rátelepszik az ablak melletti ágyra, rugóztatja. Vészesen recseg, ezért abbahagyja. Megbontja az ágyat, és megrökönyödve mered a lepedő alól előbukkanó gumiborításra. – Aha, úgy látszik, errefelé eresztenek a kuncsaftok!

Végigdől az ágyon, kipróbálja az éjjeliszekrényen álló lámpát. Semmi. A rádió sem mőködik. A kulcstartónk mőanyag lapocskáját kell a bejárat melletti biztosíték-dobozba beledugni, csak akkor van áram! Nagyon ötletes – ha elmész otthonról, nem hagyhatod égve a lámpákat.

A fürdőszoba is megkapja az elismerést, kivéve a klotyót, ami olyan amerikai típusú, amelyben a karimáig áll a víz, és csak örökkévalóságnak tőnő, hosszú másodpercek után csúszik le az örvényben táncoló szottyanat a mindenevő porcelánóriás torkán.

Ideje, hogy megismerkedjünk a környezetünkkel. Arnold fényképezőgépet és spanyol szótárt vesz magához. Pénzt már Stockholmban váltottunk. A sok ezer peseta arányosan elosztva a bőröndben, a sportcipőben, Arnold három zsebében, a táskában és nálam.

Jól megnézzük a szállodánkat, úgy tűnik, nem lesz nehéz megtalálni. Jobbról egy üres telek, balról a SAS irodája, és közvetlen mellette egy Peep Show. A kirakatokban bőrdíszmő, órák, parfümök, és rengeteg elektronika kínáltatja magát. Arnold szorgalmasan fordítja a legfontosabb feliratokat. Se vende – eladó, se alquila – kibérelendő, és a legfontosabb az Aseos megkönnyebbülést jelent. Az üzleteken a Calzados cipőt ígér, a Zapatero susztert, míg a Bocateria falatozót.

A második mellékutcában kis élelmiszerboltra, supermercadora bukkanunk. A választék nem olyan jaj de nagy, de kenyér, friss sonka meg vaj azért csak akad. Veszünk hozzá Brie sajtot és nagy, ropogós zöld paprikákat. Innivalónak Pepsit és sört, azaz cervezát rakok a kosaramba. A szigeten a csapvíz sótlanított tengervíz. Arnold felkap egy ötliteres mőanyag demizsont. Víz van benne, feltehetőleg abból a forrásból, amelyből 1492-ben a Pinta, a Nina és a Santa Maria tartályait töltette meg Kolumbusz, mielőtt elindult volna Indiába.

Sötétedik, pedig csak délután hat óra van. Hiába, az Északi-féltekén vagyunk, tél van itt is! Kis kerülővel térünk vissza a szállodához. A sarok mögül előbukkan a tenger, a hullámok taraja fehérlik a sötétben. A parton vidám társaság hever a homokban, körülöttük üres borosüvegek. Hirtelen megkívánom a fiatalságukat. Megosztozunk egy tábla csokin, aztán belekarolok Arnoldba, és hazaballagunk.

Vasárnap

Kilenc óra is elmúlt már amire felébredünk. Az ég felhős, de nem veszélyesen. Legjobb lesz, ha reggelizünk, utána pedig elutazunk a sziget déli csúcsára, Playa del Inglésre, ahol állítólag mindig süt a nap. Arnold vizet melegít a kávéhoz a magunkkal hozott mőanyag forralóban. Amíg a fürdőszobában készülődök addig a reggeli maradékából szendvicseket készít, az üres Pepsis üvegbe ivóvizet tölt. Még egyszer körülnézünk a szobában, aztán becsukjuk magunk mögött az ajtót.

A szállodástól sikerül annyit megtudnunk, hogy a távolsági buszok a San Telmo térről indulnak délre, odáig pedig az 1-es busszal lehet utazni. Kikísér a szálló elé, és széles mozdulatokkal mutogatja, hogy merre menjünk.

Akárhogy is vesszük, tél van, ezért a húszegynéhány fok ellenére a nők harisnyát viselnek, a kisgyerekek pedig sötét színő nagykabátban álldogálnak a pálmafák árnyékában. A sárga busz sem késik sokat. Arnold jegyet vált, darabját 125 pesetasért majd az első ülésekre telepszünk. Minden kereszteződésnél előrehajol és megkérdezi a sofőrtől.

– San Telmo, Siő

– Si, San Telmo – bólint végre a vezetőnk. A parkosított tér pálmafái mögül előbukkanó házak egyikének a teraszáról kiáltotta ki 1936 június 18-ikán, egy Franco nevezető katonatiszt a diktatúrát. A tér szélén kis épület, a tengerészek védőszentjének, San Telmonak a temploma. Visszafelé majd benézünk.

A föld alá süllyesztett távolsági buszmegálló bejáratán hatalmas betőkkel az áll, hogy ESTACION DE GUAGUAS, ami a Kanári szigetek nyelvjárásában autóbusz-állomást jelent. (Nem minden spanyolnak jelent a guagua autóbuszt, Csilében például kisbabát jelent.) Bérletet váltunk, tíz útra, így sokkal előnyösebb. Amíg a Maspalomas-i világítótoronyig, ami egyben a végállomás is, az egyedi jegy 540 pesetasba kerül, addig a tíz útra szóló bérletet potom 3000 pesetásért vesztegetik.

A mi guaguánk, a zöld 30-as, percre pontosan indul. Vasárnap van, a városban alig van forgalom, csak a főútra kijutva szaporodik meg a délre igyekvők száma. Az út a keleti part mellett halad, sofőrünk fentről messzire belátja a forgalmat. őrült spanyol, 120-al repeszt. Egy percen belül kétszer kerülünk a legbelső sávról a külsőre, attól függően, hogy melyik a gyorsabb. Cikázik, tolja maga előtt a kis Ibizákat.

Az útjelző tábla szerint Jinamar mellett haladunk. Koszos-vörös talaj, repedt oldalú dombok. A Telde-i letérő után balra feltőnik egy ismerős színfolt, az IKEA kék-sárga épülete. Juan Grandéval egyvonalban modern szélerőmővek propellerjei forognak. Itt már süt a nap, a tenger fölött pedig egyetlen felhő sincs.

Go-kart pálya mellett robogunk el, éppen verseny folyik, aztán egy kimustrált utasszállító repülőgépet hagyunk el. Biztosan szálloda vagy vendéglő. Vezetőnk hírtelen fékez, betérünk Bahia Felizre. Az út közepén lapos fügekaktuszok között, félig eldőlt kerámia kancsók. (Máshol is láttuk ezt az aszimmetrikus díszítőelemet, úgyhogy feltételeznem kell, hogy a Kanári szigeteki ferde kancsó a Pisai kollegájával próbál versenyezni.) A fügekaktusz – Opuntia, vagy Nopalia valamikor hasznos növény volt, a rajta élő tető – cochenila – szárnyatlan nőstényeinek megpörkölt tetemeiből vonták ki a bíbort.

Playa de Aguila ízléstelen kék-fehér csempés, szerájszerő építményei mellett kapaszkodunk, hogy a dombtetőre érve elénk nyíljon Playa del Inglés napfényben úszó, aranysárga homokstrandja.

Kis utcákon evickélünk a parkoló autók között. A harmadik megállónál tovább nem tartjuk érdemesnek utazni.

A megállóban nyakon vág a nap. Szerencsére hosszú ujjú blúzban vagyok, és a lábaimat hosszú, nyári szoknya borítja. Arnold előkeresi a térképet, hunyorogva nézegeti. Kihasználom az alkalmat, előveszem a csodakenőcsömet, gondosan bekenem vele a szabadon maradt felületeket, karomat, vállamat, és a lábfejemet. Arnold morogva tőri, hogy őt is bemaszatoljam.

Leveszem a cipőmet, élvezem a forró betont. Komótosan baktatunk a sétányon, nézelődünk az újonnan érkezettek kíváncsiságával, betőzgetjük a feliratokat. Toro grill, Kasbah Supermercado és Plaza Shopping Center – áll a megállóval szembeni üzletkomplexus homlokzatán. A tengerpart nincs messze, mozgólépcső visz le a közeli Atlantic Clubtól. A parton vendéglők és bazárok váltogatják egymást. Veszünk egy összecsukható napernyőt az olcsóbb fajtából. Arnold még egy karimás, fehér kalapot is nyom a fejembe. Az allé végén két, jóképő fiatalember állja el az utamat, kaparós sorsjegyet kínálnak.

– Mit lehet nyerniő – kérdem érdeklődve.

– 8000 dollárt, kétheti nyaralást négy személyre, vagy egy videokamerát – hadarják, miközben megpróbálják rám erőltetni a bilétát. Kézbe veszem, nézegetem a kisbetős részt. Aszondja, hogy csak akkor tudod meg, hogy a három közül melyiket nyerted, miután részt vettél az Airtours Beach Club bemutatóján. Biztosan eladói agymosásról van szó. – No, thanks! – húz el a karomnál fogva Arnold. – Azt mondtam, hogy nem kell! No! – förmed a legagilisabbnak bizonyuló molesztálóra.

A fiatalemberek nem tágítanak, két csinos hölgy, PROMOTION feliratú trikóban siet a segítségükre. Égre-földre esküdöznek, hogy semmibe sem kerül, hogy csak nyerni lehet rajta.

– Akkor pláne nem kell! – fordít hátat nekik Arnold. – Ki tudja miféle turpisság rejtőzik mögötte. – teszi hozzá, szomorkás arckifejezésem láttán. A fiatalok közben egy másik párt ostromolnak. A hófehér lábszárú apuka és a kövér feleség úgy látszott kapott az alkalmon, mert kisvártatva hangos rikoltozással ugrálják körül, gratulálnak nekik, majd begyömöszölik őket a – mintegy varázsütésre előguruló – Mercedesbe. A taxi mellettünk halad el, a nő riadt arcán látszik, hogy nem nagyon érti, hogy mi történik velük.

– Ezek lennének a “Timeshare” árusokő – esik le Arnoldnál a tantusz. – Amikor Kisarnolddal Madeirán voltunk, kaptunk tőlük egy cifra meghívót a Carlton Hotelbe. Ingyen ebéddel, strandolással, és az eladásra szánt lakások meglátogatásával kecsegtettek. El is mentünk, de amikor kijelentettem, hogy a strand meg az ebéd rendben lenne, de a látogatásról lemondunk, eltépték a meghívót.

– Akkor meg, hogy készítetted azokat a képeket, a zöld szőnyeggel borított strandról, a pálmatetős bárról, és a nyugágyban heverő Kisarnoldrólő

– Lehet, hogy mást fejre ejtettek, de nem engem – húzza ki magát Arnold. – Bementem a szállodaigazgatóhoz, és elpanaszoltam a rajtunk esett sérelmet. Nem sokat foglalkozott velünk, hanem utasította az egyik fehéringes tisztviselőt, hogy állítson ki egy szabadjegyet a számunkra. Egész nap a medencében lubickoltunk, napoztunk és szopogattuk a finom üdítőket. Időnként láttuk a többieket, amint csoportosan hajtották őket bungalóról bungalóra.

– Mennyibe kerülhet egy ilyen rész-lakosztályő – furdal a kíváncsiságő

– Úgy emlékszem, hogy körülbelül száz-kétszázezer korona. Ezért a pénzért, az év megadott időszakában, két hétig használhattad a “tulajdonod”. Hozzájön persze a gyepnyírás, a takarítás, a kisebb javítások költsége. Na, meg a repülőjegy oda-vissza. És mégis mőködik, mert az eladók profik, mély tisztelettel beszélnek, felcsillantják a saját tulajdonú nyári lak utáni vágyakozás beteljesülését. Céljuk minél hamarább nyélbe ütni a vásárt, azért cipelik, fárasztják a horogra akadtat. Amikor aztán a bepalizott másnap felébred, és elgondolkozik, hogy rengeteg pénzért szinte semmit sem vett, senki sem áll vele szóba. Ráadásul el sem adhatja.

– Ez kész rablás! Ennyi pénzért hússzor-harmincszor mehetsz világkörüli kéjutazásra. És mi van, ha nem veszel semmitő Megkapod a videót, vagy amit nyertélő

– A több órás agymosás után kiderül az, hogy a négy személyre szóló nyaralást nyerted. Természetes, hogy a repülőjegy nincs benne, és mivel nem csoporttal utazol, hanem menetrendszerő járatra váltasz jegyet, a csárter-út árának a többszörösét kell lepengetned – mondja Arnold. – Egy az ezerhez annak az esélye, hogy kihasználod a nyereményedet.

A homokos strand legalább száz méter széles, amerre a szem ellát nyugágyakon heverő félbarna emberek, nagyrészük túlsúlyos. A vízparton kellemes szellő fúj, a nedves homok betonkeményre taposva. Bemártom a lábam a sekély vízbe, hideg. Arnold 20 fokosra becsüli. Akkor is hideg. Sokan vannak kint, a legtöbbje határozott léptekkel gyalogol. Egy részük északnak, San Augustin magas partja felé, a másik délnek, Maspalomas felé. Dresszben vagy anélkül, papucsban, sportcipőben, öregek, fiatalok, tetőtől-talpig beburkoltak, avagy meztelenek, többé-kevésbé tömött sorokban vonulunk a partszegélyen. Egy férfi mőlábbal sántikál. Az egész part egy óriási korzóra hasonlít.

– Most mit csináljukő – vakarja a fejét Arnold. Beljebb a szárazföld fölött fenyegető felhők tornyosulnak. – Béreljünk ki egy olyan ágyat – int a sőrő hálóval elkerített napozó felé – vagy menjünk és keressünk egy szabad helyet arrébbő

– Tegyük azt, amit a többiek! – Elindulok a parton, Arnold kis töprengés után követ. Talpamat kellemesen csiklandják az apró kavicsok, a szél tépi, ráncigálja a ruhánkat, a hullámok dübörgő zajától lehetetlen beszélgetni. Szótlanul bandukolunk a tömegben. Élvezem a hullámok zúgását, szinte érzem, hogy tisztul a fejem. Ha valaki megkérdezné, hogy most hol szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy itt. Vagy valamelyik másik tenger partján.

– Itt jó lesző – riaszt fel Arnold a gondolataimból. Körülnézek, és hirtelen nem tudom, hogy a sivatagba tévedtem-e vagy álmodom. Amerre a szem csak ellát barnára sült emberek hevernek az emeletes ház nagyságú dőnék tövében, valamennyien tök meztelenül. Arnold kiteríti a lepedőt és felállítja a napernyőt.

Ezek tehát a híres Maspalomas-i dőnék.Alig néhány négyzetkilométeren terülnek el, és se nem énekelnek, mint a Takla Makan sivatagbeli társaik, se nem hallatnak dobpergésre, avagy fegyverropogásra emlékeztető hangot, amellyel a dőnék dzsinnje, a Rul csalogatja tévútra a vándort, hanem igazi dőnék, amelyeken még dromedár-szafarit is szoktak rendezni.

Olvastam valahol, hogy egyszer a szafarizók útját keresztező karaván egyik négylábú hölgytagja annyira megtetszett a szolgálatban levő dromedár-fiúnak, hogy hátán egy 74 éves amerikai túristával, azon nyomban meghágta szíve választottját. Mire a hajcsár közbeléphetett volna, a néni túl is volt élete legmegrázóbb élményén.

Lehet, hogy a dromedár szeme olyan, mint a tenger, szempillái az arcát súrolják, de a lehelete halottakat támaszt fel. Ezt az Irakból származó kollegám mesélte. Makacs, nem tőri az agresszivitást. Mármint a dromedár. Mindezek tudatában nem volt nehéz lemondanom egy esetleges tevegelésről.

Elnyúlok a forró homokon, élvezem a tenger mormogását. Arnold hol a vízben lubickol, hol pedig a dőnéket mássza. A közeli lepedőn fiatalok, egy férfi egyenletes mozdulatokkal simogatja párja hasát, combját. Félő, hogy elkopik. Úgy látszik, olvas gondolatot, mert abbahagyja a smárolást. A csokoládé bőrő hableány feláll, indul a tenger felé, párja követi példáját. Azaz csak követné, mert egyszer csak meggondolja magát és visszahasal a lepedőre. A pillanat töredéke is elég arra, hogy megállapítsam: a szerelmet nehéz leplezni.

Arnold kisebb lavinába burkolva érkezik.

– Min somolyogsző – Tekintetét a távolodó szépség hátsó fertályára szegezve folytatja. – Még egyszer megmártom magam, aztán mehetünk! – rikkantja és eliramodik.

A nap lemenőben, amikor felszedelőzködünk. A part mentén gyalogolunk Maspalomasig. A zöld 30-asunk a világítótorony tövében vár. Arnold a buszban elbóbiskol, Las Palmasban felébresztem.

Korán fekszünk, nem tudok csak egy oldalt olvasni a magammal hozott ponyvából, leragad a szemem.

Hétfő

Az ég felhős, nincs kedvünk strandolni, inkább elmegyünk körülnézni a városban. Nem vagyunk biztosak abban, hogy jó irányban haladunk, ezért néhány tétova lépés után Arnold odafordul az első megbízható kinézéső járókelőhöz:

– Perdone! Puede decirme donde esta El Corte Ingléső – érdeklődik a népszerű spanyol nagyáruház fekvése felől.

A hölgy nyelve bepereg, valami olyasmit veszek ki belőle, hogy a la izquirda, azaz balra (megnéztem az Arnold könyvében, hogyan írják) a la derecha, azaz jobbra.

– Esta cerca de aquiő Közel van ideő

– Si, si – bólogat a szők szoknyába préselt interjúalany. Megköszönjük a segítséget, és elindulunk a jelzett irányban. Kétszer is visszanézünk a vállunk fölött, mindkétszer bátorítóan ösztökél a folytatásra.

Tavaly, Rhodoson kedvem kerekedett vendéglőben vacsorázni, és valami helyi specialitást fogyasztani. Arnoldot nem kellett sokat noszogatni, elindultunk a külváros macskaköves utcáin, abban a hitben, hogy valamelyik sarkon befordulva elénk bukkan egy hangulatos vendéglő, pepita viaszosvászonnal terített asztalokkal. Amikor már harmadszor jutottunk ki a főutcára, Arnold megunta a céltalan vándorlást, megállított egy nehéz szatyrokat cipelő nénit, és angol-német orosz keveréknyelven megkérdezte, hogy merre van egy vendéglő. – Restaurant. Hám-hám! – utánozta az evés mozdulatait.

A nénike a nagyobb nyomaték kedvéért letette a csomagokat, és kiráncigálta Arnoldot az út közepére. Onnan mutatgatott az enyhén lejtős úton a kereszteződés felé. Arnold kiszabadította magát, és sőrő danke-gyenkuju-gráciázások közepette elindultunk a megjelölt irányba. Az első mellékutca sarkán tényleg ott állt egy fényben úszó vendéglő, kapujában egy csapat unatkozó pincérrel. Olyan helynek nézett ki, ahol pénzéért szinte semmit sem kap az ember. Összenéztünk, és megállás nélkül folytattuk az utunkat a főutcán. A néni helyeslő karattyolása veszett tiltakozásba csapott át, a nehéz csomagokat felkapva ügetett utánunk. Még jobban kiléptünk, de csak nem akart lemaradni. Betértünk egy mellékutcába, oda is követett. Futólépésre váltottunk, és csak három sarok után dőltünk neki a lihegve a kerítésnek. Szerencsére éppen egy kis kocsmáé volt, ahol aztán istenesen bezabáltunk.

A Corte Inglést megtalálni ehhez képest gyerekjáték. Az üzlet karácsonyi díszben feszít, a főutca, a Calle Mayor de Lopez két oldalát foglalja el. A bejáratnál szemrevaló egyenruhás lányok, Arnold nem tudja, hogy melyiket bámulja. A mozgólépcsők mellett hamutálakban füstölgő csikkek. Igen, szabad a dohányzás.

Férfi és női ruhákban hatalmas választék. A turkáló a hatodik emeleten van, és ha már úgyis itt vagyunk, bóklászok egy kicsit a polcok között. Arnold a fal mellé húzódva, üveges tekintettel kíséri a tevékenységem, és csak időnként ködösíti el tekintetét egy-egy elfojtott ásítás. Egy egészen csinos alkalmi ruhát találok, aztán még egyet, azokkal felfegyverkezve vonulok be a függöny mögé. Nem vagyok teljesen elégedett, de Arnold tekintete nem sejtet jót. Fájó szívvel mondok le a további keresgélésről. Azt hiszem, hogy soha nem tudnám megunni.

Az elegáns, légkondicionált vendéglő félemelettel feljebb van. Elég egy pillantást vetni az étlapra, hogy rájöjjön az ember, hogy kész anyagi csőd lenne itt ebédelni, ezért mértékletesen fogyasztunk. A feketezakós pincér a bejáratnál (entrada) kapott kis talonra írja rá a rendelést, és a zöldzakós hozza ki a kávét és a kitöltött és lepecsételt talont, amivel majd a kijáratnál (salida) levő pénztárnál fizetsz. Anélkül talán ki sem engednek.

A kávét Arnoldnak, az ásványvizet pedig elém rakja a zöldzakós pincér. Megvárjuk, amíg el nem tőnik az oszlop mögött, akkor cseréljük ki.

Maya néni is mindig Bandinak hozta ki a meggylikőrt, nekem meg félliteres pohárban a limonádét az Akváriumnak becézett törzshelyünkön. Bandi országos bajnok súlyemelő volt, szeszt csak nagy ritkán fogyasztott, azt sem nyilvános helyen.

Ösztöndíj előtt ritkán tudtunk valamit is rendelni, de Maya néni mindig rendes volt velünk. Marci volt az egyedüli, aki dolgozott a galeriból, csak neki tellett tésztára, azaz alföldiesen, süteményre. – Tehát egy krémes lesz – vette fel a rendelést Maya néni, hogy egy tálcán a krémessel, és hét pohár vízzel térjen vissza. – Egészségükre. – Ezt egészen komolyan mondta, hiszen jól tudta, hogy néhány nap múlva vígan fogjuk rendelni a női szeszélyeket meg a gesztenyés tálakat. Amikor meg a Continental szálló sarkán jutott eszünkbe, hogy fizetés nélkül mentünk el, valamelyikünk visszafutott a pénzzel. Maya néni mosolyogva fogadta a bocsánatkéréseinket. És a borravalót…

Fizetünk, nem volt olcsó: a kávé – eszpresso és nem con leche (ami a forró tejes változata) -180, az ásványvíz 175 pesetásba került, és távozunk. És ha már úgyis itt vagyunk, benézünk az élelmiszerosztályra is. Az alagsorban van, és legalább kétszer akkora, mint a legnagyobb stockholmi áruházé, az őhlens Cityé.

Mindjárt a bejáratnál préselt húsfélén akad meg a szemem. Pechuga áll rajta, és Pavo Frio. Arnold előhalássza a zsebszótárt, lapoz, bólogat. – A pecho az mell, pedig más testrészre tippeltem volna. A pavo biztos páva, a frio meg szabadot jelent. – Szabad páva. – Folytatja a keresgélést. – Hm, a frio az hideg, fagyasztott. A pavo pedig …khhrm … pulyka.

Páva, vagy pulyka, szerintem jól néz ki. Ötszáz pesetásért egy fél kilót adnak. Kapunk hozzá egy “El ne felejts!” feliratú mágneses memo-táblát is, filctollal, olyant, amit a hőtőszekrényre lehet erősíteni.

Az ital-részlegen miniszoknyás, fiatal hölgyek kínálják az árut. Arnold kóstol is becsülettel, közben le nem veszi a szemét a nylon harisnyába bújtatott kecses lábakról. Három pohárka után a legcsinosabb eladónál és egy 1985-ös évjáratú Campillonál köt ki. Vino tinto Rioja, Gran Reserva 1985 áll a címkéjén. A vino tinto felirat vörösbort takar, a Gran Reserva pedig azt jelenti, hogy palackozás előtt két évig tárolták tölgyfahordóban. Ára 2500 pesetás, ennyiért két liter Gordon Gint lehet venni.

A minőségi borokhoz azóta jött meg a kedvünk, amióta részvettünk egy borkóstolóval egybekötött látogatáson a stockholmi Bor-és Szesztörténeti Múzeumban.

Úgy ötvenen lehettünk, mégis sikerült, jó svéd szokás szerint, tudomást sem venni egymásról. Csodálatos, hogy akármilyen nagy a tömeg, mégsem érnek hozzád. Ha valaki az utcán rálép a sarkadra, akkor annak vagy fekete és göndör a haja, vagy látogató Észak Velencéjében.

A borkészítés technológiája a fáraók idejében alakult ki, de az igazi borkultúrát az ókori görögöknek és rómaiaknak köszönhetjük, akik hadjárataik során, kenyéren, sajton és – igen biza – boron éltek. A technológia sem változott lényegesen azóta, hiszen a Loire völgyében, az ötvenes években még csoportosan járták a szüretelők a csőrdöngölőst a cuppogó masszában. Arnold elnyomott egy sor ásítást, miközben érdeklődést színlelve meresztette a szemeit a különféle kotyogókat és borlopókat ábrázoló poszterre.

Végre eljött a beígért kóstoló ideje. Hosszú, terített asztalnál foglaltunk helyet. A fehér terítőn három, petróleumlámpa üvegére emlékeztető, szők szájú pohár, benne az isteni nedő. Kis tányéron sajtszeletek. Szagukból ítélve csoda volt, hogy nem másztak arrébb a tányéron.

Felemeltem jobbról az első poharat, a fény felé tartottam, vizsgáltam a színét. Újbor-e vagy óborő Szerencsémre a mellettem ülő szemüveges férfi megelőzött a tippelésben. Nem nyert. Aztán lötyögtettünk, szaglásztuk a bukéját, újra lötyögtettünk. – Rágni kell a bort! Azért, hogy a szád minden zegét-zúgát bejárja! – kaptuk a tanácsot. Már csak éppen koccintani kellett, hogy minden érzékszervünk részt vegyen a mustrálásban.

Arnoldnak a legolcsóbb bor ízlett. – Nincs két ember, aki ugyanúgy ítélné meg ugyanazt a bort – vigasztalta a tanfolyamvezető.

A hangulat felengedett, egymást túlkiabálva osztottuk meg a benyomásainkat. A legnagyobb sikert Arnoldnak az a javaslata aratta, hogy a bejáratnál az – “Áldozz néhány percet a szesznek!” feliratot “A legszebb virág a borvirág / a legszebb madár a muslica!” sorokra cseréljék.

Arnoldnak is eszébe juthatott a borkóstoló, mert kis töprengés után visszatért egy üveg René Barbierért. – Négyszáz pesetásért vesztegetik, otthon nem kapom meg hatvan korona alatt. – Magasba emeli az üveget. – Lényegében tehát fele áron vásárolunk.

Ráhagyom, mert így nem fog tiltakozni az én kosaramból előkerülő apróságok láttán.

– Hazamegyünk, jól bepecsugázunk és isszuk hozzá a finom borocskát – nyomakodik közelebb a mozgólépcsőn.

Ahogy érzem, más is lesz a programon.

A drága bor egy pillanat alatt lecsúszik a torkunkon. Rózsásodó hangulatunkon kívül semmi más nem jelzi, hogy ittunk volna, ezért a másikat is kinyitjuk. A különbség ég és föld – az első javára. Kellemesen szédülök. Valami olyasmit motyogok, hogy jó-jó, csak állítsa meg előbb a szobát, ne forogjon…

Kedd

– Ebből viszünk haza is! – nézegeti Arnold az üres üveg címkéjét. – Megáll az ész, hogy milyen csodálatos hatással van rád!

– Kár, hogy nem voltam magamnál, de ha te mondod, akkor elhiszem – legyintek. – Különben nem csodálkozom, hiszen ismeretes, hogy a bor élénkíti a képzelőerőt és csökkenti a bírálóképességet. – Megtámasztom a párnával a hátam.

Lonci jut eszembe, aki zsenge kora ellenére sokkal tapasztaltabb volt, mint mi, alattomos pattanásokkal küzdő osztálytársai.

– Éreztem, hogy nem bírom tovább, ezért lefeküdtem az egyik szobában az ágyra hajított kabátokra és elaludtam – számolt be a hétvégi buliról. – Arra ébredtem, hogy valaki húzza le a bugyimat. Nagyon finoman csinálta, csudára jól esett. Aztán betakart, és már ott sem volt. Fogalmam sincs, hogy kicsoda volt.

Hm, talán Loncinak volt igazaő

Egy óra is elmúlik mire kivergődünk Playa del Inglésre. A buszról leszállva azonnal ránk rontanak a rablók.

– Hova valók vagytokő – dugja az orrunk alá sorsjegyekkel teli markát az egyik, rövidre nyírt gengszter.

– Albániából – válaszol kedvesen Arnold. Azonnal abbahagyják a zaklatást.

Elindulunk a parton, menetelünk a tömeggel. A homokos részeket kavicsosak váltogatják. Feltőnik, hogy nincs egyetlen egy kagylóhéj, vagy csigaház sem a parton. Félórás vándorlás után az egyik beszögelésénél Arnold megálljt int. Kiteríti a lepedőt, négykézláb igyekszik a sarkokat tartani, amíg köveket hozok a partról. Kibújunk a ruháinkból, fürdőruháról szó sem lehet, hacsak nem akarunk kitűnni a tömegből.

A szomszéd lepedő mellett álló fiatalember csilingelő, arany herefüggőivel vonja magára a figyelmet. Társa hanyatt fekszik, és valószínőleg stoppolópárnának képzeli magát, annyi benne a kalaptő. Arnold rosszul leplezett viszolygással nézi őket. Az sem vidítja fel, hogy felhívom a figyelmét: ruhátlanságunk nem elég ahhoz, hogy beolvadjunk a környezetünkbe. Mindenfelé férfiak, édes kettesben. Jelentőségteljes pillantást váltunk.

Évekkel ezelőtt kaptunk két meghívót egy tévé-műsorra. A mősorvezető rendkívül érdekes személyeket szokott meghívni a kanapéjára, és provokatív kérdéseivel tette szórakoztatóvá a talk-show-ját. Aznap éppen az akkoriban nagyon népszerő “Ki Kit választő” című mősort parodizálta. A játék lényege az, hogy a mősorvezető nógatására egy fiú kérdéseket tesz fel három, spanyolfal mögött üldögélő női önkéntesnek, hogy a válaszok alapján választott párjával, a tévé költségére, egyhetes kéjutazáson vehessenek részt.

Most is férfi volt az, aki választott, de a paraván másik oldalán is férfiak ültek. – Hő de vicces! – bökött oldalba Arnold, miközben lelkesen tapsolt a kamerák mögül mőködő rendező nógatására. – Mekkorát fognak röhögni, amikor rájönnek a csalafintaságra!

– Hova vinnél el engem nászútraő – hangzott a hunyó első kérdése. – A kérdezett átvetette a lábait egymáson, nyelvével megnedvesítette az ajkát, és ezt búgta. – Egy lakatlan szigetre, ahol bekennélek illatos olajokkal, és…

Elpirult, a plafonra emelte tekintetét.

– Óóóhhh… – sóhajtott egy emberként a szinte kizárólag fülbevalós fiúkból álló közönség.

Arnold, az egykori bősz nonkomformista, ezekután a földre szegezte tekintetét, amikor a kamera a termet pásztázta.

Megéheztünk, elővesszük a magunkkal hozott szendvicseket, falatozunk a napernyő árnyékában. A szél csíkosra bizseregteti a dőnéket, elfúj felettünk, és ránk permetezi a sárgásfekete homokot. A fekete szemcsék a kenyérre ragadnak, a világosak a paradicsomra. A dagály hullámai egyre merészebbek, mélyen benyalnak a dőnéknek. Az egyik a lepedőnk sarkánál fúl bele a homokba. Arnold unja meg hamarább. Elindulunk a szárazföldön befelé, védettebb helyet keresni.

Nem kell messze mennünk. A következő dőnevölgyben fekete, ökölnél alig nagyobb, ovális kövekből rakott körkörös katlanszerő várak, megannyi miniatőr kráter sorakoznak, kicsivel beljebb a szárazföldön, néhányból fehér sapka teteje világlik, jelezvén, hogy foglalt. Német találmány, olyannyira, hogy míg be nem tiltották, még kis zászlókat is lebegtetett rajtuk a “Deutschland, Deutschland über alles”-t dúdoló szél.

Sorba vesszük a krátereket, míg egyet üresen találunk. Kiterítjük a lepedőt, végignyúlunk rajta. Mintha magunkra csuktuk volna az ajtót. Jól esik a viszonylagos csend. Arnoldnak nincs sokáig nyugta, összeszedi a földön heverő köveket, kirakja belőlük a nevemet a szemközti dőne lejtőjére. Aztán visszabújik mellém és a Canarias 7-ben, Las Palmas egyik legnagyobb napilapjában lapozgat. Behunyom a szemem, és magamba szívom a napfényt.

Csaholásszerő hangot hoz a szél. Kérdő tekintetemre Arnold a fejével a szomszédos dőne felé int. Harmincasnak kinéző, tökmeztelen férfi térdel a tetején, az ő ugatását hallottam. Hirtelen nekirugaszkodik, és hason csúszva szánkózik le a dűne oldalán. A katlanokból kíváncsi fejek merednek rá. Aztán eltőnik a látókörömből. Helyén egy testes, hatvanas éveit taposó hölgy áll. Hátán hátizsák, kezében egy pár cipő, feltehetőleg a kutyáé. Óvatosan ereszkedik lefelé.

– Bodri most a szemközti dőnét ostromolja – konferál Arnold. – Felér, hanyatt vágja magát, a hátán csúszik le a dőne oldalán. Két kézzel szórja magára a homokot, élvezi magát, mint majom a főrészporban. A néni felmászik melléje, óvatosan mellétérdel, segít betemetni Bodrit. Mindjárt kész van, csak a domb közepén áll ki egy bügyür. A gazdi kacarászik, Bodri fölé hajol, ajkaik szomjasan tapadnak össze. Ajaj, ebből baj lesz!

Újra felhangzik a csaholás.

– A száraz homokból csíra bújik ki, a gazdi jókedvően csípi-csókázik a rakoncátlan jószággal, aztán két kézzel szórja a homokot a mővére. Úgy tűnik, nem lesz elég a Szahara minden homokja – kuncog Arnold.

Erre aztán én is felülök. A pár a dőne oldalában tevékenykedik, a meg-megerősödő szél örvényt kavar körülöttük. A munka éppen elkészült, a nő hanyatt veti magát a nevetéstől, sarkai alól apró csíkokban fut a homok a dőne oldalán. Pillantásom találkozik a szomszéd katlanban kuksoló szemüveges Fritzével. Horkant egyet, és eltőnik a vára mélyén.

Arnold kajánul vigyorog, aztán felpattan, és elmegy fürödni. Nézek utána, amint kapkodja a lábait a forró homokon. A felhők eltőntek, a szél is elcsendesedett. Megigazítom a lepedőt, és visszafekszem a gondolataim közé.

Arnold egész úton hazafelé, a paelláról beszél. Jó, akkor ma vendéglőben vacsorázunk. Úgyis lelkemre kötötték, hogy feltétlenül kóstoljam meg a paellát.

Nem is a nyilvánvaló rablás az, ami miatt vonakodom a vendéglői koszttól. Inkább az étel minősége, meg az evőeszközök tisztasága. Még ma is elevenen ér az emlékezetemben az, amikor évfolyamtársammal, Anikóval Kocsárdon pörköltöt rendeltünk. Farkaséhesek – azaz diákéhesek – voltunk, és pillanatok alatt bevágtuk. Rágyújtottunk, és a tányérom szélén maradt, kis rozsdavörös csíkon lakmározó legyet figyelve vártuk, hogy teljen az idő. A légy azonban nem sokáig élvezhette az ingyenkaját, mert kettőt rándult és hanyatt vágta magát. Megpiszkáltam, egy csepp élet sem maradt benne. Egymásra meredtünk, és pillanatnyi rövidzárlat után, egymás kezéből kapkodtuk a házinéninek szánt félliteres pálinkásüveget.

Azt sem tudom megérteni, aki reklamál, vagy visszaküldi az ételt a konyhába. Mit gondol, mit kap visszaő Édesanyám mesélte, hogy a kicsit furcsa nagynéném mindig tüzetesen megvizsgálta az evőeszközöket, és a legtöbbször újat hozatott a cseléddel. Az meg kiment, fordult egyet, ptü-ptü megköpködte az eszcájgot, aztán beletörölte a kötényébe, és már jött is vissza vele.

A tengerparti korzón vendéglő vendéglő mellett, színes fényképekkel csalogatják a sétálókat. Nehéz a döntés, végül egy mellékutcában, egy bárban kötünk ki, amelynek az ajtaján utazási irodánk emblémája díszeleg. Na, nem az embléma miatt, hanem azért, mert itt a legolcsóbb a paella. A pincér rezzenéstelen arccal veszi fel a rendelést. Lapátszerő késsel emel ki a kerek, szekérkerék nagyságú, füles serpenyőből – a paellerából – egy cikket a tányérra, és berakja a mikróba.

Az asztaloknál ingujjas férfiak, a legtöbbjük tányérján apró “katonák”: hal, csigák, hús, hideg falatok, talpas pohárból bort isznak hozzá. Biztosan ezt hívják “tapas”-nak, amit bemelegítőnek szoktak felszolgálni. Nézegetjük a külföldiek számára, színes képekkel illusztrált étlapot, de csak a tortillas tőnik ismerősnek, közönséges krumplis rántotta, amiből tyúktollak merednek elő.

Sok időnk nincs nézelődni mert csenget a mikró és a következő pillanatban előttünk gőzölög a valenciai paella. Így, első látásra a piláfra, a török eredetű rizses húsra hasonlít, jóllehet a színe sáfrány-sárga. Arnold is megkapja a sajátját, és bátorítást várva néz rám.

Egye fene, megkóstolom. Csombolygatom a számban, eltőnődöm az ízén. A mellettünk ülőkre mosolygok, viszolygó tekinteteket kapok el.

– Nyugodtan megeheted – súgom Arnoldnak.

Arnold félrepiszkálja a kékesszürke kagylóhéjat a halom tetejéről, és egy kis darab húst feszít le a törött lábszárcsontról.

– A szakács utálja a foglalkozását – morogja maga elé, aztán megvonja a vállát, nagyot sóhajt és a szájához emeli a villáját. – A tyúk, pedig minden valószínőség szerint gyomorbántalmakban múlt ki.

Évekkel ezelőtt olvastam egy, akkor rosszindulatúnak tartott véleményt, mely szerint a spanyol konyha tipikus terméke: a forró olajban főzött pörköltszerőség sok fokhagymával, amit a felszolgálás előtt zöld kerékzsírral öntenek le. A hús lehet bármi, amit az ember az úton hazafelé elütött. Ezek szerint nem volt túlzás.

– Azért egy fokkal jobb, mint Moszkvában az űrűleves – vígasztalom Arnoldot. A levest borító ujjnyi faggyú rátapadt a szájpadlásunkra. Nem segített a vodka sem, pedig eleget próbálkoztunk.

Nem válaszol, a villájával döfködi a megrágott habszivacshoz hasonlító halmot. Két pohár vörösbor aztán kiengeszteli.

Kellemes meleg van, egymásba kapaszkodva indulunk haza.

Szerda

Arnold megfőzi a kávét, aztán lemegy vásárolni. Finomságokkal teli zacskóval, és a reggeli újsággal tér vissza. – Megkezdődött a hagyományos Kanári lucha bajnokság! – lobogtatja lelkesen a La Provinciát. – Olyan birkózásféleség. Megnézzükő

– Miért nem tudsz nyugton ülni, és élvezni a szabadságotő – Elhúzom a számat. – Muszáj nektek, férfiaknak állandóan nézni valamit, szurkolni, hogy ne unatkozzatokő – Arnold savanyú képet vág, megsajnálom. – Ha mégis választanom kell, akkor inkább kakas- vagy bikaviadalra mennék. Láttam egy plakáton, hogy a Lopez Socas Stadionban bikaviadal lesz.

Arnold semmi jelét nem mutatja annak, hogy hallotta volna a javaslatomat. Bezzeg, két évvel ezelőtt Madridban kapott az alkalmon…

– Novilladára megyünk, amolyan junior corridára – nyújtotta át vendéglátónk, Manuel a jegyeket Arnoldnak. – Még mindig jobb, mint egy festival amelyeken a bikák szarvait előzőleg megkurtítják, majd újra hegyesre fenik – tette hozzá, Arnold csalódott arckifejezése láttán. Hátrafordult vezetés közben, két kézzel gesztikulált. – A bika a szarvait a távolság megbecsülésére használja. Épp úgy, mint a macska a bajuszát. Ha lereszelnek belőle, nagy a valószínősége annak, hogy eltéveszti a torerot.

Nagy féket vágott be, mert az úton szemközti forgalom is folyt.

– Így sem éppen életbiztosítás – folytatta, miután hajszál híján sikerül eltéveszteni egy, a sisakját a könyökén viselő motorost – hiszen Manoletot, minden idők leghíresebb matadorát is egy ilyen “lereszelt” bika döfte halálra.

Viszonylag könnyen sikerült parkolóhelyet kapnunk a Plaza Monumental de Las Ventas, Spanyolország legrangosabb kőzdőterének vörös téglával borított épülete mögött. – Még meggondolhatjátok – húzta be a kézféket Manuel. – Megtörténhet, hogy túl erős élmény lesz.

– Ne felejtsd, hogy lovas nemzet fiával állsz szemben! – csapta be az ajtót Arnold.

Kíváncsian nézelődve követtük a huzatos folyosókon keresztül a fejét csóváló Manuelt a lelátónak gyéren benépesült árnyékos oldalára. Az üresen tátongó küzdőtér porondjára krétával két koncentrikus kört rajzoltak. Bikának nyoma sem volt, a fakorlátok mögött tarka ruhás emberek szorgoskodtak. Csak rajzfilmen láttam bikaviadalt, és ott tőrhető volt. Ferdinándot nem lehetett kihozni a sodrából.

– Alig várom azt a pillanatot, amikor az espada végrehajtja a volapiet, vagy, hogy hívják a precíz koreográfiát igénylő ugrást, miközben jól irányzott szúrás nyomán a féltonnás bika nyekkenés nélkül zuhan a porba. – Arnold összedörzsölte a tenyerét. – A bikaviadal az egyedüli mővészet, amelyben életveszélyben van az alkotó! Nem tudom, hogy ki mondta, lehet, hogy Hemingway – mondta kissé bizonytalanul.

Pontban hatkor megszólaltak a harsonák, és a pasodoble ütemére rugalmas léptekkel bevonultak a pepecs munka miatt százezerekbe kerülő, hímzett lila meg zöld halásznadrágból, színes üveggyöngyökből és arany lapocskákból kombinált virágos, XS mérető mentéből álló, színpompás szerelésben a torerok. Fejükön sötétbarna, kötött monterát viseltek, emelésekor meg-megvillant a vörös selyem bélés.

– Spanyolországban egy dolog kezdődik pontosan: a bikaviadal – nézett Manuel a stadion órájára. – Néha mégis előfordul, hogy technikai okokból később kell kezdeni. Olyankor megállítják az órát. A halállal való találkozásról nem illik elkésni – mutatott a hátán kék szalaggal becsörtető fekete bikára. – Az a kék pertli a tenyésztő jelvénye.

A bika tanácstalanul álldogált a porond közepén, aztán visszafordult, kereste a kijáratot. Köszöni szépen a népszerőséget, de nem kér belőle.

Az egyik magas palánk mögül az egyik oldalán bíborvörös, a másikon sárga színő capotet lobogtató figura merészkedett elő. Három társa a túlsó oldalról közelített óvatos lépésekkel a bikához.

– A rongy akár hupikék is lehetne, hiszen a bika színvak, csak a színjáték résztvevőinek a gyönyörködtetését szolgálja – suttogta Manuel. – A bika a mozgó tárgyra összpontosít. Tehenekkel nem lehetne viadalt rendezni, mert azok mindig az embert támadják.

Ferdinánd kíváncsian szegődött a hozzá legközelebb álló capadero nyomába. Soha nem találkozott gyalogos emberrel, születésétől fogva lóháton ülő emberek nevelték, készítették élete egyetlen nyilvános fellépésére. Meglepően hamar gyorsult, ezért a kiválasztott a tétova lobogtatást a legszebb részénél beszüntette, és a legközelebbi fapalánk mögé menekült. Ferdinánd kecses kanyart vágva, a többiek után vetette magát, akik sorban tőntek el a résekben. Az utolsó elmérte a távolságot, ezért hatalmas ugrást produkálva áttornászta magát a kétméteres kerítésen. Felcsattant a taps, az emberek mosolyogtak, velük nevettem. Így muris, jó kis ijedtség volt, de senkinek sem esett bántódása. Azért nem csekély dolog bukósisak, szarválló nadrág, avagy térdvédő nélkül kergetőzni.

– A bikát hergelő capaderok a belső körbe csalogatják a bikát, mielőtt a picadorra sor kerül – Manuel a napos oldal palánkja mellett rostokoló hórihorgas lovasra mutatott, akinek bekötött szemő, rozoga gebéjén látszott, hogy alig bírja el a hátán keresztülvetett pufajkaszerő birkózószőnyeget.

A torerok közben elhagyták a porondot és a palánkra könyökölve figyelték, amint a bika nekiveselkedett a ló oldalának. Még jó, hogy bekötötték a gebe szemét, máskülönben vágtába fogott volna ijedtében. Így csak nekitámaszkodott a palánknak és várta, hogy vége legyen a molesztálásnak. A picador kihajolt a nyeregből, hosszú lándzsáját a bika lapockái közé döfte, kéjesen forgatta, recsegtette a hegyét a húsban. – Gyengíti a fejet tartó izmokat – bólogatott elismerőleg Manuel.

– Kicsit hosszadalmas – szólalt meg egy perc múlva Arnold. – Állatkínzás.

A picador végre abbahagyta a vájkálást. Nem jószántából, hanem mert lejárt az ideje, a porondon megjelentek a banderillerok, hogy színpompás díszítéső, szakállhorgos, vasrudakat tőzzenek a bika vérző hátába, ezzel is növelvén a picador lándzsája okozta fájdalmat. Az időnként felcsattanó tapsból ítélve jó munkát végezhettek, amint a hegyes szarvak mellett elrohanva, magasra ugorva vágták bele a cafattá turkált hátba a kurta gerelyeket.

– Ez a tercio de banderillas, a picador lovának emelgetésében kifáradt bika élénkítése – konferált Manuel. Hallgatásunkat türelmetlenséggel vegyült unalomnak vehette, mert gyorsan hozzátette. – Mindjárt jön a tercio de muerte, a halál harmada, röviden a faena – mutatott rosszul leplezett izgalommal a hozzánk legközelebb eső burladero mögül előbújó cifra ruhás fickóra.

– Remélem, hogy gyorsan végez a szerencsétlen állattal – szólalt meg vékony hangon Arnold.

– Biztos lehetsz abban, hogy nem fogja elsietni – nyugtattam meg.

Arnold szemrehányó pillantást vetett rám.

A közönség felhördült, amint a matador cifra ruháján nyomot hagyott a hajszálnyi közelségben elzúduló bika hátán patakokban ömlő vér. Még háromszor megismételte a mutatványt, aztán meghajolt a lelkesen rikoltozó közönség előtt. Kiment a partvonalhoz, díszkardját estoquera cserélte, azzal a kezében vonult a Presidente, szárításra kiteregetett szőnyegekkel borított páholya elé, hogy megkapja az ölésre az engedélyt. Ahonnan mi ültünk csak az elnők széles karimájú kalapját láttuk megmozdulni. Emberünknek ennyi is elég volt, mert sarkon perdült és még egyszer, utoljára megforgatta maga körül az áldozatát. Az szegény, túl nagy svungot vett, egyszerre fékezett és változtatott irányt, úgyhogy a lábai megcsuklottak, és orrán csúszott a porondon. Nyilvánvaló volt, hogy további hergelésre vagy összeesne, vagy pedig fittyet hányna az ugratásnak.

A matador arca elé emelte vízszintes pengéjő, a vége felé kissé lekonyuló szerszámát. A beállott csendben szinte hallani lehetett, amint mély lélegzetet vesz, aztán nekirugaszkodott, és a tőhegyes szarvakat ügyesen kikerülve a tekintetét földre szegző bika púpjába vágta borotvaéles kardját. A bika egész testében megrándult, szarvaival láthatatlan ellenséget öklelt. A matador már a kerítés mellett járt, és a válla mögül tekintett vissza áldozatára, mely lábon maradt, és mint egy kiütött ökölvívó, tétova lépésekkel az árnyékos rész felé indult. Azon nyomban befutott három capadero, és amíg ketten a lepedőt lobogtatták, a harmadik hosszú pálcával kipiszkálta a bika törzsén kalaptőként keresztül dugott estoqouet.

– Az első szúrás célja az aorta, ha az nem talál, akkor a nyakszirtbe kell döfni! – fintorgott Manuel. – Matadorunk most már csak az egyik fülét kaphatja meg a bikának.

Rosszulléttel küszködtem, igyekeztem máshova nézni, a közönséget figyelni, valahol máshol lenni, mint a hajdan a politikai szemináriumok alatt Géza kollegám, aki mindig végig utazta – gondolatban – a két órát. Nem sikerült. Az irtózattól nem voltam képes másra gondolni. Hiába szurkoltam Ferdinándnak, az egyenlőtlen küzdelem kimenetele kétségtelen volt.

A matador közben már a descabelloval felfegyverkezve indult a középkezdéshez, ami meglehetősen furcsa ölőszerszám. Hosszú tőrnek indul, aztán a hegyétől egy arasznyira kis fémdarab áll keresztben rajta. Gondosan méregette a helyzetet, majd rövid koncentrálás után hirtelen mozdulattal szúrt a vértől csatakos tarkóba. A belső vérzéssel küzdő bika a fájdalomtól keservesen feljajdult. Orrából véres nyál folyt, szürke nyelve élettelenül lógott ki a szájából, de talpon maradt. Elégedetlen mormogás terjedt végig a nézőtéren.

– Mikor lesz végeő – kérdezte elhaló hangon Arnold. Olyan csendben ült, hogy megfeledkeztem róla. Hófehér arcán verejtékcseppek, az emlékboltban vett díszes banderilla a lábánál hevert.

– Ez még csak a kezdet! – veregettem meg a vállát – Ma még öt bikával csinálják végig ugyanezt.

A bika lassan elindult a mi oldalunk felé. – Que se lo tengan! Fogjátok meg! – kiabálta be egy gúnyos basszus. Kidülledt szemeiben alig pislákolt az élet, mégis úgy tőnt mintha minket nézett volna. Bikához nem illő módon, szívszaggatóan óbégatott.

– Ra-ta-ta-ta-ta… – tippelt egyik, mexikói kinézéső szomszédunk. Arnold száját beharapva földre szegezte tekintetét.

Pedig már nem volt sok hátra. A haldokló állat véres habot hörgött, majd lassan térdre ereszkedett. – Ott jön a puntillero! – mutatott Manuel a kis emberre, aki szinte észrevétlenül sietett át a porondon. Lehajolt és megadta a kegyelemdöfést.

– Ta-ta-ta-taaaaaaa!!! – kürtölték megkönnyebbülten világgá a trombiták a halál trilláit. Ferdinánd lelke a nézőtér fölé emelkedett, miközben élettelen porhüvelyét közömbös öszvérek kivontatták a porondról. – Ez a bika is füleivel együtt kerül a vágóhídra! – vigyorgott a géppuskás mexikói.

A lépcsőket kettesével véve igyekeztünk lépést tartani Arnolddal. A kijáratnál megálltunk elbúcsúzni Manueltől.

– Nem kell mindjárt moralizálni – tette Arnold vállára a kezét Manuel. – Nézzétek, ezek a bikák három évig éltek gondtalanul Kasztília felhőtlen ege alatt, miközben vizes betonpadlón csúszkáló hasonmásaikat – elemi szükségleteiknek fittyet hányva – négyzetméternyi kuckókban csirkeeledellel etetik. Nem beszélve arról, hogy a végén szomjasan, éhesen, néha törött lábbal szállítják őket száz és ezer kilométerre azért, hogy marhasültként felszolgálják neked.

– Most mondjátok meg! – tárta szét a karjait. – Mi ahhoz képest ez a félórás szenvedéső

– Ma kocaturisták leszünk! – határozom el. – Várost nézünk, múzeumot látogatunk. – Arnold savanyú képet vág, de nem szól semmit. Bekapjuk a pulykamell szendvicset – a mindennapi pecsugánkat – aztán leadjuk a kulcsot a vigyorgó spanyolnak, és pár perc múlva már az 1-es autóbuszon zötykölődünk. A San Telmo teret már ismerjük, Arnold magabiztosan megnyomja a gombot.

A megálló a templom mögött, a Calle Mayor de Triana, Las Palmas Váci utcájának a kezdeténél van. Cikk-cakkban járkálunk a fényőzően berendezett kirakatok között. Betérek az egyik cipőboltba, de sem az árak, sem pedig a minőség nem csábít vásárlásra. Arnold tüntetőleg kint marad, és a szomszéd boltok kirakatait nézegeti.

Az utca kiszélesedik, a Guiniguada barranco – a barranco vízmosást jelent – pálmafákkal szegélyezett partjára jutottunk. Nem úgy néz ki, hogy valaha víz is folyt volna benne. A túloldal már a Vegueta, az arisztokratikus városnegyed, melynek csipkézett erkélyő, faragott kapukkal díszített, lapos tetejő házai fölött komoran őrködik a kormos falu Szent Anna katedrális.

Lehet, hogy a katedrális kincstára értékes kincseket tartalmaz, de a komor épület, jobbára romokban áll, és egyáltalán nem kívánkozok meglátogatni. Átvágunk a téren, melyet a szigetek névadó kutyáinak szobrai díszítenek. A sziget múzeuma, a Museo de Canario, a Vegueta térből induló Dr. Chili utcában van. A földszinti kiállítóteremben csupa ócska kőből és fából készült, primitív szerszám Az érdekes rész, a gazdag koponya- és múmiagyőjtemény, az emeleten van.

Amikor az egyik guancsó főnök örökre lehunyta a szemét, kezdetét vette az elhunyt felkészítése a túlvilági életre. Belsőségeit kivették, és egy fonott kosárba tették, amit egy fiatal önkéntes kezébe nyomtak, aki aztán egy szikláról a tengerbe vetette magát. A legrosszabb nem ez volt, hanem az, hogy meg kellett jegyeznie azokat az üzeneteket, amelyeket az elhunyt rokonai bíztak rá. A fiatalember így az élők és a túlvilág között közvetített. Sajnálatos módon csak egy irányban.

A múmiakészítés technikájából azt lehet következtetni, hogy a guancsók az ókori Egyiptomból érkeztek új hazájukba. Nagyon megtetszhetett nekik az itteni élet, mert egyáltalán nem foglakoztatta őket a szigetekről való eltávozás. Vagy talán itt hagyták őkető Ide számőzték a fáraók az igazán nehéz eseteket, a piramisokra graffitizó fiatalokatő Egyféle ókori Ausztrália, vagy Ördög-sziget lehetett itt. Ki tudjaő

Erről jut eszembe, a napokban olvastam az újságban a látszathalálról. Egyiptomi elődeink, mielőtt komolyabban nekiálltak volna a temetési előkészületeknek, tüsszentőport helyeztek a kimúlt orrlikába. Ha nem prüszkölt, akkor hosszú tollal piszkálták a torkát. Végezetül bedörzsölték egy büdös kenőccsel. (Jókai jóval később élt, így a köröm alá szúrt tüskéket megúszta, és a világszép szőz érintésétől sem gyorsult a pulzusa.) Ha ezek után sem nyitotta ki a szemét, nyugodtan állhattak neki a 274 napos balzsamozási processzusnak. A kibelezést követően a porhüvelyt pálmaborral mosták, mirhával és fahéjjal illatosították, majd a vászonba bugyolálás előtt, hetven napon át sós lében áztatták.

A svéd történelem nagy alakja, Gustav Vasa sem úszta meg a pácolást. Az egyiptomiakkal ellentétben az északiak szublimátot és alkoholt használtak a konzerválásra. A biztonság kedvéért formalint spricceltek az erekbe, és, hogy az elhunyt még véletlenül se keltse napbarnult, fizikai munkás benyomását, alaposan kisminkelték valami, cinkvájszra emlékeztető kenőccsel. A fehérre sminkelés az élőket is megihlette, olyannyira, hogy az 1700-as évek házibuliin csak találgatni lehetett, hogy ugyan kit takar a vakolat. Ha meg kék ereket is festettek a fehérre pingált halántékra, akkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy viselőjének főúri vér folyik az ereiben.

Gyalog indulunk vissza a központ felé. Szokás szerint rövidítünk, és éppen ennek köszönhetően, a Santa Ana katedrális árnyékában meghúzódó Kolumbusz Kristóf házába botlunk. Ez is múzeum, és mivel ingyenes, bemegyünk. Sétálunk a hajómakettek, régi hajóágyúk szegélyezte udvaron, ismerkedünk a tollászkodó, óriási papagájokkal. Egy félórát szántunk rá, húsz perc lett belőle.

A San Telmo tér mögötti kis utcában találunk egy szimpatikus vendéglőt. – Ettem jobbat is – törli Arnold a száját a sör után. – Alig múlt dél, elutazhatnánk Terorba. Becslésem szerint három óra alatt megjárjuk!

Bizonytalanul bólintok, hagyom magam vonszolni jegyiroda felé.

Terorba a sziget északi részét bejáró Utinsa társaság, kék-vörös 16-os busza jár. Óránként indul, a soron következőbe éppen folyik a beszállás. A jobb oldalon, az ablak mellé ülök.

– Veszed észre, hogy csak mi vagyunk turisták a buszonő – bök oldalba Arnold.

Éppen azon töprengtem, mennyire egyforma a fizimiskájuk. Önkéntelenül a csütörtök délutánonként gyülekező széki lányok és legények jutnak eszembe.

Fonnyadt agavékból kiálló, telefonpózna magasságú, kiszáradt kórók szegélyezte keskeny országúton robogunk. A völgyek egyre mélyebbek, odalent vízgyőjtő gátak várják az esőt. Arnold tekintetében makarenkói szigorral figyeli az előttünk ülő kismama ölében vergődő csemetét, aki kizárólag velőtrázó sikolyokra korlátozta a környezetével való értekezést. Szerencsénkre hamar álomba visítja magát.

A hegyoldalba robbantott út egysávosra szőkül. Soha nem szerettem a magasságot de, hogy ennyire tériszonyom lenne! Vezetőnk a szerencsén és a tülkölésen kívül, csak a felső hatalmakra támaszkodik. Visszapillantó tükréről rózsafüzér lóg, a busz falán nagycsöcső pinup-girl helyett a Fenyőmadonna cifra képe. Virgen del Pino, a sziget védőszentje az, aki 1481-ben egy fenyőfa ágai között jelent meg Terorban, a napi sétáját végző Don Juan de Frias püspöknek. Azóta, minden év szeptemberében, zarándokok ezrei keresik fel ékszerekkel kirakott szobrát a tiszteletére épített Nuestra Senora del Pino Bazilikában.

Enyhén roskadt viadukton döcögünk át. Ha elszakadna a fék, vagy szívrohamot kapna a sofőr… meg sem állnánk a völgy aljáig.

– Nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik – nyugtat Arnold. – Vess egy pillantást a velünk utazókra, látod mennyire nyugodtan csevegnek egymássalő – próbálja tartani bennem a lelket.

Végtelennek tőnő kanyargás után kiszélesedik az út, feltőnnek Teror fehérre meszelt házai. Szők utcákon manőverezünk, majd kis tekergés után behúzunk egy betonnal borított udvarra, ahol még négy vörös-kék busz áll.

– Arra van a központ! – Arnold magabiztosan elindul az egyik szők utcán. Kíváncsian nyújtogatja a nyakát, de én csak a visszaútra tudok gondolni. Kedvetlenül követem, fittyet hányva Teror sajátos építészeti stílusára, az emeletnyi magasságban pompázó, díszes, fából faragott, fedett teraszokra. Igazán sajnálom, de maradék erőmből csak duzzogásra telik. Az utca gránittal burkolt térbe torkollik, a Santuario de la Virgen del Pino eredeti épületéből megmaradt toronyhoz és a szobormővekkel díszített homlokzathoz épített bazilika magaslik előttünk. Arnold lefényképezi a bazilika előtt álló göcsörtös fenyőt, aztán belépünk a hővös félhomályba.

Beülünk az utolsó sorba. Nincs kedvem nézelődni, haza akarok menni. Mindegy, hogy hova haza, csak ne kelljen még egyszer azt az útat megtennem. Ráadásul sehol nem látok gyertyát, amit halottainkért szoktam gyújtani. Arnold egy ideig nézegeti a szentjét, aztán kérdőleg tekint rám. Bólintok. Gyors Miatyánk volt.

Kint megcsap a meleg, sietve menekülünk be a legelső, McDonaldshoz hasonló komfortú bárba. Tekintettel a soron következő visszaútra, felhajtok három pohár sört. A szesz lazít egy kicsit. Arnold – ráncos héjú, tengervízben főtt krumplit – papas arrugadast – rendel mojo szósszal. Ez utóbbinak se íze, se bőze. Apróra roncsolt paprikát sejtek az olajos-ecetes szuszpenzióban.

Késő délutánra jár, amíg újra buszra merek szállni. Középre ülök, az út így közel sem látszik olyan veszélyesnek, mint amilyennek az először tőnt. Arnold megkönnyebbült sóhajjal veszi tudomásul, hogy kilábaltam hisztériás állapotomból.

– Ne haragudj, de nagyon megrémültem – hajtom a fejemet a vállára. – Megígérem, hogy jövőre visszajövünk, és akkor nyugodtan fényképezheted a fafaragásokkal díszített erkélyeket és a fügekatusz kerítéseket.

Néha nem is tudom, hogy bírja ki mellettem.

Csütörtök

Ragyogó napsütésre ébredünk. Ma nincs múzeum, nincs vásárlás: strandolni fogunk, méghozzá Puerto de Mogánban. Felhajtjuk a kávét, nem vesztegetjük az időt a reggelizéssel. Kilenc óra sincs mire a 30-assal Playa del Inglésre érünk. Leülünk a kerítésre és várjuk a 32-es buszt. Múlnak a percek, mind többen és többen vagyunk. Busznak nyoma sincs. Az sem segít, hogy rágyújtok. Amikor aztán befordul a sarkon, messziről látszik, hogy állnak benne. Velünk teljesen megtelik, megállás nélkül hajtunk végig a városon. Arnold a sofőr mellett áll, önkéntelenül is felvonja a vállait, ahányszor a feltőnő busz látványára felállnak a kőpadokról az emberek a megállókban.

– Tanto que ver… Annyi a látnivaló…- fordítom le az egyik elsuhanó hirdetőoszlopon a szöveget. Arnold csodálkozva néz rám. Nem árulom el, hogy az előző megállóban a sokkal érthetőbb “So much to see” áll a reklámon.

A maspalomasi világítótorony előtt egy kilométerrel elkanyarodunk, követjük a tengerpart vonalát. A temetőt elhagyva a Playa de Meloneras-i betérő után, lapos kődarabokból kis cement segítségével összetákolt csatornákkal csíkozott, kopár dombok között robogunk. Ott, ahol nincsenek csatornák, hatalmas csuszamlásoktól heges a kietlen vidék. Rettenetes ereje lehet az időnként lezúduló esővíznek.

Arguineginhez közeledve zöldellő banánültetvény töri meg a vidék monotonságát, balra, az óceánba nyúló félszigeten, a világ talán legszebb fekvéső cementgyárának a kéményei tőnnek fel. Az út kiszorul a partra, alattunk zöld-fehéren háborog a tenger. Szorosan a hegyoldal mellett haladunk, melyben vörös és szürke, nagyjából vízszintes rétegek váltják egymást. Egyesek vastagabbak, mások vékonyabbak. Vajon hány ezer év telhetett el két kitörés közöttő Tekintetemet le nem veszem a homokkő falról, és csak akkor nyugszom meg, amikor már Arguinegin főutcáján haladunk.

Puerto Rico napfényben fürdő strandját elhagyva az út jobbára magasan, a tenger mellett vezet, csak a számos szezon-folyó, barranco völgyében kanyarodik be a torkolatnál vert hídhoz. Hatalmas teherautók kapaszkodnak a hegyoldalban, viszik-hozzák az építőanyagot. Néhány év múlva itt is minden zöldbe borul, és az érintetlen lagúna zöld vizében százak és százak lubickolnak.

A távolban néha feltőnik egy fehéren csillogó kikötő, de ki ér rá a tájat csodálni? Az út néha derékszögben kanyarodik, az az érzésem, hogy kilógunk a száz méterrel alattam háborgó tenger fölé. Vezetőnk félkézzel irányítja a buszt, közben a mellette álló, fehér blúzos hölgyet főzi.

– Még csak egy megálló van Puerto de Mogánig. – Arnold elhallgat, éktelen dudálás rezegteti meg az amúgy is megfeszített idegeinket. A szikla mögül egy másik busz orra tőnik elő, vezetője bevágja a féket, majd a legnagyobb természetességgel jelzi, hogy érti a csíziót. Lassan hátrál, ereszkedünk utána. A sarok mögött kiszélesedik az út. Mintha a buszunk is érezné, hogy vége a megpróbáltatásoknak, vidáman robog a 20 km-es sebességre intő táblák között, hatalmas porfelhőt verve fordul be a platán és szomorúfőz keresztezésére emlékeztető fák árnyékában meghúzódó kocsma elé. Végállomás. Reszketeg léptekkel szállunk le.

Kis árkon keresztül vert híd vezet a megpattant, óriási, kőbe fagyott vulkanikus lávabuborékok tövében épült település főterére. Arnold elragadtatva fényképezi a virágágyás közepén St. Rita szobrát, aki valószínőleg a település védőszentje. Dög meleg van, a sárga hibiszkuszok kilógó nyelvvel bágyadnak az izzó napsütésben. Betérek egy hővös supermercadoba, sört és egy kis rágcsálnivalót vásárolok.

Mogan kikötőjében óceánjáró vitorlások százai várnak a kedvező széljárásra. A piros-ciklámen színben virító bougainvillea bokrok tüskés, erős ágai felfutnak a környező, hófehérre meszelt házak falára. A kristálytiszta vízben félméteres halak úszkálnak. Megilletődve bámuljuk a vakítóan csillogó jachtokat. A vitorlák árnyékából beszélgetés és evőeszközök zaja szőrődik ki. A kikötő-parancsnokság épülete előtt éppen folyik a beszállás, a Salmon – azaz a Lazac – társaság sétahajójára. – Puerto Rico 600 Pts – áll a kifüggesztett menetrenden. Négyszerese a buszjegy árának.

A kikötőnek a szárazföld felé eső végében elhanyagolt, közepes nagyságú, javításra váró hajók sorakoznak a szárazon. A település szélére érkeztünk, az útnak vége, előttünk meredek sziklafal, és az azt ostromló hullámok. A világ végén vagyunk, innen csak visszafelé van járható út. (Utólag megnéztük a térképen, és tényleg, a sziget délnyugati részén csak jó ötven kilométer után járható ismét a part.) Hamar megunjuk a hullámok dübörögését, átvágunk a főtéren és kimegyünk a strandra.

A part alig lehet hosszabb száz méternél, finomszemcsés, sárgásszürke homokján feketén virítanak a nedves részek. A kis öböl bejárata szők, ezért szinte tükörsima a víz felülete. Kevesen vagyunk, a kibérlésre váró nyugágyak fele sincs elfoglalva. Udvariasan nemet intek az elénk siető, napernyőt ajánló vállalkozónak, és hosszas mérlegelés után a strand szélén állapodunk meg. Arnold felhúzza a magunkkal hozott összecsukható napernyőt – érdekes, hogy svédül kinyithatónak nevezik – és elővesszük a sörösdobozokat. Dél van, a nap erősen süt, jól esik menedékbe bújni. A közelünkben fiatalok, németek és angolok hevernek, vagy éppen kenegetik magukat.

Nem hoztunk magunkkal fürdőruhát, bugyira vetkőzöm. Arnold a bermuda shortjában marad, azzal is megy fürödni. – Meleg a víz – jelenti, amikor visszajön. – Ebbe te is belemehetsz.

– Látsz klotyót valamerreő – kérdezem, aggodalmas pillantást vetve a part düledező építményei felé.

– Én már megoldottam – Arnold fejével a háta mögé int. – Nincs az a mérésmódszer, amelyik ekkora hígításban kimutatná.

Nincs más választásom, követem a példáját. A víz 22-23 fokos lehet. Bevezetőnek egy kicsit úszkálok, a parttal párhuzamosan, és csak akkor hagyom abba, amikor látom, hogy két méterrel előttem, Arnold hirtelen a nyakáig süllyed. Kétségbeesve teszem le a lábamat a combközépig érő vízben. Arnold feláll, hangosan röhög. Mit tegyek, ha egyszer víziszonyom vanő

Dobozból isszuk a jéghideg sört, hunyorogva nézegetjük napernyőnk alól a lehorgonyzott vitorlások árbocainak játékát, a hullámokból óránként felbukkanó sárga tengeralattjárót. Húsz méter mélyre megy le, és egyszerre negyven túristát visz magával. Nem csábít a gondolat.

Arnold harmadszor is elmegy sörért, én meg háromszor úszkálok. Kihasználom az alkalmat, hiszen az erős hullámzás és a vele járó víz alatti áramok miatt eddig nem nagyon mertem bemenni az óceánba. Kezdem megszeretni a helyet, a magasból időnként felhangzó veszett tülkölés sem zavar már.

– Mi állt a táblán, mikor indul a hajóő – Arnold a lemenő nap fényétől hunyorogva figyeli, amint a fejünk fölött magasló szikla szegletén egyensúlyozó busz megvárja, amíg a felfelé kapaszkodók currikolnak az útjából.

Értékelem a figyelmességét, szedelőzködünk. Úgy látszik mások sem rajonganak a buszért, mert hatalmas sor kanyarog a beszállásnál. A hajó nagy, így valamennyien elférünk, sőt még ülőhely is jut nekünk. Kicsit himbálózunk az oldalról érkező hullámoktól, de mire Arnold gyomra reagálna, már Puerto Rico kikötőjének csendes vizén lebegve várjuk, hogy leeresszék a hajólétrát.

Az 1-es buszra szállunk, amely kerülő úton, de átszállás nélkül visz Las Palmasig. Késő estére jár mire a szállodánkba érünk. Arnold ruhástól elalszik a megbontatlan ágyon.

Péntek

Reggel Arnold vásárol egy telefonkártyát és egy utcai telefonfülkéből felhívja anyósomat.

– Otthon hull a hó. Ne hozzunk semmit, érezzük jól magunkat – foglalja össze a hallottakat. Tényleg, mit viszünk anyósomnakő Na, meglátjuk, van még egy egész napom kitalálni valamit.

Veszélyes út ide, veszélyes út oda, megint Puerto de Magánba megyünk. A 30-as busz már Las Palmasban megtelik. Puerto Ricoban aztán még többen szállnak fel. A Puerto de Mogán előtti utolsó kanyarból lenézve kiderül a népvándorlás oka is: a tegnap még kopár mezőn lakókocsik, és sátrak tömege virít: hetivásár van. Leszállunk a buszról, elvegyülünk a standok előtt tolongó vásárlók között. Csomó ócskaság, kerámia, bőrdíszmő és kézimunka. A parton sem különb a helyzet, egy tőt sem lehetne leejteni. Nincs mit tenni, a következő busszal visszafordulunk.

Patalavacában, az Anfi del Mar szálloda előtt szállunk le. Egy pillantás elég a klub bejáratát szigorú tekintettel őrző egyenruhásra, hogy elvegye az ember kedvét a próbálkozástól. Elindulunk az ötcsillagos szállodákkal szegélyezett sétányon Arguinegin felé- A Donana szálloda mellett találunk egy lejárót az, úgymond “érintetlen strandra”. Mondanom sem kell, hogy távolról sem érintetlen. Arnold beszúrja a homokba a napernyőt, kiteríti a lepedőt. Végignyúlok az árnyékban, behunyt szemmel hallgatom a hullámok zaját.

Arra ébredek, hogy ég a jobb vállam. Arnold a sekély vízben járkál, kétszer is kell kiáltanom, hogy meghallja. Éhes vagyok, meg szomjas is, ráadásul fáj a vállam. Felszedjük a cuccainkat, elindulunk Arguineguin központja felé. Egy kis park közepén álló, bezárt templom lépcsőjén megesszük az útszéli supermercadoban vásárolt sonkás kenyeret.

Arnold elmegy a szeméttel. Talál egy príma klotyót, és aminek még jobban megörül, egy igazi lucha-stadiont. Benyitunk a zöldre festett kapun, bent éppen edzenek. Fiatalok, öregek, fiúk és lányok vegyesen. Rángatják egymás gatyaszárát, vágják egymást a puha homokba. A spanyol textilipar dicséretére legyen mondva, egy óra alatt senkinek sem szakadt el, pedig egy-egy luchador meghaladta a száz kilót is.

Az edzésnek vége van, elköszönünk. A buszmegállóba elsőnek a 61-es busz fut be. Szerencsénk van, mert az 1-essel ellentétben, jóformán megállás nélkül hajt végig a keleti parton. Így is leszáll az este, mire megérkezünk Las Palmasba. Emberek ezrei tolonganak a főutca járdáin. Utolsó este csak nem fogunk a szállodában pecsugázni, ezért a Corte Inglés mögötti kis utcában, egy nagyon klassz vendéglőben, egy-egy pizzát rendelünk. Az ára után ítélve egy harmadik pizza is járt volna.

Karonfogva vágunk neki a főutcának. Minden második üzlet bőrárút kínál. Sétálunk, nézegetünk.

– Mit vegyünk anyukádnakő – jut eszembe.

– Valamit csak találunk – vonja meg a vállát Arnold.

– Nézd csak meg! – Megtorpanok az egyik kirakat előtt. – Pont ezt a ronda táskát vette meg a kolléganőm, Karin. 15.000 pesetát fizetett érte. Nálunk a kétszeresét is elkérik. Gyere, kérdezzük meg, nincs valami olcsóbb táskájaő

– Mit tetszikő – ugrik elénk egy velem egymagasságú, fekete hajú pofa. Felkapja a kirakatból a táskát, felém nyújtja. – Igazi tehénbőr! Itt írja az árcédulán. Du ju lájk itő

– Mennyibe kerül? – magaslik Arnold az eladó fölé.

– Harmincezer – vágja rá szemrebbenés nélkül az emberünk. Ismét előkeresi az árcédulát. – Eredetileg negyvenezer volt, de maguknak harmincezer.

Arnold zavarában a nyakát tekergeti. Most, hogy mondja meg neki, hogy ugyanilyen táskát a feléért vette egyik ismerősünkő

– Talán csak nem sokallja egy igazi tehénbőrtáskáértő – emeli az égnek a tekintetét a kis spanyol. – Huszonötért, de egy pesetával sem többért! – nyomja Arnold kezébe a táskát.

Arnoldon látszik, hogy legszívesebben elmenne, ha hagynák. Nem ért hozzá, és nem szereti az alkudozást. Elfordulok, hogy ne lássa a vigyorgást a képemen, és kilépek az üzlet elé.

– Kom bek, Maria! – kiált utánam az eladó. – Húszezerért a tiéd!

– A feleségem neked nem Maria! – méltatlankodik Arnold. – Különben sem tetszik a táska. No me gusta. – Az ajtóból visszafordul. – Körülnézünk máshol is.

– Miértő A Maria szép név! – csapja össze a kezeit. – Szólítson csak nyugodtan Pedronak, meglátja, nem fogok megharagudni. – A küszöbön egyensúlyoz, aztán megadóan bólint. – Jól, van, meggyőztek. Tizenötezer, vigyék!

Nájlon zacskót kap elő valamelyik állvány mögül, és csomagolni kezd.

– Még ha fekete lenne… – morogja Arnold magyarul. – Neked tetszik?

– Nekem aztán nem – húzom el a szám. – Gyere, van itt még száz más bolt.

Az eladó gyanakodva fülel. – Finnek? – kérdi. – Vagy norvégok? – Az alku végső fázisában minden információ értékes lehet a számára.

– Egyik sem – legyint ingerülten Arnold. – Adios!

– Akkor svédek. – Derül fel Pedro arca. – Borg, Wilander… Maguknak annyiért adom, amennyit adnak érte.

– Ingyen sem kell! – rázza Arnold a fejét. Belémkarol és a szomszéd üzlet felé vezet.

– Tízezer! – állja el az utunkat Pedro. – OK, legyen ötezer. – Szemében könyörgés ül, itt már presztízsről van szó.

– Lássuk csak! – fordul vissza Arnold. Kézbe veszi a táskát, kinyitja, forgatja, majd visszaadja. – Nem tehetek róla, de nem tetszik. Sorry.

– Kétezerötszáző – Pedro megragadja az indulni készülő Arnold karját. – Kétezerőőő

– Kétezerért már tetszik – bólint Arnold. – Zsebéből két rongyossá győrt ezrest kap elő és Pedro kezébe nyomja, aki közben már a kirakat előtt nézelődő, koros párt ostromolja. – Bitteő Pleaseőő Du ju lájk zis wunderbar bolsaő Only fortitausend pesetas for you!!

– Kutya legyek, ha ér kétezret… – Méregeti a gyér világításban Arnold a szerzeményét. – De tizenötöt semmi esetre sem!

Szombat

Kávézás után csomagolunk. A felesleges holmit zacskókban a szemetesvödör mellett, a maradék aprópénzt az éjjeliszekrényen hagyjuk a takarítónőnek. Az indulásig Las Palmas utcáin sétálunk. A Corte Inglés járdáján mőanyag hálóba szorított fenyőfákat árusítanak. Fájuk van, csak havuk nincs. Lefényképezem Arnoldot, amint rövidnadrágban a fákat mustrálja. Összeborzadok a gondolattól, hogy este bokáig érő hóban fogok caplatni.

A tengerparton fúj a szél, csattogtatja az üres vendéglők napernyőit. Fürdőzőnek nyoma sincs, csak a partra húzott mentőcsónak fedezékében csókolózik egy fiatal pár. Még egy utolsó pillantást vetünk a Canteras strandjára aztán megadóan indulunk vissza a szállodához.

A busz pontosan érkezik, sziszegve navigál az egyirányú utcában. Nincs idő sokat rakosgatni, búcsút intünk a szállodásnak. A Calle Albaredán sodródunk a déli forgalomban. Körös körül orosz, sőt román cégtáblájú boltok. Hiába, ez már a kikötő, a szabadnapos matrózok birodalma. Az egyik bolt homlokzatán a Krim Magazin felirat díszeleg. Arnold silabizálja a cirillbetős szöveget. Elektronikát és bugyikat kínál az idetévedt tengerészeknek.

Kocc, csörömp-csörömp!!! A buszunkat leelőző taxi belerohan a mellékutcából kikukkantó fehér Fiatba. A Fiat vezetője, fiatal, szemüveges nő, elkeseredetten csap a dudára, aztán némi habozás után kiszáll. A járókelők készségesen nyújtják a jelzőlámpa szétrepült darabjait.

A taxis tanukat toboroz, a nő veszi a retiküljét, bezárja a kocsi ajtaját és eltűnik az egyik boltban. Biztosan telefonál. Sakk-matt helyzet. Sofőrünk derékig kihajolva foglalja össze az eseményeket az újonnan érkezetteknek, aztán mintha semmi sem történt volna, bekapcsolja a légkondicionálót, és beáll a vitatkozók közé. Még jó, hogy két óra van hátra a repülő indulásáig. Kis idő múlva aztán megjelenik a Fiatos nő, pár szót vált taxissal, beül és továbbhajt. Indulunk mi is, irány a repülőtér.

A váróterem tele lebarnult turistákkal. Könnyen felismerhetők a majóban álldogáló britek, a koszos farmerben, kezükben a vámmentes bolt zacskójával a svédek, és a tréningoverallos finnek. Csak a kockás nadrágú jenkik hiányoznak.

Az elektronikus kézipoggyász ellenőrzésnél óriási sor. Arnold nem tolakszik, eltelik vagy öt perc, mire ő is sorra kerül. Addig a katona háta mögül figyelem a zöld képernyőn a kézicsomagok tartalmát: átlagban három üveg csomagonként, ami nagyjából megfelel a vámkorlátozásnak. Ami meg nem fért a kézipoggyászokba, az a Kíméld a vizet, igyál sört! feliratú, koszosfehér pólóban tántorgó szesztestvérekben, valamint farmerkabátjuk zsebében van. Ha bepottyanunk a tengerbe, akkor fennmaradunk, hiszen a szesz sőrősége kisebb a víznél.

Elutazásunk előtt olvastam arról, hogy milyen nagy problémát jelent Svédországban a vámosok által elkobzott alkohol. Raktározni gazdaságtalan, eladni pedig nem lehet, legalábbis addig, amíg az Alkoholfelügyelőség bele nem egyezik. Több százezer üveget egyenként a tengerbe önteni rendkívül hosszadalmas munka, és ki ügyelne fel ráő Ipari felhasználásról szó se lehet, hiszen erősen higított. Az egyik esti újság felhívására az olvasók vadabbnál vadabb ötleteiket sorolták, hogy mire lehetne a szeszt felhasználni. Vécépucoláshoz, ablakmosáshoz, magno-video-fej tisztításhoz, bogárgyűjteményhez …

Egyesek szerint az elkobzott pia kitőnően alkalmas zuhanyozásra, kiváltképpen meleg nyári napokon, hiszen tudvalevő, hogy a szesz hőt, vagy John Wayne módjára, lőtt sebek fertőtlenítésére. Meguntad az aranyhalaidatő Beletöltesz az akváriumba, rögtön felfordítják a hasukat.

Lassan mindenki megtalálja a helyét a gépen. Mire felszállunk, a legtöbb szék hátradöntve, a naptól, tengertől kiszívott beszívottak azon nyomban elszenderednek. A vacsorát majszolgatva nézegetjük Mr. Beant. Tízezer méter magasan járunk, -55 fok van odakint. A pilóta néha bele-beleszól a mikrofonba, halk mormogással nyugtázzuk az utolsó megjegyzését. “Stockholmban hull a hó, mínusz 1 fok van.”

Párizs fölött elalszom. Az utolsó, amire emlékszem az, hogy Arnold homlokát az ablakhoz tapasztva a szárny végén pislákoló lámpára mered.

  — Vége —

Zita néni (valamikor az ezredforduló előtti években)