Strausz Attila: 2 nap a Siwa-oázisban - 2001. január

Útikönyvünk szerint Marsa Matruh valóságos világváros a Földközi-tenger partján Egyiptom szélén, alig 200 km-re a libiai határtól. A leirtak alapján a bőség zavarával válogatunk a szállodák és éttermek közül, mindaddig, mig minibuszunk le nem parkol egy poros kisváros sivár főterén, és rádöbbenünk: megérkeztünk.
Egyiptomi szokás szerint itt is megrohannak minket a minibusz-sofőrök, mint a városok közötti tömegközlekedés bonyolitói, és csalódottan veszik tudomásul, ha közöljük, hogy nem az általuk meghatározott irányban szeretnénk továbbutazni.
Úticélunk Síwa-oázis, a néhány négyzetkilométeres pálmaliget, innen még 300 km a Sahara belseje felé. 18 méterrel fekszik a tengerszint alatt. A leirások szerint a szinek, az élénkség, a hangulat annyira nem egyiptomi, hogy a látogató érzi, Fekete-Afrika határán jár.
Délután 5 óra van, egy minibuszt találunk amely az oázisba tart. A beduin sofőr úgy kapja ki kezünkből a táskákat, mintha az indulás előtti utolsó pillanatban érkeztünk volna. Tanakodni kezdünk, vajon van-e annyi időnk, hogy elmenjünk valami harapnivalót vásárolni. El-Alameinből indultunk reggel, és mivel a Háborús Múzeum ill. a katonai temetők is a városon kívül vannak, nem sikerült sem reggelizni, sem ebédelni, leszámítva egy falásnyi mézes mogyorót, amit egy út menti benzinkútnál vásároltunk.
Egy fiatal fiú teára invitál minket egy közeli kávézóba, ahonnan a buszt és a csomagjainkat is szemmel tarthatjuk. Elszaladok körülnézni, és találok is egy falafelárust a közelben, aki meglehetősen szolid áron méri a vegetáriánus szendvicset, de egy holland túrista felvilágosit, hogy így is a dupláját fizetem.
Este 7 órakkor szólnak, hogy összegyült a szükséges 11 fő, be lehet szállni. A tömött jármű átgurul a benzinkúthoz, majd ki a főútra, ahol tovább várakozunk. Nem értjük, miért nem indulunk már, okairól a busz körül ögyelgő helybeliektől próbálunk informálódni. Elmondják, hogy még várnak néhány embert, összesen 14-en leszünk a kisbuszban, ez csak úgy lehetséges, ha a három emberre szánt, amúgy is szükös helyre négy embert ültetnek. Előkerül valami tulajféle is, jelezzük neki, hogy amennyiben kettőnk mellé még két embert akar ültetni, fájdalommal ugyan, de lemondunk az útról. Emberünk azonnal intézkedik, határozottan kiszállítja a sofőr mellett terpeszkedő két beduint, és minket ültet oda.
Lassan megtelik a jármű hátulja is, és elindulunk a szűk aszfaltúton a sivatag belseje felé. Koromfekete éjszakán vágunk keresztül, a fényszóró pásztájában figyeljük, ahogy ritkul, majd végleg megszűnik az út menti kopár növényzet. Az utazás során csak egy-két teherautóval találkozunk, vezetőnk ilyenkor helyi szokás szerint lekapcsolja a lámpákat, a kocsik helyzetjelzővel haladnak el egymás mellett.
Féluton rövid pihenőt tartunk, egy halovány izzó jelzi a magányos vályogházat, ahol teázó működik. A környéken sem fa, sem kút, sem más épület nincsen. Egy szegény arab lakik itt családjával, néhány rozoga asztal társaságában várják egész nap az átutazó jármüveket. Most nem lehet elégedett, mert a minibuszunkban zsúfolódó beduinok egyáltalán nem szállnak ki, türelemmel várják, amig mi a vezetővel teázunk.
Még 150 km áll előttünk, egyre beljebb haladva a sivatgban, egyre elveszettebbnek és kiszolgáltatottabnak érezzük magunkat. Már nincs szembejövő autó sem, fent tisztán látszanak a csillagok, csak néhány kilométerenként tünik fel egy-egy katonai mikrohullámú átjátszó torony, mint a távoli oázis egyetlen köldökzsinórja a civilizációval.
Ezt az utat Nagy Sándor 331-ben kiséretével nyolc nap alatt tette meg, és szerencsésnek mondhatta magát, mert korábban többek között egy teljes perzsa hadsereg tünt el nyomtalanul a sivatagban.
Este 11 óra körül járhat, mikor egyre több fa és fény tünik fel, majd begördülünk az oázis főterére. A távoli porfészeknek hitt Siwa most világvárosi arcát mutatja. A főtéren kóbor kutyák bóklásznak, arabok és beduinok beszélgetnek, szamárkordékat kerülgetünk, és néhány túristát is látunk, akik a szükös és meglehetősen kezdetleges éttermek elé kitett asztaloknál fecsegnek. Az oázis közepén eltéveszthetetlen tájékozódási pontként magasodik a kivilágitott középkori erőd.
A fuvarért 10 egyiptomi fontot (700 forintot) fizetünk fejenként, ez igen baráti ár 300 km-ért, és elindulunk szállodát keresni. Az elsö rögtön az orrunk előtt van. A Yussef Hotel egy 3 szintes épület és az egyetlen emeletes ház a főtéren. A recepciónak kinevezett iróasztal körül többnyelvű feliratok fogadják az érkezőt. Rögtön szembetűnik a magyar nyelvű üdvözlet is. Beljebb szerény, de tiszta szobák, mindegyikhez balkon is tartozik, és a vizesblokkok is kultúráltak. Sajnos nincs kétágyas szobájuk, de rábeszéljük a tulajt, hogy kedvezménnyel adjon ki nekünk egy háromágyasat (20 fontért) és ha holnap jönnek vendégei, majd legfeljebb átköltözünk egy közben felszabadult kétágyasba. A főnök rábólint az üzletre, birtokba vesszük a helységet, majd kiállunk a balkonra és elbűvölve nézzük a lassan elcsendesedő teret és a fölé magasodó vályogból épült egykori erőd romjait.

Másnap - miután megtapasztaltuk a hajnali sivatagi lehülést, és a müezzin hangszórójának hatótávolságát - elindulunk az oázis felfedezésére. A főtéren nyárias napsütésben gyülekeznek a szamárkordék, vezetöik 5-8 éves gyerekek összeverődve találgatják ki lehet potenciális utas. Körülöttük zöldség és gyümölcsárusok várnak vevőre, akik leginkább az oázis fő termékét a datolyát kínálják eladásra. Találunk még mindenes kis boltokat, pékséget és egy tipikus afrikai húsboltot, ahol egy kopott mérleg mögött várakozik két férfi, közöttük az árú, 1 db legyekkel tüzdelt fél szamár. Megjegyzem egész egyiptomi tartózkodásunk során kerüljük a húsételeket, főleg azért, mert a melegben nem igazán tudják megoldani a szükséges hűtést.
Átmegyünk a szállodával szemközti étkezdébe, helyi sajtot, omlettet, mézes yoghurtot és fahéjas teát rendelünk. Reggeli után felkaptatunk a főtér melletti Shali-erőd romjaihoz, melyet düledező állapota miatt Termeszvárnak nevezünk el.Nyomorúságos vályogházak között vezet az út, bizonytalanul tekintgetek körbe, nem tudom, mennyire tolerálják a helybeliek, ha turisták tévednek házaik közé. Szűk sikátorokban, pálmatörzsekkel áthidalt, omladozó sárfalak között keressük az utat felfelé, füstölgő szeméthegyeken és űzekedő szárnyasokon lépünk át, s keresünk feljebb vezető csapást. Beólálkodunk néhány lakatlan házba is, próbáljuk kitalálni, melyik helyiségnek mi volt a funkciója. Útunk elvezet a régi, dűledező, kéményformájú minaret mellett. A roskadozó épület jelzi, hogy az Iszlám hódítás korán elérte az eredetileg berberek és szudáni rabszolgák lakta oázist.
Fentről felejthetetlen látvány tárul elénk. Az erődöt középkorból maradt többnyire lakatlan romházak veszik körbe, mellette a főtér, szines ember- és árukavalkádjával, akörül az oázis többi vályogháza beágyazódva a pálmafák erdejébe, és az egészet körülveszi a végtelen homoksivatag.
Siwában 1792-ig nem járt európai ember, leszámitva egy görög utazót, aki 160-ban tette tiszteletét a környéken. A 20.-ik századig csak karavánok és néhány zarándok fordult meg erre. A második világháborúban a front közelsége miatt lett fontos hely, később felfedezték a túristák is. Csak 1986-ban épült meg az oázist a tengerparttal összekötő 300 km-es út. Ma Egyiptom legfestőibb és legnyugalmasabb helyének tartják, és úgy tünik ez is lesz a végzete. Évről évre több látogató érkezik ide többek között a minden évben megrendezett kulturális fesztivál miatt. Viszonylagos elszigeteltsége múlóban, Alexandriából kényelmes buszok járnak minden nap, a helyi katonai repülőteret meg fogják nyitni a civil forgalom előtt, és így tovább. Igaz, még ritkaságnak számít az autó, a személy- és teherszállítás az oázison belül szamárkordékra korlátozódik, televizió is csak 1982 óta van, leginkább kávéházakban. Alkoholt sehol sem lehet látni. Bank és pénzváltóhely sincs, de már működnek a mobiltelefonok.
Visszabaktatunk a hotelbe, ahol jó állapotú bicikliket bérelünk napi 5 fontért. Találomra indulunk el a házak között, túl kevés út van itt ahhoz, hogy eltévedhessünk. Keleti irányban, egysávnyi aszfaltúton kerekezünk kifelé, körülöttünk a már megszokott szamárvontatta kocsik, kétoldalt sürü datolyapálmák magasodnak. Néhány ház is útba esik, de ritka amelyik téglából épült. Leginkább négy leásott pálmatörzs közé húznak fel vályogfalat, sok helyen még a tető is hiányzik, néhány felkötözött pálmalevél helyettesíti. Az utcákon csak néhány ember mutatkozik, leginkább férfiak. A lányok általában 14 évesen férjhez mennek és gyerekeket szülnek, egész nap otthon vannak. Ha a piacra mennek, néhányuk helyi szokás szerint teljesen lefátyolozza magát, még a szemük sem látszik ki.

Első állomásunk egy kősziklán magasodó rom, egykoron az Amun templomához tartozó jósda. Messze földre eljutott hírét jelzi, hogy a hódító Nagy Sándor Egyiptom elfoglalása után ide sietett, ahol Isten fiának nyilvánitották, és így Egyiptom fáraója lehetett minden további háborúskodás nélkül. Ókori kőfalak között kaptatunk fel a sziklára, látnivaló a környék madártávlatán kívül nemigen akad.
Továbbhaladva megtaláljuk az i.e. 500 körül épült Amun templomának romjait, leginkább csak egy kőfalat, kőbe vésett ábrákkal és hieroglifákkal. A romok sem bekerítve, sem őrizve nincsennek, csak idő kérdése, mikor mászik fel egy szenvedélyes gyüjtő és tör magának fél kiló ókori feliratot.
Kerekezünk tovább a pálmaliget és a sivatag határán, néhány perc múlva Kleopátra fürdőjénél vagyunk. Kb. 20 méter átmérőjű, kör alakú vizzel teli medence ez, mellette kiszáradt pálmalevelekből font szőnyegekkel borított kunyhószerü épitmény, az elmaradhatatlan teázó. Az elnevezés eredetéről nem sokat tudunk, valószinüleg a névadó személyesen tette tiszteletét a forrásnál. Most helybeli fiatalok kedvenc fürdőhelye, külföldieknek - hacsak nincsen különlegesen edzett immunrendszerük - a fürdőzés nem ajánlott.
Kerékpáros utunk legvégén lehajtunk a közeli tóhoz, amely már jócskán benyúlik a sivatagba. Tiszta vize meglehetősen sekély, akár gumicsizmában át lehetne gázolni rajta. Fél méter magas töltésre épített nyílegyenes aszfaltút szeli át, ez az út visz Bahariyya-oázisba. A 420 km-es úton nagyon ritkán halad jármű, tömegközlekedés pedig egyáltalán nincs, érdeklődés hiányában még az egész országot behálózó minibuszos vállalkozók sem inditanak járatot erre. Ismerve az árakat úgy számolunk, kb. 5-6 utazónak már rentábilis lenne ezen az úton visszatérni Kairóba. Most sajnos le kell mondanunk erről a kivételes élményről.
Egy másik úton tekerünk vissza az oázisba, közben elhaladunk egy dupla csúcsos hegy, a Gebel Dakrut mellett.
Délután 3 óra van, még szeretnénk megnézni a falu szélén fekvő Holtak-hegyét, egy korabeli temetkezési helyet. Gyalog vágunk neki az utnak, de egy élelmes 6 év körüli kissrác utánunk jön a kordéjával, és mindenáron el akar vinni minket. Sajnos egy szót sem beszél angolul, így hiába próbálkozunk, nem tudjuk elmondani, hogy csak ide a közelbe igyekszünk. Addig erősködik, amíg megalkuszunk 10 font helyett 2-ben. Beszoritjuk magunkat a kocsin kialakított két ülőhelyre és gurulunk kifelé a faluból. Nyugat felé kanyarodunk, így rájövünk, hogy egy kis félreértés miatt, alkalmi fuvarozónk kivisz minket a 6 km-re fekvő Fatnas-szigetre. Ez az oázis nyugati szélén elterülő másik tóban fekvő sziget kedvelt relaxáló hely, és a legmegfelelőbb a napnyugta megtekintésére. Autóval és kordéval is be lehet hajtani, a szigetet szilárd burkolatú út köti össze a szárazfölddel. Tökéletes a nyugalom, rajtunk kivül csak egy kairói rendszámú Mercédesz utasai teáznak a parton. Még magasan jár a nap, mi is teát rendelünk. Egy a víz felszinén táncoló fények fölé hajló magányos pálmafa kínál témát fotózáshoz, a háttérben kopár hegyekkel, melyek már Libiához tartoznak.
A 3 nap kairói barangolás és az egynapos el-alameini kitérő után most először tudunk lazítani. A félig civilizált Siwa, szines forgatagával, különleges történelmi látnivalóival, szakrális helyeivel ideális hely ehhez. Lakóiból árad a nyugalom és a kedvesség, távol áll tőlük a Kairóra oly jellemző és általunk többször megtapasztalt erőszakos viselkedés. Itt éjszaka is biztonságban lehet csavarogni a gyengén megvilágított utcákon, és az étterem-tulajdonosok törzsvendégként üdvözölnek már a második látogatáskor.
Már szürkül mire visszatérünk a hotelbe, de úgy döntünk, egy esti vizit a Holtak-hegyén még belefér. Kerékpárral vágunk a rövid útnak, ismét ki az oázis szélére, északi irányban. Vályogházak között haladunk, egy földúton, mely most teli van hazaérő emberekkel. Néhányan a házak elött tüzeket gyújtanak. Már megszoktuk, hogy akármerre járunk az oázisban mindig ránk köszönnek a gyerekek. Itt most üdvözlésül egy hosszú sikollyal fogadnak minket. Kicsit furcsa érzés, ahogy tekerjük a pedált az erősödő szürkületben, szikrát vető lángok és huncutkodva üvöltő gyerekek végtelen sorfala között.
Gebel al-Mawta hegyén temetkezési hely volt az ókorban. Kisebb-nagyobb barlangokat vájtak a könnyen morzsolódó kőbe, legtöbbjük kripta méretű. Egy darabig biciklivel kerülgetjük a földön egymást érő félig beomlott sírbarlangok bejáratait, aztán gyalog folytatjuk az utunkat. Mire felérünk, a lábunk alatt elterülő Siwa már éjszakai arcát mutatja.

Másnap kiadós reggelizés után ugyanitt kezdünk. Kordéval érkezünk a hegy lábához, alkalmi vezetőnk egyenest a helyi illetékeshez vezet, aki némi baksisért cserébe megmutatja nekünk a zárt részeket is. Két vasajtóval fedett barlangot is meglátogatunk, mindkettőben találunk néhány falfestményt ill. domborművet. A harmadik vasajtó mögött ellenben két mumifikálódott holttest a látnivaló. Az egyik gyolcsokba csavarba fekszik, a másikon ezzel szemben tisztán kivehető a rászáradt hús. Néhány koponyát is találunk a helységben. A száraz levegőben ellenben semmilyen kellemetlen szag nem érezhető.
Napközben megmásszuk a belvárosban magasodó dombot, ahonnan remek felvételeket lehet készíteni a Termeszvárról, háttérben az oázis pálmáival. Ellátogatunk a helyi túrista irodába is. Itt egy lelkes fiatalember fogad, siwai származású, Kairóban végzett egyetemet, ami meglehetősen ritkaság errefelé. Hazatérése után ő lett Siwa legnagyobb propagandistája. Felvilágosítást kérünk tőle, hogyan tudnánk megnézni a sivatagot anélkül, hogy befizetünk egy félnapos jeep-es túrára. Elmondja, hogy a sivatagba csak négykerék-meghajtású autóval lehet kimenni, és az oázisban található néhány autó kapacitása legtöbször teljesen le van kötve. A túristákat egy 27 km-re lévő forráshoz viszik ahol strandolni lehet. Az árból alkudni sem lehet, mert egy része az útra feljogosító engedély kiváltására kell. Aztán a háborúról és a közelben fellelhető esetleges roncsokról faggatóznánk, sajnos alkalmi informátorunk angol nyelvtudása nem megfelelő egy kötetlenebb beszélgetéshez.
Délután elindulunk gyalog kelet felé, célunk a tegnapi kerékpározás után megtalált 3 km-re fekvő dombnyi méretű Gebel Dakrut hegy. Az út végig házak között halad, most is lelkesen hellóznak az út szélén játszadozó gyerekek. A táv felénél járhatunk, mikor egy idősebb beduin teherszállító kordéjával megáll mellettünk, és int, hogy szálljunk fel. Az öreg a hegy lábánal lakik, a háza előtt rak le minket. Lassan sötétedni kezd, indulunk a hegy felé. Némi kapaszkodás után európai épületre bukkanunk, a felirat szerint a Német Régészeti Intézetnek van itt állandó épülete. Jelenleg elhagyatottnak tünik. Feljebb haladva meglátjuk a hegy másik oldalán a palackozót, az oázis egyetlen vállalkozását. A kristálytiszta Siwa-forrás vizét palackozzák, és terjesztik az egész országban. A csúcsról végignézzük ahogy a nap lebukik az oázis mögött és kigyulladnak az erőd fényei. Még szeretnénk megnézni azt a farmot, ahol egy élelmes vállalkozónál az oázis összes nőstény szamara található, de lassan áthatolhatatlan sötétség hull ránk, ideje visszaindulni. A hegyről leereszkedve több hazaérkező kordétulajdonos gyerekkel találkozunk, de egyikük sem hajlandó újra befogatni, hogy visszavigyen minket. Sötét pálmafák között gyalogolunk, míg egy teherautó fel nem vesz minket.
A West Delta társaság modern autóbusza már a főtéren áll, meglehetősen anakronisztikusan hat a szamaras közlekedés falujában. Este 10-kor indul, fejenként 27 fontért (1900 forintért) visz minket Alexandriába, reggel 7-re érkezünk meg. Sajnos ismét teljes sötétségben szeljük át a sivatagot.

Strausz Attila