Reggel 8 óra után indultunk a luxori New Emilio Hotel elől, ahol az elmúlt öt napot töltöttük. Négyen ülünk a Mitsubishiben, Klári, a feleségem, akivel már harmadszor tapossuk Egyiptom homokját, Talaat, egy húszas évei végén járó, fekete képű, de széles, fehér mosolyú fiatalember, Hagag, az ötvenes, halk szavú, jóképű autótulajdonos és én, aki szeretem ezt az országot. Április közepén járunk, az egyiptomi "tél", az utolsókat rúgja. A hőmérő higanyszála délelőtt már jócskán 35 fok felett jár. Délnek tartunk az Níluson átívelő híd felé. Az útszéles, kétszer kétsávos, középen jó félméteres padkával övezett füvesített, helyenként bokrokkal tarkított kert választja el a forgalmi irányokat. Mi eredetileg az oázisokat menetrend szerinti busszal akartuk felkeresni, de pár nappal ezelőtt találkozunk Hagaggal, akinek boltja a luxori gyümölcspiaccal szemben volt. Első benyomásra megtetszett halk modora. Nem volt olyan tolakodó, erőszakos, mint a többiek. Nem akaszkodott rögtön a szegény turista nyakára, hogy hangosan ajánlja kocsiját, taxiját, lovas fogatát, ahogy egyébként itt szokás. Ácsorgott a szálloda mellett és többekkel beszélgetett, mikor megjelentünk ott, hogy járművet találjunk, ami kivisz Karbakba. Hagag ajánlotta az autóját, de mi konflissal akartunk, kimenni, ellenben a nyugati partra egész jó áron bocsátotta rendelkezésünkre az autót, így meg is állapodtunk vele. Első célunk Kharga oázis, melyet Luxorral egy újonnan épült út köt össze a sivatagon keresztül. Kharga a legnagyobb a nyugati oázisok közül. Neve arabul kívülit jelent. Kb. 150 km hosszan terül el észak déli irányban a Líbiai sivatagban. Itt található az El Wadi el Gedid kormányzóság központja. Az Új Völgy program keretében az ötvenes, hatvanas években az egyiptomi kormány, hogy a Nílus völgy zsúfoltságát csökkentse, új településeket hozott létre az oázisban, melyek fővárosokról kapták nevüket. A program pénzhiány és a lakosság érdektelensége miatt kifulladt, jelenleg mintegy 60.000 fő él itt.
Mielőtt a sivatagi útra értünk volna elértünk egy forgalom ellenőrző pontot. Egyiptomban rengeteg ilyen ellenőrző pont van, ahol az átutazónak meg kell állni. A helyieket igazoltatják, az autó rendszámát felírják, megkérdik, honnan-hová tart, kit, mit szállít. Nekünk ebből kellemetlenségünk nem volt soha, a rendőrök udvariasak a külföldiekkel szemben. Sem a nevünket, sem az útlevelünket nem kérték el soha, csak a nemzetiségünk érdekelte őket. Mi csak egyszerűen "itnén magyari", azaz két magyarként kerültünk be a rendőrségi nyilvántartásba. Az út kopár tájon vezet, homok, de inkább kősivatag, leginkább síkság, a távolban futnak csak magasnak látszó hegyláncok. A növényzetet pár tengődő, sárgás fűszál képviseli, melyek elszórtan látszanak a tájban. Hogy miből élnek az rejtély! Alig haladunk 50 km-t, mikor autók állják utunkat. Olyan, mintha a sárga homok betemette volna az utat. De van itt tűzoltó, rendőr, sőt mentőautó is. Közelebb érünk, mikor észrevesszük, hogy egy nagy pótkocsis teherautó fekszik az út mellett felborulva, a pótkocsi forgózsámolya kitörve. Az út jobb oldalán nagy tömeg, kapkodnak, kiabálnak. Ott egy kisteherautó felismerhetetlenségig összetört roncsa fekszik. Mikor kiszállunk, vesszük észre, hogy amit homoknak néztünk a búza, de rengeteg. Több tonna lehet az úton kiszóródva. Az embereknek végre sikerült szétvágniuk a roncsot, oda megy a mentőorvos, majd nagy kiabálás és jajveszékelés kezdődik. Pár idősebb férfi érkezik kocsival, ők is sírnak, jajveszékelnek. A mentősök a kisteherautó vezetőjének letakart testét beemelik a mentőbe. Meghalt. A hetedik ellenőrző pontnál végre elértük Kharga oázis első települését, melyet Bagdadnak hívnak. Jellegzetes egyiptomi falu, poros utcákkal, négyszögletes, fehér vagy vörös téglás, vakolatlan, földszintes, lapos tetős házakkal. Az utcák, déli idő lévén kihaltak. Innen már csak 60 km-t kellett autóznunk El Khragáig, az oázis fővárosáig. Az út Kharga egyetlen útja, észak-déli irányban fut a keskeny oázison keresztül. Jobbra a sivatag be-betör a falvak és a termőföldek közé. A földeken hagyma, zöldség, kevés búza terem. Balra datolyapálmák sűrű erdeje látható. Az egyes földeket pálmalevélből font kerítések választják el egymástól és a sivatagtól. Messzebb a Líbiai sivatag sárga homokhegyei ragyognak a napsütésben. Szálláskeresés miatt megálltunk Ezbet Nasser nevű faluban, ahol beduin stílusban épült kupolás bungalókból álló tábort találtunk. Mivel a hely jónak ígérkezett, de sajnos mindentől távol volt, úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk El Kharga felé. Végre elértük a fővárost, mely széles, kétsávos főutakkal, három körfogalommal és a főtéren szúkokkal, boltokkal, büszkélkedhet. Itt lakótelepek is állnak, négyemeletes, előre gyártott anyagból készült kockaházak, az Új Völgy program bizonyítékaként. Az utcákon kevesebb a szemét, mint a Nílus-völgyi városokban, de több a por, a sivatag közelsége miatt. A forgalom sem olyan őrült módra zajlik, mint ott.
Negyed négyfelé érkeztünk a Hibis templom romjaihoz. A templom Egyiptom perzsa megszállásának egyetlen kőből épült bizonyítékaként pálmaligetek között áll. Kettő pülón-szerűség és egy fedett szentély, előtte oszlopcsarnok. Az első pülón előtti jobboldali oszlopon görög nyelvű felirat. A második pülón mennyezetén még eredeti színeiben pompáznak a vésetek. Nem sokat időztünk ott, indulunk második úti célunk felé. Al Bagawat ókeresztény temetője már messziről látszik a dombokon. Mivel tikkasztó a hőség, és a hosszú út is megviselt, nagyon megörültünk, hogy a műemlékekkel szemben, egy kis pálmaligetben barátságos, de beduin stílusban kialakított vendéglőt találtunk. A sírok várhatnak elv alapján bevetettük magunkat a hűvösbe, és megrohamoztuk a hűtőt. A hideg víz nagyon jól esett. A személyzet is örült nekünk, mivel az egyetlen vendégek voltunk. Sőt! Két kóbor kutya is farok csóválva rohant hozzánk. A vendéglő pálmarostból font bútorokból állt, melyek felett szintén pálmalevelek felhasználásával készült tető volt. A konyha, egyhelyiséges vályogépület, mögötte kemencével. Az árnyékvető mögött három kerek vályogviskó áll. Távolabb forrás, melynek vize egy medencébe ömlik. Szinte várom, hogy valamelyik viskóból előbukkan egy Rejtő Jenő-i figura, mondjuk Tuskó Hopkins. A víz nagyon jólesett, a nyugalom is, melyet a hely árasztott magából. Így nehezemre esett nekivágni a tűző napon álló romos síroknak. De elindultunk. A temetőt az ötödik században alakították ki az itt élő keresztények
Bejárva a temetőt ismét a Rejtő Jenő-i vendéglőben ülünk, és frissítjük magunkat. A nap már igen alacsonyan jár, ezért elindulunk az, innen két kilométerre levő dombon álló Gyalog indultunk a magaslaton álló romokhoz. A lemenő nap sugarai sárgás-vörösre festették az agyagfalakat. Az erőd különösebben nem érdekes, csak a valamikori templom falain fedezhető fel falvéset, de ezeket lassan a homok és a szél el fogja tüntetni. Az erőd jó helyre épült. Innen a katonák messze elláthattak a sivatagba, illetve szemmel tarthatták az oázist A vacsorát az előbbi vendéglőben költöttük el. A helyszín, így a holdfényben még romantikusabbnak tűnt. A szakács kitett magáért, az étel bőséges és finom volt. Az este csöndjében a pálmafák alatt sokáig ücsörögtünk és beszélgettünk, kortyoltuk mentateánkat. Igencsak későre járt, mire visszaértünk a szállodánkba és nap eseményeitől, az utazástól fáradtan mély álomba merültünk. Másnap reggel már nyolc órakor reggeliztünk. Reggeli a szokásos szállodai: sajt, vaj, dzsem, főtt tojás, tea. Majd elindultunk délnek a 113 km-re levő Quasr ad Dush nevű erődhöz. Csak egy ellenőrzőponton kellett megállnunk, bemondani az úticélunkat.
Tíz óra felé érkeztünk meg az erődhöz, mely egy magaslaton áll a sivatag felett. Az út Baris (Párizs neve arabosan, ugyanis az arab nem tud p betűt ejteni) előtt ágazik el, és a sivatagon keresztül 23 kilométert kanyarog. Már jócskán elmúlt dél mikor elhagytuk Dusht. Sajnos hazafelé elfogyott a vizünk, ezért Hagag félúton El Khraga felé, egy faluban kérdezősködött olyan bolt után, melyben van hűtő. Na, ilyet nem találtunk, viszont bekeveredtünk több faluba, vagy csak egy település több részén kanyarogtunk? Ez nem derült ki számomra, mert az oázisokban, de Egyiptomban nincsenek helységnév táblák, és a településeknek sincsen éles, jól elkülöníthető határvonala, mint nálunk. A falu egyik felében négy pihenő tevére bukkantunk, melyek a földön fekve unottan kérődztek, míg gazdáik egy ház árnyékában teáztak, beszélgettek. Az autónkat rögtön egy csapat gyerek vette körül, nagy kerek szemekkel néztek minket, némelyik pénzt és cukrot kért. Hideg vizet áruló boltot nem találtunk, Hagag nem értette, hogy ha van áramuk, miért nincsen hűtőjük? Ezt mi sem értettük. Útközben meglátogattuk még a Qasr al Ghueita nevű templomerődöt, mely Nasser citytől kelet felé trónol egy hegytetőn. Az épületegyüttes a 25. dinasztia korából származik, homokkő templomát a thébai háromságnak, Amonnak, Mutnak és Honszunak szentelték.
A templom mellett vályogtéglaházak maradványai állnak összevisszaságban. Az egészet egy magas fal veszi körül. Mintegy 7 km-re innen egy modern arab falu szívében található Qasr az Zayyan erődje, melynek csak temploma maradt meg viszonylagos épségben. Az idevezető út mellett termékeny földek láthatók. Legelésző tehenekkel, zöldséges ültetvényekkel és a már learatott búza kévéivel. Kettő felé értünk vissza a tegnapi kedvenc vendéglőnkhöz, ahol már várt a megrendelt ebéd. Az erős szél elől bemenekültünk egy kerek vályogviskóba. A kunyhó falait és padlóját szőnyegek borították, a fal mellett körben vályogból épített padka futott, mely felett pálmarostból font színes kosarak lógtak. Az étel megint finom volt, főleg a kemencében sült friss kenyér, de a barna méz is ízlett, melyet kenyérrel és túróval ettünk. Egész érdekes, egzotikus ízvilágot adott. A forgalom megélénkült, mert rajtunk kívül két idősebb német házaspár tartózkodott itt sofőrjeikkel és terepjáróikkal, valamint befutott egy olasz csoportot szállító busz is nagyszámú rendőri kísérettel. Mi félrehúzódtunk az árnyékba a kiadós ebéd után ejtőzni, és pótolni a délelőtt kiizzadt vizet. Eközben az olaszok megmászták a sírokat, sajnáltam őket, ahogy némelyikük ténfergett a tűző napon, pedig náluk is meleg szokott lenni! Egy órai pihenés után visszaindultunk a városba, a Kharga Múzeumba. A hatalmas épület a főút mellett áll. Itt láthatók az oázisokban feltárt tárgyak egészen az ősember által készített kőeszközöktől a római kor végéig. A Múzeumban az őrökön kívül senki nem volt. Ez jó, legalább nem kell másokat kerülgetni, kedvünkre nézelődhetünk. A tárlókban kétnyelvű, arab és angol feliratok segítik az eligazodást. Miközben bolyongunk a tárlók között hozzánk lépett egy vékony, alacsony, tán kétfogú ember, aki dadogós angolsággal közölte ő a Múzeum igazgatója, és nagyon boldog, hogy egy távoli országból érkezetteket (minket) üdvözölhet itt. Ha bármilyen segítségre lenne szükségünk, nyugodtan forduljunk hozzá. Szépen megköszöntük a felajánlást és nézelődtünk tovább. Kisvártatva visszajött pár képeslappal és egy cd-vel, majd egy múmia felett vad alkudozásba kezdtünk. Megsérteni nem akartuk, hogy elutasítsuk, mint egy utcai árust, de a 250 LE-s árat, melyet ezekért kért erősen sokalltam. Végül megegyeztünk 100 LE-ben. A reggel hűvös volt, de jó illatú. Reggeli után indultunk tovább az innen jó 200 km-re levő Dahkla oázis fővárosába Mutba. Az oázis neve arabul valamiben lévőt jelent. Mintegy 600, zömmel meleg vizű forrás található itt. Lakossága 70.000 fő, akik 23 vályogtéglás épületekből álló faluban laknak. Rizs, mangó, narancs, datolya, búza, zöldség termesztésből élnek. Szerintem ennek az oázisnak a lakói messze a legszorgalmasabb emberek Egyiptomban. Napközben, még a meleg ellenére sem látható ücsörgő, vízipipázó ember. A földek szépen megműveltek, a lakosság, vagy a földeken dolgozik, vagy szamarán, szamaras kocsiján szállítja a terményt. Szalmakalapos, bekötött fejükkel inkább hasonlítanak latin amerikai lakosokhoz, mint arabokhoz.
Jó félúton megálltunk pihenni. Az út mellett futó távvezetéket, mely Asszuánból látja el árammal Dahklát, éppen karbantartották. Ez azt jelentette, hogy a távvezeték egy-egy ágán, kis kocsin emberek függnek kb. 20 méterrel a sivatag felett. Valamit ügyködtek a dróton majd az alattuk várakozó egy kötél segítségével arrébb húzza őket. Nem semmi munkahely!
A táj egyébként változatos, síkságok és magányos hegyek váltják egymást. Egy alkalommal, mintegy 80 km-re Dahklától egy nagy települést láttunk az út mellett. Mint megtudtam a közeli foszfátfeldolgozó munkásai és családtagjai laknak itt. Fél tíz felé pillantottuk meg Dahkla oázist. Érdekes, hogy minden oázis és a nagyobb települések elé kapukat, illetve díszes oszlopokat építettek. Balat nevű településtől 1,5-2 km-re a főúttól található Ain al Asil, egy öt masztabából álló óbirodalmi nekropolisz. Kettő földalatti temetkezési hely látogatható, melyek az oázis ókori kormányzóinak végső nyughelyei. Az egyikben felfedezhető falfestés töredékek, a másikban csak a szarkofág van, melyet belülről szépen kifestettek. A nem látogatható masztaba hatalmas tömbje hegyként emelkedik ki a síkságból. Mellette egy másik masztabának már csak alapjai láthatók. A nekropoliszt magunk után hagyva elautóztunk Basendibe, mely falu középkori szülöttéről, Pasa Hindiről kapta nevét. Mire megnéztük a sírokat, addigra egy fiatal nő került elő, aki nagy kerek tálcákon helyi készítésű nyakláncokat, karkötőket kínált eladásra, valamint egy csomó gyerek, akik pénzt és édességet kunyeráltak. Két lány kapott egy-egy reklámtollat, melynek nagyon örültek, valamint Talaat osztogatott nekik 50 piasztereseket. Hagag érdeklődött egy öregtől a sziklarajzok után és kapott tippet is, így visszaindultunk a khargai úton. Pár km-rel arrébb sziklák tűntek fel az út mellett. Először egy közeli kábelraktár munkásaitól kért útbaigazítást vezetőnk, akik az egyik szikla alatt lakó farmerhez irányítottak. Ő azt mondta, jó helyen járunk, itt vannak a rajzok. A szikla tövében lévő puha kőzetben fel is fedezhető néhány elmosódott szinte gyerekes rajz, de ezek alig kivehetőek. Az egész tömböt elborították az idelátogató turisták nevei, sok őskori rajzot tönkretéve. Mindenféle náció, köztük két magyar nevét ismertük fel. Csalódás! Dél lett mire beértünk Mutba, Dahkla fővárosába. Itt gyorsan megnéztünk három szállodát, ahol az éjszakát töltjük majd. Az egyik inkább apartman jellegű, de koszos. A másik olyan beduinos, bungalós, mint amilyen Khargában volt, de sajnos ez is koszos, így maradt a Mebarez Hotel, mely tisztának és kényelmesnek ígérkezett. Az ára is megfelelő volt. Mellette egy vendéglőben ebédeltünk. A szállodában volt egy férfi, aki helyi vezetőnek ajánlkozott. Így ő is csatlakozott hozzánk, és együtt indultunk Al Qasr középkori városának megtekintésére. A város Muttól északnyugatra fekszik 30 km-re. A 700 lelkes falu feletti magaslaton láthatók a középkori város épületei. Abban az időben mintegy 1500 fő lakott itt. A vályogtégla falú épületek még jó állapotban vannak, közöttük szűk, alig kétembernyi széles utcácskák. A magas, két-háromemeletes épületek félhomályba borítják az utcákat, és jótékony hűvöset biztosítanak. Úgy éreztem, mintha visszautaztunk volna az időben, ahogy a szűk, poros utcákon botorkálunk. Könnyen el tudtam képzelni azokat az embereket, akik itt éltek. Szinte látom, hallom a nyüzsgést. Gyerekek szaladnak az utcán, öregek ülnek a kapuk előtt és pipáznak, asszonyok, férfiak sietnek dolguk után. Megnézzük a mecsetet, melyet Nasr ad-Din sejk építtetett a XII. században. A sejk itt nyugszik a női imateremben zöld, feliratos vászonnal letakart sírjában. A mecset minaretje 21 m-re magasodik a város fölé. A városban voltak közszolgáltatást végző épületek is. Az egyik ilyen a gabonamalom, mely a szűk utcáról nyílt. Faszerkezete teljes épségben és működőképesen maradt meg, később egy olivaolaj-prést is láttunk, ami szintén működőképes. Megnéztük a medreszét, az iskolát, ami hetente kétszer este bíróságként is működött. Láttuk a város öt kapuját, melyek esténként az egyes városrészeket választották el egymástól, valamint védték a várost a sivatagi állatoktól, rablóktól.
Felmásztunk egy házba is. Igaz a lépcső már hiányos, a datolyafa gerendák közül néhol már kiesett a sáros tapasztás. De a fentről elénk táruló látvány megéri a fáradtságot. A házak szorosan állnak egymás mellett, az egész látvány egy kalandfilm díszletét idézi. A sikátorok labirintusába bolyongva, láttam egy házat, melynek kapufélfája kőből volt, rajta fáraókori vésetekkel. Íme egy példa az anyagok újrahasznosítására!
A vezetőnk alaposan elmagyarázott mindent, mit mire, hogyan használtak, ez segített elképzelni az itt élő emberek életét. Azt is megtudtuk, hogy az oázis 23 falujában más-más mintázatú szőtteseket készítenek az asszonyok. Ezeket a város alatt álló Néprajzi Múzeumban lehet megtekinteni sok más, az oázisban lakók életét bemutató tárggyal egyetemben. Fél hatig időztünk az öreg falak között, mire visszaindultunk Mutba. Estére visszatértünk a hotelbe, melynek teraszán bőségesen megvacsoráztunk, majd késő estig beszélgettünk, viccelődtünk. Másnap indulunk Farafrába. Sajnálom itt hagyni ezt a kis édenkertet. Az útikönyvek Egyiptom legszebb oázisaként emlegetik, és igazuk van! Reggel már fél nyolckor indultunk el. Búcsút veszünk a rendezett oázistól, az aranyló gabonaföldektől, melyeken már megkezdődött a betakarítás, a rétektől, melyeken tehenek legelésznek békésen, a szamárháton közlekedő parasztoktól. Az oázis nyugati kijáratánál pár kilométerrel Al Qasr után található egy hegy, amelyben és annak környékén i.sz. II. századi sírok vannak. Itt megálltunk. A hegy olyan, mintha lakások lennének benne, csakhogy ezek sírok, melyek bejáratai sűrűn egymás mellett állnak.
A hegy lábánál, a homokban is látszanak a betemetett sírok. Az embernek alaposan meg kell néznie hova lép, nehogy egy sírban találja magát. Az egyik lezárt ajtón bekukucskálunk. Én kissé hátrahőköltem, mert, ahogy a szemem megszokta a kinti ragyogó napfény után a sötétet, egy múmiaraktár látványa bontakozott ki előttem. Egy szűk helyiségben nyolc és fél múmia feküdt. Ezek a testek meztelenek, természetes mumifikálódás során kerültek ilyen állapotban. Volt még egy sír mely teljesen nyitott volt és egy negyed test feküdt benne, néhány nejlonzacskó és üdítős doboz társaságában. Illetve csak a halott karja és a válla volt felismerhető. A kéz kifelé mutatott. A hely őre elmondta, hogy ez egy asszony múmiája és a hagyomány úgy tartja, hogy amelyik nő hétszer átlépi a bejáratot termékeny lesz. Klári lépegetett tehát, a három férfi, meg kórusban számolt. Három kilométerrel arrébb vezet az út Deir al Haggar templomához. A homokkőből épült templomot Amonnak, Mutnak, Honszunak, illetve Horusznak szentelték, és Néró császár kezdte építtetni, de Domitianus és Vespasianus is bővítette. A császárok képei, amint fáraóként áldozatot mutatnak be az istenek előtt, a szentélyben láthatók. Látható itt még egy csillagtérkép, az ókori csillagképek, állatöv ábrázolásával. A templom egy pülónból, bejárati kapuból, oszlopsorból és a szentélyből áll. Különlegessége, hogy a szentély ajtaja előtt egy oltárkő látható, melyen állatáldozatokat mutattak be görög-római mintára. Az egyik oszlop tetején egy 1874-ben itt járt német expedíció tagjainak neve olvasható.
Elhagyva Deir al Haggart nekivágtunk a sivatagi útnak. Késő délelőtt láttunk délibábot. A végtelen homokban úgy látszott, mintha messze egy hatalmas tó terülne el, de amint elindult feléje az ember mindig távolodott. Rekkenő a hőség, a szél is alig fúj. Megálltunk, hogy sétáljunk, fussunk kicsit a homokon. A mozgás kicsit felfrissített minket. A homokban különböző bogarak nyomai látszanak. Az út melletti táj a már megszokott, hatalmas síkság, távolabb hegylánc zárja le a horizontot. A változatosságot az jelenti, hogy a kősivatag homokba megy át. Végre, fél tizenkettő körül feltűnik az első farafrai ellenőrzőpont, Abu Mingar. Itt gyorsan átesünk az ellenőrzésen, majd Talaat, aki vezetett beletapos a gázba. Már százötvennel száguldunk a sivatagi úton. Sejtem a sietség okát. Ma péntek van, azaz muzulmán ünnepnap. Ilyenkor a déli imát, minden rendes muszlimnak közösségben, egy mecsetben kell elvégeznie. Pont dél volt, mire beérünk egy faluba, ahol az út szélén áll egy mecset. A falu férfilakossága már özönlik befelé az épületbe. A hangszórókból üvölt az imára szólító felhívás. Gyorsan leparkolunk a mecset melletti fa alá, az árnyékba. Hagag itt hagyja nekünk a kocsi kulcsot, majd Talaattal együtt berohannak a mecsetbe. Körülnézek. A faluban a szokásos kockaházak fehér téglából, a poros utcákon nejlonzacskót, újságpapírt fúj a szél. A mecset mellett az utca túloldalán, ahol mi állunk egy ahwa és egy vegyesbolt van. Mindkettő bezárva, a tulajdonosa is elindult a mecsetbe. Odébb még egy kávézó áll. Mellettünk az árnyékban egy rendőrautó, benne fiatal rendőr. A főút mellett facsemeték sarjadznak. Nagy a forgalom, gyalog, kerékpárral, motorral, autóval, sőt még kombájnnal is jönnek az emberek imádkozni. Mi a kocsi mellett állunk és nézzük a tömeget. Klári megjegyzi, hogy ezek még az imádság idejét sem képesek betartani. Bizony bizony! Az imám, már javában énekli a Korán szúráját, de még mindig érkeznek hívek! Egy traktor ősrégi cséplőgépet vontatva érkezik, rajta tíz férfi csüng, akik most sietnek a mecsetbe. Ez az oázis a legkisebb és a legfejletlenebb Egyiptom öt nagy oázisa közül. Ezt rövidesen meg is tapasztaljuk. Az itt lakók zöme beduin. A fő mezőgazdasági termék az olivaolaj, de termesztenek datolyát, fügét, narancsot, almát, napraforgót is. A földeket 100 forrás vize táplálja. Igaz a "fővárosba" vezető úton ez nem látszik, ugyanis kő és homoksivatagon vezet keresztül, csak távolabb tűnnek fel pálmaligetek. Félórányi autózás után elérjük a Farafra nevű települést. Vályogtégla házak, poros utcák. A főteret nemrégen építhették ki, kicsi, füvesített park, pár paddal. Mellette a főút még csak egy sávon van készen. A másik felének csak az alapjai látszanak. Maga a település a főút baloldalán terül el, beljebb az út mellett csak három szálloda árválkodik. Azt hiszem, az ilyen helyeket jellemzi a pusztulat szó. Péntek lévén az utcák néptelenek. Megállunk egy beduin falu jellegű szállodánál. Kupolás bungalóit magas fal veszi körül.. Az itt lévő szobák komfortosak, de nagyon drágák. Megnézzük a mellette levő hotelt, melyről kiderült munkásszállás! Ezt inkább kihagyjuk. Velük szemben kissé távolabb ismét egy beduinos stílusú hotel, szintén kupolás épületekkel. Az épületekben egy szoba és fürdőszoba van. Ezt választjuk. Már fáradtak, szomjasak és éhesek vagyunk. Hagag kap egy tanácsot, ahol enni tudunk. A főút betonjáról lekanyarodunk a falu felé, autózunk a poros utcákon. Néhol a csatornát fektetik, mély árkok teszik érdekessé a közlekedést. A vendéglő nem bizalomgerjesztő. Előtte férfiak teáznak és vízipipáznak. Bent hosszú asztal és százezernyi légy. A mennyezeten ventilátor keveri fáradtan a levegőt. A sarokban egy kis képernyős fekete-fehér tévé szól, de a képet alig látni olyan poros a képernyője. A tulajdonos, gyorsan elszalaszt egy gyereket a boltba az ebédünk alapanyagáért, majd nekiáll elkészíteni az ételt. Éhesek vagyunk, megesszük. Szokásos egyiptomi menü. Ha ettől nem kapunk valami betegséget, bármi jöhet! (Nem kaptunk) Ebéd után Hagag eltűnik. Mint később kiderült, vásárolni volt a vacsorához, ugyanis ő fog főzni ma este. Elmegyünk egy teázóba. Rajtunk kívül senki nem volt még ott. A tulajdonos idősebb, tiszta, európai ruhában fogad. Teát kérünk és kólát. Hagag élvezettel szürcsöli pipáját. A teázó két helyiségből áll, az egyik teteje pálmalevelekkel borított, a másiké nagy kupolás. Itt ez a légkondicionáló. Kellemes hűvös is van. Kicsit elücsörögtünk itt, majd visszamentünk a szállodába. A falut nincsen kedvünk megnézni. Bőven elég, amit eddig láttunk előle. A szállodában csak mi vagyunk vendégek. A szobák tisztának tűnnek. Két kőágy áll bennünk, rajtuk matrac. Minden szoba teteje kupolás. A fürdőszoba is szép, de Klári mindenesetre itt is beveti a domesztoszos kendőket. Az ajtó alatt nincsen küszöb, a szellőzés miatt kb. 10 cm-es rés van. Csak nehogy bemásszon valami az udvarról éjszaka! Az ágyneműk gyanúsan tiszták, ezért inkább lecseréltetjük őket. A személyzetet különben egy kb. 20 éves fiatalember alkotja. Készséges, minden tőle telhetőt megtesz értünk. A szobák két egymással szembeni épületben helyezkednek el, melyek egy homokos udvart vesznek körül. Az udvar közepén kerek kertecske, virágokkal. Tényleg rusztikusan néz ki a hotel a sárgára festett falaival, a szobák feletti kupolák sorával. Jól esik kicsit pihegni.
Időközben lement a Nap és hűvös lett. Így visszamentünk a szállodába lezuhanyozni, a fürdőruhákat kiöblíteni, ugyanis a víz mindent rozsdaszínűre színezett, és vacsorázni. Hagag tényleg fenséges ételeket kanyarított az asztalra. Ott volt kedvenc barna mézünk is. Vacsora után a szálloda elé ültünk ki a birkabőrrel letakart masztabára. Ez a szó ugyanis eredetileg a házak előtti ülőpadkát jelentette, csak később vette át az egyiptológia az óbirodalmi téglasírok megnevezésére, melyek alakjukban hasonlítottak az ülőkéhez. Telehold volt, a fényesebb csillagok ragyogtak az égen, időnként a távolban fel-felüvöltött egy szamár. A falu is elcsendesedett. A falutól nem messze egy homokdűnére kapaszkodtunk fel. Talaat és a szállodás fiú eltűnt a közeli bokrokba tűzifát gyűjteni. Forrón tűzött már a nap mire felébredtünk. Hagag reggelit készített, vettünk vizet, a két turistarendőrt visszavittük a rendőrállomásra és elindultunk Bahariya felé. Kilenckor kell találkoznunk a terepjárónkkal, ami várt is ránk. A legszükségesebb csomagokat áttettük az öreg Toyotába. Talaat a Mitsubishivel közúton viszi a bőröndjeinket és foglal szállodát nekünk. Mi nekivágtunk a sivatagnak a dzsippel. Sofőrünk egy csendes, szimpatikus, sötétbőrű fiatalember. Láthatóan érti a dolgát, a Toyota küzd a homokkal. Első célunk a Farafrától 50 km-re elterülő Fehér sivatag. Köves, homokos talajon rázkódunk, míg elérjük az első sziklát a Fehér Sivatagból. Ennek neve gomba. Tényleg olyan az alakja, mint egy óriási gombának. Itt találkozunk még két szembejövő terepjáróval, akik gyorsan el is tűnnek.
A Fehér Sivatag azért kapta a nevét, mivel fehér sziklákból áll, melyeket a szél és a homok évezredes munkája szürreális alakokra koptatott. Némely helyen úgy éreztem, mintha egy Salvador Dali festménybe csöppentünk volna. Három órán keresztül kanyarogtunk a sziklák között. Vezetőnk jól ismerte a helyet. Időnként megálltunk én kiszálltam fényképezni. Ilyenkor rengeteg légy lepett el. A döngésük idegesítő volt, próbáltam elhessegetni őket, de csak jöttek. Ha elindultam elmaradtak, de ha megálltam megint elleptek. Csak Allah tudná megmondani, hogy itt, ahol sem ember, sem állat nem lakik, nincsen olyan hely ahol kis víz, vagy növényzet lehetne, mit keresnek a legyek és ilyen nagy tömegben. Lehet, hogy azért laknak itt, hogy döngésükkel gyorsabb mozgásra serkentsék a fáradt, hőségtől kábult vándort.
Tovább indultunk. Vezetőnknek hála a kocsiban volt egy hatalmas hűtőláda, ez tele volt vizes palackokkal. A hideg víz nagyon jól esett, ugyanis a forróság egyre csak nőtt. A Nap és sivatag megmutatta igazi arcát. A legkisebb távolság megtétele is patakzó izzadtságot váltott ki belőlem. A forró levegő is nehezítette a lélegzetvétel. Még szerencse, hogy a szél nem tombolt, mint legutoljára mikor itt voltunk. Útközben találkoztunk gyalogos túrázókkal. Őket láttuk fentről pálcikáknak. Mint kiderült ők hat napon keresztül gyalogolnak Bahariyáig. Két autó jár előttük, egyik a csomagjaikat viszi, a másik az élelmiszert és mindig elkészítik nekik a tábort és az ebédet, vacsorát. Érdekes lehet gyalogolni a 45 fokos sivatagban, de én kényelmes ember vagyok, és inkább maradok a terepjárónál! Vezetőnk egy kézi csomózású szőnyeget terített le a homokra. Középen terítőre inni valót ette ki és gyümölcsöt, majd Hagaggal nekiálltak ebédet készíteni. Mi közben lesétáltunk a domb aljában levő kővel kirakott teveitatóhoz. Ez egy félköríves építmény medencéjét a forrás táplálja. A félkör belső felén zöld fű virít. Üde színfolt a homok sárgájában. Mikor letelepedtünk, ismét megleptek a legyek, de már kezdtük őket megszokni, bár evés közben egyik kezünkkel mindig hajtottuk őket. Az ebéd ismét jóízű volt és nagyon jól esett. Másfél órát töltöttünk ebben a mini oázisban. Időközben ideért a gyalogló csapat eleje is. Óbégatásukból kitűnt, hogy franciák voltak ezek is. Igen elcsigázottnak néztek ki. Némelyik rögtön lerogyott a homokra.
Félórányi autózás után elértük a Kristály hegységet. Már jártunk erre, de akkor elölről közelítettük meg. Így a sivatag felől, érdekesebb arcát mutatja. A homokból egy hatalmas sztalagmit alapja áll ki! Vele szemben a valamikori barlang mennyezetéről lógó sztalaktitok láthatók eltemetve a homokban.
Ilyeneket eddig Aggteleken láttam. A talaj néhol csillog a napsütésben, itt kristályok vannak. Jó lenne tudni, hogy ez a barlang a földtörténet mely korszakában keletkezhetett. Akkor itt zöld mezők, dús legelők lehettek, most kopár sziklák alkotta hegységet erdők boríthatták. Őzek, szarvasok legelészhettek, madarak csiripelhettek. Most kihalt, kopár a táj, a növények állatok régen eltűntek, a néhai hegységből csak a sziklák dacolnak az idővel, mint óriási csontvázak, a termőföld testük régen elenyészett, a barlang beomlott, a homok mindent maga alátemetett. Körülbelül három kilométernyi zötykölődés után elérjük az aszfalt utat. Ez átvezet egy hegységen, közben változik a táj. Magas, vulkáni kúpok állnak elszórtan, a homokot is fekete vulkanikus kőzet borítja. Ez már a Soda Sahara, azaz a Fekete Sivatag.
Az úton egy ellenőrző pont áll, két kormányzóság határát jelzi. Itt meg kell állnunk, a rendőrök igazoltatják kísérőinket, hozzánk nem szólnak, csak a nemzetiségünk érdekli őket. Vezetőnk rejtve egy csomag hasist ad át az egyik rendőrnek. A táj egyre sötétebb lesz a vulkanikus kőzetektől. Letérünk az útról, egy hatalmas hegy felé tartunk. A csúcsán, mint orgonasípok állnak a bazaltoszlopok. Óriási bazalt tömbök fekszenek a hegy lábánál, néhol pehelykönnyű fekete kőzetet látni. Ahogy haladunk tovább a feketés szín átmegy sárgásba. Ismét homokon járunk. Felkapaszkodunk egy dűne tetejére. A Nap már alacsonyan jár ezért a dűne gerince élesen rajzolódik ki. Egyik felét még süti a Nap, a másik pedig mélyárnyékba borul.
Öt óra is elmúlt mire beérünk Bahariya oázis 30000 lakosú fővárosába Bawitibe. Már második alkalommal járunk itt, de ez a város most sem nyeri meg tetszésemet. Nagyon szemetes, piszkos, a házak romosak. Lakói sötéttekintetűek. Bár most sem szól hozzánk senki egy rossz szót sem, de érezni a távolságtartást, elutasítást. A külföldit eltűrik, de nem szeretik. Hol van az a kedvesség, amit Siwában, vagy Luxorban, vagy akár Khargában is éreztünk? Nagyon sok a fekete hosszú ruhában járó, lefátyolozott nő.
A főtér le van zárva, mert éppen választások vannak. Rengeteg ember áll körbe egy szónokot, aki kiabál. A hallgatóság lelkesen egyetért vele. Legalább háromszáz rohamrendőr van itt. Legalább húsz csapatszállító zárt teherautó áll az út mellett. A rendőrök, pajzsosan, sisakokban a kocsik mellett ácsorognak, cigarettáznak, beszélgetnek. A tisztek rádióiból folyamatos forgalmazás hallatszik. Ezek a rendőrök nem a turisták miatt vannak itt, inkább az iszlám szélsőségeseket hivatottak megfékezni. A szállodánkat, mely a főtér mellet áll, csak kerülő úton tudjuk elérni. Az épület új, a szobák tiszták, az ágyak kényelmesek. És van hűtő, meg lég kondi is. Gyorsan lezuhanyozunk, lemossuk az egész napos koszt és izzadtságot. De pihenésre nincsen idő, mert Hagag már kopog. Ő szeretne elmenni egy forráshoz fürödni, mi nem. De azért felmegyünk a Gebel al Inglez-re, az Angol hegyre naplementét nézni. Ez egy vulkanikus hegy, sötét palaszerű anyag borítja. Itt van egy I. világháborúból származó erőd romja, ahonnan az angolok tartották szemmel az oázist. Kocsival csak egy darabig tudunk menni, aztán az erődhöz gyalogolni kell. A pala ropog a bakancsunk alatt. A naplemente itt is gyönyörű és ugyanolyan gyors, mint pár száz kilométerrel arrébb Khargában. Mire a nap lebukott, a Hold már magasan járt és a naplemente aranyos színeit felváltotta a telehold ezüstös ragyogása. Sötét van, mire lebotorkálunk a kocsihoz, majd elmegyünk egy forráshoz fürödni. Nekünk már tisztán, lezuhanyozva nincsen kedvünk ebben a kacsaúsztatóban pancsolni. Főleg miután megláttuk, hogy néhány helybéli itt mossa le magáról a napi koszt! Hagag és a vezetőnk bemennek a vízbe, mi Talaattal inkább a teakimérésbe húzódunk be. A "teázó" ismét Rejtő Jenőt juttatta eszembe. Pálmafa gerendák tartották a tetőt, melyet pálmalevél borított. A falak gyékényből voltak, a földön szőnyeg. A bejárattól balra ült egy középkorú, szelíd tekintetű, bajszos emberke egy tűz mellett. Ő készítette a teát. A tűzben kormos kanna. Az egész helyiséget egy meztelen villanykörte világította meg. Sem ajtaja, sem ablaka nem volt. Minek is?!
Ez az étterem lehetett vezetőnk törzshelye, de úgy néz ki, hogy a többi terepjárós is itt gyülekezik. Alig vannak a vendéglőben vendégek. Leülünk a teraszon és megrendeljük az ételeket. Lassan kezdenek gyülekezni a férfiak. Néhányan vízipipáznak. Megérkeznek sofőrünk kollégái is, ő átül hozzájuk. Kérdeztem nem eszik-e velünk, de azt mondta, majd otthon vacsorázik. Megérkezett az étel. Míg ettünk megtelt a terasz. Egy kövérebb, nagydarab, európai ruhás, de fekete szakállas sötét tekintetű, morcos ember vitte a szót, valószínű a választásokról beszélgettek. (Na, ő az első itt Egyiptomban, akiről el tudnám képzelni, hogy nekivezet egy repülőt egy toronyháznak) Másnap reggel elhagytuk az oázist és elindultunk Kairó felé vezető úton. Hagag kapkodott, siettetett minket is a reggelivel, mert szeretett volna a tegnapi vendéglőben elszívni egy vízipipát, de korán volt még, nem volt nyitva. Sőt úgy nézett ki, az egész város még pihen. A boltok közül is némelyiket csak most nyitotta ki álmos tulajdonosa. Ember is alig volt az utcákon. Találtunk egy élelmiszerboltot, ahol vettünk datolyát és vizet az útra. A rendőrök megfogyatkoztak az éjjel, már nem volt annyi csapatszállító a főtér mellett, de azért még tekintélyes erő állomásozott itt. A rendőrállomás előtti ellenőrzőponton félre állítottak minket, és Talaatnak, mivel ő vezetett, be kellett menni. Jó félórát vártunk, mire megjelent egy civil ruhás, géppisztolyos rendőr kíséretében. Ez a rendőr beült hozzánk. Na puff! Csaknem Kairóig fog minket kísérni? Nem szeretnék 340 km-en keresztül szorongani és egy idegen ember társaságában utazni. Hagagékkal egész jól összebarátkoztunk, idegen nem hiányzik nekünk. Szerencsére egy jó 60 km-re fekvő településnél levő ellenőrzőpontot kiszállt. Addig Hagag tartotta szóval, élénk előadást tartott neki a politikáról. Egy félóra múlva kiértünk a hegyek közül, mert addig hegeken és fennsíkokon keresztül vezetett az út. Innentől végeláthatatlan síkság vett körül minket egészen Kairóig. Mellettünk futó vasútvonalon, némely helyen munkások dolgoztak. Sajnáltam őket, mert a Nap igazán perzselően sütött. Nem lehetett kellemes a tűző napon homokot nyelve csákányozni. Az úton lehagytunk egy rohamrendőröket szállító konvojt, és Kairóig alig találkoztunk autóval, csak néha-néha jött szembe valaki. A nagyváros közelségében a forgalom is megnőtt. Az úton balra egy hatalmas olajfinomító terült el, vele szembe modern lakótelep kerítéssel körülvéve, gondolom a dolgozók laktak ott. Később elértük a fayumi utat, ami Gízába vezet. Balra felbukkantak a piramisok gúlái is, és már Kairóban voltunk. Délután lett, mire átverekedtük magunkat a belvárosi Carlton Hotelig, kairói szállásunkig, ahol elbúcsúztunk kísérőinktől, aki az elmúlt napok alatt barátainkká váltak. Sajnáltam, hogy vége az utunknak. A gps készülék tanúsága szerint összesen 1802 km-t tettünk meg sivatagon, oázisokon keresztül. Áthaladtunk 19 ellenőrző állomáson, megnéztünk sok érdekes történelmi helyet, és betekintést kaphattunk az oázisok népének küzdelmes életébe. Láthattuk a Fehér és Fekete Sivatagokat érdekes formájú szikláikkal, hegyeikkel, a beomlott barlangok cseppköveit. Ültünk este a tábortűznél és megérintett a végtelen nyugalom. De! Ami az egész utazásban a legszebb volt. Luxorban négy ember ült be egy autóba és Kairóban négy jó barát szállt ki belőle. Köszönjük Hagagnak és Talaatnak a sok-sok élményt, soha nem felejtjük el őket. További képek az útról a www.szphoto.extra.hu/hatnap/index.html A sivatagi kirándulás útvonala
A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >> |
De a baksis, egy 100 egyiptomi fontos kézfogás képében csodákat művelt, így nyugodtan vághatott neki kis csapatunk a távoli Kharga oázisnak.
. A sírok kisebb-nagyobb, néhol oszlopokkal díszített, vályogtéglákból épült négyszögletes épületek. Soknak a kupolás teteje már beomlott. Az egyikbe bemegyünk. A mennyezet színes festményekkel díszített, melyek bibliai jeleneteket ábrázolnak. Távolabb két nagyobb templom, illetve bazilika romjai láthatók, melyek a sírok közé épültek. A nagyobbik bazilika teljesen romos, csak oldalfalainak egy része áll, valamint a tetőt tartó oszlopok alapjai látszanak ki a homokból. A másik templom kisebb, jobb állapotban van. Egyhajós belsőterét még félig befedi az egykori mennyezet. Ezért sejtelmes félhomály uralkodik benne. Mellette négyszögletű kis kápolna, belső falain az Exodus jeleneteivel. Sajnos ezek a rajzok gyermetegnek hatnak az ókori egyiptomi falfestményekkel, vésetekkel összehasonlítva, melyek kifinomultságukkal, pontos arányaikkal, fenségességet sugároznak.
, római kori erőd, az An-Nadura templom romjaihoz, gyönyörködni a sivatagi naplementében. A domb alatt egy festői forrás található. A víz két nagyobb medencében gyűlik, és innen vezetik el a földekre. A forrásnál terebélyes fák adnak árnyékot. Látható itt egy derékig érő falakkal körülvett imahely, imaszőnyeggel, valamint két nagy agyagkorsó, tele vízzel, amelyből az arra járók enyhíthetik a szomjukat. 
. Ez az erősség védte északról Khargát. A naplemente gyönyörű volt. Érdekes, hogy ezen a földrajzi szélességen nyugodtan belenézhetünk a nap korongjába. Az ég sárgásvörösen izzik, míg a korong látszik, majd a horizont alá bukik és pár perc alatt koromsötét lesz. Most érthetjük meg igazán az óegyiptomi emberek gondolkodását a napról és az alvilágról. 
A pasa nyughelye is itt van. Homokos, szűk utcákon hajtunk keresztül. A házak itt takarosabbak, vakoltak, festettek, az utcák tiszták. Megtaláltuk a temetőt, illetve egy nagy kupolás épületet. Az épület ókori kőfalait vályogtéglákkal egészítették ki és kupolát emeltek föléje. A sír belseje dísztelen, csak a Mekkát jelző mihrábot alakították ki és pár koránidézetet festettek a falakra Itt nyugszik a bejárattól balra zöld, koránidézetet tartalmazó vászonban burkolt sírjában Pasa Hindi. Sajnos róla nem sikerült többet megtudnom, mint azt, hogy az ottomán korban az oázis vezető személyességeihez tartozott. Az épület mellett egy II. századi temetkezési hely romjai láthatók. Eredetileg három helyiségből állt, a falakon Ámont, és Oziriszt, valamint az elhunytat ábrázoló vésetek láthatók. A domborművek viszonylag jó állapotban maradtak meg, bár művészeti értékük nem nagy.
Vezetőnk elkalauzolt minket egy forráshoz. Takaros, kövekkel kirakott medence volt, kifolyással. A medence alján tisztán lehetett látni, ahogy a víz feltör a homok alól. A víz tiszta volt, de meleg és rozsdabarna színű.
Hagag kitalálta, hogy menjünk fürödni egy forráshoz. Mi nem hoztunk fürdőruhát, így kénytelenek vagyunk rövidnadrágban fürödni. Pár perc autózás után kiérünk egy a termőföldek szélé lévő forráshoz, melynek neve Bir Sitta, azaz hatodik hőforrás. Ez úgy nézett ki, hogy a víz egy jó vastag csövön keresztül ömlik egy nagyobb kerek medencébe, melyből átfolyik egy téglalap alakúba, ahonnan lefolyik egy földalatti vezetékbe, ami a földekhez viszi a vizet. A medencékben a víz derékig ér, aljuk homokos, de nem iszapos. A víz itt is rozsdabarna színű, de amúgy tiszta. Olyan 36-38 fokos. A téglalap alakú medencében még úszni is lehet pár tempót. Tényleg jól esik megmártózni a vízben! A zubogó víz alatt állni, meg olyan érzés, mint bármely élményfürdőben nálunk, csak nem itt nem kell horribilis belépőt fizetni, valamint a hátukat verető nyugdíjasokat kiimádkozni alóla. Klári is bejött a vízbe, igaz ruhástól. A két fiú mindjárt betuszkolta a zubogó víz alá szegényt. A Nap közben leáldozóban volt, a forrás melletti úton sorjáztak haza a dolgozók, közben jól megbámultak minket. Megjelent egy dzsip is, három svájci nővel. Közülük csak egy merészkedett be a medencébe, kettő csak fintorogva a lábát lógatta a vízbe. Hagag persze rögtön szóba elegyedett velük. Azt hiszem női vendégeit igencsak szerethette, és a romokon kívül mást is mutatott nekik. Legalábbis az eddigi sms-ei erről tanúskodtak. Ő jól beszél angolul, de olvasni és írni csak arabul tud, így az egész út alatt én olvastam fel az érkezett üzeneteit, és válaszoltam is a küldőknek. Főleg egy Lizy nevű amszterdami hölgyben hagyhatott mély nyomokat.
Tüzet raktak, leheveredtünk a homokba. Kellemes idő volt, igaz a levegő is jócskán lehűlt. A tábortüzünk fénye többeket odavonzott. Jött egy motoros fiú, akinek öreg MZ-je prüszkölve kaptatott fel a dűnén, majd később újabb két srác csatlakozott hozzánk egy quaddal, amire Talaat rögtön lecsapott és eltűnt vele. Kisvártatva előkerült száraz fával felpakolva. Az addig alig pislákoló tábortüzünk felélénkült. Előkerült a víz, tea cukor, poharak. Teát főztek, amúgy beduin módra. Közben a telehold ezüstös fénybe borította a tájat. Talaat elvitte egy körre Klárit. Mondtam neki vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Klári élvezte az éjszakai quadozást a dűnéken, az volt a baja, hogy a motor csak 150 cm3-is volt, ezért nem volt erős. Letelepedtünk a tűz köré és élveztük a jótékony meleget, amit árasztott magából. Elkészült a tea az első poharat mi kaptuk, hisz mi vagyunk a vendégek. Finom volt, édes és mentás. A srácok halkan beszélgettek, amennyire értettem kocsikról, motorokról folyt a szó. A holdvilágos sivatag, a tábortűz, a tea, a halkan beszélgető fiúk, mind-mind valami végtelen nyugalmat árasztott. Elfejtettem mindent, otthont, gondokat, a szennyes politikai életünket, amivel nap-mint nap borzolják a jóérzésű polgár idegeit. Nem volt más csak mi és ez a tábortűz, a végtelen holdvilágos sivatag. Tényleg megérte, már csak ezért a nyugalomért, csendért érdemes volt ide eljönni! Sajnos minden jó véget ér egyszer, mi is csomagoltunk. Már hajnali kettő óra volt és reggel igazi sivatagi autózás vár ránk az utolsó oázisig, Bahariya-ig.
Messzebb észak felé látszik Bir al Mattar települése. Itt találtak amerikai paleontológusok egy épségben maradt ősbálna csontvázat, amit el is vittek magukkal. Körülöttünk lassan kigyúlnak Bahariya fényei. Az erődöt lapos palakövekből építették, néhol még látszik a homokos kötőanyag a kövek között. Belseje tele van törmelékkel, a fal leomlott maradványaival. Két nagy és három kisebb helyiségből állt. Egy bejárata van kelet felől, és a maradványok alapján úgy néz ki, hogy nagy ablakai is voltak. Ez inkább laktanya, mint erőd, bár szerintem egy szakasz katonánál többet nem tudott befogadni. 
utikalauz.hu 
