Győrffy Árpád: Kutyaszánnal a Mikulásnál - Rovaniemi - Finnország - 2006.

Nyáron nyaralok, télen telelek, a trotechnikus, az mindig Elek - szavalja Mackó Milne meséjében. A csekély értelmű medvebocs nálam biztosan jobban ismeri Eleket, a tortechnikust, de a telelési lehetőségekben szerény a tájékozottsága, hisz telelni tavasszal is lehet. Igaz, ehhez kicsit északabbra kell menni.
Mi egy verőfényes április eleji napon indultunk Budapestről repülővel sarkköri szafarira. Több mint kétezer kilométeres repülés után az itthoni 15 fokos meleg helyett mínusz 1 fok fogadott bennünket. Nem is kellett hőmérőt keresni, elég volt a repülőtér előtt magasodó öt méteres hóember látványa, hogy tudjuk, hová érkeztünk. Igaz, a mínusz 1 fok egyáltalán nem tűnt hidegnek, köszönhetően a szélcsendes időnek.
Utazásunk célpontja Rovaniemi volt. A városban található egy tábla, mely szerint Veszprém 3200 kilométerre van. Ne tévesszen meg senkit, a valóságban csak 2200 kilométer a távolság. (No, jó, légvonalban, gyalog egy kicsivel több.)
A települést a finn Lappföld szíveként hirdetik az ott lakók. Tőlünk nézve inkább a Lappföld kapujának mondhatnánk, hisz ezen a környéken kezdődik az a jellegzetes északi táj, amit négyszáz kilométerrel északabbra a norvég határ zár le.
A két nagy folyó, az Ounasjoki és Kemijoki csatlakozásánál fekvő 35 ezer lakosú település az ország harmadát kitevő Lapp-régió fővárosa. Jelentőségét növeli, hogy itt találkoznak az északi és déli vidékeket, valamint a keleti szomszéd Oroszországot a nyugati Svédországgal összekötő főutak is. S ami mostanában majdnem ennyire fontos, a várostól néhány kilométerre lakik a Mikulás - ahogy itt mondják, a Joulupukki. A sarkkör által kettévágott rezidenciája körül lassan kisebb város alakul ki.
A vidék az utóbbi években egyre népszerűbb turistacélpont. A fapados repülőjáratok megjelenése óta elsősorban a britek száma nőtt. Azt mondják, lassan nem is lesz olyan angol, aki még nem próbálta ki a lappföldiek félnapos kirándulási ajánlatát, amely a gép leszállásától a hazaindulásig hat órás programba sűríti a legfontosabb itteni lehetőségeket, a kutyaszánhajtást, a hórobogózást, a rénszarvas szánozást és persze a Mikulással való találkozást. Mi is ugyanezt csináltuk végig, persze több nap alatt, hisz így adja az igazi élményt, s jut idő a környék megismerésére is.
A hórobogós szafari fő útvonalát kézenfekvő módon az Ounasjoki befagyott medre adta. (A baloldali fotót a folyóról a repülőről készítettem útban hazafelé.) Vezetőnk szerint még ilyenkor - éppen április 4-ét írtak a naptárban - 60-70 centiméteres jégréteg húzódik a vastag hótakaró alatt. A néhol 5-600 méter széles mederben szabadon lehetett száguldozni a 400 köbcentiméteres, 35 lóerős, kétütemű motorral hajtott járművekkel, amik egy gyorsabb szakaszon akár 20 litert is fogyasztanak 100 kilométerre vetítve.
A bevezető oktatás alig néhány percet vett igénybe, ami persze a berendezés egyszerűségének is köszönhető. A néha -40 fokos hideg miatt több fokozatú fűtéssel ellátott kormány markolatán a sebességet egy hátrafelé álló kar előre húzásával, hüvelykujjal lehetett szabályozni. A különös, eleinte kicsit kényelmetlennek tűnő megoldással azt akarták elérni, hogy a vezető véletlenül se keverje össze a fékkarral, mert úgy járhat, mint az egyszeri lengyel turistanő, akinek a járművét az egyik fenyőfáról kellett leszedni. A szokatlan gáz adagoló mellett egy, a vezető ruhájához kapcsolható zsinór arra szolgált, hogy a motort leállítsa, ha a sofőr esetleg repülve elhagyná a járművet. Erre, a hajókról is ismert eszközre azért van szükség mert a sítalpakkal, széles meghajtó "lánccal" kialakított robogó minimális gázzal vezető nélkül is tovább menne, amíg az üzemanyag el nem fogy.
A folyó hátán való száguldásnál is érdekesebb volt a hatalmas bukkanókkal tarkított parti dombok bejárása. A 200-250 méteres magaslatokat itt akár hegyeknek is mondhatnánk. A nyúlánk fenyők, nyírek között a korábban kitaposott csapák miatt kis sebességnél labilisnak tűnt a jármű. Ám ha gyorsítottunk, simává vált a haladás, 60-70 kilométeres sebességénél szinte légiessé vált a böhöm jószág.

A több mint harminc kilométeres túrát egy rénszarvasfarm meglátogatása szakította meg. Ettől kicsit tartottunk, mert nekünk kellett vezetni a Télapó útjairól ismert fogatot is. Mint kiderült, alaptalan volt az izgalmunk, mert a rénszarvasokat is "turistabiztos" tempóra állították be.
A rénszarvas szánozás közben maga a varázsló is fogadta kis társaságunkat. Persze az ő kunyhóját is éppen keresztezte a sarkkör. A környék ősi lakóinak, a lappoknak - itteni nevükön a samik - rítusa szerint bennünket is megtisztítottak attól a rossztól, amit a civilizált világból magunkkal vittünk. Egy hatalmas késsel jelképesen lecsapolták a rossz vérűnk egy részét, majd egy kis szarvasagancs őrlemény elfogyasztásával a maradékot is megtisztítottuk. A szertartás végén egy elszenesített agancs darabbal mindegyikünknek a homlokára két fekete foltot rajzoltak oda, ahol ki fog majd nőni a szarvunk, amikor következő életünkben rénszarvasként újjászületünk.
Ügyességünket, bátorságunkat a végállomáson lévő kocsmában forró tea mellett rénszarvasszán vezetői jogosítvánnyal honorálták.

A szafari másik nagy programja másnapi husky hajtás volt. A várostól mintegy 10 kilométerre lévő telepen több száz kutyát tartanak. A turistaszezon legforgalmasabb időszakában akár 30 fogatot is össze tudnak állítani, hogy a folyó jegén kijelölt 5-10 kilométeres pályán végigszáguldjanak.

A hat vagy több kutyából álló fogat sebessége az egyenes szakaszokon 20-30 kilométer óráként. Egy-egy szánnal két személy utazhat. Egyikük beül elől - gyakorlatilag a hóval egy magasságba -, a másik pedig rááll hátul a fékre. Ha nem ezt tenné, a kutyák elszaladnának szánkóval együtt, mert mihelyt eloldják a köteleket, azonnal rohanni akarnak.  Gond itt sem lehet, mert baj esetén egyszerűen le kell ugrani, gurulni a puha hóba, a kutyák meg majd csak megállnak valahol, ha éhesek lesznek.

A szánozás után ismét teázás következett - az itt szedhető bogyós gyümölcsből készült itallal. Közben a farm vezetője mesélt a kutyákról.
Arra szoktatják őket, hogy egy hórobogó után szaladjanak. Egy robogós erdőben három, jégen öt kutyaszánt is el tud vezetni - csalogatni. A kutyák nyáron pihennek, mert a nagy melegben nem bírnák a futást. Az edzés akkor kezdődik, amikor 10 fok alá hűl a levegő. Persze, nem szánnal, egy kerekes szerkezet elé fognak be 10-12 kutyát. Ha leesik a hó, akkor jön a szánkó. A munka után este rendesen megetetik őket sertéshússal és lazaccal, többször nem kapnak enni.

Rovaniemiben és környékén persze nem csak szafarizni lehet, bár a város kicsit álmatagnak tűnt amikor mi ott jártunk. Persze, nekünk könnyű volt, mert gyakorlatilag a tavaszból ugrottunk vissza egy kicsit telelni, miközben ők még nem látták a tél végét.
Este nem sokan jártak az utcán. Inkább csak a vendéglők, kocsmák környékén volt egy kis élet. Reggel azután megelevenedik minden.

Először a hótakarítók jelennek meg, hogy a fontosabb útvonalakat valamilyen barnás zúzalékkal felszórják. A gyalogosok reggel hét óra felé lepik el az utcát. Az óvatosabbak botokkal gyalog, a bátrabbak biciklivel a havon - van aki körömcipőben.
Van néhány nagyobb bevásárlóközpont, de az árakat alapvetően nem a mi szokásainkhoz szabták. Persze, amit csak ott lehet megvenni, azt ne hagyjuk ki.

Érdemes ellátogatni az Arktikum Múzeumba, amely Lappföld élővilágát és lakóinak életét, történetét és a rénszarvas tenyésztést mutatja be többek között. A hosszan elnyúló épületet felül keresztezi egy főútvonal, de ezt csak kívülről lehet érzékelni. 
Láttunk néhány különleges állatot kitömve, például a rozsomákot, magyarul torkosborzot. Hajdan sokat ugrattuk egymást ezzel a névvel, most már legalább tudom, hogyan is néz ki. Állítólag az emberekre is veszélyes ragadozó. Volt egy olyan állat is, ami formára átmenet a rénszarvas és vaddisznó között.
Nagyon hangulatos a kiállítás lappokkal foglalkozó része. Részletesen bemutatja, hogy a világ mely részeire szóródtak szét.
Hatalmas maketten látható az is, hogy a második világháború előtt hogyan nézett ki a város. Mivel a háború végén a németek bosszúból felégették, teljesen újjá kellett építeni. A modern finn városépítészet egyik példájaként tartják számon. (Nekem a régi faházas változat jobban tetszett.)

A várossal átellenben, a folyó másik oldalán található a Punasvara nevű magaslat, ahol egy sícentrumot építettek ki 10 sípályával, 3 felvonóval és elegáns éttermekkel. Az alig 250 méteres magasság miatt síelésre inkább a biztonságot szeretőknek ajánlható, de érdemes fellátogatni, nagyon kellemes hely.
Itt figyeltünk fel arra, hogy a parkoló autókat elektromosan fűtik, hogy a nagy hidegben is könnyen el tudják indítani őket. Persze, nem arra a mínusz egy fokra gondolok, amit éppen mértünk.

Feltétlenül látogassuk meg a Mikulást is. Joulupuki - ahogy itt hívják - Rovaniemitől 8 kilométerre északra, egy a 4-es főút mellett épített külön kis fővárosban, Mikulásfalván lakik. Természetesen pontosana sarkkörön. (A www.santaclauslive.com/main.php?kieli=eng  címen bővebb információt találtok róla.)
Bemelegítésként először nézzünk be a postahivatalba.
A nyitás óta 11,1 millió levelet kaptak, abból 2005 karácsonyán 550 ezret. A karácsonyi napi forgalmuk átlagosan 32 ezer küldemény 194 országból. A legtöbb kívánságlistát az angol gyerekek küldik a télapónak, utánuk az olaszok és a lengyelek következnek, a finnek csak a negyedikek. Persze, kevesebben vannak.
A postán pirosba öltözött fiatal lányok szolgálják ki a vendégeket. Ha valakinek úgy tetszik, akár a következő mikulásra időzítve is feladhatja küldeményét.
Természetesen több nagy ajándékbolt is működik a fővárosban, melyekben fából, plüssből, műanyagból és más anyagokból készült rénszarvasok, mikulások hada kínálja magát ezernyi más dolog társaságában.

A főváros közepén, a sarkkört jelző oszlopon van egy webkamera. Aki bizonyítékot akar adni, az csak egyszerűen elküldi haza sms-be a címét, hogy otthonról megnézhessék, honnan integet nekik. (http://www.santaclauslive.com/webcam_ulko.php)
A legfontosabb hely persze a Mikulás Hivatal (Santa Claus Office vagy Joulupukin Kammari), ahol a Mikulás előzetes bejelentés alapján fogadja a látogatókat. Ilyenkor az udvari fényképész egy-egy fotót is készít, amit díszes borítóban negyed órával később már át is adnak egy oklevéllel együtt, melyen a Mikulás igazolja, hogy tagjai lettünk az Északi Sarkkör Klubnak, mert bölcsen és bátran ellátogattunk a sarkkörre.
Mikulás egy hatalmas kandalló előtt fogadja a vendégeket. Ülve is hatalmas, de ha feláll, kiderül, hogy közelíti a két métert A kandalló jobb szélén egy kis magyar zászló lógott. Azt hittük, hogy csak a tiszteletünkre akasztották ki, majd ha más jön, lecserélik. Úgy tűnik, azonban ennél is jobban tisztelnek bennünket. Később, amikor megnéztem az interneten a "trónteremről" közvetített videót, akkor is ott volt a magyar zászló.
(http://www.tietotalo.fi/sclive1/ vagyhttp://www.santaclauslive.com/webcam_sisa_eng.php)

(Miközben írom a beszámolót, a tévében éppen arról adnak tudósítást, hogy a Mikulás hozzánk látogatott. Miközben itt van, a webkamera szerint otthon is fogadja a vendégeket. Ha nem mondjátok el a gyerekeknek, elárulom, hogyan csinálja. A valóságban 3-4 Mikulás van - a pontos számot nem tudom -, hisz ekkora melót egyedül nehezen végezne el. Persze, mindegyik igazi.:)

Egy északi kirándulás arra is lehetőséget ad, hogy megismerkedjünk a vidék gasztronómiájával, ami elsősorban a sokféle halra és a rénszarvashúsra épül. Ettünk savanyú tejes krumplilevest haldarabokkal - vagy ha valakinek úgy tetszik, halászlét krumplival, paprika nélkül. Másik alkalommal rénszarvas pörkölttel kínáltak bennünket - paprika ebben sem volt sok (a képen.) S ha a füstölt lazactól és a rostonsült rénszarvastól kicsit nehéz lett a gyomrunk, gyorsan rendbe hozhattuk a lakkából - törpemálnából - készített likőrrel, vagy súlyosabb esetben is segített a Koskenkorva viina, ami a finnek vodkaféle itala.

Összegezve: ilyen jó programom még nem volt április 4-én.

Győrffy Árpád