Az Üzenőfalon 2007. májusában felfigyeltem néhány sorra, melyben B. Magdi említette, hogy kétszer is áthajózott Velencéből Patrasba, majd C. Judit másnap hozzátette, hogy öt évvel ezelôtt neki is nagyon tetszett ez az út. Megtetszett az ötlet, elhatároztuk, hogy mi is áthajózunk és megnézzük alaposabban a Peloponészosz-i félszigetet. A neten találtunk egy akciós hajóutat, de nem foglaltuk le előre, gondoltuk, nagy a hajó, van rajta elég hely, mi úgyis a fedélzeten szeretnénk utazni, kabin nem kell, mert végig a tiszta tengeri levegőt akarjuk szívni. Hát nem jött be, délután már nem kaptunk jegyet, csak másnapra. Az akció akkorra már csak a visszaútra vonatkozott, így a tervezett 290 euro helyett 375 eurot fizettünk összesen az oda-vissza útra, két személyre kabin nélkül és az autóért. Az éjszaka fülledt meleg volt némi kevésbé harcias szúnyoggal, csak a hajnal hozott valami kis enyhülést, de reggelre már akkora volt a páratartalom, hogy a ködtől nem lehetett messzire látni. Elhatároztuk, ha már itt vagyunk, a hajó indulásáig sétálgatunk Velencében. A kikötőben parkoltunk, mivel érvényes hajójegyünk volt, ámbár a kutya se kérte. Besétáltunk a vizibusz /vaporetto/ megállóig, ahol iszonyatos tömeg várakozott. A vaporetton is szinte egymás ölében ültünk, vagy egymás lábán álltunk, jó, hogy az ócska rozsdás tragacsok el nem süllyedtek. Mivel az elsők között szálltunk fel, kiválaszthattuk magunknak a fedélzeten azt a helyet, ahol mindig árnyékban lehetünk. Hosszú fehérre festett padok vannak négyesével egymásnak szembe fordítva, középen egy asztal. Általában mindenki egy-egy padot választott magának, amelyen aztán aludni is lehet. Utitársunk egy korunkbeli egyedülálló német nő, aki Berlinből jött motorral, s egy hónap alatt körbemotorozza a félszigetet. Ő már utazott így máskor is, tudta, jobb, ha a cuccait hozza magával a fedélzetre. Indulás után ugyan óránként le lehet menni a hajó gyomrába az autókhoz, de jobb azt elkerülni. Olyan szorosan vannak ugyanis beparkolva, hogy alig férni el köztük, s a kamionoktól az ember koszos lesz. Megtalálni sem egyszerű az autót, lent félhomály van, zaj és iszonyú meleg, s a parkoló hatalmas, hiszen 1100 jármű fér el benne. Kicsit körülményesen ugyan, de azért megoldódott a mi problémánk is, éjfélre felkerült minden szükséges holmi. Nem figyelve rájuk, igyekeztünk élvezni az indulást, mely gyönyörű volt. Szép lassan úszott ki a hajó a nyílt tengerre, láttuk az egész várost, az utcákat, majd Velencét elhagyva azokat a helyeket, amerre eddig még nem jártunk. Megpróbáltuk elfogadni a helyzetet, körbesétáltuk a hajót, vacsoráztunk valami görög töltött tésztafélét az étteremben. Hatalmas hajó ez, majdnem 200 méter hosszú, 1600 személyes. A tágas klimatizált étteremben ebédelni, vacsorázni lehet, van választék, főleg salátákból, viszont az áraik magasabbak, mint tavaly tapasztaltuk az olasz hajón, mellyel Szardínia szigetére utaztunk. Találtunk több kávézót, internetes kávézót, boltot, van bank, telefon. A fedélzeten pedig reggeltől éjfélig sütik a gyrost és árulják a hűtött italokat. A mosdókat álladóan takarítják, noha nem volt teljesen kifogástalan, azért egész jól megoldottuk a zuhanyozást is. Reggel hét óra, forgalom nincs. Az idő kellemes, dél felé kezdett kellemetlenné válni a hőség, de ezt az autóban nem éreztük. Klimatizáció ugyan nincs, mert a levegőt jobban szeretjük a lehúzott ablakon át érezni. Megyünk csak úgy dél felé a nyugati parton, hogy majd lesz valami. Szinte semmi sem változott 17 év alatt, akkor jártunk Athénban utoljára. Eléggé rendezetlen minden, ami nem zavar, de a szemét feltűnően sok. Mindenütt ellepi az út szélét. Az autószerelőműhely előtt csurog a földön az olaj. A parti úton az útjelzőtáblákat szokni kell, mert csak görögül írják ki. Később rátérünk a nemzetközi útra, itt már kétnyelvűek, a forgalom erősödik, de nem veszélyes, viszont ezt is szokni kell. Sajátos törvényeik vannak. A szabályokat teljesen másképpen értelmezik, mint általában másutt Európában.
Vasárnap reggel bementünk a városba, talán két kilométerre lehet a kempingtől. A templomból jövő emberek megtöltik a kávéházakat, mi is leülünk egy jeges kávéra, itt is kérés nélkül s ingyen hozzák a jeges vizet, nagyon jól esik ez a figyelmesség a hőségben. Másutt ilyennel nem találkoztunk. Sétálgattunk a városban, sok látnivaló nincs ugyan, de szép. A boltok általában zárva tartanak néhány cukrászda kivételével, ahol érdekes és szép süteményekben gazdag a választék. Helyes kis dobozba becsomagolnak két darabot, hazavisszük délutánra, de még édesszájú férjemnek is túl édesnek bizonyulnak a mézes- mandulás csodák. Másnap útra keltünk, hogy a Peloponészosz-i félsziget más tájait is felfedezhessük. A kempinghez közel van egy kis ókori színház maradvány, de ez nem azonos az Epidaurosz-i színházzal, amely innen 15 km-re van. Ez utóbbit a görög régészek az ezernyolcszázas évek vége felé tárták fel, természetesen mindent elolvastunk róla, de nem tartottuk fontosnak a hőségben csak azért megnézni a helyet, mert turistailag illik és muszáj. Mi megelégedtünk az előzőleg említett feltárással is, amely a kemping és a város közt félúton található. Poros út vezet oda s nem éppen szép környezetben találtuk meg. Némileg feltárták, egy kissé felújították, bekerítették, de körülötte mindent szanaszét dobáltak s a rozsdás drót és a deszkadarabok nem nyújtottak semmiféle különös élményt. Igaz, belépődíj sincs.
A korinthoszi-öböl mentén a sztrádán autózunk tovább Patras felé. Az útdíj egységesen 2,5 euro és elég rossz minoségű. Ebédelnénk egy autogrillben, de nem találunk kedvünkre valót. Az is lehet, hogy a hőség miatt, itt már árnyékban is 44 fok van. Egy autóbusznyi idős ember üldögél kint a teraszon félárnyékban, talán temetésről jönnek, mert mindenki fekete ruhában van, az asszonyok fején fekete kendő. Nem látszik, hogy melegük lenne, talán megszokták? Tovább megyünk, baloldalt a hegyekből egész sötét füst száll fölénk, beborítja az eget, félelmetes. Nagyon sok tüzet láttunk már az utunk során, legutóbb Epidauroszban, amit egy délután eloltottak a repülők, de ilyen nagyot mint ez, még nem. Olaszországba érve úgy éreztük, egy-két napot még mindenképpen maradnunk kell. Egy capuccinoval kezdtük a napot, amit 1,1 euróért kaptunk egy kávézó teraszán - a hajón 2,8 eur és nem az igazi. S ami még kellemesebb élmény, hogy a pincérnő nemcsak mosolyog, hanem beszél, kérdez mindenkit, s a vendégek a kávézóban mintha ismernék egymást, pedig talán csak most futottak össze. Minden olyan igazi, olyan olaszos, egész más, mint Görögország, barátságosabb. Caorle-ról is itt az Utikalauzban olvastunk, gondoltuk megnézzük. Útközben betértünk egy boltba néhány dolgot venni, hát a kínálat messze túlszárnyalja a görög üzleteket. Amíg ott nem tudtuk megkívánni például a csirkét, amit a fagyasztókban csomagolatlanul tároltak, addig itt minden szép, ízléses, gusztusos volt. Halak hatalmas választékát találtuk frissen, fagyasztva, sülve, főzve, konzervben vagy ahogy akartuk. Friss halat sajnos nem vehettünk, az utolsó kempingben kipurcant a főzőpalackunk. A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >> |
Rögtön láttuk, hogy mozgalmas út áll előttünk. Először vidám nevetgéléssel elfoglaltak minden üresen maradt helyet, majd rövidesen csoportokban kiültek a tűző napra, árnyékban 35 fok volt, s üvegből kezdték vedelni a pálinkát, majd a bort, sört, aztán már teljesen mindegy volt mit. 15-20 év körüli lányok és fiúk voltak, a vezetőjük is egy fiatal fiú valamilyen utazási irodától. Gondoltuk indulásra teljesen készek lesznek, ám kellett hogy legyen bennük még valami élénkítő, mert nem dőltek ki, hanem állat módjára kezdtek viselkedni az elfogyasztott alkoholmennyiség növelésével arányosan. Üvöltöztek, sípoltak, rohangáltak, s mindent szana-széjjel dobáltak. 
Kis szigeteket, szép parkot, hajókat. Talán egy órán át tartott, amíg kiértünk a nyilt tengerre . A partok egyre távolodtak, de a fényeket még sokáig láttuk. Csodaszép volt, de ez a banda itt a hajón szörnyű. A legénység folyamatosan takarított utánuk, de egy idő után már nem győzték. Székeket, poharakat törtek, cigarettacsikk és kidőlt italok borították a talajt. Éjjel tizenegykor az egyik lány összeesett, azonnal ott termettek az egészségügyisek, de hogy miért nem hamarabb, azt nem tudom. Lányt lefektették, hányatták, nejlon zacskó ki a tengerbe, betakarták. Következett egy fiú, őt is lerendezték ugyanígy, majd még néhányat. A „magja“ azonban bírta egészen reggel nyolcig. A szomorú az volt, hogy az egész hajón nem akadt senki, aki rendet teremtett volna köztük. 
Látunk kis kempingeket, Pyrgos előtt közelebbről is megnézzük. A tenger átlátszóan tiszta, egy helyen strand néhány ernyővel, a parton mindössze két ember. Csend és nyugalom, vonzó, de nekünk most kéne egy egészen kis nyüzsgés is talán. Tovább megyünk Kiparissi felé. Itt vadkempingezőkkel találkozunk. Szépséges nyugodt hely. Ivóvíz, zuhany, vécé van, más nem is kell, mégsem maradunk. Itt megemlítem, hogy ivóvíz mindenütt van és nagyon finom, bátran ihatjuk, a palackozott is ugyanilyen ízű, teljesen fölösleges vásárolni. 
Aeropol felé vettük az irányt, utunk a szépséges tengerparton vezetett – a parton sehol sincs szemét, sem a hegyekben. Kalamata után a Taygetosz hegyes vidékére érkeztünk és ettől kezdve szinte mindig hegyek közt utaztunk. Az utak keskenyek és kanyargósak, ám elég jók és szinte senki se jár arrafelé. Ezért lassan bámészkodva mentünk s meg-megálltunk rácsodálkozni egy-egy szép helyre, bámulni magasból a tengert. Az utak mentén sok helyen miniatűr templomocskák, bennük általában gyertya ég. Ez valami olyasmi, mint nálunk az útmenti keresztek. A hegyoldalakban szépséges kőházak épülnek. Itt-ott kisebb falukon át visz utunk, ezekben a faluhoz képest hatalmas, újnak látszó kőtemplomok vannak, de belülről nem tudtuk megnézni, mind zárva volt. Az egyik hegyoldalon több helyen is tüzet láttunk. Rajtunk kívül úgy látszik ez mást nem érdekel. Ahogy kanyarog egyre feljebb az utunk, egész közelről látjuk, s az út szélén tűzoltók ebédelnek nyugodtan. Ez minket is megnyugtatott, ők tudják miért nem kell vagy nem lehet oltani. A többi hegyoldalon is régi tüzek nyomai látszanak. 
Githion az első látásra megtetszett. Bájos kisváros. Kemping van több is, általában egy nagy olajfakertben a fák alatt állitanak sátrakat. A recepción kedves hölgy, olaszul beszélünk, kiderül hogy ő olasz. Jó helyet találunk füge- és olajfák árnyékában. A tenger talán ötven méterre van, a kemping tiszta, sokan vagyunk, mégsem zsúfolt, csend van és nyugalom. A zuhanyzók rendezettek, vécébe itt sem szabad a papírt bedobni, mint ahogy az egész országban így van ez. Sok-sok virág, pálma szegélyezi az utakat, ezeket állandóan öntözik, s így frissítik a levegőt. Este pedig szépen megvilágítják a bejárat előtti dús növényzetet. A tengerparti zuhany körbeültetve banánfákkal, rajtuk érett termés. A hűtőbe és a fagyasztóba mindenki beteheti a lehűtenivalót, persze mindig csak annyit, amennyi egyszerre kell. Ilyennel eddig még nem találkoztunk, de nagyszerű dolognak tartottuk. A kemping Gythion bay ára 14,30 eur/2fo + autó/nap. Van itt egy kis bolt és egy étterem, ahol nincs nagy választék, de nagyszerű a konyhája, ezen kívül egy kerti söröző. 
Az ouzoval megalapoztunk az ebédhez s a tengerparti tavernák valamelyikében megebédelünk. Nagyon hangulatos hely, több helyen polipok száradnak a forró szélben. A fehér abrosszal terített asztaloknál ülve látjuk az alattunk karnyújtásnyira levő tengervízben a milliónyi halat. Amíg a rendelésre várunk, morzsával etetjük őket és jönnek, csak jönnek egyre többen. Amíg a tavenák a vízparton vannak, addig a hozzátartozó konyha az út túloldalán. A pincérek az autók között cikázva, fejük felett tartott tálcával közlekednek.
Sabatiki felé a hegyeken át vezető úton gyönyörködtünk a tájban. Kisebb-nagyobb szerpentinek, kanyargós hegyi utak, a jelzőtáblák sziklaomlásra figyelmeztetnek, látni is a sok legurult szikladarabot, de sehol sincs hálóval biztosítva. Ha ránk esik, hát ők figyelmeztettek, hogy vigyázzunk! Egy-egy kis faluba érve az utak úgy elkeskenyednek, hogy csak egy autó fér el. Alig találkozunk autóval, de megesik, hogy három francia kocsi jőn szembe, behajtjuk a visszapillantó tükröket és a sofőrök becentizik. Más alkalommal visszatolatunk, de nem mindig van hova, mert az út mellett közvetlenül mélyen le az udvarba lépcsők vezetnek.Kanas városka főterén egyszerűen elveszett az út. A kisvároska nagy új temploma mellett beértünk a főtérre, ahol a hatalmas fák alatt hűsölt a falu népe. Egy macskaköves téren találtuk magunkat, s nem látjuk merre tovább. Az emberek integetnek, hogy csak menjünk bátran, s valóban egy igen keskeny kanyarban folytatódik az itteni egyetlen út Athén felé. 
Találtunk egy szép kempinget a városban. Narancs és citromfák árnyékában rendezkedtünk be néhány napra egy francia család mellett. Érdekes, hogy a gyümölcsfákat valamilyen számunkra ismeretlen nagyobb fák alá ültették, talán így védve azokat az erős napsugártól. Ezáltal igazán jó hűs, szinte teljesen sötét lett a fák alatt, viszont a levegő se mozgott. Egy család igazgatta a kempinget, pici boltot üzemeltetnek, saját füvesített strand tartozik ide, árnyékot itt is a narancsfák adják, a sétány pedig magas banánfákkal szegélyezett. Használhattuk a közös fagyasztót és hűtőt itt is, és nagyszerű megoldásnak találtuk, hogy az ivásra szánt folyó vizet is hűtik. 
Nem tudni, hogy a sűrű falombok miatt-e, de itt szinte elviselhetetlen hőség volt. Aludni se tudtunk még hajnalban sem. Kora reggeli fürdés nyújtott csak enyhülést. Az egyik délelőtt megnéztük a várost, itt sincs sok látnivaló, percek alatt bejárható az egész. Inkább csak úgy sétálgattunk, halakat vettünk. Érdekesek a halboltok, mindegyik egyforma. Egy jéggel borított asztalon négy fajta halat árulnak, s nagy zárt fagyasztókban lehet ugyan mindenfélét kapni, de friss halakból nagyon gyér a választék. Kagylót, rákot csak fagyasztva láttunk. Friss halak is mindig ugyanazok a fajták, leginkább apróhal. Hamar ráuntunk ezekre s legközelebb inkább a saganaki nevű sajtot sütöttük meg.
A poros úton ballagtunk tovább, azt gondoltuk, hogy kicsit rövidítünk, tájékozódásunk szerint ha a hegyen átjutunk, a városba érünk. E helyett egy narancsoskertbe jutottunk. Egyre beljebb és beljebb merészkedtünk s azon kaptuk magunkat, hogy úgy bekeveredtünk a fák közé, hogy nem tudni merre van az út, vagy van-e egyáltalán. Ettünk egyet az édes gyümölcsből, és elhatároztuk, hogy visszafordulunk. A színház mellett egy parkon át végül eljutottunk a kikötőig. A parkban felfigyeltünk az érdekes utcai megvilágításra. A vezetékek a földön csak úgy letéve, ha a kecske elrágja, akkor mi van, nem tudom?! Egy-egy faoszlopra felvezetik és szigetelőszalaggal betekerik. A villanyvezeték mellett a földön vízvezeték is van. 
A városközpont kicsi, de tele van éttermekkel. A dombtetőn ehhez képest nagyon nagy templomot látunk. Szeretnénk megnézni, körbesétáljuk az udvart, de sehol se lehet bejutni. Válogatunk a tavernák közt, itt sincs sehol sok vendég. A pincérek sorban invitálnak, mi válogatunk az étlapok közt. Halat keresünk itt is, de nem találjuk meg azt, ami után vágyunk. Végül az egyik kedves pincér szives invitálására leülünk a szépen terített asztalhoz, s érdekes, ahogy leültünk, már nem kedves, sőt, nem is érdekeljük őt túlságosan. Eztán már ránk se néz. Polipot kérünk és jobb híján görög salátát, de már könyökünkön jön ki. A polip se jó, íztelen. Vizet egyáltalán nem kapunk s Githionhoz képest az árak jóval magasabbak. Egy ideig sétálunk még a városban, aztán hazaballagunk a kis utcákon át. Rengeteg errefelé a kiadó apartman, taverna, s vendég a szezonban sehol, s nem értjük az okát. 
A Korintoszi-csatornához utazunk, amely lenyűgöz. Átmegyünk a hídon az „országba“, kerülünk egyet, mindenütt katonai központokat látunk. Alig visszatérünk a félszigetre, máris eresztik le a hidat, mert hajók jönnek. A nagyobbakat vontatják, elidőzünk itt kissé, majd bemegyünk a városba. Modern város, különlegesebb látnivalók nélkül. A múlt század eleji földrengés után újjáépítették. Körbeautózzuk azért, ha már itt vagyunk, aztán eszünkbe jut, valami ajándék után kéne nézni az otthoniak számára. Egy alkalmas helyen megejtjük a vásárlást és elhagyjuk a várost. Nemsokára feltűnik az Ó-Korinthoszt jelző tábla és hamarosan odaérünk. Ez egy nagymúltú kisváros, ahol görög és római vonatkozású feltárásokat láthatunk, a belépő 6 euro. A városka fölött az Akro- Korinthosz várhegy emelkedik, az utikalauz szerint fel lehet menni, de valahogy nem kívánkozom olyan borzasztó magasra autózni, gyalog meg főleg nem. 
Másnap autóval újra járjuk, kb. tizenöt kilométert gyalogoltunk.
magyarok elsővilágháborús emlékművét az út mellett eligazító magyar táblákat találtunk. Innen Doberdo felé indultunk, s jártunk az Isonzo völgyében is. Majd a nagy olasz világháborús emlékműnél álltunk meg, végül az út mellett rábukkantunk az osztrák-magyar katonai temetőre, ahol névtelen és névvel ellátott sírokban nyugszanak dédapáink. Kissé elidőztünk itt, olvasgattuk a neveket, és gondoltunk rájuk, akik fiatal korukban értelmetlenül vesztették életüket, és itt nyugszanak távol hazájuktól. 
utikalauz.hu 
