Frohmann Péter: Paralia - Görögország - 2001

Az úgy volt, hogy a család nőtagjainak tele lett a hócipője a hegyekkel, túrákkal: el kellene végre menni a tengerpartra, Szent Heverd-el napokat tartani, tízkor kelni, éjfélkor feküdni. A tengeri lubickolást eredetileg Olaszország Velencéhez közeli tengerpartjára terveztük, fel is hajtottam egy csomó címet, volt is, ami tetszett. Viszonylag közel is van, akár még az öreg Dacia-val is neki mernék veselkedni az útnak (Marcsi már nem…), a tengerpart is homokos, semmi tengeri sün, ami a horvát tengerparton úgy megkeserítette a fürdéseinket. A bibi az ára volt: Olaszországban a szállás többe került volna, mint Görögországban a szállás és az étkezés együttvéve, így aztán agyő gondolázás, nem ízleljük eredetiben a pizzát, a Szt. Márk tér galambjait meg etesse, aki akarja…
Már februárban lekötöttük az utat, gondos utaskísérőnk pedig megmondta az ülések számát, ahol a majd' egynapos helybenülésünket az oda- és visszaúton végrehajthatjuk. Ha volt valami, amitől igazán tartottam, hát ez a távülés. Mikor még Tapolcáról az Önkormányzattal Erdély legtávolabbi magyarlakta részébe utaztunk, volt módom letesztelni, mit bír ki a sejhajom. Helyesbítek, a fenekem még csak bírta volna, hanem a lábammal nem tudtam mit kezdeni: próbáltam én az előttem ülő széke alatt az illendőség határáig előretolni, térdemet a támlájának vetni, karommal átkulcsolva a zsugorülést előadni, az én támlámat a mögöttem ülő ölébe hajtva testhelyzetemet lopva a vízszinteshez közelíteni, oldalazva az üléssorok közti közlekedőből pár perc nyújtott lábú kényelmet ellopni: nem sikerült nyugton maradnom. Izegtem - mozogtam, de sehogysem találtam nyugtot, ráadásul akkor egy korpulens képviselő grandiózus fara még abból a nyomorúságosan kevés térből is jócskán elvett és nekiszorított az ablaknak. Nekem ne mondja senki, hogy könnyű a köztisztviselőknek…
A megoldást - mint a társasbuszon kerülendő magatartási formát - a görög utunk idegenvezetője adta: kért mindenkit, hogy az előző utak apró baleseteit erkerülendő senki se feküdjön a két széksor közti járófolyosón a földre. Azonnal tudtam, hogy minden diszkomfortja, megalázóan alacsony szintje és keménysége ellenére ez az én módszerem egy kis nyújtott testhelyzetű pihire.
Na, de hol van még az indulás, még addig igen keményen kellett küzdeni a cégnél a vevőink teljes kielégítéséért (hogy itt miért nem tudják kitalálni az önkielégítést?…). A Clinton - féle gazdasági fellendülés itt Nyugat - Európában is éreztette áldásos hatását és mi itt Veszprémben a cég legnagyobb gyártó egységeként úgy hajtottunk, ahogyan hasonlóra még a törzstagok sem emlékeznek. Na ezt csak azért mondtam el, hogy érzékeljétek, Marcsival együtt mennyire ki voltunk éhezve egy kis felhőtlen, gondtalan pihenésre. Kollégáimnak meghagytam, hogy minden sürgetésre, hogy t.i. milyen érzékelő mikorra kellene, mondják azt, hogy majd ősszel: a rendes vevők már elmentek nyaralni, a nem rendeseket meg nem szolgáljuk ki!
A vásárlásokat az útra megkezdtük, vettünk ilyen - olyan krémet, fényvédő faktoros naptejet, homokba szúrható napernyőt és új motyókat, hogy legyen miben elegánsan végigslattyogni a beach-en és persze kiválasztottuk és befizettük az utat. Idegenvezetőnk, Zsuzsa, a családi vállakozásban elkövetett utazási irda legifjabb hölgytagja ismertette az útvonalat, ami máris izgalomba hozott mindenkit. A prospektuson leírt útvonal Veszprém - Kiskőrös - Kelebia - Novi Sad - Belgrád - Nis - Skopje - Thessaloniki - Katerini volt, amiből a makedón területen heveny lövöldözéssel elegyes montenegrói - szerb patvarkodás okozta az izgalmat. A hírekben időről időre fegyverszünetről és időleges megbékélésről hallottunk, de ez a küzdő feleket nemigen zavarhatta: sérültekről, áldozatokról folytonosan beszámoltak más hírforrások. Ugye megértitek, félig sem voltunk nyugodtak. Zsuzsa elmagyarázta, hogy azért merik az ellentmondó hírek ellenére az eredeti útvonalat választani, mert folyamatos kapcsolatban vannak a társ utazási irodákkal és egy - egy busz problémamentes áthaladása ezen a térségen megbízható jel, hogy a többi busz is mehet arra. Utóbb belegondolva ez egy kicsit optimista megközelítése volt a dolgoknak, hiszen a hadiszerencse forgandó, de szerencsére nem kellett csalódnunk. Többszörösen szerencsére, mondhatni, mert a háború esetére ajánlott tartlékútvonal Bulgárián keresztül vezetett volna, ahol viszont rendőrnek öltözött útonállók sem restellnek fegyveresen kéregetni, aminek aztán az ember valahogy nem tud ellentállni.
A szerb - magyar határt hamar elértük, és már a belépéskor megízlelhettük a Balkán sajátos "ízeit": a buszból leszállítottak mindannyiunkat és a busz mind a négy kerekével végig kellett menjen azon a habszivacs lapon, amit valaha fertőtlenítő oldattal itattak át. (Másutt az ilyesféle fertőtlenítést - ha egyáltalán bevezetik - egy oldattal feltöltött betonmélyedésen áthajtva teljesítik a járművek, de persze akkor a nép is meg kell tisztuljon: na erre való a habszivacs szőnyeg.) Ez a mi szivacsunk majdnem porzott és az egésznek csak az érte fizetett összeg lehetett az értelme, amit persze nem az ő gyorsan devalválódó pénzükben, hanem német márkában kellett lepengetni. Számomra mindezen felül volt valami hihetetlenül groteszk az esetben, mintha a testszagom elleplezésére a görény szólítana fel. Később az útközbeni kizsibbasztást szolgáló megállókban be is bizonyosodott mindez: a környezet, a WC-k - bár a csoportvezetőnk által kiválasztott, gondolom a kultúráltabbak közé tartozók lehettek - messze nem érték el még a magyar "színvonalat" sem. Az építési módok kettőségét is volt módunk megcsodálni: a kultúrált világban megszokott ülőkék mellett a keleti mintájú pottyantós stílus is képviseltette magát. Ez a fülke közepén, a padlón két kialakított (bordázott) hely a talpaknak és hátrébb középen egy lyuk, ugyancsak a padlón. A használathoz ráállsz a talphelyekre, leguggollsz, célzol és potty! Hogy a letolt gatyád hogy tudod megőrizni a maga tisztaságában, az a te dolgod. Az egyszerűségében is nagyszerű "modell" előnyei nyilvánvalóak: a használat alatt is készültségi állapotra kényszeríti a betérő balkáni harcost: semmi ülve elernyedés, semmi ábrándozás vagy hátradőlve ujságolvasás, állandó guggolórajtos készenlét, a kényes európai turistáknak pedig nem adja meg azt az esélyt, hogy az emlékektől barnálló ülésdeszka vagy a mintadarabokkal színültig tele WC-csésze miatt jeleneteket csináljanak. Korábbi utainkon minden balkáni országban találkoztunk a feszült megkönnyebbülésre alkalmas mellékhelyiségekkel, de sohase tudott annyira kelleni, hogy muszáj legyen… Megintcsak a jó öreg Pavlovot tudnám citálni az ő feltételes reflexekről szóló példabeszédével, ill. annak általam ehelyt publikált kiterjesztését: ha alkalmatlanok a körülmények, magától elmúlik az inger.
Haladtunk szépen, és bár előzetesen sokalltuk a 3 óránkénti félórás megállást, a gyakorlatban ez nagyon bejött. Érzéstelenítő gyanánt Eddy Murpy filmet játszott a fedélzeti mozi, a légkondícionálás állandóan ment, az ülésekkel sokmindent lehetett variálni: a túlnyomó többség vagy aludt vagy röhögött önfeledten, én meg gyötrődtem a kényes lábaimmal, ahogy az várható volt. Ezek dacára reggelre már a görög határon voltunk és egy jó óra múlva már a tengerparton vitt az utunk. Közben Zsuzsa egy jó órás áttekintést adott a görög történelemről, kultúráról és a hasznos tudnivalókról. Ha nagyon gyötröm az agyamat, még vissza tudok emlékezni történelemeből ilyesféle alcímekre, hogy "A hellénizmus kora" vagy a "Poliszok kialakulása", de ez a történelemtanításunk csődje szerintem, hogy a néhány kiragadott időszak sosem állt össze egy országnál sem egy áttekinthető folyamattá. A buszon kellett megtudjam, hogy a törökök 500 évig állomásoztak ideiglenesen Görögország teljes területét megszállva. Képzelhetitek, mennyire szerethették őket és ennek ma is számtalan nyoma van az emberek lelkében de a szokásokban, népviseletben, szóhasználatban, minden másban. A legmarkánsabb hagyaték a minden porcikájukból sütő törökgyűlölet, ami - déli népről lévén szó - heves és mélyen átélt. Az ötszázéves elnyomás emlékei és Cipruson a kölcsönös egymás orra alá borsot törés még ma is élő, eleven sebek. Így aztán nem csoda, hogy idegennek nem tanácsos még a szót sem kiejtenie a száján, hogy török. A zaccán főtt kávét - amit mi otthon törökösen készítettnek mondunk - ők görög kávénak mondják, a törökök csonkakúp alakú fejfedőjéhez (amit ők feznek hívnak) teljesen hasonló van a görögök nemzeti viseletében is, de persze más néven, és szerintük Európa (értsd: a civilizált világ) határa nem véletlenül ér véget Görögország keleti határán (ott kezdődik Törökország). A fél évezredes rabságnak 1823-ban lett vége és innen számítják Görögország újkori történelmét. A helyeslést fejrázással, a tagadást viszont a mi igen-t jelentő bólintásunkkal jelzik, ami komoly félreértésekre adhat okot, különösen ha még azt is hozzáveszem, hogy vannak bennszülöttek (általában kereskedők), akik viszont - igazodva az európai módihoz - tagadáskor rázzák a fejüket. Kaptunk egy mini szószedetet, amiben a leggyakoribb 20-30 szó, kifejezés volt leírva. A mindennapi élet feliratait általában latin betűkkel is leírják, de van, ahol csak az ő betűikkel. Ezekre itt - ott emlékeztem csak, pedig az egyetemen matekból nemcsak a szummát (azaz a magyar sz-t) használtuk, fizika jegyzeteinkben pedig mintha rühellt volna a szerző a képletekbe magyar betűket írni. Nem akarok kérkedni a tudományos neveltetésemmel, de a végére már egészen jól ment az olvasás annak dacára, hogy vannak hangjaik, amelyeknek két betű is megfelel (pl. az "o" és az "omega" egyaránt ó-nak ejtendő, bár nyilván van valamilyen apró, de jelentőségteljes eltérés köztük, amit a magyar fül nem vesz észre). Görög ABC-s olvasási tudományom csúcsteljesítménye Thesszaloniki város nevének kiolvasása, de egy ilyen csak görög-betűs útjelző tábla kiválóan megfelelne sebességkorlátozónak is - már a külföldiek számára.
Eközben zöldellő tájak maradtak el mellettünk, ami nem csak egy költői kép a részemről, hanem rengeteg munka a görög földműveseknek. Az utazási iroda prospektusai szerint májustól szeptemberig 35 - 40 C közötti a nappali csúcshőmérséklet árnyékban és a kultúrnövények (de még tán a gazok sem) bírják ki rendszeres locsolás nélkül. Szinte minden termőterületre, de még az autópálya mentén dísznövényként ültetett fák, rhododendron (ill. filodendron) bokrok tövéhez is öntözőcsatorna hálózatból csőhálózaton nyomják a vizet és csepegtetve vagy forgó öntöztetőfejekkel öntöznek szinte folyamatosan. Kapálni, növényt gondozni szinte kizárólag nőket láttunk fekete ruhákban és fejkendőkben, a férfiak csak gépet kezeltek. Mindez csak a reggeli és esti órákra vonatkozik, déltől kb. négyig megáll az élet, csak az őrült fürdővendégek mozognak, meg akinek nagyon muszáj. Az amúgy meglehetősen hiányos autópályahálózatot most gőzerővel építik - bővítik, a 2004-es athéni olimpiára el kell készüljön.
Miután így felvérteződtünk "görögből", szinte meg is érkeztünk Paralia-ra. Úgy képzeljétek el, mint egy teljesen a tengerparton nyaralók kiszolgálására épített, tehát csak szállodákból, vendéglőkből, üzletekből álló, erre a célra épített tengerparti városka, ami télen - gondolom - teljesen lakatlan. A városka még nyomokban sem hasonlított a görög halászfaluk vakító fehérre meszelt, vörös cseréptetős házacskáihoz, girbe - gurba utcácskáihoz, hangulatához. A sakktáblaszerű utcák mindkét oldalán háromemeletes szállodák, ahol a vendégeket tárolni lehet. A mi szállodánk küllemében alig tért el a többitől, így belső berendezése is átlagos lehetett: a szobában két személyre méretezett volt minden, Ági pótágya azonban a használhatatlanság határáig növelte a zsúfoltságot. A berendezés egy átlagosan használt dupla ágy, pecsétes szőnyegpadló, két szék, egy asztalka. A fürdőszobában zuhanyzáskor a tálcás zuhanyzóból lefolyó víz rendszeresen a fürdőszoba lefolyójából tört fel buzgárként, amúgy használható volt, ha nem is szép. Igazán elégedett a kb. három méteres, elegendően széles erkéllyel voltunk, ami egy datolyapálma leveleire nézett, meg az utca túloldalán lévő szálloda erkélyeire. Nem csináltunk nagy ügyet a középszerű színvonalból, végülis a tenger legyen elsőosztályú, a homok meg a nap! Még délelőtt volt, hamar ledobáltuk a motyónkat, előkapartuk a fürdőholmit és irány a PART!!! Ott már a tapasztaltak indultak vissza, hogy a szoba hűvösében vészeljék át a déli forróságot, de mi felraktuk az ezres védőfaktorú naptejünket a hófehér bőrünkre és leájultunk a napozónkra. A homok már elviselhetetlenül forró volt, a levegő is kemencére emlékeztetően meleg, de a folyamatos szél a tenger felől enyhülést hozott, a tenger maga pedig kellemesen hűvös. Egy óra elég volt ahoz, hogy az utazás kényelmetlenségét, fáradtságát elfeledtesse velünk, és a ráhangoljon az áhított ejtőzésre, döglésre, lubickolásra.
Igazán csak az első felégéstől való félelem miatt jöttünk fel mégis a szállodába, ahol aztán kiadós alvás következett és már mehettünk is vacsorázni a szálloda saját éttermébe. Az asztalok egyszerűen, de szépen voltak terítve, és nemcsak a mi csoportunk fért el, de hallottunk lengyel szót is. Fiatal fiúk szolgálták fel az ételeket, előbb levesestállal a kezükben mindenkinek mertek (semmi asztalközépre kirakott levesestál a repeta reményével). A levesek finomak voltak: ilyen - olyan krémleves (ezek nem az eseteim, csak legyűrtem őket), a hideg gyümölcsleves viszont egyenesen ennivaló. Másodikként mértékkel, de ízletesen fűszerezett húst (általában birkát vagy talán kecskét, még ma sem tudjuk mit) kaptunk vegyes zöldség körítéssel és a végére járt valami gyümölcs is: nektarin (azaz kopasz őszibarack), dinnye, stb. Mindig jóllaktunk és ismét kiderült, hogy az csak egy hülye magyar szokás, hogy veszek még egyszer. Utána már fenn a szobában megöntöztük a vacsorát egy jó kis magyar fehérborral, de annak csak az íze volt igazi, mert a szobában nem volt hűtőszekrény. El is múlt a torokfájásom, ami otthon a rendszeres hidegfröccsös beöntésekből kifolyólag nyár eleje óta heveny kínzott. Persze ettünk a kinnlét alatt többször is máshol, ott is ízletesen fűszeresek voltak a húsok, kellemesek a saláták, néha a kissé sós görög specialitással, a feta sajt reszelékével megszórva. A salátákra inkább olívaolajat öntöttek, a dressing ott nem divat és a gyümölcsecet sem, bár az asztalon mindig ott volt. Az édességeket is megkóstoltuk a városkában járva: különlegesen fínomak, de túl édesek voltak. Volt pl. egy a mi túróslepényünkhöz hasonló sütemény, csak az volt a furcsa, hogy a tepsi alján csillogott valami: hát a méz! A lepény amúgy derekasan meg volt porcukrozva, az édességnek miatta… Kollégáimnak - akik otthon az én munkámat is végezték távollétemben - vettem egy - egy doboz desszertet, ami görög volt: hát a dióval dúsított gyümölcszselé olyan vastagon meg volt hempergetve porcukorban, hogy még a kifejezetten édesszájú kollégáim is azzal kezdték a műélvezetet, hogy a fölös cukrot leporolták róla. Gyümölcsökből - dacára a korai évszaknak - volt bőséggel (nehiába "déli" ország). A gyümölcsös standokon már lehetett őszibarackot, dinnyét, nektarint, szőlőt kapni és paradicsom is volt dögivel. Érdekes, hogy az utóbbi a kacs környékén még zöld és egészen kemény volt, pedig otthon már teljesen érettet lehtett kapni. Valószínűleg fóliás lehetett az otthoni, a görögök viszont a jelek szerint nem élnek az ilyen Hérától, a görög napistennőtől elrugaszkodott huncutságokkal és tesznek rá, hogy a jónépnek Mükéne.
A reggeli a szállodában svédasztalosnak volt hirdetve, de ne gondoljatok a nyugat-európai szállodák terítékének bőségére, amibe a kaviártól a lazacig, a műzlitől a tortaszeletekig szinte minden belefért. Itt egyen-kínálás volt, (mondhatni görögasztal): felvágott (ugyanaz a két fajta egész idő alatt), mini-lekvár, mini-vaj, keménytojás, sajt (egyfajta), és kecsketejből készült tejföl, ami olyan sűrű volt, hogy a kanál megállt benne. A sok reformétkező fintorgott rajta, hogy így zsírtartalom meg úgy koleszterinszint, de egy egészen sajátos (de nem rossz) mellékízt leszámítva finom volt. Inni teát vagy híg kávét lehetett, a jeges - habos kávét pedig csak szerettük volna.
Talán ideje volna pár szót szólnom arról is, milyen is egy ilyen görög üdülővároska egy napja. A nap csúcspontja kétségtelenül az este. A napon veresre égett és a melegtől lágyult agyú nagyérdemű az alkonyi hűvösben feléled és mozgásba lendül. Lezser és könnyű göncöt kap magára, hogy lilára égett, libabőrös testét ne vágja és elvegyül az utcán hömpölygő tömegben. A boltok este hétkor nyitnak, lehet soppingolni (bocs a nyilvánvalóan pongyola írásmódért, de ez ma már így "magyaros"). Minden ház földszintje üzlet, van zöldséges - gyümölcsös, ezer - aprócikkes, cukrászda, utazási iroda és hihetetlenül sok ékszer- és szőrmebolt. Az utóbbiak - azt hinné az ember - meg nem élnek ilyenkor nyárvíz idején, de nem: ezek a legrongyrázóbbak, itt teliüveg az ajtó, márvány a padló (néha még a járda bolt előtti szakaszát is ezzel rakatják le!), ezek előtt állnak a legdrágább kocsik, de ezeknek a tulajdonosait inkább Jurijnak vagy Ivánnak hívják, semmint Jorgosznak vagy Alexandrosznak. Zsuzsa szerint az ukrán maffiával támogatott urali prémvadászok már Parália üzlethelységeinek kb. egyharmadát(!) felvásárolták. A szőrme- és ékszerboltok kivételével mindegyik bolt telepakolja a járdát, a vendéglős oda rakja az asztalkáit, ahol jeges haboskávéval, vagy a görög specialitással, az ouzo-val (mentapálinkával) kínálják a kedves vendéget. A közönséghez igazodva az ételek neveit latin betűkkel is kiírják, sőt láttunk kocsmát, ahol nem egészen hibátlan helyesírással, de magyarul, németül és lengyelül is olvashattad az étlapot! Miután a járda így már használatba került, a nép az úttesten korzózik. Ha kocsi jön, lépésben nyomulhat vagy vár angyali türelemmel, míg utat engednek neki, de a tapasztaltabbja gyalog jár ilyenkor. Majd minden helyen szól zene, van vendéglő, ahol két gitáros játssza a vérpezsdítő görög népzenét, van aki kiabálva kínálja a portékáját és az egész egy kellemes, keleties zsibongássá áll össze. A zsúfoltság alig csökken éjfélig és a korzózók közt sétálgatva az volt az érzésünk, hogy épp csak társaságban akarnak lenni, a tengeri szélben kicsit hűsülni, a szomszédra ráköszönni, egy pohár ital mellett világ dolgát megbeszélni.
A számtalan diszkó szigorúan éjfélkor zár, amit nagyon bölcs dolognak tartok, a monoton dübögéstől ittasult ifjak azonban még sokáig vonulnak fel - alá hullámokban, van erkély-jelenet bőven: az erkélyen könyöklők és az utcán vonulók fel - lekiabálnak egymásnak és csak kb. hajnali kettő körül enyészik el annyira a nép, hogy aludni is lehet. Ugye értitek, hogy ezek után a reggel már eleve egy relatív fogalom. Az első napokban persze ébredtem hatkor, mint a munkanapokon általában, de utána olyan jól esett visszaaludni kicsit vagy épp lazán bámészkodni késői hazatérőkre, korai indulókra. Néhány nap múltán aztán - ha korán korgó gyomrunkat feledni tudtuk - már javult az alvókánk és még az is előfordult, hogy a reggelihez nem az elsők közt tódultunk be ajtónyitáskor. Na, épp ezért esett nagyon rosszul, mikor egyik "hajnalban" (értsd: fél hét körül) valami vartyogásra neszeltem fel. Tudni kell, hogy épp önkéntes száműzetésemet töltöttem az erkélyen, hogy a lányok tudjanak a horkolásomtól aludni. A száműzetést szívesen vállaltam, mert esténként a szoba meleg és levegőtlen volt és a női elnyomás nem engedélyezett még résnyi függönyelhúzást sem a szúnyogok miatt, az erkélyen meg kellemesen hűvös és szúnyog is alig, de ezt a hajnali intermezzot nem kalkulálhattam bele. A fölöttünk lévő erkélyről egy lengyel pár távbeszélést folytatott az utcán a busz indulására váró honfitársukkal (és itt a táv nem csak térben, de időben is értendő). Abban a hiszemben, hogy a busz úgyis hamarosan jön, nem szóltam egy darabig, de csak nem akart vége lenni. Fortyogtam magamban, de nem szóltam, mert egyrészt nem tudtam mit (csak később jutott eszembe hajdani orosz tanulmányaimból, hogy "Tyíse! (csendesebben)), csak úgy magyarul meg beleüvölteni nem lehetett az üdülővárosi hajnalba, hogy kuss legyen már, mert azt csak a felébredő magyar sorstásaim értették volna. A tett halála az okoskodás, és én a fejemre húzott takaró alatt tehetetlen, vak dühömben gyönyörű, gonosz terveket forraltam, hogyan fogom már holnap hajnalban csak őket fellármázni. Persze, semmi megvalósítható nem jutott eszembe, de szívből kívántam nekik a radai rossebet meg mást is.
Bár isteni dolog volt a forró homokon nyújtózva átadni magunkat a napozás örömeinek, az önfeledt pacsálásnak a tengerben, a nyaralás sava - borsát azért mégiscsak a fakultatív kirándulások jelenették. A hét ott töltött napból hatra kínáltak kirándulási lehetőséget, amelyekből csak egyet, az athénit nem kértük, mert nyaraláshoz képest illetlenül korán (éjszaka 1-kor) kellett volna indulni, és épp a déli rekkenő hőségben járhattuk volna végig az Akropoliszt és a főváros egyéb nevezetességeit. Arra gondoltunk, hogy - remélhetőleg - nem utoljára utazunk Görögországba és hadd maradjon valami újdonság nyugdíjas korunkra is, amikor - iskolai nyári szünethez nem kötődve - májusban vagy szeptemberben nézhetjük meg. Ugye, ez nem túl merész álom?
Az első és egyben leglenyűgözőbb kirándulást a Meteorához tettük. Ez az a néhány kolostor, amelyet óriási sziklatornyok tetején építettek és minden görög útikönyv az első néhány nevezetesség között hoz. A mi üdülővároskánktól előbb az Olimposz hegység tengerbe nyúló lejtőin kellett végigkanyarogni, messziről láthattuk a festői Litohoro városkát és a tenger fölé magasodó szikla tetején Platamonas várát, amit a tengerszoros katonai felügyeletére építetettek, majd a szárazföld belsejébe, nyugat felé fordultunk és egy szurdokvölgyben átvágtunk a parti hegységen és nekivágtunk a Thesszáliai-síkságnak. A síkság klímája kifejezetten száraz, a párás tengeri levegőből a partmenti hegyekben esik néha eső, de ide már nem jut. A sziklás dombok aljában, a völgyekben lévő soványka talaj sem ígér bőséges termést, mégis minden talpalattnyi föld be volt ültetve haszonnövényekkel és folyamatosan locsolva! Tenyészik is minden szépen: a dohány, a szőlő, még dinnyeföldet is láttunk. A síkság másik szélén lévő hegység előörsei tkp. azok a sziklák, amikre a kolostorokat építették és amelyeket már messziről tisztán láthattunk. A tetejük kb. a hegységgel egymagas, köztük a laza talaj a fennsík magasságáról a síkságig egyenletesen lejt. A legmagasabbak 3-400 méteresek, anyaguk sötétszürke, az öntött betonhoz hasonló, összekövesedett sóder, de nem olyan kemény, akár kézzel is morzsolható. Az alakjuk álló krumpliszsákokhoz hasonlít és a víz - ahol tud - mély árkokat váj ebbe a puha kőzetbe.
Mire Kalambakába, a Meteora lábánál lévő városkába értünk, már vibrált a levegő a hőségtől, és ezt a sötét, átforrósodott sziklák még csak fokozták. Szerencsére busszal kapaszkodtunk fel a fennsík pereméig, onnan az egyik kolostor egy függőhídon és a sziklába vájt lépcsők és alagutak egész rendszerével felvezetett a leglátogatottabb kolostorba. A kolostor a szikla tetjének teljes területét elfoglalja, de a frász tör ki már a gondolatra akár, ha nekem kellett volna a domború sziklatető függőlegesbe hajló peremén, többszáz méteres mélység fölött a kolostor falát megraknom. Arról már nem is beszélek, milyen strapás lehetett, ha a kőműves leejtette valamelyik szerszámát és le kellett érte mennie. Egyáltalán, az első szerzetest, aki erre a többszáz méter magas, függőleges falú sziklára először felmászott és azt kívánta meg, hogy ott élhessen, szerintem nyugodtan lehetett volna az őrültséggel határos vakmerőség mértékegységének használni. Csoportvezetőnk, Zsuzsa az odaút alatt elmesélte, hogy a sziklatetőre építkezésnek az egyetlen komoly értelme a kolostor kincseinek védeleme volt, a mindenféle nációhoz tartozó szabadcsapatoknak (értsd: rablóknak, fosztogatóknak) nyilván semmi gusztusuk nem volt a sziklát megostromolni pár arany kegytárgyért. Régebben a Meteora kolostoraiba csak az juthatott be, akit a bennélő szerzetesek felhúztak az erre a célra rendszeresített kosárban. A kötelet is a szerzetesek fonták szőrből, minőségét maga a jóisten garantálta csak. Az oktondi látogatók kérdésére, hogy t.i. mikor szokták kicserélni a kötelet, egy jelentőségteljes pillantással csak annyit mondtak a fennlakók "Ha elszakad." Ha elszakadt, biztos nem volt jó ember a kosárban ülő, vagy ha az is volt, hát egészen rossz ember lett…
A Meteora szó egyébként ég és föld közöttit jelent görögül és ezt a kolostor külső falától tisztes távolságból lepillantva is le lehetett mérni az önkéntelenül is szapora szívverésünkön és visszafojtott lélegzetünkön. Seholsem láttunk táblát kitéve, hogy "Ne dőlj a kerítésnek!" vagy "Ne ugorj át a kerítésen!", mégis nagy rend volt ezen a téren. A kolostorba korábban csak férfiember tehette be a lábát, az már a modern idők szele, hogy a fehérnép is beléphet, ha az erre a célra rendszeresített szoknyát magára ölti. A szoknya szabása nem igazán követi a divatot, egyszerű anyagával, egyenes vonalaival, ripsz szalagos megkötőjével kicsit kortalannak mondható. A kort inkább az egyszerű sötétkék vászonanyag korcán lehet megsaccolni, de nem az agyonmosásból kifolyólag. Funkciója nyilván a formás bokák és (oh, Uram irgalmazz!) térdek mezítelenségét volt hivatva takarni, de hogy miért kellett még hosszú nadrágra is felvenni, arra nem sikerült rájönnünk. Abban a k…. hőségben mindenesetre nagyon díjaztam, hogy sortban lehettem és nagyon sajnáltam Marcsit, aki háthaezisjólesz alapon hosszúnadrágot öltött és a helyszinen kénytelen volt azt a randa slafrokot is fölébe húzni. Hiába, nincs a földön egyenjogúság…
A kolostornak mindene volt, ami csak kellett: kápolna, templom, virágos főtér, műhely, pince, kamra, közös ebédlő, a barátok hálófülkéi és bizonyára WC is. Ez utóbbit csak abból gondolom, mert a sziklafalon végig egy vastag műanyag cső vezetett le, a korábbi környezetszennyező időkről meg egy sötét csík árulkodott. Minden olyan aranyosan liliputi méretű volt - nyilván a helyszűke miatt, de épp ez tette nagyon széppé, emberi léptékűvé. Rengeteg virág díszítette a főteret, kőkorsókba ültetve még fák is voltak. A pincében egy hordó volt a fő attrakció: a koros jószágot úgy készítették a régi mesterek, hogy nincs benne fém, még egy szög sem. Az egyenes deszkákból álló testet ívesre hajlított gerendák koszorúja tartotta össze, amiket fa-csapokkal rögzítettek egymáshoz. Az órmótlan jószágban vizet tartottak, a deszkák réseit mohával tömték be. A szentélyben az orthodox görögökre jellemző, nemesfémmel, drágakövekkel dúsan díszített kegytárgyak, sötét tónusú, finom rajzolatú ikonok mutatták, hogy volt mit félteniük a papoknak. Amilyen pompás berendezésű volt a szentély, olyan puritán egyszerűség jellemezte az étkezőt és gondolom a fülkéket is, de oda nem lehetett belépni. A kolostor lakói számára ez utóbbi lehetett a mentsvár a turistának kinéző siserahad folytonos rohama ellen. Bár az egész kolostor területén tilos volt a fényképezés, beloptam a zsebrevaló kis gépem és lopva el is sütöttem párszor. Legbüszkébb arra a képre vagyok, ahol egy nyakig fekete reverendába öltözött pap egy ütvefúró gép kábelét tekeri a karjára, a kép címe a görög miliőre is tekintettel az lehetne: "Anakronizmus". Az udvarnak abban a sarkában egyébként épp betont kevert két nagyonis polgári kinézetű muki és ez a papi klepetusba öltözött harmadik - talán álruhás tróger? - segített nekik az imént használt gépet elrakni. Sajnos a kép magán viseli az én félszemet, hogy a papnak kinéző fickó leteszi az ütvefúrót, vagy méginkább nekem szegezi, és megkér szépen, néznénk meg együtt, hogyan sikerültek a gépben lévő, stikában felvett filmkockák: nem mertem közelebb menni, ez az én kis gonosz masinám meg összezsugorította az egészet egy csak nagyító alatt élvezhető méretre.
Sajnos az igazán grandiózus sziklák is elszenvedték ezt a kicsinyítést, de így legalább belefért egy képbe egyik - egyik. Nem mindegyik tetején van ám kolostor, talán a sziklamászó tudományuk mondhatott csődöt, vagy ellenkezőleg: még a zabráló csapatok is meg tudták volna mászni, esetleg a szikla teteje nem nézett ki elég komfortosnak. Voltak viszont némelyik sziklafalba úgy félmagasságban embernyi üregek vájva, ahová a nem egészen szent életű, vétkezett papokat toloncolták bizonytalan idejű lelkigyakorlat és elmélkedés céljából. Ételt, italt fentről eresztettek le nekik, ha épp eszükbe jutott. Hogy a beutalt (pontosabban leutalt) mit érezhetett abban a kifelé lejtő aljú, épp csak pár arasznyira bemélyített üregben két - háromnapi étlen - szomjan elmélkedés alatt a megfelezve is szédítő mélység peremén, nyáron ájult hőségben, télen dermesztő hidegben, azt a fantázátokra bízom. De hogy utána ezerszer is meggondolta a vétkezést, az biztos.
Több kolostort nem is látogattunk meg, ez aznap egyébként nem is lett volna lehetséges, mert mindegyik a hét egy napján van csak nyitva a látogatók előtt, mert hát a pap is csak ember. Az indulásig még felevett a fene pár messziről egészen eltörpülő sziklára, de rá kellett jönnöm, hogy a kolostoralapításra igazán alkalmas sziklatetőket a régiek már mind elfoglalták, így nem alapítottam újat. Buszunk klimatizált, kellemesen hűvös utasterét most tudtuk csak igazán értékelni, kinn a hőség már elviselhetetlen volt.
Programunk szerint meglátogattunk egy ikonfestő műhelyt, ahol pár ügyeskezű művész fa táblácskákra (némelyik a gyufásdoboznál alig nagyobb volt!) szentek portréit vagy bibliai jeleneteket festett. Láttuk, hogy a sötét alap felrakása után hogyan simítják rá a leheletvékony aranyfóliát a szent feje környékére glória-szerűen, és hogyan keverik ki a hagyományos eredetű okker, vörös, fekete és barna színű porokból és oldják fel egy olajszerű anyagban a kívánt árnyalatot és festik meg hihetetlenül finom, vékony vonalakkal az arcot, az alakot. Persze vásárolni is lehetett, és a választékban a szentek mellett ott szerepelt államalapító Szent István királyunk portréja is minden méretben. A vásárlási kedvet fokozandó a csoportunkból minden vásárló résztvett egy tombolán, amin a fődíj - természetesen - egy Szt. István ikon volt. A görög mitológia alakjai (Zeusz a villámokkal a kezében, Poszeidón, a tengerek istene, amint a háromágú szigonyát markolja, Hephaisztosz, az alvilág kovácsa és a többiek) egyáltalán nem ihlették meg az ikonfestőket. Így múlik el a világ dicsősége.
A visszaúton még betértünk az Apolló-forráshoz, mely szépséget ád. A forrás egy völgyszoros sziklafalának ajból fakadt, de görög barátaink nem elégedtek meg ennyivel, vízszintesen elévájtak a víznek vagy 20 méternyit a sziklába, hogy szegény víznek nehogy szorulása legyen odabenn. A bányászok kedve a munka előrehaladtával amúgy déliesen egyre csappanhatott, mert a kezdetben embermagasságú járat előbb derékmagasságúra alacsonyodott le, a járat végén pedig már szinte hasoncsúszva lehetett csak vételezni a szépség vizéből. Na ja, a szépségért meg kell szenvedni!
Másnap "szabadnaposak" voltunk, semmilyen fakultatív kirándulás nem volt szervezve. Az idő kifogástalan, hamar lementünk a partra, mert a parti fekhely is fogyóeszköz és kitettük magunkat az ártalmas sugaraknak. Betelt a part hamar, alig maradt karnyújtásnyi távolság a szomszéd gyékényéig. Ilyen emberközeli elrendezésben az embert még behunyt szemmel és "standby" üzemmódban is érik benyomások, akaratlanul is hallja a beszédet, ami meglepő gyakorisággal magyar volt. Pl. felültem, lesöpröm a karomról az izzadtságól rámtapadt pár szem homokot, mire a szomszéd sülthús rámszól azon a csak pestiekre jellemző, affektált hangon: "Kööösz!" A legaranyosabb mégis egy görög srác volt, egy azok közül a mozgó árúsok közül, akik harsányan kiabálva hordták végig a parton a porcukorba (vagy netán homokba?) hentergetett fánkokat. Lassan megtanultuk a nevét is a sokszor kikáltott árúnak, de egyik nap valami furcsa történt. Előbb csak a vihogásra lettünk figyelmesek, de kisvártatva közelebb ért a görög srác és immár élő, egyenes adásban hallhattuk az öröm okát: "Lókmádarész! Dónut! Kurva finom a fánk!" Vették is a népek, mint a cukros fánkot. Az is lehet persze, hogy a srácot valamelyik huncut magyar taníthatta meg erre az aranyköpésre és ő - a kereslet növekedését látva - örömmel kiabálta anélkül, hogy tudta volna mit is mond. A másiknak nem jutott ilyen sikeres szlogen, az csinos lányok környékén (mondhatni környezetbarát módon) ezt kiabálta: "Egyet fizet, kettőt kap!" Persze hogy vásároltak tőle, persze hogy jóízű dumálás lett a dologból (a görögöknek fantasztikus érzékük van hozzá, hogy pár internacionális szóval és sok-sok mutogatással tökéletesen megértessék magukat), de aztán már azt kiabálta "Kettőt fizet, egyet kap!", merthát az elmaradt hasznot valahol pótolni kell. Ha már nem bírtam a hőséget, irány a tenger, a lisztfinomságú homok - és a medúzák. Igazán nem volt sok, csak eggyel akadtam össze úszás közben, de az az ösztönös undor, amit ezek a kocsonyás testek kiváltottak belőlem, sokat rontottak az amúgy felhőtlen élvezeten. A parti sekélyben, ahol sokan lobácsoltak, nem is annyira, de a ritkán látogatott, mélyebb vízben valós volt a veszély, hogy egybe beleakadsz. Ráadásul a kékperemű fajta még csalánozó is, csúnyán felhólyagzik a bőröd az érintésétől. A viziéletet a motorcsónak vonta, felfújható, banán alakú nemtudommi uralta: kemény pénzekért válthattál egy ülőhelyet az ötből, és az előtted és mögötted ülő sortársakkal azon kellett ügyeskedni, hogy az egyre gyorsabban kanyargó motorcsónak mögött nyeregben tudjatok maradni. Bukás nélkül persze nem úsztad meg, erről a csónakosok gondoskodtak.
Az athéni út elmaradását egyáltalán nem bántuk, se anyagilag, se élményileg, aznap mentünk be a tengerparttól pár kilométernyire beljebb fekvő Katherini-be. A város maga nem nagy durranás. Szép a sétálóutcája, de már a belőle nyíló mellékutcák egy eléggé leharcolt külsőt mutatnak. Egyedül a piac volt érdekes, de az sem a délvidéki egzotikumok vagy a tengeri herkentyűk miatt. Az egzotikumot az árusok maguk jelentették az árújukat kínáló dallamos kiabálásukkal. Marcsi szerint mégis lényegesen különböztek az isztambuli árusoktól, amelyek a bámészkodó, habozó vevőjelöltet akár az utcasarokig üldözték még és még kedvezőbb árajánlataikkal, alig lehetett lerázni őket. Gyönyörű volt viszont a városi park, mert csakugyan enyhülést adott a nagy - nagy forróságban hatalmas fái árnyékával és a szökőkutak, mesterséges vízfolyások, vízesések egész rendszerével, a rengeteg virággal.
A következő nap egy kellemesen ejtőzős, laza program, az utazás a kalózhajón jött sorra. Parália, az üdülővároska kikötőjéből indult a vitorláshajó, amelyre vagy harmincan gyűltünk össze, magyarok, szlovákok, németek és a háromfős személyzet: a kapitány és a legénység. Zsuzsa, a túravezetőnk elmondta a napi programot: a kalózhajó rövidesen felszedi a horgonyt, útját egy elhagyott partszakasz felé veszi, de közben különös események történnek, és lesz mód megfürödni a jón tenger kristálytiszta vizében is. Minden a program szerint zajlott és mindenki egy jó kis balhéra készen várta a különös eseményeket. Mikor az izgalom a tetőfokára hágott, az egyik matróz eltűnt és kisvártatva kalózgúnyában jelent meg. Fejére vörös kendőből kötött fejfedőt, egyik szemét fekete textilfolt takarta, jobbjában valódi fa-kard, másikban halálfejes zászló, amit a taton a kötélzetre felkötött és a kard hegyével a kötélen magasabbra csúsztatott, hogy miheztartás végett mindenki jól láthassa. A kis faliszekrényben, ahonnan a matróz kalóz-kellékei előkerültek, volt még néhány szemfedél, kard és egy kézcsonkra illeszthető vastag bőr tok is kampóval, hogy a kedves utasok is felszerelkezhessenek. Na, gondolhatjátok, több se kellett, egymást taposták a népek: ki barátságban, ki véres csatában fényképeztette le magát a fő-kalózzal. Én már megint a sor végére kerültem, de azért egymagam is tudtam újat, az összes eddigitől eltérőt mutatni (nem a terebélyesedő hasamra gondolok). Bizonyára meg is nyertem volna a közönség nagydíját, ha közben a kalóz - matróz meg nem jelenik egy kanna vörösborral. A csata itt eldőlt, a görög vörösbor döntő fölénnyel győzött: zamatos volt és a fanyar magyar vörösborokhoz képest túl édes, de itatta magát nagyon. Most ráfoghatnám a melegre meg a szomjúságra, hogy azért, meg különben is, hiszen nincs abban semmi: szóval picit jobb kedvem lett a szokásosnál. Közben magnóról görög népzene is lett, a görög hangulatfelelős sorra kérte fel és tanította meg a lányokat a szirtaki alaplépéseire. Tiszta szerencse, hogy lehorgonyoztunk és a friss tengervízben úszkálva helyrezakkant minden. Innen már nem messze volt az elhagyott part, ahol már vártak: egy pálmalevelekkel fedett, oldalanincs kunyhóban görög salátát, rostonsült heringet és sülthúst porcióztak a kalózoknak. Igen finom volt minden, utána elnyúltunk a parti homokon és ejtőztünk. Persze nem hagyott nyugodni a vérem, pár perc múlva elindultam a sekélyben mindenféle kisodort tengeri lényeket, csigahéjat, kagylót keresgélni és egész csinos gyűjteményem gyűlt össze. A pólóm ugyan csurom víz lett, de ki bánta, még jól is esett, mert igen hőség volt. A visszaúton még produkálta magát a fő-kalóz, de valahogy mindenkit szétizélt a nap, a bor meg az élmények, na meg voltunk szépen, akik a buzgó kenőcsölés dacára újra felégtek.
Hát erre a napra is jólesett egyet pihenni és másnap nem kívántam se a napot, se a bort. Aztán jött egy másképp laza nap: a Thesszaloniki melletti vizividámparkba volt behívónk, hogy leteszteljük a fürdőnadrágunk ülepét. Ilyen tesztet - behívó nélkül - még elemista koromban csináltam a Miskolcon, a villanytelepi strandon: akkor a fürdőruha volt a gyengébb és szégyenteljes visszavonulásomat a fenekemre szorított törölközővel a kórusban röhögő fiatalság közepette sose felejtem el. A vágy azonban, hogy kipróbáljam a bátorságom, úgy látszik nem csökkent. Marcsi ugyan intett, ne fizessünk be rá, térjek már józan eszemre, de hát egyszer élünk csak! Hanem ahogy közeledtünk a toronyhoz, ahonnan a csúszdák kanyarogtak lefele, kezdett a dolog nyomasztó lenni. A négy emeletnyi magasság azért mégsem játék! Bölcsen elmentem a legkisebbhez, egy állandó, enyhe lejtésű pályán kisebb zökkenőkkel és öreguras sebességgel lehetett lecsúszni, de ezt hamar rangon alulinak találtam. A következő fokozat egy lankás domb oldalába épített pálya volt, amely a "Lazy River" fantázianevet viselte. A 3-4 m széles műanyag csatorna úgy kanyargott lefele a domb aljába, mint egy szerpentin, hajtűkanyarokkal és medenceszerű mélyedésekkel. A delikvensek kapnak egy-egy úszógumit a sejhajuk alá és pörögve, a falaknak és egymásnak ütközve csúsznak lefele, a medencékben felgyülemlett tehetetlenek közé becsapódnak nagy fröcsölés és röhögés közepette: szóval igazi társasjáték. Voltak, akik sorba összekapaszkodva csűrtek lefele, voltak óvatosak, akik csak lassan és alacsonyan (tudjátok, mint a mama intése a repülős fiának), de tökéletes szórakozás volt. A nagy csúszdákra már csak a csakazértismegmutatom miatt mentem fel. Az egyiknél a lélegzetem is elakadt: egy derekas begyorsulás után néhány gyors kanyar úgy meglóbált, hogy voltak pillanatok, mikor repültem és a szemembe fröcskölő víz miatt az volt az érzésem, hogy már el is hagytam tán a pályát és immár szabadesek. De nem, és meg is maradtam. Egyen nem mertem csak lemenni, ezen egy kis előjáték után csaknem függőlegesen zuhant a vállalkozószellemű egyén háromemeletnyit, majd egy vízszintes szakaszon lelassulva pottyant a medencébe. A hullámfürdőben meg az ember hihette, hogy egy kis viharocska van a tengeren. Összességében nagyon jól mulattunk, és a hét folyamán immár harmadízben is alaposan leégtünk. Az ember azt hinné, hogy ez egy szezonban csak egy-két esetben tud megtörténni.
A legkellemesebb emlék azért a görög folklór-est marad. Mint a többi programokra, erre is jöttek bőven más utazási irodáktól: összegyűltünk vagy háromszázan egy nagy hodály étteremben. A prospektus svédasztalos vacsorát, korlátlan italfogyasztást és valódi görög népzenét és néptáncot ígért. Hát kínálás az csakugyan gazdagon volt: idegenvezetőnk, Zsuzsa szerint szinte minden görög étel szerepelt az asztalon, amit mi, közép-európaiak szeretünk. Volt az asztalon szőlőlevélbe göngyölt húsgombóc, a mi lecsós szeletünkhöz hasonló sült és még sok más, mind nagyon finom és a mi ízlésünk szerint enyhén csípős fűszerezésű. Bizonyára sokat késhettünk, mert az ételek már langyosak voltak. Meglehetősen primitív fémpoharakban lehetett vörös- és fehérbort vételezni. A vörösbor édes, fűszeres volt, a fehér hasonló a mieinkhez. Ettünk, ittunk rendesen, én meg mint egy előevőhöz illik. Közben a félkör alakú, hatalmas színpadon elkezdett játszani a háromtagú zenekar pattogó ritmusú, dallamos görög dalokat. A közönség soraiból egyszer csak feláll egy kissé pocakos, középkorú úr, mire a színpadra ért, már feltűrte az ingujját és a vele sorjázó pár hölggyel oldalazó sorban vállra tett kezekkel összekapaszkodva elkezdtek táncolni. Az alaplépések igen egyszerűek voltak, pár lépés után szépen egyöntetűen billegett a sor jobbra-balra az egyre gyorsuló tánc ütemére, hanem aztán elkezdte cifrázni a vezérpali a dolgot: a versszakok végén hol a térdét ütötte, hol a sarkát, hol leguggolt, hol lábujjhegyre állt. Össze is gabalyodott kicsit a sor, de egyre többen csatlakoztak a nézőtérről, egészen addig, míg az ide-oda kígyózó hosszú sor elfért a színpadon. Pár szépséges, vérpezsdítő dal után aztán leültek és jöttek a néptáncosok. A lányok bokáig érő, nagyon szép, színpompás ruhában és főkötőben, a fiúk pompomos fapapucsban és hol buggyos rövidnadrágban, hol térdnadrágban ropták. Egykét bravúr-szám után mindig egy egyszerűen táncolható jött és a táncosok a színpadról lejöttek, asztalról-asztalra egészségünkre köszöntötték a poharat és szíves szóval, mozdulattal invitáltak mindenkit egy kis össztáncra. Nem tudom, mi lett akkor a gépem vakujával, bizonytalankodott, sok kép nem sikerült, én meg ettem a kefét. Sebaj, végtére is jót mulattunk, megtanultunk szirtakit táncolni és még a lábam se taposták le.
Az utazási iroda csalafintán egy grátisz városnézést is kínált: amikor indultunk hazafelé, egy kb. 20 km-es kitérővel bementünk Thesszalonikibe. A város történelme folyamán volt már Görögország fővárosa is és örökös konkurrense volt és marad Athénnak, a mai fővárosnak. Tengerparti város óriási kikötővel, hegyoldalra felfutó utcákkal, rengeteg történelmi emlékkel. Mégis azt kell mondjam, a bérházak, nagyvárosi forgalom és utcakép nem nagyon hagyják érvényesülni a szétszórtan található romokat, emlékeket. Azok se adnak sok esztétikai örömet, a történelmi épületek kívülről agyonfoltozottak, rossz állapotúak, inkább belsőjükkel, még inkább a bennük felhalmozott arannyal, ezüsttel és ikonnal nyűgözik le a bámészkodót. Kora délutánra már eléggé elfáradtunk és elbágyadtunk, a megbeszélt találkozó időpontja előtt már egy félórával mindenki benn hűsölt a kondicionált buszban, indulhattunk is hazafelé. A határon aztán kiderült, hogy kár volt a sietség: a szomszédos Macedónia (a hajdani Jugoszlávia egyik utódállama, Albániával, Szerbiával, Görögországgal és Bulgáriával határos) sofőrei a soron következett üzemanyag áremelés feletti elkeseredésükben kamionjaikkal eltorlaszolták a bevezető utakat. Ott lófráltak közöttünk egész délután föl-alá azok a kedves balkáni fekete emberek az orrukat szíva, a tökeiket markolászva, seggüket vakargatva. Beszélgetve, nagyokat röhögve heverésztek a gyepen, "tárgyaltak" a turistákkal, buszsofőrökkel, "nyilatkoztak" a médiáknak és nem mozdultak este tízig. Hogy akkor, abban az eszméletlen hőségben, az otthon vonzásában várakozva miket gondoltam, azt nem igazán tűri se nyomdafesték, se papír. Mindenesetre megfogadtam, hogy engem mégegyszer ilyen gúzsbakötött helyzetbe nem hoz ember fia, de aztán lassan emlékezni kezdtem: ilyen forgalomlassító vagy bénító sztrájkok a világ boldogabbik felén is előfordulnak, legyen szó repülőről, kocsiról vagy vasútról, csak ott esetleg napokig, hetekig is eltart.
Így volt, szép volt, tán igaz sem volt, de már alig várjuk a folytatást. Az idegenvezetőnk, Zsuzsa ügyes üzleti fogással élve már a buszon ismertette velünk utazási irodájuk több más hasonló útját Olaszországba, Spanyolországba, amelyek - meglepetésünkre - nem voltak drágábbak a görög útnál. Előrelátó családként tehát gondolatban már egy évre előre kijelöltük a célt, amire jövő nyáron elverjük a pénzünket.
Frohmann Péter

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet - szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2008