Gyimesi László: Budapest-Belgrád-Szófia-Nei Pori-Szófia-Bukarest-Torda-Budapest - 2003 nyár

Idén nyáron, némi kalandvágy által hajtva úgy határoztunk feleségemmel, hogy a görögországi Nei Pori üdülőhelyre saját kocsival utazunk. A szállást az Eurotoursnál foglaltuk le, de ennél több jót nem tudok mondani róluk. Nei Pori térképét és azt a kevés információt amivel rendelkeztek, úgy kellett kiverni belőlük. Szóval mindent megtettek, hogy ne érezzük jól magunkat. Szerencsére ez nem sikerült. Nagyon sok hasznos tanácsot kaptunk viszont Szekeres István és Teszár Zoltán e témával foglalkozó írásaiból. Nejemnek útközben jutott eszébe, hogy (ha már erre járunk) hazafelé menet látogassuk meg Erdélyben élő rokonainkat, amit meg is tettünk.

Az üdülőhelyre szombati napon helyi idő szerint 10 és 18 óra között kellett megérkezni, ezért úgy számoltam, hogy ha előző este fél 6 körül (ekkor Görögországban már fél 7 van!) elindulok, a megadott időintervallumban odaérek. Nem a röszkei határállomáson keresztül mentem át Szerbiában, hanem Tompánál, ahol kisebb forgalmat sejtettem. Ez a számításom be is vált, mert kb. 10 perc alatt már a határ túloldalán voltam. A pénzváltás is gyorsan lezajlott. 1€-ért 64 dínárt kaptam. 60 €-t váltottam be, az autópálya díjra és a benzinre számolva. A 95 oktános benzin ára 48,7 dínár volt, ami a 262,93 Ft.-os €-val számolva (ennyiért vettem az előző napon a Vörösmarty téren az IBUSZ-irodában) kb. 200 Ft.-nak felel meg.

Szabadka és Bácska-Topolya után az autópályán mentem tovább egészen a feketici lejáratig (ahogyan Szekeres István is írta). Itt visszamentem a normál útra és ott is maradtam egészen Belgrádig. Az út minősége lehetett volna jobb is, de 100 km/h sebességnél még elviselhető volt. Mikor Belgrádba értünk, már éjfél volt. Korábban, még itthon, a térképet tanulmányozva találtam egy utat, amellyel az autópályát ki lehet kerülni. A késői órára tekintettel úgy döntöttem, hogy a niši autópályán megyek tovább, annak ellenére, hogy 790 dinárba (kb. 12 €-ba) kerül. Helyenként útelterelésekkel, útjavításokkal tarkitott, de viszonylag jó úton haladtunk Nišig, majd normál úton a bolgár határállomásig, Kalotinaig. A határ előtt pár kilométerre van az utolsó szerb benzinkút. Itt eltankoltam a maradék dínáromat, és úgy számoltam, hogy most már elegendő benzinem van arra, hogy akár Nei Poriig is elérjek. Ekkor már hajnalodott.

Bulgária közúti határátkelői már évtizedekkel ezelőtt is arról a trutyis löttyről (szerintem megérne egy vegyelemzést a tartalma) voltak nevezetesek, amin keresztül kellett hajtani. A különbség mindössze annyi, hogy most már fizetni is kellett érte 2 €-t. A fizetnivalók sora ezzel nem ért véget. Újabb 2 €-ba került az, hogy keresztülautózhatok az országon. A harmadik tétel 3 € volt, amit azért kellett fizetni, hogy az autó meghibásodása esetén ingyen egy őrzött parkolóba vigyék az autót, és a javítási költségből 10% engedményt adjanak. Ez összesen 7 € volt. Az tény, hogy a Szófia környéki utak nem hasonlíthatók össze a nyugat-európai sztrádákkal, de azért a magyar utakhoz képest nem sokkal rosszabbak. Kb. 20 kilométerrel Szófia után viszont egészen jó minőségű lett az őt, és ez egészen a görög határig így is maradt. Sikerült megúsznom a gyorshajtás miatti büntetéseket is, mivel megfogadtam a korábban említett forrásokból származó tanácsokat, és egy-egy helybeli autós „árnyékában” haladtam, akiket ki-ki emelgettek a sorból mindenféle egyenruhás díjbeszedők. Meglepő volt viszont, hogy az előzetes információkhoz képest a szembejövő autósok rendszeresen jelezték a traffipaxokat.

A bolgár-görög határon kb. másfél órát töltöttünk el, míg továbbmehettünk. A én útlevelembe egy nagy bélyegzőt nyomtak, melynek rovataiba a rendszámot és az autó márkáját írták. Teljesen mindegy volt, hogy EU-tag ország állampolgáráról volt szó, vagy másról, a nagy forgalom miatt minden kapunál folyt a beléptetés. Kivételt csak a két szomszédos ország állampolgárai jelentettek, mert a görög és a bolgár autókat külön, soron kívül kezelték. Kisebb-nagyobb útjavításokat kerülgetve (összességében jóminőségű utakon), két és fél órával később, Thesszaloniki külvárosait érintve megérkeztünk Nei Poriba. Útközben két alkalommal szinte jelképes (1,4 €) autópálya díjat kellett fizetnem.

Nei Pori, mint üdülőhely nagyon tetszett. Teszár Zoltán leírása alapján egy hangos helyet képzeltem el, ahol nem lehet nyugodtan pihenni. Kellemes meglepetés volt ehhez képest, hogy a falu nagy része csendes, a valóban zajos éttermek és egyéb szórakoztató intézmények a tengerpart mentén helyezkedtek el. Több étteremnél magyarul is kiírták az ételneveket, és volt olyan pincér is, aki egy egészen kicsit beszélte is nyelvünket. Esténként a tengerparti sétány megbolydul, a turistákon kívül mindenféle árusok lepik el, akik többnyire semmire sem jó bóvlikat próbálnak eladni. Az egyik csoportosulást közelebbről nézve a nálunk „itt a piros, hol a piros” néven ismert játék (bár ezt nem nevezném játéknak, hanem inkább csalásnak) römikártyás változatát fedeztük fel. A közbiztonság szerintem messze jobb, mint pl. nálunk a Balatonnál. A strandolók jelentős része – pár nap után mi is – fürdéskor őrizetlenül hagyta cuccait, de nem láttam, hogy valakitől bármit is elloptak volna. Óvatosságból csak a legszükségesebb holmikat vittük ki, pl. a videokamera az apartmanban maradt. Azok a görög emberek, akikkel kapcsolatba kerültünk, nagyon jó benyomást tettek ránk. Most voltunk először Görögországban és biztos vagyok benne, hogy vissza fogunk térni. Két negatívumot azért tudok mondani. Az egyik az, hogy viszonylag hamar elfogy az apartmanban melegvíz, mert azt a tetőn elhelyezett napkollektorból nyerik. Borús idő esetén természetesen nem képződik elegendő mennyiségű meleg víz. A másik furcsa dolog az, hogy a használt WC-papírt a WC mellett elhelyezett vödörbe kell beledobni, mert a csatornahálózat nagyon kis átmérőjű.

Néhány szó a görögországi közlekedésről. Ezeket a tapasztalatokat az országban nagyjából megtett mintegy ezer km. alatt szereztem. Feltűnő volt, hogy az autók – a magyar előírásoktól eltérően – nappal nem használják lakott területen kívül a tompított fényszórót. A benzin literenkénti ára kb.185 Ft.-nak megfelelő € volt. Mind az un. National road-ok (nemzeti utak), mind az alsóbbrendű útvonalak jobb minőségűek, mint a hasonló kategóriájú magyar utak. Az egyéb, út melletti információk (pl. a közeli települések neve, távolságok) szempontjából szerintem mi jobban el vagyunk látva, mint a görögök. A többi, ezen az úton általam bejárt országban még ennél is rosszabb a helyzet, úgyhogy nem ajánlatos 1:850000-esnél kisebb léptékű (ezen a térképen 1 cm. a valóságban 8,5 km-nek felel meg) térkép nélkül útnak indulni. Úgy látszik, a görögök nem ismerik a csúcsával lefelé fordított háromszög alakú elsőbbségadás kötelező táblát, mert a kereszteződéseknél csak STOP-táblákat láttam. A nálunk megszokott záróvonalnak a görögöknél a dupla folyamatos vonal felel meg, a „magyar” terelővonalnak a szimpla folyamatos vonal. Gyakran előfordul az, hogy a kétsávos úttest egysávossá változik, többnyire a lakott területek után. Ennek kétféle változatával találkoztam. Az egyik esetben a külső sáv szélessége fokozatosan háromnegyed leállósáv szélességűvé csökken. Az azonos irányban és a szembejövő előző kocsik elől erre az útszakaszra lehet (kell) félrehúzódni. Kísértetiesen emlékeztet engem ez a Tatabánya és Győr közötti, egykori un. „halálútra”. A másik esetben hirtelen szimpla szélességű lesz a kétsávos úttest. A szélességcsökkenéseket sehol sem jelölik előre, ezért ajánlatos a nagyobb figyelem.

A saját kocsinak és a rekkenő hőségnek köszönhetően nem vettünk részt szervezett kirándulásokon. Két helyre egyénileg utaztunk el, a Meteorákhoz és az Olimposzra.

A Meteorák személy szerint csalódást okozott. No, nem a környezet, mert az egyes kolostorok elhelyezkedése a sziklák tetején, és a táj fantasztikus látványt nyújt. Ami nem tetszett az az, hogy tisztára üzleti jellege van a dolognak, olyan a látszata, mintha a kolostorokat kizárólag a turisták részére tartanák fenn. Ezt a véleményemet igazolja az is, hogy nem is veszik szigorúan a korábban jól behatárolt (főleg női) öltözékeket. A valóban szép – és feltehetőleg értékes – műtárgyak mellett nem lehetett megtudni, hogy ténylegesen milyen ezeknek a kolostoroknak a belső világa. Szerzeteseket sem láttunk, mindössze egy apáca kongatott egy harangot a másik meg szedte be a fejenkénti 2 €-s belépődíjat.

Az Olimposzra a Thesszaloniki-Athén autópályáról Litochoro falun keresztül lehet felmenni. Egy kb. 20 km-es út után kezdődik az eléggé sziklás turistaút, amely egy gyönyörű völgyön keresztül vezet. Annyi időnk sajnos nem volt, hogy végigmenjünk a mintegy 5-6 órás útvonalon, de az ott töltött egy-másfél óra is ízelítőt adott ennek a tájnak a szépségeiből.

Az egy hét letelte után hazafelé vettük utunkat. A görög-bolgár határon a bolgár ügymenetnek „köszönhetően”, több mint két és fél órát töltöttünk, 35 fokos melegben. Természetesen a korábban említett 7 €-s uzsoraadót ismételten le kellett róni. A nagy tumultus miatt elmaradt a belépéskor szokásos kerékmosás, de ez bolgár részről senkit sem érdekelt, a lényeg az hogy fizessek. Bulgáriában megtankoltam a (magyar pénzre átszámolva) 168 Ft-os benzinből, majd irány Románia. Szófiáig a már ismert útvonalon mentünk, majd a város körüli minősíthetetlen minőségű körgyűrű után a Pleven-Rusze útvonalon Románia felé. Errefelé már egyre ritkább a latin betűs kiírás, ezért annak, aki arra vetemedik, hogy Bulgáriában letér a külföldi turisták által járt útvonalakról, ajánlatos megismerkedni a cirill betűkkel, illetve felfrissíteni ilyen jellegű ismereteit. (A latin betűs átírás úgy látszik nem egységes az országon belül, mert Rusze nevét teljesen rendszertelenül Ruse és Russe formában is feltüntették.)

Szófia után jó 100 km-en keresztül, gyönyörű hegyvidéki tájon, nem fizetős autópályán vezet az út. Az autópálya utáni útszakasz javításokkal tűzdelt, helyenként egészen jó minőségű volt. A bulgáriai Rusze és a romániai Giurgiu között a Duna fölött húzódik az egykoron Barátság hídjának nevezett híd. A bolgár oldalon 6 € hídpénzt kellett fizetni az áthaladáshoz. Gyakorlatilag semmi forgalom nem volt, még éppen volt valami világosság, hogy megnézzük a pesti szakasznál jelentősen szélesebb folyót. Hamarosan a román oldalon voltam.

Mit sem sejtve megyek az első bódé felé, amikor az autót (mint később kiderült) fertőtlenítés címén valami löttyel lelocsolták. Ezután kellett a tényleges határállomásra hajtanom. Sajnos nem tudtam előzetesen Romániára „készülnöm”, (mivel eredetileg szó sem volt arról, hogy ide is megyünk) ezért elhittem, hogy a határtól autópálya kezdődik, aminek kötelező díja 335 ezer lei. Ehhez még hozzájött a kéretlen mosás ára, 170 ezer lei. Ez összesen 14,3 €, a határnál számított 1€=35.200 lei árfolyam mellett. Számlát, illetve számlának látszó papírt mindkét tételről adtak. Mint később kiderült, az egész országban egyetlen autópálya van, Bukarest és Pitesti között, ami természetesen nem fizetős. Ez az igazi BALKÁN, amikor egy hivatalos személy hivatalos minőségében hazudik!

A határállomás után közvetlenül megtankoltunk egy benzinkútnál, amely kivitelben, tisztaságban teljesen kirítt a környezetéből, akár Nyugat-Európában is lehetett volna. A benzinár 185-190 Ft. körül volt.

Ezután következett a határőrök által autópályának nevezett útszakasz, ami nemcsak, hogy nem autópálya minőségű volt, hanem még a magyar harmadrendű útvonalaknál is rosszabb. Nagynehezen elvergődtem Bukarestig, az útminőség ott, ha lehet, még rosszabb volt. Olyan egyforma úthibákat kerülgettem, hogy olyan érzésem volt, mintha eleve ilyennek gyártották volna az útfelületet. A városon (általában a településeken) belül többnyire gyakorlatilag használhatatlanok az útbaigazító táblák, mert vagy rossz helyen vannak, vagy olyan kicsik, hogy a helybeliken kívül senki sem tudja, melyik bokor mögé dugták. Ennek ellenére, többszöri keringés után sikerült megtalálni a Pitesti felé vezető utat. Innen Ramnicu Valcea, majd az Olt völgyén át Sibiu (lánykori nevén Nagyszeben) volt az útvonal. Az Olt völgye hegyvidéki üdülőhely, csodálatos tájon. Amikor arra jártunk éjszaka volt, ezért csak a kivilágított szállodákból és a fényekben megcsillanó folyóvízből tudtunk arra következtetni, hogy milyen szép is lehet világosban ez a vidék. Innen már nem volt messze közbenső úticélunk Turda (Torda), melyet Aiud (Nagyenyed) érintésével értünk el. A reggeli órákban oda is értünk, és kora délután indultunk hazafelé.

A román-magyar határon kellemes meglepetés ért, mert a román határőrök és vámosok a nagy forgalom mellett is kultúráltan, gyorsan végezték dolgukat.

Az utolsó kb. 250 km megtétele után, a késő esti órákban hazaértünk.

Erről az – összességében 3300 kilométeres – útról írtam meg tapasztalataimat. Igyekeztem a látottakat úgy összefoglalni, hogy a korábbi anyagokhoz képest lehetőleg ne ismételjek. Amennyiben valakinek kérdése van, az alábbi email-címre írjon:

Budapest, 2003. július 13.

Gyimesi László

Ha valakinek kérdése volna, írjon.