Fazakas László: Plitvice, Lokva Rogoznica, Dubrovnik, Sztone, Omis - Horvátország - 2007.

Adriai nagykör Boszniai hazaúttal. Sok fontos tapasztalattal és néhány nagyon szép fotóval

Én felkészültem. Jó alaposan.
S hogy a többiek mit csináltak?  Nem tudom … de hát bizonyára ők is.
Magát a tényt, hogy akkor nyáron nyaralás – miután maga az ötlet már márciusban egy közös családi ünnepként induló éttermi ebéd alatt megfogant, s amit aztán április végére végleg eldöntöttük - ugyanúgy legyen, amint 2005-ben volt erdélyi nagykőrutunk, menjünk hát minnél többen - több család, több kocsival.
Az előző évben két kocsival mentünk (a sógorom családjával) Vodice-ba, ahol a szomszédos Srima üdülőterületen töltöttünk el egy kellemes hetet.
Vagyis némi tapasztalat az ottani szokások, lehetőségek, és a mi elvárásaink terén megvolt.

Az idei autóstúrára már elsőre három családot sikerült igazán lelkessé tenni,
egy budapesti rokont,
egy gyöngyösi rokont,
majd egy később hozzánk csatlakozó brassói rokont.
Szállásainkat az internetről válogattuk össze.
A terv szerint első megállási pontunk a Plitvicei-tavak környékére irányult, tehát ott kellett elfogadható szállást lefoglalni. Mindezt az unokatestvérem intézte el, aki egy utazási irodánál dolgozik, és közvetlenül benne van az ilyesmikben.
Így első szállásunkat egy Seliste Dreznicko nevezetű kisváros közelében, a tavaktól mintegy 4 kilométerre eső Degenija nevű családi panzióban sikerült megoldani. Szinte mindenki, vagyis mindhárom család egy épületen belül nyert elhelyezést, csupán a brassóiak, akik később jelezték be, hogy szívesen velünk tartanának, a szomszédos épületben. De az se volt messze. (kb. 20 m)

A tengerparti szállást egy szlovák utazási irodán keresztül sikerült interneten lefoglalnunk, de kivételesen ide már mind a négy családnak oda sikeredett a lehetőség, ami igazán nagy szó, ha elgondoljuk, igazi főszezon és egy tomboló nyár van.
Az árakat összegezve, azok egyáltalán nem voltak rázósak, pl. nekünk hármunknak a Degenijában 15 600 forint körüli összeggel kivolt a hely (és amit forintban előre kifizethettünk), a tengerparti apartman egy hetes költsége banki átutalással 364 €-ra jött ki.
Így hát augusztus elején megkezdtük a lázas utazási készülődést, a szükséges anyagok beszerzését és becsomagolását. És elérkezett augusztus 18., az indulás napja. (szombat - a szerk.)

Első nap

Indulás reggel 5:00 órakor – az előzetes megbeszélések szerint a gyöngyösiek és az angyalföldiek nálunk, a Corvin mozi környékén találkoznak - és akkor START!
Ez a betervezett indulás igazán jól sikerült, 5 óra 5 perckor elindulhattunk végre a Petőfi-híd irányába az M7-es felé. Viszonylag jó tempóban már 8:15-re sikerült elérnünk a letenyei határállomást. Az átkeléssel semmi gondunk nem volt attól eltekintve, hogy egy aprócska félreértésből kifolyólag csapatunk egy része nem tankolt meg idejében a kanizsai JET kútnál - ahol árban még kedvezően ment az üzemanyag. Ezért nekik csak a határon túli drágább INA kút maradt.
Tömeg már nem volt, feltehetően a többség még az éjjel elhúzott. Mi előző évben Budapestről pont éjfélkor indultunk, és szinte végig zsúfolt autópályán „döngettünk”, nem beszélve az alagutak előtti sorbanállásról vagy „araszolásgatásról”.
A határállomáson rövid pihenő és pár harapásos étkezés után nekilódultunk hát a Zágráb felé vezető autópályának. A goricani (muracsányi) beléptető kapunál elvettük a jegyet, aztán hajrá …
majd a Dugo Selo-i kapun kilépve (36 kuna - fizetés bankkártya) a Zágrábot elkerülő ingyenes pályaszakasz adottságait élveztük.
A következő fizetős szakaszra belépve (Zagreb-Lucko) ismét jegy-elvétel majd tovább le délnek …
Karlovac (Károlyváros) -nál nekünk szinte eltévedés nélkül sikerült kilépni a fizetőkapun
(16 Kuna - fizetés bankkártya) és onnantól már az 1-es főúton gyűrtük tovább a kilométereket. Egyik csapattársunk viszont a károlyvárosi útlabirintus elhagyásakor elnézte, hát kicsit eltévedt, (és miután visszafordulni már nem akart) ő aztán egy másik útvonalon közelítette meg a célállomást, a grabovaci körzetet.
Az út számunkra Karlovactól eléggé egyhangúvá lett, sok apró településen vezetett át, ami a haladási sebességet jócskán megfogta.  11:50-kor sikerült elérni a célra, az útmentén található Degenija panzióba, amely egy jókiállású magaslaton enyhe ívű útkanyarulatban található. Igazán szép helyen.
Itt gyorsan átvettük előre lefoglalt szobáinkat, és vártuk hát az eltévedt gyöngyösieket. Nem sokára (kb. 20 perc) ők is megérkeztek. Szobájuk elfoglalása után a ház előtti nagy asztalnál közös ebédet rendeztünk a „hozott anyagból”.
Elsőre úgy terveztük hogy délután meglátogatjuk a tavakat, de a brassóiak, akik reggel temesvári szállásukról indultak, telefonon jelezték felénk, hogy még csak Zágráb előtt tartanak. (Ők Szerbián, Belgrádon keresztül jöttek).
Így tehát az a kollektív döntés született, hogy csak másnap és együttesen megyünk le a tavakhoz. Ezért a délután nagyobbik része a környékkel való ismerkedés, egyéni szabadfoglalkozás volt. 15 óra körül végre megjött a negyedik család és ezzel teljessé lett a társulat.  A régen nem látottak üdvözlése, ajándékozgatások, egy hamar-uzsonna és nagy kollektív sörözés vette kezdetét. Ezután közös kirándulásra indultunk a környékkel való ismerkedés céljából. Útközben betévedtünk a Grabovac közeli Korana autós campingbe, ahol egy alapos körsétát tettünk. Estére persze mindenki kellőképpen elfáradt és megéhezett, felkészültünk hát egy teljes létszámú közös vacsorára, amit szintén szállásunk kerti asztalánál tettünk meg. Utána még éjszakába nyúló beszélgetések, majd a lefekvés következett.

A többi napok

Másnap reggel mindenki alaposan összecsomagolt, autóinkat „beélesítve” és a szállás elhagyása után … irány hát a Plitvicei-tavak. Ott a parkolással aprócska problémák voltak, de csak megoldódott. A hozott felszerelést magunkhoz véve (fotó- és videóscucc, elemózsia, üditő, stb.) a pénztárnál megváltottuk hát jegyeinket (110 Kuna/fő – fizetés bankkártya).
S utána irány - maga a látvány.
Itt nem részletezem külön a tavakat, hisz azt már előttem oly sokan megtették, de talán egy mondatban mégis röviden, tömören összefoglalnám – egyszerűen csodálatos.
Mi a közepes, - ’C’ útvonalat választottuk, amiben volt hegyre fel, hegyre le, kis tó meg nagy tó, patakok és vízfolyások minden irányból, tavon-áthajókázás és „vonatozás”.
(Erről a „kisvonatról” talán azt kellene elmondanom:  - ez az egész vonatnak nevezett dolog valójában egy ócska, szellőzetlen kisbusz-féleség, amihez hozzá van kötve mintegy szerelvény-szerűen még két ugyanolyan formátumú „fapados” pótkocsi.) 
A célnak ugyan megfelel, de hogy azért ….. ez vonat lenne? Hááát? Érdekes.

A délelőttünk tehát a tavakkal telt el. Fotózás és videózás - minden mennyiségben - nyomatva ezerrel - bár mondhatnám azt hozzá: mindaz utólag nem igazán tudja visszaadni azt a látványt, amit ott és akkor magunkba szívhattunk.

12:30 körül fejeztük be a kirándulást, újra kocsijainkba ültünk és … irány végcélunk
– a tenger.
Az autópályára kissé körülményesen, de végül Gospicnál csak sikerült feljutnunk. Innen aztán néhány kisebb-nagyobb viadukton és alagúton (közte a Sveti Rok – Szent Rókus) áthaladva egészen Blato-ig  - egy útszéli parkolóban, helyben főzött kávé ivásán kívül – szinte meg sem álltunk.

A blato-i kapunál „kicsengettük” a tarifát - a hivatalos 92 Kunát (bankkártyával),
s onnantól kezdődően csak a hegyen-hegy tájat csodálgattuk. Blato-tól Zvecanje-n keresztül egészen Gata-ig apró mediterrán jellegű falvak - tisztára olyan volt, mint egy elhagyatott tájék.
És Gata városka után megtaláltuk az „utak útját”, az omis-it.

Már a kezdésnek úgy indult a dolog, hogy út szélén a „piroskörös tábla”, azaz
- Mindkét irányból behajtani tilos! – (a térkép szerint volt ugyan valami másik út is Omis irányában Brela felé, de az úgy 40 km-es kerülő.)
És az autósok csak jöttek, jöttek a tilosból. Megkérdeztük hát néhánytól, hogyan lehet innen Omis-ba eljutni? Mind a tilos út felé mutogattak.
Ekkor mély lélegzetet vettük, elő hát a „nagymagyaros” bártorságot  - és mentünk.

Erőd a hegyoldalban

Bizony mondom, én még olyan úton nem mentem le soha autóval. Keskeny, jócskán lepukkadt, valami ősrégi alagúttal és mindenféle kitérőkkel tarkított hajmeresztő szerpentinút, ahol valahogy mindig a szemből jövőnek volt elsőbbsége, s amin útszél-, de még csak útszéljelzés sem volt, csak a szakadékok, meredélyek és kanyar-kanyarok hátán.
Végre vagy 20 perces intenzív kormány- és sebváltó, valamint „féknyüstölő küzdelem” után lejutottunk a tenger szintjére, a Cetina folyó omis-itokolatához.
Innen már egyenes út vezetett a városkába, s onnan a Celina nevű helységen keresztül a szálláshelyünkre Ruskamenbe (Lokva Rogoznica).

A szállásunk szinte minden igényt kielégítő magántulajdonú apartmanszállás volt, két garázzsal, hatalmas teraszokkal, napozókkal, sütési- főzési lehetőséggel és édesvizű úszómedencével. Mi a háromszemélyes szobák egyikét kaptuk. A lakószinten két ágy, a plusz ágy pedig az előtérből felvezető csigalépcsőn a tetőtérben. A szobában légkondi, a konyhában gardrobszekrény, villanytűzhely, mosogató és kis hűtőszekrény. Mellette a fürdőszoba WC-vel. Az utcafronton saját erkély, a belső oldali teraszon minden apartmanhoz tartozóan étkezőasztal székekkel. Kicsomagoltunk.
Szállásunkról persze el lehetne mondani jót és rosszat egyaránt:
- A nagy hőség miatt a légkondi nem teljesen hűtötte be a légteret, így a tetőtéri szobarész melegebb volt az átlagosnál.
- A szállás előtt vezetett el Dubrovnik felé az országos főút, tetézve mindezt egy buszmegállóval - közvetlenül az épület előtt -, így tehát eléggé zajosnak tünt.
Ebből a negatívumból kiindulva viszont elmondható pozitívum, hogy szállásunk pont a központban volt, balra mellettünk egy többteraszos étteremmel és velünk szemben jobbra az egyetlen élelmiszerbolt …. no meg némi gyaloglás és lépcsőzgetés után … a TENGER.

A part kivételesen - már csak úgy, az Adrián megszokottakhoz viszonyítva – egyáltalán nem köves, hanem inkább apró kavicsos, kavicsos volt. A víze viszont csodálatos! Tiszta és mindenre ideális. De búvárkodásra legalábbis az.
Szemben Brac szigete zárta a teljes tengeri kilátást.
Ezt az üdülőterületet többnyire lengyel, cseh és szlovák nyaralók uralják, vagyis mi magyarok eléggé elvoltunk magunkban. Viszont az élelmiszerbolt az nagyon ismerős volt: CBA Studenac.
Az első napon este ismerkedés a vízzel. Legalábbis szállásunk kis medencéjében. Utána hozott anyagból (összetolt asztalokkal) közös vacsora a teraszon. Azt talán még meg sem említettem, 14-en voltunk.
Másnap reggel már pihenten ébredés … és mindjárt elsőre - irány a bolt … valami friss pékárú, tejtermékek és más egyebek okán. (A fizetés –  bankkártya.)
Reggeli után … végre irány a tenger!

A nap 10 órak körül már ezerrel sütött, és ez csak egyre fokozódott. A szellő lágyan fujdogált a sziget felől – naná hogy forró levegőt hozott. A tenger víze itt gyorsan mélyülő, de kristálytiszta. Sőt mi több, búvárfelszerelésben 40 méterre még jól le lehet látni. Láttunk is sok halat, tengeri sünöket és uborkákat. Egy ubit ki is fogtam nézegetésre, és igazán  nem tehet róla szegényke – de elég ronda.
Aznap ebédelni a szomszédos Ljetni San étterembe mentünk át. Pizzákat ettünk. Csapolt Karlovac sörrel.  Mivel a többi étlapi felsoroltról halvány sejtésünk sem volt.
(Nagy problémája lehet ez a horvátországi magyar érdekképviseleteknek vagy a Külügyminisztériumnak, hogy miért nem tudnak finoman odahatni – ha már Magyarország lakosainak csaknem fele megtiszteli a horvátokat azzal, hogy évente náluk nyaral - hogy erre valami tisztelet gyanánt – legalább magyar nyelvű is lehetne az étlap mindenütt. Ebben az étteremben volt az étlapon írás olaszul, spanyolul, németül, angolul, de még japánul is – viszont magyarul egy szó sem!  Persze mondhatná rá bárki - miért nem tudok én idegen nyelveket? Ja! Csak mert azért. Hisz ez is egy hozzáállás.)

Délután újfent kis séta, fürdőzés majd a kollektív vacsora.
Időközben demokratikusan eldöntöttük - ha már ilyen sokra sikeredtünk - hogy továbbiakban az ebédeket minden napra más és más családbéli hozzáértő késziti el (akár hozott, akár helyben beszerzett anyagokból). Négy család, négy nap, négy ebéd. A napi reggeli továbbra is egyéni maradt, (hisz mindenki akkor kel fel, amikor akar) de az ebéd és vacsora az legyen közös. Az első így megbeszélt napon a brassóiak kolbászos lencselevessel, a másikon feleségem milánói makarónival, a harmadik napra soros család sült flekkennel és minden egyébbel kényeztette a csapatot. A negyedik valami kolbászos-krumplis valami volt.

Másnap reggel a folytatás:  ismét a part. Strandolás, fürdés, napozás, pihenés.
Augusztus 21.-ére beterveztünk egy kirándulást. Beautóztunk hát Splitbe. Városnézés, séta, nézelődés. És meleg. Csővastagon.
Végigjártuk a város nevezetességeit, amit itt szintén nem részletezek, hisz ezek már minden arrajáró előtt jól ismertek: a Diokletianus palota, az alagsor, a belső sikátorok, a főtér, a kikötő, stb.

Split - kikötő	a St. Domnius harangtorony

A további két nap ismét csak „helyi nevezetességek” megtekintése, fürdés, búvárkodás, pihenés – és pihegés.
Azután augusztus 24.-én szervezett nagykirándulás Dubrovnikba.
Most csak 3 kocsival indultunk el, mert közülünk néhányan ezt a programot kihagyták, és mert az egyik autónak műszaki problémája akadt. Indulás tehát fél 7-kor.
Végig csodálatos tájakon haladtunk, a boszniai határnál meg sem kellett állni.
Így 9 óra körül értünk be a zsúfolt városba, ahol rögtön lázas parkolóhely keresgélés. Nagy nehezen ez sikerült, de az automata csak aprópénzt fogadott el. Váltani pedig senki sem tudott. (Én Bpestről összesen 300 Kuna készpénzzel indultam el, amit csupa 50-es címletekben kaptam.)  Szerencsére egy közeli (a parkolással kapcsolatban álló) iroda szintén tudott jegyet biztosítani oda, így a probléma hamar megoldódott.
Ezek után irány az óváros, a városnézés. 3 óránk volt reá, ennyi időre szólt a parkolási lehetőség. Gyorsított menetben néztük végig a falakon belüli ódon városrészt. Nagyon meleg volt … és hozzá még valami Dubrovniki Nyári Játékok. Sokan voltak és egyre csak jöttek.
Mindenesetre mi megtekintettük azt a múzeumot (Dominikánus kolostor), ahol Szent István koponyaereklyéje is található. Megnéztük a városi belső kishajókikötőt, ahonnan turacsalogató kirándulásokra invitálták a mindenféle bámész turistanépet.
Dubrovnik gyönyörű város - nem is részletezem … valóban egy gyöngyszem.
De ha már itt vagyunk, hát megnéztük a másik tengeri kikötőt is és az öblöt átívelő hatalmas hidat is. Azután valami ebéd lehetősége után néztünk. Egyik társunk javaslatára rövid autókázás után a Peljesac félszigeti Stone nevű  városkájának Vila Koruna nevű éttermébe tértünk be. Itt lehetett aztán rendelni mindenféle tengeri herkentyűkből készült ételeket, de mi megmaradtunk a filézett halnál. Mert azt legalább ismertük.
A többiek azonban ettek amit láttak  - kagylólevest kagylóból, garnelarákot valahogy megfőve, tengeri vegyestálat – amin a homártól kezdve a mindenféléig szinte minden volt.
S előtte jó hideg Ozujsko sört. Mert az ide kell.
Ha már él az a mondás: „iszik és/vagy vezet”.  Nos hát én ittam, ettem  … és aztán vezettem. S hogy a fizetés ténye ki nem maradjon – természetesen bankkártya.

Ebéd után bejártuk még a dombtetőre épült kisvárost és a hegyen-völgyön futó várfalromot, azaz a híres Stone erődrendszert, majd útközben visszafelé ismét megcsodáltuk a boszniai Neumot, estére meg fáradtan, megtörten de csak hazaértünk Ruskamenbe. Utunk mentén végig a gigantikus hegyek, gyönyörű táj. Mindezeket hajnali menetünk idején a köd miatt még nem láthattuk teljes fényében.
Útközben oda-vissza átkeltünk néhány hídon (Neretva), elmentünk egy csodálatos tó mellett (Ploce közelében), Makarska-ban egy benzinkútnál megtankoltunk (fizetés - bankkártya) .. és eltelt a nap.
Augusztus 25-én délutánra már ismét mehetnékünk volt, ezért beterveztük a Cetina-folyó torkolatának és Omis városának megismerését. Felmentünk a szurdokban a folyó mentén egészen az első raftingozóhelyig, ahol gyönyörködtünk a folyó és a hegyek látványában.
Azután lementünk „városnézni” a városba. Az egyik étteremnél végre láthattunk magyar nyelvű étlapot!
Ez a városka szinte egy második Dubrovnik. Szűk sikátorok, ódon épületek. És mindezek felett - a fellegvár romjai. Meg a zord sziklák. Csodás.
Megtekintettük a folyótorkolatot, a hajókikötőt és elmentünk a nagy CBA bevásárló központba. Megvettük az aznapi vacsorához valót… csevapcsicsát, üditőt, kenyeret. (A fizettség - bankkártya) Utána gyorsan hazamentünk. Hisz az utolsó esténk volt.
Sietnünk kellett, 5 órára volt betervezve a tűzgyújtás, hogy majd legyen időre parázs a grillezéshez. Volt persze mindenféle finomság – köretnek héjjában sült krumli, majd sertéskaraj parázson sütve, csevapcsicsa nagy mennyiségben.  Előtte bealapozásnak - Jonny Walker, Szatmári szilva, Málnapálinka. És HB sör, Ciuc sör, hűtött pezsgő, hűtött Sangria. Majd a nyugovóra térés.

Reggel csomagolás. Hisz oly gyorsan lejárt az egy hét.
A szállásunkat elvileg 10:00 óráig illett elhagynunk. Ez sikerült. A brassóiaktól kora hajnalban elbúcsúztunk mivel ők innen még Linzbe mentek tovább, mi pedig útiránynak az északot vettük, tehát irány haza!
Az elvi tervezet az volt, hogy Bosznián keresztül megyünk felfelé Magyarország irányába, és majd útközben még megalszunk valahol. Reggel a motorháztetőtre kiterített térképen kinéztük a „legmegfelelőbbnek” tűnő útvonalat, és elindultunk. Elmentünk a part mellett csaknem Brela-ig és onnan északnak - neki a hegynek. Gyönyörű tájék, mindenhol hegyek, viszont a tengerpartot elhagyva érdekes jelenség volt tapasztalható - már nem volt annyira kopár a táj. Növények „zöldítették” be a hegyeket. A tengerparti oldalon annyira kopár volt minden, itt pedig mennyire más.
Útvonalunk Gornja Brela, Zadvarje, Sestanovac, Cista Prova, Svib és a bosnyák határ – Arzano. A határ után egy nagy tó (Busko) mellett haladtunk el, majd Livno városa következett. Itt már mindenféle minarettek, dzsámik és más egyéb, a mohamedánokra utaló jelzéseket vettünk észre.
Az első utunkba eső benzinkútnál megérdeklődtük, itt milyen pénzzel lehet fizetni? A kutas megmutatta a pénzüket, a konvertibilis márkát. De elfogadja az eurót vagy kunát is.
Nekünk konvertibilis márkánk nem igazán volt, így hát inkább bankkártyával fizettünk.
A benzin mintha olcsóbb lenne mint Magyarországon, az E95-ös ára 1, 93 KM, azaz
kb. 245 Ft.    (1,98 KM = 1 EUR)
Livnótól északkeletnek tartva eljutottunk Bugojno, Donji Vakuf majd Jajce városokba.  
Az út jobb, majd később bal oldalán egészen Banja Luka-ig végigkisért bennünket a Vrbas (Verbász) folyó csodálatos medervonulata. És valahol Jajce után, Baljvine közelében átléptünk a Boszniai Szerb Köztársaság területére, ahol egészen Banja Luka-ig kifogástalan úton lehetett haladni. Midenütt ciril betűs írás fogadott. És Banja Luka után Klasnice-ig még egy rövidke autópályaszakasz is akadt (kb. 15km hosszban.)
Végül Bosanska Gradiska-nál újfent elértük a horvát határt. Itt kissé várakozni kellett, mert a szerbek nem szeretik ezt a nagy jövés-menést, hát mindenkivel elszórakoztak egyet.
Nekünk 20 eurónk bánta ott a rendőrök szerinti - állítólag piroson való áthaladást. Először 100 KM-et, azaz 50 eurót akartak büntinek, de azután, hogy mi a bírságot mindenféle hivatalos papír nélkül kértük, hát valahogy 20-ban „megalkudtunk”. Mindezen körülményeket látva és megtapasztalva olybá tűnik, a Boszniai Szerb Köztársaság egyetlen komoly bevétele az idegenforgalomra gyakorolt rendőri sápokból jön össze.
A Vrbas folyó völgye viszont végestelen végig maga a csoda. És ez a útvonal nem kimondottan az autósturizmus fő-csapásának iránya, hisz a legtöbben inkább a Sarajevo – Mostar (vagy fordítva) útvonalat választják. De ez talán látványában ugyanúgy elviszi a pálmát. Mi ezen az úton magyar kocsival egyáltalán, de külföldiekkel is csak elvétve találkoztunk.
A gradiskai határt átlépve ismét horvát utakon hamar elértük Pakracot majd Daruvárt és Viroviticát, de errefelé saját igényeinknek megfelelő panziót vagy egyéb szállást nem igazán sikerült találnunk. A gyöngyösiek - már csak a gyerekek miatt is - Daruvar után hirtelen megelégelték a szinte céltalannak tünő ődöngést, és helyben úgy határoztak - ők akkor most inkább egyenesen hazamennek. Így aztán elköszöntünk tőlük, ők elhúztak - mi meg ott maradtunk két kocsival. Ránk esteledve Grubisno Polje városában a Hotel Bilogora - ez egy eléggé lehervadt és drága szálloda - éttermében még utoljára jó alaposan megvacsoráztunk.
(A fizetés – bankkártya). Majd jó darabig nézegettük az egyre sötétedő nagy semmit, és eldöntöttük  - inkább a közeli Magyarországon szállunk meg éjszakára.
Számunkra teljesen úgy tünt, ez a boszniai-horvátországi útszakasz és ez az országrész valahogy nem igazán készült fel komolyabb idegenforgalomra és a turisták esztelen rohamára. Na persze, mondható hozzá az is: az autópálya teljesen elszívja a nem nézelődő, hanem inkább gyorsan haladni vágyók tömegét.
Lehet hogy ez a szombati turnusváltás államilag irányítottan, de mégiscsak valami önkéntes autópálya használati kényszert vált ki az odautazókból?!
A magyar határt úgy 21 óra körül léptük át Barcsnál. Szerencsénkre rögtön ott az út szélén találtunk egy kis panziót, ahol teljesen véletlenül éppen 3 db kétágyas szabad szobájuk volt.
Írdd és mondd - szobánként 6000 forintért.
Miután kellően fáradtak voltunk, és eléggé össze voltunk már „gyűrődve”, hát rögtön kivettük.
Az árhoz képest a hely meglepően kényelmes és kellemes családi panzió (Hartman), ahol mellékesen még helyi lovaglást, sétakocsikázást lehet igénybevenni, vagy ahonnan a barcsi gyógyfürdő látogatását eléggé egyszerűen meg lehet oldani. Jó ezt a helyet észben tartani!
Reggel úgy 9 óra körül frissen, kipihenten és jóllakottan elindulva, nyílegyenesen északnak tartva Balatonszentgyörgy magasságában végre feljutottunk az M7 autópályára, s ott egészen Balatonlelléig mentünk el, ahol még egyszer-utoljára – és a jó időt alaposan kihasználva – fürödtünk egyet a mi kis „tengerünkben”.  Utána jó ebéd a helybéli Matróz étteremben – halászlé, gulyásleves, túros csusza, stb, majd tovább haza a zsúfolt, koszos, büdös, forgalmi dugókkal zsúfolt de mégis parkolóhelyek nélküli Budapestre.
Ide talán megjegyzendő még az, hogy – és Magyarországról már nem mondhattam el, nem tehettem be széljegyzet gyanánt azt a kiszólásomat - hogy „fizetés – bankkártya”.
Sem a panzió, sem a balatonlellei étterem azt nem fogadta el.  És ez a nagy tragédia.
Itt tartunk most mi Magyarországon a XXI. században!

És egy jótanács a továbbiakra:
én a saját személyes tapasztalatom alapján bátran kimondom - több környező országot bejárva –, valutát egyáltalán nem kell váltani, vagy csak elég valami kevéske apró, mert a bankkártyával gyorsabb, tisztább és gazdaságosabb a fizetés.
Nem húzza a zsebet a mindenféle ismeretlen aprópénz - ami ha megmarad, ráadásul értéktelen teher, a fémpénzt vissza sem veszik. … Ja, és nem tudnak becsapni sem vele.
Ha eurónk van, az nem nagy baj, de az legyen a végszükségben egy mentőöv, egyáltalán nem szükséges elkölteni.
A bankkártya pedig ideális, mert minden tipus minden országban nagyon jól működik – kivéve a magyart.
Fazakas László

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk)
E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.