Ha az ember valami varázslat folytán Split egyik utcájában ébredne, nagy valószínűséggel képtelen volna megmondani, hogy hol van, hiába látta már képeslapokon a legnagyobb horvát kikötőt vagy diocletianusi palotát. Az, amit ő „Splitként" ismer, valójában igen kis részét képezi a dalmát városnak. Szinte azt kellene állítanunk, hogy két Split létezik.

Esti Kornél szerint minden nagyvárosnak megvan a maga sajátos illata. Ugyanígy – tehetnénk hozzá – megvan valamennyinek a maga színe is. Párizsé például a halovány rózsaszín. Isztambulé a kékes ezüst. Split színe valószínűleg a sárgaréz – de ez így igen nyersen hangzik. Inkább az aranyréz, ahogy a tenger felől látszik: mintha a szikrázó kikötő tükre volna.

A város lelke kitárul

Azt állítottam az előbb, hogy két Split van: az egyik, amelyet képeslapról ismerünk, a másik, amely ezt körülveszi és az érkezőket valójában fogadja. Ez a frázis persze minden nagyvárosra igaz lehet, Splitben azonban az a különös, hogy a diocletianusi palota nem csak a város kirakata, hanem tényleg a lelke is egyben. Splitet a dalmátok is olyan szemmel látják, ahogyan mi, mert minden nagyvárosias, csúf gyűrűjének a kellő közepén húzódik kétszáz méter hosszan az ezerhétszáz éves palota. Ez tulajdonképpen a nagybetűs Belváros, amely nélkül az a csaknem kétszázezer déli tempermentumú, hangos dalmát leblokkolna, pontosan olyan gyorsan és magától értetődően, ahogyan a pestiek szűnnének meg pestiek lenni, ha nem volna többé metró. Minden, ami igazán fontos, a palotában és vonzáskörzetében van, a legnépszerűbb üzletek és piazzák ugyanúgy, mint a háromezerötszáz éves szfinx és az eredeti diocletianusi lépcsők.
Messziről nézve Split félszigete egy panelrengeteg húszemeletes óriásokkal, amelyek – mivel tenger veszi őket körül – valahogy mégis inkább fehér felhőkarcolókra, mint lakótömbökre emlékeztetnek. Nyilván a kilátás sem ugyanaz a tizedikről, mint a győri Marcalvárosban, hiszen a kicsiny ablakokból egyenesen Brač vagy Čiovo erdős szigetét látják a lakók. Ám a turista csalódása sokáig nem akar szűnni, akkor sem, ha már a centrum közvetlen közelében baktat. Kellemetlen keveréke ez a környék mindannak, amit nem szeretünk a nagyvárosokban, annak. Ami az ódon, kanyargós Budában szürke és szögletes és ami a büszke, polgári ragyogású Pestben zajos és unalmas. Egyhangú és mocskos utcák vezetnek Gergely hatalmas lábai elé. És láss csodát, amilyen hirtelen ott terem a nini püspök hétméteres szobra, olyan gyorsan be is ereszt minket az „Aranykapun" a város szívébe, ahol minden, amit eddig Splitből láttunk, megszűnik és a „másik” Split mutatja meg arcát, valóban egy szempillantás alatt.

Hatvan nemzedék kéznyoma

Múltnak és jelennek káprázatos mozaikját őrzi ez a száznyolcvanszor kétszáztizenöt méteres, kissé szabálytalan téglalap. Arany-, Ezüst-, Bronz- és Vaskapuja között, a Diocletianus által ezerhétszáz éve építtetett palotában szinte minden kor minden hódítója, mestere és művésze ott hagyta a keze nyomát. Legalább hatvan nemzedék fiai, lányai rendezkedtek be a III. századi épület falai között, és az antik oszlopok, kertek közötti tágas térségeket saját házaikkal zsúfolták tele. Így a Belvárosban most római oszlopsor, egyiptomi szfinx, kora középkori templom és középkori házak sorakoznak és férnek meg egymás mellett, sőt sokszor egymásba építve. A forgandó sorsot megért palota – amely volt már szövőműhely, római egyenruhagyár – mellesleg kiterjedt pincerendszerrel rendelkezik, amely furcsa szerepet játszott Spalato életében. A pusztulásnak indult palotába menekülő új lakosok ugyanis házaikat a császári palota padozatára építették, s úgymond természetes célokra a padlóba vágott lyukakat használták. Másfél évezred alatt a pincék megteltek a történelem fekáliájával és igen hosszú időt vett igénybe a takarítás, hogy az ürülék ne váljon a világörökség részévé. Ez is mutatja, hogy a nemzedékek kéznyoma nem feltétlenül csillámporos.

Tilos lecserélni a rossz tetőt

Jelenleg több mint háromezer ember – főleg idősebb őslakos – él a sokszázéves házakban, ahol a mediterrán otthon elmaradhatatlan kelléke, a zsalugáter szinte örökké nyitva áll. A lakásokban a klímberendezés persze éppen olyan korszerű, mint mondjuk Marmont marsall idejében, a szobák mégis őrzik a kellemes hűvöst. Mi magyarok, ismerve a budai várnegyedben élők körülményeit, nehezen hisszük el, hogy a palota lakói nem a szuperelit képviselői, akik akkurátusan figyelnek a külsőségekre. Pedig csak le kell tekinteni a Szent Dujmo székesegyház tornyából, és máris belátunk, sokezred magunkkal a békés dalmátok otthonába. Az már megszokott, hogy a teraszon tüsténtkedő, mediterrán ember – s a déli főképpen – szinte igényli a nyilvánosságot a teregetéshez, a kártyapartihoz, a halvacsorához, tehát ezen még ez ókori falak között is hamar felülemelkedünk. Ami viszont meghökkentő, az a méhkaptárszerűen egymásba kapaszkodó háztetők állapota. A legtöbb cserepet a szentlélek tartja és a tetők egy része sok helyütt egyszerűen hiányzik. Van, amelyiket egy tátongó, két-három méter széles rés osztja három részre, a hézagot ponyvával és egy hanyagul odahányt deszkával pótolták. Bármilyen hihetetlen, de a világörökség része ezer sebből vérzik és a lakók hiába nyújtják a markukat. A pénz ugyanis nem elég: az Unesco engedélye kell minden egyes újításhoz, a szervezet pedig háromhavonta szerencsélteti az önkormányzatot. A város terveinek jó részét vétózta meg, ugyanakkor talán elkerülte a figyelmét az a bank, amelyet nemrég egyszerűen ráépítettek egy eredeti falrészletre. Persze ki ne szeretné a pénzügyeit ezerhétszázéves oszlopok között intézni, a helyieket nem is zavarja túlzottan a dolog. A múlt értékeit vigyázó Unesco most harcban áll a bankkal, de az épület valószínűleg még sokáig ott marad, így ez a kor sem múlik el építészeti nyom nélkül. S ha nem is lesz olyan méltóságteljes, mint a palota fala, biztosan tovább fogja bírni, mint az omladozó háztetők.

Tizenhárom éve gyászban

Ami viszont a leglátványosabban szegül szembe az idő múlásával, az az egyik fekete gránitból készült Szfinx, amelyet a Kr. előtti XV. század hagyott ránk és mindössze egyetlen repedést szenvedett el. Ma is pontosan ott őrzi a Szt. Dujmo templomot, ahová eredetileg rendelték Spalatoban, míg fejetlenül maradt párját a Jupiter templom mellett találjuk. Gyerekek labdáznak, fogócskáznak a szfinx körül, s koldusok, rokkantak, rekedten és olaszosan hadaró asszonyok százai tapossák az Ezüst kaputól vezető diocletianusi főút eredeti márványkockáit. Számukra mindez nem műemlék: mindennapi életük díszlete, ugyanúgy mint a sokezer turista és a sétány hetven pálmafája, amelyet egyébként igen nagy becsben tart a város. Mínuszok nem igen köszöntenek a kikötővárosra, de ha öt-hat fokra hűl le a levegő, a pálmákat féltő kezek kezdik kenegetni.
Split lakói mások, mint akár a húsz kilométerrel feljebb lakó kasteliek. Split népe „déli” nép, lélekben több száz kilométerrel délebbi a szemben fekvő Brac sziget tisztes polgáránál, akit ez tesz boldoggá, ha a háza elnyeri az „év legrendezettebb udvara” címet a komoly képpel házaló zsűritől. A spliti dalmát fütyül arra, hogy mit gondolnak a kertjéről, az sokkal jobban érdekli, hogy ő mit gondol másokról. Ugyanez igaz a kollektívára is: a város szemében az égegyadta világon mindenki hibás azért, hogy történelmi utcák tucatjai könyörögnek a restaurálásért, hogy még maga a sétány szürke aszfaltja is szégyenletes és az esti világítás bármelyik észak-dalmát sikátorban előkelőbb mint Horvátország egyik legszebb utcájában, itt, a tengerparton. A helyiek fejcsóválva veszik tudomásul mindezt, de csak úgy, mint a zsörtölődő anya, aki túlzottan szereti ahhoz gyerekét, hogy komolyan megfeddje. Mert jöhet eső, jöhet fagy, kihunyhat minden fény az Adrián, a spliti férfiak akkor is elindulnak este a palotába sebtiben felkapott polójukban, gyűrött ingükben, s az asszonyok is felöltik a fekete ruhát, amelyet tizenhárom éve viselnek. Nehéz megmondani, hogy e komor szín, amely a nők jó részét festi be tetőtől talpig, csak a gyászé-e vagy a függetlenség szimbóluma is egyben. De abban nem kételkedem, hogy Split polgára valamennyi karcsú oszlopért, ódon utcácskáért, de talán az Adria minden áldott cseppjéért képes volna az életét adni.

Laczó Balázs