Bevezető (egy maroknyi történelem) Sok-sok éve már, hogy a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjának, Anjou (Nagy) Lajos király lányának, Máriának életét megismertem kiváló írónőnk, Dénes Gizella Kisasszonykirály c. könyvének olvasásakor. Nagy Lajos király halála után - fiú örököse nem lévén - leánya, Mária (1370-1395) örökölte a koronát, tizenegy évesen. Az akkori főrendek, nemesek és az egyház csak így látta biztosítva a magyar korona hazai földön maradását, habár ez a választás - később bebizonyosodott - nem volt túl szerencsés. Mária nem volt alkalmas a királyi korona viselésére, ezért több évig tartó villongások, harcok és háborúk után, férje, Luxemburgi Zsigmond lett az ország ura, s így az Anjouk uralma véget ért. Az idén nyáron családom javaslatára elhatároztuk, hogy leutazunk a horvát tengerpartra. Most, az utazás előtt ismét elővettem kedvenc könyvemet, és a jól ismert történet olvasása közben oldódott fel bennem az a feszültség, ami utazás előtt szokott rám törni, félve az ismeretlentől, de mégis vágyakozva az ismeretlen után. I.rész Indulásunk napja vasárnap. Hajnali öt órakor már úton vagyunk lányomékkal, Béci kutyussal és a rokonokkal telt három személyautóval Makarszka felé. A hatos úton haladunk, úgy döntött a család, hogy a rövidebb, ám kissé veszélyesebb terepet választjuk útvonalként. A mohácsi határátkelőnél, Udvar határállomásnál lépjük át a magyar-horvát határt. Előttünk csak egy-két autó várakozik, rövid útlevélkezelés után máris Horvátországban vagyunk, s irány a Tenger! De addig még kétszer át kell lépnünk a határt, mert nemsokára elérjük a horvát-bosnyák határátkelőt, ahol szintén rövid idő alatt jutunk bosnyák földre. A közelmúlt háborús eseményei a mai napig láthatóak ezen a vidéken. De az emberi optimizmus s a vállalkozó szellem nem hagyja magát legyűrni, és ott, ahol szinte mindent földig rombolt az emberi gyűlölet, újból élet virul, és látható az emberek igyekezete, élni akarása. Számtalan elhagyott, felégetett, szétlőtt épület mellett már látható az élet jele, elegáns, szép épületek sora emelkedik a pusztítás fölé, és elfeledteti az utazóval, hogy ezen a földön - nem is olyan régen - milyen ádáz csata folyt az országok függetlenségének kivívásáért. A Neretva völgyébe kora délután érünk el. A folyó fenséges hegyvonulatok között kanyarog, türkiz zöld színű vízével elkápráztatva az utazót. Régóta ismerem, és csodálom Csontváry Kosztka Tivadar A római híd Mostarban c. festményét. Sosem tudtam eddig megfejteni, vajon miért festette a művész zöldre a Neretva folyó vizét. Hát azért, mert zöld. Valóban zöld, még a felette lévő kék ég sem tudja megváltoztatni ezt a rendkívüli szépségű színt, melyet a hihetetlen mélységű folyó létrehoz, a körülötte vonuló hegyek árnyékában. Régi álmom volt, hogy egyszer eljussak Mostarba. Legalább olyan nagyon vágytam rá, mint Taorminába, Siciliában. Most alig hiszem el, hogy itt állok a Neretva fölött, és az ideiglenes hídról nézem a város képét, távolban a Csontváry által megfestett képről oly ismerős, fenséges hegyek látványával. Igaz, a régi, több száz éves hidat már nem láthatom eredeti formájában, de a festő csodálatos művének segítségével - melyet éppen száz évvel ezelőtt, 1903-ban festett - el tudom képzelni, milyen lehetett a valóságban. Igazán hálás lehet az utókor, hogy legalább a festmény által megismerheti a világ örökségének e csodálatos kincsét abban a formában, ahogy azt eredetileg építették. (Szerzőnk látogatása óta az Öreg hídat gyakorlatilag eredet formájában újraépítették - a szerk.) Mostar után még a hegyek között haladunk egy ideig, a folyó völgyében. A táj mindenütt harsogó zöld színben tündököl, változatos, hegyes-völgyes területek követik egymást, egészen az újabb, bosnyák-horvát határig. A határon való átlépés most is pillanatok alatt megtörténik, így szabad utat kapunk a további utazáshoz, most már valóban a tengerig. A Neretva völgye lassan sík területté változik a szemünk előtt. A folyó partján számtalan kis gyümölcsárusító pavilon látható, a gúlába rakott görögdinnyét, sárgadinnyét, üdítő italokat a folyóból szivattyúzott vízsugárral hűtik le a leleményes árusok, hogy fogyasztásra alkalmas legyen. A pavilonok úgy ötven méterenként követik egymást, hogy a szomjazó utazónak lehetősége legyen néha megállni, magát egy kis hűtött gyümölccsel, itallal felfrissíteni. A Neretva találkozása a tengerrel leírhatatlanul megkapó látvány. A folyó deltája a hídról, melyen áthaladunk a naplementében, káprázatosan szép. A tenger sok-sok kis dűnére szabdalja a partot, a mezőket, eddig el sem tudtam képzelni, milyen megható látvány, amikor egy hatalmas folyó megadja magát a tengernek, és egyesül vele, hogy teljesítse örök feladatát. II.rész Hétfőn már öt órakor, minden fáradtságom ellenére - mint minden utazásom alkalmával - felkelek, hogy láthassam a hajnal ébredését. Az apartmanunk kényelmes, igényesen, jól berendezett, szép tengerparti házban van. Az erkély természetesen a tengerre néz. Az erkély alatti pergolára gyönyörű trombitavirág fa indái futnak fel, és a narancsszínű, karcsú, trombita alakú kis virágok kelyheiben a méhek raja gyűjti szorgalmasan a nektárt. Nagyon békések, néha-néha rászállnak a kezemre tévedésből, de nem bántanak, nekik csak a virágpor kell, hát rögtön tovaszállnak.
Szerencsére az üdülést megkönnyítendő, a reggeli és a vacsora is hozzá tartozik az ellátásunkhoz. Kilenc órára kell átsétálnunk minden nap az étterembe, - mondjuk ötszáz métert - a tenger partján, egy szál szinte semmiben, a kék ég ragyogásától, a szikrázóan fénylő tenger, és a mediterrán éghajlat csodás növényeinek látványától elbűvölve. A hét elejét napozással, sétálással, pihenéssel töltjük. Elhatározzuk, hogy elmegyünk majd Dubrovnyikba is a hét közepén, de addig élvezni akarjuk a nap sugarait, a hűs tengervíz simogatását, a finomabbnál-finomabb gyümölcsöket, a hely adottságait, és a család jó hangulatú együttlétét. A pihenést semmi sem Az egyetlen, aki nem túl lelkes a tenger hullámzásának látványától, az Bécike. Majd meg őrül, hogy bemehessen a vízbe a gazdik után, de nagyon óvatos. A sós víz furcsa számára, egy-két próbálkozás után úgy dönt, jobb a gumimatracon imbolyogni, mint a vízben úszkálni. Ezt a próbálkozást eljátssza néhányszor, de a vége mindig az, hogy beleesik, beledobják, ne adj' Isten felborul vele a matrac… A napok hihetetlenül gyorsan száguldanak, már lassan két napja hogy itt vagyunk, és rendkívül jól érezzük magunkat. Lánykámék elhatározzák, hogy ma átmennek Hvar-szigetre, és búvárkodni fognak. Mikor a többiek meghallják a tervet, szinte mindenki menni akar, csak mi maradunk itthon férjemmel és Bécikével. III.rész Csütörtökön reggel végre elindulunk Dubrovnyikba, hogy megnézzük ezt a csodálatos, történelmi nevezetességű kis várost, mely oly sokat szenvedett nemrég a háború viharaitól. Csupán száz kilométer távolságra van tőlünk, de mégis csak két óra alatt érünk oda, mert a partszakasz igen tagolt, rengeteg a hajtűkanyar, szerpentin, viadukt, és 100 fokos hőség van.
A történelmi környezet felújítása folyamatos, ám ez cseppet sem zavarja a jelenlévő turistákat. A márvány szökőkút vízéből hálásan oltják szomjukat, vidáman örökítik meg a visszahozhatatlan pillanatokat az utókor számára. A zsalugáteres ablakú házak évszázadok óta dacolnak a nap sugaraival, szinte el sem tudom hinni, hogy néhány évvel ezelőtt ez a város majdnem örökre eltűnt a föld színéről. Szerencsére az emberi összefogás még időben megmentette az utókor számára, s talán csak a házak újpiros színű cserépteteje mutatja a változás nyomait. Rövidesen rátalálunk egy hangulatos cukrászdára az óvárosban, és hatalmas adag fagylalttal a kezünkben sétálunk tovább a régi kikötő felé, ahol megnézzük a világhírű óceánmúzeumot is. Innen elmegyünk még a tengeröbölhöz, ahol lehetőség kínálkozik arra, hogy a bátrabbak megmártózzanak a tengervíz hűs hullámaiban, a nagy forróságban.
IV. rész Mivel Makarszka igen közel esik a mi üdülőhelyünkhöz, pénteken a vacsora után autóba ülünk, és a tenger partján vezető harminc kilométernyi változatos, kanyarokban bővelkedő út megtétele után, még világosban érkezünk a kedves kis tengerparti városba. A kikötő felől visszanézve olyan érzésem támad, mintha a hegyek szinte átölelnék a várost.
Itt biztosan mindig jó az idő, mert Horvátország legmagasabb hegye, a Biokovo, felfogja a kontinens belsejéből jövő szeleket, és szinte állandó mediterrán éghajlatot biztosít a városka lakói számára. A tengerről turista hajók érkeznek folyamatosan, a hajókon vidám élet folyik, horvát zene szól, a parton halsütés, borkóstolás, népvándorlás. Igazi, kikötői hangulat. Néhány órai sétálás után visszaülünk az autókba, és az esti fényekben tündöklő tengeröblök látványával a szívünkben térünk vissza meghitt szálláshelyünkre. Szombat reggel van, az ég ma is kobaltkék, a tenger csendesen hullámzik, habár azt jósolták az itteni lakosok, hogy az időjárás meg fog változni. Nagy a valószínűsége annak, hogy a horvát tengerparton honos Bora nevezetű szélvihar feltámad, aminek igen kellemetlen jelei vannak. A hullámok állítólag olyan magasra emelkednek ilyenkor, hogy még a legmagasabb mellvéden is átcsaphatnak, egészen a házak aljáig érve. Nagyon szerencsésnek érezzük magunkat mert a vihar elmarad, és az időjárás ma is változatlanul csodálatos. A szemben lévő partokon viszont nagy baj lehet. Fekete füstöt látunk a sziget közepe fölött lebegni, s attól tartunk, hogy valahol lángot fogott az erdő, a nagy hőség miatt. Sajnos, igazunk lett. Most halljuk a hírt, hogy több helyen a horvát tengerparton olyan nagy a hőség, hogy lángra kapnak öngyulladás következtében a kiszáradt erdők, mezők. Vízkorlátozást is életbe léptetnek, mi is részesei vagyunk, még jó, hogy csak este nyolc után zárják el a vizet, amikor már felnőtt, gyermek, fürdés után van, és nem közben. Az erkélyről jól kivehetően látni lehet a tűzfészket, ami egyre jobban terjed, ki tudja, milyen pusztítást végez, és milyen károkat hagy maga után. Mivel ez az utolsó napunk Drevenyikben, ma este egy kicsit kirúgunk a hámból. Felnőttek és gyerekek egyaránt izgatottan várják az estét, a vidám beszélgetés majdnem éjfélbe torkollik, mire észrevesszük az idő múlását. Holnap már hazafelé kell vennünk az utunkat Magyarország felé, de nem indulunk túl korán, a délelőtt tíz órai időpont elfogadhatóan hangzik. V. rész Vasárnap hajnalban, a késői lefekvés ellenére is kiülök az erkélyre, és magamban elraktározom a látnivalót. A tegnapi tűz nyomai még most is láthatóak a túloldalon, ezzel együtt meghatóan szép a táj látványa. Az öböl végénél, ahol a part lankásan a tenger felé szalad, áll egy kis kápolna, ami kezdettől fogva megragadta a figyelmemet. Sajnos, nem tudtam eljutni, hogy belülről is megnézzem, de most úgy gondolom, itt ülve elmondok egy imát, hogy hálát adjak Istennek, amiért ilyen gyönyörű helyekre vezetett minket, és áldását kérjem az utunkra, ami a mai napon hazavisz bennünket Magyarországra. Az úton hazafelé már az ismerős tájakon haladunk, de még egyszer megállunk egy kicsit pihenni a Neretva völgyében. A part, ahol kiszállunk az autókból, kellemes, homokos, a víz fürdésre kiválóan alkalmas. A fiatalok elhatározzák, hogy itt és most, fürdenek egyet. Lekapják magukról az utazó ruhát, s lám alatta a fürdőruha van. Ők már előre készültek erre az akcióra, s mi felnőttek csak irigykedve figyeljük őket, hogy a rekkenő hőségben milyen jó lehet nekik, édes vízben fürödni, úszkálni, pár percre felüdülni. Ezután már csak néhány helyen állunk meg, kötelező pihenőket tartva, de érezzük, hogy jóval könnyebben viseljük az út fáradalmait és a meleget, mint amikor jöttünk. De hiszen ez természetes, mert most a finom tengeri levegőtől feltöltődve, kipihenve indultunk, és nem is hajnali öt órakor. Igaz, a határ még nagyon messze van, és tudjuk jól, hogy ha minden rendben megy, akkor is csak éjfél körül érünk majd haza. De ez sem zavar senkit sem, mert a pihenés, a sok szép látnivaló emléke még bennünk él, s úgy gondolom, még nagyon sokáig ebből fogunk otthon is új erőt meríteni a későbbiek során. Befejezés Határtalanul büszke vagyok arra, hogy a magyar történelem eme nevezetes helyszínein járhattam, és most már a valóságban is láthattam a szent hegyeket, a dubrovnyiki erődöt, és megismerhettem a bosnyák földön futó Neretva hegyek közé ékelt völgyét, ami legalább annyira elbűvölt, mint a tengerparti városok látványa. Abban az időben, amikor még három tenger mosta Magyarország határait, csak hintóval, lovas szekéren, lóháton lehetett megközelíteni a mesékbe illő erdőket, a szirtek tetején lévő várakat, erődítményeket. Több hónapba telt, amíg egyik helyről a másikra eljutottak az emberek, mégis úgy gondolom, abban az időben is boldogan vették a fáradtságot, hogy felfedezzék hazájuk adta természeti kincseiket, a hegyeket, a tengert. Mária király emléke már régen elhalványult, de a kor, melyben élt, a mai napig meghatározó volt a történelem alakulására. Sajnos, az emberek hatalomvágya, erőszakos cselekedetei a mai világban sem ismeretlenek, erre jó példa a nemrég befejeződött szerb-horvát háború, melynek komoly áldozatai és maradandó veszteségei keletkeztek. De a béke vágya szerencsére még nem tűnt el a jó érzésű emberek szívéből, s talán a történelem sötét korszakai nem ismétlődnek meg újra és újra, hanem háborúktól mentes, szép élet vár a jövő nemzedékeire. Úgy legyen! Szabóné Antal Éva (Egy kis leszámolósdi - mellékes és óvatos szerkesztői megjegyzés: a "három tenger mosta Magyarország határait" kifejezés inkább a nemzeti mitológa, mintsem a történelem része, hisz valójában az adott időben nem egy egységes (Magyar)országról, hanem egy adott uralkodó személyéhez kapcsolódó országcsoportról volt szó. Ugyanúgy, ahogy az osztrákok sem mondhatják azt, hogy hazánkra is kiterjedt Ausztria területe azért, mert közös volt az uralkodónk. Tudjuk, igény lett volna rá :) A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet
E-mail:
szerkeszto Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >> |
A Nap itt a tengerparton a földrajzi adottságnak megfelelően, a hátunk mögött lévő csodálatos hegykoszorú mögül indul el szokásos napi körútjára. A velünk éppen szemben lévő Hvar-szigetet lassan elérik a nap aranysugarai, és megvilágítják a szürkeségből kiemelkedő csúcsokat, völgyeket, dombhajlatokat. 
Elindulunk az egyik kis szűk sikátor lépcsőin felfelé, ahol szinte minden lépcsőfoknál újabb és újabb látnivalóba ütközünk. A város lakói hamar elfelejtették a háború okozta sebeket, és szeretnének olyan zavartalanul élni, mint azelőtt. Játékos, vidám kedvük jelei mindenütt láthatóak.
utikalauz.hu (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk)
