Fajszi Bence: Biciklivel a Baska tetejére, avagy 400 kilométer az Adriánál – Horvátország – 2015

A Krk-szigeti kecskék talán még ma is emlegetik azt a különös pillanatot, amikor három magyar biciklis  megjelent mellettük a Baska-hegy oldalán a tető felé araszolva. A lenti beszámoló szerint szerzőnk és két társa csinált más érdekes dolgokat is a 400 kilométeres adriai kerékpártúrán.

 

2015 szeptemberében két barátommal felkerekedtünk egy fergeteges horvátországi kerékpártúrára. Budapestről az Opátia szélén lévő Icici nevű településig kocsival mentünk, tetőre rögzítve a három bringát. Iciciben egy panzió parkolójában helyeztük biztonságba a verdát, és onnan kitekertünk Icici betonozott tengerparti strandjára.
Hogy miért Icicit választottuk kiindulási pontnak? Itt a strand melletti kikötő vonalában kezdődik az a tengerparti sétány, ami végig visz a teljes opátiai tengerparton. Egyszerűen csodás!

A lapos terméskövekből kirakott sétány a tengerpart sziklafalába vájva kanyarog kilométereken át. A tervezésnél nem vettem figyelembe, hogy esetleg ez a sétány csak a gyalogosoké. Mikor oda értünk láttuk, hogy kerékpárral behajtani tilos tábla köszönt minket mosolyogva. Mi visszamosolyogtunk, és renitens énünket megvillantva vígan végig tekertünk rajta. Senki nem szólt ránk, nem büntetett meg. Mondjuk azért ésszel duhajkodtunk, mert a környezetet csodálva lépésben tekertünk.
Első megállónk a sétány végén lévő opátiai fő utca, mely Monte Carlo kistestvéreként terpeszkedik a tengerparton. A fényűző tengerparti szállodák, a méregdrága autók, pazar éttermek villantak a szemünk elé. Onnan a közeli tengerparti Park Angiolina szépséges ösvényeire tekerünk át.

 

A park után már nagyobb forgalmú közútra kényszerülve az Opatijska utcán tekerve a tengerpartra épült Kantrida stadionnál érkeztünk be Fiumébe. A hegyoldali utcácskákon tekerve olyan érzésünk támad, mintha a Rózsadomb vagy a Svábhegy századelőn épült villái, nagypolgári házai közt tekernénk. A belváros irányába gurulva pedig amolyan Andrási út házai érzés fogott el. Nemhiába, hisz az építkezések fénykorában, az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején magyar építészek vezetésével, magyar hivatalnokok felügyelete alatt épült ki a város, mint az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb kikötője. Érdekes adat, hogy itt született 1912-ben Kádár János is. A mai napig a környező, tengerrel nem rendelkező országok szabad kikötője itt Fiumében található. A korabeli magyar térképhez képest a belváros elrendezése mit sem változott.

A környezeten való álmélkodás közepette a Liburnijska utcában lévő ZTC plázába zavart be minket az eső, ahonnan alig bírtunk a monszunra emlékeztető időjárás miatt kimozdulni. Egy idő után a szakadó eső ellenére tovább indultunk, nem kis lelki erőről téve tanúbizonyságot. Szakadó esőben és sötétben érkeztünk el Fiume sétáló utcájába, melyet csak “A Korzó”-ként emlegetnek. Sok szépen felújított barokkos épülettel szegélyezett, leginkább a mi Váci utcánkra emlékeztetett. Kiszúrtuk magunknak a “Hostel Korzo” feliratot az egyik barokk épület erkélyére kiterített molinón. Ez az épület közvetlenül a 15. században épült óratorony mellett állt, így itt ágyat béreltünk egy hat személyes szobában. (1 ágy ára 5000 Ft volt.) Másnap reggel már világosban és napsütésben le is fotóztuk.

A bringák elzárását követően elindultunk felfedezni a várost. Gyalog a szakadó eső nem is annyira zavaró, mint bringával 30-al csapatva! Megnéztünk a kikötőt ahol hatalmas, számunkra roncsoknak tűnő hajók vesztegeltek.

Utána a sétálóutca környezetében lévő kisebb utcákat jártuk be, ahol rengeteg hangulatos kis kocsmát láttunk, tömve helyi fiatalokkal. Az egyikbe betértünk, és hajnali kettőig ki sem jöttünk onnan. Igaz akkorra már nem esett az eső, de elég elázva értünk vissza a szállásra.
Másnap reggel korán indultunk, de a várost 11-re tudtuk csak elhagyni, mert nem akart menni az a fránya tekerés hegynek felfele. A tengerparti úton tekerünk, de folyton fel-le kanyargott az út.

Az első csoda, ami a szemünk elé tárult egy öböl volt a várostól nem messze, ahol a zöld fák közül hatalmas tengerjáró hajók fém kolosszusai emelkedtek ki. Ez Vhr Martinscice teherkikötő, ahova tengerszintig lejt az út, majd ismét masszív emelkedésbe kezd. A fiumei olajfinomító mellett eltekerve már szemünk elé tárul a szárazföldet Krk szigettel összekötő híd ködbe vesző távoli látványa. Ez megacélozza izmainkat, és nagyobb sebességre kapcsolva toljuk a hegymenetet. A terep nem kedvez, mert a légvonalban 10 km-re lévő hídig egy nagy öblöt kell még megkerülni, ami így 30 km hosszúra nyújtja az utat. Az öbölben az Osztrák Magyar Monarchia idejében másik jelentős kikötőként jegyzett Szádrév település található, melyre az útról megkapó kilátás nyílik.

 

 

Az öböl körüli út a képen a háttérben is látható autópályának köszönhetően kis forgalmú, gyönyörű fehér sziklába vájt és sok apró stranddal tagolt.
A strandok általában betonozott parttal rendelkeznek. A strandokon két villanypóznát “V” alakban egymáshoz rögzítenek, és keresztbe fa rudakat rácsavarozva rögtönzött létrát készítenek belőle. Ezek a “létrák” ki vannak pányvázva acél sodronyokkal, és így lógnak be a sziklafalakról a strandok kristálytiszta, de több méter mély vize fölé. Számításaim szerint így 10-20 méter közötti magasságból vetheti a habokba magát a vállalkozó szellemű vagány.

 

Mi győzködtük egymást egy ideig, hogy próbáljuk ki, de mivel még hosszú volt az út és sok tekerés várt ránk nem akartunk erre időt pazarolni. Na jó, ez csak a kifogás, valójában mindhárman nyúlbélák voltunk, és féltünk leugrani.
A Krk híd előtt csatlakozik be az általunk kerekezésre használt tengerparti út a hídhoz vezető nagy forgalmú útba. Csak úgy dübörögnek a német rendszámú lakóautók. A kerékpárral való átkeléshez nem kell hídpénzt fizetni, de csak az útesttől szalagkorláttal elválasztott keskeny kis járdát használhatjuk. A széles kerékpáros táskáinkkal alig férünk el ezen a járdán. Nagy ügyesség kell, hogy végig tekerjük mind az 1400 métert, mely a híd hossza.

 

Ezt a hidat 1980-ban adták át, és akkor ez volt a világ leghosszabb betonból épült ívhídja. Az úttest a vízfelszín felett 60-70 méter magasság közt húzódik, így a keskeny járdáról letekintve szinte vonz a mélység. Tériszonyosoknak nem ajánlott.
A híd sziget felőli oldalán sziklába vájt útvezetéssel találkozunk, melyet követően egy fennsíkon hatalmas autóparkoló van. Ott a sziget panziósai nyüzsögnek, és a megálló turistákat rohamozzák ajánlataikkal.
Minket több német és angol utazó is megállított, hogy látták amint a hídon tekertünk. A kocsiból ülve aggódtak az életünkért, nehogy a viharos szél belesodorjon minket a tengerbe. Elmondták, hogy a múltkor is várniuk kellett az átkeléssel, mert ha több mint 100 km/h széllökések vannak, lezárják a hidat. A mi átkelésünknél is igen erős szél fújt, de szerencsére hátulról a szárazföld felől.
A sziget főútján hatalmas forgalom közepette tekertünk kb. 5 kilométert, majd a reptéri körforgalom után balra elsőként vezető kis forgalmú betonútra kanyardunk.

A táj gyönyörű, a háttérben a zöld növények közt a tenger kéklik elő. A szárazföld felől gyakran lecsapó Bora miatt, valamint az egyébként is erős szél miatt a növényzet érezhetően alacsonyabb, mint a szárazföldön eddig tapasztalható volt. Autóval alig találkoztunk, míg Cizici tengerparti faluig nem érünk. Ott pucér német öregemberek mosolyognak ránk a tengerparton. Nem tudjuk megállapítani, hogy ez most valójában naturista strand, vagy csak a 60 feletti germánok dobálják le magukról kötelezően mindenhol a textilt. Ebből a faluból kifele tekerve látjuk meg először a mediterránemuban olyan hangulat feldobó természetesen növő kaktuszokat egy telek kerítése mellett.

Cizici és az öböl szemközti oldalán fekvő Klimno falu közt az út az öböl lápos oldalát kerüli, ahol egy hosszú móló vezet a lápon keresztül a nyílt víz irányába. A mólóra feltekerve azzal a furcsa ténnyel szembesülünk, hogy a mólón addig négereknek nézett emberek mind az europid rasszhoz tartoznak, csak valami misztikus indíttatásból a fortyogó büdös lápban, mint ogrék hemperegnek, aztán örömittasan a mólón heverésznek. Mivel az ogrék főként nők voltak, így feltételezem, hogy a sárnak valamiféle szépészeti hatása lehetett. Mint utóbb utána olvastam, ezt a részt homokos strandként hirdetik. Nekem csak a láp maradt meg, homokra semmi sem emlékeztetett. Aztán találtam egy cikket, hogy az itt lévő homokos strandon lévő sár bőr és ízületi gyulladás csökkentő hatással bír. Na, mondom én, hogy nem homokos strand ez, hanem csak láp.

Klimno kedves kis városába betekerve a tengerparton egy, közvetlenül a tengerbe nyúló terasszal rendelkező étteremben állunk meg ebédelni. Restauran Zal kedves a kiszolgálás, finom az étel, és pazar a tenger és a távoli szárazföld hegyeinek látványa.

A vörösbor-narancslé keverék is jó, ami állítólag Horvát nemzeti ital, és “MISMAS” a neve. Két Mismas és az elfogyasztott tengeri herkentyűk után emelkedett hangulatban földúton folytatjuk tengerparti kalandozásunkat Silo faluig. Kocsival is járható a földút, csak nehezen.

Itt véletlenül akadunk bele a falu központjánál található homokos strandba, aminek neve Pecine beach. A parton ingyen használható öltözők, zuhanyzók állnak. És a strandtól a falu szélén lévő kikötőig hangulatos sétány is vezet. A víz tiszta, és tényleg homokos az aljzat is. Bent a tengerben felfújt mesterséges sziget ringatózik, ahova beúszva arról Pazar fejeseket lehet ugrálni. Fürdés után a kikötőig elkerekezünk, majd tovább egy búvárbázis mellett a Silo melletti félsziget sziklás kiugró nyúlványára. Csodás és egyben megkapó is a látvány. A sziklákkal borított félsziget elkeskenyedik. A sötétkék tenger gyönyörű keretet von a lenyugvó nap fényében vajszínűen csillogó félsziget sziklái köré.

A már kezdődő szürkületben egyre nagyobb tempót diktálva Polje falun keresztül tekerünk, majd egy termékeny síkságon haladunk Risikán át Vrbnik felé. Vrbniknél nem balra a falu felé, hanem jobbra kanyarodunk, mert el akartuk érni a Krk városból Baska irányába vezető 102-es főutat.

Jó lett volna az esti Vrbniket megnézni, szerepelt is az útitervben, de Baskába mindenképpen még aznap szerettünk volna eljutni, és a reggeli macskajajból adódó megcsúszott elindulásunk levét most kellett meginnunk. A 102-es útra kiérve nagyobb forgalommal szembesültünk. De még nem is ez volt az igazi probléma, hanem az a 15 kilométeres folyamatos emelkedő, amit egy kiadós tengeri fürdés után nehezen fogadott elkínzott izomzatunk. Az Obzova hegység 569 méter magas csúcsa közelében vitt az út. Mivel korom sötét volt, csak abból éreztük, hogy már igencsak magasan lehetünk, hogy a hideg szél egyre erősebben fújt, és a párás tengeri levegőt kristálytiszta hegyi levegő váltotta fel. Mi meg izzadtunk mint a pej lovak. A csúcsot követően több mint 10 kilométeres jutalom gurulás következett egészen Baska üdülőfaluig.

Mivel este 11 volt, így egy apartmanos sem adott ki nekünk szobát. Arról nem is beszélve, hogy mikor megtudták, hogy csak arra az éjszakára akarunk maradni mindegyik hangosan kiröhögött bennünket. Aztán az egyik jobb érzésű javasolta, hogy itt van a falu határában a Zablace kemping. Oda betekerve csak ámultunk, hogy milyen szuper kempingre akadtunk. Gondozott növényzet, csodás utacskák, szép fű. Aludjunk sátorban? Vetődött fel a kérdés. Volt nálunk! Készültünk ám! Megkérdeztük az árakat, és egy mobilház nem volt sokkal drágább mint a sátorhely egy éjszakára. Na, jó azért drágább volt, de negyvenen túl ha teheti elkényelmesedik az ember. És mit számít az a két-három ezer Forint különbség, ha a kényelemről van szó! Na meg persze arról, hogy ha este el akarunk menni gyalog piálni, akkor jobban járunk, ha a mobilházba elzárjuk a bringákat, és nem a sátorban hagyjuk.
Elfoglaltuk a mobilházat, ami szép és, tiszta volt.

Gyorsan lezuhanyoztunk, és bevetettük magunkat a Baskai parti éjszakába. Gyönyörű parti sétány, hemzsegett a nép szeptember vége ellenére is. Kocsma, étterem egymás hegyén, hátán. És az egyik tengerpart bisztróban még többen ültek, mint általában a többiben. Menjünk ide, jó lehet. Kiderült a vonzerő. A boltban 9 Kuna egy sör, itt 10 Kuna volt egy 0.5 literes korsó. Hallelúja, ma is elázunk! Egy kiadós sörözés után bevettük magunkat az óváros kacskaringós sikátoraiba. Olyan kellemes hangulata volt, hogy mindhármunkat magával ragadott.

A városka kempingel átellenes végén lévő kis öbölben kacsáztattuk a köveket, majd visszaballagtunk a mobilházhoz. Mivel éjszaka érkeztünk, a város fényein kívül másra nem is figyeltünk. De miután a holdfényben botorkáltunk a ház felé, feltűnt, hogy fölénk tornyosul egy nagy felhőfront. Meg is állapítottuk, hogy nagy esőre készülhetünk, mert rondán néz ki ez a sötét felleg. Reggel jöttünk rá, hogy az nem felleg az, hanem hófehér sziklákból álló csupasz hegylánc. Baska tengerpartján reggeliztünk majd fürödtünk. Kellemes, kavicsos, homokos strandja van.

Utána elhatározzuk, hogy egy életünk-egy halálunk, ezt a fölénk tornyosuló hegyet megmásszuk! Kerékpárral! Megtudjuk, hogy hegymászó túra útvonal vezet fel a hegyre a Baska melletti Batomalj nevezetű településről. A hegy másik oldalán található Stara Baska falu, ahova a hegymászó turisták Batomaljból kb. 4 óra alatt át is szoktak érni. Így az oda vissza útra egy napos túrákat szerveznek a városban. Kérdezték, hova tesszük a bringáinkat a mászás idejére. Magunkkal visszük válaszoltuk. Kivitelezhetetlen feladat, vissza fogunk fordulni, mondták és legyintettek. Másztunk már sokszor kerékpárral a hátunkon, csak akkor nem voltak 20 kilós bringás táskák felszerelve rájuk.

Nekiveselkedtünk. Batomaljig enyhén emelkedő betonút vezet. Ott a Villa Maja mellett egyenesen a hegy felé egyre meredekebben emelkedik az utca. A végén már le kell szállnunk a kerékpárról, mert szinte függőleges az út. Mikor vége szakad, szerpentines földút indul, melyet egyszer csak egy drótkerítés, raja csukott kapu zár el. Zavartan toporgunk, hogy most itt vajon mi van. Egyszer csak hegymászó csoport jelenik meg a kerítés mögött, akik elmondják, hogy csak a hegyen élő kecskék miatt van lezárva kerítéssel ez a rész, nyugodtan menjünk be. De bringával ez az útszakasz nem járható ám! Mi megcsináljuk, válaszoljuk! Úgy is vissza fogtok fordulni, érkezik azonnal sajnálkozó hanghordozással. Nekiindulunk, toljuk a bringákat az apró szikladarabokkal teleszórt hegyoldalon a fák közt.

A szikladarabokon meg-megcsúszik a lábunk, a kerékpárok fékét ilyenkor tövig húzva szinte azokba kapaszkodunk. Alig haladunk, de már egész belsőnk remeg a fáradtságtól. Egyszer csak ritkulni kezd a növényzet, és elérkezünk a sziklás hegyoldalhoz, ahol kezdetben a kisebb-nagyobb sziklák közt srégen felfelé szerpentint formálva meredek gyalogút kezdődik.
Hegymászók csoportja jön velünk szemben lefele. Mind megállnak, majd Crazy felkiáltással meghajolnak. Elmondják, hogy a gyalogút hamarosa megszűnik, és hatalmas sziklákon keresztül juthatunk fel a csúcsra. Megpróbáljuk, nyögjük ki elcsigázottan. A gyalogút el-eltünedezik, szinte függőlegesen mászunk.
Atán az ösvény teljesen elfogy, és szikláról-sziklára vonszoljuk magunkat és bringáinkat. Van olyan szikla, aminek ötször veselkedünk neki. Úgy csináljuk, hogy ketten segítünk az éppen mászónak a bringát felhúzni.

 

3 óra aktív küzdelem után már látjuk a hegy tetejét, a sziklák egyre nagyobbak és nehezebben megmászhatóbbak lesznek. Az utolsó métereken már nem fordulhatunk vissza, így emberfeletti erővel küzdünk a gravitáció egyre hatalmasabbnak tűnő erejével. Rajtam sportcipő van, de a többiek kerékpáros bakancsának merev talpa még nehezebbé teszi a mászást, és minduntalan megcsúsznak benne. A sziklák éles pereme mindegyikünk lábát és karját több helyen felsebezte. A vér és az izzadság keveredik testünkön, háborús filmeket idéző látványt nyújtunk. És eljönnek az utolsó méterek, ahol a sziklafalban egy átjárót pillantunk meg, amin keresztül feljutunk a hegytetőre.

Az első percekben csak lerogyunk a kerékpárjaink mellé, és remegve fújtatunk. Óriásit másztunk, és rajtunk kívül szerintem ember kerékpárral ezt az utat még nem tette meg. Még bringa nélkül is embert próbáló túra ide feljutni. Miután magunkhoz tértünk ez a panoráma tárult a szemünk elé.
Csak ámulunk, és nem győzünk betelni a csodás látvánnyal. Visszatekintünk Baska településre, és jó érzéssel tölt el, hogy egy fél nap alatt ugyan, de amit elhatároztunk véghez is vittük. Feljutottunk a hegyre. Baska a hegytetőről nézve ilyen csodás látványt nyújt.

 

A hegyoldalról a tetőre vezető szurdoknál táblákra figyelünk fel, melyek onnan gyalogszerrel megközelíthető helyeket jelölnek pontos távolság és magasság megadásával. Igazi túrázó paradicsom ez a hely. Napokat tudnánk itt eltölteni.

A lankás fennsíkon az ott lévő sziklákból 1-1.5 méter magas falak húzódnak végeláthatatlan hosszban. Krk városban szállásadónk elmondja, hogy régebben a fennsíkon haszonnövényeket termesztettek, és az ott lévő termőföldet csak a sziklák felszedése útján tudták elérni, így falakba rendezték a sziklákat. Ezek a falak a szikla tároláson kívül arra is szolgált, hogy a növényeknek a hegytetőn állandóan fújó széltől menedéket biztosítson.
A fennsíkon tekerve a magunkkal hozott pálinkából fogyasztunk serényen, aminek következtében a Stara Baska felé vezető erősen lejtős sziklás hegyi úton mindhárman párszor sikeresen elestünk. Az esések után úgy döntünk, hogy olyan meredek a lefelé vezető út, és annyira instabilak a kis sziklák, no meg a pálinka miatt mi is, hogy helyenként inkább toljuk a kerékpárt.

 

Stara Baska egy igazi kis zsákfalu. Kevés turista és részben érintetlen környezet jellemzi. Aki szereti elkerülni a zsúfoltságot, és kis kietlen strandokat keres, annak ajánlom ezt a fantasztikus eldugott kis helyet. Apró tengerparti étteremben pihentük ki a fáradalmakat, és csodáltuk a szemünk elé táruló képeslapra illő látványt.

A pihenő után igencsak elcsigázottan indultunk tovább Krk város felé. Hegyre fel, hegyről le út következett. A hegyoldalban meredeken emelkedő úttól balra gyönyörű homokos, aprókavicsos öblöt pillantunk meg. Oda kb. 100 méter hosszú gyalogösvény vezet le. Vita alakul ki köztünk, hogy ilyen hulla fáradtan menjünk-e le, vagy sem. Én érvelek amellett, hogy menjünk le és vadkempingezzünk ott. Van, aki más véleményen van. Így ezt kihagyjuk. Utána olvasva fogom a fejem, mert ez volt Oprna Bay, amit Horvátország 10 legjobb partja között tartanak számon!

 

Hegyi utakon küzdve érjük el Punat városát már sötétben, ahonnan Krk városba tekerünk át. Az óváros felett a Vinogradska utca és Borik utca sarkának közelében álló háromemeletes ház előtt kiadó apartman táblára figyelünk fel. A késői időpont ellenére a tulaj férfi kedvesen fogad, a ház tetején lévő három szobás apartmanba vezet. Az ár nem vészes, és a férfi nagyon barátságos. Elmeséli, hogy ők Zágrábban laknak, és ez a ház a háború előtt nyaralóként funkcionált. De a háború óta rákényszerülnek, hogy kiadják a szinteket. Miután megkínáltuk pálinkával elmesélte, hogy az sem utolsó, hogy a nyaraló kiadását alapvetően az anyósa felügyeli, aki a földszinten lakik, így ők zavartalanul élhetik minden napjaikat Zágrábban. Jót derülünk az önvallomáson.
Éjfél körül levánszorgunk a kb. 5 percre lévő belvárosi sétányra, de a város felfedezésére már nem jut energiánk. Középkori városfal még a sötétben is látványos, no meg a Frangepán erőd ódon sziluettje is sokat sejtet. Fél óra után az apartmanban pillanatokon belül mély álomba szenderülünk. Reggel az apartman hatalmas erkélyéről az óváros háztetőinek, valamint a tenger türkizkék színének látványa fogad. Jobban nem is indulhatna a nap.

A tulajdonos elmeséli, hogy a városban számos műemlék, templomok, várak, székesegyház mellett középkori hangulatot árasztó sikátoros városrész is található, valamint a várostól Punat irányába belógó félszigeten található nemzeti park területén számos sziklás, romantikus strand vár arra, hogy felfedezzük. Mivel minket sürgetett az idő, és el akartuk érni a Krk szigetről Cres szigetre tartó kompot minél hamarabb, így a tulaj készségesen elmagyarázta a legrövidebb utat a Krk szigeten lévő Valbiska kikötőjéhez, ahonnan a komp indul. A várost Vhr falu felé vezető kis forgalmú úton hagytuk el, majd Skrbcicinél balra fordulva a nagy forgalmú 104-es úton értük el Valbiska kikötőjét. A komp óránként járt, a jegy 20 Kuna körüli összegbe került bringával. A hajó kifutott, és mi élveztük, hogy végre nem saját erőből kell megküzdeni a távolsággal.

A Cres szigeti Merag kikötőjéhez megérkezve nem hittünk a szemünknek. A kikötőtől az út végeláthatatlan meredekségben futott az ég felé. Soha nem gondoltam volna, hogy egy tengerparti örömbringázás ilyen Alpok túrát is überelő hegyi tekerésekre kényszerít. No, uccu neki, elkezdtük felfelé nyomni a pedált.

Minél magasabbra jutottunk annál csodásabb lett a kilátás. A tenger színe a betekintés szögének változásától folyamatosan sötétedett. Miközben a mediterrán fűszeres illattal telített levegő szétáradt 100%-ban kihasznált tüdőnkben, a szabadság érzése kapott el bennünket, amint a végeláthatatlan kékséget szemléltük hatalmas fizikai megterhelés közepette. Ez ismét egy olyan pillanat volt, amikor az ember teljesen a természet részének érezheti magát.

A képen látható kanyar után már elég magasról láttunk rá a sziget partvonalára ahhoz, hogy feltűnjön egy kis sziget lent a távoli mélységben.

Elhatároztuk, hogy a legelső ösvényen megpróbálunk oda lejutni. Végülis megmásztuk Krk szigetén a csupasz sziklás hegyet, mi nekünk egy kis ősborókás. Elkezdtünk lefelé ereszkedni egy földúton, mely nagyjából a part menti sziget irányába tartott.
Vadon csatangoló kecskék és birkák közt egy olajfaligetbe érkeztünk, ahol az út megszűnt, és a fák közt toronyiránt vaktában tekerve értük el a kietlen sziklás tengerpartot. Ott balra kb. fél kilométerre megpillantottuk az útról látott kis szigetet, amit egy keskeny földnyelv kötött össze a szárazfölddel. A bringákat a sziklás parton a földnyelvig toltuk, ahol csodás öblöt pillantottunk meg.

 

Azonnal elővettük búvárszemüvegeinket, és rohantunk befele a kéklő habokba. Azért a rohanás közben nagyon a láb alá kellett nézni, mert már a part közelében a víz alatti köveken is hemzsegtek a fekete tengeri sünök. A köves tengerfenék egy idő után homokossá vált ahol kagylók meszes vázai hevertek mindenfelé. Gondolom a sziklás partfalból sodorhatta ki őket az áramlat. Kagylógyűjtés közepette megérkeztek körénk a kíváncsi bohóchalak. Látványos színük elkápráztatott a víz alá szűrődő fényben. A bohóchalakon kívül rengeteg, általam nem ismert kevésbé színes halacska is úszkált a vízben. Miután kimerültünk a búvárkodásban, elindultunk felfedezni a kis sziget belsejét. Bokrok, magas fűcsomók és agyagos vöröses talaj váltogatta egymást. Ha lett volna nálunk megfelelő mennyiségű étel (kis szalonna, hagyma és kenyér), akkor itt felvertük volna sátrainkat és itt maradunk éjszakára. De nem volt ennivalónk, így ez a kalandos éjszaka kimaradt az életünkből.

Miután a sziget partjáról visszamásztunk a betonútig, nekiindultunk Cres város felé az útnak. 10 kilométer után értük el azt a kereszteződést, ahol a mi kis betonutunk becsatlakozik a szigetet hosszában kettészelő főútba. Azon egyenes vonalban legurultunk a város irányába, de a város előtt hatalmas táblán Camp Kovacine feliratot pillantottunk meg. Jaj, de jó, tudunk ma este sátorozni, kiáltottunk fel. Akkor még nem sejtettük, hogy életünk eddigi legjobb kempingjébe készülünk bemenni. Fillérekért váltottuk meg a sátorhelyünket. Lementünk a kemping parti sétányára, és elállt a lélegzetünk a csodás hangulattól és látványtól.
A sétány mellett sziklákból kialakított teraszokon lakóbuszok, sátrak és lakókocsik sorakoztak. Mi kiszúrtunk magunknak a sétány mellett egy kis üres területet, ahova felállítottuk speciális kerékpáros sátrainkat. Ezeknek a sátraknak az a specialitása, hogy önálló vázszerkezettel nem rendelkeznek, hanem a kerékpár képezi a sátor vázát. Farral betoljuk a bringát, a kormány két szarva a bejárat feletti merevítő, az ülés pedig a sátor tetővonalának hátsó támasza. A bringa láncos oldalára szoktam pakolni a kerékpáros táskát, míg a járgány másik oldalára terítem a laticelt és a hálózsákot. A felállítást követően így néztek ki a sátraink.

 

Sátrainkat a felettünk bandázó német nyuggerekre bízva nyugodt szívvel indultunk el a kemping sétányán a város felé. Egy kis kapun keresztül rögtön a városka tengerparti sétányával van összeköttetésben a kemping sétánya. Cres város Baska belvárosához hasonlóan igazi mediterrán, kis sikátorokkal tűzdelt gyöngyszem. A kikötőjének olyan hangulata van, ami mindhármunkat elvarázsolt. Egy kikötői étterembe beülve élveztük a szeptember végi nyárestét. No meg fizettünk vagy száz eurós cehhet a végén.

Nagy szerencsénk volt az idővel, mert még így este is 20 fok felett maradt a hőmérséklet, és a tenger vize is fürödhető volt. Egy kiadós alvást követően miután felkeltem, és kipillantottam a sátor ajtaján, rögtön fürödhetnékem támadt.

A kemping tengerpartja homokszínű aprókavicsos, ami bemenetel után sem vált át sziklássá, viszont hamar mélyül. Talán a reggeli időpontnak volt köszönhető, de olyan gazdag tengeri élővilágot pillantottunk meg, amit a vörös tengerben láttam utoljára. No persze nem korallzátonyra kell gondolni, hanem csak a tengeri uborkák, medúzák és halak hemzsegésére.

Úszás és búvárkodás után elmentünk a közeli zuhanyzóba. Feltűnt, hogy mindenki pucéran sétál, biciklizik, teniszezik, vagy akár csak kocog. Mint kiderült, a sima és a naturista kemping rész nincs egymástól elválasztva, és mi pont a kettő határán vertük fel sátrainkat. Bementünk egy zuhanyzóba, és elkezdtünk tisztálkodni. Körülöttünk rengeteg pucér nő zuhanyozott, de mivel naturista részen voltunk azt hitük természetes. Mikor már törölköztünk, akkor odajött hozzánk egy hölgy nagy mosollyal az arcán, és közölte, hogy ez a női zuhanyzó. Akkor jöttünk zavarba. Nem hittük volna, hogy ez a naturista részen is el van különítve.

Ezután a pikáns élmény után összecsomagoltuk a cuccainkat, felmálháztuk a drótszamarainkat, nekivágtunk túránk utolsó napjának.

Cres várostól a sziget északi részén található Porozina kikötője felé kerekeztünk a sziget főútján. Érdekes forgalmi hullámokkal találkoztunk. Óránként konvojban jöttek a kocsik szembe, mivel mikor a komp hoz egy adag járművet, azok egyszerre jönnek, utána meg egy órán át semmi. Így az igazi öröm főúton kerekezni. De azért ez a főút sem hatsávos autópálya azért. Cres sziget főként sziklás, hegyes, olajfa ligetes. Budapesttől 600 kilométerre egy teljesen más világ. Nekem ez a sziget tetszett a legjobban. Olyan kellemes mediterrán hangulattal találkoztam, mint a jóval távolabbi görög szigeteken. A szeptemberi forróságban a sziklás környezetben tekertünk felfelé. Egyszer csak a szigetet alkotó hegylánc tetejére jutottunk, ahol szinte vízszintesen kanyargott az út, kilátást engedve hol a sziget jobb, hol bal partja irányába.

Ilyen csodás utat régen láttam. Mintha repülőről tekintenénk le a tengerre. Balra a távoli Isztriai félsziget hegyláncai húzódnak, jobbra pedig Krk sziget fehér sziklás kopasz hegyeit láthatjuk. Hunyorogva azonosítjuk be azt a sziklás hegyrészt, melyet pár nappal ezelőtt megmásztunk. A bringa csak úgy suhanna az úton, ha nem állnánk meg minden tízedik méteren fényképezgetni. Már le sem szállok a kerékpárról, hanem nyeregből fotózom.

Egy útkereszteződésnél balra Porozina, jobbra Sveti Petar felé visz az út. Mivel egy napja a kis szigetnél eltöltöttünk egy előre nem tervezett fél napot, így nekünk sajnos Porozina felé kell folytatnunk az utunkat, holott beterveztem Sveti Peter ódon falucskáját. A neten található információk alapján a sziget egyik leghangulatosabb, hegyre épült települése, alatta mélykék tengerrel és semmihez sem fogható hangulattal.
Na de nem is fájdítom a szívem. Haladtunk tovább Porozina fele, és az út egyszer csak lejtésbe kezdett. Több kilométeren keresztül egyenletesen lejtett, így könnyedén 40-50 Km/h sebességgel gurultunk egymás mellett. És egy idő után már nem is nagyon éreztük a sebességet, hanem csak úgy üvöltözve beszélgettünk közben, hogy elnyomjuk a menetzajt. Egyszer csak Gabi barátom kormánya összeakadt az enyémmel, és hajszálon múlott, hogy nem estünk az útszéli sziklák közé ötvennel. Mindkettőnk őrangyala megizzadhatott, mert mi csak a manőver sikeres lezárását követően kezdtük el felfogni, hogy az a pár pillanat akár az életünkbe is kerülhetett volna, mikor szerencsére sikerrel korrigáltunk a kormány összeakadás után.
A tempós gurulásnak köszönhetően a komp indulásáig még maradt fél óránk. A kikötő felől nézve az út bal oldalán elsőként nyíló kis utcácskán Porozina településre tekertünk be, és a főút végén balra lefelé vezető lépcsőn egy eldugott kis öbölhöz érkeztünk, melyet egy sziklafal választott el a kikötőtől. A víz kristálytiszta volt, így egy gyors fürdésre még sort kerítettünk. Ez az öböl is egy olyan gyöngyszem lehet, amit csak a helyiek ismernek.

Porozinából Brestovába vitt át a komp. Ez már a szárazföld, csak el kell érnünk a Fiume felé vezető 66-os főutat, és kb. 30 km után el is érjük Icici-t, ahol a kocsit hagytuk. Olyan emelkedő kezdődött a komptól, amilyenre nem számítottunk. És olyan hosszan, hogy még így utoljára jó alaposan meg kellett nyomni a pedált. Már a hátunk közepére nem kívánta egyikünk sem ezt a meredek tekerést. De ennek a hosszú kaptatónak hála, miután becsatlakoztunk a 66-os útba, onnan az enyhe lejtéssel és ebből fakadóan szinte végig gurulással jutalmazott. Mindeközben a buja növényzettel benőtt tagolt partvonal tárult szemünk elé.

Icicibe érve felpakoltuk a bringákat a kocsi tetejére, és haza vettük az irányt. Csodás, élményekben gazdag, hegyekkel teli örömtekerésben volt ismét részünk.

A Baska feletti hegyet és a Cres-en a komptól vezető útról látható félszigetet nem terveztük előre be, így az útvonalunk nagyban módosult. Összesen 400 Km-t tettünk meg, annak ellenére, hogy 700-at terveztünk. Nem láttuk Losinj szigetét, és nem tudtunk Pulába sem átkompozni. De nem bánjuk, mert az előre nem tervezett élmények voltak így visszatekintve a legintenzívebbek.

Fajszi Bence – Budapest, 2016.01.25

Fajszi Bence további írásai az Útikalauzban

 

Itt is feliratkozhat a hírlevelünkre

[ninja_form id=5]