Kövy Zsolt - Álom és valóság

Ajánlás

Az élet szomorú históriáiról, háborúról, hadifogságról, sok-sok elvetemültségről, de ugyanakkor bátor és tiszta szívű emberekről írt könyvemet az életem hű társának, sajnos ma már az örök álmát alvó feleségemnek ajánlom, aki korábbi írásaimat mindig nagy gonddal és szeretettel olvasta végig. Az első kézirat hibáit kijavítgatta, és segített abban, hogy gondolat és forma egymásra találjon, hogy éljen az írás, s a szavak és mondatok hitelessé tegyék az embert, a cselekményt s az eszmét.
Hiszem, hogy itt maradt szeretete így is körülöleli a születő könyvet, s eddigi igeneire onnan is számíthatok.
Bízom abban is, hogy a zord idők megidézése, a mának is felsejlő tanúság olvasót is talál, aki úgy gondolja, hogy az életben való eligazodáshoz a múlt ismerete és üzenete segítséget ad.

a szerző

Álom és valóság

Kővári Zoli alig múlt tizenhárom, amikor máris megcsapta a mindent elvesztés halálos szele. Losonci kisgimnazistaként egy év óta élvezték (1938 óta) az egy magyar hazához tartozás eufórikus örömét, mikor is szinte villámcsapásként kellett, hogy átéljék, hogy kitört a II. világháború, aminek végét, kimenetelét senki sem látta akkor tisztán. Bebújt a félelem a lelkekbe, s a zsenge fiatalok sem voltak kivételek. Jókat fociztak ugyan a grundon, az iskolai vidámság és baráti társaság feledtetni látszott a készülő végzetet, de valami nem volt igazán rendjén. l939. szeptember 3-án mondta be a Magyar Rádió a déli hírekben, hogy Anglia és Franciaország - Lengyelország megtámadása miatt - hadiállapotban tekinti magát Németországgal. Zoli maga is hallotta a hírt, s azt - igazán fel se fogva - szélsebesen vitte a nagybátyjához, aki már az I. világháborút is végigharcolta nagyon fiatalon, s most vezető katonatiszt volt a városban. Sokszor kérdezte tőle, hogy milyen is az a háború ,de ő mindig azt mondta:
- Nem való ez neked, ne beszéljünk róla. - Most már Zoli joggal gondolhatta, hogy a háború elhúzódhat, abba az ő korosztálya is belekerülhet, gondolkozni kell róla, fel kell készülni.
A Vigadótól nem messze lakó nagybácsi nem volt otthon. Csak a fiatalos nagynéni. Neki mondta el Zoli a rádiós hírt. A nénikéje jól leteremtette.
- Tőled kell éppen ilyen rossz hírt meghallani, tudod te egyáltalán, hogy mi következik ebből? - Zoli sápadozva hallgatta a nagynéni kitörését, nem értve, hogy ő ebben mennyire hibás. Hallgatott, nem felelt, s csak később értette meg, hogy a nénikéje már akkor mi mindentől félt, s csak a jogos aggodalom tette felettébb indulatossá.
Azután sem nagybácsikájától, sem mástól sem kapott erre választ. Szüleit, testvéreit, barátait sem faggatta ezzel.
Az idő múlt, ő is érett fiatalember lett. A háború minden fenyegetésével vészesen közeledett. Megértette, hogy neki kell mindent végiggondolni. Elhatározta, hogy megálmodja magának a háborút, az esetleges hadifogságot, hogy valamennyire is felkészült lehessen, ha a rossz napok megérkeznek. Álmodozott a háborús rosszról s nem is kevésszer álmaiban is háborús katona, kiszolgáltatott hadifogoly volt. Ez a realitásérzék egy kicsit meg is nyugtatta, s legalábbis álmaiban és álmodozásaiban még mindent megúszott, diadalmasan átélt, túljutott rajta.
Persze aggodalmai nem múltak el egészen, mert sejtette, hogy a legvadabb álmokat is könnyebb túlélni, mint a sokszor sokkal szelídebb valóságot kibírni.
De nem volt mérce, amihez mérhette volna magát. A háborús könyveket is végigolvasta, de tudta, hogy olvasni is más, s átélni is.
A politika változásai, a hadiszerencse rosszra fordulása egyre közelebb hozta a végkifejletet. Magyarország függetlenségének 1944. évi elvesztése pedig visszavonhatatlanul bizonyossá tette, hogy az ember élete csak egy lélekvesztő kis csónak a viharzó tengeren.

Az osztály fütyül

Kővári Zoltán mogorván révedt maga elé. Ma ünnepelte ugyan 18 éves születésnapját, mégsem örült igazán. Gyorsan visszaidézte magában tízéves születésnapi vidám családi és baráti házi ünnepét, s így még keserűbben gondolt arra, hogy a zord idők milyen kíméletlenül rombolják szét a meghittségre ítélt napokat. Érezte, hogy az egyre közeledő háborús front hamarosan darabokra tépi álmait, reményeit. Szülei, testvérei, barátai ugyan a köszöntés jó rendje szerint kívántak boldog születésnapot, de mindezek ellenére sem oszlatták szét benne a borongás gondolatait. A félelmetesen terpeszkedő jövőkép egyre jobban és kétségbeejtőbben szállta meg képzeletét.
Kővári Zoltán 1944. április 28-án tett sikeres érettségi vizsgát a Rádayak, Kármánok, Szilassyk városában, Losoncon. Rá két napra érte meg a 18. évét. Apja kálvinista lelkipásztor volt, a helyi kultúrélet egyik reprezentánsa, a városi lap főszerkesztője. Anyja evangélikus lelkészcsalád sarja, szelíd és gondoskodó. Bátyja is lelkészi pályára készült, húga tanítónőnek. Amikor Zoltán 1936-ban gimnazista lett, a nagy diákok mindegyike hadi érettségiről beszélt. Az Európa feletti sötét politikai felhőkből ítélve ezt már 1937-re várták. Teltek az évek hadi érettségi nélkül. A város 1938-ban a bécsi döntés nyomán újra visszakerült Magyarországhoz, de 1939-ben minden reményt megkérdőjelezett a kitört II. világháború. Mégis élt az ország, élt a város, bár egyre jobban szorult a hurok az élet, a béke körül. 1944-ben tartották az utolsó magyar érettségit a nagymúltú gimnáziumban, s az jószerivel valóban hadi érettségi volt. Az április végi vizsgát körüllengte a háború szele, riadt félelem ülte meg - nem a vizsgáztatás okán - a tanárok s diákok arcát. A hadihelyzet egyre rosszabbodott. ŕriás bombázók zúgtak el a város felett, a visszavonuló németek már a szinte megvert seregre emlékeztették a bámészkodó városi polgárt.
A németek l944. március 19-én szállták meg Magyarországot, Losoncot is. Az izgalom az iskolában is tetőfokára hágott. A tragikus napon az osztályban Petz tanár úr tartott órát. A tanár úr ezen a szomorú napon történelemórát szeretett volna tartani. Bizonyos, hogy jó szándékból, fiatal diákjait féltve arról kezdett beszélni, hogy minden rendszert el kell fogadni, tudomásul kell venni. De nem tudta folytatni. Az osztály valami titkos belső jelre egyszerre felpattant, s harsányan, elutasító határozottsággal kifütyülte Petz tanár urat. Az osztály fütyült, s a tanár úr kiballagott a teremből. Kőváriék harmincegyen voltak, köztük 4 zsidó lány s 3 zsidó fiú. De ez sohasem okozott problémát. Barátok voltak. Szerették egymást.
Március 19-e után felgyorsultak az események. Esztelen és embertelen intézkedéseket hoztak a zsidók ellen, ez így volt Losoncon is. Már az érettségi vizsgán a zsidó lányoknak és fiúknak sárga csillagot kellett viselniük. Egy rémséges kor megbélyegezte őket, de társaik annál inkább szerették zsidó osztálytársaikat . Egyszerűen nem értették, hogy itt most mi történik. Felfordult a világ, megőrült az ember? Rettenetesen nyomott hangulatú volt az érettségi bankett is. Oda is sárga csillaggal jöttek, de a többiek kikönyörögték, hogy most vegyék le a megbélyegzés jelképeit, felejtsék el legalább ezekre az órákra, hogy megtébolyodott az emberiség. Legyenek, lehessenek legalább néhány órára, nyolc esztendő szép emlékeit felidézve, tiszták és boldogok. Nehezen akarták levenni csillagaikat, amire büszkék voltak, semmit sem szégyelltek; fiatalon és erős akarattal a legrosszabbakra is felkészültnek mutatták magukat. Keresztyén osztálytársaiknak csak annyit mondtak:
- A kor rettenetesen gonosz, de ti nagyon jók voltatok. Ezt sohasem fogjuk elfelejteni.
Kővári Zoltán a születése napján ezért volt nagyon szomorú. Nem értette, keresztyén ember létére különösen nem, hogy mindez lehetséges. A különös bankett a kölcsönös szeretet és aggódás közösségében - nagyobb baj nélkül - végül is szép egyetértésben végbement. Šk levették a sárga csillagot, de csak arra a javaslatra, hogy a többiek is felveszik, ha ezekkel megtisztelik őket. Baj sajnos majdnem abból lett, hogy az evangélikus templom tőszomszédságában, az egykori tanítóképezdében tartott bankettre hívatlanul betoppant a város egyik katonatisztje, akiről feltételezhető volt, hogy ellenőrizni akarta a társaságot. A füleki Pál Laci azonnal felismerte a kritikus helyzetet, mondott egy nagy hazafias beszédet, a lányok és fiúk pedig nekiláttak itatni az ezredes urat, aki szorgalmas és jó ivó volt, s egy bizonyos határon túl már fogalma sem volt arról, hogy hol van. Csak ki kellett kísérni a tavaszi éjszakába.
Már éjfél felé járt az idő, az emlékező és a jövőtől aggódó osztály szedelőzködni kezdett. Végvári Magdi' kedves, szép zsidó lány Zoli vállaira borult. Szinte zokogott. Mondd, mi lesz velünk, mi lesz velünk? Zoli nehezen szólalt meg ... Ti megmaradtok.
/Közülük valóban mindenki túlélte a borzalmakat. Ha hiányosan is, csak ötven év után találkoztak Budapesten és Losoncon is. Magdi Svájcból mindenkinek hozott egy nagy csokoládét, s csak ennyit mondott: ti nagyon jók voltatok./
A fütyülő osztály tisztességét elismerte az idő. Igaz, hogy becsületes álmaikat darabokra tépte a rideg valóság. A háború, a gonoszság kifütyülte az osztályt, de tettük mégis példa maradt.

Egy forró losonci nyár

A szomorú, szerény bankett után még mindenki hazament. Az éjszaka sötétje lassan elnyelte a távozókat, búcsúzkodókat. Senki sem tudta, hogy útjaik hová vezetnek, mikor lesznek újra együtt. Ugyan aláírták, hogy 10 év múlva újra találkoznak, de a kétség ott bújkált mindegyikük szívében.
A májusi szép tavaszt szétrombolta az egyre terebélyesedő politikai végzet. Az embertelen rendeletek sorra követték egymást. A 3000 losonci zsidó is - a Varga utcában kimért és felállított - gettóba került. Minden olyan gyorsan és elháríthatatlanul történt, hogy szinte végig sem lehetett gondolni a beteljesedő végzetet. Az embereket a gettó közelébe sem engedték. A zsidó-keresztény családokat minden irgalom nélkül szétszakították. Reschovszki Artúr főrabbit is gettóba zárták, keresztény felesége, Mária asszony fel sem kereshette, rettenetes sorsa idegeit teljesen felőrölte.
Kiszivárgó hírekből csak annyi volt tudott, hogy élnek, s egyre többet beszéltek arról, hogy a gettót felszámolják, s valahová munkára viszik őket. S már nyárba hajlott lassan az idő, mikor híre jött, hogy levitték őket a városból. A legrosszabbra akkor még senki sem gondolt, de mégis iszonyatos félelem nehezedett rá a lelkekre, szomorú lett az egész város.
A Sztójai-kormány hatósága nem tévesztette szem elől az ifjú érettségizetteket. Zoliékat légvédelmi figyelő szolgálatra osztották be a református templomtoronyba. Az 54 méter magas forgó kakasos torony mintegy 30 méter magasságban lévő erkélyén távcsővel figyelték a fiúk a légteret, s telefonon jelentették, ha repülőgépet láttak. Az erkély magasságában a toronyban volt egy kis szobácska, ahol egymást váltva pihenni lehetett. A kilátás gyönyörű volt, az alacsony Tátráig is el lehetett látni, az amerikai bombázók pedig szép kötelékben húztak el mindenkor a város felett. Losonc egyelőre nem volt célpont. Valahogy aztán Zoliék kimaradtak ebből a szolgálattevésből, s lassan-lassan felocsúdva a szörnyű történésekből, megadva magukat a kiszámíthatatlan sorsnak, megpróbáltak egy kicsit saját magukkal is törődni.
Bár egyre bizonytalanabbnak látszott a szeptemberi évkezdés, Zoli, Sándor bátyjával együtt beiratkozott a debreceni egyetem hittudományi fakultására.
A híressé vált 1943-as szárszói konferenciát folytatandó, 1944 júniusában is megrendezték a diáktalálkozót a Balaton partján. Zoliék is elmentek a rangos eseményre, ahol az előadások szünetében mindenki a nyugati hatalmak partraszállásáról beszélt. Lélekben, szellemben készült a keresztyén értelmiség egy szabad Magyarország felépítésére. Ehhez a háború megrövidülése is kellett, s valami szerencsésebb politikai csillagzat feltűnése, amely alatt nagyobb baj nélkül kimenekedhetünk a háborúból. Álmok voltak ezek a javából, amelyekben ott derengett a losonci érettségizett osztály is.
S forró volt a losonci nyár. Látszólag olyan, mint a korábbiak, de valóban mégis más. Hiányoztak a barátok, hiányzott a megszokott, természetes légkör. A nap szórta sugarait régi bőkezűségével, a fagylaltos csilingelt a kocsijával, a losonci fürdő, a virágos park s a sportpályák szórakozásra kínálták magukat, mégis valami fojtogató érzés szorította össze a torkokat, valami nem volt rendjén.
Zoli is úgy gondolta, elmegy a városból. Munka után néz valahol. Megkeresi a debreceni tanulás költségeit. A szomszéd Füleken talált munkát. A híres Hulita-féle zománc-edény gyárban. Hajnalban kelt, késő este jött haza. Egy irodában dolgozott. Naponta kétszer hallotta a vasútállomások neveit: Losonc, Galsa, Perse, Fülek. Izgalmas és érdekes volt. Egy kicsit belekóstolt az élet valóságába. Látta az alkotó munkát, s hallotta a nyers káromkodásokat. De nem panaszkodott. Valami fertőzés miatt aztán a kalandnak végeszakadt. Tüdőcsúcshurutot kapott, s otthon kellett maradnia. Mikor már jobban volt, kiment a teniszpályára, játszott egyet, de nem túl nagy kedvvel. Az előző évben szinte mindent megnyert, most kedvét szegte a szomorú idő. Pálinkás Sanyi jó barátja volt, érettségiző társa, kiváló versíró. Többször összejöttek, nagyokat sétáltak a ligetben, s közben filozófiai kérdéseket feszegettek. A temetőt is sokszor bejárták, a Kármánok, Rádayak, Szilassyak szent helyét. A sírkert maga volt a történelem ; szabadságharc és irodalom, magyar sors, magyar végzet. Sándor egyszer kicsit révedező tekintettel megállt egy fűzfa alatt, s ezt mondta:
- Itt fogok majd pihenni, sírkövemen csak ennyi lesz: P.S. Azt fogják hinni majd, hogy Petőfi Sándor.(Nem ott pihent el a nagytehetségű ifjú, egy kegyetlen bombatámadás ölte meg Lengyelországban.)
S forró volt a losonci nyár. A gyógyulgató Zoltánban a szerelem is ébredezni kezdett. Egy gyönyörű szőke lánnyal levelezgetett, álmodozva... de az idő fordulatai kiforgatták az álmokat, a halálos események szétszakították a készülő egybetartozást.
Már a búcsúzkodó nyár hordta az új híreket az új kormányzásról, Lakatos Géza miniszterelnökségéről, a politikai enyhülésről, a háborúból való kilépés halvány reményeiről. Zoltánnak egykoron osztálytársa volt Lakatos Géza fia, az apát is ismerte, egyszer megvendégelte őket egy cukrászdában. Akkor katonai attasé volt Prágában. Közvetlen, élénk észjárású ember benyomását keltette. Nagy feladatot mért ki akkor néki a sors, szinte teljesíthetetlent.
Az őszelő érlelte a változást, de a félelmeket is, hiszen harapófogóban volt az ország, a kimenekedésre alig volt esély. Egyre több menekült volt a városban. Zoliék kárpátaljai rokonai is ott szorongtak a házban. A német katonák között megannyi tejfeles szájú gyerekember volt, alig tizenhat évesek, amikor még akkor Magyarországon nem hívtak be senkit a törvényes 21. év alatt, kímélték a fiatalokat.
Zoli fejében minden összekeveredett. Debrecenbe a páncélos csata miatt már nem lehetett elutazni. A városban a háborús hangulat nőttön-nőtt. A végzet beteljesedése közelgett.
Zoltán egyszerre ízlelgette a szerelem édes ízét s a készülő borzalom fenyegetését.

Október 15.

Kőváriék családi körében a március 15-ét s október 6-át a cseh éra idején is illően megünnepelték. A fiúk nemzeti identitása s történelemszemlélete - a külső visszatartó tényezők ellenére is - az otthon melegségében ép és lelki biztonságot adó maradt. A papa többször is befütyülte őket a grundról, ahol nagyokat fociztak; gyertek be, mert emlékezünk.
Harmincnyolc után már vígan lengett a magyar zászló, lehetett ünnepelni, de 1944 őszén a történelem újra átírta az ünnepet. Október 6-a ismét fojtogatóan fájdalmas lett. A nemzetsír látomása valósággá vált.
A vezér elleni nyári merénylet sikertelensége meghosszabbította a háborút, de a végkifejlet alig volt kétséges, s az sem, hogy egyre több lesz az áldozat, s mi a politikai és katonai játszmában a vesztesek között leszünk.
A magyar történészek akkor is, s azután is állították, hogy azon az őszön volt egy olyan két hét, amikor a finn példa nyomán mi is kisétálhattunk volna a háborúból; de a katonai stratégiai helyzet ezt alig erősítette volna meg. Magyar delegációk több szinten és több helyen is tárgyaltak a nyugati hatalmakkal, de kézzelfogható eredmény nélkül. A nyugat az oroszokhoz utasított bennünket a jaltai felosztás rendje szerint. Nem maradt más út.
A város is egyre háborúsabb képet mutatott. Egyre szaporodott a menekültek száma, s a visszavonuló német alakulatok lesújtó látványa is mindent egyértelművé tett. Benne volt a levegőben, hogy valami történni fog. De előtte egy szörnyű tragédia zaklatta fel a várost. Az angolszász óriásbombázóknak nem volt célpont a város, de egy októberi éjszakán egy orosz gép néhány ledobott bombával jelezte, hogy a háborúban nincs barátság, s egyre közelednek, s nem lesznek kíméletesek. A város kellős közepét, a Hajek cukrászda emeleti részét érték a bombák, s a lakókat álmukban érte a szörnyű halál.
Az egész város gyászolt, mint egykoron az 1849-es szörnyű orosz megtorláskor, amikor felégették Losoncot. De Kőváriékat még közelebbről érintette a borzasztó esemény. Az áldozatok a Kautzky család tagjai voltak /férj, feleség s leányuk/, akik évekkel ezelőtt mentek el a városból Szabolcsba. A front közeledtére tértek vissza a nyugodtabb helynek tűnő Losoncra, s az első bomba az ő életüket oltotta ki. Most már mindenki tudta, hogy ez csak a kezdet, a legrosszabbakra kell felkészülni. Most már nem csak a frontokon lévő apákat és fiakat féltették, életük és otthonaik biztonsága is közeli veszélybe került.
A csodát várta az ország és a város. S eljött október 15-e, verőfényes vasárnap. A család az öreg rádióban hallotta, s a rádiók budapesti hullámhosszán a város és az ország, hogy a kormányzó bejelentette a háborúból való kilépés magyar szándékát. Szemrehányást tett a németeknek a fegyverbarátság megszegéséért, a magyar alakulatok sokszori megalázott helyzetéért. Bejelentette a hadi cselekmények beszüntetését.
Megtelt a híres losonci korzó a boldogságtól könnyező emberekkel, a remény életes fuvalma lengte be a várost. A Kővári fiúk csak nézték az egyre gyarapodó, felszabadult emberáradatot, s itt-ott már hallani lehetett:
- Emberek, vége a háborúnak!
A református templom délutáni istentiszteletre hívta a gyülekezetet. A papfiú Sándor prédikált. Szóban, énekben valami különös hála és öröm villózott fel egyre magasabb és magasabb szellemi régiókba. Ott volt az értelmiség színe-java, ott voltak a kisemberek, s itt voltak a kárpátaljai (nagydobronyi) református telepesek, akiket az egyház telepített le a Losonc és Fülek közötti Fábiánka-pusztára, s a város északi határán lévő, Videfalva (már Szlovákia) előtti tanyára. Šsi viseletük s ízes énekük emelte a templom méltóságát. (A nyáron a Kővári fiúk többször is szolgáltak közöttük édesapjukkal és édesanyjukkal együtt.) Sándor izgalmában kihagyta a Miatyánkot, de gyönyörűen zengett a Himnusz: Isten áldd meg a magyart..., amire most felettébb szükség volt.
Amikor kijöttek a templomból, még zsongott a város, de ahogy az októberi ősz egyre gyorsabban nyelte el a világosságot, az érkező szürkület kioltotta a reményeket. Német katonai vezényszavakat lehetett hallani. A páncéltörő ágyúkat lőállásba helyezték, gyorsan kiürültek az utcák. Fagyos csend borult a városra.
A rádiók katonai indulókat sugároztak, majd egy bizonyos Beregfy tábornok jelentkezésére tettek felhívást. Megváltozott a hangnem, a stílus s a szöveg is. A balsejtelem beigazolódott. A kiugrás nem sikerült. Visszájára fordult minden. A megzsarolt kormányzó a szélsőjobboldaliaknak kényszerült átadni a hatalmat.
Még azon a napon, az estébe forduló délutánon, a mama és Zoli betegeket ment látogatni a kórházba. A zsidó főrabbi katolikus feleségét is ott ápolták. Mária néni teljesen összetört volt. A korábbi életvidám, művelt asszony testi-lelki roncsként némán feküdt az ágyon. Csak a mama és fia kezeit simogatta. Nem szólt, csak fájdalmas tekintetével ítélt, vádolt és osztott szeretetet. Szomorú sorsa nem csak a maga, a nemzet drámája is volt.
Egy teljesen kihalt város utcáin érkeztek haza, iszonyatos szomorúsággal. Akkorra már tudott volt az elbukás. Csak a rosszra és az annál is rosszabbra lehetett gondolni.
A hétfői újságok már a nyilaskeresztes párt fenyegető rendeleteivel voltak tele. Éltették a nemzetvezetőt, aki mégsem merte kormányzónak nevezni magát. Kihirdették az általános mozgósítást: 16 évtől 60 évig minden férfinak katonai szolgálatra kellett jelentkezni. Még Kővári tiszteletes úrnak is, aki akkor 57 éves volt, s annyira rövidlátó, hogy 18 dioptriás szemüveget viselt. Pedig inkább a szerencsétlen vezetés volt rövidlátó, s mérhetetlen hatalomvágyával végveszélybe sodorta az országot.

Szécsény

A végzetes hatalomváltás után a béke halvány reménye is tovaszállt. Losonc utcáin fiatal, karszalagos nyilas pártkatonák grasszáltak. A hangulat nagyon nyomott volt. A sajtó fenyegető hangú rendeletekről írt. Az október a feszültség félelmével telt el. A várost most már szinte elárasztották a menekültek, de főként olyanok, akik továbbutaztak nyugat felé.
Kőváriéknál is nagy sürgés-forgás volt. Az egyház tanácsterme is ideiglenes szálláshellyé változott. A család a vihar előtti csend napjait élte. Minden nap várható volt a bevonulási parancs. Zoli olykor-olykor kifülelte az irodából kiszűrődő hangokat. Egyre-másra találkoztak a város szellemi vezetői a református parókián. A közeledő vészről, s a lehetséges tennivalókról beszéltek. Többször is megjelent a magyarbarát szlovák Bazovszki Mihály, aki felajánlotta, hogy kész orosz nyelven üdvözölni a bevonuló oroszokat, hogy lecsillapítsa sarcokat követelő kedvüket. Mit is tehettek volna mást a szegény losonciak, hiszen az augusztus 23-i román átállás után megnyílt a front; Erdélyt elözönlötték az oroszok, a kárpátaljai természetes védvonal is tarthatatlanná vált, s egyre mélyebben nyomult be Magyarország területére az orosz hadsereg. Losonchoz is egyre közelebb ért a front.
Az új hatalom számára az általános mozgósítás végrehajtása is sürgető feladattá vált. November első felében Szécsénybe szólított a behívó parancs. Losonci fiataloknak és a háborúból eddig kimaradt öregeknek kellett útra kelniük, hogy a történelmi kisvárosban, Szécsényben ossza ki számukra a végzetes idő további sorsukat. Egykoron a kuruc időkben, 1705-ben itt tartottak országgyűlést a magyar főrendek, köznemesek s a megyék képviselői. Itt választották II. Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé. Akkor is egy sorscsapás előtt állt az ország, de reményét még nem adta fel. Most más okból sereglett a köznép a Széchenyiek egykori ősi falai közé. Hadi toborzóra szólt a behívó parancs, de olyan időkben, amikor már kibontakozási esélyről, megmaradási reményről alig lehetett beszélni.
Kőváriék (az 57 éves, nagyon rosszul látó papa is) megérkeztek Szécsénybe. A kerítéseken hatalmas plakátok fogadták őket: Győzelem vagy Szibéria. Keserűen fordították le a maguk sorsához igazítva:
Gyors vagy lassú halál.
Túl fiatalok voltak a fiúk ahhoz, hogy barátkozzanak a halállal. Egy éve temették el szeretett (anyai) nagymamájukat, akit a luteránus templomból kísértek ki a losonci történelmi temetőbe. A vigasztaló szó, s a jó nagyi tiszta emléke békét és nyugalmat árasztott. Most másról volt szó. A költő önmarcangoló verse dübörgött bennük: meg kell halni, meg kell halni.
A szécsényi vásártéren volt a gyülekező. A személyi számbavétel után századokba osztották őket. A fiúk a hadseregnél maradtak, de lehetett volna jelentkezni a Szent László hadosztályba is.
A papát végülis elengedték, annyira rövidlátó volt, hogy útjára bocsátották. A fiúk losonci, tarjáni, gyarmati, szécsényi vegyes alakulatba kerültek. Parancsnokuk Gyürky Áron tartalékos főhadnagy lett. (Az édesapja egykoron Zoli édesanyjának udvarolt.) Szellemes, kedves, tisztánlátó, jó magyar ember volt a főhadnagy úr. Palásthy Ferenc tartalékos hadnagy lett a helyettese. Hasonlóképpen jó kvalitású és emberséges. Minden rossz mellett vigasztaló volt, hogy legalább jó kezekbe kerültek. De az ácsorgás, alakulás, beszélgetés közben hamar barátokat is találtak. Sorsuk később nagyon összefonódott. Dévényi Laci budapesti, de nagyszüleinél Balassagyarmaton tanuló, s érettségiző diák volt,aki tanár szeretett volna lenni. A műszaki pályára készülő Balogh István Salgótarjánból jött. A legérdekesebb ember Szoboszlai Frigyes volt, aki már két évet tanult Kolozsvárott matematika-fizika szakon, s a menekülés taszította el Erdélyből, nagyszüleinél találva menedéket Szécsényben. Šk öten nagyon megértették egymást, s ez egy kicsit oldotta a szomorú hangulatot.
A civilruhás, fegyvertelen századot a közeli Litkére vezényelték. Ott kvártírozták be a nógrádi újoncokat. Elég rossz körülmények közé kerültek Zoliék, mert a jobb helyeken már mindenütt németek voltak. Kaptak valami alaki kiképzést, majd néhány nap eltelte után a hatalom képviselői előtt az új rendre le kellett tenni az esküt. Kisebb botrány lett belőle, mert a nemzetvezető neve említésekor félre nem érthető hallgatás jelezte a csapat szemléletét. Nagyobb baj mégsem lett a dologból, mert az eszes Gyürky valahogyan kimagyarázkodott. Valami olyasmit mondott, hogy elfújta a szél a hangot.
Dehát olyan kedvező szél nem jött, amelyik a háborút fújta volna el. Nem maradt más, mint hogy egymást erősítették, egymást bátorították, amennyire csak lehetett.
Aztán jött a parancs: irány Losonc. égy tudták, hogy a város melletti apátfalvai határban lövészárkokat fognak ásni. Gyalogosan meneteltek Losoncra. A város előtt jó tíz kilométerre már feltűnt a kakasos templom. Zolinak eszébe jutott 1939, amikor a nagy KIE konferencia idején cserkészként mentek kerékpáron az ugyancsak kerékpárokon érkező fiatalok elé. Šk vezették be őket. Akkor is feltűnt a város kakasos tornya. De az mennyire más volt. Az ünnepi bevonulás volt, ez egy fáradt civil katonacsapat szomorú megérkezése. Itt most nem csendül fel a Himnusz, s nem mond beszédet Teleki Pál (szegény mily szomorún végezte), itt most egy csatatér előtti város fogadja őket, és nem tud rajtuk segíteni.

Lövészárkok

A nagymúltú s lakosaiban magyarságát mindig megőrizni képes város megszokott arcát teljesen elveszítette. A visszavonuló német hadsereg látványa mindennapos volt. A korábban megannyi meghittséget sugalló ádvent szinte sehol sem volt érzékelhető. A történelmi egyházak jótékony célú karácsonyi vásáraira nem került sor. A családok ünnepi készülődéseit beárnyékolta a félelem, a bizonytalanság. Joggal aggódtak férjeikért és fiaikért az asszonyok, az anyák. Összeszedték az autókat (akkor még nagyon kevés volt), a kerékpárokat, a rádiókat. Mindenki gyanús volt, aki még élt. Az életért, a túlélésért azért mindenki próbált valamit tenni.
Ebbe az arctalan, felbolydult városba érkeztek vissza Zoltánék. A parancsnok Zoltánt kérte meg, hogy valami ideiglenes szállást szerezzen a civilruhás századnak. Minden középület tele volt németekkel és menekültekkel. A ligeti laktanyában egy talpalatnyi hely sem volt. Végülis egy külvárosi téglagyár szárítójában húzták meg magukat egy éjszakára. Korántsem volt megfelelő ez a szállás, de legalább meleg volt, s egy éjszakát ott is ki lehetett bírni. (Persze akkor még senki sem tudta, hogy majd hová fognak kerülni, s azokhoz képest .... ) A második éjszakára a vasúton túli Apátfalva (Losonc északi külvárosa) elhagyott, üresen álló kiskastélyába került a társaság. A háborús körülmények friss szalmával ágyaztak a fiúknak, be is tudtak fűteni, s egymást megismerni törekedve próbált a csapat felkészülni az egyre bizonytalanabb napokra.
Az egyik nap arra ébredtek, hogy repülők köröznek felettük. Egyre alacsonyabbra szálltak, s egyetlen pillanat alatt géppuskatüzet zúdítottak rájuk. A golyók körülcsipkézték a kastélyudvart, de valami csoda folytán még könnyebb sebesülés sem történt. Egyet azonban konstatálni kellett, hogy ez már a háború, de legalábbis az előszele.
A kastély a Losonc északi határán Zólyomtól Kassáig tartó főközlekedési útvonalra rávezető út mellett, egy domb tetején volt. Az útkereszteződéstől alig két kilométerre. A visszavonulók akár Zólyom, vagy akár Rimaszombat felől ezen a Losoncon átvezető úton közlekedtek. Gépkocsik, tankok, gyalogosok, de levágásra ítélt tehéncsordák is. Valahol, a közelibb vagy távolibb falvakban jobbmódú vagy szegényebb gazdák, vagy csak az otthonmaradt asszonyok siratták elrekvirált (sok helyen a puszta életet jelentő) állataikat. Most, a háború kegyetlen törvénye szerint katonák terelték puskatusaikkal szegény párákat, azok pedig közben-közben fel-felnéztek a kapukra, hátha ott gazdáik várják őket. A vágóhidak s az éhes katonák várták őket.
Már december közepét mutatta a naptár, mikor is Gyürky főhadnagy magához hívatta Zoltánt. Elmondta, hogy a losonci katonai parancsnokság elrendelte, hogy a város északi határában' párhuzamosan a zólyomi úttal, a kereszteződés baloldalán az erdőben német katonai felügyelet mellett lövészárkokat kell ásniuk. Szerszámokról a németek gondoskodnak, másnap reggel 8 órakor a helyszínen kell jelentkezni.
- A parancsnokságot rád bízom, mert nekem a helyettesemmel együtt megbeszélésre kell mennem a losonci laktanyába. Tudom, hogy kadét is voltál, németül is elég jól beszélsz, a feladatot meg tudod oldani. - Zoltán még este közölte társaival a másnapi leckét, aminek senki sem örült, különösen nem a salgótarjáni bányászfiúk, akik felettébb németellenesek voltak. Kicsit morgott a nép, de úgy-ahogy tudomásul vették a dolgot. Nyugovóra tértek.
Eljött a reggel. Egy kisebb küldöttség állt Zoltán elé s kérlelték, hogy mentse fel őket a feladat teljesítése alól. Zoli feltalálta magát, s azt mondta:
- Együtt vagyunk, s nincs jogunk bárkit is kitenni bármilyen esztelen megtorlásnak. - Okos emberek voltak s megértették, hogy itt miről is van szó. De ők csak tudták, hogy ha van lassított munka, van lassított menet is. S így a botcsinálta kis parancsnok ment-ment az élen, hogy aztán száz méterenként bevárja a többieket. A húszperces út jó egy óráig tartott. A német tiszt sűrű káromkodással és válogatott fenyegetésekkel fogadta őket. Zolit keményen leszidta, s itt már részletezte a következményeket is, hadbíróságot s megtizedelést emlegetve, de látva a szegény magyar fiú kétségbeesését, egy hirtelen pillanat alatt megenyhült (talán ő is hazagondolt a feleségére s a gyerekeire), s "los-los" mondta, igyekezzetek. Az igyekezet azonban nem ostromolta az egeket, de az árkot valahogy mégis kiásták, s a decemberi hamari sötétedés véget is vetett ennek a katonai műveletnek, amiről azonban a később történtek azt bizonyították, hogy nem volt semmi stratégiai értelme.
A munka után a kereszteződésből kiérve s a németek látóköréből kikerülve a szorgos csapat futásnak eredt, hogy behozza a reggeli lemaradást.
Zoli aztán beszámolt a parancsnokának a történtekről. A főhadnagy csak ennyit mondott:
- Ügyes voltál, és szerencséd volt.
Hétvégeken sorra állították ki a parancsnokok az eltávozási papírokat. Néhány napra haza lehetett menni. A legtöbben nem jöttek vissza. Egy-egy esetben Gyürky ezt is Zoltánra bízta. A tarjáni fiúk szinte lerohanták Zoltánt. Adott is néhány papírt, s annyira szívükbe zárták, hogy azt mondták:
- Gyere velünk a tarjáni bányákba, megvédünk a háború végéig.- Zoltán nem hagyta el a testvérét s a három jó barátot. Šk együtt maradtak, nekifeszülve a zord időknek.
Lövészárkokat már nem kellett ásni. A front egyre közeledett. A megcsappant századokat a laktanyabeliekkel kiegészítették, s újra szervezték, hogy vonatra téve, kiszállítsák az országból. December 20-ára bevagonírozták őket a losonci állomáson. éj emberek is kerültek hozzájuk, de a törzs maradt a két parancsnokkal, s ők is öten (Szoboszlai, Dévényi, Balogh és a két Kővári) a században maradtak.
Kőváriék míg Losoncon voltak, minden nap hazamehettek szüleikhez, de azon a napon már úgy, hogy előttük a nagy világ, a háború, a bizonytalan sors.

A szörnyű bombázás

Hideg, csikorgós, hó nélküli tél volt. December 20-án már készen állt a katonaszerelvény a losonci vasútállomáson. Három századnyi' fedett, teherszállító vagonokból állt össze a katonavonat, a civilruhás sereg. A Gyürky-féle század fiai. 16-an kerültek egy vagonba. Zoltánék barátaikkal együtt maradtak. Ötnapi élelmet, két rend ruhát, s meleg holmikat vihettek magukkal. Zoltán hátizsákjában három könyv is helyet kapott. Egy fekete kötésű kis Biblia (éjszövetség), egy piros kötésű - diákok számára kiadott - Madách: Az ember tragédiája s egy német-magyar, magyar-német zsebszótár.(Mind a három könyv később kis történelmet írt.) A szülőktől való elköszönés után délután két órára a Kővári fiúk is kint voltak az állomáson. Az indulást az esti órákra tervezték. Hamar besötétedett. Az indulási parancsra várt a szerelvény, amikor hatalmas morajlás verte fel a csendet. Mindenkit kiparancsoltak a vagonokból. Az ég mintha megnyílt volna, egyszerre nappali világosság lett, Sztálin-gyertyák potyogtak le a magasból, az alacsonyra szálló orosz bombázók robaja egyre félelmetesebb lett .Volt, aki még beért az állomás épületébe, de a legtöbben a sínek között vágták el magukat, s a földre lapulva várták a véget, vagy a rettenet végét. A bombák hullani kezdtek. Olyan benyomást keltettek, mintha robogó gyorsvonatok érkeztek volna az állomásra, de nem fékeztek, s nem álltak meg; robbantak iszonyatos hanggal. Az egyik nyilvánvaló fő célpont az állomás volt, de ott minden és mindenki sértetlen maradt. A környező utcákat gázolták le a bombák. Sértetlen maradt az állomás, a szerelvény, emberben még sebesülés sem történt. A város több ponton égett. Magasra csaptak a lángok, a szörnyű bombázás után percekre volt szükség, hogy ki-ki lelke nyugalmát visszanyerje. Talán mindössze tíz percig tartott, de irgalmatlan végítéletnek tűnt.
A parancsnokok este tízig eltávozást engedélyeztek a városba. Zoltánék is hazamentek jelenteni, hogy élnek. A szüleiket sem érte baj, bár a közeli postát találat érte. Az 1849-es orosz gyújtogatás ismétlődött meg, rettenetes pusztulás kísérte a bombák útját. Édesanyjuk nem akarta őket visszaengedni, de apjuk józanabb volt, hiszen híre járt, hogy a nyilasok fiatal katonákra vadásznak. Zoltán így is hajlott volna az anyai szóra, végülis Sándor szava döntött:
- Menjünk pajtás, legalább világot látunk.
- De milyet? - mondta keserűen testvére.
Elköszöntek, s visszaindultak az állomásra. Elbúcsúztak az épületektől, a barátoktól. Tél doktortól (ki a közelükben lakott), a nemeslelkű orvostól, Salamon Károly könyvesboltjától, a szomszéd gimnáziumtól, a Czirják cukrászdától, a Kalmár vendéglőtől, ahol apjuk beiktatási bankettje volt, a sarki kávéháztól, s a vasúti utca órásaitól, az odanyíló Jókai és Sükey utcáktól, a várostól, amelyről tudták, hogy most már sokáig nem lehet magyar, s talán ők sem járhatják újra köveit. Mentek bódultan, egy különös, kegyetlen világ felé.
Gondolatban még búcsút intettek a háznak, ahol megszülettek s az udvari grundnak, ahol jókat fociztak, s nagy majálisokat csináltak az Engel nyomdász színes papírjaiból, s szinte minden esemény, élmény összetorlódott az emlékezetükben, ami a boldog (de elmúlt) ifjúságot jelentette.
Önmagukkal s az eléggé kilátástalan jövővel vívódva érkeztek vissza az állomásra. A pályaudvartól balra borzasztó látvány tárult eléjük. Sok-sok kis utcában a családi házak szinte a földdel váltak egyenlővé. Ismerősök, barátok, diáktársak is laktak ott. Ki tudja, ki maradt meg, ki élte túl a kegyetlen estét?
Lassan-lassan visszaszállingózott a társaság a szerelvényhez. Különös néma menetben foglalta el ki-ki a helyét. A szó elakadt a torkokon, a félelem és rettenet megpihent a lelkek mélyén.
Zoltánék vagonjába mindenki visszatért. Az a hír járta, hogy hajnalnál előbb nem lesz indulás. Azt is rebesgették, hogy a legközelebbi állomás Zólyom lesz, de onnan nyugat, majd dél felé tartva Ausztriába viszik a szerelvényt. Mások azt mondták, hogy Lengyelország az úticél. Senki sem tudott pontosan semmit. A parancsnokok sem egyelőre.
Zoltán csak úgy magában (azért valamennyire hallhatóan) morzsolgatta kedvenc bibliai igéjét: "Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága". A társak közül valaki ráreplikázott, hogy most az oroszok világítottak, de annyira, hogy a tűt is meg lehetett volna találni. Zoltán csendesen megjegyezte, hogy azért Jézus egy mécsnyi fényt gyújtott a szíveknek, ezt meg az oroszok nem látták. S valóban ebben a kis párbeszédben is benne volt mindaz, ami a szíveket nyomasztotta.
Ki tudott egy kicsit aludni, ki nem. Reggel volt már, világos nappal, amikor hosszan fütyült a mozdony, s a vonat lassan kigördült az állomásról.

A zólyomi kaland

Losonc és Zólyom között nem olyan nagy a távolság. Legföljebb jó kétórányi, akár vasúton, de a hosszú katonavonatnak semmi sem volt sürgős, több kisebb állomáson is vesztegelt, s ebéd körül járt az idő, amikor becammogott a zólyomi állomásra.
A Kővári fiúk már többször is jártak a városban. Ismerték a Garam és a Szalatna összefolyása mentén épült középkori várat, melynek falai között született a 16. század nagy reneszánsz költője, Balassi Bálint. Anyai ágról közeli rokonaik is éltek a városban, a Hollesek. Anyai dédapjuk Holles Danó rimaszécsi evangélikus lelkész volt. Testvérei szétszóródtak a Felvidéken. Egy részük magyar maradt, nagyobbik részük szlovák lett. Az egyik Holles család, három fiúval s egy lánnyal Zólyomban élt. A szülők még jól beszélték a magyart, de a gyerekeik már csak néhány magyar szót tudtak. Šk már szlovák iskolába jártak, de nem voltak magyarellenesek. A Felvidék magyarok lakta területeinek 1938. évi Magyarországhoz való visszacsatolása után felélénkült a kapcsolat a Holles és Kővári család között. Az egyik nyáron a gimnazista korú Holles lány egy hónapig Kőváriék vendége volt Losoncon, hogy magyarul tanuljon. A nagyobbik Kővári fiú pedig ugyanezen idő alatt Zólyomban tanult szlovák szót. Mária jól érezte magát Losoncon, magyar szókincse valamivel gyarapodott, de igazán alig tanult valamit a magyar nyelvből. Sándorral is ez történt vendéglátóinál. Š is hozott haza egy-egy újabb szlovák szót, de ezzel nem kérték volna fel tolmácsnak. A családok közötti jó kapcsolat azonban fennmaradt. Egészen a kritikus napokig leveleket váltottak egymással. S amikor valahogy hírét vették, hogy a losonci rokonok szerelvénye néhány órára Zólyomban is megáll, üzentek, hogy keresni fogják őket a vasútállomáson.
Hosszabb zólyomi időzés várt a szerelvényre. Csak estére várható az utazás folytatása. Volt néhány szabad órájuk a fiúknak. Jól körüljárták az állomás épületét, de sehol sem látták a rokonaikat. Sándor jól emlékezett a zólyomi lakásukra, csak éppen az odavezető utcákban volt egy kicsit bizonytalan. De elindultak. Erre-arra bolyongtak, de nem találtak oda. Elmentek a református templomhoz, s a szívélyes lelkipásztor útba- igazította őket. De akkorra az idő nagyon előre járt, s vagy két kilométerre voltak a háztól, már nem vállalták az utat. Csalódva mentek vissza az állomásra. Ez alatt a Holles fiúk (valahogy elkerülték egymást) az állomáson keresték őket. Később derült ki, hogy a Holles család feltett szándéka volt, hogy visszatartsa és elrejtse a Kővári fiúkat.
Mire visszaértek, az állomásra rászakadt az este. Gyér volt a világítás. Barátaik mondták el, hogy a mozdonyok javítóműhelyében szlovák partizánokkal beszéltek (magyarok is voltak közöttük). Vasúti munkások voltak, nappal dolgoztak, de estére a partizánszállásra mentek. Zoltánék is beszéltek velük. Csábították őket, hogy álljanak közéjük. Való igaz, hogy a németellenes partizánok sok bosszúságot okoztak a megszálló hadseregeknek. Senki sem állt közéjük, de békével váltak meg egymástól.
Este tíz óra lehetett, amikor elindultak. Az éjszakát átaludták, s reggelre (kacskaringós utakon) a Vág völgyébe érkeztek. Most már bizonyosnak látszott, hogy fölfelé tartanak, Trencsény, Zsolna felé. Csodálatos vidék, egyre szűkülő folyó, magasodó hegyek látványa tárult eléjük. Persze más lett volna ez teljesen szabadon s vidáman. De így is megérintette őket a természet illata, fenséges szépsége. Dél körül letáboroztak egy kisebb állomáson, a folyó mellől csodálták a hegyi legelőket s az egyre terebélyesedő erdőt.
Három napon át araszoltak mind feljebb és feljebb észak felé. Lassan megszokták egymást. Idő, vagon és emberek egymásra utaltan várták nappal az éjszakát, s éjszaka a nappalt.
Zoltán bele-beleolvasott a Bibliájába s a Tragédiába, s álmodozott az újabb jelenetről, a következő fejezetről, amit a sors írt néki. Egyelőre az elviselhetőség szintjén, a meglepetéseket a holnapoknak adva.
A vonat pedig fáradtan pöfögött öreg mozdonyával, sorsokat cipelve magával.

Karácsony este a vasúti kocsiban

Kővári Zoltánék lassan kezdték megszokni a vagonéletet. A rettenetes losonci bombázás után már minden elviselhetőbbnek tűnt. A zólyomi kaland, majd a Vág melletti vasútazás, a napsütötte gyönyörű táj kezdte feledtetni az égő pályaudvar s a lebombázott város szörnyű emlékét. S bár nem tudták, hogy végül is merre visz az út, Németországba, vagy vissza Magyarországra, tán egyenesen Lengyelországba, Sziléziába, teljesen kiszolgáltatottan a sorsra bízták magukat. Šk, tizenhatan, besorozott magyar katonák, egyelőre civil ruhás, kiképzés előtt álló, háborús bevetésre szánt, ideiglenes vagonlakók, akik rendkívüli helyzetükkel alig tudtak valamit kezdeni. A fejükben ugyan megfordult, hogy innen meg is lehetne szökni, hiszen a háború kilátástalansága már megváltoztathatatlan ténynek látszott, s a fegyelem sem volt olyan szigorú. De ennek értelmét senki sem látta, egyszerűen nem volt hová menni. Az egymásba kapaszkodó közösségi érzés akkor mindennél erősebb kötelék volt.
Lassan döcögött a Vág völgyében a magyarok katonavonata. Egyre északabbra jutottak. Már Trencsént is elhagyták, Szenteste napján érkeztek fel Zsolnára.
Annyit tudtak, hogy a város már egészen közel van a sziléziai határhoz. A két Kővári és Dévényi azt is, hogy egykoron a város kiváltságos levelét Károly Róberttől kapta, s a reformáció elterjedésekor a felvidéki lutheránusok szellemi központja Zsolna volt. A kiegyezés után jelentős iparosodás kezdődött, de sajnos Trianon Csehszlovákiához csatolta a várost. Az már mindenki számára tudott volt, hogy az akkori szlovák függetlenséget a német megszálló hadsereg vigyázta.
Dél körül ért a katonavonat a zsolnai pályaudvarra. Parancsnokuk, Gyürky főhadnagy kétórás kimenőt adott. Zoltánék éltek az alkalommal, s elhatározták, hogy körülnéznek a városban. Talán a vagonuk kis karácsonyfájára még tudnak valamit venni is.
Az állomást német és szlovák katonák őrizték. De a peronon feltűnt egy kifejezetten szimpatikus, nagybajszú, karszalagos kapus. Bizalmukkal őt tisztelték meg. Az útbaigazítást kérő mondataikat előre lefordították németre és szlovákra, s így teljesen felkészülten léptek a daliás, úgy ötvenes vasúti szolgálatos elé. De ő megelőzte őket. Láttam, hogy a magyar szerelvényről szálltak le.
- Az urak ugye magyarok?
- Igen - mondták Zoltánék.
- Tudják, én szolgáltam a Magyar Királyságot, Csehszlovákiát, s most az új szlovák államot. Kitűnően beszélek magyarul. Miben segíthetek?
- Szeretnénk kijutni a városba, van két szabad óránk - mondták a fiúk.
- Kérem, jöjjenek utánam - s az állomás egyik kapuján kivezette őket a pályaudvar előtti térre.
- Menjenek csak egyenesen ezen az úton. Ez a város központjába vezet. Jobbra-balra üzleteket találnak, minden boltban beszélnek magyarul. Barátságos szavaival el is indultak. S úgy tetszett, mintha Losoncon járnának. Ott is egy hosszú utca vezet be a vasútállomásról a város közepébe. Ott is üzletek vannak jobbra-balra. Szinte otthon érezték magukat. S kedves magyar szóval fogadták őket valóban a még vasárnap kora délután is nyitva tartó kis boltocskákban. Egy-egy szerényke díszt s valamennyi szaloncukrot vásároltak. De több volt számukra a zsolnai magyar szó, s a szívükbe csempészett karácsonyesti hangulat nem remélt, őszinte szívekből való előzetese. Már kezdték lehúzni a redőnyöket, lassan kiürült az utca, eladó és vásárló is hazasietett. Nekik is lejárt a kimenő. Šket nem az otthon, hanem a katonavonat vagonja várta. Az állomáson még találkoztak kedves patrónusukkal. Kezet szorítottak. Az öregnek kibuggyant a könnye, végigfolyt az arcán.
- Aztán vigyázzanak magukra! Olyan fiatalok, olyan fiatalok... még talán mondott hozzá valamit, de a fiúk már nem hallották. Lejelentkeztek a főhadnagy úrnál, s várták az indulást s a különös karácsonyestét.
A keleti bölcsek egykoron teveháton, a pásztorok gyalogosan mentek a kisded elé, ők a katonavonat vagonjában utazva. S úgy este 6 óra körül, amikor a sötétre már csak a csillagok vigyáztak, s ahol a világon még valamennyire is béke volt, a templomba hívó harangok szóltak, a maguk módján ők is elkezdtek ünnepelni. Felzengtek a karácsonyi énekek: katolikusok és protestánsok. Zoltán a kis újszövetségből (amit magával vitt Madách Tragédiájával együtt) felolvasta a karácsonyi történeteket. Aztán újra énekeltek, emlékekkel és álmokkal, félelmekkel és reményekkel. A sarokba akasztott karácsonyfácska a vonat egyenletes ritmusa szerint himbálódzott, díszecskéi fel-felcsillantak, a szaloncukrok jobbra-balra mozogtak, mintha egy-egy óra ingái lennének. Mikor már kifogyott a társaság az ünneplésből, s ki-ki álomra adta a fejét, a katonavonat már átjutott a történelmi Magyarország határán. Nem ébresztettek határőrök, nem jöttek vámosok, itt minden a nagy birodalom része volt. De egy hanyatló birodalomé, egy már elvesztett háború utolsó hónapjaiban.
De akárhogy is volt, ők mégis a lengyelek földjén érezték magukat. Amikor reggel világosodni kezdett, a Kárpátok túlsó lejtőin utazva hófehér táj fogadta őket. Karácsony első napja volt. Egy-egy völgybe zárt falucskából harangszó hangját hozta a téli szél, emlékeket ébresztve a bizonytalanságba utazókban.
A reggeli kábulatból eszmélkedve kezdték igazán felfogni, hogy életük különös karácsonyát élték és élik át. Családtól és barátoktól elszakítottan, együtt az új társakkal, de mégis nagyon is magányosan, magukra, álmaikra, emlékeikre hagyatottan. De mégis azzal a csodálatos felismeréssel, hogy Isten nem csak harangzúgáskor, a templom ünnepi igéiben Isten, hanem a vagonban is. Végül is az igazi szentestét mindenki magában élte meg, az emlékeiben és a reménységeiben. Az ajándékozás pedig az egymás iránti türelem volt. Ott senki sem bántotta a másikat. Mindenki figyelmes volt. Valami különös, egymásba fonódó önfegyelem vigyázta a kis közösség békességét. Megannyi oka lehetett volna az egymás iránti türelmetlenségnek, hiszen az otthoni viszonyok után itt minden más volt s nehezebben elviselhető. Mégis, szülői vagy tanári figyelmeztetés nélkül is, egymásra vigyázó jó fiú s jó diák volt itt mindenki.
Ezt a különös karácsonyestét az élet rendezte meg. Voltaképpen szomorúságra. Mégis, valami különös csoda okán, a krisztusi szeretet mosolya sugárzódott szét a fiatalok szívében.
Már jól bent jártak a lengyelek országában úticéljukhoz közeledve, a különös karácsony emlékét azonban mindenki dédelgette egy kicsit magában. Kellett is ez a meleg érzés, hiszen fagyos tél, szigorú kiképzés, s a háborúval való találkozás réme várta a fiatal, besorozott katonákat.
Ment-ment a vonat, s halkult és erősödött a lelkek karácsonyi éneke. Szorongatott a félelem, de dacolt vele a hit és bizalom.

Warthe-láger

A német impérium 1939. szeptember 1-jén legázolta Lengyelországot. A közös magyar-lengyel határon át özönlöttek a lengyel menekültek Magyarországra. Az ország nagy emberséggel fogadta és látta el őket. A történelmi barátságra ismét igaz pecsétet tett ez a nehéz idő. Losoncon az INCA (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) székháza fogadta a lengyeleket. Sokan maradtak, sokan tovább mentek, de minden lengyel hálás lehetett, s az is volt az emberséges elbánásért.
Lengyel földön utazva egyre feljebb és feljebb, északkeleti irányt tartva arra gondolhattak a számkivetett szegény magyarok, hogy sem a németektől, sem az oroszoktól jóra alig számíthatnak, de a lengyelek, ha tudnak, biztos segíteni fognak. Most már az is teljesen világos volt, hogy Ausztria nem jön szóba, Németország igen, de egyre jobban terjedt annak a híre, hogy először egy hatalmas átvevő táborba viszik a társaságot. A Posen melletti Warthe-lágert emlegették.
A lengyelföldi út első estéjén egy nagyobbacska állomáson hosszabb ideig várakoztak. Két óra kimenőt kaptak. A falu közel volt. Fények világoltak ki az ablakokból, s mindenütt látszottak a karácsonyfák. Betértek egy csendes ivóba. Néhány idősebb ember beszélgetett. A fiúk alig okoztak riadalmat. S amikor megtudták, hogy magyarok, németül, szlovákul, ahogy éppen lehetett, megeredt a beszéd. Megtudták, hogy mintegy 100 kilométerre hagyták már maguk mögött a határt, de az úticél ennél még jóval több. Nem sokat tudtak a nevezett táborról, de nem is szívesen emlegették a katonai létesítményeket. Féltek! A fiatalokat elvitték a németek, a faluban csak az öregek, az asszonyok s a gyerekek maradtak. Könnyek között mondták, hogy talán megérik a háború végét, s a családok is újra együtt lesznek. A fiúknak is a legjobbakat kívánták. Fizettek is mindegyiküknek egy fröccsöt, s azzal váltak el, hogy a lengyel-magyar barátság örök.
Ez is valami, gondolhatták. Aztán mentek-mentek, s vagy két napi zötykölődés után értek fel Posenbe. Itt is tovább állt a szerelvény. Akik jól tudtak németül, kimerészkedtek a városba. Kőváriék is mentek. A békében gyönyörű város most eléggé lehangolt volt. Volt valamennyiüknek márkájuk, de élelmiszert csak jegyre lehetett kapni. Bementek egy cukrászdába is egy kávéra, de mivel jegyük nem volt, nem kaptak semmit. De még a régi gótírás is megtréfálta őket. Egy Kassehaus feliratot Kaffehausnak véltek, s kávé helyett pénztárgép fogadta őket. De a kalandozás így is jólesett. Szabad embernek érezték magukat, de úgy, ahogy Petőfi ezt egykoron megírta a "Farkasok dalában". S annyira elszórakozták az időt, hogy kétségbeesetten jöttek értük, nehogy lemaradjanak a további kalandozásról. Az ünnepek után értek az átvevő táborba. Valóban ez volt a Warthe-láger. Barakk barakk hátán volt. Katonák, civilek tömege hömpölygött a barakkok közötti utakon. Sok magyar hangot is hallottak. Ezek a faépületek inkább nyárra, mint télre épültek, s nem sok jóval biztattak a hideg éjszakákra. A Gyürky század is lassan a helyére került. Az öt fiú együtt maradt, közel a parancsnoki barakkhoz. Este rögtön számvetést tettek, s nem nagy jövőt jósoltak maguknak. Az ígért magyar katonaruha mindeddig nem érkezett meg, de merték remélni, hogy majd a kiképzési laktanyában magyar egyenruhát kapnak. Persze egyre szorítóbb érzés volt, hogy nagyon messzire kerültek Magyarországtól, s a német befolyás egyre fojtogatóbb. Az oroszok pedig Varsó körül voltak, s a stratégák szerint január közepére volt várható a lengyelországi offenzívájuk. Mindezt az eléggé hideg barakkban gondolták végig. Egy-egy kis vaskályhában lehetett tüzelni, de éjszakára annyira kihűlt a szoba, hogy a hidegtől nem tudtak aludni. Fáradtan keltek, s a mosdótálban maradt víz helyett jeget találtak. Az 1944-et még a táborban érték meg. A szilvesztert ott ünnepelték, titkos reményeket élesztgetve. Éjfélkor puska- és géppisztolyropogás verte fel a csendet. A katonák így búcsúztatták az óévet, ezzel köszöntötték az újat. A fiúk a parancsnokaikkal voltak együtt. Valami gyenge ital is előkerült. Koccintottak! De mire is? Azt senki sem tudta. Ott bujkált a fejekben, hogy a neheze csak ezután jön.
Az újév első napján még békén hagyták őket, de másnapra riadóra ébredtek. Légitámadásoktól tartva gyorsan összecsomagoltatták a századot. ŕrák alatt indulásra kész volt a társaság. Egy valóságos emberrengeteg masírozott ki az állomásra (más alakulatok is, hozzájuk hasonlóan sok civilruhás). Ott tudták meg, hogy egy kiképzőállomás az úticél. Bizonyos Krotoschin nevű kis lengyel városka, ami úgy 50 kilométerre délkeletre volt az elhagyott tábortól. Persze azért még sokan maradtak a táborban, s ahogy később megtudták, új csapatok is érkeztek. Mintegy 5 napra rá, hogy ők elhagyták a tábort, hatalmas bombatámadás érte a Warthe-lágert. Sok magyar lelte ott halálát, losonciak is. Zoli egyik legjobb barátja, a költő Sándor is ott veszett oda.
Bavagonírozták őket, s életük Krotoschinban folytatódott.

Krotoschin (kiképzés)

Még aznap (január 2-án) megérkeztek a kis kelet-lengyelországi városkába. Német katonai járőr kísérte be őket a laktanyába. Zoltánék egy nyolcágyas szobába kerültek. Ötükön kívül még három salgótarjáni fiú. Másnap kezdődött a megaláztatásuk. Sajnálkozással jelentették be, hogy a magyar katonaruhák nem érkeztek meg, s mivel a kiképzést el kell kezdeni, be kell öltözniük a Wermacht egyenruháiba. A hideg futkosott a hátukon. A parancsnokok tiltakoztak. A németek keményebbre vették a szót, s katonai bírósággal fenyegetőztek, s azzal, hogy a magyarokat szétszórják különböző német alakulatokba. A végzet szele csapta meg a fiúkat. Gyürky századosék nyugalomra intettek, nem sok sikerrel. De végül is nem volt mit tenni. A civil ruhákat becsomagolták, mindenki ráírta a nevét s az otthoni címét. Azt mondták, hogy a háború végén ki-ki megkapja a civil ruháját. (Persze senki sem kapta meg. Ki tudja, hová került?)
Már másnap megkezdődött a kiképzés. Volt alaki is, ami minden hadseregnél ugyanaz, s lőgyakorlatokra (csupán puskával kellett lőni) is kivezényelték a magyar századot. Ebben a laktanyában csak a Gyürky csapat volt magyar. Főképpen németek voltak, de akadt más náció is. Volt gyengélkedő is, orvosi véleményezés után. Akik oda kerültek, mentesek voltak a kiképzés alól. Az orvosi vizitet reggelenként nem messze a laktanyától tartották egy orvosi rendelőben. Persze tolmács is kellett, hogy a német katonaorvos megérthesse a szegény magyarok panaszait. A százados úr Zoltánt bízta meg a tolmácsolással. Zoli az irodalmi nyelvben meglehetősen jártas volt, de az egészségügy műszavaihoz jó volt a magával hozott szótár segítsége. A reggeli vizitre való indulás előtt kikérdezte a fiúkat a bajaik felől, aztán vette a szótárt, és időben felkészült a panaszok közvetítésére. Mondta is németül, hogy kinek mi fáj, de nem minden esetben vette a lapot a doktor. Sokszor csak csóválta a fejét, s alig tudott valamiféle diagnózist megállapítani. Végül is komolyabb baj nem volt. Azt pedig, hogy mindenki inkább haza szeretett volna kerülni, teljességgel érthető volt. Zoltán így többször is kimaradt a kiképzésből, s kéziszótára segítségével végezte tolmács szerepét. Persze időnként ő is ment a csapattal. Húsz centis hóban masíroztak a lőtérre, s végeztek különböző harcászati gyakorlatokat.
Egy szombat délután a laktanyában maradtak. Megszerveztek egy futballmeccset a németekkel. A Kővári fiúk Losoncon a gimnázium s a LAFC (NB II-es focicsapat) futballistái voltak, s volt közöttük négy olyan salgótarjáni srác, akik a híres első osztályú SBTC-ben játszottak. Katonacsizmában, majd bokáig érő hóban játszották le a nemzetközi mérkőzést. Élvezettel futkároztak, s jól elcsépelték a magyarok a németeket; 9-1-re győztek. Némi elégtétel volt ez a német mundérért.
A városka olyan Losonc nagyságú volt. Alig jártak kint, idő szinte nem volt, hogy körülnézhessenek. A lengyel lakosokkal csak nagy ritkán tudtak szót váltani. S ha mégis sikerült, s megtudták, hogy ők magyarok, mindjárt kellemesebbek s kedvesebbek lettek.
Esténként összejöttek, beszélgettek, énekelgettek, s jövőjük esélyeit méricskélték. Ebben az egyenruhában vagy meghalnak a németekért, vagy az oroszok kezére kerülnek, s kérdés, hogy elhiszik-e róluk, hogy ők magyarok, s ezt egyáltalán méltányolják-e. Eléggé kilátástalannak látszott minden.
Január 20-ára már félig-meddig katonák voltak. Értettek a puskájuk kezeléséhez, s valami gyatra sejtésük a hadi stratégia felől is volt. A páncélöklöt is megmutatták nekik, de azzal még nem gyakorlatoztak. Egyre több hír jött arról, hogy a szovjet megindította téli offenzíváját. A ménetek napról-napra idegesebbek lettek. Valószínűsítették, hogy innen nyugat felé viszik majd őket, s mivel a kiképzés itt nem fejeződött be, azt majd Németország területén folytatják.
Aztán január 24-én a késő délutáni órákban riadóztatták a századot. Teljes menetöltözetben sorakozott fel a kis magyar alakulat. Nagyon hideg volt, legalább mínusz húsz fok, amikor elindultak. De nem nyugat felé, hanem az eléggé kihalt városba. Egy másik városi laktanyába mentek, ahol puskáikat gúlába rakták, egyszóval a németek lefegyverezték őket, nem bíztak bennük, alkalmatlannak ítélték a magyarokat hadi cselekményre. A csapat visszavonulásra lett ítélve. Már csak az egyenruha, a derékszíj a tölténytáskákkal, a speciális katonai hátizsák jelezte halványan, hogy valamiféle katonák ők. Zoltán hátizsákjában utazott Madách Tragédiája s a Biblia is, némi élelem s ruhanemű társaságában.
S most már valóban nyugat felé tartottak. Elmasíroztak a kiképző laktanyájuk mellett, elhagyták a várost.
A visszavonuló század jó darabig tartotta a rendet, de azután a hideg s az egyre bénítóbb kimerültség miatt kezdett megnyúlni a menet. Lassan kilométer hosszúvá vált. Szoboszlaiék úgy a közepe táján tartottak, ők nagyon vigyáztak egymásra. Messziről, a hátuk mögül egyre erősödő ágyúzás hallatszott, s a kísérteties éjszakában tankok felmorajló zaját is észlelni lehetett. A visszavonuló magyar század rettenetesen fáradt fiait nehéz éjszaka várta.

A visszavonulás (1945. január)

A lengyelek földje mindenütt a hadak útja volt. Sem az oroszok, sem a németek, sem a franciák nem kímélték. Átjáróház volt kelet és nyugat között. S azon a január 24-i jéghideg estén a magyarok kis csapata is a hadak útjának egy darabkáját járta. Felettük a csillagok ragyogtak, mintha Magyarországra vetnék fényüket. Szép arcát mutatta az ég, de lent a földön, büszke fényük alatt fáradt félkatonák vánszorogtak a céltalanság felé.
Jobbra-balra egy-egy elhagyott ház kínálta magát egy kis elemózsiára, mert bizony kevéske kenyér és marmaládé (sűrített, vágható lekvár) volt csak az útravaló. Zoltánék ugyan kihagyták ezeket a kitérőket, de ki is ítélkezhetett volna bárki felett. Bár nem mondható, hogy kiéhezettek lettek volna, de a háromhetes német kosztot (sok geműzével) jóhiszeműen is csak diétás étrendnek lehetett tartani.
A visszavonulók menete még inkább elnyúlt, már két-három kilométeres is lehetett, amikor a távolból derengő fények jelezték, hogy valamiféle település felé közelednek. Voltak, akik félkatonaságukat negyedre mérsékelve tölténytáskáiktól is megszabadultak, hogy lefegyverzett mivoltuknak nagyobb nyomatékot adjanak, de főképp azért, hogy még kevesebb - szükségtelennek ítélt - terhet kelljen cipelniük.
A visszavonulók előőrsei már elérték Kobylin városát. Amikor a csapat közepe (közöttük az öt fiúval) a város első házaihoz ért, már látni se lehetett őket. Talán harmincan lehettek, akik közel egyszerre érkeztek a kisváros főterére. Előre, jobbra s balra lehetett a késő éjszakában szerencsét próbálva továbbmenni. Az öt fiú balra tartott. A gyéren világított utcában az úttest bal oldali járdáján haladtak előre a sötétbe borult házak mentén. Két egymás melletti házba is becsengettek... hiába... senki sem nyitott ajtót. Elmentek a katolikus templom mellett, tornyát a hold fénye simogatta. A templom melletti plébániáról nem szűrődött ki fény. Csengettek, vártak... hiába. A szomszéd ház ablakában egy arc kontúrját látták, de aztán csak az eltakaró függönyt. Mellette tisztes szép ház magasodott nagy udvarral, s két viharosan ugató kutyával. Rázták a kerítést a vad ebek barátságtalanul. Az utca közepe táján többablakos ház, s mellette egy műhely fogadta őket. A csengetésre lámpát gyújtottak, eléjük jött egy jól megtermett, szelíd arcú ember, Cseszki úr, a pékmester. A fiúk illedelmesen bemutatkoztak, magyarok vagyunk, s iszonyatosan fáradtak, ha lehetne, valahol meghúznánk magunkat éjszakára. Cseszki úr megveregette a vállukat, megsimogatta arcukat, s beinvitálta őket. A ház népe már aludt. Cseszki úr az istálló friss szalmájára ágyazott nekik. Sokat nem beszéltek. Csak annyit mondott, hogy nehéz napok várnak rájuk is, de megérti őket, jó szívvel segít. Friss kenyeret és tejet hozott, s jó pihenést kívánt.
Cseszki úr egy angyal, mondták a fiúk. Rettenetesen fáradtak voltak. Ilyen erőtelenséget még sohasem éreztek. Ahogy maradék felszereléseiktől is megszabadultak, s ruháikat is levetették, elfogyasztották vacsorájukat, s elfeküdtek az illatos szalmán, tehenek és bárányok társaságában, az édeni ősállapotban s őshelyen érezték magukat. Mintha József és Mária, a pásztorok s a keleti bölcsek is ott lettek volna közöttük. Az álom gyorsan elnyomta őket, csodálatos nyugalomban és békében érték meg a reggelt.
Szelíd lánykahang ébresztette őket. A pékmester 16 éves, kékszemű, szőke lánya kívánt jó reggelt, kezében egy csupor tejjel s egy kerek fehér kenyérrel. A megszeppent, a dolgokat egy tündérmesének gondoló fiúk nem győztek (magyarul, lengyelül, németül) visszaköszönni, s megköszönni a jótéteményt.
- Egyenek és pihenjenek - mondta... s majd jön az apám s elrendezi a további sorsukat. - A fiúk csak nézték a lányt, szerettek volna még beszélgetni vele, de ő hamar búcsút intett, bement a házba, s már nem találkoztak vele.
Megjött Cseszki úr. A fiúk már menetkészek voltak. Házigazdájuk felajánlotta, hogy elkíséri őket a városházára, s ott átadja fiatal magyar barátait a városi hatóságoknak. Már beszélt az elöljárókkal. Szeretettel fogadják őket, szállásukról s ellátásukról gondoskodnak. Tájékoztatta őket arról is, hogy egy rövidebb ideig (másfél nap) az orosz előőrsök kezén volt a város. éjra a németek kezére került, s most megint az oroszokat várják. Tőlük legalább annyira félnek, mint a németektől. A város házait fellobogóztatták, nehogy valami nagyobb bajt csináljanak. A másfél napos orosz jelenlétnek így is van már öt halálos áldozata, pedig nem volt ellenállás, nem voltak harcok.
A fiúk könnyek között köszönték meg Cseszki úrnak s családjának a befogadást s az emberséges bánásmódot. A pékmester csak annyit mondott, hogy a háború úgyis ezer sebet ejt, nekünk az a dolgunk, hogy az embertelenségben is emberek maradjunk.
Elindultak a városházára. Cseszki úr ment előttük, mint egy óriás, a feje az eget is elérte. Šk meg mentek utána, hogy a lengyelek fogságába adják magukat.

Lengyel fogságban (Kobylin)

Fagyos hideg szél lengette a lengyel zászlókat a városka házainak tetején. Elvett szabadságukat siratták és keresték. Ropogott a keményre fagyott hó a fiúk lába alatt az alig néhány száz méteres úton a kobylini városházáig. Cseszki úr meleg baráti szóval adta át őket a városházi elöljáróknak. Minden jót kívánt nekik, megölelgette őket, megveregette a vállukat, s amikor férfias határozottsággal kezet szorított velük, búcsúzóul a könny is kibuggyant a szeméből. Elváltak egymástól, de jóságos, kedves új gazdákat kaptak.
- Fiúk, ti most hivatalosan lengyel hadifoglyok vagytok, mert itt most se németek, se oroszok nincsenek. Ez annyit jelent, hogy megvédünk benneteket, s a vendégszeretetünket kínáljuk barátsággal, s ha kitör egyszer a béke, hazasegítünk benneteket.
Elfoglalhatták szálláshelyeiket, s azután visszatértek a nagyterembe, ahol egy zongora is volt. Kővári Sándor ügyesen játszott a szép hangszeren. Daloltak, dúdoltak, egyszeriben kitűnő hangulat kerekedett. Le-lenéztek az emeleti ablakokból a városház előtti térre. Alig láttak embert. A várakozás és a félelem ülte meg az emberek lelkét. A zeneszünetekben Szoboszlai, a nagy matematikus egyenletekkel vesződött, s azok logikájáról igyekezett meggyőzni a társaságot, a többiek inkább Aranyt, Petőfit és Adyt idéztek.
Be-benézett egy-egy elöljáró, telt-múlt az idő, és kora délután táján tisztes kopogás után csillogó szemű, szép lengyel lányok nagy tálakra rakott szendvicsekkel s italokkal köszöntötték a lengyelek magyar "hadifoglyait". Valóságos lakodalmi evés-ivásban volt részük. S mi több, kedvességben, barátságban. Sándor - közkívánatra - újra zongorához ült, s játszotta a talpalávalót. Kisebb táncmulatság kerekedett, s csak a gyorsan érkező este vetett véget az önfeledt mulatozásnak.
- Most már mennünk kell - mondták a lányok. Holnap is jövünk, mondták integetve, holnap is, s minden jót kívánunk. - A fiúk nehezen tértek vissza önmagukhoz. A kedves délután szilaj öröme kiszakította őket lelkük szomorúságaiból, de ahogy az éjszaka megjött, nehezen aludtak el, sorsuk, holnapuk gyötörte őket.
Nem volt csendes az éjszaka. Minden irányból ágyúk döreje hallatszott. A tankok felmorajló dübörgéséből tudni lehetett, hogy az oroszok is, és a németek is közel vannak a városhoz. Valahol a közelben, vagy talán éppen itt összecsaphatnak, s kegyetlen ütközet lehet belőle. Azért minden baj nélkül megérték a reggelt. Január 26-a volt. A hadihelyzetben egyelőre nem történt semmi változás. Lengyel barátaik megnyugtatták őket: se németek, se oroszok nincsenek a városban. Kiadós reggelit kaptak, majd ebédet is (a lányok már nem jöttek), s kora délutánra egy nehéz szolgálatot kértek tőlük lengyel barátaik. A másfél napos korábbi orosz előőrsi támadásnak öt halottja lett. Két német katona, két lengyel civil, s egy gyönyörű 18 éves szőke lány. A város polgármesterének lánya, akivel erőszakoskodtak az oroszok, azután pedig megölték. A városszéli sírkertben a már félig kiásott közös sír mellett ott feküdtek a városka halottai. Kicsit mélyíteni kellett a sírgödröt, s utána (ők öten, a magyarok) eltemették az öt embertársukat, a két német katonát, a városka két polgárát, s a gyönyörű - halottan is csodálatosan szép - lengyel lányt. Imádkoztak, énekeltek, siratták őket. Borzasztó érzések gyötörték a fiúkat. S a polgármesternek fel kell lobogóznia a várost, hogy több halott ne legyen. De a lánya már nem otthon álmodozik, mert az erőszak szörnyeteg szelleme a halálba sodorta.
Kísérőik megköszönték szomorú szolgálatukat, elnézést is kértek, s közösen próbálták remélni, hogy talán nem jön ennél sokkal rosszabb. Gyorsan esteledett, az ágyúdörgés egyre közelebbről hallatszott. Sötétbe borult a város, mire szállásukra értek. Volt miről beszélni egymással. Lengyel barátaik is egyre idegesebbek lettek. Tartottak valami váratlan fordulattól.
A január 27-i reggelre a váratlan fordulat eljött. Nagy kiabálásra ébredtek. Német vezényszavak éles hangja hasított bele a reggel csendjébe. Villámgyorsan össze kellett csomagolniuk, s katonai őrség kísérte el őket egy épületektől körülzárt nagy, tágas udvarra. Lengyel barátaikat is oda kísérték a német katonák. Az történt, hogy egy hajnali rohammal a német páncélosok visszavették a várost. A szegény magyarok most a németek foglyai lettek. Két óra hosszat bezárva voltak egy pajtában. Volt idejük gondolkozni. Aztán bejött egy német tiszt, kikérdezte őket, kiállított egy menetlevelet megnevezett céllal (a határ irányába, egy német városba). Szalutált, kezet fogott velük, s útjukra bocsátotta őket. Ismét szabadok lettek, de tudták, hogy rövid életű lesz a szabadságuk. Körülnéztek az udvaron, minden csendes volt már, lengyel testvéreik közül már senki sem volt ott. Ki tudja, mi lett velük? Szívükben Cseszki úr, a városi elöljárók, a kedves lányok jótéteményeinek emlékével elindultak a menetlevél szerinti cél felé. Hamarosan kijutottak a városból Krobin városa felé tartva. A szél kavarta a havat, sok helyütt térdig gázoltak a hóban. Felettük egyre sűrűbben zúgtak el a gyilkos lövedékek, gránátok, az árokban temetetlen katonahalottak keze, lába, köpenye, félrecsúszott sisakja sokkolta szegényeket. S most már letagadhatatlanul a háború kellős közepébe jutottak.

Popovo Gostyn (a szovjetek)

Egyre fáradtabbak lettek. Nehéz volt a hóban, szélben gyalogolni. Szinte úgy vonszolták magukat. éjra és újra tekintetükbe révedt a havas árkokba befordult egy-egy német katona üveges szeme, s a kísértetjárás süvöltöző ágyúgolyó járása a végsőkig feszítette a már amúgy is erősen megtépázott idegeiket. Az úton se német, se orosz. Elgondolni se tudták, hogy hová lettek a németek. Gyors járműveikkel megelőzték őket, vagy más úton távoztak a városból? De hát ez akkor már nem is volt fontos. Szerettek volna valahol egy kicsit megpihenni. A sose járt út végtelennek tűnt. Talán úgy dél felé járt az idő, amikor az út mellett balra egy néhány házas tanyát láttak meg. Mintegy 600-800 méterre lehetett a főúttól. Befordultak a tanyára, s bekéredzkedtek az első házba. Befogadták őket. Egy várandós lengyel fiatalasszony vagy négy gyerekkel meglepő szeretettel fogadta őket. Nem volt benne semmi félelem. Megnyugtatta, hogy a fiatal katonák magyarok. Elmondta, hogy a férjét elvitte a háború, s most itt nyomorog ezekkel a kis csöppségekkel. Mit segíthetünk, kérdezték a fiúk. Csak a németek vagy az oroszok ne jöjjenek, mondta a szegény asszony. A kis ház ablakaiból ki lehetett látni az útra. Még semmi sem látszott ugyan, de egyre erősödő, kiáltozásokkal, lövöldözésekkel vegyes morajlás hangzavara ütötte meg a fülüket. Ezek talán már az oroszok, mondták egymásnak. Kisvártatva feltűnt a szovjet hadsereg. Gyalogosok, tankok, teherautók vad áradata hömpölygött az úton. Olyannak tűnt, mint egy lávaömlés, vagy egy rettenetes vízáradat. Mindent elsöpörni látszó emberáradat, mely félelmet keltően terpeszkedett szét az úton.
- Ha ide is bejönnek... végünk. - mondták egymásnak. - Az asszonykának is elfátyolosodott a szeme, kis apróságai odabújtak a szoknyája köré. Aztán lassan teljesedni kezdett a végzet. Egy jó rajnyi alakulat kivált a menetelő seregből, s a tanya felé vette az irányt. Iszonyatos szorongás vett rajtuk erőt. De nem volt sok idejük végiggondolni a sorsukat. Elszánták magukat most már a legrosszabbra is, csak az asszonykának s a gyerekeknek ne legyen semmi bajuk. Hirtelen - a később már megtanult - heves káromkodásokat hallatva rontott a szobába egy marcona őrmester géppisztolyával hadonászva, s hogy tekintélyét nyomatékosítsa, egy sorozatot eresztett a kis szoba mennyezetébe. A szegény asszony csaknem elájult, a kicsinyek jajveszékeltek. Mindez nem érzékenyítette el - a feltűnően részeg - katonát. Sőt, most következtek a fiúk. Kikergette őket az udvarra, a kerítés elé parancsolta őket. A bal szélen állt - egy kis kivezető ösvény előtt - Zoltán, mellette Sándor testvére, a kolozsvári Szoboszlai volt a középső, tőle jobbra állt Balogh és Dévényi. égy álltak ott, mint a katonai rend szerinti parancskihirdetéskor. Most a parancs: halálos ítélet volt. Szenvtelenül tudomásukra hozta a vörös ármádia őrmestere, hogy mint a szovjet haza ellenségei meg fognak halni. Hiába mondták, hogy ők egy puskát se sütöttek el, s szerencsétlenségükre kerültek ide, s magyarok; ez csak dühítette a kivégzésükre magát elszánt oroszt.
- Mögöttem egy ösvény, én megszököm - súgta oda Zoltán a testvérének.
- Bolond vagy - volt a válasz -, most meghalunk. - S akkor valami elképzelhetetlen történt. Az őrmester rájuk fogta a fegyverét, de Szoboszlai kiugrott a sorból, elkapta a géppisztoly nyakát, s az üvöltve küldte a messze magasba - a halálos ítéletre kiszemelt - golyóbisait. Pillanatok alatt egy körbe fogódzott a társaság a kivégző köré, de ez nem hatotta meg a szovjetet, visszarendelte a társaságot a kerítés elé, s lőni készült. S akkor még elképzelhetetlenebb dolog történt. Nyilván a lövések zajára is, egy orosz őrnagy fordult be az udvarba, s a legutolsó pillanatban egy erélyes mozdulattal az őrmester vállára tette a kezét, majd egyszerűen félrelökte. Ott állt előttük a major, mint egy égből leszállt angyal. Jóságos mosollyal kérdezte:
- Kik vagytok?
- Magyarok - mondták szlovákul, félig oroszul, ahogy tudták. - Diákok vagyunk, egyetemisták - mondták a fiúk most már egy kicsit felszabadultabban, a pokolból a mennyekbe jutottan.
- Jól van, a magyarok jó emberek. Én Moszkvában egy középiskolában irodalmat tanítok. Nagyon szeretem a magyar irodalmat. Azt vallom, hogy Petőfi Sándor a világirodalom legnagyobb költője. Mindent megteszek azért, hogy életben maradjatok. - A fiúk megszorongatták a kezét, keresték a szavakat, amelyekkel megköszönhetik a különösen csodálatos emberséget. Senki sem gondolta volna közülük a félelmetes ármádiát látva, s az őrmester gonoszságát szenvedve, hogy egy ilyen emberséges, tiszta lénnyel, egy igazi tolsztoji orosszal találkoznak össze. Az őrnagy engedélyével beköszöntek a kis családhoz, megköszönve a jóságot, s a major mögött haladva mentek a főút felé. Az őrnagy a legényét bízta meg azzal, hogy vigyázzon rájuk, s gondoskodjon arról, hogy amikor az előttük lévő város (Krobin) hatóságának átadja őket, garanciát kapjon az életük megmaradása felől. Persze a dolgok nem egészen így történtek. Amikor elbúcsúztak az őrnagytól, még minden biztonságosnak látszott, de mikor a kis mongol katonával magukra maradtak az előrenyomuló sereggel együtt menetelve az úton, életük minden pillanatban veszélybe került. A kis mongol szinte állandóan üvöltötte, hogy őket nem szabad bántani, mert ez a parancsnokának az akarata. A részeg oroszok szabadon célozhattak, főként pisztolyaikkal, s csak valami különös csoda volt, hogy nem átlyukasztott bőrökkel érkeztek meg Krobin városába. A mongol legény is beleizzadt, de a városházához érve megveregette a vállukat, s nagy megkönnyebbüléssel mondta:
- Sikerült! Ne féljetek, itt már nagyobb baj nem lesz. Más az előrenyomuló sereg, ahol nehéz fegyelmet tartani, tele vannak vodkával, s más a megszálló csapat, ott már alig fordul elő súlyosabb dolog. - Átölelte őket, s elment. Bizonyosan jelentette a majornak, hogy a parancsot teljesítette. A városka lengyel nemzetőreinek kezébe kerültek, akik a városháza pincéjébe zárták be őket. Alig múlt el egy fél órácska, két németet is odazártak melléjük. A 27 éves Fritz és a 16 éves Hans lett a fogolytársuk. Éjszaka senki sem zavarta őket. A németekkel csak néhány szót válthattak, mert mind a ketten nagyon mélyen elaludtak. Nekik nem jött a szemükre álom. Féltek azért a holnaptól. Lassan múltak az órák, de egyszer csak derengeni kezdett, eljött a reggel. A kis tanyát Popovo Gostynnak hívták, ahol meg is haltak, s fel is támadtak. De vajon mit hoz a reggel?

Krobin (szemben a halállal)

A reggel a lehető legrosszabbat hozta. Fritz és Hans is felébredt, s most már az öt magyar és a két német együtt várta a - nem sok jót ígérő - fejleményeket. Kintről egyre erősödő beszéd ütötte meg a fülüket. A kis pinceablakból orosz katonákat láttak a városházi pince felé közeledni. Néhány karszalagos lengyel is volt közöttük, de az oroszok voltak többségben. Csizmáik már a lépcsőkön dübörögtek, kitárták az ajtót, s kihajtották őket az udvarra. A katonák sorfala között jutottak ki, s közben jobbról-balról vad kegyetlenséggel ütlegelték őket. Azt hitték, hogy ez a verés addig tart, amíg csak leheletnyi élet marad bennük, hogy aztán azt is kioltsák. De mégis vége lett. Életben maradtak. Akkor megmotozták őket. Fegyver, töltény nem volt, de minden mást, igazolványt, bizonyítványt, leveleket, fényképeket, könyveket... elvettek tőlük. Egy sarokba dobálták életük korábbi eseményeinek ilyen-olyan emlékét. Durva szitkok közepette sorba állították őket, kedvük szerint rugdalva a szerencsétlen foglyokat. Értették a fenyegetéseket... most meghaltok. A letargia olyan stádiumában voltak, hogy legtöbbjük már beletörődött a sorsába. Megyünk a kivégzőhelyre, nincs tovább. Csak Zoltán és Szoboszlai volt még egy kicsit optimista. Šk azt mondták, hogy ha Isten idáig megtartott minket, ezután is megőrzi az életünket.
A városka egy szabóműhelyébe, a teljesen üres ruhaszalonba kerültek. Ott volt a kihallgatás. Alighogy sorba rendeződtek a helyiségben, még tíz katonafoglyot löktek közéjük, a korábban őket is ért durvaságok közepette. Akkor már tizenheten voltak. Gyorsan kiderült, hogy a tízből kilencen krotoschini magyar bajtársaik voltak, a tizedik pedig egy német egyenruhás olasz.
- Badoglio katonája vagyok, fogadjatok el magyarnak.
- Magyar vagy, kész... de nehogy eláruld magad. - Egy vad tekintetű kapitány volt a kihallgató tiszt. Mellette állt két karszalagos lengyel, s az orosz tiszt legénye. A kapitány élet és halál uraként, mint a szovjet hazának elégtételt adó inkvizítor állt kiszolgáltatott foglyai előtt. A lengyelek segítségével és tanúskodásával hamar tisztázódott, hogy a tizenhétből tizenöt a magyar és kettő a német. A kapitány a lengyelek könyörgésére egy kicsit kíméletesebben bánt a magyarokkal. De ők a németeket is védték emberségesen. Sajnos, őket megvédeni nem tudták. Az orosz keményen vádolta a németeket; anyákat, gyerekeket öltek, mondta fenyegetően. A 27 éves Fritz bátran visszavágott.
- A lakosságot nem bántottuk, de a szovjet hadsereg ellen elszántan harcoltunk. Több évig voltam a frontvonalban, s ha lehetne, most is ott lennék. Nem félek a haláltól. - Elképedve hallgatták a magyarok ezt a halált megvető vallomást. Ugyanakkor a 16 éves Hans pontosan az ellentéte volt. Zokogott, s az édesanyját emlegette.
- Nem fogtam fegyvert senkire, otthon várnak rám a szüleim. - Ez maga volt az iszonyat s az együttérzés megrendítő élménye. De nem volt idő a további gondolkozásra. A tiszt kihirdette az ítéletet. Ti ketten, németek meghaltok. Nektek, magyaroknak megkegyelmezek. Hadifoglyok lesztek, s kenyéren és vízen tartunk benneteket, s majd építitek a lerombolt Szovjetuniót. S most háromszor egymás után mondjátok: éljen Sztálin. S ők mondták, hangosan, háromszor, a parancs szerint: éljen Sztálin. A két német katonát bekísérték a műhelybe, s pár pillanat után két lövést és két zuhanást hallottak. Tarkón lőtték őket. Gyorsan elszállították a tetemeket, s csak néhány nap múlva látták őket - mintegy hatvan társukkal együtt - kiterítve a temetőben. Mindegyiküket tarkón lőtték, pedig nem is volt harc a városban. A közös sírt ők ásták meg. Nekik kellett eltemetni őket.
A szörnyű kivégzés után a kapitánynak csak a legénye jött be, s nagy lelkendezés közben újságolta, hogy a németeknek vége, meghaltak. Fritz befejezte a háborút, Hanst hiába várja az édesanyja.
Ők megmaradtak, de végtelenül keserű volt a szívük. Csak ennyi az emberi élet? Mi vár még rájuk?
Megint csak nem volt sok idejük gondolkozni, mert egy jó félóra múltán bezsúfoltak közéjük vagy negyven németet. Majd hatvanan voltak már, mozdulni alig tudtak. A levegő elhasználódott, s csak órák múltán - őrök kíséretében - mehettek ki egy pár percre a levegőre. De most már eldőlni látszott, hogy hadifoglyok, és ennyi embert talán már nem fognak puskacső elé állítani.
Közbe-közbe bejöttek az oroszok is (főképp lengyelek őrizték őket), s akkor mindig nagy ribilliót csináltak. Oroszokat, ukránokat kerestek a német katonák között. Tudnivaló, hogy a mintegy ötmillió német fogságba esett szovjet katonát hadiüzemekben dolgoztatták, de voltak olyanok is, akik kisegítő szolgálatot teljesítettek a német hadseregben. (Ezt a zubbonyukra varrt karszalaggal is jelezték.) Volt a frissen összegyűjtött hadifogolycsapatban egy ilyen karszalagos ukrán. A beszédjéről is felismerték. Hiába magyarázta szegény, hogy ő nem volt katona, csak kisegítő munkát végzett a hadseregben; a tiszt könyörtelenül hasba lőtte. Behúzatta a kis műhelybe (a korábbi kivégzés helyére), s otthagyta szenvedni. A lengyelek orvoshoz akarták vitetni, de az oroszok nem engedték. A szegény fiú két napon át ordított rettenetes fájdalmában, míg kivérzett, s meghalt.
A második napon takarítani vitték ki a lengyelek a magyarokat. A városházánál kezdték a munkát, s veretésük és motoztatásuk helyén minden iratot, bizonyítványt, képeket, könyveket megtaláltak. Zoltán is megtalálta a Bibliáját, s Madách Tragédiáját. Ezer bajuk között végtelenül tudtak örülni. Megsimogattak minden papírt, megcsókolgattak minden emléket. éjra otthon érezték magukat.
A következő nap reggelén lengyel őreikkel a temetőbe kellett menniük. Ott feküdtek sorban a szétlőtt agyú német bajtársaik. Fritzet és Hanst is felismerték. Nagy közös sírt kellett ásniuk, hogy betakarja a föld a kegyetlen háború áldozatait. Már jó mélyen ástak, amikor egy eléggé részeg orosz alakulat vonult el a temető melletti úton. Néhányan - fegyvereikkel hadonászva - befordultak a temetőbe. Géppisztolyaikat ráfogták a sírásó magyarokra, hogy belelőjék őket a sírgödörbe. A lengyelek a csöveik elé térdeltek, s könyörögtek, hogy ne tegyék. Mondták, hogy el kell számolni a foglyaikkal, s nekik is bajt okoznak. Percekig vitatkoztak, végül engedtek az oroszok, s útjukra tértek.
A félelemtől kiverte őket a víz, lábuk szinte a földbe gyökerezett, szólni se tudtak.
- Siessetek, - mondták a lengyel barátaik - végezzünk, nehogy újabb veszedelem fenyegessen meg minket.
Csendes imákkal tették be a halott katonákat a sírba, s a hulló rögök rájuk kopogták a háború gyalázatát.
Rettenetes halálfélelmek után, az egyik hideg reggelen - újabb foglyokkal megszaporodva - menetbe vezényelten indultak vissza a korábbi kálváriák útján, Kobylin és Krotoschin felé. Most már teljesen megalázva, lerongyolódva, s iszonyatosan éhesen. A szembejövő oroszok jobb ruhadarabjaiktól sorba megfosztották őket, főképp a bőrcsizmákra fájt a foguk. Zoltán lábáról is levetette a csizmát egy orosz katona, s helyette egy lehetetlenül ormótlan és lyukas lábbelit adott. Késő este volt már, amikor Krotoschinba, egykori kiképzésük laktanyájába értek. De ott, akkorra minden más volt.

A csensztochovŕi haláltábor

Sötét volt. Kísérteties árnyak lengték körül a krotoschini laktanyát. Bénító volt a csend. Vert seregként vonultak be a laktanyaudvarra. A néhány hete még kellemetlen reggeli csukló is megszépült az emlékezetükben. Gyürky főhadnagy és Palásthy hadnagy vezényszavai is kedves emlékké váltak. A kivonulás emléke sem volt már olyan rémes. Akkor azért mégis csak valamennyire szabadok voltak. Most pedig ott álltak a sötétben, összezsúfolva, senki sem szólt, de mindenki magába roskadva gondolkodott, emlékezett, s csak nagyon félve reménykedett is. A visszavonulás szerteszórta a társaságot, alig maradtak hírmondók néhányan. Már nagy többségben németek voltak az új társak, de szép számmal lehettek lengyelek, s minden másféle európai náció.
Az oroszok magukra hagyták őket. Talán egy óra is eltelt, hogy senki sem szólt hozzájuk. Valósággal ölt a csend. S akkor nagyon halkan, suttogva magyar szó ütötte meg a fülüket: édesanyám. Senki sem felelt, a csend betakarta a szót, de mindenki úgy érezte (aki ott magyar volt), hogy újra megszületett nekik Magyarország.
Aztán sűrű káromkodások között jöttek az oroszok, géppisztolyaikkal ide-oda lökdösték a társaságot. Egy-egy húszas csapatot bekísértek egy-egy üres helyiségbe (ahol korábban alig négy embernek volt helye). Most ott a fűtetlen szobában, a padlón, sűrűn egymás mellett kellett lefeküdni. Minden szoba kapott egy kenyeret. A foglyok így várhatták a reggelt.
Másnap még sötét volt, amikor az udvaron sorakoztattak. Számoltak és számoltak, és mindig más szám jött ki. Pedig mindenki a helyén maradt. Több százan voltak. Vasúti vagonokban szállították őket tovább. Hol volt már a viszonylagos kényelem? Mozdulni is alig tudtak. Voltak vagy negyvenen is egy vagonban, talán többen is. Az öt fiú most nem maradt együtt, de a Kővári testvérek igen.
Északnyugat Lengyelországból délkelet felé tartottak. Napokig döcögött velük a szerelvény. Napokig szenvedtek a levegőtlen, berácsozott vagonokban. Napokig éheztek, alig dobtak oda nekik valami erősen sületlen kenyeret, s olykor egy kis fogolylevest. Az őrök időnként egy-egy megállóhelyen átvizsgálták a vagonokat, de különösebb rossz már nem történt.
Menet közben tudták meg, hogy Csensztochovóba viszik őket. A lengyel történelem sok-sok, korai és későbbi viszontagságát idézte meg a híres székesegyház városa. Egykori nagyságukat és sokszori leverettetésüket. Oroszok, poroszok, Habsburgok uralmát. A hosszú orosz befolyást, a győzelmes és levert lázadásokat, s végül az 1939-es német inváziót, s a szovjetekkel való osztozkodást. Nekünk magyaroknak megannyi közös emléket idézett a város, Nagy Lajos királyunkat, Bem apót, s az újkori barátságot, amikor is a magyar föld menekültjeinek menedékül szolgált. Volt idő gondolkodni, újra olvasni Madáchot, s naponként az újszövetséget, éhesen, megalázott rabszolgaként, de belül mégis úgy, mint egy szabad ember. Csensztochovo, a nagy katolikus város csendes volt. Kora reggel kopogott végig a fogolymenet a székesegyház mellett. (Itt-ott megjegyezték, hogy kirándulókként kellemesebb lenne erre járni.) De nem kirándulás volt ez. Kemény próbatétel, s eléggé kilátástalan.
A város szélén volt egy óriás láger. Haláltábornak is nevezték. Sok ártatlan zsidó ember szenvedett itt. Kimagasodó őrtornyaiban lövésre készen álltak őrt a rabtartó katonák. Már több ezren voltak akkor a tábor foglyai, amikor a krotoschiniak megérkeztek. Február közepe táját mutatta a naptár. Kíméletlen hideg volt. Egy-egy barakkba legalább száz embert préseltek be. A padlókon aludtak az emberek, de oly sűrűn (oldalt fekve), hogy oldalra mozdulni csak akkor lehetett, ha a sor eleje elkezdte, s mindenki követte a kényszerű regulát. Élelmezésük s tisztálkodási lehetőségük nem volt emberhez méltó. Sokan meghaltak, a láz és hasmenés tizedelt. Ennél is borzasztóbb volt, hogy nem mertek beszélni egymással. Kémeket, ügynököket küldtek közéjük. Különösen a németek voltak veszélyben. Innen-onnan kiemeltek valakit, s többet hallani sem lehetett róla. (Valószínű, hogy nem ölték meg őket, egyszerűen máshová vitték. A megfélemlítés volt a cél.) Kialakult valamifajta jelbeszéd. Most már igazán csak a túlélés volt a cél. A barakkok s a drótkerítés között húzták meg a figyelmeztető vonalat. Aki véletlenül a közelébe került, rálőttek. Sokan fejezték be - egy-egy végzetes lépés miatt - az életüket. Aztán egy kicsit oldódott a feszültség. Híre jött, hogy elviszik őket onnan. Nagyon csendesen - kis társaságokban - kezdtek szót váltani egymással. Rengeteg kifejezés egyszerűen eltűnt a feledés süllyesztőjében. Próbáltak a szépre emlékezni. Karácsonyestékre, az ottani idillekre emlékezgettek. Sokáig törték a fejüket magán a karácsonyon is, de az sehogy se jutott eszükbe, hogy mit is kell a fára tenni. Kimosolyogták saját magukat, de voltaképpen sírni volt inkább kedvük. Négyük közül végre valaki kitalálta, hogy az a valami a szaloncukor. éjra kezdték a szavakat tanulni, újra kezdtek beszélni, ébredeztek a mély apátiából.
Az egyik nap nagy garral kivezényelték a társaságot a lágerudvarra. Egészen a bejáratig terelték őket, s onnan kellett tízes sorokban, egymásba karolva a tábor belseje felé menetelni. Szédelegve mentek a friss levegőn, s ahogy a tábor központjához értek, haditudósító filmesek várták őket. A szovjet híradónak filmezték le a vert sereg hadifoglyait. Már március második felébe igyekezett az idő. Tavaszi szellő lengte be a tábort, s a hírt megerősítették: elviszik őket innen. A haláltábor is mögöttük marad. Egy átrakodó vasútállomásra kellett gyalogolniuk, ami vagy ötven kilométerre volt a táboruktól. Zoltán jobb lábának talpa valami gyulladásos fertőzést kapott. Fogalma sem volt arról, hogy hol szedte össze a bajt. A jobb talpára nem tudott ráállni. Rossz ómen volt, de nem lehetett ellene tenni.

Halálos menetelés (Peiskretscham)

A tavasz első napján, március 21-én (szerdán) becsapódott a csensztochovói haláltábor kapuja a kivonuló hadifoglyok mögött. Már hosszabbak voltak a napok, s így a kora reggeli indulás is világosban találta őket. Ugyan nem áltatta magát senki azzal, hogy most már hamarosan jobbra fordul a sorsuk, de akik mégis túlélték a tábor viszontagságait, húztak a lelkük mélyén egy rovást: ezt is kibírtuk.
Valami kisebb csoda révén a Szécsényben összefutott és egymásra talált öt fiú ismét találkozott. A többiek is engedték őket, hogy az ötös sorok egyikében együtt menetelhessenek. Nagy megnyugvás volt a számukra. Tudták, hogy egymást segíteni tudják. S ez nem csak Zoltánra vonatkozott, akinek jobb talpi gyulladása nagyon fájdalmas volt, de a többiekre is, hiszen mindenkinek volt valami kisebb-nagyobb baja.
A menetet három napra tervezték, két éjszakai szállással. Virágvasárnap (március 25.) szombatjára kellett a nagy vasúti pályaudvar (Peiskretscham) melletti táborba megérkezniük. Sok rendkívül legyengült ember vonszolta magát az úton. Egy-egy útszakasz után tartottak ugyan pihenőt, de a menetből sem kiválni, sem lemaradni nem lehetett. Míg a barbár időkben az ilyen fogolymenetek mögött néhány lovas kocsival szállították a nagy betegeket, a huszadik század derekán ilyen nem volt. Aki nem bírta, belelőtték az árokba. Az őrök nyilvánvalóan parancsot teljesítettek. Nehéz megmondani, hogy mennyi áldozatot szedett ez az embertelenség, de következtetni a számokra is lehet. Amikor egy-egy lengyel falun vezetett keresztül az út, a menetet megállították, s az őrök egy csoportja berontott a győztesek közötti, szabad Lengyelország falvainak lakóházaiba, s elrabolta a családok férfitagjait, sokszor gyerekembereket, hogy pótolja a menet megcsökkent állományát. Az asszonyok, lányok jajveszékeltek, de minden könyörgés ellenére összeszedték - úgy ahogy voltak - a lengyeleket, s beállították őket a sorba. Tarkólövések, fogolyszedések egymást követték a halálos úton.
A borzalmak árnyékában sütött felettük a tavaszi nap. Egy-egy pihenőkor elterültek a szépen zöldülő füvön, az időt megállítva egy kicsit, feledve a bajokat, s elhitetve magukkal, ami igaz is volt, meg nem is, hogy ez a napocska most ugyanúgy simogatja az ő arcukat, mint marcona őreikét, s az otthoniakat, akik nem győznek imádkozni értük. Voltaképpen igaz volt, de mégsem, mert ugyan néhány percen át a szabadság illúzióját élték meg, de utána újra felvették rabszolgasorsukat, beálltak a kegyetlen menetbe, hallva a lövéseket, s látva az árok halottainak üveges tekintetét. Mégis Zoltánban úgy maradt meg ez a kies, füves pihenés, mint valami különös boldogság, egyfajta égi üzenet.
Egy üres nagy csűrbe terelték be őket az első éjszakára. Az izgalom, a feszültség sem tudta útját állni gyors elalvásuknak. Másnapra sem lettek ugyan sokkal frissebbek és erősebbek, de egy lelki pluszt mégis jelentett az első próbatétel teljesítése.
Zoltán fájdalmai azonban egyre erősödtek, alig tudott menni. Olykor-olykor csak fél lábán bicegett, egy-egy darabon barátai már szinte vitték, hogy ki ne állítsák a sorból. Egy alkalommal egy erdő tövében állt meg a fogolycsapat. Zoltán alig várta, hogy leülhessen. Abban a pillanatban egy golyósorozat fúródott elé a földbe. Fű és föld vágódott a szeme közé. Mindenki megdöbbent. Az őr cinikusan nevetett. Mondta, hogy nem akart ölni, csak szórakozott egyet. Ott csak ennyi volt az élet. Egy újabb gyötrelmes elszállásolás után jött az utolsó napi próbatétel. Egyre több halottal, egyre több új fogollyal. A létszám megmaradt. Nem számított, hogy német, lengyel, olasz, román, szlovák vagy magyar. Vojna pleni, hadifogoly, aki örüljön, hogy él. Örüljön, hogy süt a nap, örüljön, ha kibírt háromnapi menetelést, örüljön, hogy a bajtársait maga mellett érezhette, örüljön, hogy segíthet másoknak. És a hadifogoly ennek is örült, mert különös örömöket produkált az élet, aminek megértésére a szabad polgári lét teljesen alkalmatlan.
Péntek estére a megtört sereg célba ért. Hatalmas vasútállomás, óriási tábor fogadta őket. A virágvasárnap előtti péntek és szombat estéjén - a most már megszokott - primitív szálláshelyeiken mégis valamifajta győztesnek gondolták magukat, akik újabb diadalt vettek a halál felett. Abban a hitben szenderültek álomra, hogy nem csak ők fogták egymás kezét, hanem sok láthatatlan kéz melegét érezték, akik akkor nagyon is együtt éreztek velük.
És túl a közeledő ünnepek üzenetét érezve, s túl a húsvéti templomok emlékein, különösen annak a kézszorítását érezték most igaznak és erősnek, aki egykoron náluknál is sokkal többet szenvedett.
Zoltán lábát a fiúk mindenféle lehetséges holmival borogatták, de most mégis a lelki megnyugvás volt az igazi. S két napra rájuk köszönt virágvasárnap. Idegen földön, de egy halvány reményt írva a szíveikbe.

Hadifoglyok a vagonokban

Egy szombat és egy vasárnap telt el úgy - leszámítva a szokásos számlálásokat s az órás várakozások kellemetlenségeit - , hogy nagyobb megaláztatások nem érték őket. A derűsen sütő nap, s a virágvasárnapi elmélkedés és emlékezés még inkább enyhítette szorongásaikat. Igaz, hogy az óriási tábor, a rengeteg lesoványodott ember borzasztó látvány volt, s a kétségeket erősítette, de mégis most, részben a kiteljesedő tavasz, részben a hazagondolás okán valamiféle nyugalom fuvalma simogatta a lelkeket.
A tábor mellett egy óriási pályaudvar terpeszkedett, vagonok százaival, készülő szerelvényekkel. A keresztyén nagyhét szomorú nagy útját tervezik ott nekik is. Gyerekkorukban nem egyszer számolgatták a tovarobogó tehervagonok számát. Ötvenet, hatvanat és még nyolcvanat is megszámoltak. Az ország vasúti pályáit vígan száguldozták be. Vitték az életet, az élelmet, állatokat, tűzifát, szenet, építőanyagokat. A háború kifordította a világot célszerű és emberséges rendjéből. A vagonok katonákat, majd deportáltakat, s hadifoglyokat kezdtek szállítani, a bomlott és romlott világ feje tetejére állt rossz rendje szerint. Šk is még valamennyire szabadon kezdték kóstolgatni a vagonéletet, s azután jöttek a berácsozott ablakok, emberhez méltatlan elhelyezési és higiéniai körülményekkel. Most se várhattak jobbat. Kesernyés biztatás csak annyi volt, hogy a hadműveletek vonalaitól távolodva a közvetlen életveszély valamelyest csökkent.
Már másnap bevagonírozták őket. Sokszoros számlálás után hosszú sorokba álltak fel - őreik kíséretében - vagonjaik elé. S bár a kialvó emlékezet pontosan nem őrizte meg egy-egy vagon foglyainak számát, annyi biztos, hogy a lehetségesnél s az elviselhetőnél is többen voltak. Minden vagonnak volt fogolyfelelőse, de az oroszok is közel voltak, s ha valami gond volt, a győztesek haragjával és keménységével adták a foglyok értésére kiszolgáltatott voltukat.
A Kárpátok északi hágói felett, Lengyelország déli részében vezetett az út, de akkor még senki sem tudta, hogy meddig és hová. Csak mentek, nappal váltotta az éjszakát, felváltva ki-kinéztek a berácsozott ablakon. Csekély elemózsiájukat jól be kellett osztaniuk, hogy kibírják a kiszállásig. Ki-ki önmagában kereste a megnyugvását, mert beszélni alig lehetett, az orosz őrök azonnal közbeléptek, ha hangosabb szó szűrődött ki a vagonokból. Zoltán sűrűn forgatta a bibliáját, s Madách Tragédiáját. Volt kihez és mihez mérni a sorsát, s az ember csodálatos alkalmazkodó képességének törvénye szerint ez némi megnyugvást is adott.
Aztán egyik reggelre, talán éppen nagycsütörtök lehetett, hatalmas lárma verte fel a csendet. A vonatot a nyílt pályán megállították. A szomszéd vagonban valami történt. Káromkodások, ütlegelések zaja hallatszott át. Rövid idő múlva Zoliék vagonajtaját is felnyitották. Elvadult őrök rontottak be a vagonba, s verni kezdték a foglyokat. Amikor kitombolták magukat, egyenként megmotoztak mindenkit. Bár az induláskor ezt már megtették, most megismételték, de sokkal indulatosabban, fenyegetőbben. Ami nem tetszett nekik, a felnyitott ajtón át kidobták a sínek melletti mezőre. Zoltán három könyvéből, akkor már csak a bibliája, s a Tragédia maradt. A német-magyar szótára már korábban kézen-közön eltűnt. Az éjszövetség fekete, Madách műve piros kötésű volt. Az orosz nagy káromkodásokat hallatva forgatta a kezében a feketét és a pirosat (nekik legföljebb csak ennyit jelentett). Aztán mindkét könyvvel a foglya fejét kezdte verni. (Ezzel nyilván bizonygatni akarta, hogy a könyv és a fej között lehetséges valami kapcsolat.) Aztán egy éktelen nagyot káromkodott, és a pirosat nagy ívben kihajította a légtérbe, s szegény Madách valahol megpihent a lengyel fűben. A feketével pedig még egy darabig csillapodó hevességgel ütötte Zoltán fejét, majd a könyvecskével együtt félrelökte. A fekete megmaradt a maga hófehér igazságával. A piros nem tetszett neki, lehet, hogy ebben némi ideológia is volt, ki tudja? De miért is volt ez a razzia? Mi történt? Hamarosan kitudódott, hogy a szomszéd vagonból az éjszaka, felszedve a padlót, a vonat lassulását kihasználva, a sínek közé huppanva, ketten megszöktek. Mindenesetre ügyes és rendkívül bátor vállalkozás volt. Mind a ketten magyarok voltak. Elegük lett a hadifogságból. A szökést későn vették észre, s már bottal üthették a nyomukat. A vagontársaik közül más nem követte példájukat, de ennek ellenére nagyon megverték őket. Többen is súlyosan megsebesültek. Zoltánék már csak a harag széléből kaptak. Ezért volt a verés és a motozás. Utána a korábbihoz képest is megszigorodott a rabtartás.
A szökevények sorsáról pontosat senki sem tudott. Az oroszok nem dicsekedtek, hogy elfogták volna őket. Az ellenőrizhetetlen, de a tapasztalatok szerint megbízhatónak ítélhető fogolyhíradó szerencsés hazatérésükről tudósított. Később még azt is lehetett hallani, hogy haza- érve sokáig bujkáltak, nehogy visszavigyék őket.
A szökések története külön hadifogoly história. Bizony kevés szökés sikerült, s az elfogottakon kegyetlen bosszút álltak.
Nagypénteken csendes áhítatban borult össze a társaság, s nem csak az ünnep okán. Kínszenvedésük kálváriáján számolgathatták ők is az új és új stációkat. A bizonytalanságban egy kis vigasz volt, hogy tudomásukra hozták: hamarosan célba érnek. A Monarchia Galícia tartományának egykori városa, Stanislau, s annak valamelyik lágere várja a szerelvény hadifoglyait. Húsvét szombatján már közel jártak a célállomáshoz.

A Biblia és Madách Tragédiája

A szenvedéstörténet új fejezete előtt, a meg nem választható történelem áldozataként, mint aki a viharzó, áradó folyón kis lélekvesztőjén sodortatva partot ér, hogy újabb viszontagságok elébe nézzen; megengedhető számára, hogy helyzetét megvizsgálja, s lelke tükrében engedje felvillózni elpusztíthatatlan reményeit.
Akik azon vizsgálódtak hazatért hadifoglyokként, hogy mennyi szerepe volt a lelkierőnek a megmaradásban, szinte egyöntetűen azt mondták, hogy ez volt a legfontosabb tényező. A polgári élet erős, izmos, kisportolt emberei hamarabb összeomlottak, mint a kis, cingár, vékonyka emberkék, akik gondolataikban, álmaikban meg tudták őrizni emberi méltóságukat, s hitükkel elébe mertek állni a legkínzóbb s leggyötrelmesebb eseteknek, eseményeknek. S lehet, hogy ezek az események a szélvész erejével félrelökték őket, de ők újra felálltak, s előrenéztek, mentek tovább. Ez a fejezet azt a lelkiállapotot szeretné valamiképpen érzékeltetni, ami iszonyatos megpróbáltatások után, s megannyi újabb bizonytalanság előtt próbálja rendezni önmagát, kitapogatva a sebeket s erőt gyűjtve a holnapokra.
S a dolgok értéséhez a két könyvnek komoly köze van. Amellett, hogy Zoltán lelkészi pályára készült, s természetes, hogy az evangélium könyve kiemelt helyet kapott az életében, s betudva azt, hogy a filozófus Madách, s hömpölygő áradású drámája kedvenc olvasmánya volt; a két könyv most kilépett a kötelező és kiválasztott könyvek világából, s egyfajta sorsmeghatározó életérzés lett. Mindenképp abban, hogy a Tragédia filozófiája, s magával ragadó történelmi elemzése a legalkalmasabb pillanatban, a szenvedések megélésében (ami lélektanilag több fejezettel is azonosulhat) találja meg az olvasót, aki egyszerre szereplővé válik, s szerepének kellékeit nem az öltöztető szobában aggatják rá, hanem azt a vaskosan tragikus élettől kapja. S ez így van a bibliájával is, amit most több mint napi vigasztaló igeként forgat, s nem szószéki beszédek tiszta szép forrásaiként értékel, hanem úgy érzi, hogy egyenesen Jézussal együtt ballag fel a hegyre a nevezetes hegyi beszédet hallgatni, ott megy nem messze mögötte a golgotai úton, s a keresztre nézve dús, nagy könnyeiben egy más, egy hatalmasabb Megváltót lát, mint látott otthon egy csendes bibliakörön. Megérti, hogy üldözni fognak benneteket az én nevemért, s azt is, Tompa Mihállyal együtt, hogy "nem a legrosszabb rossz börtön vagy halál".
Igen, Madách és Jézus neki valahogy ezt jelentette, s ebben semmi frazeológia nincs, ez nem szép beszéd, ez igaz, nyersen és valóságosan az. Aki kétkedik ebben, nem érti az életet.
S a Tragédia kisalakú, piros könyvecskéjét az orosz kihajította a vagonból, a madáchi üzenet még jobban belefogódzott Zoltán lelkébe. Az érettségin Madáchot szerette volna húzni, de Aranyt kapta (úgy is jó volt), de a fogság viszontagságai között mégis Madáchból felelt. S talán nem is rosszul.
A kis bibliája messzebb kísérte. S bár a puszta, zord eseményekből még sok volt hátra, szabad legyen a bibliája sorsáról már a későbbi események megírása előtt is szólni.
Visszaidézve a krobini napokat, ahol minden kis irományuktól is megfosztották őket, de a következő napokban - takarítókként kivezényelten, lengyel felügyelet mellett - ezeket mind megtalálták, s újra birtokba vehették; így a két könyvet is tarisznyájába dughatta Zoltán. Tudjuk, hogy a vagonbéli motozáskor hogy szállt el a kis piros könyv, s hogy maradt meg az újszövetség. S a későbbiekben, néhány hónap után egy kolhozbéli munka során, amikor két őr kíséretében egy ösvényen egy falucska felé tartottak, egy tanyácska mellett elhaladva Zoltán zsebéből kiesett a biblia. Hamar észrevette, de egy fogoly nem mehetett vissza, bele kellett nyugodnia a dologba. Amikor beértek a faluba, s készülődtek a munka elkezdésére, látták, hogy egy tizenéves kisleány lélekszakadva fut feléjük kezében egy könyvecskével. A bibliát hozta vissza. Elmondta, hogy látta a tanyánál történteket, s gyorsan elhatározta, hogy visszahozza. Fölmutatta az őrnek, s kérte, hogy odaadhassa Zoltánnak. Az őr befogta a szemét, s ezzel mindenki mindent megértett. Zoli megsimogatta a kis angyalt, nagyon megköszönte a kedvességet.
- Biblia - mondta Zoltán.
- Tudom - mondta a lány. Azért hoztam vissza. Nekünk is van, mi is
olvassuk.
A második év karácsonya előtt alapos házkutatást rendeztek az oroszok a lágerben. Kések és veszedelmes könyvek után kutattak. Zoltán bibliáját, amit naponként szép számmal olvastak, veszedelmes könyvnek ítélték. Az NKVD-re, a politikai rendőrségre kellett mennie ezért.
- Ez egy veszedelmes könyv - mondta a tiszt.
- Orosz fordítása is van, olvassa el kapitány úr, s azután ítélkezzen - mondta Zoltán.
- Ha akarnám, most büntetőszázadra ítélhetnélek. Tudod, hogy onnan élve kevesen jönnek vissza.
Zoltán hallgatott. Sokáig csend volt. Aztán visszaadta a Bibliát a tiszt Zoltánnak, s további baj nem lett a dologból.
A könyvecske teljesen elhasználódott. Széthullott, s már laponként kölcsönözték. Életerő volt. Egyszer megtörtént, hogy egy fiú szégyenkezve állt meg Zoltán előtt. Ne haragudj, de az egyik lapba dohányt sodortam, s elfüstöltem. Borzasztóan ég a lelkem miatta. Kérlek, bocsáss meg, de az mégis csak a Biblia volt, s nem a Pravda, de ígérem, hogy többet nem teszem. Kezet fogtak, és szent volt a béke.
Zoltán a bibliácskája maradványait hazahozta. Ereklyének, s mementónak. Pedig ott ennél sokkal több volt: az élő Jézus.
A történet fonalát újra felvéve, a fogolyszerelvényük 1945. április 1-én, húsvét vasárnapján megérkezett Stanislauba. S ezzel újabb izgalmas históriák születtek velük s körülöttük.

Stanislau (húsvét)

1945. április 1-én, húsvét vasárnapjának reggelén a stanislaui vasútállomáson az őrök megnyitották a vagonok ajtaját. A magyarok, Zoltánék is felsorakoztak az állomás épülete előtt. Csodálatos, verőfényes tavasz köszöntött rájuk. A város templomainak tornyaiból messze hangzott a harangszó. Az ünnepnek szólt, de mégis valami kedves melegség áradt szét bennük.
Stanislau, lengyelesen Stanislawow a lengyelországi vajdaság élénk kereskedelmet lebonyolító székvárosa volt. Az egykori Monarchia, Galícia tartományi városa, építészetében osztrák és magyar stílusjegyekkel, s már 1921-ben több mint 50 ezer lakossal. Az 1939-es német-orosz megegyezés demarkációs vonalának szovjet részére került, s a II. világháború utáni "rendezés" (melyet később Churchill Európa szégyenének nevezett) is a szovjetek kezén hagyta azzal, hogy cserébe a lengyelek kelet-német területeket kaptak. Lengyelországot egyszerűen, mint egy lakókocsit, eltolták nyugat felé.
Amikor a foglyok hosszú menete megindult a város belseje felé, a lakosok kíváncsi, de főképp együttérző sorfala között gyalogoltak a foglyok céljuk felé, a majd helyet adó hadifogoly lágerbe. Akkor még nem kezdődött meg a lengyelek kitelepítése. A lengyel lakosság megértő szeretete kísérte őket. A lakosok talán csak sejtették, hogy lengyelek is vannak a foglyok között. De nem csak eme sejtésnek szólt, hogy egymás után dobálták be a szépen sült házikenyereket a menetbe. Szinte minden sornak jutott egy-két friss kenyér. Zoltánéknak is.
Harangszó, húsvéti üzenet, s a Miatyánk szerinti mindennapi kenyér kísérte be őket a városszéli lágerbe. Egykoron civil lakások lehettek, emeletesek, földszintesek, de a háborút már katonai célként szolgálták. A lágert magas drótkerítés övezte, őrtornyaiban fegyveres katonák vigyázták a szigorú rendet.
Stanislauban, Kolmeában a II. világháború során sok magyar alakulat megfordult. A terület komoly harcok színtere volt. Később a magyar csapatok megszálló s fenntartó feladatokat láttak el. Tiszta időben, a mintegy 70 kilométerre lévő Kárpátok kéklő csúcsai köszöntek rá a városra, a foglyoknak is hírül adva, hogy nincs is olyan messze Magyarország. Mégis nagyon messze volt, legalábbis olyan messze, mintha az Ural vidékén lettek volna, mert foglyok voltak.
Az üres szobák padlóin kaptak egy-egy negyed négyzetméternyi helyet. Éveken át ez a kis terület volt az otthonuk, de gondolataikkal, álmaikkal hazatérhettek, bejárhatták az egész világot, ezt a jogot senki sem vehette el tőlük.
A falakon magyar katonák neveit olvashatták. Kovács János, Nagy Péter, s a többiek üzentek időnek, üzentek haza, nem tudva, hogy helyükön egykoron magyar sorstársak fognak szabadságról álmodozni.
A húsvéti emlékekre, s elmélkedésekre kevés idő maradt. Ez volt az első állomás, ahol a kínzó tetvektől megszabadulhattak. Ruháikat fertőtlenítették, testüket végre meleg vízzel felüdíthették. Mindez ugyan nem ment megaláztatások és különböző gorombaságok nélkül, de legalábbis valamivel megkönnyebbültebbnek érezhették magukat.
Estefelé végigjárhatták a tábort, ahol már valamivel rendesebb konyha s kórház is volt, s főképp - legalábbis az udvarán - nagyobb tér, s az állandó éhezések, betegségek, járványok fenyegetésén túl, egy kevesebbel több biztonság, s egy kicsivel több remény.
Egészen a város szélén volt a lakásokból berendezett láger. A tavasz már kicsalogatta a fák virágait, a vetés is végigzöldellt a tájon. A kínzó bezártság után a viszonylagosan nagyobb tér, az együttlét, a beszélgetés lehetősége enyhített valamit szorongató gondjaikon. Legtöbbjük azonban megadta magát önmagának. Bezárkózott, sapkáját letette párnának, végigfeküdt a puszta földön, nem érdekelte semmi.
Az első fogolyhúsvét így csak félig-meddig hozott feltámadáshitet. Emlékek felvillózásán túl, a verőfényes nap csalóka szivárványaival sem tudta feledtetni a puszta tényt, a bezáruló kapuk, a drótkerítés, a fenyegető őrtornyok zord világát.
De Zoltánék, testük parancsoló fáradtságának pihenést követelő parancsa előtt, még összedugták fejüket a bibliájuk körül. Még egyszer megidézték a húsvéti reményt, még egyszer sóhajaikba rejtették Losoncot, Szécsényt, Salgótarjánt, Budapestet; szüleiket, testvéreiket, barátaikat, a stanislaui lengyel "kenyeres" pajtásaikat, s aztán engedtek a test parancsának. Álomba vitték a valóságot, hogy az álmok békéje elviselhetőbbé tegye az újra rájuk támadó rideg holnapokat. Álomba kísérte őket a lengyel város, az áttelepítésre, szülőföldjükről kiparancsolásra ítélt lengyelek könnye és imája.

Az első tábor (arat a halál)

A stanislaui tábor drótkerítésén túl lassan-lassan kaszára kezdett érni a zöldellő vetés. Bent a táborban koraéretten hullottak el a fiatal életek, a halál kaszása aratásának alig lehetett útját állni. A legyengült szervezetek 18 év alatt s 30 év felett szinte ellenállás nélkül adták meg magukat. A tábor közel 5000 hadifoglyának egyharmadát három hónap alatt vitte el a halál.
Volt konyha, de szegényes, a nyomor konyhája. Havonta változott az "étrend". Egy-egy hónapon át babot, kölest, burizst vagy répát főztek. Három levest, reggel, délben, este. A reggeli és esti levesben néhány szem bab, köles, burizs vagy répa úszkált. A kékes létől kifordulna a mai ember gyomra. A déli levesben már valamivel több volt, s olykor minimális főzelék is ugyanabból az anyagból. Reggel kapta meg a fogoly az összenyomható, vizes (60 deka) kenyéradagját egész napra, amit rendszerint rettenetes éhségében azonnal meg is evett. A tudományt és a tapasztalatot megcáfolva ehhez az elképesztően nyomorúságos helyzethez is képes volt alkalmazkodni az emberek nagyobbik fele.
A gyengéknél is gyengébbeket a kórház várta fapriccseivel s gyógyszerek nélkül. Egy keskeny priccsen hárman zsúfolódtak össze. De gyorsan fogyott a létszám. Volt nap, hogy közel ötvenen haltak meg, akiket meztelenül kocsira raktak, eltemettek, senkit sem értesítve a fogoly haláláról. A kórház csak egy átmenő állomás volt a tábor és a tömegsír között. Nem a fogolyszobákban múltak ki a világból, nem a még kicsit reménykedők között szenvedtek ki, hanem a halálra várók között aludtak el örökre. Egyfajta siralomház volt ez a kórház, a tábor pedig a siralomház előszobája.
Az orosz táborparancsnokság közben megszervezte a tábor belső rendjét. Négy órakor már ébresztő volt. Öt órakor az udvaron állt mindenki. Legalább két órát tartott a számolás, amit többször is eltévesztettek, s aztán újrakezdtek. Kínzó és megalázó volt. Utána jött a reggeli. Olyan katasztrofálisan legyengült volt a társaság, hogy akkor csak kisebb csoportokat vittek ki munkára. A láger legnagyobb része tétlenül lézengett az udvaron. Egy-egy ügyesebb ember bejutott a konyhára kisegítő munkára egy plusz levesért. Ez ott, a hadifogoly mércéje szerint felért egy állással. A még magukat valamennyire mozdítani tudók legfeljebb takarítottak, de ezért nem járt semmi fizetség. A reggeli, ebéd és vacsoraosztáshoz hosszú sorba kellett beállni. Ki-ki (a háborúból megmaradt) katonacsajkával, legtöbben ilyen-olyan konzervdobozzal várták a szegényes ennivalót. Kése senkinek sem lehetett (ezt szigorúan elkobozták), de nem is kellett, hiszen a kenyeret törték, húst pedig sohasem kaptak. Villa sem kellett természetesen, még kanál sem nagyon, bár valamilyen kanala (fémből vagy fából) szinte mindenkinek volt. Ebéd és vacsora között legtöbbször összerámolták a népet, hogy valami fontosat mondjanak, ami persze a fogolynak egyáltalán nem volt fontos. Számukra egyetlen fontos bejelentés lett volna, hogy hazamehetnek. De ez késett, egyre késett. A rend szigorú betartását az oroszok kiválasztott hadifoglyokra bízták. Ezek a megbízhatóbbak azután különböző kedvezményeket kaptak, elsőrenden valamivel jobb ellátást, s külön - elfogadhatóbb - elszállásolást. A legtöbbjük ezt a társaik bevádolásával és bántásával "hálálta" meg. Persze a többiek megvetették ezeket az árulókat. Ezek élén állt a belső (fogoly) lágerparancsnok. Félni kellett tőle. Több rosszat tett, mint az orosz parancsnokok, vagy a politikai tiszt. Április második felébe fordult az idő, amikor egy délutáni parancskihirdetéskor bejelentették, hogy öt magyar (nevüket is elsorolták) megszökött a táborból. Elfogták őket, s a táborparancsnokság mindegyiküket halálra ítélte. Bejelentették, hogy mind az ötöt másnap hajnalban kivégzik. Nagy lett a riadalom. Zoltánék futólag ismerték a fiúkat, s nekik is feltűnt, hogy néhány nap óta nem látták őket. (Amikor ősszel ezt a tábort felszámolták, s az itt megmaradtakat átvezényelték a központi lágerbe, már az első napokban találkoztak velük. Orosz szokás szerint csak a megfélemlítés volt a cél.)
Fogoly berkekben is egyre több szó esett arról, hogy közeledik a háború vége. Az őröktől, egy-egy bent dolgozó civiltől is kaptak valamiféle információt. Egy-egy Pravda (a legismertebb szovjet napilap) is bekerült a táborba. Latolgatták, hogy hozhat-e ez valami változást számukra?
Aztán május 8-án hajnalban nagy lövöldözésre ébredtek. Ezzel ünnepelték a háború végét. Elég hideg volt a reggel, északi szelek kergették a felhőket. ŕrákig ácsorgott több ezer fogoly a nagy udvaron, hogy meghallgassa a győzelmi jelentéseket. Az orosz szövegek s a tolmácsok hallgatása közben mindenki hazagondolt. Arra dobbant ott minden szív, hogy talán egyszer mi is hazamehetünk. De vajon ki éri meg? Hiszen gyors attakokban aratott a halál. Azt mondták, hogy már csaknem ezer német halt meg a legalább négyezerből. A mintegy ötszáz magyarból pedig ötven. Valahogy a magyarok sokkal ellenállóbbak voltak, de egy is sok volt, mindenkit mindenki megsiratott.
Május közepe táján (fegyverszünet után) kósza hírek terjedtek el arról, hogy a nagyon betegeket hazaküldik. Már konkrétan egy német beteg-szerelvény összeállításáról is lehetett valamit hallani. És mi magyarok, kérdezték egymástól Zoltánék? Róluk nem beszéltek, ki tudja, talán a szökések miatt?
Összefogództak, biztatták egymást, hisz csak magukra számíthattak az Egek Ura után. Hazulról nem jött hír. Levelet nem kaptak, nem is írhattak. A fegyverszünet egyelőre csak egy nagyon halvány remény volt, s közben egyre haltak a barátok s az ismeretlenek, s a kalásznevelő föld halottak városa lett.

Két halott közt

A vérhas és a rendkívül magas láz egyre jobban tizedelte a láger lakóit. S a nem emberhez szabott, vitaminszegény táplálkozás pedig teljességgel felborította a szervezet normális működésének harmóniáját. Elvizenyősödött, szinte oszloposra dagadt lábak cipelték az egyébként nagyon lesoványodott hadifoglyok testét. A fogoly is gyalog járt oda, ahová egyébként a király is, de ez az út is legtöbbször sok volt a primitív laternáig. A valamicskével erősebbek segítették a még gyengébbeket a célbaérésben és a visszatérésben. Ez a mindennapi dolog is egyfajta megpróbáltatás volt, nagy nyilvánosságban pedig megaláztatás is. Bár a fásultság mértéke már olyan nagy volt, hogy ez is bekerült a kibírandó megszokásba.
Egy napon Zoltánnal nagyobb baj történt. Szinte égett a teste, a láza olyan magas lett, hogy alig tudott lábra állni. Szinte önkívületi állapotban vitték be a kórházba, ami az előbbiekből is tudottan nem számított a gyógyulás helyének. Zsúfolásig volt a kórház. Egy-egy szűk priccsen ketten, hárman is feküdtek. Zoltánt két, csontig lesoványodott német fogoly közé fektették. Akkor még délután volt, s estére valamennyire már tudott magáról. Észlelte a kritikus helyzetét, de a magát magasan tartó láz egy különös tudati régióba emelte, ahol a fájdalom nem volt fájdalom, s a dolgok megítélését ez a különös állapot valamennyire eltompította. Ögy szakadt rájuk hármukra az éjszaka.
A bódító láz miatt a felfogó képesség határai beszűkültek, csak néha-néha jutott át egy-egy félhangos sóhaj, egy-egy nyöszörgő szó, de jobbára a maga nyomorával álmodott a betegszoba. Akinek a tudatán innen volt még az élet és a remény, bizonyosan otthon volt, szülei, felesége, testvérei, s talán gyermekei között, de akinek már szinte a tudatán túl vesztegelt a végzet, már-már csak az élete gyorsan lepörgő filmjét látta, az itt-ott még megfoghatót, s aztán elszakadt a film...
Zoltán fal melletti szomszédja is talán így múlt ki a világból. Ki tudja, hogy mi volt az utolsó kép, amivel mindennek búcsút intett rövidre mért élete végén? Ez már a titkok világa, de az már vaskos valóság volt, az eltompító láz ellenére is, hogy Zoltán egy lassan kihűlő testet kezdett érezni maga mellett.
Az éjszaka második harmadában a jobb oldali szomszédja is hűlni kezdett. Š is örök álomba aludta magát. Zoltán két halott között fekve virrasztotta át az éjszakát.
Kora reggel elvitték mellőle a két halottat. Akkorra már több mezítelen, élettelen test feküdt a terem bejárata melletti szabad részen. Az éjszaka halottai üveges szemekkel néztek a még élőkre, akikben már annyi erő sem volt, hogy azt hihessék, hogy sorsukon változtatni tudnak.
És hozták a reggelit, s nem zavart senkit, hogy ott vannak közöttük a halottak. S már a délelőtthöz volt közel az idő, amikor elvitték őket, hogy a közös sírnak adják a testüket. Pedig megannyi imádság kereste a lelküket. A címzést már odaátra kellett átírni.
Zoltán tudta is, meg nem is, hogy mi történik. Teljesen képtelen volt felfogni, talán ezért is volt elviselhető. Igen rosszul érezte magát, a reggeli híg leveshez sem volt semmi kedve. Egykedvű szomorúsággal nézte a halottakat, különösen a két szomszédját, de nem tudott kimozdulni a kábulatból.
Már besütött a nap az ablakon, amikor betegágya mellett megállt egy magas, fiatal, szép fekete hajú, fehérköpenyes orvos. Magyarul szólalt meg. Tudom, hogy te is magyar vagy. Én is magyar vagyok, magyar zsidó. Orvostanhallgató, mert még nem tudtam befejezni teljesen Budapesten a tanulmányaimat, de már szinte mindent tudok. Nem szabad, hogy itt halj meg, neked élned kell. Itt pedig csak meghalni lehet. Menekülj innen, akármilyen magas is a lázad. A levegő majd kint valamennyire talpra állít, de itt nincs remény. Nincs gyógyszer, értsd meg, itt csak meghalni lehet; menekülj innen... Aztán megsimogatta Zoltán kezét, bíztatóan végigsimogatta tekintetével, s elment. Zoltán azonnal kérte a kórházból való elbocsátását, s ki is engedték. Támolygott, szédelgett, de élt. Lassan-lassan a láza is eltűnt, s erős akarattal próbált talpra állni. De a két halott közötti éjszaka, a halottak közötti reggelizés, s az orvosi jó szó sokáig visszatért álmaiban.
Közben a nyárba szaladt az idő, de sajnos a természet melege sem tudta a lelkek egyensúlyát helyreállítani. A két halott közti lét jelkép és valóság volt egyszerre. Biztatás is, hogy még ezt is ki lehet bírni, de egyre fojtogatóbb apátia is arról, hogy hová is vezet ez az út.

A civil német apa és fia

Május végére a foglyok öltözete egyre jobban uniformizálódott. Lassan eltűntek a nemzeti katonaruhák, s gyorsan oroszosodott a viselet. A hónap vége táján különös és elérzékenyítő jelenségre lett figyelmes a tábor. A reggelire várók egyik sorában feltűnt egy apa-fia páros, tökéletesen civilben. Az apa magas, sovány ember, 40-45 éves lehetett, a kisfia 11-12 éves. Az apa szürke öltönyt s barnás tavaszi kabátot viselt, fején polgári kalap volt. A fiacskája németes, diákos ruhát és sapkát viselt. Az apa kézen fogva vezette a fiát. Az egész olybá tűnt, mintha az apa egyenesen egy hivatalból, a fia pedig közvetlenül az iskolából jött volna ide. A német "fogoly-hírszolgálat" aztán többet is elmondott róluk. Drezdaiak voltak, s a szovjet zónába kerültek. Az Elba menti, iparáról s kultúrájáról is híres város rengeteg bombát kapott az angolszászoktól. Gyárak, házak, műemlék- épületek kártyavárként omlottak össze. Helmut Kaufmann úrnak (így hívták az apát) is volt egy kis háza a város külterületén. Egy eltévedt bomba élete munkáját kettéfűrészelte. A lerombolt házrészben lelte halálát felesége s a nyolcéves kislánya. Az épen maradt - alig lakható - szobában élve maradt az apa és a 11 éves Roland. A 17 éves Hans már frontkatona volt, Kaufmann úr egy bank tisztviselőjeként dolgozott. Állandó kezelést igénylő tüdőbaja okán kapott felmentést a katonai kötelezettség alól. A bomba nemcsak a házat repesztette ketté, nemcsak társától, s kedves leánykájától fosztotta meg, hanem életkedvétől is. De a fiáról mégis gondoskodnia kellett. Ez a tudat lélekben valamennyire megerősítette. Egyébként is a beteges családapa példamutató fegyelmezettséggel és felelősséggel gondoskodott a családjáról, s most a rettenetes veszteség sem oltotta ki benne - ha megtörte is - ezt a gondoskodási kötelezettséget. Formálisan is, de annál nagyobb szeretettel és lelki figyelemmel fogta fia kezét. Roland is teljességgel átérezte a borzalmas veszteséget, s odaadó hűséggel ragaszkodott édesapjához. Amikor bejöttek az oroszok - mint mindenütt, itt is - német katonákat kerestek. Helmutról nem hitték el, hogy nem volt katona. Azzal vádolták, hogy kém. Felrakták - úgy, ahogy volt - egy teherautóra. Roland könyörgött, hogy ő is az apjával mehessen. A fiúcskát is elvitték. Aztán - sokadmagukkal, katonákkal és civilekkel együtt - vasúti szerelvényeken, tehervagonokban kivitték őket a Szovjetunióba. Helmut és Roland a stanislaui táborba került.
Mindenki megilletődött, amikor meglátta őket. A katonák katonák voltak, a leventék leventék, bár őket is parancs igazgatta, de hogy két civil, apa és fia, egy tüdőbajos ember s egy 11 éves kis ártatlan; ez mindenkit felháborított.
Amikor a legkülönbözőbb sorbaállásokkor megjelentek, csendes, együtt érző moraj futott végig a sorokon. Súgta-búgta mindenki, az apa és fia, engedjétek előre. Helmut papát és a kis Rolandot az egész láger gyorsan a szívébe zárta. Egy-egy kedves szóval, egy-egy figyelmes gesztussal fejezték ki szeretetüket. Ki-ki letört egy-egy darabot a kenyeréből, s az apának és fiának adta.
S a mindig mélyen szomorú Kaufmann úr néha-néha még egy kicsit el is mosolyodott. Ilyenkor Roland felnézett rá, s szemeiben ott volt a kérdés: papa, most nekem is szabad mosolyogni? Mert anyura s kistestvérére gondolt, a házra, az iskolára s a pajtásaira. A papa pedig akkor egy könnyet gurított le a szeme aljáról, amiben az az üzenet volt, hogy igen, most egy kicsit szabad. Hiszen kedves Roland, ezek az idegen emberek szeretnek minket, s most talán ez a legfontosabb.
Pár hét múlva, az egyik napon csak a papa jött, egyedül. Roland egy kicsit beteg, mondta. De Roland nem jött. Gyenge, fejlődő szervezete nem bírta ki az alkalmazkodás óriási terhét. Egy reggelen nagyon szomorú volt Kaufmann úr. A kérdésekre sem felelt, csak a fejét rázta. Sűrűn potyogtak a könnyei. Aztán széttárta a kezét és sírt. A kis Roland meghalt. Már csak egyedül állt be a sorba. Nem győzték vigasztalni, igaz, jó lélekkel kedveskedtek neki. Sírt és mosolygott egyszerre, s egy alvajáró szomorúságával ment-ment, és tűrt-tűrt, míg egy reggelre már ő sem jelentkezett. Bánata és tüdőbaja őt is elvitte.
A képzelet éles optikájában sokáig látták még a foglyok az apát és fiát, a szomorú embert, s az élni akaró kisfiút.
Szép csajkát szereztek nekik, különösen csinos fakanalat faragtak számukra szerető és tisztelő társaik. Félretették a maguk gondját, mindenki tett valami kis jót velük. Mégis meghaltak, Helmut és Roland. Senki sem mondta, hogy németek (pedig néha egy-egy ilyen kifakadás is volt), emberek voltak, jó emberek, a sorstragédia különös, megszomorító jelképei.
Zoltánék is nagyon szerették őket. Sokszor beszélgettek velük, s ilyenkor oldódott egy kicsit a letargiájuk. Nekik is nagyon fájt, hogy a szeretetreméltó apa és fia, akik a béke üzenetét hozták, nincsenek többé.
Sorsuk a II. világháború kíméletlen totalitása és embertelensége elleni vádbeszéd. Egyéni tragédia, s az emberiség tragédiája egyszerre.

A haldokló fiú üzenete édesanyjának

A szovjetek a tábor felszámolására megtették az előkészületeket. A nagyon legyengülteket elszállították, további sorsukról nem kapott hírt a láger. Azoknak pedig, akik még valamennyire bírták magukat, de munkára még nem voltak alkalmasak, külön elszállásolást biztosítottak. Ebbe a középmezőnybe kerültek Zoltánék is, azzal a titkon remélt eséllyel, hogy őket is besorolhatják egy olyan betegkülönítménybe, akiket hazaküldenek.
A tábor egyik sarkában, néhány házban voltak elhelyezve, s voltaképpen a helyzetük - az állandó éhezés nagy kínja mellett - valamennyire elviselhetőbb lett.
Volt közöttük egy szőke, kékszemű, szelíd fiú. Még nem volt 17 éves. Szombathelyi volt, két évet járt az egyik főgimnáziumban, még két éve lett volna az érettségiig. Nem tudott megbékülni a helyzetével. Az otthon, az apai s különösen az édesanyai szeretet, kis húga - sokszor felemlegetett kedvessége - töltötte be az életét. égy járt-kelt a drótok közötti bezárt világban, hogy nem vett erről tudomást. Minden szavából az otthon melege áradt szét, ugyanakkor a valóság hideg szele csapkodta érzékeny lelkét. Egyre jobban látszott rajta, hogy lelki egyensúlya fokozatosan felborul. Képtelen volt a lelki védekezésre, még inkább nem az alkalmazkodás bátorságára. Álmaiból nem profitált - a rossz sorssal szembefordulni képes - lelkierőt. Megragadt szülő- és diákvárosában, lelkében ott sétált a Perint partján, mikor hosszan kellett ácsorogni a megalázó számolások alatt.
Zoltánt nagyon megszerette. Neki boldogan és belső békében beszélt önmagáról. De mindig ott bujkált szavai között a nagy távolság áthidalhatatlansága, ami odaát, a dunántúli nyugati végeken az élet volt, de itt, itt az élet tagadása; amit még nem mondott ki, de sejtett: a halál.
Fizikailag nem volt rosszabb állapotban, mint a többiek. Teste még elviselhette volna talán ezeket a körülményeket is, de a lelke kettészakadt. Egyre jobban szakadt el környezete roskadozó világától, s egyre inkább temetkezett bele az otthon-ébresztés elérhetetlen közegébe, s egyre messzebb került attól a lelki kapaszkodótól, ahol még lehet és szabad is hazagondolni úgy, hogy a valóság zord viszonyai között is marad kitartás és életerő.
Gyorsan fogyott, már negyven kiló sem volt. Hangja gyengült, el-elcsuklott, egy-egy szó sokszor nagy-nagy mélységből jött csak fel, szinte már egy másik világból. Beesett arcán már csak a lemondás volt kiolvasható. Nagy kék szemeiből különös fény áradt, messziről jött, s messzibe mutató fény.
Az egyik délután ismét Zoltánt hívta. Nagyon gyenge volt. Kezeit is nehezen emelte. De nagyon érthetően beszélt. Édesanyjáról, édesapjáról, húgáról, iskolatársairól nagy szeretettel szólt. A házat, az udvart, a várost, az iskolát pontosan és szép gondolatokkal emlegette meg. Kicsit belefáradt a monológba, s elcsendesedett. Egy kis idő múlva valamennyire felemelte a fejét, megérintette Zoltán kezét, s csak annyit mondott: mondd meg az édesanyámnak, hogy nagyon szerettem, s ne haragudjon, hogy nem mentem haza. S aztán Szabó Sándor, a szombathelyi fiú Zoltán kezét fogva örökre elaludt.
S utána még annyi minden történt. Betegszerelvények is szerveződtek. Voltak, akiknek sikerült hazajutniuk. Lehet, hogy Sándor is felkerülhetett volna valamelyikre. Neki nem sikerült.
A fiúk megemlegették sokáig a kékszemű, szelíd fiút. Amikor egyszer mégis eljött a hazamenetel, s a debreceni átvevő állomáson a Vörös Kereszt képviselői adatokat kértek a hazamenő, megszabadult hadifoglyoktól, akkor újra előkerült Szabó Sándor neve, a dunántúli diákfiúé, aki testét idegen földön hagyta, de a lelke belengte a Perint közeli családi otthont.
És Zoltán megírta a testamentumot. Választ nem kapott, mert talán nem hitték el, hogy ez igaz lehet. De miért is hitték volna el azok, akik annyira szerették, s akiket annyira szeretett a kékszemű fiú. Talán még ma sem hiszik el, s az utódok sem, mert akinek szeretete annyira erős és biztos, sohasem múlik ki a világból.
S talán ma is vannak, akik Sándort és a Sándorokat hazavárják, mert romlatlan maradt a lelkük, s joggal tiltakoznak - Krisztus irgalmáért kiáltva - minden gonoszság, embertelenség és a másokat megalázó erőszak ellen.

Budapestről egyenesen Stanislauba

A történelem során az oroszok, poroszok s a Monarchia között újra és újra felosztott Lengyelország Galícia tartománya hosszú évtizedeken át a Monarchia része volt. Az I. világháború után alakult ki a független Lengyelország, s 1939 tavasza és ősze között a Kárpátok vonalán közös határa lett a Kárpátaljával is gyarapodó Magyarországgal. A hitleri Németország és a bolsevista Szovjetunió 1939-ben újra felosztotta Lengyelországot, s Lengyelország hitleri lerohanása után Galícia szovjet fennhatóság alá került, s ezt a területet a II. világháború után is megtarthatta. Stanislau is a szovjetek kezére került. A Monarchia idején (a közös hadseregben magyarok is szolgáltak) minden gond nélkül lehetett utazni Budapestről Stanislauba, de ez így maradt a két háború közötti időben is, s különösen így a közös határ idején. Az is tudott, hogy a szovjetek elleni háború során Stanislauban és környékén több magyar katonai alakulat is állomásozott, főként a közrend biztosítása érdekében. A Kárpátokon át vezető vasúton sokan utaztak Galíciába, békében és a háborús események során is. Persze az újabb katonai elbukással megszaporodtak a hadifogolyvonatok, amelyek nem csak elfogott katonákkal, sokkal inkább a határközeli civilekkel - köztük jelentős számmal nőkkel - teltek meg.
A hadifoglyok - voltaképpen a kényszermunkára ítéltek - száma a tömeges elhalálozások okán rohamosan fogyott, s így egyre többször fordult elő, hogy az ország belsejéből is begyűjtötték a fiatal férfiakat, hogy a Szovjetunió területén dolgoztassák őket.
1945. május 1-jét nagy felvonulással ünnepelték Budapesten. Hömpölygő tömegek vonultak végig a Dózsa György úton. Az emberek végül is azt ünnepelték, hogy vége a háborúnak. A jelszavak a győzteseket, főképp a szovjeteket éltették. A felvonuló tömeg emberi sorsokat sodort, akiknek legtöbbje alig várhatott valami jót az elkövetkező időktől.
A zuglói Kovács Imre egy pesti gyárban dolgozott technikusként. Nős volt, egy fiú gyerekük volt, óvodáskorú. A háborúból kisebb sebesüléssel került haza, a pesti ostromot családi házában vészelte át. Korábbi munkahelyén még nem indult el a munka, de számítottak rá. A pokol utáni újrakezdés reményében viszonylagosan boldognak mondhatta magát. A belső biztonság tudatában sétált ki a felvonulás helyére. Feleségétől s a kisfiától azzal búcsúzott, hogy ebédre hazajövök. Nézelődött, sétálgatott, élvezte a tavaszt hozó időt, s aztán elindult zuglói otthona felé. Egy csendesebb utca felé tartott, amikor két marcona ember karon fogta, s betuszkolta egy autóba. Néhány perc múlva egy katonai laktanyában találta magát. Tiltakozott, igazolta magát, de minden iratától megfosztották, s közölték vele, hogy mostantól szovjet hadifogoly, s az elkövetkezendő időkben a háborúban lerombolt Szovjetuniót fogja építeni. Elmondta, hogy itt Budapesten is hozzájárulhat a munkájával az ottani károk helyreállításához, de ezen okfejtését gúnyosan kinevették. Természetesen azt sem engedték, hogy üzenhessen a családjának. Nem sok idő múlva - hasonló sorsra jutott társaival együtt - egy teherkocsikból összeállított szerelvényben találta magát Budapest egyik pályaudvarán. S miközben az ország kezdte kilélegezni a háború nyomorúságainak fájdalmait, a vasúti pályán túl már dolgoztak a földeken, a határ felé, s majd azon túl egy hadifogoly-szerelvény tartott a Szovjetunióba, bizonyítva, hogy Magyarország legyőzött ország, s itt a proletár internacionalizmus közös megünneplése sem ad felmentést.
Kovács Imre kis családja hiába várta a férjet s az apát. Hiába keresték a rendőrségen, a minisztériumban, senki sem tudott semmit, Kovács Imrének nyoma veszett. Pedig csak elutazott Budapestről Stanislauba, mint előtte százak és százak, csak éppen nem szabad akaratából. De ettől olyan sokkot kapott, hogy a stanislaui első táborban alig vette észre valaki is, hogy egy budapesti civillel gyarapodott a létszám. Orosz gúnyát kapott, teljesen visszavonult, senkivel nem mert beszélni, félt, hogy ennél rosszabb is lehet.
A fertőtlenítőben tűnt fel Zoltánéknak a különös magatartása. Szóba elegyedtek, hamar kiépítve a bizalom útjait. Megnyílt a fiú szíve, s szinte kiömlött belőle rettenetes bánata. Jó barátok lettek. Ahogy lehetett, segítették egymást. Csak később, a másik lágerbe kerülve váltak el útjaik. A titkát megőrizték, csak ők néhányan tudták, hogy mi is történt vele. Akkor még együtt voltak, amikor az első tábori lapokat megírhatták. Imre is írt haza, választ is kapott, s benne, hogy szeretettel várják haza.
Imre sorsa sok más magyaréval volt azonos. Együtt voltak olyan két csapi (kárpátaljai) magyar fiúval, akik az állomáson várták az édesanyjukat, (az egyik 15, a másik 17 éves volt), de közben orosz katonák feltették őket egy másik vonatra, mielőtt a mama vonata megérkezett volna. Šk is Stanislauban kötöttek ki. Évek múltak el, mikorra hazakerülhettek.
Zoltán bátyja, Sándor a losonci elinduláskor azt mondta: legalább világot látunk. De ezt a kalandot később ő is kihagyta volna az életéből. De Kovács Imre is, aki Budapestről egyenesen Stanislauba került.

A központi láger

1945 szeptembere elején az első lágert felszámolták. A rendkívüli mértékű halálozás okán már nem volt szükség két táborra. Az első fogvatartó hely maradékát átszállították a központi lágerbe, amely a város másik végén volt, s egy óriási kocka alakú, háromszintes, kiürített magtárból, s annak melléképületeiből állt. A magtár széle-hossza legalább 20-20 méter volt. A deszkás padlózat volt a közös fekhely sok száz fogolynak. A következő évben emeletes priccsekre kerültek a hadifoglyok, s az utolsó évben már szalmazsákokon aludhattak.
A központi épület körül mintegy 15-20 kisebb épület adott helyet a foglyoknak, s más rendeltetésszerű funkcióknak, mint a konyha, az orvosi rendelő s a gyengélkedő. A körülmények valamelyest való javulása után könyvtárhelyiséget és kultúrtermet is kialakítottak. A könyvtárban különböző német nyelvű (főképp szovjet pártérdekű) könyveket lehetett találni, a kultúrteremben pedig a foglyok egymást vigasztalva próbáltak valami polgári életformát - kínos öngúnnyal - megidézni, váltakozó sikerrel. A szögesdrótos, őrtornyos láger jókora területen feküdt, s nyugati felének apró épületei határosak voltak egy bőrgyárral, ahol időnként magyar foglyok is dolgoztak. De ez a helyzet mindenképpen arra is jó volt, hogy valamiféle kapcsolatot találhatott a fogoly a helyi munkásokkal, városi lakosokkal.
Persze az egyik főépület ott is a fertőtlenítő hely volt, ahol meghatározott időnként tetűtlenítették a foglyok ruháit, s itt tisztálkodásra is lehetőség nyílt. Ezeket az alkalmakat nagy tolakodások és kínzó várakozások előzték meg épületen kívül is (sokszor esős, vagy hideg időkben), de belül is, míg sorra került a fogoly, hogy aztán sokszor órák hosszán át mezítelenül várja a fertőtlenített ruháját. Mindig voltak ügyeskedők, különösen a németek közül, akik feladat teljesítését mívelve, harsány "Vorsicht" (vigyázat, figyelem) kiáltással törtek utat maguknak a többiek nem kis rosszallására. A keserű magyar humor hamarosan a vorsicht-ból porzikot kreált, jelezve, hogy ahol ők megjelennek, ott minden porzik, s mindenkinek félre kell állni. Nos, ezek csak kivételes esetek voltak, s el lehet mondani, hogy jó bajtársakká váltak a foglyok, természetesen a németek is. Az viszont igaz, hogy a belső lágerparancsnok német fogoly volt, de nem volt könnyű dolga, mert az oroszok tetszésére kellett működnie, s ez hol a foglyokkal, s hol az uraival állította szembe. (Persze mindig az erősebbnek volt igaza.)
A láger egyre jobban nemzetköziesedett. A német, magyar, lengyel, román, szlovák, horvát nemzetiségűek között olaszok, spanyolok, sőt japánok is feltűntek. Viszont kizárólag férfitábor volt. A láger a határ közelébe esett, s így akik a messze Szovjetunióból szökött fogolyként szabadon végigjárták a hatalmas országot, itt a Kárpátok alatt, a nagyobb katonai erő gyűrűjén már nem tudtak továbbjutni. Az elfogottakat már nem vitték vissza eredeti táborukba, s itt helyezték el őket. Persze, veréssel, fenyegetéssel, s büntetőszázaddal adva értésükre kiszolgáltatott státusukat. De ha kisebb vagy nagyobb bajjal megúszták, a többiek közé kerültek. S voltak, akik beszéltek, és voltak, akik hallgattak.
Amikor a foglyok fáradtan s kialvatlanul hajnali négykor, s legtöbbször még sötétben kikászálódtak fészkeikből, az udvaron sorakoztak, megszámoltattak (amiről külön fejezet is szól), s a sovány reggeli után (a gyengélkedőket kivéve) munkára vitték őket. A mérhetetlenül hosszú nap után holtfáradtan érkeztek vissza, s újra jött az éjszaka, s újra jött a nappal a maga lékelölő egyformaságával.
A lágeréjszaka külön fejezet. Ott nem fenyeget az őr, nincs motozás, végnélküli számolás, megannyi megaláztatás. Néhány óra pihenést jelentene, ha az álmot a tetűk, vagy később sokkal inkább a vérszívó poloskák nem zavarnák meg. Egy jó testű poloska 2-3 centire is felhízik, s még a szegény, lestrapált fogolynál is talált táplálékot. Volt olyan éjszaka, ami kizárólag poloskavadászattal telt el. Kialakult gyakorlattal - betudva a poloska utazási sebességét, s így valamennyire előre célozva - nyomták agyon tömegesen a vérszívókat a foglyok a testükön, a padlón, a priccseken, s a fal mellettiek a falon is. Amikor már priccsek voltak, az emeleten lakók valóságos vörös csíkokat húztak a falra a poloskák véréből. Amikor egyszer az orosz táborparancsnok szemlét tartott, meglepetve látta a rendszer - egyenes vonalú - színét díszelegni a falon, először azt hitte, hogy ez az átnevelés szép jele, de aztán konstatálnia kellett, hogy miről is van szó. Š volt az első, aki elrendelte a poloskák irtását. A priccseket le kellett vinni az udvarra, s forró vízzel próbálták kipusztítani a fertelmes rovarokat. Kevés sikerrel. A repedésekben megbúvó poloskák mindig újra szaporodtak. A poloskáktól nem lehetett megszabadulni. Más poloskák is voltak, működött a besúgó rendszer. Mindenkinek meg kellett gondolnia, hogy mit mond a másiknak. Voltak ugyan egészen bizalmas körök. Ilyen volt Zoltánéké is, de nagyon kellett vigyázni. A motozások napirenden voltak, a Szibériával való fenyegetések is. Aki munkára ment a városba, vagy valamelyik vidéki kolhozba, civil lakosokkal is találkozhatott. Šk is nagyon rosszul éltek. 30 kilométeres körzetekre volt osztva a birodalom. Az azon túli utazáshoz engedély, sőt a nagyobb távolságokra útlevél is kellett. Šk is nyomorultak, s elégedetlenek voltak, de erről nem igen mertek beszélni.
Az egyik este géppuskatűz zúdult a táborra. A rendszer ellen felzendült nemzeti ukrán partizánok támadták meg a lágert azzal a szándékkal, hogy kiszabadítsák a foglyokat. A kísérlet nem sikerült. Zoltánék hason fekve vészelték át a támadást.
Később a láger jócskán megváltozott. Ahogy közeledett a hazamenetel ideje, megjelent az üzlet, s a nagy magtár szinteket összekötő lépcsőin valóságos zsibvásár volt. Adtak-vettek az életben maradt foglyok, bizonyítva az ember alkalmazkodó képességének határtalan leleményét.

Számlálnak az oroszok

Egyre többet és többen írtak már, s fognak is írni a II. világháborús fogolytáborok egyik legkínzóbb és legmegalázóbb, naponként ismétlődő szörnyűségéről, a fogolyszámlálásról. Keleten vagy nyugaton, a zsidó haláltáborokban vagy a szovjet lágerekben az egyik, alig megszokható iszonyat volt a foglyok megszámlálása.A szögesdrótokkal körülvett táborokból megszökni nem lehetett, s a halálesetekről az oroszok semmi tájékoztatást nem küldtek az érintett országoknak, de még a Nemzetközi Vöröskeresztnek sem, a halottak nevét csak a saját listájukról húzták ki.A létszámmal tehát tisztában kellett volna lenniük. Ők azonban nem az egyszerű adminisztratív megoldást választották azzal, hogy esetleg havonként rendeznek egy ellenőrző számlálást, minden nap kora reggel mindenkit megszámoltak, a legkegyetlenebb hidegben is órákig várakoztatva a teljesen legyengült hadifoglyokat.
Viharos hideg hajnalokon, vaksötétben állt a hadifogolynép a tábor központi terén, szűk glédákba szorítva, hogy a keserű, napi rítust elszenvedve, érdemessé váljon arra, hogy napi kenyerét s üres levesét elfogyasztva a hosszú és verejtékes napra lelkileg felkészülhessen.
Ha minden jól ment, s a számláló tisztek nem késtek nagyon, vagy nem voltak annyira részegek, hogy feladatuknak eleget tudjanak tenni, akkor néha egy jó óra alatt meg lehetett úszni a dolgot, de ez a legritkább esetben sikerült. Rendszerint eltévesztették a számolást. Valahol megakadt a dolog. Kezdték újra, s nemegyszer többször is újra. S akkor egyre hevesebb és sűrűbb káromkodásokkal adták jelét - szerintük jogos - elégedetlenségüknek. Hogy közben a feldolgozatlan vizektől vaskos lábú foglyok már szinte összeroskadtak, vagy társaik tartották őket, vagy szinte egymásba bújtak, hogy a kavargó hideg széltől óvják magukat, vagy hogy esetenként, aki már nem tudta tartani, amit tartania illett volna; nem érdekelte a számlálókat, ők tették a dolgukat naponként, mint akik a jó rendre vigyáznak. De ez a hajnali-reggeli számlálás csak a napi első penzum volt. Amikor egy-egy csoport a napi munkára felsorakozott, újra és újra számlálták őket. Kisebb csoportoknál ritkábban volt baj, de a nagy létszámú menetek esetén többször is előfordult, hogy újra és újra számoltak és számoltak. Amikor a csoport a láger kapujához ért, az ötös sorokat a kimenetnél ismét megszámolták. A munkahelynél, a megérkezéskor ismét számoltak. Az esti visszainduláskor is, s a láger kapuján áthaladva megint csak számolták a szerencsétlen hadifoglyot.
Amikor Zoltánék 1947 őszén hazakerültek, az augusztus végi hideg estéken a máramarosszigeti átvevő táborban várták a végső, megváltó igent, a hazatérés visszavonhatatlan végzését, akkor is, újra és újra számlálták őket, legalább öt napon át. Itt a gond nem is elsősorban a számlálás miatt volt. A nagy baj az volt, hogy Zoltán bátyja, Sándor súlyos tüdőbeteg lett (amiről majd részletesen lesz szó), s egy áldott losonci (fogoly) orvos bedugta a kórházba, hogy életben maradhasson (magas láza volt). Mindenki más a hidegedő éjszakában csak a laktanya udvarán kapott éjszakai pihenő-helyet. Sándor így kimaradt a számlálásból, s a hazatérők számát eggyel csökkentette volna. A losonci orvos egy fiatal, emberséges orosz tiszttel megbeszélte, hogy az öccse öt napon át mindkét kezét minden számláláskor a magasba emeli, hogy a beteg hazamenetelének érvényességét ezzel is biztosíthassa. égy is történt. Persze nemcsak az a tiszt számlált, s Zoltánhoz érve mindig volt egy kis tanácskozás, de mindig tisztázódtak a dolgok. S amikor eljött a hazamenetelre bevagonírozás napja, s elindult ötös sorokban a szabadulásra ítélt magyar fogolycsapat a megnyíló tábor-kapu felé, az orvos és barátja karon fogták Sándort, az egyik négyes sor ötödik helyére (Zoltán mellé) vezették. A kapuban, az utolsó számláláskor már minden rendben s mindenki a helyén volt. Harasó... mondták az oroszok, s van Isten, mondták rá az elcsigázottan is boldog magyarok.
Persze a szabaddá válás folyamatában még jött egynéhány számlálás, de az már egészen más volt. Már nem - a legföljebb egy számot jelentő - rabszolgákat számlálták a kínzás és megaláztatás gyönyörével, hanem az újra önmagukhoz hasonlító, s a léthez méltó embereket, akik azonban sohasem tudták és sohasem tudják elfelejteni, hogy az oroszok értelmetlenül, s megalázóan számolták őket, mint az emberi életből kitaszítottakat.
Persze az emlékezet olyan eseteket is őriz, hogy többszöri újraszámolással sem sikerült a kívánt eredményre jutni. Akkor nagyokat káromkodva abbahagyták. Mi pedig reméljük, hogy a számlálók felett véglegesen ítélt a sors, s kiszámolta a kegyetlenségeket az emberi életből.

Kényszermunka

Amikor Zoltánék a lengyel Krobin városkában az oroszok kezére kerültek, számolhattak további sorsukkal. A kivégzéstől megmenekülve tiszti garanciát kaptak arra, hogy hadifogolyként építhetik a fasiszták által lerombolt Szovjetuniót. S hogy illúzióik ne legyenek, a muszka kapitány afelől is biztosította őket, hogy kenyéren és vízen fognak majd dolgozni. A győzők persze nem számoltak a joggal, a hadiegyezményekkel, sem a Nemzetközi Vöröskereszttel. égy gondolták, hogy az ellenség életben tartása is már elég nagy jótétemény, amit azonban munkával kell megszolgálni. Föl sem merült azért sohasem, hogy a hadifogoly dolgoztatása jogos vagy nem jogos, hogy ez ellenszolgálat az életben tartásért vagy egyszerűen kényszermunka?
Persze a németek is dolgoztatták az oroszokat, s ezt mások is megtették. A cinizmus teteje volt, hogy a nácik a zsidó haláltáborok kapuira azt írták ki, hogy "Arbeit macht frei" (a munka szabaddá tesz), holott ez a szabadság nemcsak kizsákmányolás volt, hanem legtöbbször maga a halál. Az oroszok nem írtak ki semmit, de bizonyos, hogy addig dolgoztatták a foglyokat, amíg csak lehetett, amíg csak valamilyen minimális teljesítményre is képes volt a szerencsétlen fogoly.
Amikor Zoltánék már a központi lágerben éltek, a halál nagy aratása s a legsúlyosabb betegek hazaszállítása után a különböző munkákra szervező parancs már talált olyan foglyokat, akiknek erős szervezete valamennyire átállt a lehetetlen körülmények elviselésére. Közülük toborozták a munkabrigádokat, főképp a vasútállomás melletti nagy gyár újjáépítésére. De így is a többség munkára alkalmatlan volt, mert leromlott szervezete még a munkahelyre való (vagy 5 kilométer) kigyalogolást is alig bírta.
Zoltánék is hol a gyengélkedőn voltak, hol valamilyen munkán, ahogy éppen a jószívű Mezsnonov doktor döntött (róla külön fejezet szól), aki szíve szerint egy foglyot se dolgoztatott volna, de hát ezt nem tehette meg.
Aki megérte, csak később tudta meg, hogy 1945 augusztusában minden hadifoglyot haza kellett volna bocsátani, így attól számítottan minden fogoly kényszermunkás volt. Az oroszok rengeteg ártatlan embert (köztük sok magyart is) hivatalosan elítéltek koholt vádakkal mint háborús bűnösöket, hogy ezzel is igazolják a fogvatartást. A stanislauiak hivatalosan semmiről sem tudtak. Azt se tudták, hogy talán kollektíven ítélték el őket, vagy akár külön-külön is anélkül, hogy valakivel valamit is közöltek volna. Egyszerűen a győző jogán tovább fogvatartották őket, s annyira dolgoztattak mindenkit, amennyire csak lehetett. Amikor elégedetlenek voltak a munka eredményével, nagy motozásokat tartottak azzal fenyegetve a foglyokat, hogy holnap megszüntetik a tábort, s mindenki megy Szibériába. Aztán mégis minden maradt, reggel sorakozó, irány a munkahelyre. Azért egy-két embert (mint felbujtót) büntető századra ítéltek, ahonnan élve kevesen tértek vissza társaikhoz.
Azt már Dosztojevszkij is megírta, hogy a kényszermunkában a leggyötrelmesebb a munka értelmetlensége, céltalansága volt. Ezt a stanislauiak is megtapasztalhatták. Valahol árkot ástak, azután betemették, valahol heteken át ásták egy komolyabb épület fundamentumát, de aztán kezdhették másutt. Vagy a legnagyobb hidegben ástak alapot vésőkkel és baltákkal, napokon át, összefagyva, amit jó időben órák alatt el lehetett volna végezni. A nacsalnyikok szinte élvezték a fogoly kiszolgáltatottságát, kínszenvedését.
Ha itt-ott kínálkozott egy-egy önként vállalható munka, azért nagy volt a tolongás. Zoltán például egy-két hétre bekerült a kosárfonó műhelybe, aminek magyar fogoly volt a mestere, az maga volt a paradicsom. Nem tanult meg ugyan kosarat fonni, mert hamar véget vetettek a kellemes iparnak, de ott volt egy kis megnyugvás.
Ennek a kényszerből való kikapaszkodásnak komikus esetét is volt szerencséjük átélni. A Kővári fiúk, Sándor és Zoltán ritkán lehettek együtt a munkában. Hol az egyikük volt gyengélkedőn, hol a másikuk, vagy más-más munkahely jutott nekik. De történt egyszer, hogy egy építkezésen együtt dolgoztak. Kőművest keresett a munkavezető. Sándor jelentkezett (bár eddig csak messziről látta mi az), Zoltánt benevezte segédmunkásának. Egy laktanya restaurálása kapcsán az első emeleti belső folyosó néhány ablakát kellett befalazni. Volt tégla, habarcs, egy (ál) kőműves, és egy valóságos culáger. Ment a munka, három ablakot is befalaztak. Gondolták szegények, hogy most már beszegődnek kőművesnek. Jött a nacsalnyik ellenőrizni a munkát. Az egyik befalazott ablaknak azonban olyan heves kritikával dőlt neki, hogy a fal természetes kohéziója megereszkedett, s a téglák hullani kezdtek (a szerencsére üres) udvarra. A nagyobb baj azonban ott folytatódott, hogy a túlzottan kritikus brigádvezető is a repülő téglák útitársául szegődött volna, ha az emberséges fogolyszakemberek egy-egy lábát el nem kapták volna. De sikerült... a nacsalnyik a folyosón maradt, s iszonyatos káromkodások közepette fosztotta meg őket fogoly-sorsuk egyetlen kínálkozó sikerélményétől. Azután már csak segédmunkások lehettek vagy munka alól felmentett gyengélkedők. Ez a két státus volt, semmi más.
Történt egyszer a vasútállomás melletti építkezés során, hogy az oroszok valamiféle víztornyot akartak építeni. A németek között kiváló építészmérnökök voltak, egyiküket a talaj alkalmasságát illetően megkérdezték. A fogolymérnök nem ajánlotta a helyet. A kapott primitív alkalmatosságokkal is megállapította, hogy a talaj az építményt nem bírja el. Vagy száz méterrel arrébb talált sokkal megfelelőbbet. Ezt ajánlotta. Leszidták, szabotőrnek nevezték; jó, hogy nem került büntetőszázadba. A kényszermunkás foglyok mély gödröt ástak; igaz, hogy többször is felfakadt a víz, de csak ásatták a gödröt rendületlenül. A tél elejére az alapokra vagy tíz méter építmény került. Tavasszal akarták folytatni a munkát, de egy reggelre az egész tákolmány összedőlt. Végül az oroszok ott építették fel a víztornyot, ahová a német tiszt ajánlotta.
Aztán minden ment tovább a kényszermunka szabályai szerint. Nagy buktatókkal, megaláztatásokkal s további fenyegetésekkel. Mindaddig, amíg ütött a szabadulás órája, de az akkor még igen messze volt.

Mindig éhesen

Az éhség a szervezet természetes jelzőrendszere. A biológiai egyensúlyt szolgálja. Az éhezés, s különösen a rendkívüli események okán keletkező tartós éhezés már megpróbálja a szervezet ellenálló képességét. A hadifoglyok éhezése egészen más kategória. Itt a jelzőrendszer állandóan működik, s az állapot nem ideiglenesen tartós, hanem hónapokra, évekre prolongált. A keleti hadifogoly reggel, délben, este s éjszaka is mindig kínzóan éhes volt. Ez már régen nem az éhség érzete volt, hanem az az éhezés, amit a legerősebb szervezet sem tudott már kiegyenlíteni. Naponta rossz minőségű és kevés kenyér s háromszori üres leves volt a fogolykoszt éveken át. Nem tudok pontos statisztikát arról, hogy százezer vagy inkább millió áldozatot szedett a foglyok között az éhenhalás.
Már szó esett arról, hogy az első három hónap volt a legkritikusabb. Akkor közel kétezer ember életét oltotta ki az éhezés. Akik ezt megúszták, már jobban ellenálltak. A szervezet alkalmazkodó képessége - tudományos nézeteket cáfolva - csodákat művelt. Az élet mindent cáfolva produkálta, hogy lehet a minimális életfeltételek hiányában is élni. Persze a lelki tényezők óriási szerepet játszottak. A napi csendes befeléfordulás, a szellemi tevékenység (könyvek olvasása, nyelvtanulás) s az intenzív hazakerülési vágy csodákat művelt.
De mindezeken túl volt egy különös védekezés is az éhezés ellen: az a törhetetlen akarat, hogy ha testben éhezik a fogoly, az álmodozásaiban, a gondolataiban nem kell, hogy éhezzen, akár jól is lakhat. Reggelente, a hosszú számolásokkor oda-odasúgta az egyik fogoly a másiknak: otthon voltam, s mákos mácsikot ettem, az ízét most is érzem a számban. A riposzt is hasonló volt: vasárnapi ebédet ettem végig, a hús, a körítés s a jó bor után az anyám olyan túrós rétest tett az asztalra, hogy ilyen finomat talán még sohasem ettem.
S így osztogatták el a jóllakásról szóló álmaikat egymásnak a foglyok. Utána ugyan még kínzóbb lett az éhség, de vigasztalta őket egy-egy új álom, egy-egy új remény.
Aztán valóságos kis klubok alakultak, különösen a gyengélkedőn, ahol főképp erről esett szó. Volt, aki valóságos ételrecept felelős lett. Vég nélkül sorolta a legjobb ételek elkészítési módjait. Amikor a képzelet kellőképpen felcsigázta, még ismételt is, sőt megfogadtatta a hallgatóságával, hogy ezentúl otthon nem az asszonyok fognak főzni, hanem a férfiak. legalábbis a szegény hazakerülő egykori hadifoglyok, akik annyi éhezés után örök jogot szereztek a főzésre, sütésre. (Persze, hogy mennyire tartották be ezt a fogadást, az kérdés.) Az mindenképpen fontos dolog volt ott, hogy a kiéhezett szervezet s a meggyötört lélek kiutat keresett, s ez is segített egy kicsit. A leggyötrelmesebb egy s másfél év után kezdtek a lehetőségek egy kicsit - ha szűk határok között is - kinyílni. Ha egy kis pénzhez vagy valamennyi krumplihoz jutott a fogoly, akkor az állandó éhezés kínzó érzetét valamennyire tompítani tudta. Ismétlődő póteledelek birtokában egy kicsit emberibbé vált az élete.
Voltak, akik a konyha körül próbáltak munkát találni, s a két adag gyenge ebéd is már több volt a semminél. Akik kijutottak a kolhozokba, némi jobb élelemhez is jutottak, akik olyan kinti munkát végeztek, ahol élelemszerzésre nem volt esély, megpróbáltak - ha lehetett - kereskedni, hogy estére krumplit süthessenek maguknak s barátaiknak. Az élniakarás óriási volt. Még Zoltán és társai is, akik az üzlethez semmit sem értettek, megtalálták azokat a primitív lehetőségeket (újságeladás cigaretta papírként a nagy dohányosoknak), amivel néhány rubelhez jutva valami szerény élelmet lehetett venni.
Az állandó éhséget ezek ugyan enyhítették, de a foglyok gyötrelmes éhségtudata nem változott meg.
Az éhezés már nem szedte tömegesen az áldozatait, de a változatosság hiánya (hónapokon át teljesen egyforma koszt), s a vitaminok nélküli táplálék kikezdte a szervezetet, s különféle fogolybetegségeket (vese-és szívműködési zavarok, disztrófia) okozott. A közvetlen éhezési halál-veszély csökkent, de az éhezésből következő egyéb bajok ott kísértettek továbbra is.
S hogy az éhezés mennyire felborította a szervezet normális rendjét, bizonyosság efelől az, hogy amikor Zoltánék már hazafelé tartottak, s Nyíregyháza körül vesztegelt a szerelvény illatos dinnyeföldek mentén; többen leugráltak a vonatról, hogy éhségüket végre magyar földön csillapíthassák, ott lelték halálukat dinnyeevés közben. A teljességgel a lehetetlenhez alkalmazkodó szervezet nem bírta el a terhelést, s összeroppant. Tragikus látvány volt látni a szabaduló volt hadifoglyokat, akik nem tudták bevárni a szervezet visszaalakulását, s halállal fizettek a türelmetlenségükért.
Orvosok, pszichológusok feladata lenne ezt a különös fogolyéhezést vizsgálni, s a látleletből pontosabban megérteni és megértetni, hogyan is lehetett ezt kibírni, s hogyan lehetett egyáltalán így élni? Zoltánék a lelki tényezőkben látták az okokat s az okozatokat, amelyek a megtartó s kitartó erőt jelentették.

A hazatérés elvetélt reménye 1945 Novemberében

Úgy október elején Stanislauból és a környező lágerekből a legelesettebb németeket a szabadulók első szerelvényeként hazaküldték. A magyarok is kezdtek reménykedni. Akik ezen csoportokba bekerültek, többszöri orvosi vizsgálódások után kerültek listára, s csontig lesoványodott, munkára már teljesen alkalmatlan emberek voltak.
Egy október végi nap egy magyarokból verbuválódó, hazamenésre szánt csoportot is összehoztak. Az orosz Mezsnonov doktor jólelkű ember volt, a Kővári fiúkat különösen kedvelte (Zwillingeknek, ikreknek hívta őket), s így nekik is biztosított helyet a mintegy 60 kiszemelt között. Barátaikon, Baloghon, Dévényin, Szoboszlain az orvosi konzíliumokon még találtak némi megfogható húst, s így ők sajnos a reményből egyelőre kimaradtak.
A tábor délnyugati csücskében, kis házikókban kaptak helyet a hazatérésre kijelöltek. Főképp idősebbek voltak, egy tanító is, aki már az I. világháború idején is volt orosz (szibériai) hadifogoly. Kőváriékkal együtt azért néhány fiatal is, köztük az ott megismert 17 éves losonci fiú. A nagy fogolytömegben itt hozta őket össze a sors Juhász Istvánnal. Boldogok voltak, hogy együtt mennek haza. Minden losonci utcát, minden közös ismerőst megemlegettek. Százszor is végiggondolták, hogy milyen érzés lesz szabadon, otthon, szüleik karjaiban megpihenni.
A táborból jól ki lehetett látni a Kárpátok felőli országútra. Az egyik napon végeláthatatlan sorban, teljesen lerongyolódott, elcsigázott menet vonult el a tábor előtt. Öregek, asszonyok, gyerekek serege vonszolta magát. Ruszinok, lengyelek, ukránok voltak, falvaikból elűzöttek, akiket szibériai száműzetésre ítéltek azért, mert a vádak szerint helyet és élelmet adtak azoknak a nemzeti partizánoknak, akik a Szabad Ukrajnáért harcoltak. Későbbi hírekből vált ismertté, hogy közülük nagyon kevesen jutottak el száműzetésük helyére, legtöbben a halálmenet során dőltek ki szeretteik szeme láttára.
A látvány borzalma sokáig nyomta a hazakészülődők lelkét. De ott számukra a megmaradásra s a hazatérésre való készület volt a tét. Nem lehetett - ismert bajaikon túl - megbetegedni, mert aki nagyon belázasodott, vagy az általános disztrófia - elvizesedési - tünetek nagyon súlyossá voltak; kiemelték a társaságból, s rendszerint kórházba küldték. Ott csontig sovány lehetett a fogoly (ez volt a hazamenetel oka), de más baja nem lehetett, mert akkor szállításra alkalmatlannak ítélték.
Zoltán ismét nagy bajba került. Az elvizesedés már nemcsak a lábait tette valóságos tuskóvá, hanem a víz kezdett felszivárogni a szív felé. Iszonyúan érezte magát. Tudta, hogy csak egy mentesség van: az éhezésben is koplalni. Hatalmas akaraterővel végigcsinálta a gyötrelmes kúrát, s néhány nap alatt megszabadult az életét veszélyeztető gyilkos víztől.
Eljött november 14-e, a szabadulás napja. Kivezényelték őket a fogoly-szállások előtti térségre, s olvasni kezdték a neveket. A névsort már mindenki betéve tudta, hiszen a ceremóniát már többször is elpróbálták. De ez most már visszavonhatatlan volt. Az "A" betűnél kezdték, s szép rendben hangzottak egymás után a nevek. Akinek a neve elhangzott, a másik oldalon sorbaállt, s szerény cókmókjával várta a további parancsot. A losonci Juhász Pista nevét is bemondták, most már lassan a Kőváriak következtek volna. De a "K" betű előtt megálltak. Közölték, hogy azok, akiknek a nevét nem olvasták, egy későbbi csoporttal fognak hazamenni. A névsor eleji, mintegy harminc magyar gyorsan elhagyta a lágert. Juhász visszakiabált:
- Elmegyek a szüleitekhez, remélem, hogy hamarosan ti is jönni fogtok. Aztán eltűntek, többet nem látták őket. Az ott maradottak szinte kővé meredve álltak, s tudták, hogy egyelőre becsapódott előttük a hazamenetel kapuja. Iszonyúan összetörtek voltak. Csalódásukat tetézte, hogy néhány perc múltán felsorakozott egy jó erőben, ruhával, élelemmel jól ellátott csapat (mintegy annyian, mint akik a lágerben maradtak), akiknek feltűnő előzékenységgel minden jót, s boldog otthoni életet kívántak az oroszok. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ők pontosan ugyanannyian voltak, mint Kőváriék, s az ő neveikkel, mint betegek és munkára alkalmatlanok mentek haza. Sosem derült ki, hogy milyen nációhoz tartoztak, s mi okból kellett így megoldani hazatérésüket. Nyilván ők a Szovjetunió megbízható barátai voltak, s mit számított az, hogy 30 magyar, aki jogszerűen, orvosi vélemény alapján hazamehetett volna, ottmaradt a bizonytalanságban.
Napok teltek el, míg ők egymást vigasztalva próbálták túltenni magukat ezen a szörnyűségen. Még vagy két hét telt el úgy, hogy az oroszok az átmeneti szálláson tartva őket naponta biztatták a társaságot, hogy hamarosan megoldódik a hazamenetelük ügye. Nem nagyon hitt ebben senki. S egy napon felszámolták a hazamenők átmeneti szállását, s becsapták őket is a többiek közé a nagy lágerbe. Még két évig dolgoztak, kínlódtak, szenvedtek. De szüleik valóban megtudták, hogy hol vannak, s ez egy kis megnyugvás volt a bajban.

Fogolybetegségek

Zoltánék a lágerben maradtak. A szabadulás ajtaja egyelőre becsapódott előttük. A kikerülhetetlen csapdák, a ki nem számítható körülmények nap mint nap újabb és újabb erőfeszítésekre kényszerítették őket. Sorsuk a teljes apátiába is beletaszíthatta volna a kiszolgáltatott foglyokat, de becsülettel és kitartással próbálták állni a harcot.
Olyat, hogy megfázás, nátha, köhögés, hőemelkedés... nem ismertek. A fogolybetegségek mindegyikében benne volt a halálos veszély. Többször is megesett, hogy késő őszi vagy kora tavaszi időben mezítláb mentek dolgozni (mert teljesen hasznavehetetlenné vált lábbelijük), de abból semmi különös baj nem lett, de a hasmenés (vérhas), váltóláz s a disztrófia (elvizenyősödés) mindig életveszélyt jelentett. A lágerekben a szovjetek a járvánnyal fenyegető tífusztól nagyon tartottak. Féltek attól, hogy a járvány a polgári lakosságra is átterjed. Birodalom-szerte több lágerben is pusztított tífusz, de a stanislauiakat megkímélte. A tetűtlenítés, a fertőtlenítések s a foglyok hátába szúrt védelmet adó szérum megtette a hatását. A többi fogolybetegség viszont alaposan megtizedelte a lágerek lakóit.
Természetesen az állandósuló éhezés maga is halálok volt, mert az emberek szervezete nagyon legyöngült, az életfunkciók lelassultak, s szinte végelgyengülés végzett az emberekkel. De az éhezés leggyakrabban hasmenéssel járt együtt (olykor vérhassal is), s ez az állapot felgyorsította a teljes leépülés folyamatát.
Voltaképpen ott gyomorrontástól nem lehetett tartani, hiszen olyan ételt a fogoly nem kapott, ami megterhelte volna. Zoltánnak volt egy német hadifogoly barátja, akinek a hasán egy nagy vágás nyomai voltak láthatók, hiszen otthon egy komoly műtéten esett át. A gyomrával a lágerben semmi baja nem volt, ott nem volt mivel elrontania.
Viszont az egyoldalú, gyenge minőségű, vitaminszegény s főképpen erősen folyékony táplálék felborította a normális emésztés rendjét, s ez a hosszantartó zavar hasmenéses állapotot okozott, amely ellen - orvosság híján - csak koplalással lehetett védekezni, aminek úgyszintén óriási kockázata volt. A rendellenes emésztés annyira legyengítette az embereket, hogy nagyon sokan már képtelenek voltak valamiféle stabilizálódásig eljutni.
A leggyötrelmesebb fogolybetegség a disztrófia volt. Ez a polgári életben is ismert táplálkozási hiányosságokból következő kellemetlen betegség a hadifogságban a legnagyobb kínokat és megaláztatásokat okozó, szinte a személyiséget is megváltoztatni képes betegség volt. A kiegyensúlyozatlan, több mint egyoldalú táplálkozás kikezdte a kiválasztó szerveket, elvizenyősödtek a végtagok, sőt, az eltávozni nem tudó víz - nagyon sok esetben - a szívet is veszélyeztette. A lábfej cipóra dagadt, a sípcsont körül annyi volt a víz, hogy az ember ujja 1 centiméterre is belemélyedt a bőrbe. A disztrófiás betegek tuskóvá vastagodott lábaikkal szinte járni sem tudtak. Minden elkerülhetetlenül megteendő út iszonyatosan nehéz volt számukra. Este alig tudtak felmászni a priccsre, reggelre az arcuk is megdagadt. A víz szabadon vándorolt a szervezetben, s ha nagyon elhatalmasodott pusztító jelenléte, már nem volt mentség. Akik koplalással igyekeztek támadásait kivédeni, csont-bőrré soványodva hívták ki maguk ellen a végzet haragját.
A nagy lágerben minden nap volt orvosi vizit. A nagyon soványak s a vízibetegségben szenvedők nem mentek dolgozni, hiszen menni is alig tudtak. Az orvos (Mezsnonov doktor, aki külön fejezetet kap) rendkívül humánus ember volt. Nem győzte a munkavégzés alól felmenteni a betegeket. De többször is ellenőrzést kapott, s nem egyszer előfordult, hogy a pihenésre javasolt betegeit az ellenőrök munkára alkalmasnak ítélték. A fogoly meztelenül állt az orvosi bizottság előtt, s ha a fenekén még nem állt ki teljesen a csont, s ott még valami húsfélét találtak, mehetett dolgozni. De aztán néhány nap rettenetes kínszenvedés után újra vizsgálat elé került (s ha nem voltak ellenőrök), a félszemű, de egész szívű, tolsztoji lelkű Mezsnonov biztos, hogy lágeri pihenést biztosított neki.
A különleges váltóláz is sok áldozatot szedett. Nem mondták maláriának, de valamiféle ahhoz hasonló volt. Mint valami mindent elsöprő vihar támadta le az embert, gyengítette le az amúgy is alaposan védtelen szervezetet. Zoltánt is megtámadta, de ő túlélte. Sok fogolynak oltotta ki az életét. A fogság első hónapjaiban pusztított, később már megcsendesedett, s nem versengett a többi halálos kórral.
Természetesen a fogoly mindenféle nyavalyája mellett elsőrenden a rabság betege volt. Lesoványodott vagy vízzel telt testének kínjait kiszolgáltatottsága tette igazán nehezen elviselhetővé. Egymáson mindig próbáltak segíteni a foglyok. A szolidaritás nagyszerű példákat produkált. Ott a nemzeti vagy felekezeti különbség ismeretlen fogalom volt. Nem volt semmiféle különbség fogoly és fogoly között. Voltak ugyan - ritkán - ellenpéldák is, de ezek voltak a kivételek.
A legnagyobb baj az volt, hogy senki sem tudta, hogy az egész meddig is tart. Hónapokig, évekig? Senki sem tudta. Mert nem elítéltek, hadifoglyok voltak, rabságuk idejének teljes bizonytalanságával.
A vigasztaló szó, titkos bibliaközösségek (mert tiltották) sokat könnyítettek a megpróbáltatások elhordozásában. Naponta sokszor elhangzott: tarts ki, ne add föl, egyszer mégis hazamegyünk.
A fogolybetegségek halálos betegségek voltak, mégis sokan megérték a hazatérést.

A magyar orvos

Az oroszok is féltek a betegségektől, főképp a járványoktól, s ezért a fogoly orvosokat valamennyire megbecsülték. A hivatalos orosz láger-orvos (akiről külön is megemlékezünk, mert ritka emberséges személyiség volt) időnként igénybe is vette tanácsaikat, szolgálataikat. Persze mindenképpen korlátozottan, mert ott minden bizalmi és politikai kérdés volt, s nem elsőrenden a józan ész s az emberiesség szabályozta a dolgokat, hanem a politikai rendőrség, az NKVD.
Mindezek mellett az orvosoknak nem kellett kimenni dolgozni. Elhelyezésük is (a többiekéhez képest) elfogadhatóbb volt, az ebéd-levesből pedig két adagot kaptak.
A német orvosokkal Zoltánék csak alkalmilag találkoztak, de a magyar orvossal, a belényesi (Bihar megyei, Trianontól romániai) származású, de Magyarországra átköltözött s a fogság előtt Budapesten praktizáló Bottyán Ferenccel, aki a hadseregben tiszti rangot viselt, kiváló barátságot ápoltak. A két fiú, amikor csak tehette, a kevés szabadidőben a magyar orvossal volt együtt.
A barátságuknak több korábbi előzménye is volt. Bottyán Ferenc János testvére a magyar református közélet elismert személyisége volt. Bottyán János a Református Jövő s az Élet és Jövő szerkesztőjeként, a református és magyar irodalmi publicisztika jeles képviselőjeként már 1945 előtt is nagy érdemeket szerzett figyelemre méltó írásaival. Orvos testvére, Ferenc a szakma ismerete mellett a filozófia s az irodalom iránt is érdeklődést mutatott.
A Bottyán- ház, ami egy különálló épületecske egy kis szobácskája volt egy priccsel, asztalkával s valamifajta székformájú ülőbútorral, hármuknak maga volt - a viszonyokhoz képest tökéletes - elizium, ahol sorsuk rútságáról alig ejtettek szót, s úgy beszélgethettek teológiáról, filozófiáról, irodalomról, s nagyon csendesen (gondolva arra, hogy a falnak is füle van) még politikáról is.
Sorskísérő élmény maradt a fiúk számára, amikor a doktor úr hite bizonyosságáról tett tanúságot; állítva, hogy a legnagyobb Isten-bizonyíték maga az emberi test s az emberi élet. Az a harmónia, az a tökéletes együttmunkálkodási rendszer, ami a test és lélek számára az életet jelenti, feltétlenül teremtői akaratra utal. A makrokozmosz (a világegyetem) is az, de a tapasztalat s az átélés okán a mikrokozmoszban az élmény meghatározóbb. A jézusi gondolat arról, hogy az Isten országa tibennetek van, s ti a lelketekben Isten temploma vagytok, találkozott a hívő orvos tapasztalatával.
Természetesen a református papfiúkkal való barátsága mellett Bottyán Ferenc keresztyénségét nem csak az elmélet szintjén élte meg. Mindenkin segített, amennyire azt megtehette. Napi listát vitt a tolsztoji lelkű Mezsnonov doktorhoz a munka alól felmentettekre vonatkozóan. De természetesen tanácsokat is adott a betegeknek. Orvosságot nem írt, mert ehhez joga sem volt, de észrevételeivel hozzájárult a minden nap kibirkózott kitartáshoz.
Többször megtette, hogy egyik déli levesét egy nagyon lerongyolódott, az átlagosnál is jobban lesoványodott bajtársának adta. Egyszer történt, hogy Kővári Sándor a lágeren kívül dolgozott valahol, igen rossz állapotban volt, bizonyos statisztikai okok folytán egyelőre a munka alól felmenteni sem tudták, az öccse ugyanakkor könnyebb lágermunkára volt beosztva. A doktor úr minden nap a déli levesét az este fáradtan hazatérő Sándornak adta, annak megőrzését Zoltánra bízta. Ez akkortájt nagyon kockázatos dolog volt, ugyanis az oroszok többször razziáztak amiatt, hogy egyes hadifoglyok leveseiket sem ették meg, dohányért vagy pénzért eladták társaiknak. Akinek a priccsén a konzervdobozban eltett levest találtak, menten a büntetőszázadba vágták, ahonnan élve kevesen kerültek vissza. Történt egyszer, hogy a lágert sepregető Zoltán priccsén megtalálták a bátyjának estére eltett levest, ami a doktor úr ajándéka volt.
Még a kinti robot foglyai haza sem értek, Zoltánt a tábor őrei az NKVD parancsára a büntető század külön dróthálós területére kísérték, s beosztották a büntetőszázadba. Teljesen el volt zárva a külvilágtól, senki sem hallgatta meg, a megszokott kiszolgáltatottsághoz képest még sokkal rosszabb helyzetbe került. Szinte teljesen egyedül volt, mert a század munkára volt beosztva a táboron kívül. (Erősebb munkán, kevesebb élelemmel.) Csak később tudta meg, hogy bátyja amint a lágerbe érkeztekor értesült a történtekről, azonnal Bottyán doktorhoz szaladt, ő pedig a jószívű Mezsnonovhoz. Az orosz orvos rohant az NKVD tiszthez, s elmondta, hogy mi történt, s kérte, hogy azonnal bocsássák vissza Zoltánt a lágerbe. Az is kitudódott, hogy Mezsnonov doktornak kemény vitája volt az ügyben a politikai tiszttel, de végül is sikerült meggyőznie. Az éjszaka beállta előtt Zoltánt kiengedték a magyar és orosz orvos közbenjárása révén.
Amikor Zoltánék megszabadultak a fogságból, keresték Bottyán Ferenc doktort. Üzeneteket, leveleket is váltottak. Örültek egymásnak, s emlékeztek. Zoltán többször is találkozott Bottyán Jánossal, mindig üdvözölte Ferenc doktort. Š is hasonlóképpen tette.
Bottyán Ferenc, a magyar orvos is igaz ember volt. Emlékezete örökké legyen áldott.

Az orosz Mezsnonov doktor

Még a cári világban látta meg a napot Ivan Mezsnonov. Apja moszkvai főhivatalnok volt. Polgárias házukban nagy család, sok gyermek nevelődött. A forradalom őket is megviselte. A kis Iván már az új világban nőtt fel. 1911-es születése okán elemista osztályának falát már nem a cár képe ékesítette. Az otthon keresztyén és polgári gondolkozása azonban nagyobb hatással volt rá, mint a szovjet iskola. A középiskola után orvosnak tanult. Mindössze 28 éves volt, amikor kitört a II. világháború. Besorozták katonának, az 1941-es német támadás már a fronton érte. Katonaorvos volt, de jócskán belekerült a tűzvonalba. Egy repesz elvitte az egyik szemét. Német hadifogságba került. A másik szeme is megsérült, német hadikórházban mentették meg a fél szemevilágát. Intelligenciája s embersége a németeket is tiszteletre kötelezte. Felajánlották, hogy hazaengedik.
Ivan Mezsnonov 1941 őszén már újra Moszkvában volt. Néhány hónapos pihenés után különböző katonaorvosi szolgálatokat teljesített. Bal szemét egy fekete szemvédő takarta, de jobb szemével jól látott. A visszavonuló, majd újra előrenyomuló vörös hadsereg hátországaiban végzett katonaorvosi feladatokat.
A háború utolsó hónapjaiban (még 1944 őszén) a stanislaui hadifogolytábor vezető orvosa lett. A félszemű Mezsnonov Dosztojevszkij Aljosájának s Tolsztoj Bezuhovjának erkölcsével s tisztaszívűségével, egész emberként vigyázta (amennyire ez lehetséges volt) a hadifoglyok életét. Nem befolyásolta a megváltoztathatatlan helyzet, az őrtornyok vagy a szögesdrót, minden foglyot úgy szeretett, mintha szabad ember lenne. Olyan tisztelettel beszélt mindenkivel, mintha ezt egy családi otthonban vagy egy baráti társaságban tenné. Amikor - parancsra - meztelenre vetkőztették előtte a foglyokat, hogy a szigorú lágerparancsnoki utasításra kiválogasson még egynéhányat, akiket munkára lehetett vinni, kedves és tapintatos volt, szinte ő szégyellte magát, hogy mások ilyen helyzetbe hozták.
Orvosság nem lévén a jóindulatával, a szeretetével gyógyított. Akit csak lehetett, könnyebb munkán a lágerben tartott. Ahogy az oroszok mondták: ókásnak minősítve felmentett a komolyabb munka alól. A súlyosabb betegeket kórházba küldte. A nagy telek idején sokszor hadakozott a parancsnoksággal a kinti munkákra vezénylés ellen.
Sokszor dühöngtek miatta a politikai tisztek, de humánus mentalitása végül őket is meggyőzte. Személyválogatást nem ismert. Minden fogoly a barátja, a testvére volt. Környezete is hozzáigazodott. A már alig látó, öreg, csoszogós, nyugdíjas doktor is méltó társa volt. De a fiatal, kis szőke Natasa is mosolyával és kedveskedéseivel picit feledtetni tudta a fogoly kilátástalan helyzetét. Mezsnonov doktor fogolyorvosokat kollégáinak tekintette. Javaslataikat, véleményüket felhasználta jó szolgálataihoz.
Amikor a hazamenetel előtt feladatul kapta a társaság, hogy ki-ki írjon valamit az itt töltött időről, s persze kockázatos lett volna valami rosszat írni; mindenki a félszemű dokiról írt, hiszen olyan ember nem volt, akivel ne tett volna valami jót.
De Sándort és Zoltánt külön is nagyon szerette. Gyertek kis ikreim, szólongatta őket. Bár két év volt közöttük, ott, lesoványodottan, valóban olyanok voltak, mint két tojás. Sokszor elmondta nékik, hogy nektek innen haza kell jutni. Egyszer Zoltánt a büntetőszázadból mentette ki, másszor az NKVD karmaiból. Sándort nagyon súlyos állapotában kórházba menekítette. égy is segíteni akart rajta, hogy a kórházban hagyta szanitécnek, s így nem kellett visszakerülnie a nehéz munkába. Már arról szegény nem tehetett, hogy Sándor a betegeit ápolva tüdőbajjal fertőződött meg, s ezzel bizony nagyon nehéz helyzetbe került. Ez már 1947 nyarán történt. Közeledett a hazamenetel. A szabályok szerint nem lehetett volna kiengedni ilyen súlyos beteget a kórházból. A hazamenők listáján Zoltán és Sándor is rajta volt. Mezsnonov doktor szabályellenesen Sándort is meghagyta a hazatérők között. Magához hívatta Zoltánt, s azt mondta neki:
- Tudod, itt csak meghalni lehet. Itt nincs orvosság, s a betegség súlyos. Hiszek Istenben, s bízom benne, hogy kibírja a testvéred. Vigyázz rá nagyon! Vigyázzatok!
1947 augusztusa második felében beállt a szerelvény a stanislaui vasútállomásra. Napokig vesztegelt a vonat. Sándor nagyon lázas volt. Mezsnonov doktor minden nap végigjárta a vagonokat. Zoltánéknál mindig tovább időzött.
- Kis ikreim - mondta - megálmodtam, hogy hazaértek.
És Zoltán és Sándor és még sok magyar valóban hazatalált. A tolsztoji hazatalálásban is megnyugodva és belső békével. Mezsnonov doktor pedig az orosz lélek jó hírnöke, az emberiesség utánozhatatlan követe is hazament a foglyok szívében Magyarországra, Németországba, Lengyelországba, s mindenhová, ahonnan foglyok raboskodtak a stanislaui lágerben.
Ha Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Puskin később éltek volna, Mezsnonov doktort választhatták volna főhősnek, a félszemű dokit, aki több mint egész ember volt. S a foglyok tanúsága szerint annál inkább az, mert egy rettenetesen embertelen világban is ember volt, krisztusi lelkű, igaz ember.
Róla írni tisztes és boldog kötelesség.

Valóság és álom (mezítláb a novemberi télben)

Minden keserű nap bizonyította, hogy a tapasztalt valóságot előre nem lehet megálmodni, elképzelni. A dolgok eleve elgondolása lehet akár a legsötétebb színekkel festett is, az csak valóban puszta játék a rideg valósághoz képest. A valóság pedig itt olyan elviselhetetlenül rossz volt, hogy a képzelet szélső határait is felülmúlta. Hitükkel, összeszorított fogakkal, egymást segítve mégis harcoltak a hadifoglyok az életükért. S ebben a harcban óriási erő volt az álom. Nemcsak az éjszaka álma, amikor jól lehetett lakni, vagy otthon lehetett lenni, hanem az az állandó belső álmodozás, ami a legszorongatóbb helyzetekben, a legmegalázóbb pillanatokban is egy kapaszkodó volt. Ha a vasútállomás melletti gépgyár felé tartott a fogolycsapat, s Zoltánék is olvasgatták az üzletek orosz feliratait (egyébként így tanulták meg az orosz betűket, s így kezdtek el oroszul tanulni), közben Budapesten vagy Losoncon jártak, a pesti Rákóczi úton vagy éppen a losonci korzón. Amikor a gépgyári munkahelyen overallos orosz munkásnőket láttak, akik női mivoltukra alig emlékeztettek, barázdás arcukkal, kérges tenyerükkel, akkor a csinos és művelt magyar nőkre gondoltak, akik a tavaszt és az életet jelentették. S amikor a kolhozba vezényelték őket dolgozni, hogy a jókora gaztengerből halásszák ki a termést, a magyar falu gondos parasztját látták, aki szorgalmas munkájával gazdagítja a határt, s tudja, hogy miért és kikért dolgozik.
A hosszan és nehezen múló órák terhét valamennyire könnyítette ez az okos álmodozás. A valóság sanyarú földjét járva fájdalmaikba, kínjaikba szüntelen és szívós igyekezettel beleoltotta az immunitást. A hazatérés elbukott reménye, Zoltánék visszamaradása után ugyan nehéz volt ezt a lelki egyensúlyt biztosítani, de lassan mégis sikerült.
A világpolitika híreiről csak nehezen és késve szereztek tudomást, a maguk egymásközti okoskodásával pedig nem lehetett megváltani a világot (bár ők megtették volna). De Churchill 1946. március 1-jei híres (az oroszok beállítása szerint hírhedt) fultoni beszéde felébresztette ismét a reményeket. A szovjet imperializmust leleplező beszéd nagy megrökönyödést keltett a proletárok birodalmában. Szovjetunió- szerte, így Stanislauban is a városi hangszórók napokon át bömbölték a Churchill s az "áruló" nyugat elleni szidalmakat. A munkába menetelő hadifoglyok is hallhatták, akik már egy kicsit tudtak oroszul. Annyit mindenki megtudott, hogy Európa megelégelte a szovjeteket, s így a politikában új korszak kezdődik. Gondolható, hogy a lengyelek szíve is megdobbant, hiszen Churchill (egykori világháborús angol miniszterelnök) az oroszokat a keleti lengyel területek elbirtoklása okán is ostorozta, s egyébként is egész Európa szégyenének nevezte a lengyel kérdés brutális megoldását.
A hangszórók a foglyokat is felvilágosították, de senki sem ítélte el (legalábbis magában, mert másképpen nem is tehette volna) a nyugatiakat. Ismét halvány remény kezdett derengeni afelől, hogy innen talán haza is lehet kerülni.
Ugyanebben az évben egy novemberi, télies, havasesős napon történt, hogy Zoltán (mivel, hogy lábbelije teljesen tönkrement) mezítláb volt kénytelen a mintegy 5 kilométernyi utat megtenni a tábortól a gépgyári munkahelyig. Városi fiú lévén ő még a korai márciusban sem futkosott cipő nélkül, nemhogy ilyen zord időben. Sportolt, de ehhez nem edzette magát. Ott azonban menni kellett. Locsogott a lábán a hideg, szinte fagyos víz, de közben gondolkodott. Arra gondolt, hogy innen valahogyan meg fog szökni, minden sikerülni fog, átjut a Kárpátokon, de nem megy rögtön haza, elmegy Churchillhez, s megmondja neki minden fogoly nevében a magáét. Churchill úr most már ne csak beszéljen, hanem legyen kedves tenni is valamit a szenvedő hadifoglyokért, s főképp a szegény magyarokért. Aztán megy csak haza, s elmondja majd az édesanyjának, hogy mindent elintézett.
Lehet ezt naív álmodozásnak tartani, akkor azonban ez sokkal többet jelentett. A kiszolgáltatott ember védekezését a kilátástalannak látszó helyzettel szemben.
Zoltán és társai később többször is megtapasztalhatták ennek az igazságát abban és akkor, amikor minden összeomlottnak látszott, de érezték azt, most jobban össze kell szedni magukat, most nagyobbat kell kiáltani, most világosabb nemet kell mondani az összeesküvő sorssal szemben. Ögy önmagukkal is el tudták hitetni, hogy mégis van kiút, ha az nem is látszott.
Hogy különös lény az ember, azt csak ilyen körülmények között képes megtapasztalni. Bár hihetetlennek tűnik, de mégis bizonyos, hogy a fogoly-sors megtipró zord valóságának ez az álmodozó hit volt a legnagyobb ellenérve. Ez volt eme kínos játszmában a vesztésre ítélt ember titkos aduja, s ez tartotta meg őt a hazamenetelig.
Az egészben az már csupán csak egy apróság, hogy Zoltán még egy kis megfázást sem kapott a különös kaland után. Mégiscsak érdemes volt a jó öreg Churchillt megemlegetni.

Grubmüller úr

Az idők során sok név megfakult vagy egyszerűen kiesett az emlékezetből, Grubmüller úr neve viszont elfelejthetetlenül fennmaradt. Azt nem lehetett állítani, hogy a fogoly társas lényi mivoltát a szögesdrótok között is jó kedvvel gyakorolta volna, de mégis akadtak helyzetek, amikor egy új madáchi színt is akár összehozott az együttélés egy-egy különös pillanata. Erről-arról szót váltott egymással a fogoly, főként a hazakerülés esélyeiről, bajáról, nyomorúságáról, de a boldog csevegés szalonját alig tudta magának berendezni. Az élet azonban nagy rendező, nem törődik a világ bajával, sokszor fittyet hány mindenre, s azt a látszatot kelti, hogy azért mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy az ember látja és tapasztalja.
Akkortájt történt mindez, amikor a gyengélkedők kisebb csoportja jónéhány napon át egy kis szobába zártan, emeletes priccseken pihenve beszélte ki magát, sorsát, múltját s reményét. Volt ez már így máskor is, de most egy kifejezetten mindenki más fölé terebélyesedő vezérszónok is akadt. Š volt a Grubmüller úr. Nem akárki. Határozott egyéniség. Magyar is, cseh is, német is. Mind a három nyelvet jól bírta. Szépen beszélt magyarul, de a csehekhez s a németekhez is húzott. Világpolgárnak mondta magát, aki minden bajból kimászott, mindenütt feltalálta magát. A háború célba vette, de nem találta el (ahogy ő mondta), a hadifogságot ideiglenesnek ítélte, s nem volt kétsége afelől, hogy hamarosan megszabadul (hamarabb is szabadult mindenkinél). Nem lehetett olyan témát választani, amiben ő ne lett volna otthon. Pillanatok alatt az események közepében állt, s egyszerre főszereplő lett. Zoltánék olyan negyvenévesnek gondolták, de amennyit ő a világról tudott, s amennyi jelentős emberrel való kapcsolatáról beszélt, többnek érezte mindenki. legalábbis ő volt a huszadik század, aki ismerte Hitlert, Mussolinit, Churchillt, a római pápát, Horthyt és az olasz királyt (Sztálint azért kihagyta a fölsorolásból), egyszóval szinte mindenkit, aki korának szellemi vagy politikai potentátja volt. Persze mindenki elég hamar rájött arra, hogy ennek fele sem igaz, de jókora nagyotmondása azért nem zavarta meg az élvezetet. Mert minden helyzetben feltalálta magát, s cáfolhatatlanul bizonyította mindenben kiválasztott életének rendkívüli fontosságát. Többek között többször is fogadta a magyar kormányzó, s nem magyar származása ellenére a magyarságért végzett hűséges szolgálataiért ki is tüntette. De mint mérnök, feltaláló megfordult Hitler rezidenciáján is. Berthesgadenben is járt, s a Führer nagyra értékelte éleslátását, felfedezői munkáját. De Mussolini is fogadta, s mondása szerint jó szolgálatokat tett a magyar revíziós törekvések megvalósulása érdekében. Kézcsókra járult (előadása szerint) Pius pápához is, s mint jó katolikus a szentatya elismerésével távozhatott.
Egy-két nap után már türelmes hallgatósága egymás közti fogadásokat tett, hogy egy-egy bedobott témára miként is fog reagálni. S ez pompásan bevált, kicsit kifelejtődött rossz sorsuk a fejükből és a szívükből, mert Grubmüller úr nagyotmondása nem ismert tréfát. Olyan komolyan adta elő történeteit, hogy bár senki sem hitte el azokat, de a különös műfaj s az alkotói szabadság iránti tiszteletből s bajtársi szolidaritással fegyelmezetten hallgatta végig őket. S egy-egy nagy mese után még a taps is felcsattant, s Grubmüller úr elégedetten pödörte meg kis bajuszkáját sikerének érzékletes kifejezéseként.
Persze Grubmüller úr nem csak a múlt dolgaiban volt otthon s felettébb kompetens, futurológusnak sem volt akárki. Természetesen tévedhetetlen biztonsággal kinyilvánította, hogy innen mindenki hazakerül, otthon kinek-kinek szép élete lesz, de ha mégis gondja lenne bármiben is valakinek, bizalommal forduljanak hozzá, mert Grubmüller úr minden barátján a legjobb szívvel segít.
Ezt ugyan mindenki mindenkinek megígérhette a legkisebb kockázat nélkül, de Grubmüller úr ezt olyan méltóságteljesen s az altruizmus kitapintható szándékával adta elő, hogy ez mégiscsak más volt.
És a kedves nagyotmondó emlékezetét meg is becsülte mindenki. Mert volt ám esze s felettébb való képzelete; senki sem érezte magát becsapottnak, mert bizony egy ilyen jól képzett életművész varázslatos füllentései igencsak jólestek a sok rosszat hallott füleknek.
Aztán egy napon a lágerparancsnok szétfröccsentette a társaságot, Grubmüller úr is eltűnt a szemek elől. (Ahogy hírlett, hazament, hogy hová, ki tudja, talán Háry János országába.)
S a füllentő mester emléke tovább élt a foglyok között. Később még olyat is neki tulajdonítottak, amit nem is ő mondott, gondolva, hogy a messziről jött ember azt is megteheti.
Zoltánék aztán többször is fölidézték Grubmüller úr történeteit rossz kedvük múlatására.

Feljegyzések a cementpapíron

Vezettek ugyan valamiféle nyilvántartást a foglyokról, s azokon a név, életkor, nemzetiség s rendfokozat is szerepelt, s minden hadifogolynak volt egy száma is, s ez volt a fő adat, s egyben a teljes kiszolgáltatottság jelképe is. Havonta, hetente, de mindenképpen kiszámíthatatlanul nagyobb motozások is voltak, s így személyi tárgyait ki-ki szép lassan elveszítette. Az szinte csodaszámba ment, hogy valaki néhány papírdarabocskát meg tudott végig őrizni, főképp az 1946-tól hazulról érkezett tábori lapokat, amiket nem ítéltek különösebben veszélyesnek. Zoltánnak sem maradt többje, mint újszövetségi bibliájának néhány megmaradt lapja, 5-6 tábori lap, s egynéhány cementpapírra írt - sorsát fogalmazó - versike, amit még meg is dátumozott.
Az építkezéseknél félredobott cementpapírokat erre-arra fújta a szél. Nem volt gond hozzájutni. Tintát és tollat szerezni már sokkal nagyobb feladat volt. Zoltán a német barátaitól szerzett tollat és tintát, de mind a kettő több mint kezdetleges volt. A motozásokat is túlélt s aztán hazakerült, (40x30 centiméteres) cementpapír szövegei már alig olvashatók, csak következtetni lehet arra, hogy milyen is volt az eredeti szöveg. Az elmosódott szöveg mögött mégis ott van a viszontagságos élet, a küzdés a megmaradásért s az éltető emlékezés. A versikék között tallózva s az elmosódott szövegrészeket pótolva valami mégis fennmaradt üzenetként a halálközeliből az életbe.
Zoltán különösen tisztelte az édesapját, szabadságszeretete s humanizmusa mély hatással volt rá. Apjának így állított emléket:
Fél vakon jártad Losonc utcáit,
Szemüveged tizennyolc dioptriás,
Nekem mégis Te voltál minden,
Óriás.
A kedves, a lány, az első szerelem részben lelki menedék volt, de a sanyarú sors beismerése is:
Szemed szép kékje ide is elkísért,
De itt semmire sem kísért.
Mert itt élő halott az ember.
A gondolkodás szabadsága ott is ép maradt, de a valóság zord tapasztalata jócskán kikezdte:
Gondolkodom tehát vagyok,
Tapogatom a csontom,
Mert itt azért még tűrni kell,
Ma a holnapot kimondom.
Az álmodozás, a reménykedés jogos. Mi más jussa maradhat a rab embernek:
Álmodozni szabad, jogos,
Semmibe se kerül.
Annak se, kit itt ér a vég,
Annak se, aki hazakerül.
Az erkölcsi több óriási érték. A jézusi alázat maga a győzelem. Akik azt hiszik, hogy erőszakukkal győznek, vesztesek, a megkínzottak a nagyobbak, a hősök:
Testükben törpék, meggyötörtek,
Lelkükben mégis óriások.
Puskatussal terelik őket,
De mégis ők a jobbak, igazabbak,
mások.
A csend hatalmas vigyázó erő. Mélyében forradalmi, ébresztő erők vannak. Kintről behallatszik az orosz káromkodás, belül ellenálló érzések toborzódnak:
A csend vigyázó oltalma alatt,
Hallgat mindenki, hallgat,
De vádlón, s bízva kiált a vágy:
Szabad hazát, szabad hazát!
Bizonyos, hogy a szükség szülte versikék nem pályáznak irodalmi babérokra, csupán mécsvilágnyi üzenetek arról, hogy ha a lélek lángja nem alszik ki, mindig marad a kitartásra erő.
Senki sem tudná ma már megmondani, hogy annyiféle szűrőn át, s megannyi motozás után hogy maradtak meg ezek a papírocskák, sorstöredékekként, mementókként, de megmaradtak, hogy tudja az ember azt is, hogy nem csak a száraz adatokból épül meg a történelem, hanem a lélek világából is sok minden megérthető. S talán még igazabb és emberibb ez a valóság.

Szergej, az orosz őr

Az északi szél végigsüvített a hófödte földön. Fel-felkapta a havat. Erre-arra letette, s aztán kezdte elölről. Nappal is legalább mínusz 25 fok hideg volt. A jó Mezsnonov hiába tiltakozott a kinti munka ellen, a szigorú parancsnok munkára parancsolta a stanislaui láger foglyait. 1946 februárjának közepe táját mutatta a naptár. A tél még harapott. A lesoványodott s gyengén öltözött foglyok csontjáig hatolt a dermesztő szél. Felsorakoztak. Menni kellett!
A csapat oldalán egy orosz kiskatona ballagott. Vállán előre-hátra mozgatta puskáját, s közben oda-odamosolygott a foglyaira. Szemében huncut mosoly játszott, s kiolvasható volt belőle a bizalom és a barátság. Š volt Szergej, az orosz őr. Zoltánék őre, vigyázója volt Szergej reggeltől estig. Hosszú nap volt, mint mindig, az iszonyú hideg még ezt is megkettőzte.
A kiskatona alig volt tizennyolc. A háború vége éppen hogy utolérte. A borzalmakból kimaradt, lágeri beosztása elviselhető volt. Fő baja az volt, hogy messze szakadt szülőföldjétől. Valahol nagyon messze, egy Volga közeli falucskában lakott. Szülei a kolhozban dolgoztak. A faházas kis falu olyan volt, s olyan maradt, mintha még a cár uralkodott volna. Az emberek szegénysége s szemlélete szinte semmit sem változott. Szergej ezt a falut hozta magával, ezt a nyugalmat és ezt az emberséget. A propaganda nem torzította el a lelkét. égy gondolta, hogy fordítva is lehetne. Š a fogoly, s őt kísérik. S a kiskatona első feladatát teljesítve elkísérte őket a munkahelyre, egy nagyobb telken álló vakolatlan épülethez, amelynek a külső falát kellett volna bevakolni. A munkavezető (a nacsalnik) szigorú tekintetű, kiabálós hajcsár volt. Rögtön hozzálátott a parancsolgatáshoz, ki-ki megkapta a feladatát.
A készülő épület rendeltetését nehéz lett volna kitalálni. Ez a foglyokat alig is érdekelte. A fogolyfilozófia lényege a következő volt: ússzuk meg a napot. Ehhez a helyzet előnyeit igyekeztek kihasználni. Az épület elején és végén kisebb helyiségek voltak, a közepén volt egy nagyobb terem. Annak a közepén egy rozoga kályhában állandóan égett a tűz. A foglyok józan eszükkel melegedőnek tartották. A nacsalnik azonban nem. Állandóan kikergette őket a tűz mellől a dermesztő szabadba. A kályha melege mellett készült a habarcs, amit gyorsan kivittek, s vakoltak vele, amíg lehetett. Ugyanis, ha nem a ládában, akkor a falon fagyott meg. A fagyott habarcsot visszahozták, felmelegítették, újra kivitték, s próbálkoztak valami soványka eredménnyel. Az egésznek nem volt semmi értelme. A nacsalnik mégis tántoríthatatlan buzgalommal és eréllyel hajszolta a szegény foglyokat.
Szergej, a kiskatona nagyokat csapott a puskájával a terem betonjára. Nem tetszett neki a dolog. Magyarázta is a nacsalniknak, hogy majd tavasszal, ha megjön a meleg, akkor kellene folytatni. A nacsalnik folyvást káromkodott, s meg volt győződve az igazáról. Szergej a tűznél melegedőket nem bántotta. A nacsalnikot is kérlelte, hogy legyen emberségesebb.
Zoltán is meg-megfordult a tűznél. Néhány ott töltött perc is nyereség volt. Már délutánra fordult az idő, amikor a kiskatona magához szólította. Megkérdezte, hogy mit csinál otthon, mivel foglalkozik? A kérdés váratlanul érte. Örült a bizalomnak, de a lelke mélyén a félelem is megütötte. Hisz, ki tudja, hogy mi a szándéka? Persze azért felelt:
- Diák vagyok Magyarországon.
Mind a kettő tetszett neki, a diák is s a magyar is. De ezzel nem érte be. Tovább kérdezett.
- Mit tanulsz? Mi akarsz lenni az életben?
Zoltánnak döntenie kellett. Bevallja, hogy teológiát tanul, s hogy lelkésznek készül, vagy mond valami mást. Elhatározta, hogy bevallja.
- Teológiát tanulok, s lelkészi pályára készülök.
A kiskatona mindent megértett. Átkarolta Zoltánt, s hosszan simogatta az arcát, és szíve igaz áhitatával sírt.
Zoltánt rendkívüli módon zavarba hozta. Megszólalni se tudott. A kiskatona lelkéből viszont felszakadt a szó. Előhömpölyögtek emlékei, a faluról, a templomról, az ikonokról, az elűzött pópáról, a titokban gyakorolt vallásról. S mikor boldog vallomását befejezte, Zoltánt leültette a tűz mellé azzal, hogy neki pedig ma itt nem szabad dolgoznia. A nacsalnik dühödten követelte Zoltánt a munkába, de a kiskatona puskatussal kergette el. Aztán még sokat elmondtak magukról, az életről. Szergej bevallotta, hogy ő is Krisztus híve, s majd eljön a nap, hogy nem fogják üldözni a keresztyéneket a nagy birodalomban.
Feladatát teljesítendő Szergej közbe-közbe megnézte a többi foglyot, de mindig visszatért Zoltánhoz, mert neki nem volt szabad dolgoznia. Zoltán pedig eltöprenghetett azon, hogy ez is megtörténhetett. A nagy ateista állam sem nyelhette el a lelkeket.
Minden baj nélkül tértek vissza a lágerbe. Zoltán az új barátját, Szergejt nem látta többé. Nem tudja mi lett vele. A nacsalnik biztos bepanaszolta. Szergejt nyilván máshová vezényelték. De Szergej biztos ott is Szergej maradt. Talán még most is él, s öreg nagyapa a falujában, ahol ismét áll a templom, s papja is van.

A büntetőszázad

A fenyegetettség érzete természetesen következett a fogoly helyzetéből, de a parancsnokság mindent megtett azért, hogy ezt mesterségesen is erősítse. Ezt a célt szolgálta a büntetőszázad. Főképp a szökött vagy ellenszegülő foglyok kerültek ide. A besúgások révén a politikailag megbízhatatlanokat is ide sorolták. Azon időktől pedig, amikor a nagyon betegeket kezdték hazaszállítani, a koplaláson tetten érteket is bevágták a büntetőszázadba.
A büntetőszázad foglyait kis börtönökbe zárták, élelmezésük még soványabb lett, kisebb kenyéradaggal és levessel. Mindennap kivezényelték munkára a századot, megerősített őrséggel, s kemény munkafegyelmet követelve. A büntetéseket hetekre, hónapokra szabta a politikai hatalom, az NKVD. Volt, aki egy évet is kihúzott ebben a halálos csapatban. Naponkénti hír volt, hogy ismét kivittek egy halottat a büntetőszázadból. A még gyengébb étkezés s a még szigorúbb munka sűrűn szedte áldozatait.
Még alig virradt, javában folyt a foglyok napi számlálása, a büntetőszázad már felsorakozott, s az első volt a munkára menők között. S este, amikor már minden fogoly a lágerben volt, ki-ki a lábát mosta a tábort kettészelő kis patakban (persze tavasztól-őszig), csak akkor érkezett meg a büntetőszázad.
A lágeren belül egy külön szögesdrótkerítéssel elzárt területen voltak a foglyok külön börtönei. Egymással is csak a munkahelyen tudtak pár szót váltani, a tábor foglyaival egyáltalán nem érintkezhettek. Az az öt magyar is, aki még az első lágerből kísérelte meg a szökést - s elfogásuk után kihirdették, hogy kivégezték őket (ami csak fenyegetés volt) -, a nagy láger büntetőszázadában kötött ki. Zoltánék fogságukból való szabadulásuk után találkoztak velük. Nehezen szakadt föl bennük a panasz, nehezen eredt meg a szó, hiszen minden innen szabadultat erősen megfenyegettek, hogy ne merjenek szenvedéseikről senkivel sem beszélni. Persze a legjobb barátainak mindenki elmondta, hogy mi történt vele, ki se bírta volna, ha nem könnyít a lelkén.
A fiúk bátor fickók voltak, de a két hónap rettenetesen megtörte őket. A napi verések, fenyegetések, a nehéz fizikai munka, a kínzó éhezés teljesen kiölte belőlük a reményt. A harmadik hét után már szinte életuntan a megváltó halált kívánták. Szó nem jött ki a szájukon, teljesen kedélybetegek lettek. A szögesdrót, a kegyetlen sors, a monoton menetelés, az erőn felüli kényszermunka, az egymás után kidőltek látványa már nem csak nyomasztó volt, hanem túllépte az elviselhetőség határát. Látni, hogy egyik nap egy német, másik nap egy lengyel vagy egy magyar a soros halott, a teljes lelki összeomlás mélységeibe taszította őket.
De ők kibírták, s nekik ezután a láger paradicsomnak tűnt. Vigyáztak is nagyon, hogy oda vissza ne kerüljenek, mert a visszakerülők sorsa még mostohább volt. Közülük szinte senki sem jött vissza a bajtársai közé.
Volt egy német tiszt barátjuk is, Gerd Markstein Oberleutnant, a Wermacht volt főhadnagya. Művelt, zeneértő ember, aki egy fogolytársaságban frontélményeiről beszélt, olykor nem a leghízelgőbben az oroszokról. Besúgták, és a büntetőszázad rabja lett. Št egy héten át azzal fenyegették, hogy másnap hajnalban felakasztják. Iszonyatos megrázkódtatásokon ment keresztül. Nem csak elgondolta, hanem folyamatosan álmodta is - verítékes felriadásokkal - a felakasztását. Aztán egy sokkos hét után közölték vele, hogy mégsem. Mehetett dolgozni, s neki az volt a megváltás. Három hónap volt kimérve rá. Csonttá soványodott, alig tudott lépni. A halál előtti pillanatokban szabadult. Erős lélek volt, s egy hét múlva már Mozartot dúdolt.
A büntetőszázadosok menetének kopogása felkavarta a lelkeket. Borzasztó sorsuk részvétet fakasztott, s ugyanakkor felerősítette a rettegést. De a gondos elővigyázat sem biztosított mentességet. Bárki odakerülhetett. Ott szóba sem álltak vele. A szabadulók jó része sose tudta meg, hogy miért is volt ott. A bizonytalanság és a fenyegetés hatalmas megfélemlítő erő volt.
A szolid ötök, az egyetemista fiúk elkerülték a büntetőszázadot. Kivéve Zoltánt, aki - egy tévedés okán - néhány órára (míg a többiek lágeren kívüli munkán voltak) a büntetőszázad foglya volt. Az orosz és magyar orvos azonban kikönyörögte onnan az NKVD-től, s így a nagy ijedelmen kívül nagyobb baj nem érte.
De ott kopogott minden fogoly lelkén a büntetőszázadosok menetének monoton zaja, a megaláztatás megaláztatása, a kínok kínja, a szenvedések szenvedése.

Önképzés és az NKVD

A roskatag testben az agy kivirágzott. Azoknál a foglyoknál, akik odahaza is főként az agyukat tornáztatták, óriási szellemi éhség jelentkezett. Kis csoportokban filozofáltak az élet dolgairól, s olvastak, ha tehették.
Zoltán kis Bibliája nagyon kelendő volt. Kézről-kézre adták. Egy-két alkalommal - míg be nem súgták - németek s magyarok a Biblia körül is összejöttek. Néhányszor valóságos istentiszteletet tartottak. Volt egy német tábori lelkész, aki egyszer a Miatyánkot magyarázta. Csendesen és áhítatosan szólt a mi Atyánkról, a mindenki Gondviselőjéről. Az égre tekintve mondta: "Vater unser, der du bist im Himmel" (Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben); s percekig nem folytatta. Várt, várt, s csend volt. Mindenki értette, hogy az Isten most messze van tőlük, de megteheti, hogy közel legyen. Aztán nem tetszett a parancsnokságnak az együttlét. Betiltották. De kisebb csoportokban együtt olvasták a Bibliát. A Biblia volt szinte az egyetlen olvasmány, s ugyanakkor a legnagyobb vigasztaló.
Később összeállt egy kisebb tábori könyvtár. Kizárólagosan német nyelvű s a szovjet politikát megjelenítő könyvekből. Sztálin életét, a proletárforradalom győzelmét, Marx és Engels levélváltásait lehetett olvasni németül. Egyéb brosúra is akadt, ami jókora figyelmetlenségük miatt kerülhetett a fogoly kezébe. Az 1939 és 1941 közötti szovjet-német barátságot reprezentáló füzetecskékből meg lehetett tudni, hogy a bolsevizmus és a nácizmus között nincs semmi különbség, s azt is, hogy az oroszok szerint Hitler a világpolitika legzseniálisabb alakja, s ugyanez a németek szerint Sztálin. Zoltán mindent elolvasott. Nem győzte meg sem Marx, sem Engels, sem Hitler, sem Sztálin, de jól megtanult németül. Aztán a szovjet propaganda ostobaságait német barátaival is megvitathatta.
Még később - azt mondták, hogy valamiképpen a városból - May Károly könyvek is kerültek a lágerkönyvtárba, amit aztán igazi elvezettel lehetett olvasni. Zoltán s többen mások is holtfáradtan is olvastak. Lelki megkönnyebbülés és szellemi élvezet volt.
A fogság irtóztató gondjai között, különösen nyáron, a napi munka terhét levetve különös szellemi öröm volt a tábort kettészelő kis patakocska partján, vízbe lógatott lábbal, testben-lélekben felfrissülést keresve olvasni.
Történt egyszer, hogy a német szövegbe beleolvasó társ is akadt. Zoltán teljesen jóhiszeműnek gondolta, bár az illető magyar fogolytárs nagy ostobaságnak vélte, hogy a fárasztó munka után valaki is - pihenés helyett - a fejét kínozva, idegen nyelven olvasson. Zoltánt a kritika nem zavarta, hiszen neki ez több volt, mint pihenés. Azon persze már jócskán meglepődött, hogy az egyik nap az NKVD-re hívták. Ez a vendégség mindig rosszat sejtetett. A priccsén megtalált Biblia okán egyszer már járt ott. S bár az akkori kihallgatás nem végződött rosszul, a Bibliáját is visszakapta; most mégis erős izgalmak között nyitott ajtót. A politikai tiszt dühösen és fenyegető hangon fogadta. Bebizonyosodott, hogy te fasiszta könyveket olvasol, s ezeket a felforgató eszméket terjeszted a foglyok között. Zoltán hirtelen nem tudta mire vélni a dolgot, de aztán balsejtelme a magyar fogolytárs könyvolvasásával kapcsolatos megjegyzéseire emlékeztette. Visszakérdezett.
- Kapitány úr, Ön szerint van ilyen könyv a láger könyvtárában?
- Ott nincs, de a városból is bekerülhetett ellenséges témájú nyomtatvány.
Zoltán erre elsorolta, hogy milyen német nyelvű könyveket olvasott, amelyek egytől egyig a bolsevik párt kiadványai voltak. Egyébként önöknek nem okozhat nagy nehézséget az egy négyzetméternyi területen házkutatást tartani. Ezt meg is tettük, mondta a tiszt, de a gyanú még fennáll. Aztán minden különösebb átmenet nélkül egy kicsit megenyhült, s azt mondta:
- Nem nagyon dicsekedhettek ti magyarok az egymás iránti bajtársi együttérzéssel, meg a műveltséggel sem. Tudod, hogy egy magyar társad jelentett fel?
- Sejtem - mondta Zoltán.
- Mondd el, hogy volt?
Zoltán elmesélte a vízparti jelenetet. Az orosz csak csóválta a fejét. Búcsúzóul azt mondta:
- Ne csak németül, oroszul is tanulj meg, hasznát veheted.
Még kezet is fogott Zoltánnal.
Feljelentőjével nem akart találkozni. De egyszer ő kereste. Bocsánatot kért. Nem lett volna nyugtom, ha valami bajod lett volna ebből. Tudod, mondta Zoltán, nem minden német fasiszta. A nyelv pedig ártatlan, ez még az NKVD-s tisztet sem zavarta. Egyébként német volt Kant, Goethe s Heine is, a kultúra nagy mesterei. Javadra lesz, ha közelebbről megismerkedsz velük. Nem jött, de nem is jelentett többé.
Zoltán pedig olvasott, ha volt mit, s gondolkodott a világ sorsáról. S nem adta föl, hogy egyszer innen haza is lehet kerülni.

Egyszer a kolhozban (1946 nyara)

1946 nyarát a kis magyar tábor már másfél éves hadifogoly tapasztalat terhével és edzettségével érte meg. A sok kíméletlenül kemény munka után a simogató nyári meleggel együtt valami kellemesebbnek ígérkező várt Zoltánékra. Már a nyár eleje óta volt szóbeszéd, hogy egyszer mezőgazdasági kolhozba fogják munkára vezényelni őket. S úgy augusztus második felére, amikor már piroslott a paradicsom, s szépen fejlődött az uborka, korai krumpli is volt már; elérkezett az idő, hogy egy jó napot a szabad levegőn, a földeken tölthetnek. Szoktatóként már hetekkel azelőtt különböző mezőgazdasági raktárakban is dolgoztak. Búzát lapátoltak, babot, lencsét, borsót válogattak. Közben persze módjuk volt arra is, hogy egy-két kiló babot, borsót, lencsét kis vászonzacskóikba tegyenek, s azt testükre erősítve bevigyék a lágerbe. Ritkán fordult elő, hogy nagyon megmotozták őket. Este aztán lehetett pótvacsorát főzni. Persze, nem volt kizárt a szigorúbb motozás, s akkor - amellett, hogy elvették a szerzeményt - elcsattant néhány pofon is. De azért a fogoly újra és újra próbálkozott. A legnagyobb esély a motozás elkerülésére mindig akkor volt, amikor az oroszok elterjesztették, hogy nagy motozás lesz; a legtöbben akkor nem mertek csomagolni maguknak, de ilyenkor az ijesztgetésen túl nem történt semmi. Sima volt az út a lágeri priccsig. Tehát ez a raktármunka egyfajta tréning is volt, barátkozás is az effajta munkával, de ugyanakkor az életben maradás érdekében az eltulajdonításról szóló etikai kódexnek a viszonyok kényszere alatti szükségszerű átértelmezése. S tegyük hozzá, hogy az sem vethette volna rájuk az első követ, aki hasonló helyzetben másként tett volna.
Ögy jött el a szép verőfényes augusztus végi nyári nap, amikor vagy húszan - főként magyarok - egy teherautó nyitott platóján szorgalmas betakarítókként megjelentek a valóságos orosz paradicsomban. Hatalmas területen értek a paradicsom, paprika, uborka, korai krumpli és kukorica ültetvények. Persze a gyom is növekedett, de minden különösebb gond nélkül rá lehetett találni a leszedendő termésre. A nacsalnik előírta, hogy estére annyit kell szedniük, hogy jól tele legyen a teherautó raktere.
Különösebben nem őrizték őket. Meglehetősen nagy területen szabadon mozoghattak. Élvezték a nap sugarait, a viszonylagos szabadságot, s nem tekintették sem önmaguk elleni, sem más elleni bűnnek, ha a nagy begyűjtés közben maguk is végigkóstoljanak mindent, ami csak ott és azonnal meglelhető volt. Annyi vitaminnal tölthették fel tökéletesen kiéhezett testüket egyetlen nap alatt, amit idáig több hónapon át sem kaptak meg. Tudtak krumplit sütni, a nyers uborka egyenesen csodálatos volt, a paradicsom még inkább zöld volt, mint piros, de a fogolyeledel csúcsát jelentette. Egyébként versenyt ettek a paradicsomból. Külön számolták a zöldet és a pirosat. Zoltán harmincnyolc (főként zöld) paradicsomot fogyasztott el. (Rögvest eszébe jutott kedves diákkori olvasmánya, Sinka István: Harmincnyolc vadalma c. elbeszélés gyűjteménye.) Sinka is végigélte, s meg is írta a szegénységet; ők is megérték, de még milyet. De az az egy nap maga volt az elizium. Többszörösen jóllaktak, de a vitaminra éhes szervezet jól bírta a sarat. Senkinek sem lett ebből baja. A baj azonban mégis megjött. A nacsalnik nagy vehemenciával követelte rajtuk a napi munka eredményét. A megevett, illetve a zubbonyukba s nadrágzsebeikbe elrejtett mennyiség közel annyi lehetett, mint ami kisebb kupacokban közszemlére állt készen, s amit a munkafegyelmet követelő őr alig tartott számba vehető eredménynek.
A teherautó megérkezéséig még gyorsan nekiveselkedtek a betakarításnak. A kupacok szélesedtek, magasodtak, azonban ez még mindig szerény mennyiség volt a teherautó rakodóteréhez képest. A nacsalnik káromkodásának minden tartományát s változatát bevetette, amivel a legjobb belátása szerint kellett, hogy minősítse és értékelje a rábízott foglyok napi munkáját. Hiába magyarázták neki a foglyok, hogy a fogolyerkölcs az életben maradás, a polgári erkölcs a tisztesség. S ha majd ismét szabad polgárok lesznek, akkor majd tudják, hogy mit kell tenniük. De itt most egyszer jóllakhattak, szívták a jó levegőt, s kitaníthatták a rabtartókat a természetes fogolyerkölcsre. A félig rakott teherautóban - az orosz szerint - ugyan szégyenkezett az alig értékelhető eredmény, de a fogolynak nem volt semmi lelkifurdalása.
Valami csoda okán a kapunál való motozás is elmaradt. Még nagy vacsorát is csaptak, s néhány napig egy kicsit jobban éltek munkájuk gyümölcséből. Persze soha többet nem vitték ki őket a kolhozba. Ennyi eszük nekik is volt. De hogy végiggondolták-e becsülettel a fogoly- filozófiát, azt senki sem tudta. Mert más a szabad ember lelkivilága, s más a rabé. Šk is nehezen fogadták ezt el, de meg kellett tanulniuk, mert az élet kimondhatatlan kegyetlenséggel erre kényszerítette őket.
Egy nap a kolhozban sok napra való tanulság volt, s újabb erőgyűjtés a megmaradásra.

Hírek otthonról (1946 ősze)

A várost, az otthont, Tarjánt, Gyarmatot, a nógrádi tájat, az iskolatársakat sűrűn megemlegették, de hír nem jött hazulról. 1945 novemberében egy losonci fiú, Juhász Pista egy betegszállító szerelvénnyel (amiről ők szerencsétlenségükre lemaradtak) hazakerült Losoncra, de akkor már Zoltán és Sándor szülei nem voltak a városban. (1945 augusztusában a szlovákok 50 kilós csomaggal brutálisan kiutasították a szüleiket a városból.) Hazatérésük után tudták meg édesapjuk naplójából, hogy már 1945 szeptemberében tudtak a szülők fiaikról három informátor révén is. A tévedés csak annyi volt, hogy a láger helyeként Csernovicot nevezték meg, holott az Stanislau volt. Sosem tudták meg, hogy kik vitték a hírt, s kik okoztak ezzel örömet a szüleiknek.
Amíg nem jött levél, gondolataikkal, álmaikkal, beszélgetéseikkel újra és újra felidézték az otthont. Éltető beszélgetések voltak ezek.
Volt közöttük egy jól megtermett, de ott bizony csontig lesoványodott salgótarjáni bányászember. Közel volt a harminchoz, sok mindent tapasztalt már. Szeretett Zoltánnal beszélni a messze maradt városról, a nógrádi emberekről, az életről, a hazatérés reményéről. Gáspár József otthon, bányász lévén, szociáldemokrata volt, szakszervezeti tag. Nem volt ateista, de hívőnek sem mondható. A fogság azonban sokat alakított rajta. Az otthon szinte tagbaszakadt, erős ember a fogság nyomorát nehezen viselte, de Zoltánnal jól megértették egymást. Szerette Zoltánt. Igazi jó barát lett. Zoli éjszövetségét is sűrűn elkérte, hogy aztán egy-egy részt töviről hegyire jól kibeszéljenek. Egyszer történt, hogy Zoltán vállára tette kezét, s azt mondta:
- Tudod, neked már otthon nem kell elvégezni a teológiát. Te már itt mindent megtanultál, ami az élet igazi valósága. Ha neked nem hiszik el az evangélium igazságát, akkor senkinek sem hiszik el. A szenvedés teszi igazán emberré az embert.
Ez volt Gáspár József bányász igazsága, s nagy igazság volt, mert valóban a szenvedés a legnagyobb tanítómester. Ez is egy hír volt hazulról, mert felidézte az élet szentségét, hazavitt, s boldog perceket szerzett. Legyen azért áldott Gáspár bányász emlékezete!
De aztán az az idő is eljött, amikor Moszkva megengedte a levelezést. Minden levél Moszkván keresztül ment. Az is, amit a foglyok írtak, s az is, amit hazulról kaptak a láger lakói. Ez volt a pontos cím: Vöröskereszt Moszkva. Postaláda 304. szám. 1946 nyarától lehetett levelezni. Mire azonban a levelek megérkeztek, már ősz volt. Kővári anyuka ezt írta 1946 júliusában Diósjenőről: "Édes kicsi fiaim! Hála a jóságos Istennek, hogy jól vagytok. Nagy örömet és boldogságot okozott lapotok. Nekünk 1945. augusztus 3-án át kellett jönnünk, csak egy pár ruhával. Azóta itt segédlelkész édesapátok. Manyika néni Gácson van a postán. Duci bácsi Kocsordon szintén segédlelkész. Géza bácsi és Juliska néni Budapesten gyárban dolgoznak. Ildikó szeptemberben vizsgázik a IV. polgáriból. A jóságos Isten kegyelme segítsen haza benneteket. Aggódó szeretettel várunk. Sok-sok csók anyukától." A papa és húguk is aláírta a tábori lapot. Duci bácsi kárpátaljai református lelkész volt. Onnan menekült el. Géza bácsi alezredesként szolgált, akkor gyári munkás volt. (Zoltán és Sándor nagybátyjai.) Nagynénjük, Manyi néni egyelőre Losoncon maradt, s a szomszéd Gácson postatisztviselő volt. (Később őt is kiutasították.) A fiúk édesanyja azért hivatkozott Zoltánék értesítésére, mert ők apai nagynénjüknek írtak Budapestre, nagyobb reménnyel, hiszen annak híre volt, hogy sok felvidéki magyart kiutasítottak a magyar városokból. A szüleik is így jártak, s a kiutasítás első állomáshelyén kapták meg a fiúk levelét.
Ki-ki hasonló tartalmú levelet kapott. Jó hírt és rosszat egyaránt. Arról, hogy élünk, s arról, hogy kik hiányoznak, kikkel mi történt. A levélváltások mindenképpen megváltoztatták a légkört. Közelebb hozták az álmodott otthont, a szülőket, feleségeket, testvéreket, s még közelebb hozták a hazatérést. A leveleknek óriási lélektani hatásuk volt. Az első levelek után kéthavonként írhattak leveleket. A melengető szeretet edzette az akaratot.
A kölcsönös szeretet s együttérzés mellett ez a levelezés néhány érdekes esetet is produkált.
A leveleket csak nyílt levelezőlapon lehetett megírni és elküldeni. Otthonról főképp vöröskeresztes, hadifogoly, illetve korábbi tábori lapok érkeztek. Az utóbbiak között voltak olyanok is, amelyek Moszkván keresztül ezzel a felirattal érkeztek a hadifogolytáborba: " A magyar győzelem ára - a szovjet halála." Az oroszoknak elég nyílt volt a lap ténye, nem foglalkoztak a szöveg lefordításával. Egyszer egy pécsi illetőségű fogolytársuk szüleitől olyan tartalmú levelet kapott, melyben fiúkat arra kérik, hogy azt a pénzt, amit a munkájáért kapott, őrizze meg és hozza haza, mert ők nagy szükségben élnek. A magyarországi propaganda azt terjesztette, hogy a foglyokat megbecsülik, s munkájukat fizetéssel honorálják. Az igazság az volt, hogy a foglyok egy vasat sem kaptak, örültek, ha nagy nyomorúságukban az életüket meg tudták tartani.
A hazamenetel és az 1947. augusztus 31-i magyarországi országgyűlési választások előtt történt, hogy mindenkinek megparancsolták: levelet kell haza írni, ezzel a szöveggel: "Szavazzatok a kommunista pártra!". Zoltánék elhatározták, hogy szüleiket nem hozzák lehetetlen helyzetbe, s enyhébb szöveggel küldik el az értesítést. Bizonyos információkból tudták, hogy van egy Baloldali Blokk, s abban benne van a Kisgazda Párt, a Szociáldemokrata Párt s a Nemzeti Parasztpárt is a kommunistákon kívül. Ezért így fogalmazták meg a lapjukat: "Szavazzatok a Baloldali Blokkra!" A szülőknek ez nagy megkönnyebbülést okozott. Šk maguk Debrecenben a Kisgazda Pártra szavaztak, szüleik pedig (már Városlődön) a Nemzeti Parasztpártra. Zoltánék ma is őrzik a hadifogolyleveleiket, s köztük ezt a politikai üzenetet is.
Végül is megjegyzendő még, hogy a levelekben nem volt tanácsos panaszkodni, s e tiltás summája közvetlenül az a fenyegető kijelentés volt, hogy aki otthon az itt töltött időkről rosszat mond, számolhat azzal, hogy visszahozzák. Ezt ugyan senki sem vette komolyan, de a félelem ott maradt a lelkekben.

A halálra vert német tiszt ébresztése

Peter Blackenburg igazi porosz katona volt. Berlini otthona a porosz katonamúlt valóságos múzeuma lett. Századokra visszamenőleg jeles katonaősök leszármazottja volt. Apja, nagyapja szellemét megőrizte, a katonahagyományokat tovább ápolta ő is. A dicső múlt relikviáitól díszített szobák mindennap benne is erősítették azt az elhatározást, hogy ő is ezt az utat folytatja. Még Hitler uralomra jutása előtt a Wermacht tisztje lett, s bár a náci hatalommal nem értett egyet, mégsem szakított az örökölt pályával. Századosként érte a háború. Ott volt a nyugat-európai hadjáratban, majd az orosz frontra vezényelték. Végigharcolta a keleti front szinte valamennyi ütközetét, része volt az előrenyomulásban s csatavesztésben. 1944-ben egy kisebb sebesüléssel esett fogságba. Egy jó félév után került a stanislaui táborba.
Zoltánék először csak futólag ismerték. Később többször is beszélgettek vele. Művelt, szolgálatkész ember volt. Önfegyelmét a fogság sem törte meg, de a rabságot nem szenvedte. Volt már egy szökési kísérlete 1946 tavaszán, akkor alaposan helybenhagyták. Be kellett látnia, hogy a szökés teljesen értelmetlen. De az év őszén, amikor újra elhagyta a tábort egy hazavivő betegvonat, s ő lemaradt erről, újra szorongatni kezdte a honvágy. Pontosan eltervezte menekülése útvonalát s menetrendjét. Egy kinti munka alkalmával elszakadt társaitól, s el tudta hagyni a várost. Sok viszontagság közben a Kárpátokon is túljutott, s már Ungvár környékén járt, amikor katonák igazoltatták. Körözési parancs volt az elfogására, s így könnyen azonosították Petert. Visszavitték a lágerbe, rettenetesen megverték. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a halál beálltát lehetett várni. Bajtársai a láger parancsnokától azt kérték, hogy adják ki, hogy közöttük halhasson meg, s illő módon eltemethessék. Peter nem csak katonapélda volt, hanem az emberiesség szép tanúja is. Az oroszok ezt először megtagadták, de a drága Mezsnonov doktor közbenjárására mégis engedtek a kérésnek. A bajtársak a láger épületeinek egy kisebb helyiségébe hozták Petert, ahol egyébként négy német tiszt volt elhelyezve. Gondosan lefektették az egyik priccsre, s azután valami olyan történt, amit leírni is nehéz.
Zoltánék (rajta kívül testvére s az egyik barátja) úgy kerültek oda, hogy német barátaik behívták őket a virrasztók közé. A katonatiszt bajtársaik között egy orvos is volt. Ki tudja honnan és hogyan, injekciós felszerelése s valami gyógyszere is volt, s ezzel próbálták meg a lehetetlent; visszahozni az életbe a barátjukat. Peter teljesen elsárgult, tehetetlen állapotban feküdt, lábait már nem lehetett behajlítani, már csak a szíve vert lassan s egyre lassabban. A halál bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna. De azután, hogy barátjától az első injekciót megkapta, a szíve újra jobban vert, s az élet színei kezdtek az arcán megjelenni. Két lába azonban még akkor teljesen merev volt. Egy jó félóra után kinyitotta a szemét, s felnézett. A körülötte állók könnyeiket nehezen tudták elfojtani. De fegyelmezettek voltak. Arcát vizes ruhával megtörülgették, lábát masszírozták, bár a végtagok reakciója egyelőre nem működött. Majd egy kis idő múltán fel tudták ültetni, s néhány szót váltani is lehetett vele. S mikor a halálra vert Peter élesztése sikerült, mindenki térdre hullt, s egy igazi csendes imát mondott magában.
Mielőtt Zoltánék szálláshelyükre tértek volna, együtt, de csendesen egy közös éljent mondtak. Valóban olyat és igazit, hogy éljen az élet, még itt is, ahol jobbára a halál arat.
Amikor az oroszok megtudták, hogy mi történt, el voltak képedve. De a további atrocitásról lemondtak, Petert békében hagyták. A csodagyógyulás után Peterrel többször is találkoztak magyar barátai. A lába nehezen jött rendbe, sőt teljesen valószínűleg soha. Dolgozni már nem tudott. Egy botra támaszkodva bicegett végig mindennap a láger udvarán. Barátai már messziről üdvözölték, ő is mindenkit. Rengeteg jó szót kapott. Az orosz verések százszorosát, ezerszeresét. Már 1947 kora tavasza volt, amikor bekerült egy német betegszerelvénybe. További sorsát betakarta az idő, de emlékezetét soha.
Otthon (ha nem bombázták le a házát) tovább rakosgathatta a katonatörténelem relikviáit, s mesélhetett igaz és szomorú történeteket sorsáról s csodálatos megmaradásáról.
Zoltán lelkéből sem tépte ki az idő ezt a borzalmas, de mégis csodálatos estét. Egyrészt az emberi bosszú gonoszságának gátlástalanságát, de még inkább ezt a példamutató szolidaritást, amiből a mi időnkben is van mit tanulni.

Fenyegetés Szibériával

1946 októbere lehetett, még meglehetősen jó idő, amikor egy munkaszüneti nap délutánján az egész lágert kihajtották a drótkerítésen túli mezőre. Természetesen a kapunál mindenkit megszámláltak, és jelentős katonai felügyelet mellett hajtották végre a kivonultatást. Kisebb-nagyobb csoportokba ültették le a foglyokat, akik a szuronyospuskákkal szembenézve vártak további sorsukra. Sokáig szinte semmi sem történt. Egyszer csak nagy lármával hozták a razziázók a priccseken talált bűnjeleket: késeket, ollókat, könyveket és minden mást, amit a fogoly a lágerszabályok szerint nem tarthatott a birtokában. Ez a foglyok részéről némi elővigyázatlanság volt, mert egyébként is úgy szólt a kivonulási parancs, hogy mindenki vigye magával szerénynek sem nevezhető tulajdonát. Ez úgy általában a zubbonyban, a nadrágzsebben, meg egy kis tarisznyácskában elfért. Zoltánnak saját leltár szerinti tulajdona volt egy konzervdoboz, egy kanál, a kis éjszövetsége (nem kevés hiányzó lappal), egy-két hazulról való tábori levél és néhány cementes papír (írottan és üresen). Másnak sem volt igen többje.
De egyelőre a műsort a razziázó tisztek szolgáltatták, akik magasra felmutatták, mindenki más megfegyelmezésére, hogy a fogolynépség mennyire hálátlan az emberségesen gondoskodó parancsnoksággal szemben, mert minden jóindulatú figyelmeztetés ellenére vannak, akik hálátlanul megszegik a szabályokat, amelyek a tisztek szerint a foglyok érdekeit szolgálják.
Hamar kiderítették a vétőket, kiszedték őket a többiek közül, és visszavitték őket a lágerbe. Később tudtuk meg, hogy vadul szidták és bántalmazták őket, de súlyosabb sérülés nélkül megúszták az ítélkezést.
De ezzel még nem lett vége a dolognak. Egy mindenkit érő motozás következett. Akinél a felsorolt tiltott tárgyakból valamit is megtaláltak, elvették, a foglyot pedig megrugdosták, és káromkodások közepette Szibériával fenyegették. Magyarra fordítva valahogy így fenyegettek: "Te mocskos állat, holnap viszünk Szibériába, ahonnan sohasem fogsz hazakerülni." Zoltán és barátai megúszták ugyan a motozást, de a fenyegetésből nekik is kijutott. Sőt, a motozás befejezése után a tisztek bejelentették, hogy felszámolják a stanislaui lágert, s mindenkit Szibériába szállítanak.
Nagy csend lett, és érthető rémület. S bár rettenetesen nehéz volt kibírni ebben a lágerben is a mindennapok szenvedését, azért Szibéria emlegetése iszonyú félelmeket keltett mindenkiben.
A fiúk már olvasták Dosztojevszkijt, tudták, hogy a cári idők elemésztő helye volt Szibéria. S nyilván a szovjetek is tudták, hogy aki odakerül, annak kevés reménye marad. Már korábban is fenyegették őket Szibériával, de nem ilyen helyzetben. Ha az orosznak jó kedve volt, azt mondta, hogy hamarosan hazakerülsz, ha rossz kedve volt, akkor Szibériával fenyegetett. S ahogy úgy magukban morfondírozva gondolkodtak a holnapjukon, valaki közöttük csendesen megszólalt:
- Ezek csak ijesztgetnek bennünket.
Persze ez akkor még nem úgy látszott, de kétségtelen, hogy az orosz lélek sajátságos motívuma volt mindig a fenyegetés.
Végül is visszaterelték a társaságot a lágerbe, mindenki visszamehetett a lakhelyére, és a priccseken folyt tovább a dolgok megvitatása és egymás vigasztalása. Különösen a felettébb gyengék voltak nagy bajban, akik reménytelennek gondolták, hogy ilyen hosszú utaztatást kibírnának.
A hivatalos parancsnoki utasítás pedig az volt, hogy másnap mindent megtudnak a bevagonírozás felől. Kétségek és félelmek között tértek nyugovóra.
A kora hajnali ébresztő és a szokásos megszámlálás után a parancsnok bejelentette a felsorakozott foglyoknak, hogy a vagonokat megrendelték, és az előkészületeket megtették a Szibériába való elszállításra vonatkozóan. Hozzátette, hogy ma még mindenkinek ki kell menni dolgozni a maga munkabrigádjával. égy is lett. A szorongás mégis egy kissé enyhült. Hátha valóban csak ijesztegettek.
Másnap bejelentették, hogy két nappal elhalasztották az indulást. A két nap is eltelt a szokott munkával. A harmadik napon várta mindenki az újabb bejelentést. Az oroszok hallgattak, szóba se hozták az egészet, aztán a következő napokban sem szóltak többet Szibériáról, mintha nem is lett volna róla szó. Persze ezt senki sem bánta a foglyok közül. Maradtak, és jó időben látták a Kárpátok másik felét. Arról szó sem volt, hogy teljesen megnyugodtak volna, mert ott is nehezen viselték a napok megpróbáltatásait, de hát Szibéria a biztos halál lett volna legtöbbjük számára. Ezt legalább megúszták, és egy tapasztalattal gazdagabbak lettek a végletes orosz lélek felől. Amit Dosztojevszkij megírt, most a bőrükön érezték.
Végül is az egészet miért csinálták? Parancsot kaptak Moszkvától, hogy leckéztessék meg a foglyokat, vagy egyszerűen a parancsnokság akarta megmutatni, hogy itt ők az urak? Mert komolyabb fegyelemsértés itt nem történt. Aztán azt is megmutatták, hogy tudnak kegyesek is lenni, mert ez is egy formája az uralkodásnak és a megalázásnak.

Az operaénekes és koporsója

Hans Sch„fer az I. világháború kitörésének évében, 1914-ben született Münchenben. Édesapja, Gerd Sch„fer zenetanár és zeneszerző volt a városban. Hans örökölte az apja zenei tehetségét. Már diákkorában több hangszeren is jól játszott, de egyre inkább az éneklés kezdte érdekelni. Érettségije után a berlini zenekonzervatórium ének-zene szakán tanult tovább. Tenorja egyre érettebb és színesebb lett, még diplomája sem volt, már több jó operaszerepet kapott, s gyors karriert befutva hamar ünnepelt tenor lett Németország jeles dalszínházaiban. Bécsben is többször énekelt Mozart, Verdi és Wagner operáiból.
Persze Hitler s a háborúra készülődés szerepvállalásaiban őt is korlátozta. Több esetben is behívták katonának, de mindig hazaengedték. Fejlődését ez alig törte meg, sikerei szépen szaporodtak. Csak 1944-ben, amikor a hadihelyzet már nagyon rossz volt, maradt meg Wehrmacht katonának. Az orosz frontra csak 1945 januárjában vezényelték el, és ott rövid harcok után február elején szovjet fogságba esett.
Š is a stanislaui lágerbe került, de Zoltánék sokáig nem tudtak róla. A központi lágerben 1946 tavaszán tűnt fel gyönyörű áriáival. Az oroszok, amikor megtudták, hogy Hans operaénekes, sorsán azonnal javítottak, minden élelemből dupla adagot kapott, nem kellett többet dolgoznia, csak énekelnie kellett.
Amikor kora reggel kiértek a vasútállomás melletti nagy gépgyárhoz, addig senki sem kezdhette el a munkáját, amíg Hans nem énekelt el egy-egy áriát a Trubadúrból, a Varázsfuvolából, a Rigolettóból vagy a Traviátából. Mindenki áhítattal hallgatta, a civilek is letették a lapátjaikat, és a falakon kívül a lakosok is hallgatták Hans csodálatos tenorját. Legtöbbször ismétlés is volt, és így rendkívüli műélvezettel kezdődött a nap. A jutalomtaps persze percekig tartott, és csak az oroszok vetettek véget a szép mulatságnak; no most már mindenki menjen dolgozni. Voltak kifejezetten a tiszteknek szóló előadások is, ezekből azonban a köznép ki volt zárva.
Persze más munkabrigádokat is szórakoztatnia kellett, így Zoltánék elég ritkán élvezhették Hans bűbájos énekét. Hans énekelt, énekelt és énekelt. Olykor-olykor az is előfordult, hogy a láger nagy udvarán adott műsort, de az is, hogy az év vége táján, a főként németek szervezte kultúresteken is szórakoztatta a fogolytársait.
Már 1947 januárjába fordult az idő, amikor rossz hírek jöttek Hansról. Még egyszer-egyszer énekelt, de egyre rekedtebb lett a hangja. A kivételezés ellenére is gyenge koszt, és a megerőltető éneklések kikezdték a hangszálait. Január végére már beszélni is alig tudott. Az egész láger aggódott érte. Az oroszokat is nagyon lehangolta Hans betegsége. Azt is beszélték, hogy gégerákja van. Pontosat senki sem tudott, csak annyi volt biztos, hogy minden orvosi segítség (bár gyógyszer alig volt) ellenére egyre reménytelenebb helyzetbe került. Február első napjaiban kiszenvedett. Operaházak várták otthon, élete lángja pedig mégis egy orosz hadifogolytáborban lobbant el. Mindenkit megdöbbentett Hans halála. A parancsnokság fekete zászlót tűzött a kapubejárat épületére, és tisztes temetést rendelt el.
A korábbi hónapokban ezrek és ezrek haltak meg a táborban. Mezítelen testüket ásott gödrökbe szórták, adataikat nem küldték meg hazájuknak. Hans volt az egyetlen, aki koporsót kapott. Megengedték, hogy egy német evangélikus fogolylelkész imát mondjon a sírjánál, és ott lehettek búcsút inteni a leghűségesebb barátai is. Ott voltak a parancsnokság tisztjei is, az énekeltetők, s puskalövésekkel köszöntek el tőle a katonai tiszteletadás rendje szerint.
Zoltánék is megsiratták, gyönyörű énekei sokáig ott visszhangoztak lelkükben. Ögy volt ezzel mindenki más is. Zoltán már hazakerült a fogságból, amikor egy német filmet látott egy operaénekesről, aki szépen induló karrier után, fiatalon egy orosz hadifogolytáborban lelte halálát. Minden mozzanat Hansra emlékeztetett. Nem is lehetett más, hazájában számon tartották.
Nem tudni, hogy porhüvelye hol nyugszik. Stanislauban, vagy azóta már hazavitték? Élete és halála mindenképpen azt példázza, hogy a művészet emberségre ösztönöz, a harmónia megbékít, és a dal üzenete éteri magasságokba száll.
Nem tudtuk, hogy házas volt-e, született- e utóda? Egy új Hans, aki fölvette a hangot, amit apjától elrabolt a könyörtelen idő. Talán igen, talán nem. Akárhogy is van, Hans sorsa megrendítő emlék maradt.

Munka 30 fokos hidegben (1946/47 tele)

A hadifoglyokkal végeztetett munka tavasszal, nyáron, ősszel is megalázó kényszermunka volt, az elerőtlenített, kiszolgáltatott rabok utolsó kis erejének kifacsarása. Dehogy a tél legnagyobb hidegében, amikor jószerivel az emberek az utcára se nagyon mentek ki; szadista lágerparancsnokok élvezetet találjanak abban, hogy fogságba taszított embertársaikat akár a fagyhalálba küldjék, az már irracionálisan embertelen. Még ha valami belső munkára vezényelték volna a foglyokat, és csak az odavezető utat kellett volna megtenni a nagy hidegben, és ha ez a munka fontos és halaszthatatlan lett volna, talán lenne valami mentség. De erről szó sem volt. Egy készülő épület számára kellett fundamentumot ásni. Persze ásni nem lehetett, mindenféle vasékkel és kalapáccsal, csákánnyal kellet a több mint félméteresre lefagyott földet föltörni. Az egésznek semmi értelme nem volt, és itt most már nem csak a megszokott kényszermunkáról volt szó, hanem egyszerűen értelmetlen munkáról, ami a komolyan fenyegető fagykárosodás mellett további lelki megrázkódtatásokat is okozott.
1947 januárjának közepére mínusz 30 fokig (éjszaka 40 fok hideget is mértek) süllyedt a hőmérséklet. A Kárpátok túlsó fele általában hideg teleket ért meg, de ez a hideg a szokott átlagot messze felülmúlta.
Zoltánék is a munkára kivezényeltek között voltak, de remélték, hogy erre mégsem kerül sor. A már sokat emlegetett jólelkű lágerorvos, Mezsnonov doktor erélyesen tiltakozott a kivezényelés ellen, de minden érv hiábavaló volt. A lágerparancsnok hajthatatlan volt, dolgozni kellett.
Süvített a hideg északi szél. Sehol egy melegedő nem volt. A vasszerszámok szinte odafagytak a szerencsétlen foglyok kezéhez. Nagykalapácsokkal, vésőkkel, csákányokkal kis fagyott földdarabocskákat tudtak csak kiszakítani a megdermedt földből. Amit tavasszal néhány óra alatt könnyűszerrel meg lehetett volna csinálni, azt most napokon át sem tudták elérni, mert több napon át kínozták őket, míg csak valami gyenge látszata nem lett az esztelen munkának.
Több embernek keze, lába megfagyott, Zoltánnak is a jobb lábujja, aminek sokáig még otthon is súlyos kárát látta. Az őrök is (nyilván fáztukban) hevesebben hajszolták munkára a foglyokat, a puskatusokat is sűrűn használták.
A foglyok legfeljebb azzal vigasztalták magukat, hogy az oroszok felettébb való butaságát ecsetelték, fagyosan kínos egymásközti megjegyzéseikkel. Volt aki az elkeseredés határán túl epésen azt is megjegyezte, hogy ha hazajutnak, majd elmondják, hogy új munkamódszereket tanultak a nagy Szovjetunióban: télen kell fundamentumot ásni, ez az igazi szocialista XX. század.
Persze olyan álbecsületes fogoly is akadt, aki még ebben az iszonyú helyzetben is a helytállás tisztességéről fecsegett. Szegény német Erick Schwarz kapitány volt, aki még mindig a fegyelmezett Wehrmachtban képzelte magát, és úgy gondolta, hogy fogság ide vagy oda, mindig a legtöbbet kell produkálni. Zoltán hevesen magyarázta neki (ezt már az első nap után a lágerben beszélték meg), hogy rabtartóiknak nem tartozik becsületes helytállással. Helytállással az otthonnak, a hazaváróknak tartoznak, hogy ha lehet, megőrizzék egészségüket, és csak annyit adjanak ki magukból a rájuk kényszerített munkában, hogy legyen reményük a holnap számára is. Schwarz ezt nehezen értette meg, és csak akkor kezdett el ezen gondolkozni, amikor a borzalmas vízibetegség őt is elérte, és bár rajta volt egy hazájába irányított betegszerelvény listáján, nem érte meg az indulási napot, súlyos betegségébe belehalt.
Végül is letelt az öt-hat szörnyű nap, de borzalmas nyomokat hagyott a foglyok testén. Eltűnődhettek szegények azon, hogy még mi minden vár rájuk. Amikor a nagy hideg elmúlta után kitavaszodott, a foglyok egy részét ismét fundamentumásásra vezényelték ki. Ott tudták meg, hogy az oroszok a tervezett épületet mégsem ott építik fel, ahol nagy kínnal ástak alapokat a 30 fokos hidegben, hanem egy másik helyszínen. Az is lehet, hogy ezt már akkor is tudták, és csupán jó szórakozásnak szánták a foglyokkal végeztetett értelmetlen munkát.
Orosz klasszikusok sokat írtak a szibériai értelmetlen kényszermunkákról. Ezt a rosszat a szegény stanislauiakon is kipróbálták. Zoltánék még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy túléljék ezt is, de az idősebbek közül többen is áldozatai lettek ennek a könyörtelen megpróbáltatásnak.

Külön munkán (1947 tavasza)

Azt még senki sem tudta, hogy az 1947. év hozza meg a szabadulást. Önmagában a tavasz is visszacsalogatta a szívekbe a reményt. Április első napját mutatta a naptár, a nap már elég melegen sütött, minden egy kicsit elviselhetőbbnek látszott. Akkor már a priccseken szalmazsákok voltak, a poloskainvázió sem volt már annyira kegyetlen, az éjszaka jó részét végig lehetett aludni.
Olykor akadt egy-egy bírhatóbb munka is, és különböző kisebb-nagyobb csereberék és adásvételek révén némi plusz élelemhez is hozzá lehetett jutni. Akik megmaradtak, azt mondták, hogy néhány hónapig ki lehet tartani.
Érzelmileg viszont nagyon megviselte őket, hogy öten barátok nem lehettek együtt, mert különböző munkahelyeken dolgoztak, s így hosszabb-rövidebb ideig nem is tudtak egymásról. Zoltán testvére pedig egy hadikórházba került ápolónak (Mezsnonov doktor jósága nyomán), ahol jó dolga volt, de csaknem végzetesen összeszedett egy tüdőbajt.
Csak Zoltán maradt végig a lágerben. A jó Mezsnonov neki is szerzett egy-egy jobb munkát, ahol mindig emberségesen bántak vele. Április elején, egy verőfényes napon egy nyugalmazott orosz ezredeshez, Jan Godorovhoz kísérték el napi munkára. Godorov ezredes úr nagybajuszú, testes, mosolygós ember volt, nem nézett ki igazi hadfinak. Persze már épp elege lehetett a háborúskodásból. Felesége joviális, kövérkés asszony volt. A város szélén, a délnyugati részen laktak. Házuktól mintegy háromszáz méterre folydogált a Zlota Bistrica (Aranyos Beszterce), a Kárpátok lábától szállítva a vizet egészen a Dnyeszterig. A mintegy negyven-ötven méter szélességű folyót átívelő közúti híd is egészen közel volt Godorovék házához.
Zoltán dolga a favágás volt. A nagy halom felfűrészelt kuglikat kellett fejszével felaprítani, és aztán szép rendben összerakni. Még legyengült szervezete számára sem volt nehéz a munka. Gyorsan fogyott az elmunkálandó faanyag. Jó idő volt, jólesett a munka. Az asszony néha kilesett az udvarra néző ablakon, s közbe-közbe mondott egy-egy elismerő szót. Godorov ezredes úr egész délelőtt nem mutatkozott. Zoltán egyedül volt az udvaron. Vágta a fát, nem vigyázott rá senki. Az őr reggel leadta Godorovéknak, és estig - míg érte jött - a gazda felelt a fogolyért. Zoltán nem élt vissza a helyzettel, most igazán örömmel dolgozott, ezzel is meg akarta hálálni a jó Mezsnonov barátságát, de gazdáját sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni. Mindezek ellenére megkísértette az ölébe hullott szabadság. Kisétálhatna az udvarról, átmehetne a hídon, és onnan már egyenes út vezet a Kárpátok felé. Gondolatban már el is indult, számolgatta, hogy hány nap telne el a határig, de a becsület is, és a józan mérlegelés is visszatartotta. Mezsnonovot és az e napi gazdáját sem lehet becsapni, és azt is biztosra vette, hogy innen nem lehet messze menni. Míg ezen gondolkodott, hirtelen megállt előtte Godorov ezredes úr egy pohár vízzel, és ugyanakkor ebédre is invitálta. Zoltán egy kicsit szabadkozott, s mondta, hogy ő vizet ebéd után szokott inni. Godorov megmagyarázta, hogy ő a vizet kézmosásra hozta. Szemléletesen be is mutatta, hogy szájába vesz a vízből, s azt ráengedi a tenyerére, és így szépen, folyamatosan megmossa a kezét. Zoltán e kívánság szerint cselekedett, és ott az udvaron, délelőtti munkáját befejezve, a keleti rítus szerint megmosta a kezét. Az üres poharat visszaadta, és mehetett ebédelni.
Szerény házacska volt két kis szobával, konyhával, kamrával, az illemhely az udvaron volt. A konyhában terített az asszony, együtt ebédeltek. Leves, kása és egy kis hús volt kenyérrel. A fogolykoszthoz képest fejedelmi. Utána legalább egy órán át beszélgettek. Godorov vitte a szót. Beszélt a háború borzalmairól, az utána következő szegénységről, arról, hogy az országok közötti bizalmatlanságnak egyhamar nem lesz vége, de arról a reménységről is, hogy egyszer valahogy meg kell egyezni. Fennen hangoztatta, hogy ő békepárti, mert élni kell, és élni csak békében lehet. Elmondta, hogy két lánya férjhez ment, egyik veje odaveszett a háborúban, fia pedig a lengyelországi csatákban halt hősi halált. Lányai, unokái meg-meglátogatják őket, és akkor szomorkodnak és bizakodnak is.
Már délután két óra is elmúlt, amikor a gazda Zoltánt munkára küldte. Majd másfél óra múltán az őr is megérkezett a lágerből. Št is megvendégelték, még beszélgettek egy kicsit, s mintegy fél öt táján, barátságos elköszönés után tértek vissza a lágerbe. Godorov asszony egy kis elemózsiát is csomagolt Zoltánnak, s kérte, hogy gondoljon rájuk mindig szeretettel. Šk is nagyon megszerették, és kívánták, hogy minél hamarabb hazakerüljön.
A látogatás különleges élmény volt, a fogságban csak nagyon ritkán átélhető pillanat, ahol már egy kicsit megcsapta a szabadság illata, a várva-várt otthon levegője.

Megdobáltak az orosz iskolások

Az öregebb oroszok, de főként a lengyelek nagy többsége tolsztoji lelkületű emberbarát volt. A fiatalok között is jelentős számban voltak olyanok, akik megértést mutattak a foglyok sorsa iránt. Zoltán személyesen is megtapasztalhatta ezt. A lágerekben a szovjet katonák már korántsem voltak olyan kegyetlenek, mint frontközelben. Inkább az számított kivételnek, ha valaki kirívóan durva volt.
A kinti munka során a lakosokkal is kialakult bizonyos kapcsolat, legtöbbjük nagy szegénységben élt, és minden tekintetben ők is megértést tanúsítottak. Segíteni azonban alig tudtak a foglyokon, mert ahogy elmondták, keresetük alig két hétre volt elég, az is igen szegényesen, s így a hónap második felében úgy szereztek maguknak betevő falatot, ahogy éppen csak tudtak. Akit nagyobb lopáson kaptak rajta, messzi táborokba száműzték, s csak évek múltán került haza. A foglyok gyerekekkel alig találkoztak. A láger és az őröktől vigyázott munkahely erre nem adott lehetőséget. De nem gondolták volna, hogy a fiatalság ellenséges lenne velük, hiszen a katonák és a polgárok inkább barátságot mutattak.
Már inkább nyárias, április végi szél lengte be a várost. A foglyok egyik munkabrigádja az utcákat takarította. Kellemes és könnyen végezhető munka volt, eszmecserékre is alkalmas. A tarka fogolycsapat (öltözékük miatt, hiszen volt abban orosz blúz, német katonanadrág és mindenféle ócska ruhadarab, rongyos cipő, elvétve még jó bakancs is) kétségtelenül fura látványt nyújtott. Különösen így látták ezt az egyik iskolából kirajzó tanulók, akiket enyhén szólva is nevetésre ingerelt ez a furcsa látvány. Ez még a kisebbik baj lett volna, hiszen a fogoly már annyi megaláztatást ért meg, hogy egy kinevetés igazán nem sokat számított. Annál nagyobb meglepetést keltett, amikor az iskolások körbevették a társaságot, lefasisztázták őket, és kőzáport zúdítottak rájuk. Nagyobb baj azért nem lett, mert az őrök gyorsan rendet tettek, a gyerekek elszaladtak, és a diák-attak gyorsan véget ért. Komolyabb sebesülés sem történt, a brigád tagjai kisebb karcolásokkal megúszták, de a lelki hatás megrendítő volt.
Világosnak látszott, hogy két évvel a háború után mekkora gyűlöletet szítanak az iskolában a legyőzöttekkel szemben. Megdöbbentő volt, hogy nyiladozó értelmű fiatalok, akik most keresnének utakat és hidakat a világba s az emberek felé, legnagyobb élményként az ellenséggel szembeni gyűlöletet élik meg nap mint nap, és az olyan meghatározó a tudatuk számára, mint azé az orosz katonáé, aki fülig érő szájjal jelenti a kapitánynak, hogy a két német hadifoglyot tarkón lőtte. A gyerekek kőzápora és ez a háborús gonoszság valamilyen ponton találkozik, és talán még egy kicsit rosszabb is a szegény félrevezetett iskolások magatartása, mert az eleve üde, tiszta lelkük világa sérül és torzul.
Már akkor mindenki tudott a hidegháborúról, arról, hogy a németek legyőzése után most már a volt szövetségesek kerültek szembe egymással. Ez az incidens előre vetítette annak az árnyékát, hogy Európa nehezen fog megbékülni, ha ilyen lelket torzító munícióval mérgezik a fiatalság tudatát.
A történtek után sokáig senki sem tudott megszólalni, az őrök vigasztalgatták a foglyokat. Azonban világosan látszott, hogy bár fegyverszünet van, majd békét is kötnek, de a szívekben megmarad a gyűlölet, a vértől ázott föld alatt új bombákat biztosít ki a gyűlölet, forradalmak, háborúk várnak még az öreg Európára.
A szép áprilisi nap elfeketült, a gondolatok gyűrűztek tovább, hogy fogják majd őket otthon fogadni? Otthon is kőzáporra ítélt fasiszták, háborús bűnösök lesznek, akiket megítélnek és kirekesztenek? Talán mégsem, hiszen az anyák, apák várják a fiaikat, a testvérek a testvéreket, a magyarok a magyarokat, a németek a németeket, a lengyelek a lengyeleket.
S igaz volt most is, hogy ahol a legnagyobb a baj, ott a legnagyobb a bizakodás, és mindenki megpróbálta túltenni magát a történteken. A kőzápor természetesen nem a gyermekek bűne volt, hanem a nevelőiké, a szüleiké, azoké, akik az oktatás és a nevelés helyett a lelkek mérgezésével foglalkoznak.
A "jaj a legyőzötteknek" bekerült a gyerekszívekbe is, hogy ők is jó időben megtanulják a hatalom gonoszságát, amely nem ismer irgalmat, és abban a tévhitben élteti magát, hogy ha legyőzzük, megsemmisítjük az ellenséget, akkor minden megoldódik. Ez pontosan fordítva igaz, sokkal több ellenséget teremtünk.
A foglyok legalább összetartottak, egy volt a sorsuk. Akadt köztük (két kenyérért és két levesért) spicli, de azt kirekesztették maguk közül, hogy közösségük összetartozása megtartó és hazabocsátó erő legyen.

A hazatérés csodája (1947 augusztusa)

1947 nyara ismét összehozta Zoltánékat. Sándor bátyja visszakerült a lágerbe, igaz, hogy aggodalomra erős okot adó tüdőbajjal, amit kórházi ápolóként szedett össze. A hármak, Szoboszlai Frigyes, Dévényi Laci és Balogh István is visszakerültek a kihelyezett munkaterületekről. Nagyon megörültek egymásnak, de különösképpen annak, hogy egyre inkább felerősödtek azok a hírek, amelyek a hazamenetelükről szóltak. Különböző névsorok készültek, és külön a magyar nemzetiségűekről is. Egyre inkább körvonalazódott a tendencia, hogy ezekből a névsorokból a legtöbb esetben kimaradnak azok, akik Magyarország határain kívüli illetékességűek voltak. Zoltánék is joggal aggódtak, mert ók ismét (losonciak lévén) Csehszlovákiához tartoztak, és így kimaradtak volna a névsorból. Igaz, hogy szüleiket 1945 nyarán kiutasították az országból, és leveleiket is már Magyarországról (Diósjenőről, Városlődről) küldték fiaiknak. Nagy kő esett le a szívükről, amikor a jó Mezsnonov doktor megsúgta nekik, hogy rajta lesznek a vonaton. Három barátjukkal sem volt baj, ők is megtudták illetékes helyen, hogy a hazatérők között vannak. Július végére már végleg tisztázódott minden, teljesen kialakult a névsor, összeállt a transzport, ahogy akkor mondták. De elkezdődött az agymosás is, reggeltől estig sulykolták a fejükbe, hogy itt azért nem volt olyan rossz a dolguk, és ha otthon lesznek, csak jót mondjanak az itteni körülményekről. Azt azért mindig nyomatékkal hozzátették, hogy ha nem így tennének, ide vissza is kerülhetnek, de mindenképpen megnehezítik azoknak a hazatérését, akik most nem kerültek sorra.
Augusztus elejére az is kiderült, hogy a hónap végén Magyarországon országgyűlési választások lesznek, és az oroszok politikai gesztusnak szánják a magyarok hazaengedését. Persze elvárták azt, hogy a szabaduló foglyok a szovjet barátságot erősítő kommunista pártra szavazzanak, sőt azt is, hogy szüleiket, hozzátartozóikat is arról tájékoztassák, hogy ők is szavazzanak a kommunista pártra. A hazamenőknek egy nyílt tábori lapon kellett írni szüleiknek, hogy szavazzanak a kommunista pártra. Zoltánék öten összedugták a fejüket, és azon gondolkodtak, hogyan lehetne ezt a megalázó parancsot kijátszani? Egyre több (ha nem is pontos) politikai információ jutott már el a lágerbe Magyarországról. Azt nem tudták, hogy a Kisgazda Pártból több kisebb párt kivált, de arról tudtak, hogy van egy Baloldali Blokk, amiben a kommunistákon és a szociáldemokratákon kívül ott vannak a kisgazdák és a nemzeti parasztpártiak is. Elhatározták, hogyha kockázatos is, de nem az előírás szerint írják meg az értesítéseiket, hanem azt írják a szüleiknek, hogy "Szavazzatok a Baloldali Blokkra!". Ögy is tettek, és a levelek meg is érkeztek. Hazatérésük után a Kővári szülők elmondták, hogy egymás után érkeztek a foglyok levelei a faluba az ismert szöveggel. Azt várták (ezt is megértették volna), hogy a fiúk is ilyen levelet írnak. Amikor olvasták, kicsordult a könny a szemükből, és a papa csak annyit fűzött hozzá, hogy "Nehogy bajuk legyen ebből!". Nem lett bajuk, a szülők pedig otthon Veres Péter pártjára szavaztak. Augusztus 20-ára kész volt a szerelvény. Már félig szabadnak érezve magát a társaság, énekszóval vonult ki a stanislaui állomásra. Ez bizony egészen más volt, mint az 1945. április 1-jei odaérkezés. Az öröm Zoltánnak mégsem lehetett teljes, mert bátyja nagyon lázas volt. Félő volt, hogy állapota rosszabbodni fog. Az éjszakák is kezdtek hidegülni, és három napig vesztegeltek az állomáson. Mezsnonov doktor naponta kétszer is kijött a foglyokat vizsgálni. A súlyos betegeket visszavitték a lágerbe, illetve kórházba. Sándorra is ez a sors várt volna, de Mezsnonov ezt megakadályozta. Azt mondta Zoltánnak:
- Vigyázz a testvéredre, és otthon biztosan meg tudják gyógyítani. Itt nálunk erre kevés az esély. Vissza kellene vitetnem Sándort, de nem teszem, mert szeretlek benneteket. Áldjon meg titeket az Isten - Ögy búcsúzott a drága lélek, a jó Mezsnonov doktor.
Az elindulás előtti órákban drámai esemény történt. Volt a foglyok között egy román fiú, aki jól beszélt magyarul is, és aki az oroszok besúgója volt. Sok fogolytársának szerzett kellemetlenségeket. Zoltánnak is. Azzal fenyegetőzött, hogyha ő akarja, bárkit levehetnek a hazamenők vonatáról, akár az utolsó pillanatban is. Ilie úgy gondolta, hogy besúgásaiért teljhatalmat kapott, és azt teheti, amit csak akar.
Már bejelentették (augusztus 22. délutánja volt), hogy egy órán belül elindul a szerelvény, amikor szuronyospuskás orosz katonák jelentek meg a pályaudvaron, és a vonatszerelvényhez közeledve Ilie nevét kiabálták. A románt - nem tudta senki, hogy pontosan miért - leszedték a vonatról, és visszakísérték a lágerbe. Lehet, hogy csak azért, mert nem Magyarországra tért volna vissza, de lehet, hogy másért. Mindenesetre egy istenítélet szemtanúja volt a szerelvény magyar közönsége. Mindenki tudta a viselt dolgait, de azért ennek ellenére sajnálták, mert ott mindenki megtanulta az életleckét megbocsátásból és igazi szeretetből.
És elindult a vonat Magyarország felé. Egy már hihetetlennek látszó ( a szívek mélyén mégis mindig hitt) fordulat következett el, egy új élet reménysége, rabságból a szabadságba.
A vagonokban már nem volt olyan túlzsúfoltság, mint egykori hadifoglyokként utaztukban, de azért még teljesen nem voltak szabad emberek. étravaló élelmük jobb volt a lágerkosztnál, de ez még nem volt a szabad embereknek kijáró táplálkozás. De ezzel már senki sem törődött, az volt a fontos, hogy minden megtett kilométerrel közelebb kerültek Magyarországhoz. Gondosan ügyeltek arra, hogy most már semmi olyan ne történhessen, ami hazatértüket veszélyeztetheti. Több mint húszan voltak Zoltánék vagonjában, és az egész hosszú szerelvényben legalább ötszázan utaztak hazafelé.
Zoltánék vagonja valóságos betegszoba volt. A magas lázban égő Sándoron mindenki akart egy kicsit segíteni. Tökéletes pihenést biztosítottak számára, és ezt a maguk kényelméről lemondva is vállalták. Mezsnonov hagyott ott valamennyi lázcsillapítót, de ezek hatása nem volt elegendő. A pihenés, a nyugalom majdnem többet segített, s legfőképp az erős hit abban, hogy ezt már valahogy kibírja.
Egy és fél napot döcögtek Máramarosszigetig, és 24-e hajnalán érkeztek meg a nagy átvevőtáborba, ahol különböző vizsgálatok és ellenőrzések várták őket.
Tízezernél is többen voltak a szigeti lágerben, és bizony sokan a hidegedő éjszakában csak a szabad ég alatt kaptak szálláshelyet.

Máramarossziget (az átvevő tábor)

Kókadtan, fáradtan szállingóztak le a vonatról, testükben a fogság minden kínjával, lelkükben égető és boldogító szabadságvággyal. Már világos volt, a Tisza és az Iza összefolyásánál épült Máramarossziget szép panorámája fogadta őket. Máramaros megye székvárosa, amely Trianon óta Romániához tartozott, mégis magyar levegőt árasztott. Ahogy a katonai laktanya felé tartottak (az átvevő tábor felé), már a hajnali órákban is sok magyar szót hallottak.
Sándorba Szoboszlai és Zoltán két oldalról belekarolt, mert nehezére esett a menés, nehezen vette a levegőt, magas láza volt.
A táborba érve rengeteg szabadulásra váró fogoly fogadta őket. Az épületekbe csak kevesen jutottak be, a többség a nagy udvaron éjszakázott. Az újonnan érkezettekre is ez a sors várt, Sándort azonban bekísérték az egyik épületbe, hogy egy újabb megfázástól megóvják. Az egyik folyosón várakoztak, mikor szembetalálkoztak egy magyar hadifogoly-orvossal, a Kővári család kedves losonci barátjával, dr. Zsarnovitzky Gyulával.
- Ti hogy kerültetek ide? - kérdezte.
- Mennénk haza, ha sikerül, de Sándor nagyon beteg. S a doktor úr? - kérdezték vissza.
- Én is mennék, de visszatartottak, mert Csehszlovákia nem fogadja vissza a magyarokat. Nektek ez nem volt probléma?
- Eddig még nem, de nem tudjuk, hogy tovább hogyan alakulnak a dolgok. - Közben persze össze-vissza csókolgatta őket a doktor, nagyon megörült nekik.
- Hogy milyen soványak vagytok, egykori kisportolt losonci futballisták! Ne féljetek, gondoskodom Sándorról. Az orosz orvossal jóban vagyok, és addig, míg indultok haza, elhelyezzük a laktanya kórházában. Itt már több és jobb gyógyszer is akad. A számlálást pedig valahogy elintézzük - mert ott is naponta kétszer számlálták a foglyokat. Magával vitte Sándort, Szoboszlai és Zoltán pedig visszamentek a többiekhez az udvarra. Ebédig nemigen törődött velük senki, de délutánra már számlálásra kellett felsorakozni. Az orosz tisztek elkezdték a számlálást. Egyszer csak az egyik fiatal tiszt a csoportjukhoz érkezve hangos szóval Zoltánt kereste. Volt vele egy magyar tolmács is, aki elmondta, hogy Sándor a kórházban pihen, de rajtamaradt a hazamenők listáján, ezért a számlálások alkalmával Zoltánnak mindkét kezét fel kell emelnie, mert most az egyik a Sándoré lesz, a másik az övé. Ki is próbálták azonnyomban. A jó Zsarnovitzky (fél év múlva ő is hazakerült, mert sikerült megszöknie) segített rajtuk, az oroszok pedig megértőek voltak. Amikor csak tehették, Zoltán és barátai Sándor betegágyánál ültek, vigasztalták, erősítették. Sándor erős alkat volt, tartotta magát, de sokszor kellett különböző vizsgálatokra, fertőtlenítésekre menniük, amelyek sok várakozással, ácsorgással jártak. Mindenkinek megnézték a hónalját is, mert az SS, különleges náci alakulat tagjainak a németek a hónaljukba tetoválták az SS jelét. Akinél ilyet találtak, visszatartották, majd elítélték, és csak hosszú évek múltán kerülhettek haza, ha egyáltalán megérték. A magyarokat ilyen veszély alig fenyegette, de a napi kétszeri számlálás, a tetűtlenítés, fürdés, orvosi vizsgálatok eléggé kitöltötték az idejüket. Igazi nyugalmuk csak éjszaka lett volna, de a máramarosi táj augusztus végi éji hidege erre alig adott lehetőséget. Megfázni nem akartak, inkább mozogtak, és a holdvilág fénye alatt a hazamenetelük további várható körülményeiről beszélgettek egymással.
Zsarnovitzky doktorral is találkoztak minden nap. Jósága, barátsága szinte meghálálhatatlan volt. Eltelt három nap, és 27-e délutánjára lett kitűzve az indulás. A célállomás Debrecen volt, ahol véglegesen megkaphatták a foglyok a szabaduló levelüket. De addig is el kellet jutni.
Mindenki nagy izgalommal készült, mert most már mindannyian tisztában voltak azzal, hogy a legközelebbi cél Magyarország. Felfogni is nehéz volt, hogy annyi megaláztatás után ki-ki bekopoghat majd az otthonába, és találkozhat szeretteivel.
Összeállt a vasúti bevagonírozásra váró csapat, magyarok, tízes csoportokban álltak a táborkapu előtt, várva a laktanya elhagyására. Zoltán mellett a szélen ott volt Sándor helye, tizedikként. Amikor már közeledtek a kapuhoz, feltűnt Zsarnovitzky doktor egy orosz tiszttel (később tudták meg, hogy Fjodorovnak hívták), akik Sándorba karolva kísérték a beteget a szélső tizedik helyre, Zoltán mellé. Erre szokták mondani, ahogy a mesében meg van írva, de ez éles valóság volt. Sándor szorosan belekarolt Zoltánba, épp hogy búcsút tudtak inteni a drága doktornak, és a jólelkű orosznak, mert kisodorta őket a menet a kapun túlra, amely a szabadság újabb íze volt. Sándor arcán végigfolyt a verejték, de szeme csillogott az örömtől, és odasúgta öccsének:
- Ne félj, kitartok, hazakerülünk!
Egy-két órán át tartott az elhelyezkedés a szerelvényen, a fiúk egy vagonba kerültek. Elindultak Csap, az orosz határállomás felé. Zoltán és Sándor Zsarnovitzkyról és Losoncról beszélgettek. Később losonciak mesélték, hogy a szigeti találkozást és a drámai eseményeket a doktor is sokszor felemlegette, a Kővári fiúk felől pedig mindig érdeklődött.

Állnak a Tisza hídján

Oroszországban széles nyomtávú a vasút. Hajókürthöz hasonló éles hangjelzést használnak a mozdonyok. Ögy indult el velük is a szerelvény a remélt szabadság felé. Augusztus 27-e délutánja volt, útjuk Kárpátalján át vezetett, magyar falvak, városok mellett. Lassan döcögött a vonat, hamarosan belementek az éjszakába. Hajnalodott, mikor megérkeztek Csapra, a szovjet-magyar határállomásra. Megkezdődött a (keskenyebb) magyar nyomtávnak megfelelő tengelycsere. A vagonokat szépen sorban megemelték, a tengelyeket magyar méretre cserélték, s egy megfelelő emelő szerkezettel a magyaros kocsikat átemelték az európai nyomtávú sínekre. Élvezetes élmény és látvány volt. Már dél is elmúlt, mikorra végeztek. S így a nyomtáv alapján és Magyarország ismert közlekedési szabályai szerint voltaképpen már otthon voltak.
Minden kész volt, mindenki elfoglalta a helyét a vagonjában. Előttük a szőke Tisza vize fodrozódott, a túlsó parton már Záhonyt látták. Várták, hogy a mozdony kürtje indulást jelezzen. Az is megtörtént, de nem a szerelvényük elejéről jött a hang, mert a lokomotív a vonat végén volt, és lassan tolta előre a szabaduló foglyok vagonjait. Vakítóan sütött az augusztusi nap, sugarai a folyó hullámain játszadoztak, méltóságteljesen ért a hídra a vonat, és mintegy a híd közepén megállt. A mozdonyt eloldozták, és az nagy sivalkodással visszament a csapi állomásra, magára hagyta a szerelvényt. Csap és Záhony között, mozdony nélkül, elhagyatottan állt a vonat a Tisza hídján. Mintha azt sugallta volna, hogy korai volt titeket idáig elhozni. Meggondolandó, hogy vissza is vezethet az út. Persze a hazavágyókban először alig volt rossz érzés. Élvezték a látványt, az alattuk békésen folydogáló Tisza minden fodra egy-egy hazai üzenet volt, vagy egy történelmi emlékeztető, magyar sorstestamentum. De amikor már egy jó óra is eltelt, azért kezdtek aggódni. Otthagyták őket, talán senkinek sem kellenek? Egy záhonyi mozdonyra várt a vonatuk, ami csak nem akart megérkezni. Már két óra is eltelt, Zoltán testvére különösen nyugtalan volt, de már mindenki aggódott egy kicsit, amikor feltűnt egy mozdony Záhony felől. Komótosan kocogott a szerelvény felé, a mozdonyvezető rákötötte a vonatra, és a szerelvény lassan megindult a magyar határállomásra. Záhony tele volt tehervagonokkal, naponta mentek át az élelemmel, vagy iparcikkekkel megrakott szerelvények a birodalomba. Jóvátételként, vagy szerződés szerint áron alul, ki tudja?
Amikor megállt a hadifoglyok vonata, tízesével lepték el a vagonokat a karszalagos magyar katonai rendészek (talán ávósok), motozták, faggatták az embereket. Egyáltalán nem volt barátságos a fogadtatás. Az állomás peronján ugyanakkor százával álltak a civilek, akiket nem engedtek a vagonok közelébe. Csak hangfoszlányok jutottak el a foglyok füléhez; Kovács Jánost, Nagy Istvánt, Horváth Imrét és még sok más nevet emlegettek, tudakozván utánuk, hallottak-e róluk, tudnak-e valamit felőlük? Még igen kevés hadifogoly jött haza Oroszországból, és talán sokan sohase.
Végülis átestek a tortúrán, a kísérő vezetők tisztázták a névsorokat. Szerencsére senkit sem szedtek le a vonatról, a nyilvánvaló politikai ellenőrzést megúszta a társaság. Délutánra továbbindult a vonat, augusztus 28-a volt, másnap reggelre Debrecenbe kellett érkezniük. A szabolcsi almások, dinnyeföldek mellett utaztak el, megcsapta az orrukat az érő dinnye illata. A szerelvény egy nagyobb állomás előtt tilost kapott, jó ideig nyílt pályán vesztegelt. Az éhes foglyok közül jó néhányan nem tudtak ellenállni a dinnyeevés csábításának, szinte nekiestek a dinnyéknek. A józan többség óvta őket; "Ne egyetek, baj lesz belőle!". A mohó evésre fel nem készült gyomor nem tudja időben feldolgozni a szokatlanul nagy mennyiségű táplálékot, s akár komoly baj is lehet belőle. Legtöbbjük megúszta, de a legmohóbbak közül néhányan ott lelték halálukat a dinnyeföldön. Most már nemcsak a vasúti tilos miatt állt a szerelvény, hanem a szörnyű tragédia miatt is. A hazatérés küszöbén, évek kínlódása után, az éhség kielégítésének mohó vágya okozta a halálukat. Nem Zoltánék ismerősei közül valók voltak, s egyébiránt is Máramarosszigeten sok százzal kiegészült az eredeti stanislaui társaság, s őket már nem volt idő megismerni.
Szomorú szívvel utaztak tovább Debrecen felé. Belementek az éjszakába, hajnalra érkeztek meg a civis városba. Oda, ahová Zoltán 1944 őszén, a tankcsata idején, új egyetemistaként nem jutott el, most egy jókora kerülővel, toprongyos fogoly gúnyában, lyukas cipőben, szabadulásra váró fogolyként megérkezett.
A városból alig láttak valamit, az állomásról egy városszéli laktanyába kísérték őket a végső elbocsátás színhelyére.

Debrecen, szabadság és választás (1947. augusztus 31.)

A Debrecen-széli laktanyában a máramarosszigetihez hasonló kép fogadta őket. Sok ezer szabadulás előtt álló hadifogoly hömpölygött a laktanya széles útjain. Már kora reggel hangos volt az elbocsátó tábor. A fellélegzés öröme töltötte be a levegőt. A félelem még ott bujkált a szívekben, de az öröm mégis megtalálta a réseket az együtt örülés szabadabb nyilvánossága számára.
Zoltánék, az új emberek is boldogan csatlakoztak a többiekhez, és a (korábbiakhoz képest) sokkal emberibb és szakszerűbb szervezés eredményeként gyorsabban átestek a fertőtlenítésen, az orvosi vizsgálatok kötelező rendjén.
Augusztus 29-én (pénteken) már szabadságra elfogadottaknak érezhették magukat. Nem kényszerszállások rabjai, hanem szálláshelyek lakói voltak. Nem foglyok immár, hanem Magyarország állampolgárai, akiket újra érvényes okmányok kötnek a társadalomhoz, s akik az állam új polgáraiként díjfizetés nélkül használhatják hazáig a MÁV vonatait, s akik húsz forint útravalóval ( ami akkor ért ugyan valami keveset, de inkább jelképes volt) kezdhetik el új életüket éveken át nem látott hazájukban. Persze hazaérkezésükkor jelentkezni kellett a hatóságoknál, de ezt sem gondolták kellemetlennek, hisz mindent korábbi helyzetükhöz mértek.
Debreceni élelmezésük is egészen más volt. Kiadós és magyaros, olyan, amiről éveken át csak álmodoztak. Ez a hirtelen átváltozott élet, ez a tagadhatatlan, érzékelhető valóság néha mégis olybá tűnt, mintha álmodnának. De mégsem álom volt, valóság, édes valóság, felejthetetlen valóság. Ez annyira így volt, hogy Zoltán már megöregedett, amikor ezen emlékeit elkezdte papírra vetni, de az emlékek olyan élesen megmaradtak, mintha megállt volna az idő.
Sándorban az öröm tartotta a lelket. A fiúk, öten - amikor csak lehetett - nagy szellemi fórumokat tartottak, ahol minden téma előjött, amit csak valamennyire is fontosnak tartottak. A péntekről szombatra virradó éjszakát is szinte végigbeszélgették. A reggellel elkezdődött az utolsó előtti nap a szabad élet előtt.
Szombaton már tele volt a laktanya választási plakátokkal, de nagyon egyoldalúan csak kommunista plakátok voltak közszemlére téve, mindenhol az 1-es szám hívta fel magára a figyelmet, a kommunisták pártlistaszáma. Pedig a suttogó információkból már tudták, hogy legalább tíz párt indul az augusztus 30-i országgyűlési választásokon. Arról sem szólt senki, hogy darabokra szedték a korábbi győztes kisgazdákat, de arról sem, hogy Baloldali Blokk is van, s abban az egyedül ajánlott párton kívül ott van a szociáldemokrata párt, a kisgazda párt, a nemzeti parasztpárt is. A hazatérők nagyon hamar szembesültek azzal, hogy itt - szovjet nyomásra - egypártrendszer készül, s valószínű, hogy ez lesz az utolsó - viszonylagos - szabad választás. Šk öten elhatározták, hogy következetesek lesznek, nem engednek a megfélemlítésnek, s nem fognak az 1-es listára szavazni.
Egy kicsit szomorúak voltak emiatt azért is, mert erre éppen a szabadság városában, a trónfosztó neves iskolavárosban kerül sor, ahol Sándor már egy évet tanult az egyetemen, és Zoltán is oda készült. De más is történt azon az utolsó előtti napon. Megjelentek a Magyar Vöröskereszt képviselői, hogy minden lehetséges adatot összegyűjtsenek a hazatérőkről, a fogolytáborokban elhunyt, vagy még ottmaradt társaikról. Az oroszoktól semmi adatot nem kaptak, de a hadifoglyok pontos adatszolgáltatása rendkívül gazdag információt jelentett a Vöröskereszt számára. Zoltán is rengeteg dolgot tudott elmondani elhunyt társairól. A közölt adatokat az információt adók aláírásukkal megerősítették. Ez az adatfelvétel Magyarország szebbik arcát mutatta, az egymásért való felelősséget és a tiszta emberséget.
S felébredt a tábor augusztus 31-re. Debrecen harangzúgása a vasárnap szentségéről üzent, de nekik ez a vasárnap a vasárnapok vasárnapja volt. Az egyoldalú választási propaganda egyre hangosabb és hangoskodóbb lett. Magyarország egyetlen járható útját, az 1-es listát propagálta.
Már csaknem megnyíltak a szavazóhelyiségek, de még egyetlen más párt képviselőjét sem lehetett felfedezni. Egyetlen plakátot sem lehetett látni, ami a választás lehetőségét, szabadságát adta volna hírül. Annál többször ütötte meg a fülüket a sulykolt szöveg, miszerint minden hazatérő hadifogoly jól felfogott érdeke, hogy a kommunista pártra szavazzon. De Szoboszlai Frigyes, Dévényi Laci, Balogh István, Kővári Zoli és Sándor hajthatatlan volt.
- Legfeljebb visszavisznek és ott halunk meg - mondta Frici, aki a legbátrabb volt, de a többiek sem látszottak megfélemlítettnek. Szavazni kellet, mert csak az szállhatott fel a vonatra, aki már leszavazott, s ez a választók névsorából ellenőrizhető volt. Azt nem tudták, hogy lesz-e fülke, és valamiképpen ellenőrizni tudják-e azt, hogy ki hogyan szavazott? Amikor még ezen meditáltak, úgy tíz perccel a nyitás előtt három embert láttak közeledni, kabátjukon kisgazdapárti jelvénnyel.
- Nosza, megkérdezzük őket - mondták. Szoboszlai elmondta, hogy ők pedig nem akarnak a kommunista pártra szavazni. A kisgazda pártra kívánnak voksolni.
- Minden félelem nélkül megtehetitek. - A dolog el volt intézve. Bementek és a kisgazdákra szavaztak. Amikor másnap már Budapesten, a nagynénjüknél Zoltánék a rádióból hallgatták a szavazás közölt eredményeit, többek között azt is bemondták, hogy Debrecenben több ezer, a Szovjetunióból hazatért hadifogoly 99,9 %-ban a kommunista pártra szavazott. Šk tudták, és büszkék voltak rá, hogy ők nem voltak közöttük. Nagy lelki megnyugvás volt számukra, hogy lelkiismereti szabadságukat minden erőszaknak ellenállva meg tudták őrizni. Legalábbis a maguk fejében lerakták a demokrácia alapjait.
Leszavaztak a foglyok, ki-ki megkapta a vasút használatát biztosító papírt. Az ebédet még ott fogyasztották el. Nem kellett már sorba állni, a papírok birtokában, s azok felmutatásával szabadon ki lehetett lépni a kapukon.
Hangosbemondón folyamatosan közölték a táborban és a vasútállomáson is, hogy a megszabadultakat szállító személyvonat délután három órakor indul Budapestre, végállomás a Nyugati pályaudvar. A közbenső állomásokon (Szoboszló, Karcag, Szolnok...) megáll a szerelvény, és ott le lehet szállni. Rendkívül hosszú szerelvény volt, legalább kétezer ember elszállítására várva a debreceni állomáson. Zoltánék is igyekeztek, hogy időben, jó helyet találjanak. Végre személyvonaton és nem marhavagonokban utazhattak haza.
Búcsút intettek a szabadság városának, a nekik is szabadságot adó városnak, Debrecennek, és türelmetlenül várták a vonat indulását. Sándornak égett az arca a láztól, de folyvást hangoztatta, hogy ő nem beteg, hiszen a szabadság a legnagyobb egészség.

A Nyugati pályaudvaron

Annyi viszontagság után, szívükben a szabadság csodálatos örömével, zsebeikben 20-20 forinttal utaztak Budapest felé. Az elsuhanó táj felettébb gyönyörű volt. Minden fa, minden fűszál, minden kicsi ház, egy-egy integető kéz mind-mind a visszakapott haza volt. Nem győztek betelni a felfedezés örömével. A lázas Sándorban egy más láz is égett, a többiekben is égő boldogságláz. Azt szokták mondani, hogy a szabadság újra ízlelése szent pillanat, ami az emlékezetben mindig díszhelyre érdemes. Szent pillanatok születtek meg bennük, minden percben csak gazdagodott ez a különös, csodálatos élmény. Aztán egyre inkább arról beszéltek, hogy mi lesz majd otthon. Mit mondanak majd nekik, és ők mit mondanak majd el szenvedéseikről, és az újra látás csodájáról.
Közben futott a vonat kilométereket maga mögött hagyva. Futott a siető idővel, emberek lelkes szívével. Márt túl voltak Hajdúszoboszlón, és Karcag felé tartottak. Jókorákat időztek egy-egy állomáson, mert mindenütt volt leszálló. Százak és százak várták mindenhol a szerelvényt. A barátok hosszú perceken át búcsúzkodtak, a megtalált család könnyekkel simogatta a hazatérőket.
Nem menetrendszerű pontossággal közlekedett ez a különös vonat. Lassan jutottak egy-egy állomásnyit előre. Vonatokat vártak be, de visszafordíthatatlan volt az irány, senki sem volt türelmetlen. Már délután hat óra után voltak, Karcagon túl, amikor vacsorára lehetett menni. Csoportokban ülhettek asztalhoz az étkezőkocsikban. Asztal mellett levest, ízes pörköltet, s egy-egy süteményt kaptak. Egy-egy üveg sör is kijárt mindenkinek. Fejedelmi vacsora volt annyi hányattatás után. S igazi barátság, udvarias kiszolgálás. Megfordult a világ! Olyan mélyről jöttek, hogy ott akkor nagy magasságban érezték magukat.
Már szürkült, amikor fülkéikbe visszakerültek. Lámpák égtek kint is, bent is. Csendesen szállt le az este, s már Szolnokon túl egyre melegebb érzés bizsergett szíveikben, közeledtek hazájuk fővárosához. Szolnokon sokan leszálltak, de Budapestre még maradtak több mint ezren a Debrecenből elindultakból.
Egyre lassult a vonat, egyre több volt az ácsorgás. Mikor feltűntek Budapest fényei, és elérték a külvárost, közel voltak a éjfélhez. Amikor méltóságteljesen begördült a vonatuk a Nyugatiba, pontosan éjfél volt, s augusztus 31-ről szeptember 1-re fordult az idő. ŕriási tömeg, több ezer ember várta őket. Amikor megállt a vonat, egy katonazenekar a Himnuszt játszotta. Különös borzongás futkározott a gerincükben, és sírtak elfojthatatlanul. Zoltán újraélte a felvidéki tiltások alatti Himnusz-énekléseket, de mindenki úgy érezte, hogy egész Magyarország a szívükben van.
ŕcska rongyaikban, de lelkük tiszta ünnepélyességével szálltak le a szerelvényről, a végleges szabadság elmondhatatlan örömével. A hatalmas tömeg kellős közepébe kerültek. Csókolgatták, ölelgették őket. Ismeretlenek, de mégis ismerősen, igazi embertársakként. Kérdések áradata zúdult feléjük. Szeretteik után érdeklődtek a budapestiek. Nevek kavalkádja kavargott a levegőben. Öröm, megnyugvás és a fennmaradt bizonytalanság maradt vissza több ezernyi érdeklődő lelkében.
Nehezen jutottak el a kantinig, ahol még egy babgulyást is megehettek. Szoboszlai, Dévényi és Balogh könnyesen vettek búcsút a Kővári fiúktól (évekig még leveleztek is), s aztán ki-ki ment a maga útján. Sándor és Zoltán is nekivágtak az éjszakának. Tele volt a város a választás utáni röplapokkal, össze is szedtek egy nyaláb olvasnivalót. Végiggyalogoltak az Erzsébet körúton és a Rákóczi úton, egészen az Astoriáig. Ott balra fordultak, és a Múzeum körúton, a Kálvin téren át jutottak el a Dunáig. A Szabadság hídon (az ő idejükben még Ferenc József híd) kétszer is megálltak, s nézték a Dunát. József Attila gondolataival révedeztek el a múltban, amely sokszor kegyetlenül végigszántott a hazán, és keményen megpróbálta az embert. Šk is egy borzasztó tűzből jöttek haza, félig megégve, megalázva, de újra szabadon. Elpanaszolták bajukat a Dunának, s elmondták hálás imáikat is. A széles folyó kedvesen hömpölyögve bólogatott rá.
A Horthy Miklós út 25-be mentek tanítónő nagynénjükhöz, édesapjuk húgához. A negyvenkilós Zoltán (ki otthon hatvan volt), és a negyvenöt kilós Sándor (ki otthon 90 volt), két testvér, a jó Mezsnonov szerint a Zwillingek (ikrek), megérkeztek a szabadságba, új életre jelentkezve. Nénjük kedvesen és jó vacsorával fogadta őket. Utána folyt a szó és az emlékezés, de szívük végig a Nyugati himnuszát visszhangozta. Most már elhitték, hogy ez Magyarország.
Budapesten
Egy jót aludtak, és nem álmodtak semmit. Az álmuk a valóság volt. A sokszor megálmodott szabadságot saját bőrükön érezték, a csontig lesoványodott testükben, és a lelkük tiszta örömében élték meg, hogy itt most minden más. Nem kell hajnali négykor kelni kétórás számlálásra, vonszolni magukat a munkahelyig, délre már úgy elfáradva, hogy egy szempillantás alatt ledöntötte őket az álom a rövid pihenő idején. Megsimogathatták a karosszékeket, a függönyt, a fali képeket, egy polgárház szép szobájában élvezték a függetlenség gyönyörét.
Reggeli után elindultak Pestet megnézni. A környéket korábbról jól ismerték. Elsétáltak a körtérig, megnéztek néhány kirakatot, és gondolták, talán elég volt, visszamentek a nagynénjükhöz. Sándort amúgy is kímélni kellett. Felültek egy 49-es villamosra, hogy a Gárdonyi-szobornál leszállva visszatérhessenek a házba. Nagy csend, szinte ünnepélyes csend lett a villamoson. Helyet kaptak, tiszteletet és kedvességet. A kalauz nem kért jegyet. Ez a barátság annyira meglepte őket, hogy elméláztak a Gárdonyi megállónál. A villamos elindult, s akkor mondta félhangosan Zoltán:
- Le kellet volna szállnunk. - A kalauz meghallotta, s a két állomás között azonnal meghúzta a csengőt. A villamos csikorogva megállt a tisztelet rendkívüli megállójában. A kalauz pedig mondta:
- Uraim, leszállhatnak. - Az utazóközönség felállt, s hosszan tapsolt. Sándor csendben odaszólt az öccséhez:
- Ez úgy néz ki, hogy nekünk szólt.
- Bizony - mondta Zoltán -, nekünk. - S hozzátette: - A jó pestiek. Illően meghajoltak, s fergeteges taps közben szálltak le a villamosról. Ott álltak az úttesten, és sűrű integetésekkel ment el mellettük a villamos.
- Nem csak nekünk szólt - mondta Zoltán. - Minden fogolynak, elesettnek, áldozatnak, a háború végének, a békének, minden magyarnak s minden családnak, aki csak szenvedett.
- Ilyet is ritkán ér meg az ember - jegyezték meg némi szentimentalizmussal. De még ezzel nem volt vége a pesti örömöknek. Szemben, az utca páratlan oldalán egy cukrászda kínálgatta magát.
- Most pedig a húsz forintunkat elköltjük cukrászsüteményre.
- Ilyen ágról-szakadtan mégsem mehetünk be.
- Királyokként ünnepeltek bennünket a villamoson, a pénzünkért csak kapunk valamit? - S a két szabaddá vált hadifogoly belépett a cukrászdába. Aztán minden úgy történt, ahogy a mesében szokás. A cukrász meghajolva köszöntötte őket, leültette a két rongyos fiút a legszebb helyre. Kérésükre indiánert és francia krémest hozott. Utána még puncstortát is ettek. Fejedelmi volt. Nem tudták, hogy mi mibe kerül? Mi lesz, ha nem lesz elég a pénzük? Majd megígérik, hogy megküldik a pénzt. Fizetni akartak, de a cukrász nem fogadott el pénzt.
- Uraim, önök most az én vendégeim voltak, és engedjék meg, hogy minden jót kívánjak önöknek. Legyenek egészségesek és boldogok. Megszolgálták. - Kezet fogott velük, és megölelte őket. A cukrász szeretete és embersége mélyen megrendítette őket.
Két elfeledhetetlen élménnyel mentek haza. Csak néhány száz méterre voltak a háztól. Korábban is, s majd utána is sokszor végigsétálták ezt az utat.
Délután Sándor pihent. Másnap orvosi vizsgálatra kellet mennie. Zoltán pedig felgyalogolt a Gellért- hegyre. Magas kort megért nagyapja nyugdíjas éveiben minden nap megmászta a Gellért-hegyet. Csak a halála előtti néhány nap maradt ki a napi túrából. Zoltán is elhatározta, hogy ha Pesten jár, a Gellért-hegyet sose hagyja ki. Fentről csodálatos a Duna, a hidak, Pest és a hegyekkel övezett Buda. Valami különös, kivételes érzés, a magasság és a mélység élménye ragadta el, amely nemcsak a látvány gyönyörűségét, hanem szimbolikus jelentését is magában hordozta.
Este még végigélvezték a kivilágított várost. Egy szép nap volt ez az életükben, és Pest a legszebb arcát mutatta nekik.
Másnap Sándort az orvos azonnal beutalta az egyik budai tüdőszanatóriumba. Haza sem mehetett, gyors orvosi beavatkozásra volt szükség. Töltötték a tüdejét. Már jó estébe hajló délután volt, amikor a két testvér elköszönt egymástól.
Zoltán másnap még Pesten volt. Délig végigcsászkálta Budapestet, s ebéd után elköszönve nénikéjétől, a kora délutáni vonattal elindult a bakonyi Városlőd felé. Sose járt arrafelé. A lődi állomásról - útbaigazítást kapva - hamar jó irányt vett, s megérkezett a Losoncról kitelepített szülők szegényes házához.
Kővári papa alig ismerte meg, anyja csókokkal ölelte, húgocskája megilletődve pityergett.
- Milyen sovány vagy! És Sándor?
- Beteg, de most már biztos, hogy megmarad.
- Zoltán, Isten hozott, nagyon boldogok vagyunk. - Sírva mondták mind a hárman. Ögy találkoztak össze, és Sándorra gondoltak.

Az álom beteljesült?

A Zoltánról, testvéréről és barátairól írt hadifogoly história itt véget is ér. Az álom voltaképpen beteljesült, hazatértek a fiúk. Zoltán új otthonában nagyokat sétált a Budapest-Szombathely közötti vasút melletti erdei ösvényen. Nagy áhitattal, s egészségét gyarapítva szívta a szabad levegőt. Minden nap iperedett valamit, s vígan filozofált az élet dolgairól. Otthon édesapjával görögöt tanult, édesanyja minden jóval ellátta. Boldogan olvasta Sándor gyógyulásának híreit, és kedve visszatértét jelző szép verseit. Egyik nap felkerekedett, beutazott Pápára (még a Szamárhegy meredek emelkedőjét járta a busz), körülnézett a városban, felment a Teológiára és megbeszélte a továbbtanulásának dolgait. Minden szépnek és reményteljesnek látszott, de aztán két nagy szomorúság is beárnyékolta lassan bontakozó öröme beteljesülését.
A háború borzalmai nem értek véget. Kitelepítések, lakosságcserék dúlták fel a békés családok életét. Városlődi sváb polgárokat telepítettek Németországba, helyükre az Alföldről és a Felvidékről hoztak magyar családokat. Itt is, ott is megszenvedte mindenki. Šk maguk is egy megürült sváb házban laktak. Szüleik Losoncról ötven kilós csomaggal kiutasítottként kerültek az észak-magyarországi Litérre, onnan Diósjenőre, majd a bakonyi Városlődre.
Egyszer Zoltán is látta a német származású magyarok bevagonírozását. Hosszú vagonsor állt a síneken egy jó órán át, majd messze vitte a falu majd kétszáz éven át itt lakó polgárait. Nemzedékek nőttek fel itt, akik nyelvüket, kultúrájukat megőrizve jó magyar polgárokká lettek, de a haza - felsőbb, de gonosz parancsolatokra - kiutasította őket.
A másik nagy szomorúság édesapja súlyos betegsége s halála volt. Zoltán már Pápán diákoskodott, amikor hazatáviratozta édesanyja; apa nagyon beteg. November eleje volt. Édesapja egyik lábát - vérmérgezés miatt - amputálták. Amikor hazaért, még élve találta, de már csak perceket élt. Akkor dobbant utolsókat a szíve, amikor Városlődön keresztülhaladt az esti (9 órai) gyors. Az volt a szokása, hogy a gyors érkezésekor mindig kiment a tornácra, s ott várta meg, míg elhaladt a falu mellett. Kérdezték is tőle, hogy miért teszi? Csendesen mondta: hírt hoz a losonciakról. Több hírt nem hozott. Sándor csak a temetésre jött haza a szanatóriumból. Csak halottan látta édesapját. Az édesapát, aki tudós ember volt. Lelkész, tanár, újságíró, a híres jogászprofesszor (Kossuth nevelőjének) leszármazottja.
A Sors a maga lábára állította Zoltánt. Tanult, szolgált, és az irodalomba is belekóstolt. Sokat gondolt arra, hogy ha azok a golyók, amelyeket a fejének szántak, belefúródnak a tarkójába, csak az emléke marad, s valamikorra talán néhány szál virág valahol a porai felett.
De sok baja ellenére, és az ország felettébb nagy gondjai mellett, élt, dolgozott, emlékezett. Jó feleséggel, szép gyermekekkel, unokákkal erősíthette, hogy az álom beteljesült.
Igaz, hogy közbe-közbe megfordult a világ, hisz míg fogolyként mindig az otthonról álmodott; szabad emberként megannyiszor fogoly volt, és viharos álmaiból riadtan ébredve tapogatta magát, hogy mégsem. Voltak különös álmai, amikor reménytelenül rabnak álmodta magát, és valami elképesztő csodával egyszer csak emelkedni kezdett, átrepülte a szögesdrótkerítéseket, és az álom szárnyain meg sem állt hazáig.
Aztán lassan az élet, család, barátok, lelki közösségek, az ezerarcú közélet kimosta agyából a szörnyű rettenetet, s átnevelte békés polgárrá, aki csak akkor álmodik, ha előző este megterhelte a gyomrát. Álmodozónak azért megmaradt, álmodozásaiból sok minden született, aminek ő is örült, és azt a valóság visszaigazolta.
Sándor pedig meggyógyult. Svájcon át Hollandiába került, és ott tanár lett belőle. Szoboszlaival, Balogh és Dévényi barátaival lassan megszakadt a kapcsolat, de az emlékezet ép maradt.
Zoltán álmodozásaiból lett ez a történet is. Azután is gazdag életet élt, talán érdemes volna írni arról is.
Álom és valóság - ez maradt meg életritmusnak, mert mindenről előbb gondolkodik az ember, és sok fontolgatásból születik a cselekedet. Megvalósulásra vagy elbukásra ítélve, mert senki sem tudja előre, hogy a cselekedet, a példa mire és mikorra érik be? Látja-e az ember nyomát, vagy nem?
Minden az álom és valóság örök törvénye szerint forog. Kicsinyeknek és nagyoknak is. Néha nagyon nehéz elviselni, néha vidám játék az egész.

A szerzőről

Vissza a kezdő lapra