Denke Gergely: Passautól Klosterneuburgig – Duna-menti kerékpártúra 2007

Denke Gergely: Passautól Klosterneuburgig – Duna-menti kerékpártúra 2007.

Közel hetven település várának, románkori és gótikus templomának végiglátogatása a szerzőnktől megszokott alapossággal. Az építészeti, művészettörténeti ismeretek mellett nagyon sok hasznos információ a biciklitúráról

Az útvonal

1. Augusztus 03., péntek: Szolnok – Révkomárom – Győr

2. Augusztus 04., szombat: Győr – Passau

3. Augusztus 05., vasárnap:Passau – Burg Krampelstein – Vichtenstein vára – Schlögen (Duna hurok) –  (66 km) szállás Schlögen – Inzellben

4. Augusztus 06., hétfő: Aschach – Ottensheim – Burg Schaunburg – Stroheim – Eferding – Wells  szállás K-re Mauthausenben (32 km)

5. Augusztus 07., kedd: St.Pantaleon – Erla – St.Valentin – Enns – Steyr – Linz – vissza a szállásra Mauthausenbe (27 km)

6. Augusztus 08., szerda: (Autós nap) Freistadt – St. Peter – Kefermarkt – Gutau – Mauthausen vissza a szállásra Mauthausenbe

7. Augusztus 09., csütörtök: Mitterkirchen – Grein – Werfenstein – St.Nikola a.d. Donau – Sarmingstein –  Ybbs – Persenbeug (75 km) szállás Marbach an der Donauban

8. Augusztus 10., péntek: Kl.Pöchlarn – Melk – Mauer bei Melk – Aggsbachdorf – Aggstein – Maria Laach am Jauerling – Weitenegg – Schwallenbach – St.Michael szállás Weisenkirchen – Jochingban (25 km)

9. Augusztus 11., szombat: (Autós nap) Gmünd – Altweitra – Unserfrau – Weitra – Zwettl – Rappottenstein – Schönbach – Ottenschlag  – Burg Oberrana vissza a szállásra Weisenkirchen – Jochingba

10. Augusztus 12., vasárnap: Spitz – Weissenkirchen – Dürnstein – Unterloiben – Förthof – Mautern – SteinUndKrems (29 km) szállás Krems – Angernben (este St. Pölten)

11. Augusztus 13., hétfő: (Autós nap) Raabs an der Thaya – Kollnitz – Burgruine Kaja (Merkersdorf mellett) – Retz – Pulkau – Eggenburg – Horn – Gars an Kamp – Langenlois  vissza a szállásra Krems – Angernbe (este Hollenburgnál Ruine Bertholdstein, Wetterkreuz – templom – Traismauer)

12. Augusztus 14., kedd: Pichelsdorf – Tulln – Graifenstein kívülről – Klosterneuburg –  Heiligenkreuz – (58 km) szállás St. Andrä – Wördenben

13. Augusztus 15., szerda: Bécs – Petronell – Carnuntum – Hainburg   –  hazajövetel

A zárójelbe írt km a kerékpárral valóban megtett távolságot jelenti)

Az előkészületek

Úgy másfél éve hoztam az Utazás 2006 kiállításról egy remek prospektust az osztrák Duna-kerékpárútról – Donauradweg – (Passautól-Pozsonyig) az egyik barátomnak, aki pár hét után felvetette, hogy csináljuk is meg. A prospektus kisalakú, rengeteg hasznos információval, leginkább a kerékpárszervizek címe a kuriózuma és a 12 részletes résztérkép, amely kifejezetten a Duna-menti kerékpárutat részletezi – az interneten is rajta van, ahonnan egész nagy méretben ki lehet nyomtatni e térképeket.
Amikor minden előfeltétel teljesült, akkor november elején egyeztettük a lehetséges menetrendet, meghatároztuk az augusztus elejei indulást, és a szűk két hét időtartamot. A koncepció kettős volt – „kultúrrohanás”, Duna-menti kerékpározással kombinálva. Ezt kiegészítette a feleségek kevésbé sportos volta, így amíg mi kerekeztünk a gyerekekkel, ők az autókat hozták – aminek köszönhetően nekünk nem kellett a bicikliken cipekednünk, és a Dunához közeli hegyi célpontokat is becserkészhettük – a kerékpárokat letettük a folyó mellett, és autóba ülve küzdöttük le a jelentős (200-250 m) szintkülönbséget.
Mint ahogy a menetrendből is látszik, eleve voltak tervezve autós napok, amikor a Duna vonaláról elmozdultunk – az érdeklődési irányunkat követve a cseh határ felé, várakat, városokat, templomokat felkeresve. Ennek jótékony hatása volt a lábainkra is – pihenőnapnak számított a kerékpár szempontjából – másrészt amikor esős napok voltak, mi épp kimentünk a felhő széle felé, és tulajdonképpen nem maradt el program az eső miatt, bár ez nem rajtunk múlt. Arra is jó volt ez az „összkerék-meghajtású” túramegoldás, hogy ha kellett, akkor bárki, bármikor abbahagyhatta a kerekezést, vagy ha műszaki gond akadt (márpedig volt), felraktuk a gépet a tetőcsomagtartóra, vagy ha fordult az időjárás kereke vagy módosult a program, akkor is kéznél volt a motorizáció. Ez lehetővé tette a teljes családok közös túrázását is, mindenki a teljes programot élvezhette.
A részletes útiterv készítésénél figyelembe vettem a kerékpár lassabb sebességét, és tudatosan túlterveztem a programot, hogy az akkori erőnkhöz, időnkhöz, kedvünkhöz igazíthassuk a napi menetet – de előre készen legyen a választék, ne ott kelljen keresgetni. Ez bevált, bár természetesen így is voltak ezeken kívüli programok.

A szállások végig „falusi turizmus” helyeken voltak, amiket már decemberben kezdtünk lefoglalni – március elejére sikerült az utolsó helyen is a végső lefoglalásig jutni – volt, ahol a harmadik cím sikerült. Ezek mind legalább 8 személy elhelyezésére alkalmas, kizárólag e-mail vagy internet elérhetőségű helyek voltak, hogy lehessen velük kommunikálni, és írásban legyen mindez – ezt vittem magammal, és mutattam mindenütt, a korábbi bevált gyakorlatunknak megfelelően.
Minden kiválóan működött, jó, tiszta helyek voltak, újabbak vagy régiesebbek, volt, ahol volt konyhasarok, volt, ahol nem, volt ahol két fürdőszoba volt  a két családnak, volt ahol egy – de mindenhol tiszta ágynemű, törülköző várt minket, és a házigazdák alkatától függően több vagy még több kedvességgel fordultak hozzánk. Az árak igen kedvezőek voltak, reggeli nélkül, a gyerek kedvezményt (már ahol volt) is figyelembe véve 17-18€ volt fejenként és éjszakánként.
Az út során azt láttuk, hogy rengeteg szállás van, volt, ahol teltház volt, volt, ahol inkább pangást éreztünk – de más szállások árait nem tudom. Vagyis aki úgy szereti, ott is rögtönözhet, némi nyelvtudással és az enyémnél erősebb idegekkel. Amikor kerestem, akkor nagy segítségemre volt az osztrák idegenforgalmi kiadványok közül a „falusi turizmus” (Urlaub am Bauernhof) helyeket felsorolók, amiben már eleve sok információ volt a képeken kívül, pld. ágyak száma, tengerszint feletti magasság (ez kerékpárosoknak lényeges), lehet-e állatot vinni, ár. Ezeket tartományonként külön füzetben jelentetik meg – minket Felső- és Alsó-Ausztria érintett, de az idei Utazás Kiállításon mindegyiket láttam a standjukon. Természetesen az interneten is kerestem, általában a turisztikai honlapjukon az önkormányzathoz jutva az ottani szálláslehetőségeket kerestem végig – Fehrienvohnung, Privatzimmer címszavaknál találtam leginkább az általam keresetteket.
A falusi turizmushelyeket margarétákkal osztályozzák, mi 3 illetve 4 margarétás helyeken aludtunk – valóban volt némi különbség, bár ez nem biztos, hogy a margarétákkal függött össze. A Duna mentén kiemelt szempont a kerékpáros turizmus – az egyik helyen „kerékpárosbarát szálláshely” tábla volt kitéve. Ezeknek egyébként tartalma van, ami azt jelenti pld. hogy van kerékpár-garázs, vagyis nem a szabad ég alatt éjszakázik a gép, és reggel szárazon ülhetünk rá. Több helyen, ahogy borvidéken kerekeztünk, bortermelőknél volt a szállás, ott a saját boraikat is lehetett venni – 6-7€/üveg. Tiszta borok voltak, de nem az én ízlésem szerintiek.

A kerékpárutak az előzetes jelzéseknek megfelelően igen jók voltak, engem még így is meglepett, hogy mennyire normálisan építették fel a rendszert. Ez azt jelenti, hogy nem álltak neki kampányszerűen kerékpárutat építeni mindenhol, hanem a meglévő sokcélú úthálózatot (na ez az, ami nekünk nincsen) végigtekintve, csak a hiányzó részeken építették ki újonnan. Vagyis jelentős részben meglévő kis forgalmú úton, mezőgazdasági, vagy vízügyi úton vezetik a nyomvonalat. Persze így is jelentős azon részek hossza, amik kifejezetten e célból épültek, de ez a takarékos racionalitás nagyon tetszett. Mi váltogattuk a jobb és bal partot, ahogy a látnivalók miatt jobbnak láttam, de különbséget a két oldal között nem fedeztem fel.
Végül összesen 287 km-t mentünk a 7 kerékpáros nap alatt – ebből három nap is rövidebb lett, különböző okok miatt. Ebből kb. 20 km a 130-as út szélén, a többi legalább elválasztott kerékpársávon – minket nem zavart az út melletti útvezetés, igaz nem volt túl nagy forgalom az itthoni városihoz képest. Az utak szélessége szinte sehol sem volt keskenyebb 220 cm-nél, vagyis az itthoniakhoz képest sztrádán éreztük magunkat. A felület változatos volt, a szolnoki borzalom minőséget két szakaszban, összesen kb. 500 m-nyi hosszban „sikerült” elérniük – ennek a nagyobbik része a jobbparton Greifensteintől nyugatra, a helységbe bevezető szakasz volt – de ez aztán szinte szétrázta az egyébként is megviselt, öreg gépemet. Földúton kétszer mentünk, mindkétszer száz méter alatti, árterületi átvezető szakaszról volt szó. A forgalom a kisvárosok környékén jelentős, ott azonban gyalogosok, horgászok és görkorcsolyások is előfordultak a bicikliseken kívül. A kerekesek egyedül, csoportosan, családosan közlekednek, kor szerint is ilyen tág a kör – a 6 éves gyerektől az ősz hajúakig mindenki. Feltűnő volt az idősebbek nagy aránya, sokan bérelt kerékpárral, vagyis legalább egyes szakaszokra „neveztek be”.

Nekünk a Passau-Krems szakasz tetszett leginkább, Kremstől kiszélesedik a folyóvölgy, és az már szinte az itthoni látványt jelenti. Addig viszont a hegyek között, szűk völgyben kanyarog a Duna, sokszor csak a kerékpárút fér el, vagy esetleg még az autóút. Ezen a részen a táj külön élményt jelentett, bár erről nem készítettünk sok felvételt – tulajdonképpen akkor is inkább egy-egy építmény háttereként. A keskeny folyóvölgy jellemzője még, hogy kicsi települések vannak viszonylag közel egymáshoz, így volt olyan napunk, amikor 6-10 kilométerenként megálltunk egy-egy gótikus templom, vár vagy rom megnézésére. Így persze a kerekezés is könnyen ment, hiszen alig mentünk egy keveset, máris leszálltunk.

A kirándulás

A kiindulási pontra kényelmesen haladtunk, délre értünk Révkomáromba, ahol a Selye János Egyetem Könyvtárát látogattuk meg – előzetes egyeztetés alapján, mert mindkét család ajándékozott nekik könyveket korábban. Az Óvár külső részén van a teljesen új egyetemi épület, amelynek egy részét foglalja el a modern, szép intézmény. A vár már látogatható, sajnos csak vezetéssel, nem túl magas belépődíj ellenében – talán 100 SK a családi jegy. Kívülről természetesen teljesen azonos jellegű az ideáti erődökével, hiszen egy nagy terv részei, sőt a belső épületek is szinte azonosak, de ez a legnagyobb, legrégebbi részeket rejtő. Egyébként az egész erődegyüttes – 5 rész – együtt pályázik a Világörökség része címre, ez azt is jelenti, hogy a látogató egyre többet és szebbet tud majd megnézni, sőt közös programok is lesznek. Mi most pár perccel késtük le az óránkénti vezetést, így inkább bementünk hamarabb Győrbe – még az eső is eleredt.

Augusztus 4-én, szombaton győri alvás után reggel 6-kor már gurulni kezdtük, és a 3-3 biciklivel a tetőcsomagtartón délre már Passauban „landoltunk”, az úton 100 km/órás sebességet mertünk megkockáztatni a gumipókkal is megerősített rögzítéssel. Passauban hagyományosan az egyik barátunk várt, akivel újra végigjártuk az óvárosi szép helyeket, most a vár (Veste Oberhaus) helyett a túlparti magaslatra épült kolostorhegyet másztuk meg (Wallfahrtskirche Mariahilf). Innen talán még jobban tetszett a rálátás az óvárosra – de igazából ezt egy napon belüli mindkét hegyre felmászással lehetne eldönteni.
A legnevezetesebb helyeket most is végigjárva megmaradt kedvencemnek a St. Severin templom, a maga egyszerű, korai, mégis letisztult vonalaival. Gizella királyné maradványainak „körítése” most is mosolyra fakasztott. Sajnos most sem hallottam a dóm orgonáját, egyszer arra is vágynék. Itt egy kiírás nagyon tetszett, azóta szinte szállóigévé vált: „Ez templom, nem múzeum!” – azt hiszem, pontosan reagált a tömegturizmus jellegzetességére, a semmire tekintettel nem levő hangoskodásra, a profanizálásra.
Passaunak szeretem a folyóit, de még jobban a három dimenziós voltát, vagyis igencsak hegyes-völgyes, hozzá képest pl. Eger lapos hely.
Túratársaink a város keleti végében, a Donauradwegtől kb. 50 m-re levő panzióban aludtak, ezen a helyen többnyire kerekesek szállnak meg. Épp akkor egy a Moldva mellett leereszkedni készülő csapat szállt meg még, értük reggel jött a bicikliszállító utánfutós kisbusz, hogy a vízválasztóra felvigye őket, és onnan ereszkedhessenek le. Az is egy remek túraútvonal, engem a Moldván lecsorogva izgatna (igaz, még sohasem ültem kenuban sem), rengeteg jó kis hely van arrafelé – lásd a Csehország 2005-ös túraleírásunkat. Szóval a panzióban fel vannak készülve a kerekesek fogadására, teremgarázsban lehet elhelyezni a gépeket. Az egész úton egyébként ez volt a legdrágább hely, de hát ez még Németország és nagyváros – itt sem haladta meg a 23€-t reggeli nélkül.

Augusztus 5-én, vasárnap reggel izgalmakkal teli indultunk útnak, elől mentem, mögöttem a gyerekek s végül a barátom. Ekkor még csak keresgettem a szememmel a Donauradweg jelzést, ami aztán végig elkísért minket. Szinte észrevétlenül léptünk át Ausztriába, hiszen még Passau véget sem ért valójában, már a határon túl is voltunk. Ekkor még szokatlan volt a jó minőségű kerékpárút, meg hogy nem mindig a főút mellett vezet a kerékpársáv. A reggeli hűvösebb idő kifejezetten jól esett, egy rövid ideig még a dzsekik is rajtunk voltak.
A lányok az „egyedül vezetés vadidegen terepen” című műsorszámot próbálták élesben, mi pedig kerestük a feljáratot Königstein várromjához. Mivel nem volt sehol kiírva, és a térkép szerint is talán egy földút vihetett hozzá, így nem találtunk rá. Úgy 12 km után következett az első, legalább már látható vár, Krampelstein. Igaz, ennek sem találtunk feljáróját, de a kerékpárútról jól lehetett látni a víz fölött úgy 15 m magas sziklán álló zömök kétszintes épületet és a vele egybe épített tornyot. A következő hely 2 km-re egy festői kis falu, Pyrawang, régi, fehérre festett, hagymakupolás kis tornyos, apró templommal a Duna partján.

Tovább csorogtunk, a túloldalt Obernzell hegyes csúcsos tornyos, talán gótikus temploma és a folyóparti tárházépülete vetette elő velem a fényképezőgépet. Úgy 6 km-re már ki volt táblázva Viechtenstein, melynek vára úgy 250 m-rel magasabban, egy hegy tetején, a falu szélén áll. Beszálltunk az autókba, a gépeket lekötöttük az útelágazásnál. Épp mise után értünk a templomhoz, így nehezen találtunk megállási lehetőséget. A vár egy klasszikus középkori vár, azonban magántulajdonban van és lakják, így csak egy kicsit szemtelenkedtem be a külső udvarra. Lefelé jövet remek kilátás volt a kanyargó folyóra, ami mindig megkapó látvány. További 15 km után Niederrannánál átkeltünk a hídon a bal partra. Közben volt az első vízierőmű, a jochensteini, amelyet egy kicsit érdeklődéssel néztünk, bár én a kisköreit láttam nemrég is. Aztán a schlögeni S kanyar nagy részét, 10 km-t letekertük oda-vissza, közben a Freizell várromot és az aui tornyot is szemrevételeztük lentről, a partról, s a jó időben a légben színesen pompázó paplanernyősöket. Ezen a részen rövid távon belül több kerékpáros komp is volt, most még ez is érdekesnek bizonyult. Ezt követően a hídon visszamenve a jobb partra, némi országút széli kaptató után jó kis lejtő végén becsorogtunk Inzellbe (Haibach-hoz tartozik jogilag), a szállásunkra. Ez egy turisztikai nagyüzem volt, étterem-sörözővel és viszonylag sok szobával. Egy belső udvaros épület nagy része most vendégszoba, jó helyünk volt, közvetlenül a Duna partján. Este egy másfél km-nyit sétáltunk előre a kerékpárúton, csodáltuk a tájat, és az elmenő nagy személyszállító hajókat. Ezeknek egy részét láttuk már Passauban is, aztán utunk során még többször.

Augusztus 6-án hétfőn reggel újra nyeregbe pattantunk és a hegyek között kanyargó folyót követtük – sokszor csak a kerékpárút fért el a hegyek lábáig. Élvezetes volt, a kanyargás mindig valami újat hozott a látványban, egy-egy falu vagy vár vagy rom kandikált ki a vízparton vagy a hegyeken. Az első megállónk Aschach volt, de ott csak egy barokk Duna-parti házsort találtam említésre méltónak, a kicsit kijjebb levő kastély elég lehangoló. Nem is készítettünk felvételeket, ellenben egy Sparban jól bevásároltunk – vasárnap már kifogytak az otthonról hozott készleteink, főleg a kenyér-féleségek. Itt találkoztunk egy magyar kerékpáros csapattal is.
Úgy döntöttünk, hogy autóba szállunk, aztán sikerült eltéríteni magunkat, így elsőként a bal parton fekvő Ottensheimbe mentünk. Itt a Dunához (komphoz) lejtő főtéren számos szép, régi épület volt, a teret a felső végén egy háromhajós, egytornyos – a karcsú hegyes fajtából – gótikus templom zárja le. Szép, világos, berendezése neogót, vagyis egységes stílusú. A korabeli szokásoknak megfelelően a falakba régi sírköveket is beépítettek.
A templom mögötti WC jó szolgálatot tett. A kompnál a folyó melletti utcán indultunk le a kastély felé, de onnan nem volt feljáró. Mivel nem nagyon volt kitáblázva, valószínűleg ez is magán lehet, mindenesetre néhány kockát kattintottunk így alulról, a kerek saroktornyot kiemelve, majd pedig a következő erőművet is lencsevégre kaptuk a távolból.
Visszatértünk a jobb partra, sőt egy kicsit eltávolodtunk Schaunburg hegyi romvára kedvéért. Ezt elég jelentős romnak ígérték a könyvek, turistacsalogatók, és nem csaptak be. Nagy sikere volt a kis csapatunknál. Az egyik félig megmaradt toronyba fémlépcsőn fel lehet kapaszkodni 24 m  magasságba, ahonnan jó kilátás nyílik mind a romra, mind a kicsit távolabb kanyargó vén Dunára. Még a kápolna környékén is lehet egy kicsit lépcsőzni fel-le, remek pillanatokat élvezhet a látogató – nem véletlenül ült egy bácsi a várudvar egyik végénél, és készített grafikát a látványosságról. A kápolna oromfalán és egy alsó épületrész boltozatán egyértelműen gótikus építészeti elemek láthatók, a kicsi bordás boltozat nagyon tetszett, hiszen a legmagasabb pontja sem volt magasabb 2,5 méternél.

A parkolónál kiírás volt, hogy 2 km-re XII. századi eredetű kolostor van, amely most vendéglő, így arra fordultunk, s itt is beváltak reményeink. Ahol kolostor van, ott monostor is, ami ma plébánia-templom. Ez is egy letisztult gótikus templom, az egyszerű fajtából, egyhajós, egytornyú, különösen a szentélye volt megkapó – és itt szinte a madár se jár.
Innen visszamentünk Aschachba, és bicajra szállva mentünk Eferdingbe, a térség központjába. A városi plébániatemplomról azt írják, hogy az egyik legjelentősebb gótikus épület Felső-Ausztriában. Ezt csak megerősíteni tudom, bár a felújítás miatt az egyik fő ékességét, a díszkapuját nem láthattuk. Háromhajós, magas belmagasságú istenháza, csak kevés barokk berendezési tárggyal, jellemző, hogy a főoltár neogót, de van egy késő gótikus farelief is. Boltozata nemesen egyszerű. Körüljárva kívülről is – mint mindig – egy 1853-ban meghalt Zichy István gróf, és felesége (Stahremberg grófnő) és gyermekük sírkőfedlapját fedeztem fel (Ráadásul a nagyvázsonyi ágból :)(Vasonykeö) – köszönet érte – a szerk.). Még egy gótikus templommal dicsekedhetnek, a Kórháztemplommal, amely kívülről igen egyszerű, inkább román stílusúnak látszik. Belülről azonban egy gyönyörű szentély-hálóboltozat fogadja ez embert, az évszázadok során ugyan kifakult, de azért elég jól kivehető freskókkal a boltozati kazettákban. Ez az egyik meglepetése volt az útnak – a régi (1978-as lezárású) útikönyv nem is említette.

Itt újra autóba szálltunk, és a Linztől DNY-ra 25 km-re fekvő Wels városát vettük célba. Ez egy remek óvárossal büszkélkedő, közepes méretű város, kényelmeseknek akár egy egész napos programot is adhat. Van itt megmaradt városfal-rész, impozáns városkaputorony, régi díszkút, múzeum és persze templom is. A háromhajós, egytornyos Szt. János plébániatemplom azon német templomok sorában van, amelyeknek a szentélye magasabb, mint a hajó, ami különös, kitáguló teret hoz létre. Persze ez az építőmesterek és a városok büszkeségét is példázza, mert az évtizedek múlásával, ahogy folytatták a templom építését, már magasabbat, karcsúbbat, nagyobb ablakfelületűt tudtak építeni. Itt a szentélyablakok is középkoriak.
A templomhoz közel van egy régi, bár több évszázadon át épített, átépített palota-együttes, amelynek gótikus, reneszánsz részletei elbűvöltek. A kerítés és az épületek falába sok sírkövet építettek be, van, amelyik az 1440-es évekből való! A városfal külső oldalán sétáltunk tovább a minorita kolostor felé, amelynek gótikus kápolnája XV. századi freskókat rejt. Sajnos az egész komplexum múzeum, és hétfő délután 6 óra körül jártunk, vagyis 0:2-re vesztettünk a megnézésének lehetőségében – vagyis zárva volt. Egy három emeletes reneszánsz palota udvarára is bekukkantottunk – a földszintjén és udvarán étteremmel. Egy régi részleteket is mutató jelentős épület átjárójánál Hans Sachs, a híres XIV. századi mesterdalnok emléktáblája hívta fel magára a figyelmet.

Az óvárosban ődöngve számos középkori ház állított meg legalább pillanatokra, gótikus részletek, sgrafittós díszítés, reneszánsz pártázat, s ki tudja még, mi vonzotta magához a tekintetünket. Kora estére elfoglaltuk az út talán legkevésbé jó, 3 éjszakás szállását Mauthausen keleti részén, Albernben.

Az augusztus 7-i, keddi napot kerekezősnek szántuk, így átkeltünk a szállás közelében levő közúti híd szélén levő kerékpárúton a jobb partra, és az első meghódítandó településre, St. Pantaleonba hajtottunk. A kerékpárút vezetése gyönyörű volt, a Duna gátján, az Enns folyó torkolatánál is elvitt, majd a víztől eljőve már a falvakon keresztül. Ez aztán ínyenceknek való templom, ahol aztán turista csak elvétve fordul meg, így háborítatlanul lehet csodálni és csodálkozni. A városnak is nevet adó szentnek emelt templom egy pici karéja és tündéri pici altemploma még román stílusú, maga az épület azonban az előbb részletezett magasabb szentélyű gótikus csoda – freskórészletekkel. Kéthajós megoldása egyébként sem túl gyakori, a hajótér közepén áll egy oszlop, amely erőt sugárzó boltozatot tart. Az altemplom 3×4 méteres, benne négy vékony oszloppal, más-más díszítésű kicsi oszlopfőkkel.

A templomban füzetke (mint nálunk a Tájak, korok, múzeumok sorozat) is vehető volt, amelyben a környező kis falvak többi temploma is benne volt. Ebben láttuk meg az innen másfél km-re levő Erla templomát is, és gyors döntéssel arra kanyarodtunk. Az utolsó pár száz méter igen erős emelkedő volt – úgy 12-14%-os, ki meddig bírta – s még onnan is egy lépcsősoron lehetett felmenni a kolostortemplomnak épült gótikus gyönyörűséghez. Már a tetőzete is szép volt, különösen a szentélynél tetszett, ahogy szűkítették. Belül aztán igen érdekes dolgok vártak ránk: háromhajósnak indult, a hajóban a szentély felé lejt a padlózat, kétszintű karzat van – a felsőn van az orgona, alatta több padsor szélességben előre nyúlik az alsó, és még a bejárat felett van egy külön kis karzatrész, ahonnan a bal oldali mellékhajó fölötti karzatra lehet átmenni – ma teremként használják.  A jobb oldali mellékhajóban barokk, fa Jesse-oltár van, amely a gyöngyöspataira emlékeztet, de annál sokkal kisebb, kb. 2-2,5 méter magas. Ez a két kis falusi templom „kiemelt kategóriás” műemlék nálam.

A következő, tervezett célpont St. Valentin volt – DK-re 6km-re, sajnos közben megadta magát, egy falu előtt 600 m-re a hátsó fogaskeréksor racsnija, vagyis se té, se tova. Még becipeltem a faluig, ahova visszajöttek értem a lányok autóval, és felpakoltuk a gépet. Amíg ez zajlott, a többiek még a faluban – nem tudom a nevét – megnéztek egy román kori templomot, nekem sajnos kimaradt. Viszont a St. Valentinben levő szintén gótikus templom a kívülről csupasz kövekből épített fajtából való. Háromhajós, hajó végi egytornyos, a tető szellőzőablakaira apró fiatornyocskákat tettek, ami kedves színfoltja az épületnek. Nagy múltú település, a templom falába még római kori sírkövet is beépítettek, és egy igen korai középkori domborművet is. Boltozata eleve díszesebb fajtából való, de igazából a tartóoszlopok fejdíszei a különlegesek – szögletes formákból indította a gótikus íveket. Itt nem volt jelentős más stílusú „belerondítás”, még az orgonaszekrény is neogót, sőt elég sok falifülke, ajtókeret és más régi részlet is megmaradt.
Következett egy újabb remek kisváros, Enns. Először a Donauradweg prospektusból kinézett bicikliszervizt kerestük meg, meg is találtuk – a várostoronytól úgy 150 m-re – de 12 óra előtt 3 perccel voltunk, és délben hosszú, két és fél órás sziesztára bezártak, így nem hagytuk ott a bicajt, mert akár 4 óráig ott ragadtunk volna. Ennyi látnivaló a mi tempónkkal azért nincs itt, bár a vendéglátó helyekre beülni szeretők jól érezhetik itt is magukat. A 60 m magas, órával felszerelt, reneszánsz várostorony a város emblémája, a környékről messziről rálátni, mert az óváros eleve egy magaslaton fekszik az Enns folyóhoz közel, és a főtér ennek is az egyik legmagasabb részén van. Az aljában jó kis turista információs pont, ahol a szükséges várostérképet be tudja gyűjteni a csapat. Nálunk én és a kisebbik lányom a mániákus, de minőségi papírgyűjtő – vagyis mindent begyűjtünk, aminek gyakorlati értelme van – szálláscímes prospektusokat pl. nem. A főtér remek hely, palotaszintű épületei régi korokat, de leginkább a barokkot idézik. A toronytól dél felé, a főtengelytől egy kicsit letérve áll a ma városi plébániatemplom, a gótikus Szűz Mária-templom, amely valaha kolostorinak épült. Ez egy bonyolultabb szerkezetű, de szépségével rabul ejtő építmény. Már eleve nem a nyugati portálja a díszes, hanem az északi mellékhajó oldalfrontja – amely egyébként a város központja, és egy kisebb térség felé néz.

A hajótér kéthajós – két oszlop választja el a hajókat – amelyet egy valószínűleg később épített, szintén kéthajós oldalhajó egészít ki, amelynek szentélye azonban kvázi-szentélykörüljárós, vagyis a záró karéjnál már három részre tagolják keskeny oszlopokkal. Ez építészeti bravúr a javából! És itt még sok címeres freskó is van ám. De hogy még teljesebb legyen az élmény, a hajó másik oldalán nyílik a kerengő – az azért már nincs teljesen stílusegységben, de méltóságteljes. Innen az Ennsegg kastélyhoz mentünk, de az átépített épület nem mutatott túl sokat.
A város régi plébániatemplomát, a Lorch nevű városrészben (korábban külön település) kisebb keringés után találtuk meg, de megérte. Lorch egyébként már a rómaiak által is lakott település volt, falmaradványokat is kereshet még a ráérősebb turista. A temetői, Szt. Lőrinc-templom eredetileg román stílusú, amit gótikussá építettek át, és gótikus szentélyt építettek hozzá. Háromhajós, erőteljes épület, amelynek padlószintje alatt, a szentélynél láthatóvá tették az antik és a Karoling-kori templom megmaradt falrészeit, amely főleg záró karéjokat és azoknak belső egyéb falrészeit mutatja. Nagyon érdekes! Itt áll még egy csontkápolna is, sajnos csak kívülről látható.
Továbbmentünk Steyrbe. Itt is egy remek óváros várt ránk, az autót az Enns (Ennskai) partján levő parkolóban hagytuk – remekül ki volt táblázva, így könnyen odataláltunk. Egyébként a főtértől egy utcával lejjebb van ez a remek hely, szintben is vagy 8 méterrel lejjebb. Az óváros az Enns és a Steyr folyók összefolyásánál épült fel, az infopontban remek, informatív várostérképet kaptunk, amelyen az óvárosról rajzolt képes, számozott kiemelt épületekkel. Ezekről rövid ismertető is van, szóval a turisták álma egy ilyen papirusz. Itt csak egy gótikusnak megmaradt templom lett volna, amely sajnos most „béke-emlékhely”, és ennek következményeként be volt zárva. Pedig tekintélyes, kívülről gyönyörű épület. A városban azonban rengeteg régi épület van, amely fényképezésre ingerel: sgrafittós épület, reneszánsz kapuportál, elbűvölő belső udvarok, sarki körerkély, és még sok-sok ív, faragott kő – szóval minden szép és jó, ami az építészetet művészetté, harmonikussá teszi.

Még a városból kijutás is könnyű volt, kifelé is jól ki volt táblázva – ami ritkaság.
Így még maradt annyi idő, hogy késő délutáni sétára egy kicsit Linzbe is bemenjünk. Ez nem a legkönnyebb feladat, hiszen Linz igen nagy város, de sikerült, igaz, amikor megálltunk fél hat körül, percekig kerestük magunkat a térképen. A város legrégebbi templomát, a Szt. Mártont kerestük, amelyet római alapokra építettek román stílusban az V. században – némi gótikus beütéssel a belsőben. A megtalálása sem volt egyszerű, mert a Duna-rakparton mentünk keletről nyugat felé, és egy alagúton befordultam a városközpont felé. Mint utóbb kiderült, a térérzékem jó volt, mert a Márton-templom tulajdonképpen épp az alagút fölött van, úgy 30-40 méterrel. Kis utcákon, lépcsős részeken keresztül vezetett az utunk, még kérdezősködni is kellett, hogy megtaláljuk az egyhajós, apró római alapokon az V. században épült Szt. Márton-templomot. Ez a város legrégebbi temploma, még a Karolingoké volt, freskói is középkoriak. Sajnos csak benézni lehetett üvegen keresztül, így is élményt nyújtott.               Útba esett az 1924-ben elkészült Új Dóm hatalmas neogótikus épülete. Mivel már épp lemenőben volt a nap, belül a sötétség lett úrrá, vagyis igazából inkább csak sejteni lehetett a formákat, főleg a kidolgozásokat.

Az épület tervezője ugyanaz, aki a kölni dóm befejezését irányította az akkoriban (XIX. század közepe) megtalált eredeti tervek alapján. Amíg mendegéltünk, elmentünk az egyik prospektusban jelzett kerékpárszerviz előtt is. Este még a szálláshelyünkhöz közeli szervizek iránt érdeklődtünk, mert oda nem írt a füzet. Kettőt is hallottunk.

Az augusztus 8-i, szerdai napot, amely autós nap volt, a házigazdák által biztosra mondott szerviznél kezdtük reggel nyolckor, a szállástól 5 km-re, a Duna-gát mellett, Naarn am Machland falu nyugati határában, a Wurm szerviz – hajókkal, autókkal, kerékpárokkal is foglalkoznak, egy meglepően nagy szerelőcsarnokkal is rendelkező műhely és boltudvarban. Úgy gondoltuk, hogy itt kell hagyni, és majd délután, a programunk végén jövünk vissza érte. De gyorsan, 25 perc alatt 20€-ért a hátsó fogaskeréksort kicserélték, mert a racsnija teljesen megevődött az idők során. Mivel ilyen hamar készen lett, inkább visszavittük a szállásra, és indultunk az első északi körutunkra, a cseh határ felé: a „mühlvierteli gótikus út” egy részére. Ez egy kb. 30 helységben meglévő gótikus emlékeket egybe fogó turisztikai útvonal, melyben a kevésbé látogatott, egyébként sok csodát rejtő kis helyekre is felhívják a figyelmet.
Elsőként kb. 60 km-re északra, Freistadtba mentünk, amiről azt írta az útikönyv, hogy az „osztrák Rothenburg”. Mivel mi tavaly voltunk a német Rothenburgban, és az nagyon tetszett, sokat vártam tőle. Ez azért kicsit visszaütött, túl nagyok voltak a reményeim. Freistadtban a középkori városfalak jelentős része áll még, de sok helyen beépítve, és csak falként (Rothenburgban a gyilokjárón teljesen körbe lehet menni). A városkaapuk közül egy megmaradt teljesen, a többiből is viszonylag sok maradt, de azok vagy átépítettek, vagy pedig romok. Az épületek jelenetős része barokk, vagy későbbi stílusú, bár az utóbbi évtizedekben igyekeznek a fellelt korábbi részeket előhozni, kiemelni. A főtér sarkán levő gótikus plébánia-templom is részben barokk külsőt és tornyot kapott, de belülről szép a háromhajós épület. Valamennyi nagyméretű virágmintás freskómaradvány is van a mellékhajóban, ilyet még máshol nem láttam. A hajó végében Golgota-freskó is található. A középkori várkastély és főleg a tornya remek célpont, a tetejéről remek kilátás nyílik az óvárosra, így annak szerkezete szépen adja magát. A torony szintjein remek helytörténeti kiállítást rendeztek be, szép és érdekes dolgok az oda látogatóknak is – no meg jól jön a lépcsőzés közben egy-egy kis megálló, főleg a toronymászáshoz nem szokottaknak. Nekem a kedvenceim a városról a korábbi évszázadokban készült látképek, színezet nyomatok voltak. A város védelmi rendszerét maketten is bemutatták, hármas védelmi fal volt, ebből több helyen kettőből láthatók részek. A kastélyhoz már közel van a régi városfalon kívül egy másik gótikus templom, a Miasszonyunk. Ebben még egy 1484-ből származó gótikus szentségtartó is található.

Az autóhoz visszamenni gyakorlatilag a teljes óvároson keresztül kellett, így a régi házak udvarára is be-benéztünk, sok remek belső térre bukkanva így.

Innen 2 km-re nyugatra jeleztek St. Peter helységben egy remek látnivalót, meg is kerestük – fenn a hegyen van, fallal körülvéve 2 gótikus templom – az egyik a plébánia, a másik kápolna. Már a külső megjelenése is festői, az áhítatos csendben régi korok és mesterek ránk maradt szépségeit csodálhatjuk meg. A kápolna kisebb alapterületű, tiszta vonalú, kéthajós építmény, szép középoszlopról induló hálóboltozattal. A templom maga azonban már egy háromhajós, egytornyos, terméskőből épített épület, sajnos barokk oltárokkal. A kő színe világosszürke, a falak belül fehérek, így nagyon világos színekből adnak szép formát a gerincek és a fal – a lelkemben kicsit a nyers anyagon fehér varrottas erdélyi terítők, párnák párosultak mellé.
A következő megálló úgy 6 km-re délre, Kefermarkt városkában volt. A helység eleve igencsak három dimenziós, a Szt. Wolfgang templomhoz jó, hogy kettes fokozatban fel tudtunk menni – mi lehet itt télen? Magaslaton áll az 1476-ban épült, egytornyos, gótikus, háromhajós templom, a bejárata oldalról van. A barokk oltár itt a mellékhajóban áll, a főoltár egy 13 m magas gótikus faoltár. Passauban készítették 1490-ben, fantasztikus alkotás. Sajnos a fényképezőgép nem szereti az ilyen mélységben is tagolt, matt és sötét dolgokat, így az egyébként is kevés fényben nem lett éles egyik részletről készített felvétel sem. Kár érte! Itt egy többször átépített vár is van, ma művészeti centrum, nyáron különféle kurzusokkal – körbejártunk, de nem nyújtott különleges élményt.
Továbbcsorogtunk DK felé 5 km-t, és Gutauba értünk. Itt egy román külsejű, gótikus átépítésű, egytornyos, három hajós szép templom várt ránk.

Sajnos több időt nem hagytunk a gótikus út többi részére, pedig akár két napot is el lehet tölteni ezen a tájon, sorra véve a középkori építészet, szobrászat gyöngyszemeit.
Délutánra Mauthausent terveztük be, a lágert és utána magát a városkát. A láger nekem csalódás volt, épp átépítés alatt áll, no meg annyi képi anyagot ismerünk a modern világtörténelem e botrányos részéről, hogy igazán nem tudott újat, komplexebbet mondani, adni. A kiállítási anyag jelentős része óriásira kinagyított fénykép, amelyeknek nagy részét már több könyvben, filmen láttuk. Az épületek egyes részei inkább elgondolkodtatóak, mint megrendítőek – ez valószínűleg a nagy látogatottság miatti jövés-menésnek a következménye. A láger és a bánya közötti részen van az emlékműpark. Mire kijöttünk, már egy nagy felhő jött, így igyekeztünk vissza a szállásra a kicsikhez.
Gyors evés után, két nagyobb eső közötti csepergésben, esőkabátokkal felszerelkezve bementünk a városkába – a neve is vámházat jelent. Kellemes kis helység a Duna partján, várkastélya is a folyó partjához közel van – a Pragstein kastély 1506-ból való, de persze átépítésen ment keresztül azóta, ám ma régies formáját mutatja. Innen felkanyarodtunk a Szt. Miklós templomhoz, amely mellett áll a XIII. század elejéről a román stílusú csontkápolna, benne 1260-ból származó freskókkal. Az ajtó mögött egy rács van, így legalább meg lehet nézni a szép építményt – a freskó épp szemben a legteljesebb, így tulajdonképpen nem jelent nagy akadályoztatást, hogy a kápolna belsejébe nem lehet belépni. A Szt. Miklós templom románnak indulhatott, de belseje teljesen gótikus – berendezése barokk, tulajdonképpen tipikus közép-európai templomsors. Kéthajós, egytornyos szokásos épület, orgonáján Mozart is játszott, amire emléktábla utal.

A város közepén, a Piactéren van a pellengér, 1583-ból, a díszesebb fajtából, és egy alig három évtizeddel fiatalabb díszkút. Kelet felé kifelé a városból, a temető mellett van még a Henrik-templom, egy kis kápolna méretű aranyos hely – nem volt nyitva.

Az augusztus 9-i, csütörtöki nap lett a túra „király etap”-ja a maga 75 kilométerével. A Duna bal partján haladtunk a Donauradwegen. Jó kis reggeli 1 órás kerekezés után Mitterkirchen temploma állított meg minket. Ez egy nagyon szép kisebb méretű, egytornyos, háromhajós, gótikus templom, igazi különlegessége a bordákból virágot alkotó belső boltozata. Mivel csak egy úrasztala van a szentélyben, a mérsékelten díszes mérműves ablakok magukra vonják a tekintetet.

Újabb bő félóra után Grein következett. Ide remek panoráma rálátással érkezik meg a kerékpáros turista, a Duna kanyarulatába épült város elénk tárja párás szépségét. Az először útba eső Greinburgba mentünk, és itt a kiállítást is megnéztük. Az épület a XVI. század első feléből való, ma is reneszánsz jellege dominál kívülről. Magántulajdonban van, a Szász-Gotha-Coburg hercegi családé 1823-tól – így nem véletlen, hogy a Veste Coburgról (Németországban, Coburgban van) is voltak itt prospektusok – ott is jártunk tavaly, de ott nem mentünk be a kiállításra, pedig Lutherről is volt akkor. Van egy olyan terme, ahol kavicsokkal fedték be a falat mozaikszerűen, címereket, képeket rakva ki színes kövek felhasználásával – ami ritka érdekesség. Egy nagy díszterme van, ma leginkább koncertekre használják. A kiállítás a dunai életet mutatja be, sok-sok makettel, a hajókat, a hajóvontatást, a halászatot, stb., szóval elég érdekes a gyerekeknek is. Egy alsó teremben szép késő gótikus vakolt álmennyezet volt.
A városka főterén van a gótikus városháza, szép egyéb épületek társaságában. A templom egytornyos, három, azonos magasságú és szélességű hajós, hálóboltozatos, gótikus. A torony alatt út vezet át, az átjáróban szép középkori sírkőfedlap van.

Épp indultunk volna tovább, amikor a nagyobbik lányom gépén leszakadt a hátsó sárhányó, azt még megoldottuk, de ahogy kipróbálta, egy nagyot kattant és lejött a lánc. Visszatettük, majd én próbáltam ki, de ekkor meg az egész váltó – az út előtt lett kicserélve egy használtra, mert a régi megadta magát. Gyorsan elővettük a prospektust, és szervizcímet kerestünk, de emlékeztünk is. Ez 200 m-re sem volt tán, és nem zárt be sziesztára, így oda mentünk. Nem tudták megjavítani, de nem is ajánlották, nekem is igen instabilnak tűnt – nem tudom mi lett vele –, így inkább egy használt, de teljesen újszerű állapotban levő 4 sebességes, agyváltós, Puch női gépet vettünk neki 105 €-ért. (Ebben már a javítási kísérlet is benne volt.) Remek gép, a gyerek örült is neki nagyon. Azóta is irigylem, mert én évtizedek óta ilyenről álmodtam, de nem lett belőle semmi.
Tovább kerekeztünk 3 km-t keletre, és Werfenstein váránál az úton egy fényképezésre megálltunk – a vár úgy 15 m magasságban van, zömök épület, kisebb toronnyal. Út közben érdekes megoldás volt, hogy a keskeny Duna-menti sávot átszelik a meredek helyekből lezúduló patakocskák, s ezeket a kerékpárúton úgy vezetik át, hogy az aszfalt a patakmedreknél véget ér, és kikövezett, úgy 1 méter mély patakmedren kell átmenni – egyes  helyeken volt egy kis víz az alján, máshol nem. Inkább leszálltunk a bicikliről, mert egyszer megpróbáltam nyeregben, de örültem, hogy nem tört el semmi és nem estem el. Alig mentünk tovább, s már St. Nikola szintén egy magaslaton álló temploma következett. Jó volt megnézni, bár a korábbiak alapján nem volt kiemelkedő.
Újabb 2 km-nyi bicajozás után Sarmingstein várromja következett, amely tulajdonképpen egy magasabban levő kerektorony. Ösvény vezet fel hozzá és egy átjáró, jó kilátás van a tetejéről a folyóvölgyre. Szóval úgy egy fél órás megálló fiataloknak – a felmenettel és a lejövetellel együtt.
Újabb bő 10 km után a hídon átmentünk a jobb partra – Ybbs városát megnézni. Nekem nem jött be, pedig nem lenne rossz. Nagyméretű, teljesen felújított palotái vannak – inkább régies stílusban, és nekem nagyon nem tetszettek. Az óvárosa aranyos, zegzugos, temploma is szép és nagy, de túl sok a barokk mindenhol. 1514-ben épült, háromhajós, egytornyos, gótikus stílusú, nagy Szt. Lőrinc-temploma egy-két érdekességet tartogat, a szentély alatt átjáróval a Dunához levezető lépcsőhöz. Mellette van a régi vár része – ma Passaui kastély néven van, amelynek szép gótikusak az ablakkeretei.

Rövid ücsörgés után visszamentünk a hídon át Persenbeugba. Itt a vár nagyon jól mutat messziről, egy sziklán épült a Dunához közel, Ybbstől, a hídról fotóztam is. Sajnos magántulajdon és zárt, így nem lehetett bejutni. A zsiliphídon egy kicsit még előtte bámészkodtunk, a zsilipbe épp 2 nagy turistahajó állt be, azt néztük. Még egy kis záró bicajozás következett, egy nagy folyókanyarral dúsítva, egy félórányi levezetés jól is esett. A nap során kiderült, hogy egy hátsó küllőm eltört, és nagyon nagy volt a döccenés, így megint mindenképpen szerviz kellett – a füzet írt is egyet a szállásunk falujában. De itt nem volt utca, csak számozás, így fordulhatott elő, hogy a 19-es és a 77-es szám között kb. 50 m volt – közte egy utcakereszteződéssel. Délután fél öt körül ideértünk, így nem volt gond a nyitvatartással sem – 6-ig voltak nyitva – és 8€-ba került; több gond már nem jelentkezett az úton. Mint ezekből is látható, a füzetben leírt szervizeket rendesen teszteltük, és csak jókat írhatok róluk – a sziesztát leszámítva. A szállásadó néni festő is, számos képe az épületben is ki volt függesztve, meg egyáltalán, nagyon kedvesek voltak. A kisebbik lányom még a zongorát is kipróbálta, hiányzott már neki a hangszer, s a háziaknak is tetszett a játéka.

Az augusztus 10. pénteki napot az eső miatt autón kezdtük, a gyerekek nagy bánatára. Az első megálló – tovább a bal parton – Klein-Pöchlarnban volt. Egy román jellegű külsejű, de gótikus szentélyű és belsejű szép, háromhajós, egy nyolcszögletű kis tornyos, fehér templom. Autóztunk tovább, és Melk következett. Az apátság alatt, az óváros szélén parkoltunk, ahonnan két perc alatt a templomnál voltunk – a gótikus plébániatemplomról beszélek – s egy szép, igen magas tetőzetű, háromhajós épületet láttunk, amelyet a XIX. század végén neogót stílusban toronnyal láttak el, berendezéseit is ekkor készítették minden bizonnyal. Kedves része a középkori városközpontnak a sétálóutca, benne jó néhány középkori házzal.

Melktől Kremsig a Wachau nevű tájegységen utazhatunk, amely mint kultúrtáj a világörökség része. A környezet nagyon szép, sok szőlőültetvénnyel, teraszos műveléssel általában.
Innen keletre 5 km-re Mauer bei Melkbe mentünk, ahol egy több szakaszban épített, remek templomot találtunk. A templomot körbevevő fal bejáratával szemben erőteljes, román stílusú torony áll, amely mögött háromhajós, szintén román templomtest van, majd pedig a hajónál magasabb gótikus szentély következik. De az egyébként szép épület hatását nálam elhomályosítja az itt levő, mellékoltárnak állított híres, hársfából készült faragott szárnyas faoltár – 1515-ben készült.

Ez is az egyik „kiemelt kategóriás” helyszíne volt az útnak, különösen, hogy itt közvetlen közelről, akár fél méterről meg lehetett nézni, és elég világos is volt. Döbbenetes alkotás – és persze egyedül voltunk a helyen, ide nem jön a tömeg.
Újabb 8 km északi autózás után az Aggsbach dorfi volt karthauzi kolostornál álltunk meg. Egy igen jó állapotban megmaradt teljes, tehát gazdasági épületeket is megtartó kolostor, komoly védelmi rendszerrel, fallal, tornyokkal. Az elhelyezkedése is nagyon szép, hegyek között, patak partján, és a faluban van pl. kovácsműhely is. Mi a karthauzi rendről szóló kiállítást nem néztük meg, csak a templomba mentünk be. Ez egy tipikusan karthauzi kialakítású, szinte dísztelen, keskeny, egyhajós, magas falas, vagyis magasan kezdődő ablakos, hosszú, a hajó külső magasságával egyező falmagasságú tornyú templom. Mivel a falak fehérek voltak, ennek ellenére világos volt bent.

Innen tovább észak felé pár km-t mentünk, majd a jelzésnél az egysávos, a Duna felett kb. 250 m-rel magasodó aggsteini várromhoz vezető 2 km-es, néhol 14 %-os emelkedésű kis útra tértünk. Szinte teljesen a romig lehetett menni – 100 m-re a kaputól volt a parkoló eleje. Ez is egy emblematikus rom, szinte minden, e vidékkel foglalkozó prospektusban benne van a képe. Mivel van egy mellette levő vonulat is, onnan jó képeket lehet készíteni, sőt még a Duna is látszódhat, ha jó szögben „lövöldöz” az ember.
Ide belépődíj is van – 11,50 €/család -, de nagyon tetszett az egész. A legrégebbi része a kápolna, de jó alagsori termei is vannak – ott állandó Niebelung-monda kiállítás van, Dunai városokkal bővítve – Esztergom is szerepel, igaz a régi, vörös csillagos címere van kitéve.
Innen a melki hídon át visszamentünk a Duna bal partjára, és attól egy kicsit el is távolodva Maria Laach am Jauerling gótikus templomához értünk. Itt is kísértett a tavalyi német út, mert a Maria Laach nevű helyen, a Rajna völgyében, csodaszép román kolostortemplom állt. Ez a hely is varázslatos, és ide szintén csak kevesen jönnek, így zavartalanul lehet rácsodálkozni e szépségekre. A templom kívül-belül gyönyörű, háromhajós, egytornyú gótikus templom – az erőteljes, robosztusabb fajtából. Festett fa szárnyasoltára is lenyűgöző, gótikus kőszószék, nagyon régi, kő szenteltvíztartó is van még, s a templom 1496-ban készült el. Aki arra jár, ne hagyja ki!

Innen visszamentünk egészen Weiteneggig – a Duna bal partján van, valamivel Melktől nyugatra –, hogy az ottani várromot megnézzük. Sajnos csak az út mellől, lentről lehet róla felvételeket készíteni. Nekünk magyaroknak is van némi kötődésünk, hiszen Mátyás király elfoglalta, és haláláig birtokolta. Maga a rom nagyon impozáns, még így töredékesen is, szép nagy falrészek vannak még.
Mivel jó idő lett, a szállásig hátra levő utat kerékpáron tettük meg, követve a Donauradweget.  Úgy 20 km után Schwallenbachban álltunk meg, egy szép kis gótikus templom kedvéért. Sajnos csak a külsejét csodálhattuk meg, szép arányait, mérműves ablakait, bejárata feletti két címerét, s gurultunk tovább.

A következő leszállás 5 km után St. Michaelben jött, ahol szinte nekivezetett az út a templom bejáratának. Kívülről terméskőből épített, várszerű hatású, ezt erősíti a minden bizonnyal későbbi toronybefejezés – engem a debreceni Kistemplom tornyára emlékeztet. A könyv szerint e vidék legrégebbi temploma, 987-ben alapították. Belülről is van némi református templom jellege – tudom, hogy ez alaptalan – a belső hófehérségével. Háromhajós, nagy belmagasságú, szép, festett védőszárnyú orgonája is van. A templom mellett még egy gótikus valószínűleg csontkápolna és egy kerek, védőbástyának tűnő építmény található. Szóval nagyon izgalmas az egész, de hát sajnos csak a templomot lehetett megnézni.
Innen már csak egy ugrás volt – úgy 2 km – Jochingban a szállásunk.

Augusztus 11-én, szombaton a második északi út következett, amelynek első állomása, legtávolabbi pontja Gmünd, a cseh határnál, a szállástól úgy 80 km-re ÉNy-ra volt. Annyira a cseh határon van, hogy a városka mellett, vagyis pár száz méterre már határátkelő van. A főtér mellett sikerült parkolni, a várkapuhoz 50 m-re. A vár maga reneszánsz lenne, azonban magántulajdon, és nem lehet bejutni – a kapuból lehet egy nem túl sokat mondó felvételt készíteni. A főtér tulajdonképpen egy kiszélesedett hosszú utca, amelynek közepén van a városháza – ezt a szerkezetet ismerjük jól pl. a felvidéki, erdélyi alapvetően német telepesek által létrehozott városokból. A főtéren sok régi épület található, a két leghíresebb a sgrafittós díszítésű reneszánsz ház – az egyiknek mértani mintázata, a másiknak mitológiai témájú képes díszítése van. A tér túlsó sarkánál látható a Szt. István gótikus plébániatemplom. Egytornyos, háromhajós, és van itt több freskómaradvány, sírkőfedlap, szóval minden van, ami az építészetet szerető turistának kell.

10 km-re DNy-ra folytattuk utunkat, Altweitrába, ahol egy gránitból épített nem túl nagy, román stílusú egyhajós templom áll. Mögötte van egy hercegi család gótikus stílusú temetkezési helye. A templom egyszerű, archaikus, szinte dísztelen, de erőteljes alkotás. Védelmi célokat is szolgált, amit a hajó felső ablaksora is bizonyít, tulajdonképpen lőrések. Nincs nyitva, de a kulcsot a szemben levő épületből el lehet kérni, ez ki is volt írva, s minden további nélkül ideadták – úgy látszik ide is csak megszállottak jönnek el, pedig különleges élmény.

Ide látszott egy gótikus templom is, mellette román kápolnával – mint kiderült a kis patakon túli, Unserfrau falu temploma, azonban oda nem jutottunk be.
Weitra következett, egy újabb kisváros, amely egy dombon épült, a legmagasabb pontján egy várral. Jó kis hely, a középkori városfala jelentős részben megmaradt – részben beépítve. Temploma egytornyos, egyhajós, gótikus istenháza, egész nagyméretű freskómaradványokkal, a falába épített sírkőfedlapokkal. A szentély külső oldalán, a támpilléreknek képkeret jellegű kiszélesedése volt, ami nem tudom milyen célt szolgált, mert valószínűleg praktikus oka lehetett, nem esztétikai. Főtere egy igen nagy szintkülönbségeket mutató, tulajdonképpen háromszög alakú tér, közepén az elég nagy városházával, lejjebb pedig Szentháromságszoborral. Hangulatos hely, főleg, hogy most sok kiülős hely van itt. Innen már csak egy rövid saroknyi út, és a reneszánsz kastély lenyúló védelmi rendszerének végén, az első kapunál vagyunk. Itt helyezték el a Berlini fal egyik darabját – de jó, hogy már ez is történelem, s nincs már „Haupstadt der DDR”! A kastélyt belülről nem néztük meg, csak bekukkantottuk a nyári színháznak helyet adó szép udvarra. Egy esztétikus nagy fehér műanyag ponyva volt kifeszítve, ami viszont úgy a második szint felénél már eltakarta az árkádos udvart – szóval nem sok értelme lett volna beljebb ügyeskednünk magunkat. Egy szép díszkút volt még az udvar közepén.

Van még néhány sgrafittós ház itt is, ezek a képes fajtából valók – témájuk többnyire mitológiai vagy bibliai történetekből való.
DK-re folytattuk utunkat 23 km-re, Zwettlbe. Kedves kisváros a Kamp-folyó partján, mi épp a kevésbé derűs arcát láttuk – két eső közötti szünetben, csöpörgésben sétáltunk egyet. A főtérnek nevezett kiszélesedő úton álltunk meg, tulajdonképpen egy háromszáz méteres körön belül szinte minden megtalálható. Van itt pellengér is, de jobban megragadta a fantáziámat a helyi, Zwettl sört reklámozó szobor – sajnos nem kóstoltam meg. A reneszánsz városházának némi templom jelleget ad a barokk tornya, de sgrafittós díszítése is látványos. Természetesen ennek képei és feliratai a város történelméből mutatnak részleteket. Egy sarokkal odébb Hundertwasser tervezte többelemes dísz-szökőkút színezi a teret – jellegzetes hundertwasseri motívum- és színvilággal. Egy újabb sarok, és már ott is vagyunk a román építésű, majd gótikussá átépített plébániatemplomnál. Tornya alatt átjáró van – itt megy a járda, mert az út igen keskeny –, kanyar és emelkedő is nehezíti a helyzetet, így érthető, hogy ehhez az építészeti megoldáshoz folyamodtak. Háromhajós, vaskos román oszlopokkal, amikből még kicsit vaskos gótikus nyílások indulnak. Hálóboltozata egyszerű, de nekem legjobban az oroszlánfejes díszítésű keresztelőmedence tetszett.

Itt is van városfal és városfaltorony, a Szt. Márton-templom, a mellette lévő Iskola torony kifejezetten jó állapotban van. A templom román hajós, gótikus szentélyes kicsi épület, sajnos csak kívülről láthattuk.

Innen 15 km-t délre mentünk, Rappottenstein várába, hogy kívül-belül megnézzük. A könyvek szerint Ausztria egyik legnagyobb vára, soha nem vették be hadak, több évszázados építés követhető rajta, ha figyelmesen járjuk végig termeit. Kívülről is igencsak megnyerő, sziklára épült erős, magas vár, s már sejti az ember, hogy tagolt, jól kiépített erődítménybe léphet be – vezetéssel. Csöpörgött az eső, de így sem volt hosszú az a bő negyedóra, amíg várni kellett, legalább amennyire lehetett, körbefotóztuk. Belülről még szembeötlőbb volt, ahogy kihasználták a természeti adottságok adta lehetőségeket. Nagy sziklákból szinte kinőnek a magas falak, amin aztán néhol látszanak a XII. század óta történt változtatások – ablak-vágások, visszafalazások. A keskeny átjárókat kapukkal zárták le, így is erősítve védelmi képességét. A kiállítás nem túlzottan tudományos, épp elegendő egy órás vezetéses körbejárásra – a gyerekek jól bírták. Magántulajdonban van. Vannak gótikus, reneszánsz, barokk részei, néhol freskórészletek a régebbi és az újabb korból, természetesen az egyik a tulajdonló család kettős címere. A várak mindig nagy kedvencek, de ez a teljességével, és mégis nem agyon-modernizáltságával az egyik legjobb – „kiemelt kategóriás” lett nálunk.

Tovább csorogtunk délre kb. 10 km-t, Schönbachba. A patakot nem tudom, hogy szép-e, de hogy gótikus temploma gyönyörű, az biztos. Háromhajós, egytornyos templom, benne több gótikus, festett, fa szárnyasoltárral. A főoltár az egyenes tetejű csoportból való, érdekessége, hogy a középső, fő táblájában az 5 főalak közül 4 nő. A melléktáblákon Mária életéből vannak képek. És a mellékoltárokon is csupa női főalak és történet van – modern szóval akár „feminista” templomnak is nevezhetnénk. A szentély elején, úgy 8 m magasságban egy tartótálca van, egy ajtó is vezet oda, de most nincs rajta semmi – talán orgona lehetett ott valaha? Hát ez a templom sem volt akármi!

Már nagyon haladt az idő, így (keletre 15 km-re) már csak egy rövid megállásra volt erőnk és figyelmünk – Ottenschlagban. Itt azonban a várnak csak a külseje és reneszánsz főkapuja volt érdekes, belül már teljesen érdektelen, ugyanígy a temploma is. Ahogy DK felé csurogtunk vissza a szállásra, még  egy távoli fotó erejéig kiszálltam az autóból, hogy Oberrana várát legalább így „meglőhessem”.

Az augusztus 12-i, vasárnapi menet rövidnek, de annál dúsabbnak ígérkezett, s az is volt. Visszafelé indultunk – ekkor még autóval -, és Spitzben a Hinterhaus várromot fényképeztem le, amely még a Kuenring lovagoké volt eredetileg. Természetesen itt is van egy szép gótikus templom, egy kisebb dombon – egytornyos, háromhajós, szép mérműves ablakokkal, bent sok festett szoborral, amelyek érdekességét adják. Sajnos az oltár itt is barokk.

Visszamentünk a szállásra és átszálltunk kerékpárra, majd egy bemelegítésnek is kevés 2 km után már le is szálltunk Weissenkirchen egyik terecskéjén. A városka a környék központja, kedves régi utcácskái, házai vannak, a domboldalon persze szőlővel. A templom egy magaslaton van, a kis térről, ahol megálltunk paplépcsőn lehet felmenni – fedett lépcső. A templom egy erődítmény központi épülete, a könyv szerint a mohácsi csata hírére erődítették meg. Ennek megfelelően minden igen erőteljes, várszerű – sajnos a templombelső erőteljes barokkosításon ment át, így igazából csak az egyik oldalkápolna maradt érintetlenül.

Úgy 6 km után következett Dürnstein. A várrom már az útról csalogatott minket nagyszerű látványával. Ez egy csoda kis hely, óriási történelemmel, amelyet nem felejtettek el, hanem építenek rá. A leglényegesebb történés, hogy 1193-ban itt raboskodott Oroszlánszívű Richárd, akit nagy váltságdíj fejében engedtek csak el. De volt még más is az évszázadok során. Mára maradt egy kedves, középkori hangulatú kisváros, és egy remek várrom. Épp valamilyen ünnep volt, és a helyi fúvószenekar népviselet jellegű ruhában játszott, egész jó színvonalon. Sajnos a régi épületek vagy romok, vagy átépítették őket, no meg persze nincs minden nyitva. Így a régi házak között sétáltunk egy jót, aztán a temetőnél a régi csontkápolnát és a megmaradt templomtornyot lefényképeztem, majd a gyerekekkel nekiiramodtunk a várromnak. Igen rendes kaptató volt, és nem is rövid, de megérte – mind a rom maga, mind a kilátás.

Közel három km után Unterloibenben álltunk meg, ahol egy a hajónál magasabb szentélyű gótikus templom van, de sajnos zárva volt.
Ahogy kerekeztünk tovább keletre a Donauradwegen, egy falunak is alig mondható helyen, Förthofban egy kicsike román/gótikus templom állított meg. A többiek addigra már körbe is járták, mire én odaértem, valamit kerestek, és tovább is indultak. Nézegettem, fényképezgettem az alig tornyos, de jó arányú, kívülről némi freskót is mutató épületet, amikor az utcácska túloldalán egy hölgy – épp a virágait gondozta az ablakban – megkérdezte, hogy be akarok-e menni, mert akkor hozza a kulcsot. Hát persze, hogy akartam. Így egy gyönyörű kis csodával lettem gazdagabb, hiszen odabent szinte eredeti állapotok voltak, persze némi barokkosítással, de pl. a gótikus ívek festettek voltak, sok eredeti részletet láthatónak hagytak, a terméskő falat is sok helyen nem vakolták be – úgy, ahogy régen is volt. Ott áll az ember, és időben, térben elszakad a rohanó világtól, csak ámul és bámul. Nekem ez volt az út egyik legszebb pillanata.

A nap fő helye előtt átkeltünk a Duna hídján Mautern an der Donauba. Eredetileg római település volt, a limes nyomai ma is megvannak, pl. egy rendes falszakasz. Nekem igazán a többi nem jött be, egy-két részletet kivéve.
És jött a nap kiemelt helye, a ma Krems an der Donaunak hívott város, amely két, egyesek szerint három város volt korábban: Stein és Krems, valamint az undi kolostor. Ez ma is látható, legalábbis két óvárosa van jól láthatóan. Már a Duna túloldaláról a hídfőtől készítettem felvételeket, jó rálátás volt. Nyugatról Stein helyezkedik el, mi is azt néztük meg előbb. A Duna mellett tettük le az autókat és a kerékpárokat, s innen tettük meg a kört. A Szt. Miklós plébániatemplom egy elég nagy – elvégre Stein is jelentős város volt – és kellően díszes, a gótikát persze ennek megfelelően barokkosították, de így is sok minden tetszett. Háromhajós, tornya magas, román jellegű az alsó része inkább, de sok gótikus díszítés van rajta, persze a toronysisak barokk. Innen a lépcsőn mentünk fel a Miasszonyunk-hegyi templomhoz, amely azonban csak bekukucskálható – egy sűrű vasháló állja utunkat. Még fotózni is nehéz a hálótól, de csak megoldottam. Jó kis freskók is vannak bent, ezért volt fontos, hogy megoldást találjak. De a steini Landstrassen sétálva időnként az udvarokra is benézve találtam pl. a minorita templom szentélyére egy jó fotószöget, de itt volt egy igen régi épület is, a Göttweigerhof. Ez már a valahai város keleti végénél, a Kremsi kapu mellett található.

Visszafelé azért elmentünk a nyugati végébe is, a Linzi kapuhoz – ezek monumentális védművek, az utcák, falak méretéhez viszonyítva. Persze világi épületek is voltak szép számmal, amelyek megállítottak.
A másfél órás menetelés után egy kicsit el is fáradtunk, így inkább kikerekeztünk a szállásunkra, a folyó jobb partján Kremshez tartozó Angern-be. Onnan aztán autóval visszajöttünk, hogy a tradicionális Kremset is megnézzük. Itt már sikerült a klasszikus útvonalat eltalálni, vagyis a Steini kapunál kezdtük a sétát. Ez egy nagy kapuvédmű, benne valamennyi középkori résszel is – itt is hatott a lipóti őrület, a védművek lebontatásának erőszakolása. A Bürgerspittalkirche, vagyis a polgári kórháztemplom csak oldalával látszik, a főutcáról nyílik – kis, gótikus kápolna. Továbbmenve a Marktgassera jutottunk, ahol a Gögl-ház állított meg – középkori patríciusház, gótikus zárt erkéllyel, kívül freskókkal. Az Obere Landstrassen végigmenve még jó pár középkori házat csodáltunk meg, a Krems folyónál pedig jó rálátás nyílt a Lőportoronyra. Visszafelé az óváros északabbi, magasabban fekvő része felé fordultunk. És a Hoher Marktra jutottunk, amely mellett a Gozzo-vár van, egy XIII. századi gótikus váracska, a névadó városbíró építtette. A legmagasabban levő templom a gótikus Piarista templom 1514-ből, számos érdekes részlettel, tiszta, egyszerű hálóboltozattal. Tornya nem sokkal emelkedik a tetőszerkezet fölé, azonban, bár barokkos a tornya, négy fiatornyos megoldása mégis reneszánsz jelleget mutat, felvidéki, erdélyi hangulata van. Azt sajnálattal vettük tudomásul, hogy a román és gótikus dominikánus templom most múzeum, és természetesen épp most zárt be – bár legalább az üvegajtón át be tudtam fényképezni az egyébként üres főhajóba.
Még megkerestük az undi kolostort, de nem volt nagy élmény. Ez egy jó kis séta volt, közel két órás, így a teljes mai város összesen közel négy órát vett igénybe – vagyis elég nagy falatnak bizonyult.
Este még a barátaink felvetették, hogy innen már csak vagy 40 km St. Pölten, s mint neves várost csak meg kellene nézni. Én nem véletlenül hagytam ki, bár többször megnéztem, hitetlenkedve, hogy miért nem érdekel – teljesen barokk. Mire beértünk, még épp világos volt, de ahogy sétáltunk, szépen beesteledett. Tulajdonképpen egy rendezett, sok barokk palotával, házzal és templommal büszkélkedő város, jó terekkel, különösen a főtér élt nagyon. A legnagyobb templomán a barokk előtti megmaradt elemeket lehetőleg kibontották, de azért a néhány kockáért valóban nem lett volna értelme erre hoznunk az útvonalat – egyébként is jelentős kitérő lett volna. Mivel elég nagy város, a kimenetellel akadtak gondjaink, főleg, hogy a jelentős útfelújítási, elterelési helyzetet súlyosbította a sötétség. De a szállásra, Krems-Angernba (a Duna Kremshez képest túlsó, jobb, déli partján van) azért így is még idejében visszaértünk.

Az augusztus 13-i, hétfői nap újra autós volt, a harmadik északi út következett. Az első megálló, kb. 70 km-re ÉNy-ra a szállástól, Raabs an der Thaya városa volt. Az első, ami a polgárvárosi parkolás után az utunkba akadt, egy pellengér a főutcán. Innen a várhoz és a templomhoz igyekeztünk, a folyó túloldalára. Sajnos a XII. század elején elkezdett, magas sziklára épített vár nem volt nyitva, az első udvarára is csak egy pakolás miatt jutottunk be, sajnos hamar bezárták – minket meg ki. Még több mint egy óra múlva nyitottak volna – annyit nem tudtunk várni. Pedig nagyon tetszett a kívülről látható formája – udvarok, szárnyak, bástyák, csúcsos tetők.

Temploma is jó – gótikus, háromhajós, de itt a mellékhajók szebbek, mint a főhajó – azokat nem barokkosították annyira, pl. az egyikben falfülkesor maradt meg.

A következő megálló DK-re 3 km-re Kollmitz várromja volt. Ezt az egyik legnagyobbnak írják Ausztriában, és valóban szép nagy rom. A falak többnyire két szint magasságban merednek az ég felé, igen látványosak. Sajnos kerektornya tetejére nem lehetett felmenni, pedig onnan remekül lehetett volna fotózni, ahogy a Thaya három oldalról is körbeveszi a vársziklát. Maga a vár a XIII. századtól kezdve épült ki, de már lassan három évszázada romosodik. Így is az egyik legnagyobb élményünk volt.

Innen keletre légvonalban 30 km-re, Merkersdorf mellet van a Kaja várrom (szinte a cseh határon) –, amely jól megközelíthető autóval is, kb. 300 m gyaloglás kell csak hozzá. A várba egy mély, természetes árkon át visz a fahíd, utána az első udvarra még egyszerűen be lehet menni – azonban a belső udvarra már csak belépődíjjal és vezetéssel– tán a kápolna és még egy terem ép, vagy legalább épebb állapotban van. Természetesen épp akkor kezdtek vezetni egy csoportot, és nem engedte a „várúrnő”, hogy csatlakozzunk hozzájuk, mi meg nem vártuk meg, mire majd végeznek – annyira nem ígért kívülről sokat.

Így hamar tovább mentünk – DK-re 10 km-re, Retz városába. Ez egy hangulatos, kicsi óváros, ahhoz képest különösen nagy főtérrel, közepén egy magas tornyos reneszánsz városházával. Természetesen itt is van pellengér és sgrafittós ház. Van városfalkapu is, bár azt elég elhanyagoltan hagyták. Egyébként Mátyás is elfoglalta a várost. A dominikánus templom szép gótikus, persze barokk berendezéssel, a szentélyben a bordák mellett díszítés van, és szövetutánzatú festés a szentély falán – valószínűleg XIX. századiak.

Újabb 10 km-es út DNy-i irányba, és az útról egy gyönyörű városka képe terült elénk – két, román és gótikus templommal és egy valószínűleg csontkápolnával. Ezt nem lehetett kihagyni, bár nem volt az útitervben – Pulkaunak hívják ezt a csodát.
Először a Heiligenblut-templomba mentünk, aminek elég bizarr, középkori története van. Sajnos csak belépős lehetőség volt, vagyis le volt zárva a karzat alatti résznél, így a freskókat nem is lehetett látni, és a gótikus szárnyasoltárt is csak így messziről lehetett megnézni – tulajdonképpen az egyébként meglepetésre jól sikerült fényképen jobban látszik, ha felnagyítja az ember. Fent a temetőnél van a román stílusú templom, azonban sajnos zárva volt, ahogy a csontkápolna is. Így is nagyon tetszett.

Ismét 10 km-t autóztunk DNy  felé és Eggenburgba értünk. A főtéren parkoltunk le, innen igen közel volt minden – itt volt a pellengér is. Elsőként a Szt. István-templomba mentünk, amely építése románkori, de jelentősen átépítették gótikus stílusban. 1512-ből való szárnyasoltára és gótikus szószéke van – a felvételek bemozdultak róluk. Nagyon tetszettek a román stílusú részletek is. A templom mellett egy nagyobb udvar található, a városfal egyik sarka, erőteljes körbástyával – még egy maradt meg – mutatva, hogy milyen jelentős hely lehetett valaha – bár ezt is elfoglalta Mátyás király. A főtér másik részén van az ún. „Festett ház”, ami sgrafittós épületet jelent.

A következő megálló Ny-ra 12 km-re Horn városa, a kálvini reformáció akkori fellegvára volt. A Szt. György-templom a XVI. század legvégén, református templomnak épült, gótikus stílusban – errefelé ez az egyik legkésőbbi, bár Erdélyben ilyen van még jó néhány. Mára katolikus, át is építették barokk stílusban, ronda. Maradt még városfaltorony is, szép volt, amire ráláttunk. A temetőnél is van egy barokkosítottt gótikus templom – a szentélye kívülről érintetlen –, nem volt nyitva. A régi várat alaposan átépítették, egy tornya azért őrzi a régi idők emlékét, no meg két kőoroszlán. A vártól egy sarokra van egy másik városfaltorony, de az nem „rendített meg”.

Dél felé csorogtunk tovább, és kb. 8 km után Gars am Kampban szálltunk ki az autóból. A várrom az, ami igazán megnézésre érdemes, és az alatta levő román/gótikus templom a temetőnél. A várat tán még az avarok ellen kezdték el építetni, a XI. századtól a Babenberg család (Bamberg-re rövidült mint városnév) birtokolta. A romot részben használják, színház és valamilyen vendéglátóhely is működik benne. A templom zárva volt, így csak képzelőerőnkre hagyatkoztunk, hogy milyen lehet.

Már kissé elcsigázottan szálltunk ki az utolsó helyen, Langenloisban az autóból – közel 20 km-es déli irányú gurulás után. Itt vártunk 20 percet az autóban, hogy elmenjen a fejünk felül egy szürke pamacs, amiből igen rendesen esett az eső. A főtéren van az Erzsébet-templom – inkább kápolna – szép román lenne, de most inkább ravatalozónak használják. Itt is van sgrafittós ház, bár csak részben maradt meg rajta a díszítés. A plébániatemplom egytornyos, háromhajós, alapvetően gótikus, szép részletekkel. Van festett díszsor is az egyik hajóban a famennyezet alatt, a szentélyben ülőfülke, és gótikus fa szárnyasoltár, a főmezőben 5 női alakkal – ismét egy „feminista” oltár. Az újabb könyv még egy templomot ígért, de olyan nevű és a leírásra illő nem volt a városkában. Így ezt a nem könnyű, de sok szépet hozó napot befejeztük.
Vacsora után a barátaink felvetésére még a szomszéd falu,Thallern környékét felderítettük, beleértve a falu román/gótikus templomát. Belülről szép, egyszerű, épp próbáltak, így jutottunk be. Itt van a határban a Bertholdstein-várrom, amely magántulajdon, és nem lehet bejutni a közelébe, így csak kerítésen kívülről lehetett fényképezni. Egy sokfelől jól látható hegyen van az Időjáráskereszt-templom – a hely az érdekes, maga a templom egy szimpla falusi barokk.
Még átugortunk Traismauerbe, ahol a templomot körbejártuk – a feleségek másnap az altemplomot megnézték, ahol a kora-középkorban nyíllal fenékbe lőtt, és annak elfertőződésébe belehalt templom-alapító úr csontvázát is láthatták –, és az ún. Római kaput is megnéztük, ami persze az antik idők óta igencsak át lett alakítva. Ennyiért nem lett volna értelme egy csomót kerülni, ezért a másnapi kerékpáros programból töröltük.

Az augusztus 14-i keddi nap volt az utolsó kerékpáros nap. Reggel indultunk, de ekkor már újra meleg időjárás volt, így hamar nem adott árnyékot a part menti fasor. A szállástól 35 km-t kellett tekernünk a jobb parton, hogy az első megállóhelyre, Tullnba érkezzünk. Itt a pár éve, a kerékpárútnál felállított sokalakos Niebelung-emlékműnél pihegtünk egy kicsit, a gépeket és az autókat a minorita templomnál hagytuk – itt van egy jó infocentrum is, nagyon hasznos térképet vételeztünk. A városnézést a Duna-parton kezdtük, elsétáltunk a víziszínpad előtt, hamarosan a Sótorony, vagy Római toronynál voltunk – ez egy római épület, középkori alakítgatásokkal persze. Innen a Szt. István-templomhoz mentünk, útközben nézegettük a középkori épületrészeket, ahogy kibontották a későbbi vakolatok alól.

A templom előtt a még a szentély mögött álló románkori kerek kápolnát csodáltuk meg – ma ortodox templomként működik –, amely az utunk során látott épületek közül ritka stílusegységben maradt meg. A bejárati kapubéllet elbűvölő. Maga a templom ma főleg gótikus képet mutat belülről – kívülről már a barokk az uralkodó inkább –, de persze a berendezés is erősen vegyes, az orgona pl. modern (bár ez tetszett). Vannak remek részei, pl. a nyugati portálja különleges.

Ezzel az érdekes épületeket meg is néztük, mert a főtere most átépítés alatt áll, de nekem nem nyerte el a tetszésemet. Így szűk másfél óra után folytattuk utunkat, végig a Duna partján.

20 km múlva következett Greifenstein, a faluba bevezető út utolsó 300 métere minden addigi utat és képzeletet alulmúlt (már kezdtem otthon érezni magamat), egy egyébként csendes utca felét már megette az idő és a forgalom, így olyan rázós volt, hogy lerázta a mérő-computert is a kormányról. A vár nagyon magasan volt, és erős kereskedelmi bővítés látszott rajta, így csak így alulról kattintottam a fényképezőgéppel, és az utolsó szállásra mentünk, St. Andra-Wördenbe, bár még csak fél egy körül járt az idő. Mire a lányok is megjöttek az autókkal a szállásra, már mi egy kicsit pihentünk, és a háziakkal is találkoztunk. Nagyon kedvesek voltak, és kávéval fogadtak, majd két órakor beindultunk Klosterneuburgba. Óriási forgalom volt, elvégre másnap ünnep köszöntött rájuk. Itt maximált idős, előre megvehető különböző idejű parkolócédulákat lehet venni a trafikokban, postákon, presszókban. A kolostor alatt álltunk meg, ahonnan könnyen fel lehetett menni gyalog. Másodjára jártam itt, de a templom barokk, szinte rokokó, túlzó díszítése most is kiverte a biztosítékot nálam. Pedig kívülről gyönyörű gótikus. Szerencsére az épületegyüttes számos része őrzi a régi korok nemcsak levegőjét, hanem emlékeit is, így azért nem jöttünk el élmények nélkül.

Mivel a templomban csak a hátsó pár méteres sávba lehet bemenni, a Verduni-oltárt sem lehetett megnézni – ami azért igencsak érdekelt volna. Mivel a városi gótikus plébániatemplom túl messzire volt, azt nem kerestük meg.

De ha már ilyen jól álltunk idővel, akkor a másnapra tervezett programból a heiligenkreuzi kolostortemplomhoz indultunk – Bécstől DNy-ra úgy 20 km-re. Ezt az is indokolta, hogy az Mária mennybemenetele-templom, és másnap Mária mennybemenetele ünnepe jött, vagyis nem biztos, hogy be lehetett volna jutni a nagyszerű ciszter apátsági, román/gótikus istenházába. Mivel nem volt nálunk GPS, a hagyományos térkép és az útjelző táblák alapján igyekeztünk arrafelé, ami iszonyatosan nehéznek bizonyult – 60 km, közben kétszer Bécs legszélét is érintettük, és mindez igencsak háromdimenziós, bár gyönyörű terepen. De másfél óra alatt csak odaértünk. Megérte! A parkolók kétharmada foglalt volt, elképzeltem, hogy az ünnepen mekkora tumultus lehet. A templom kolostorépületekkel körbe van építve, a nagy udvarról lehet megközelíteni – minden barokk, a templomot kivéve. Épp valamilyen avatási szertartás zajlott, így azt nem zavarva, ameddig csak lehetett, előre tudtam menni a mellékhajókban – úgy a kereszthajóig. Ha ez nincs, akkor lehet, hogy csak a hátsó kb. 10 m-es sávba juthattunk volna be – a rácsig.

A 1135-ben Babenbergek által alapított apátság hosszháza háromhajós, román stílusú, magas és erőteljes, szépen felújítva. A kereszthajó és a szentély gótikus, a kerengő – aminek ajtaja a szertartás miatt nyitva volt – román-gótikus átmenet. Sajnos ezeket a részeket, az oltárokat nem tudtam megnézni, de örültem minden percnek, hogy egyáltalán ott lehetek, és nem zavarva csendben fényképezgethetek.
Itt több magyar szót is hallottunk, tudom, hogy a magyarok körében is kedvelt apátság ez. A „hazafelé” úton a barátom állt az élre, s kicsit igyekvősre vettük, így is hét óra után értünk oda. A szállás remek volt, mert az épület is jó volt, de a legjobb a terasz és az udvar a medencével. A gyerekeket alig lehetett kihúzni a medencéből, csak a finom vacsorára, amit a teraszon levő nagy asztalnál kellemesen beszélgetve ettünk meg. A házigazdáéknak házuk és telkük van Zalalövőn, sokszor járnak is oda, sőt magyarul is tanulnak. Így magyar-német keverék nyelven mindkettőnk javára beszélgettünk velük – csak ajánlani tudjuk mindenkinek ezt a jó szállást – és Bécs is igen közel van, kb. 25 km a központtól ÉNy-ra, Klosterneuburgtól pár km nyugatra.

Az utolsó napi, augusztus 15-i szerdai tervezett útvonalat az előző délutáni tapasztalatok alapján teljesen átrajzoltunk – a Bécstől délre levő helyek helyett inkább, az ünnepre tekintettel, a fővárost vettük célba igen röviden. Az autóval a Práternél álltunk meg – a barátom ismerte a terepet –, és tisztán másfél óránk volt a Stephansdómtól kezdve. Ebbe a rövid időbe nem sok minden fért bele értelemszerűen. A dómban épp ünnepi mise volt, remek Mozart misével, nagyon jó színvonalon. Persze ennek az volt az „ára”, hogy itt is csak a hátsó 10 m-es sávra engedték be a turistákat. Élmény volt a Német lovagrend temploma, majd pedig a Máltaiak temploma is. Az Opera mellett még a Burg közepéig elrohantunk és vissza egy metrómegállóig, majd visszamentünk az autóhoz.

Nálam Bécs „nem jön be”, így ez most arra volt jó, hogy az oda vágyódásom újra lecsökkent.
Délben elindultunk Petronell-Carnuntumba – 30 km-re K-re Bécstől -, ami a Duna mentén van, és Ausztria legjelentősebb antik maradványai láthatók ott. A római időkben jelentős hely volt, ezt mutatja, hogy két amfiteátrum is található itt – ezek nem rossz, de nem is kihagyhatatlan romok. A legnagyszerűbb maradvány a Pogány-kapu, amelyet jól fel is dolgoztak, mert van egy pont, amely elé egy plexire felrajzolták azt, amit látnánk, ha a teljes épület állna még – és persze látjuk a meglévő romot. Van kis méretű makett is, ami nekem tetszett.

A múzeumot nem kerestük meg, inkább továbbmentünk pár km-re, Hainburgba. Közben már nem volt idegünk megkeresni Bad-Deutsch-Alternburgban a románkori temetői templomot – az ilyen templomok sok esetben bezárt volta sem növelte keresési kedvünket.
Hainburg már szinte a hármas – magyar-osztrák-szlovák – határon van, oda látszik Pozsony a királyi várral, híddal. Már a rómaiak által is lakott, sőt erődített helység volt. A városnak a nyugati végénél jó kis maradványok vannak, de az igazi meglepetés a XIII. századi várrom volt. Ide már csak a magukat erősebbnek érzők jöttek fel, záróakkordként. Tulajdonképpen nem túl meredek az út, de ezt persze előre nem lehetett látni. Fentről volt igazán impozáns a városka védelmi rendszere.

Ezzel véget ért a túra érdemi része, már csak a hazáig tartó út következett, ami közel négy és fél óra alatt le is ment, este negyed kilenckor Szolnokon landoltunk a három-három biciklivel a tetőn.

Mindenkinek csak javasolni tudom ezt az „öszkerék-meghajtásos” túraváltozatot, nagyon kényelmes, rengeteget lehet látni, és könnyű az időjáráshoz és a domborzati viszonyokhoz igazodni. Persze ehhez kell olyan személy, aki nem szeret biciklizni, viszont vezetni tud.
Hajtás, Pajtás!

Denke Gergely

Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>

Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Ausztriáról >> 

Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Németországról >>

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés