Denke Gergely: Szepességi felfedezőúton egy kis lengyelországi és hazai kitérővel – Szlovákia, Magyarország, Lengyelország – 2011
Alíg nyolcnapos kirándulás három ország ötven településének bejárásával, a román és gótikus templomok, várak felkeresésével. Alapmű a hasonló kirándulásokra készülőknek és a múltunk iránt érdeklődőknek. A beszámolót sok szép kép illusztrálja
Rudabánya, Szalonna, Rakacaszend, Tornaszentandrás, Szádelő-völgy, Debno, Nedecz, Podolin, Késmárk, Nagyőr, Mateóc, Szepesszombat, Felka, Poprád, Csütörtökhely, Igló, Lőcse, Szepesváralja, Zsigra, Szepesolaszi, Eperjes, Kisszeben, Héthárs, Jekelfalva, Gölnicbánya, Stósz, Stószfürdő, Jászó, Hervartó, Bártfa, Zboró, Felsővízköz, Szemes, Ladomérvágása, Felső Hunkóc, Mérfalva, Rózsadomb, Meredély, Alsó Komárnok, Felső Komárnok, Szepsi, Kassa
Az utazásunk programja napok és helyek szerint
2011. július 30.: Rudabánya, Szalonna, Rakacaszend, Tornaszentandrás, Szádelő-völgy (Zádiel)
2011. július 31.: Debno /PL/, Nedecz (Niedzicza) /PL/, Podolin (Podolinec)
2011. augusztus 1.: Késmárk (Kezmarok), Nagyőr (Strázky), Mateóc (Matejovce), Szepesszombat (Spisska Subota), Felka (Velká), Poprád, Csütörtökhely (Spissky Stvrtok), Igló (Spisska Nová Ves)
2011. augusztus 2.: Lőcse (Levoca), Szepesváralja (Spisské Podhradie), Zsigra (Zehra), Szepesolaszi (Spisské Vlachi)
2011. augusztus 3.: Eperjes (Presov), Kisszeben (Sabinov), Héthárs (Lipany),
2011. augusztus 4.: Jekelfalva (Jaklovce), Gölnicbánya (Gelnica), Stósz, Stószfürdő (Stós Kúpele), Jászó (Jasov)
2011. augusztus 5.: Hervartó (Hervartov), Bártfa (Bardejov), Zboró (Zborov), Felsővízköz (Svidnik), Szemes (Semetkovce), Ladomérvágása (Ladomirová), Felső Hunkóc (Hunkovce), Mérfalva (Mirol’a), Rózsadomb (Bodruzal), Meredély (Prikra), Alsó Komárnok (Nizny Komárnik), Felső Komárnok (Vysny Komárnik)
2011. augusztus 6.: Szepsi (Moldava nad Bodvou), Kassa (Kosice)
Szlovákiai, lengyelországi Útikalauz célpontok nagyobb térképen
A bázis Stószon volt, a bejárni kívánt területtől délebbre. Stósz egy 450 méter magasan fekvő falu, innentől kezdődik a szerpentines út a stószi hágóra, amely 799 méter magasan van. Háztól házig (Szolnokot jelenti nekünk) 2050 kilométert autóztunk a 8 nap alatt, ebben nincsen sztráda, annál több kis hegyi út – vagyis azért nem rossz teljesítmény.
A Szepesség több helyén már jártam, így a többire is kíváncsi voltam és a családomnak is meg szerettem volna mutatni – erre volt kiválóan alkalmas ez a lehetőség. A korábbi emlékeken felül a Panoráma „mini” útikönyvek Szlovákiai utazások kötetét használtuk, amely a 26 éves információk természetes kopásával együtt is remek alap volt. Persze a barátok ötletein, tanácsain túl az internet is nagy segítséget jelentett, leginkább az aktuális információk begyűjtésénél, pl. a megnézendő helyek nyitva tartása, a kevéssé ismert látnivalók „belövése” több leírás, esetleg képek alapján (vajon mennyire törjük magunkat értük). Mindezek alapján állt össze a program, mellyel erről a gyönyörű térségről átfogó képet kaptunk.
Kihasználtuk a határhoz mentünkben, hogy a trianoni határokon belül is vannak csodaszép helyek, melyeket még nem láttunk, ezek egyébként a régmúltban egy térséget alkottak, sokszor még közigazgatásilag is.
2011. július 30.
Így első megállónk, Rudabánya egy időben a Stószi-hágón túl fekvő Gölnicbányához tartozott, másik öt bányavárossal együtt! Nem találkoztunk a Rudapithecusszal, viszont az eredetinek felére-harmadára visszabontott, ma református, XV. századi, gótikus templomba bejutottunk. A vakolat alatt megmaradt néhány freskó, melyek most szépen restaurálva hozzák el a régi idők világát. A XVII. századi kazettás famennyezet – amely a gótikus boltozat helyett lett az akkori renováláskor – szintén egy régebbi korba visz el, a református, ember és istenábrázolást kerülő díszítés színe-javából való.
Szalonna ma szintén református temploma eredetileg a XI-XII. században épült – előbb a szentély, majd a hajó. A kívülről is megkapó szépségű, tégladíszítéses szentélyben és a diadalív alsó oldalán maradtak meg a freskók – a díszítések és a figurák ősiek, sokszor bárdolatlanul bájosak. A hajó most inkább építészetileg érdekes – a legutóbbi restauráláskor nyitott fedélszéket kapott. A szépség ára, hogy gyakorlatilag kifűthetetlen a templom, így eredeti cél szerinti használatra, vagyis istentiszteletre csak a nyári időszakban alkalmas. A hajót egy modern fal zárja le, mellyel kifejezetten jelzik, hogy nem eredeti a látvány.
A Rakacai víztároló mellett vitt tovább az utunk Rakacaszendre. Itt nagyon esett az eső, de egy nagyon kedves kisfiú így is örömmel hozta a kulcsot, hogy az aznap már hatodik(!) látogatóknak, nekünk is kinyissa ezt a románkori kis csodát. Ma református templom, szépen fel van újítva, az egész sok freskómaradvány és a fehérre meszelt többi rész építészeti harmóniája hazánk kiemelkedő építészeti emlékévé teszi. Itt is különleges díszítésű kazettás famennyezet fedi le a templombelsőt.
A negyedik megállót Tornaszentandrásra terveztük – dél körül járt az idő, mire odaértünk. Itt épp nem esett az eső, de mire kisebb nehézségek után megtaláltuk a „kulcsforrást”, kiderült, háziasszonyi feladatai miatt csak később tudná megmutatni a falu fölött lévő ikerszentélyes románkori templomot. Kívülről is szép volt, de az interneten látott képek alapján jó lett volna bejutni.
Pár kilométer után át is értünk a határon, és a Szádelő-völgynek vettük az útirányt. Sajnos a felhők nemhogy vékonyodtak volna, hanem sokasodtak, szakadt az eső. A völgy előtti parkolóban vagy másfél órán át húztuk az időt – szendvicseztünk, rádiót hallgattunk -, aztán csak nekivágtunk a turistaútnak. A völgy évszázadokkal ezelőtt a karsztos barlangok beszakadásával keletkezett, most egy kb. 10 kilométeres kör van kiépítve, de úgy 4-5 kilométerre van egy turistaház. Addig elég jó kaptató van a sziklák között, a gyalogút mellett patak zúg végig. Folyamatosan esett az eső, egy idő után az esőkabátom is kezdett átázni, a nadrágomra folyt a víz, a többieknek az esernyő sem nyújtott teljes védelmet és mindannyiunkat zavart, hogy a jelentős csapadék miatt nagyon zúgott a patak, egymás szavát sem lehetett érteni. Így a turistaház előtt kb. félútról visszafordultunk. Az eső miatt még fényképezni sem lehetett, csak az emlékezetünk őrizte meg a látványt.
Végül Szepsiben még megálltunk, s kimentünk Stószra.
2011. július 31.
Másnapra a két leghosszabb nap egyikét terveztük. Nemcsak a történelmi Magyarország egyik legészakabbi várát szerettük volna látni, hanem a közelben, a történelmi határtól kb. 5 kilométerre északra lévő, világörökség része lengyel fatemplomot is .
Debno XV. századi temploma a gáttal felduzzasztott Dunajec folyóból létrehozott Czorsztyni-tó északi, felső végénél fekszik. Vasárnap lévén csak két mise között egy-két percre tudtunk bejutni (a másodikat egy kb. 80 fős kerékpáros társaság töltötte meg, akik előtte pár perccel érkeztek meg!), fotózni nem is tudtam. Kár lett volna kihagyni, de aki teheti, a gazdagon és színesen festett istenházát belülről próbálja hosszabban megnézni. Engem az orawkaira emlékeztetett, azonban annál kisebbek a méretei és itt nincsenek magyar emlékek, mint ott. Nálam még így is a „kedvencek listájára” került fel, amit mindenkinek ajánlok megnézésre.
Visszafelé az esős idő miatt nem mentünk be a történelmi határvároskába, Frigyesvágásába, bár az útról látva és a leírások alapján egy kis sétát szép időben mindenképpen megér.
A következő megálló a magyar határvár, Nedecz lett, ami ma már Lengyelország területén található – a vár fölött az út szélén találtunk ingyenes parkolót, a vár alatt is vannak parkolók. A párszáz méteres séta alatt jó rálátás adódott a várra és a vele nagyjából szemben lévő Czorsztyn várának romjaira. Végül csak a bejáratig mentünk fel, a kiállítást nem néztük meg. Így is nagyon impozáns volt a látvány, a vár a megemelt vizű Dunajec fölé magasodik egy sziklán, régen ez még ijesztőbb lehetett.
Egyébként ez a terület is – mint ahogy a már korábban hivatkozott, a Magas-Tátra nyugati oldalán fekvő Orawka – Trianon következtében került Lengyelországhoz. Kívülről szépen rendben van a vár, ezen a napon rengeteg turista volt körülötte, szinte otthon, Egerben éreztem magam.
Tovább csorogtunk visszafelé, de most a Dunajec folyót követtük a Vörös-kolostor felé. Ez az a rész, ahol határfolyó a Dunajec és mindkét oldalon lehet úgynevezett tutajokat bérelni. A folyó áttörés részén jó átmenni – nagy a sodrás és erősen hullámzik, szóval egy kis kaland is van benne. A folyóvölgy fölött a Három korona csúcsok a legimpozánsabbak, melyek a lengyel oldal turista célpontjai. Ez a térség a gorál népcsoport földje, ők vezetik a tutajokat népi jellegű viseletben. A lengyel és szlovák közötti népcsoport öltözetén és zenéjén kívül még a konyhájáról is híres – méltán, ezt hét évvel ezelőtt élvezhettem egy bőséges ebéd erejéig egy gorál vendéglőben. Most csak lassabban mentünk az autóval, és élveztük a rálátást a folyón zajló életre és a csúcsokra.
A nap utolsó megállója Podolin lett, ez az irodalmi ihletettségű hely. Főtere épp felújítás alatt állt, így jelentős területén fél méteres feltúrás volt – viszont jövőre már szép lesz. A tér közepén szokásosan a gótikus templom és a reneszánsz harangtorony áll. A XIII. századi templom igen sokat megőrzött eredeti jellegéből, belülről nem nagyon tudtunk szétnézni, mert épp mise kezdődött. Szentélye tele van középkori (XIV. sz.) freskókkal, azonban a sietség miatt nem sikerült szinte egyetlen kattintás sem. Oltára barokk, ez van… A harangtorony az errefelé szokásos reneszánsz stílusú, pártázatos tetődíszítéssel – szepességinek, lengyelnek is mondják az eredetileg Toszkánából jött stílust.
A piarista templom az osztrák-magyar barokk tipikus épülete – igencsak ráférne a felújítás, most az elmúlás mélabúja lengi körül, mint oly sok mindent ezen a határ menti tájon. Némi városfalrészletet is láttunk, ezek hangulatosak, de csak részletek. A főtér, egyébként szintén omladozó, „belekontárkodott” házait átszámozták, így a régi útikönyv alapján nem voltak beazonosíthatók a régi magyar világbeli emlékek – a véletlent nem tudtam felismerni ebben.
2011. augusztus 1.
A napot Késmárkon kezdtük. Először az evangélikus templomok melletti parkolóba álltunk be (fizetős), és viszonylag rövid idő alatt néztük meg a két templomot. Az új, 1896-ban épült evangélikus templomba mentünk először, ahol Thököly Imre mauzóleuma van – 1906 óta. Igazából ez az érdekessége, maga az épület turistákat nem vonzana. A belépőjegy 2 euró volt, ami érvényes a régi evangélikus templomba és talán még az evangélikus líceum könyvtárába is. A kápolna természetesen tele van magyar zászlós-szalagos emlékcsokrokkal, kis koszorúkkal.
A régi evangélikus templom óriási látványosság: 1690-1717 között fából épített nagyméretű, karzatos barokk templom, melyhez vasszöget nem használtak. 34×30 méter a két fő mérete, a 6 karzattal együtt kb. két-háromezer fő férhet el benne, ami szintén a méretét érzékelteti. Festett oltára és falai hihetetlenül erős hatásúak. Nagy hitbeli és anyagi erő kellett a felépítéséhez, az akkor itt élőkről mutat képet – ami mára már nem található meg ezen a vidéken. Mindkét templomban van magyar nyelvű ismertető. A régi templom mögött van az evangélikus kollégium, falán Hunfalvy Pál emléktáblája.
Innen a Thököly-várhoz igyekeztünk, kissé távolabb, de ingyenes parkolóhelyen álltunk le. Pechünkre épp akkor értünk be a várudvarra, amikor a túlsó oldalon a csoport után bezárták az ajtót. Az épület reneszánsz külsejű, díszes pártázat fut körbe a falakon és a bástyákon. Ezekből is látszik, hogy az utolsó átépítés során kevésbé a védelem volt a fő szempont – a korabeli tűzerőnek nem nagyon tudott volna ellenállni. A következő csoport ebédszünet után, két óra múlva indult volna – nem vártuk meg.
A főutcán sétálni eleve kellemes, szemet gyönyörködtető régi házak, kis közök, felbukkanó apró részletek mindenfelé – a sok kiülős étterem, söröző a ráérősebb turistáknak kulináris élvezeteket is nyújt. A Szent Kereszt plébániatemplom gótikus épülete 1444-től épült, ma is egységes képet nyújt – a barokk orgonaszekrényt kivéve -, ritkán látni ilyet. A különálló harangtornya reneszánsz stílusú, sgraffitós, 1591-ben épült, díszítése magyar címerfélét is tartalmaz.
Egy pár kilométerre északra van Nagyőr, ahol egy megállással meg lehet nézni a látnivalókat: az út egyik oldalán a gótikusból reneszánszra átépített Mednyánszky-kastély (korábban a Horváth-Stancsics és a Thököly családé volt) áll, melynek fehér falai messzebbről is látszanak és parkjában szobrok is állnak. A kastély fehér épületén sok szép és látványos ablak- és ajtókeret látható, maga az épület formája részben követi a domborzati viszonyokat. Vele szemben, a másik oldalon a XV. századi gótikus egyhajós, kis méretű Szt. Anna-templom áll, mellette a kb. két emelet magas reneszánsz harangtoronnyal. Sajnos nem mentünk/jutottunk be egyik helyre sem – a templom be volt zárva – pedig látszik, hogy nemrég szakavatott rendbetételen ment át.
Innen Poprád felé vettük az irányt, a ma már a városhoz tartozó korábbi kis helyek gótikus templomait szerettük volna megnézni. Mateócon kezdtünk, már eleve nem könnyen találtuk meg, csak kívülről láthattuk. Szepesszombat következett a sorban, amelynek szokásosan orsó alakú főterét gyakorlatilag teljesen felújították. A gótikus Szt. György-templomban értékes gótikus szárnyasoltárok is vannak. Mi a Mátyás-király emléktáblát – amely nagy királyunk 1474-es itt-tartózkodására emlékeztet – nem találtuk meg, de barátom szerint csak mi voltunk „vaksik”. A lejtős végén lévő templomon még a magyar nyelvű „Épült 1777 Javíttatott 1897” felirat van. A régi házakat szépen felújították, a hagyományos tetőszerkezetekkel együtt, több helyen freskórészletek is fennmaradtak. Vagyis egy példaszerű térrehabilitációt láthatunk, komoly építészeti műemlékekkel.
Megkerestük Felka szintén gótikus templomát – részben barokk átépítéssel -, azonban ide sem jutottunk be. Végül Poprád központja következett. A Szt. Egyed-templomba sem tudtunk bemenni, amely a turisták által leginkább ismert főtér közepén áll – itt középkori freskókat ígért az útikönyv, azonban az átépített külső igencsak feledhető. A turistákra itt mindig számítanak, jellegzetes helyi ételek, italok és a nemzetközi plüssállat kavalkád volt most a kipakolásoknál. A boltokban hasonló dolgok, mint itthon, bár itt a ruházat olcsóbb, még a kínai is. Egy nagyon sötét felhő közeledett igen gyorsan, de sikerült még a zuhé előtt elérni az autóig, így ott vészeltük át az elejét. Az ömlő esőben aztán csak elindultunk kelet felé, pár kilométer után már száraz úton haladhattunk.
Csütörtökhely csodálatos temploma következett. Több szerzetes és apáca is a templomnál volt, így biztosra vettem, hogy nyitva van. Sajnos nem így volt, s csak kívülről jártuk körbe az egytornyú román kori Szt. László-templomot és a később hozzá épített gótikus Zápolyai-kápolnát. Toronysisakja fiatornyos, messziről látható, útba igazítja a vándort, még ma is.
A nap utolsó helyeként még Igló következett. Itt is az orsó alakú főtér a város központja, melynek belső részén a két templom – a katolikus és az evangélikus -, a városháza és kicsit lejjebb a Vigadó áll. A katolikus plébániatemplom gótikus, 1380-ban kezdték építeni – sajnos csak misekor van nyitva, és hiába igyekeztem erre a napszakra időzíteni, nem nyertünk. Belül középkori freskók, szobrok és keresztelőmedence várt volna ránk. (Hét éve mise előtt be tudtam szaladni pár percre, így most sajnáltam, hogy családom nem láthatja.) A templom nevezetessége még Szlovákia legmagasabb, 84 méter magas templomtornya, melynek mellvédjéről tiszta időben a Magas-Tátra csúcsait is tisztán látni lehet. A teret körülölelő épületek között számos felújított műemlék is van, melyek nagy része barokk stílusú.
2011. augusztus 2.
Ez a nap Lőcsével kezdődött. Lőcse – A fekete város cselekményének színhelye és részben forgatási helye is, így a középkorosztálynak rácsodálkozás az osztályrésze, amikor a főterét meglátja. Így voltunk mi is.
Délről „támadtunk”, az élelmiszer bevásárlás után a városfal keleti oldalán ingyenes parkolóban álltunk meg – tulajdonképpen sehonnan nincs távol az óváros, innen meg a végén könnyen indultunk tovább. Kis utcákon pár perc alatt a főtér közepén voltunk – a Régi Városháza és a Szt. Jakab-templom hátsó traktusánál. Az első, ami a szemünket megkapta, az az újra az eredeti helyén, de 1850 óta használaton kívül álló szégyenketrec volt. Körbejártuk a Régi Városházát, majd a kiállítást is megnéztük. Az épület XV. századi gótikus, bár a több mint száz évvel ezelőtti Schulek Frigyes általi emeletráépítéses újraálmodás után egy látványosabb és nagyobb, de fantasztikusan összhangban lévő, harmonikus épületet látunk. A gyűjtemény elég jó, viszonylag gyorsan végignézhető, egyes elemei igen látványosak, pl. a régi zárak, gótikus faszobrok, berakásos ládák. Az erkélyről jó kilátás nyílik a térre, magasabbról jobb képeket lehet készíteni a régi épületekről. A belépő nem vészes, 2 felnőtt + 2 gyermek összesen 11 euro, és a belépővel még más helyekre be lehet menni (Pál mester háza, a Múzeum másik épülete a főtéren). A Régi Városházához van hozzáépítve a harangtorony, amely valaha pártázatos reneszánsz volt, azonban ma inkább barokk toronysisakja uralja a képét.
A következő hely a Szt. Jakab-templom lett, szerencsésen érkeztünk, a félóránként induló vezetés előtt pár perccel – a belépő négyünknek 6 euro volt. Az egytornyú templom a gótika gyöngyszeme, nem méreteivel, hanem összességében érdemli ki ezt a „címet”. Méreteit tekintve közepesnek tekinthető (kb. 50×20 méter), a XIV. században épült és ez óriási anyagi erőt igényelt ettől a kis várostól. Tornya korábban leomlott, később az eredeti magasságánál alacsonyabbra építették újjá – nekem tetszik.
Belseje nagy élmény, különösen – a helyi leírás szerint – a világ legmagasabb, 18,62 m magas gótikus szárnyas oltára. 1502-03-ban Lőcsei Pál mester alkotta, a kor szokásainak megfelelően segédeivel együtt, ő a nürnbergi származású Veit Stoss (a lengyeleknek Krakkóban Wit Stwosz) tanítványa. De még több kisebb gótikus (és barokk) mellékoltár és freskó is a régmúlt dicsőségét hirdeti, az orgonát is beleértve. Van magyar nyelvű leírás is – fényképezni még vaku nélkül sem szabad, ami nagy kár. Kb. 25 percet lehet benn tartózkodni, ami nézelődésre elég is. A templom mögött van Pál mester háza, ahol az életéről lehet olvasni és számos alkotásának másolata is el van helyezve, így testközelből láthatjuk mindazt a szépséget, amit a templomok homályában, sok méter magasságban nem nagyon. Térképen is mutatják, hogy hol vannak még alkotásai, amik jó iránytűnek is bizonyulhatnak a kirándulások során. A legmagasabb szárnyas oltárok listáját is jó végigböngészni, többet is láttunk már közülük, így azok emléke is felidéződött bennünk. Ez egy kis épület egyébként, így a saját tempója szerint inkább gyorsabban végignézi mindenki.
A valahai nyomda épületén is észrevettük az emléktáblát, aztán a Szűz Mária-templomhoz mentünk. Ez is egy gótikus istenháza, 60 m hosszú, mellette szintén gótikus részleteket megőrzött volt kolostorépülettel. Sajnos most sem volt esélyünk bejutni, mint hét éve sem, de ezzel együtt érdemes ide is elsétálni. Mellette a Monarchia klasszikus gimnáziumépülete áll, most szépen felújítva. Méltóságteljes nagy épület, kifejezetten oktatásra tervezve, nagy udvarral, ahol ma még a sportpálya is elfér(!). A kolostor mögötti falrésznél sétáltunk visszafelé a főtérre, majd a Thurzó-ház és a mai Városháza felé hagytuk el a város központját, a városfal mentén sétáltunk vissza az autóhoz.
Utunk Szepesváraljára vezetett, először az egyházi részt, vagyis Szepeskáptalant vettük célba. A Szent-Márton hegyen csak a püspökségi épületek vannak, főleg barokk lakó- és igazgatási házak. A legmagasabb ponton az 1232-ben elkezdett román stílusú, kéttornyú templom áll – a befejezése és az oldalkápolnája már gótikus. Sajnos most nem jutottunk be, valószínűleg egy kis barokk őrtoronyban lehetett volna jegyet venni a templomtól 50 méterre, de mire ez feltűnt, addigra épp bezárta és elment onnan két lány. Hét éve bejutottam, a belső része is igencsak megnézésre javasolt, még akkor is, ha nem lehet fotózni, videózni. A berendezési tárgyak is a magyar történelem tanúi, legyen az XIV. századi freskó Károly Róbert koronázásáról, vagy főúri címerek. A Zápolyaiak sírkápolnája 1493-ban, gótikus stílusban épült, több síremlék is e magasra emelkedett család tagjainak állít emléket. Itt van eltemetve Mekcsei István is, aki Eger várának 1552-es ostromakor várnagy volt – 1553-ban halt meg.
Innen is impozáns látványt nyújtanak a szemben lévő hegyen épített Szepesvár romjai. Stratégiai fontosságú útvonalon van, így a XII. század elejétől kezdve volt itt erősség, egészen 1780-ig, amikor nem katonai tevékenységből eredően leégett – pálinkafőzést emlegetnek mint okot. Az Árpádokon kívül Csák Mátét, egy Drugethet, a huszita Jiskrát említik mint várurat, aztán a Zápolyaiakat (Zápolyákat vagy Szapolyaiakat – kinek melyik névforma tetszik), itt született a Mohács után királyságig jutó Szapolyai János.
Nekünk a küzdelmes megközelítéshez „járó” parkolót sikerült megtalálnunk a faluban (2 euro), innen száraz, napos időben nem volt kis feladat a vár meghódítása – erőltetett menetben is legalább fél óra volt, nekünk városiaknak. Tulajdonképpen egyenesen vezet föl gyalogos földút a külső vár déli csücskéhez, majd pedig hátulról megkerülve vezet el az északi végén lévő egyetlen bejárathoz. A bejárat előtt pár száz méterrel van a kényelmesebb parkoló, ahová a faluból ÉK-re kiinduló, majd K-re tartó útról a Zsigra felé D-re átvezető kis útról kell jobbra fordulni. Tulajdonképpen a várat épp a túlsó oldalról lehet autóval „megtámadni”, megéri az a kis (kb. 4 km) kör, onnan már közel van a bejárat – nem tudom a parkolás tarifáját, de valószínűleg megéri. A belépő: 5/3 euro (felnőtt/gyerek) – magyar nyelvű részletes ismertetőt (vezető) is adnak a jegyhez. Ez a vár valóban a nagy magyar várak egyike volt, a megmaradt romok is igen tekintélyesek – természetesen a külső vár udvarai a terület nagy részét teszik ki, de a belső vár épületeiből soknak az alsó része, romosan bár, de megmaradt. A nagyon kevés fedett, vagy azzá tett részben van a kápolna és néhány helyiség, ebben van némi kiállítás – ezek inkább csak perceket vesznek igénybe. De a falak nagy élményt jelentenek és a kilátás a környékre csodálatos – a sok ablakhelyről jó fotókat lehet készíteni pl. a Szepeskáptalanról is, jó teleobjektívvel vagy nagy zoommal. A legjobb kilátás természetesen az kerek öregtorony tetejéről van.
A lefelé menet még nehezebbnek bizonyult, mint felfelé, az Achilles-inam vagy három napig emlékeztetett a „hőstettre”. Ezzel együtt valóban a kihagyhatatlan kategóriában volt ezen az úton.
A következő megálló pár kilométerre, Zsigrán volt. Ez egy pici falu, melynek ehhez illően szintén kicsi, természetesen dombra épített, fallal körülvett temploma azonban annál nagyobb kincs. A koragótikus, fazsindelyes hagymakupolás tornyú Szt. Lélek-templomot a XIII. század közepén építették, több évtized alatt készült el. Kéthajós, de ez egy ilyen kicsi térben nehezen értelmezhető, gyakorlatilag a hajó közepén egyetlen oszlop áll, melyből a bordák kiindulnak – a mérete kb. 8×15 m és még a kb. 5 méteres nyílású négyzetes szentély. A falak telis-tele vannak eredeti freskókkal – Szt. László király csatáját a kunokkal ábrázolja. Sajnos egy részét a barokk berendezési tárgyak – szószék, karzat és főleg az oltár – takarják. Itt is van magyar nyelvű leírás – a belépő 1,7/1 euro. Megdöbbentő élmény, igazából nem lehet vele betelni, kevés ilyen teljeset látni, főleg a magyar múltból. Sajnos nem szabad fotózni itt sem, még vaku nélkül sem – amit egyébként megértek, mert sok turista a vaku nélküliséget nem tartaná be és az erős fény nagyon káros a festékre.
Már hosszú árnyékokkal, a lemenő nap fényében sétáltunk egy kicsit Szepesolaszi központjában. A nevével ellentétben nem olaszok, hanem vallonok alapították a XIII. században. Eredetileg gótikus templomát jelentős részben átépítették, tornya barokk/klasszicista, igazából kívülről a hajó formája és a támpillérek árulkodnak a korábbi kezdetekről. Az ablakok azonban több helyen őrzik a gótikus ablakdíszeket, s valószínűleg a belsejében még több részlet. A városháza XV. századi, tornyos épület, jellegzetes szepesi reneszánsz toronysisakkal. Az itteni terepadottságok okán nem orsó alakú a főtér, hanem szabálytalan, melyet főként barokk lakóházak öveznek – a régmúlt, mára köddé foszlott gazdagságról adnak ízelítőt.
2011. augusztus 3.
A következő napot Eperjesen, Sáros megye székhelyén kezdtük. Eperjes igazi közepes méretű város, amely megőrizte középkori városmagjának szerkezetét és sok történelmi épületét. Itt már újra az orsó alakú főtérformát találtuk, annak is a nagyobb változatát. Közepén ennek megfelelően a gótikus templomon kívül még egy XVII. századi evangélikus templom, a régi evangélikus kollégium és még egy középület is áll, a többi részt, a most már sétálóutcát parkok, emlékművek töltik ki. Ennek megfelelően pezseg is az élet, rengeteg bolt, étterem, cukrászda, kávézó, söröző és természetesen könyvesbolt és múzeum várja és fogadja a látogatókat.
A katolikus háromhajós gótikus templom 1330-1515 között épült, de megőrizte tisztán a gótika jegyeit – igaz, Schulek Frigyes 1903-ban újjáépítette, a tornya 1750 körül épült meg, fiatornyos toronysisakkal. Gazdag belső berendezése főleg barokk kori – ahogy az lenni szokott -, azonban gótikus szárnyasoltárt és freskórészleteket is találhatunk a nagy méretű templomban.
Az evangélikus kollégium épülete történelmi események tanúja, ma szépen felújítva áll, sarkán Caraffa tábornok 1687-es vérengzésének, 24 gazdag eperjesi polgár áldozatának emléktáblájával. Ez gyakorlatilag rablógyilkosságnak és koncepciós pernek minősülne. A város jelentős központ volt és maradt a mai napig, a teret övező sok-sok épület nagy része műemlék, többnyire reneszánsz és barokk külsejű emeletes házak/paloták, melyekhez történelmi személyek (pl. Rákóczi, Bercsényi László – a francia huszárság megalapítója, Thököly, Comenius, Eötvös József), illetve események kötődnek. Ha valaki részletesen meg akarja ismerni a házak történelmét, akkor talán egy nap sem lesz elegendő rá, ha nem – mint mi -, akkor egy nagyon jó sétát jelent több megállással. Nekem legjobban a sgraffitós díszítésű épületek tetszettek. Ahogy jeleztem, a főutca le van zárva előttünk, mezei autósok előtt, ezt be is tartatják a helyi szervek (egyébként igazuk van), vagyis a környező utcákban érdemes parkolót keresni, ami nem feltétlenül egyszerű mutatvány.
Ebéd után ÉNY-ra mentünk tovább, először Sáros várának romjait láttuk meg egy hegy tetején – kevés maradt meg belőle és több órás túra lett volna nekünk a meghódítása -, majd a Sáros sörgyár (Saris) mellett vezetett tovább az utunk. Kisszeben következett, mely egy aranyos kisváros, a szokásos orsó alakú főtérrel (itt született Csontváry Kosztka Tivadar).
Itt a teret övező házak egy része már nem a régi, de látszik, hogy igyekeznek a történelmi múltból a megmaradtakat felújítani, növelve a hely vonzerejét – ami nem lehet könnyű. Az útikönyv szerint a valaha 13 városfal bástyából 9 még áll ma is, én kettőt láttam és a „google föld” alapján még néhányat meg lehet találni, de nem könnyű a beépítések miatt. A középen álló épületegyüttes az 1461 után újjáépült román/gótikus/reneszánsz stílusú egytornyú, háromhajós templomból és a mellette álló barokk kápolnából, várostoronyból és egy volt kolostorépületből áll.
A templomban az előtérbe be lehet jutni, onnan szét lehet tekinteni, de az igen értékes gótikus oltárokat, szószéket nem lehet közelebbről megnézni, sőt az oszlopok is jelentősen akadályozzák még a fényképezést is – sajnos az elővigyázatosságot teljesen meg tudom érteni, de akkor is kár érte. A kapubélletek és falba épített sírkövek hálás fotózási témát adnak itt is.
A nap utolsó helye – tovább ugyanabban az irányban – Héthárs lett. Itt egy reneszánsz stílusban átépített XV. század végi gótikus templom áll, melynek belseje megőrizte a gótikát és igen értékes, eredeti berendezése van – oltárok, Lőcsei Pál mester szobrai, szószéke. Ennek megfelelően nem is jutottunk be, csak az üveges ajtóval lezárt „belépőig”. Ami keveset lehetett látni – az oltárt -, az megerősítette a leírásokat, de valójában csak a meg nem látás fájdalma lett nagyobb.
Ezek a kis helyeken lévő emlékek sokszor óriási élményt nyújtanak, ha sikerül bejutni, közelről lehet látni – mint itt is lehetne – nagy mesterek alkotásait. De hát az őrzés megoldhatatlan feladat egy ilyen kis helyen is.
2011. augusztus 4.
A következő napot lazábbra terveztem, de még azt is sikerült „alulteljesíteni”. Az első hely a festői környezetű Jekelfalva volt. A vasúti pálya mellett álló temploma a XIII. század végén épült – ma is tetszetős formájú, gótikus templom, azonban semmi esély sem volt a bejutásra.
Gölnicbánya neve jó hangzású, többet képzeltem bele, mint ami várt ránk. A fémbányászat volt történelmileg a gazdagságának és mai szegénységének is az „okozója”. Fénykorában az ún. hét felső bányaváros központja volt, erre több épülete emlékeztet, pl. a tornyos, tiszteletet parancsoló, bár felújítást óhajtó bányamúzeum is. A Mária mennybemenetele-templom egytornyos, háromhajós kissé átépített gótikus istenháza, melynek legszebb része a tisztán gótikus szentélye. Itt is csak az orgonás karzat alatti belépőbe lehet bejutni. A templom mellett néhány síremlék található, ezeken természetesen német neveket találhatunk, több síremlék vasból készült. A plébánia épülete nem kis építészeti teljesítményt mutat a barokk korból – az épület hosszában kb. 8 métert esik a terepszint, de az épület a mai napig jól áll, igaz, ez is várja a felújítást. Gölnicbányán még egy 1837-ben készült, kétnyílású Gölnic-híd is áll, ma is használatos, gyalogos forgalma jelentős – a folyó túlsó oldalán, a közút melletti új áruházhoz mennek igen sokan rajta.
Hazafelé megálltunk és sétáltunk egy jót Stószfürdőn. A XIX. század második felében kezdett kiépülni a 635-650 m magasságban levő fürdő, melynek hangulatát idézi néhány épülete – melyek felújítása is várat magára. Légúti és allergiás panaszokra tartják jónak a hely klímáját és vizét, parkjában jó sétálni, rövidebb és hosszú kirándulásokat is lehet innen tenni.
Utána leereszkedtünk sokadjára a 450 m magasságban levő bázisunkra, Stószra. Itt született, élt és halt meg (1970) Fábry Zoltán író, publicista, aki a felvidéki magyarságnak a XX. században ikonikus alakja volt. Házát több alkalommal sikertelenül próbáltuk belülről is megnézni, emléktáblája alatt volt néhány koszorú is.
A délután későbbi részében még átmentünk Jászóba, a volt premontrei kolostort megnézni. Bár tudtam, hogy későbarokk, de ezzel együtt kíváncsi voltam rá. Az út melletti nyomornegyed látványa ijesztő volt. Ettől kissé távolabb, Jászóváralján áll az épületegyüttes, amely ma -és gondolom még több évig- nem igazán jól látogatható. Ennek oka, hogy az évtizedek elhanyagoltsága után nagyszabású rekonstrukció zajlik, a kert nagy része építési felvonulási terület. A templomnak elég rövid a látogatási ideje, és a belépő sem lett volna kevés, ha jól emlékszem. A szocialista idők hányattatásai után újra az egyházé lett a régen szép napokat megélt épületegyüttes – kiköltözött belőle a szociális otthon, úgy tűnt. A premontrei rend használhatja újra a helyet, erre enged következtetni a hirdetőtábla több eseménye, és láthatóan élénk kapcsolatuk van a magyarországiakkal.
A karcsú kéttornyú templomhoz mindkét oldalt zárt kolostorudvar kapcsolódik – korábban novíciusképző is működött is. Monumentális és teljesen egységes az épületegyüttes, de azért nem lett kedvencem a barokk stílus.
2011. augusztus 5.
A másik leghosszabb menet következett a hazaindulás előtti napon. Az Eperjestől északra lévő részen, egészen a Duklai-hágóig barangoltunk, jelentős részben a ruszin (az ottani szóhasználattal kárpátukrán) görögkatolikus fatemplomok nyomában.
A Bártfától DNY-ra lévő kis faluban, Hervartóban álltunk meg először. Itt a faluban megőrződött több régi épület, nekem a fazsindelyes, vályogból épült termény(?)tároló kis épületek tetszettek, melyeket világoskékre festettek. Alapterületük nem haladta meg a 20 m2-t, az út felől volt a bejáratuk, azonban a hátsó traktusa – ami a patak felé esik – egy szinttel mélyebb, többnek onnan is volt egy bejárata. Már az is jó volt, hogy van parkoló néhány autónak (egyszerre nem is hiszem, hogy nagy tömegek mennek, pedig megérdemelné).
A templomkulcsot valóban abban a kb. 40 méterre lévő házban lakó néni őrzi, ami jelezve van a bejáratnál, és kedvesen meg is mutatja a templomot, a belépő sem volt drága. A római katolikus templom óriási élmény volt. A régi rendnek megfelelően fallal körülvett az 1593-ban (más forrás szerint a XV. században) tiszafából épült gótikus stílusú épület. Belülről szinte minden négyzetcentimétere festve van, egy része inkább csak textilborítást imitál, nagyobb része különböző korokból származó kép. Nekem a régebbiek tetszenek, a népies barokkok már nem igazán. Szent György és a sárkány, az Utolsó vacsora, a bűnbeesés, valamint egyéb bibliai történek olvashatók le a kis „képes bibliáról”. Nem véletlenül van rajta az UNESCO világörökség listáján! Mint utóbb kiderült, ez a fatemplom tetszett legjobban ezen a napon.
Bártfa a Szepesség egyik fontos ipari, kereskedelmi és szellemi központja is volt a történelem során, a tatárjárás utántól jelentős német népességgel. A városközpont mai képe is ezt mutatja, azonban itt egy téglalap alakú, lejtős főtér fogadja a látogatót, melynek a középső részén a régi városháza áll, és a templom -meglepetésre- az alsó részt zárja le keresztben. A teret övező, általában gótikus vagy reneszánsz indítású, kisebb-nagyobb mértékben átépített épületeket rendbe tették, így érdemesültek az UNESCO világörökségi listájára való felvételre. Természetesen a gyalogosoké a főtér, ahol turista információs iroda is van, szép képes könyvekkel az ország műemlékeiről, természeti szépségeiről – többféle nyelven is. A régi városháza most múzeum – mi nem mentünk be, az útikönyv pedig sok szépet ígért a gótikus és reneszánsz korából.
A Szent Egyed-templom azonban kihagyhatatlan. Nem túl magas összegű belépő ellenében a Steindl Imre által egy tűzvész után újjáépített XV. századi gótikus templomban ráadásul 11(!) teljesen ép szárnyasoltárt is megcsodálhatunk. Kész múzeum! Ilyenkor sajnálja a turista, hogy a templomi fény nem elég igazán jó fényképek készítéséhez, no meg arra sincs igazán ideje, hogy mindenről képeket készítsen – és később mindig az jönne jól, amire csak emlékszik, de kockát nem talál róla. Maga a templom egytornyos, háromhajós nagy épület, a szentély belső magassága itt is nagyobb, mint a hajóé, ahogy ilyet sokat láttunk német területen. Nagyon „egyben van” az egész, természetesen van benne régi sírkő, nagy orgona, sőt még egy icipici, egymanuálos orgonácska, díszesen kifaragott magas szentségház is – ezekből is látszik, hogy Bártfa gazdag hely volt hosszú ideig. A szentély mögött van a régi iskola, aranyos kis épület.
A főtéren és környező utcákban jókat lehet sétálgatni, remek részletekre bukkanhatunk rá, városfalrészletekre, tornyaikra, még egy gótikus külsejű ferences kolostortemplomra, nekem a házak jellegzetes tetőszerkezetei is nagyon tetszettek.
A következő megálló Bártfától északra 10 kilométerre Zboró lett, melynek plébániatemplomát találtuk meg, igaz, nagy keresés nem volt a kastélyt illetően. Az egytornyú, eredetileg gótikus, egyhajós templomot szépen rendbe hozták, melynek alkalmával a meglévő régebbi részeket újra elővarázsolták. A legszebb rész az útikönyv szerint lóhere alakú, szerintem egyszerűen négykaréjos szentély, melynek középső falrésze előtt áll a korabarokk oltár. Ide szerencsével jutottam be, mert egyébként a bejárattól a legrégebbi, legszebb részéből, a szentélyből szinte semmi nem látszott volna.
A főbb úton tovább 26 kilométerre Felsővízközre mentünk – ez egy félkört jelent, a városka nagyjából Bártfa magasságában van. Itt a sportpálya felett lévő Skanzenben jártuk körbe a ruszin népi építészet ide mentett értékeit – a belépő 2/1 euro. Jó kis hely, érdemes szétnézni, mert nagyanyáink használati tárgyaiból is láthatunk többet is, no meg itt nyilvánvaló, hogy milyen jó dolgunk van manapság, mennyivel kényelmesebb, mint a 80-100 évvel ezelőtt élt embereknek.
Innentől ÉK-i irányban a Duklai-hágóra vezető főút környékén lévő falvakban megbújó fatemplomokat kerestük, összesen 8 helyen jártunk. Ezek a XVIII. századtól a XX. század első feléig épültek, nagyjából egy építészeti stílusúak, összességében az UNESCO világörökségének részei. Ruszin görög katolikus vallásúak, ikonosztázaik szépek, szigorú rendszerben sorakoznak bennük a képek. Több helyen bejutottunk, általában 1-2 eurós belépővel, de ezek kiszámíthatatlanok voltak, az egyik helyre épp akkor értünk oda, amikor előttünk érkezett turisták a „kulcsszemélyt” megtalálták. Tulajdonképpen néhányat elegendő látni egy, a téma iránt nem mélyen elkötelezett érdeklődőnek, de azt nem lehet igazán megmondani, hogy melyikek legyenek azok. Mi Mérfalván és Rózsadombon jutottunk be, azok nagy élményt nyújtottak. A többi helyen (Szemes, Ladomérvágása, Felső Hunkóc, Meredély, Alsó Komárnok, Felső Komárnok) nem. Ezek kívülről élményt jelentenek, de nagyságrendileg nem növelték meg az élményt sem intenzitásban, sem mélységében, a gyerekeknek ilyenkor hamarabb elfogy a türelmük.
A fatemplomokról jó kisebb és nagyobb kiadványaik vannak, no és az interneten is rá lehet találni – egyes utak átvezetnek Lengyelországba is. Végül szinte a Duklai-hágónál fordultunk vissza, vagyis a Kárpátok vízválasztójánál. Ezen a vidéken óriási csata volt a második világháborúban, ennek emlékeit számos helyen láthatjuk.
2011. augusztus 6.
A hazafelé napot Szepsiben kezdtük. Szombat délelőtt lévén elég nagy mozgás volt a város főterén, és jól esett sok magyar szót hallani az ott lévő bolt vásárlói között. A főtéren áll a későgótikus katolikus templom. A XIX. században átépítették, de így is jelentős része gótikus. Csodaszép részek vannak, különösen a szentély és az oldalsó kapubéllet. A templom körül nagyon kellemes sétatér van, több, a városhoz a történelme során kapcsolódó személy szobrával, emlékhelyével.
Az utazás vége Kassa lett, itt már 14 éve jártunk a nagyobbik lányunkkal, de az már régen volt. A szombati napnak nagy előnye, hogy könnyen lehet parkolni, így a főtértől kb. 300 méterre tettük le az autót. Az itt is orsó alakú főtér a magyar történelem számos emlékét őrzi, de az útikönyv és a jelenlegi kiírások nem egyeznek meg, így inkább lusta voltam, és a paloták, házak beazonosításával nem bajlódtam. A város egyébként 2013-ra az Európa Kulturális Fővárosa projekt lázában ég, a turista információs irodában nagy molinón Márait hirdetik! Még magyar nyelvű prospektus is volt. A „kötelező” helyeket természetesen körbejártuk: Orbán-torony, Szent Erzsébet-dóm, Szent Mihály-kápolna – a kápolnában épp esküvő volt, így legalább be tudtunk nézni.
A dómba ingyenes a látogatás, azonban a Rákóczi-kriptába már van némi belépő. A pár évvel ezelőtti rekonstrukció óta jobb a kripta állapota, de az ilyen régi épületek gondjai azért sajnos nagyon hamar újra előjönnek – a fal salétromosodása. De nem ez a lényeg, hanem a Rákóczi család és hűséges embereik szarkofágjai. A templom, amely rekonstrukció alatt áll, egy gótikus csoda, így a kriptába lejutásra várakozás is – félóránként lehet – élménydús volt, legalább jól körülnéztünk. Fényképezni nem szabad, így kevesebb emlék maradt meg róla. A Királylépcső az egyik érdekesség – ide is külön belépő kell – ,XV. századi meredek ikerlépcső a felső, ún. Mátyás-oratóriumba. Ez a templom a „kihagyhatatlan” kategóriában van azzal együtt, hogy Steindl Imre újította fel a XIX. század végén, s ekkor alakították öthajóssá. Szépsége, egyedülálló alkotásai és történelmi jelentősége indokolja ezt a véleményt.
A főtér további templomai – barokk stílusúak – nem voltak nyitva, így a séta végén a Miklós-börtön, a Hóhér-bástya, a református templom és a Rodostó-ház együtteséhez zarándokoltunk el. Itt meglepetés volt számomra, hogy a Rodostó-ház (II. Rákóczi Ferenc rodostói házának pontos másolata) előtt Györfi Sándor 2006-ban készült II. Rákóczi Ferenc szobra áll.
Ezzel ért véget a túra.
Denke Gergely
Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Szlovákiáról >>
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Lengyelországról >>
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Magyarországról >>
|
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés