Facskó Ildikó: Torockó, Torda, Nagyenyed – Erdélyi medence – Románia – 2008
Információkban és érzelmekben is gazdag beszámoló Erdély egyik különösen szép vidékéről, a Székelykő és a Tordai-hasadék környékéről – látványos fotókkal
Erdélynél kedvesebb úti cél számomra nem létezik. A természet lenyűgöző szépsége, a hegyek, völgyek, patakok, az ottani magyarok vendégszeretete, kedvessége, közvetlensége, romlatlansága mind-mind azt a benyomást kelti bennem, hogy hazaérkeztem. Pedig nem onnan származom, nincs ott sem ismerősöm sem rokonom, mégsem tudom úgy elhagyni Erdélyt, hogy ne vágyjak vissza. Ezért volt különösen nagy öröm számomra, hogy idei nyári programunk záró akkordjaként néhány napra Torockóra utaztunk.
Korán reggel öten indultunk útnak Budapestről, Debrecenig autópályán robogtunk, majd onnan Berettyóújfalu felé kanyarodva Ártándnál léptük át a határt. Romániába érkezésünk könnyen ment, a gyors útlevél ellenőrzés után rögtön meg is álltunk, hogy a kötelező útdíj befizetését igazoló matricát megvásároljuk. Tudtuk előre, hogy nem lesz könnyű, mert a matricából hiány van, nem is jártunk sikerrel
. Végül csak az ötödik napon vettük meg, addig szerencsére nem volt belőle gond, de érdemes a határtól távolabb eső nagyobb benzinkutaknál érdeklődni, mert hazafelé esetleg ellenőrizhetik. Az autójukat féltő normális utazók Torockót (Rimetea) a Kolozsvár (Cluj Napoca)-Torda (Turda) útvonalon közelítik meg, így csak az utolsó néhány kilométeren kell a kátyúkat kerülgetni. Mi persze a picit rövidebb lehetőséget választottuk, így még Kolozsvár előtt letértünk az főútról. Sofőrünk nem féltette a 200 lóerős terepjáróját, mi megtettük ezt helyette is, bár főképpen a saját testi épségünkért aggódtunk. Az út rázós volt. Nagyon rázós…
Mielőtt rátérnék arra, hogy merre is jártunk, szeretnék néhány általános benyomást megosztani a Kedves Olvasóval.
Utazás
Azt, hogy a román utak jók, csak félig higgyük el. Az igaz, hogy a főútvonalak jó minőségűek, mert nem spórolták ki belőle az anyagot, de olyan élénk a kamionforgalom, hogy sokszor igen nehéz haladni. Nagyváradnál (Oradea) például van egy útvonal, mely elkerüli a várost, de nem érdemes arra menni, mert egy vasúti átjáró miatt a kamionok jó kis dugókat okoznak. A főutak hegyeken és völgyeken keresztül kanyarognak, a kapaszkodósáv pedig ritka, mint a fehér holló. Persze lehet normálisan haladni, de az egyenletesen gyors tempót – legalábbis hétköznapokon – felejtsük el. A helyzetet súlyosbítja, hogy Torockó környékén épül az autópálya, így rengeteg a poros teherautó. Rutinos vezetőknek ajánlott az éjszakai utazás, de csak az erős idegzetűeknek, mert sokszor hiányzik a terelővonal, nincsenek sávok, nincsenek szalagkorlátok, csak a tátongó nagy semmi. Ahogy elhagyjuk a főútvonalat, fel lehet készülni az úttalan utakra. Torockó környéke (a térkép szerint ez az 1-es út, az ember persze jóra számít, aztán jön a csalódás) például olyan, mintha lebombázták volna, hatalmasak a kátyúk.
Környezet
Ha olyan embereket viszünk magunkkal, akikkel Erdély szépségeit akarjuk megismertetni, akkor a határ után kérjük meg őket, hogy néhány órára csukják be a szemüket, mert arrafelé elkeserítő állapotok uralkodnak. Az elhagyatott gyárak és a cigánytelepek látványa még csak hagyján, de az útba eső Bánffyhunyadon (Huedin) elénk tárulnak a befejezetlen giccspaloták, amitől jó érzésű embernek felfordul a gyomra, de ez még csak a kezdet. E néhány nap alatt rengeteget nevettünk, de jócskán akadt olyan helyzet is, mikor sírni tudtunk volna. Egy példa az utóbbira: Szabadidejükben a környékbeliek előszeretettel mennek ki a folyók, patakok partjára kempingezni, napozni, sütögetni. Az autóval (és itt nem csak a Daciára kell gondolni, vannak ott jóval drágábbak is) beállnak a sekély folyóba, így egyszerre megvan az alvázmosás és rögtön a hűsítő vízbe tudnak csobbanni. Néhányan itt ejtik meg az esedékes autómosást is, hiszen így a legegyszerűbb. Mellettük a gyerekek önfeledten pancsolnak, a parton tevékenykedő családtagok pedig egymás társaságában vígan sütnek-főznek, körülöttük szanaszét hever mindenféle szemét, de ez nem zavar senkit, és a piknik befejeztével sem tartják szükségesnek, hogy eltakarítsák.
Templomok
Ha kis falvak között visz az utunk, rácsodálkozhatunk arra, hogy mennyire elhanyagolt minden. Különös azonban, hogy még a legelhagyatottabb kis faluban is megtaláljuk a gyönyörűen felújított vagy újonnan épített ortodox templomokat. Gyakran a semmi közepén emelik ezeket a pompás épületeket, ahol nemhogy hívő, de úgy egyáltalán, élő ember sincs. A gyönyörű magyar templomok (unitárius, református, katolikus) meg sokszor romokban hevernek.
Víz
A vezetékes víz összetétele miatt fogyasztásra nem ajánlott. Egyes források, borvíz-kutak vizei ihatóak, de ezekről is érdemes a helyieket megkérdezni. Legegyszerűbb, ha boltban vásárolunk palackozott ásványvizet. A kis falvakban többnyire csak apró „magazin mixt”-eket (vegyesboltokat) találunk szerény kínálattal, de víz mindegyikben kapható.
Pénz
Bár Romániában már több éve átálltak az „új” lejre, sokan még mindig a régi valutában számolnak, érdemes odafigyelni, nehogy hoppon maradjunk. Pénzt váltani utcai árusoknál nem szabad a határon pedig nem érdemes. Csapatunk csak a harmadik nap Nagyenyeden (Aiud) próbálkozott a pénzváltással, elképesztő eredménnyel. A bankban készpénzzel vásárolt 1 lej 90 Ft-ba került, a kártyáról bankautomatából kivett lej pedig csak 65 Ft-ba. (Ez utóbbi most a reális árfolyam, mert erős a forint.) A tranzakciós költséget még nem tudjuk, de a 65 Ft-os ár még így is lényegesen alacsonyabb, pláne nagy tételnél.
A kézműves termékeket, szuveníreket áruló árusoknál és a magyar szállásadóknál lehet forinttal, euróval és lejjel is fizetni. Boltban, meg egyéb „hivatalos” helyeken természetesen csak az utóbbit fogadják el.
Útikönyv
Erdélyt nem érdemes megfelelő háttér-információk nélkül meglátogatnunk, mert szinte mindenhol magyar érdekességekbe botlunk, és kellő tájékozódás nélkül könnyen előfordulhat, hogy csak nézünk, de nem látunk. Mi elsősorban Farkas Zoltán és Sós Judit Erdély című útikönyvét használtuk, mely tele van hasznos tanácsokkal, információkkal a városok történetétől kezdve a túraleírásokon keresztül a legjobb kávézók, éttermek, szállások címéig. Ezen kívül érdemes még beszerezni egy térképet, ill. az egyes tájakról szóló ismertetőket és persze az Internetet is érdemes böngészni. (Ehhez ajánlom a www.erdely-szep.hu weboldalt, ahol sok hasznos információt és gyönyörű képeket találunk.)
És most arról, hogy merre is jártunk
Torockó, ahol laktunk 1999-ben elnyerte az Europa Nostra díjat. A falu a Nyugati-Érchegység, a Székelykő és az Ordaskő szűk völgyében fekszik. E vidék látványosságai: a kopár sziklafalak, erdős hegyoldalak, a XIX. században épült utcasort alkotó egységesen fehérre meszelt műemlékházak, a gyönyörű népviselet és a festett bútorok. Torockón a Nap a nyári hónapokban kétszer kel fel. Korán reggel megjelenik az égbolton, a Székelykőtől balra, majd elbújik a Székelykő mögé, és csak később emelkedik olyan magasra, hogy bevilágíthassa az egész falut. Ezt a különös jelenséget az 1130 méteres észak-dél vonulatú hegy sajátos alakja okozza.
Torockó főutcája
A Székelykő
Szállást az internet segítségével kerestünk, érdemes jó előre lefoglalni, mert főleg nyáron igen élénk a turizmus. Mi nagyon jól választottunk. Egy szépen felújított ház tornácáról nyílt a szobánk, külön fürdőszobával. Étkezni a földszinti tágas ebédlőben tudtunk, félpanziós ellátást kértünk. A tulajdonos néni kedvessége, segítőkészsége hihetetlen volt. Minden reggel bőséges és finom reggelit kaptunk, a három fogásos vacsora sem hagyott kívánni valót maga után. Minden este más leves, más főétel és finomabbnál finomabb sütemények vártak (na meg persze pálinka). Magdi néni mindent maga készített. Előzetes egyeztetés után átutazókat is szívesen megvendégel. A szellős udvarban, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Székelykőre kipihentük az utazás fáradalmait, majd nyugovóra tértünk.
A második nap reggelén fiatalos lendülettel hármasban nekivágtunk a Székelykőnek. Felhő nem volt az égen, a Nap perzselően sütött, mi a lehető „legjobbkor” kirándultunk: délelőtt tíztől délután háromig…
A Székelykőt Torockóról a legnehezebb megmászni, a kék kereszttel jelzett turistaút a falu központjából indul. Mivel a hegyen csak elvétve akad árnyék, hiszen fák alig vannak, ezért érdemes sok vizet és sapkát, kendőt vinni. Az út végig meredek, egy útikönyv szerint félelmetes (a szlovákiai Hernád-áttörés után egyáltalán nem volt az). A túra kb. 500 méteres tengerszint feletti magasságról indul, a gerinc pedig 1100 méter körül van. Az út meredek sziklák között, csúszós, kissé nehezen járható köveken vezet, a füves rész kevés. Hűsítő forrást csak 900 méteres magasságban találunk, viszont ez forró nyári napokon nagyon jól jön. Én a meredek kaptatóknál mindig mérgelődök magamban, hogy ugyan mire jó ez az önsanyargatás, itt azonban eszembe se jutott dohogni, mert a látvány lenyűgöző: látszanak a környező hegyek, legelők, a torockószentgyörgyi vár és persze maga Torockó is. Nehezen ment a mászás, sokszor meg kellett állni, de a megerőltető gyaloglás valahogy természetesnek tűnt, elvégre a Székelykőre mentünk, melyhez fogható hegy nemigen van. Nem sokkal a gerinc elérése előtt találtunk egy kis árnyas „oázist” ott gyűjtöttük össze a maradék erőnket, majd felértünk a gerincre. Itt választhattunk, hogy a három csúcs közül melyikre akarunk fölmenni. Jobb kéz felé érdemes elindulni, mert az a magasabb (1141 m). Innentől már csak negyedóra volt az út és a csúcsra értünk, melyet a piros-fehér-zöldre festett pózna is jelöl. A Nap tűzött, fa nem volt, a fürkészdarazsak csíptek, de mindez nem volt érdekes.
Arról, hogy milyen érzés ott állni, beszéljen inkább Reményik Sándor Jó
, komoly barátok című versének részlete:
„Ezek a szürke, hallgatag kőszálak
Papok, de nem prédikálnak
Próféták, de senkit nem feddnek
Se vétkes királyt, se vak népeket
Csak állnak s várnak
Mindenkit, aki fáradt,
Mindenkit, aki megterheltetett
…
Nem avatkoznak a mi életünkbe,
De ha hozzájuk megyünk, fölemelnek.”
Miután kigyönyörködtük magunkat nekivágtunk a hazafelé útnak. Mondták, hogy van egy kevésbé megerőltető út is, de nem volt világos, hogy milyen hosszú és pontosan hová vezet, ezért arra mentünk, amerre jöttünk. Míg fölfelé a testet erőlteti meg a túra
, addig lefelé főként fejben kell észen lenni, mert nagyon könnyű megcsúszni és fenékre huppanni. Másfél óra elteltével szerencsésen leértünk a faluba. A Székelykő megmászásához alapvetően túrabakancs, sok víz, uzsonna, naptej, esőkabát szükséges és jó szolgálatot tesz egy teleszkópos túrabot is, amit én addig fölösleges hivalkodásnak tartottam, de hamar meggondoltam magam. Egyébként nem vagyok jó kondiban, de az útikönyvek által írt „szintidőt” simán teljesítettem. Találkoztunk középkorú háziasszonnyal is, aki ha nehezebben is, de feljutott, egyszóval az átlagember nyugodtan nekivághat, csak legyen elég türelme.
A kirándulás minden erőnket kivette, estig csak ültünk a kertben és beszélgettünk, néztük a hegyet és én még mindig nem hittem el, hogy megmásztam ezt a sziklarengeteget.
Harmadik napunkat Nagyenyed (Aiud) meglátogatásával kezdtük. Az út minősége meglehetősen rossz, bő egy órát utaztunk. A főtérről Torda felé vezető úton lévő egyik bankban váltottunk pénzt, a fentebb már említett eredménnyel. A bankautomatánál jó negyedórát elszórakoztunk, mert hiába választottuk az angol nyelvet, csak nem sikerült megértenünk, hogy melyik gomb mire való. Végül három részletben sikerült kivenni a kívánt pénzmennyiséget. E bosszantó kaland után elsétálunk a főtéren lévő középkori eredetű várba, és megnéztük a barokk stílusú református templomot, melynek karzatán egykor a református kollégium diákjai ültek. A Bethlen Kollégium klasszicista épülete a vár bejáratával szemben lévő utca elején található. 1704-ben a Rákóczi szabadságharc idején a labanc seregek támadtak a városra, ám a kollégium diákjai szembeszálltak velük (erről szól Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című regénye). Az iskola látogatható, hihetetlen érzés az ódon falak között a századok óta koptatott lépcsőkön sétálni; azokon a lépcsőkön, melyeket Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós, Bolyai Farkas, Áprily Lajos és Sütő András lába is érintett egykor. Az udvaron megnézhetjük Bethlen Gábornak, az iskola alapítójának emléktábláját, valamint a híres tanárok és tanítványok névsorát.
a Bethlen Kollégium |
a református templom |
Autóba szálltunk, s hazafelé vettük az irányt. A Torockó melletti falu, Torockószentgyörgy (Coltesti) volt a következő megállónk, a település mellett áll ugyanis a Toroczkay-vár romja. Az egyik ismertető füzet szerint a falu szélén érdemes parkolni, s onnan egy kb. egy órás úton megközelíteni a várat. Nekünk nem volt kedvünk újból a napon gyalogolni, ezért a terepjáróval egészen a vár aljáig mentünk. Más turisták is bátrak voltak, átlagos személyautóval is fel lehet menni. Kicsit rázós a szekérút, de jobb, mint a kátyús országút. A várba így kb. negyedórás gyaloglás után érkeztünk. A látvány lélegzetelállító, a panoráma a környező hegyekre, a Kőközi- szorosra, az Ordaskőre és a Székelykőre egyszerűen csodás.
A hangulatot megidézendő álljon itt László Noémi költeményének részlete:
„Ahol a kő követ felejt
s a szikla ormán felleg ül,
A csont a földből felkerül,
a holdsugár árnyékot ejt.
Hiányos árnyék: csendje nagy,
falak merengnek messze benne,
leroskadt, súlytalan falak,
melyeknek mintha mégis lenne
kevéske súlyuk: annyi épp,
amennyi illatos füvek
meghajlításához elég…
Tűnő falak: lég-testűek,
hordják az árnyék hűvösét,
s a táj szívét, mely megremeg.”
Torockószentgyörgyi vár
Háttérben a Kőközi szoros
Délután Torockón tettünk egy könnyed sétát, egyenlőre csak ízlelgettük a falut. Beszédbe elegyedtünk Annus nénivel és Sári nénivel, akik a Gondűző Kocsma környékén egy padon pihentek. A helyiekkel való beszélgetést a magyarok lakta településeken nem szabad kihagyni, életre szóló élménnyel leszünk gazdagabbak.
A falu szélén már felkelt a Nap |
A falu közepén még nem |
Negyedik napunkat teljes egészében Torockónak szenteltük. Először a főtéren lévő Néprajzi Múzeumba látogattunk, ahol 3 lej ellenében a szép régi ruhákat, a torockói népművészet egyéb emlékeit, a vasművességhez használt tárgyakat és régi fényképeket láthattunk. A múzeum nyáron hétfő kivételével 9-től 17 óráig van nyitva, de előfordul, hogy nincs ott senki, ilyenkor érdemes egy kicsit várakozni. Ezután a 180-as szám alatt található Geley Anna magánmúzeumát kerestük fel, ahol Geley Anna lánya, a 80 év körüli Király Anna néni fogadott. Édesanyja két szobát rendezett be múzeumnak, melyek tele vannak gyönyörű varrottasokkal, festett bútorokkal. Anna néni nagyon készségesen beöltöztetett minket torockói menyasszonyi illetve vőlegényi viseletbe, és sokat mesélt az édesanyjáról is. Búcsúzóul elszavalta nekünk édesanyja egy versét, melyben a költőnő fájdalmasan gyönyörűen fejezi ki azt, hogy milyen is magyarnak lenni és magyarnak megmaradni a román tenger közepén. Néhányan meg is könnyeztük. (A magánmúzeumokban egyébként nincs belépődíj, de távozáskor illik hagyni egy kis összeget a fáradozásért, és ha még viseletbe is öltöztetnek, akkor esetleg nagyobbra is nyithatjuk a bukszánkat.)
Az élmény hatására le kellett ülnünk egy közeli kocsmában, hogy megbeszéljük mennyi minden történt velünk e rövid óra leforgása alatt. A pihenő után a 174. szám alatt lakó Ida nénihez mentünk, aki nagyapja suszterműhelyét rendezte be múzeumnak. Ida néni egy nagyon barátságos, kedves, 83 éves néni, aki maga az élő történelem, nála is eltöltöttünk egy órácskát.
Nóri és Márió Anna néninél |
Ida néni tisztaszobája |
Utána a tűző napsütés miatt ismét egy kis szieszta következett. Estefelé megnéztük a hegyoldalban lévő temetőt
. A torockóiak temetkezési szokása egyedülálló, a hegyoldalba vízszintesen, barlangszerűen fúrt kriptákba több koporsó is befér, a nagy családoknak saját külön sírhelyük van. Ezen kívül érdemes még megnézni a falu unitárius templomát is. Torockó lakossága nagyrészt unitárius vallású (ez az egyetlen magyar alapítású vallás), van néhány katolikus, négy néni Jehova tanúi közé tartozik, és kb. 10 család ortodox vallású (ők románok), számukra újították fel a falu közepén álló hivalkodó görög-keleti templomot, melybe nem tudtunk bejutni. Egyébként a község határában egy szépen felújított ortodox kolostor áll, és vele átellenben újabb ortodox létesítményeket építenek, láttuk, ahogy a pópa is tevékenyen kiveszi a részét a munkálatokból.
Ötödik napunk a városnézés és a túra jegyében telt. Először a Tordai-hasadékhoz (Cheile Turzii) utaztunk. Sokan már az első parkolónál leteszik az autót, de nem érdemes, mert lent a hasadék bejáratánál van egy nagy parkoló, és így túra után nem kell fölöslegesen felfelé gyalogolni.
Reggeli legelés |
a Tordai-hasadék |
A hasadékba 3 lej a belépőjegy, oda-vissza nagyjából két óra alatt lehet teljesíteni. Az út a Hesdát-patak mellett/felett vezet, gyakran 200 méter magas sziklafalak között. Egyes mendemondák szerint a hasadékot báli cipőben is végig lehet járni, de nem érdemes ezzel kísérletezni, mert az út nagyrészt éles, kiálló, csúszós köveken vezet. Persze sokan vágtak neki strandpapucsban, de a zárt cipő vagy szandál ezerszer kényelmesebb és kevésbé balesetveszélyes. (Az út nem megerőltető, szinte végig vízszintesen halad.) A Tordai hasadék a legenda szerint úgy jött létre, hogy a kunok elől menekülő Szent László király mögött a hegy kettéhasadt. A természettudományos magyarázat szerint a hasadék egy víz által kivájt mészkőbarlang tetejének beomlása következtében jött létre.
 |  |
A Tordai-hasadékban
A kirándulás végeztével Torda (Turda) városába utaztunk. A külváros képét egyértelműen a cementgyár épületei uralják, piszok és szürke por minden mennyiségben. A főtér ahol a látnivalók nagy részét találjuk egy viszonylag szép, hosszú utcából áll, de nekem valahogy mindenről az volt a benyomásom, hogy igénytelen és elhanyagolt. Torda egy nagy múltú történelmi város, melynek régi fényéből szinte alig-alig látszik valami. Először a főtér északi végén található katolikus templomot néztük meg, ahol az 1568-ban tartott országgyűlésen a világon először mondták ki a vallásszabadság elvét, erre egy márványtábla is emlékeztet. A főtér másik végén álló ótordai református templom megtekintése volt városnéző kirándulásunk utolsó programja. Aki arra jár, feltétlenül látogasson el a tordai sóbányába is, mely állítólag gyönyörű, sokkal szebb, mint a parajdi. Nekünk erre idő hiányában már nem volt lehetőségünk. A nap végeztével Torockón még betértünk a Forrás Borozóba, amelyet a hagyomány szerint 1876-ban Jókai Mór is meglátogatott. A jeles esemény megtörténtét egy fotó is igazolja a borozó falán.
Vasárnap hármunk számára elérkezett a búcsú napja, ugyanis haza kellett utaznunk Budapestre
. Mivel a vonat Gyulafehérvárról (Alba Iulia) indult, ezért utazás előtt még vetettünk néhány pillantást a történelmi belvárosra, mely a várfalon belül található. Gyulafehérvár egykor az Erdélyi Fejedelemség virágzó fővárosa volt, így különösen rosszul esett az, amit láttunk. A román stílusú római katolikus székesegyház felújítását most végzik, nagy valószínűséggel magyar forrásokból, román állami segítség nélkül (itt minden magyar, a tájékoztatók, a feliratok először magyarul olvashatók, csak utána következik a román). A templom gyönyörű, szinte érezzük a történelem szelét. Itt található Izabella királyné, János Zsigmond, Hunyadi János, ifj. Hunyadi János és a lefejezett Hunyadi László kőkoporsója is. A székesegyház mérete, szépsége lenyűgöző. Mint írtam, elég romos állapotban van, de a felújítások után remélhetőleg visszanyeri eredeti pompáját. A nem csekély méretű XIII. századi templomot szinte elnyomja a mellette csillogó villogó 1922-ben emelt ortodox székesegyház, mögötte pedig Vitéz Mihály (egykori havasalföldi vajda, aki 1599-ben Bastával együtt legyőzte Báthori András seregét, és mint császári helytartó gyakorolta az uralkodói jogokat) lovas szobra áll, a román turisták pedig vígan fotóztatják magukat a szoborral. Ezek láttán jókedvünk igencsak megfogyatkozott.
Nyomott hangulatban érkeztünk a vasútállomásra. A nemzetközi gyorsvonat 20 percet késett, a határon 75 percet vesztegeltünk, így végül egy órás késéssel érkeztünk a Keletibe. (És ehhez még számoljuk hozzá, hogy Romániában a magyar időhöz képest egy órával később van.) Az út nagyjából 8 órán át tartott, helyjeggyel együtt (klímás kocsiban) személyenként kb. 8000 Ft-ba került.
Bízom benne, hogy írásom sok olvasót fog arra sarkallni, hogy Erdély e picinyke szegletét felkeresse, hisz ennyi csodát aligha láthatunk máshol. Az utazás bizonyosan életre szóló élmény lesz!
„Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad!” (Wass Albert)
Facskó Ildikó
(A beszámolóhoz felhasználtam Farkas Zoltán és Sós Judit Erdély című könyvének vonatkozó fejezeteit.)
A szerző írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés