Fodor Lajos: Moszkvai útiképek – 2004. szeptember
Erdélyi származású, Amerikában élő szerzőnk először látogatott el a gonosz egykori birodalmában. A városnézés mellett kis történelmi kitekintést is kapunk a szocializmus utóhatásairól – néhány jó képpel
Szeptember 24.
Hát ide is eljutottunk, ahova soha nem vágytam. Talán a régen belénknevelt dogmák, doktrinák következménye ez a visszakozás, talán egészen más, de soha nem kivánkoztam ide. A Sherementievo röptér kiábránditóan kicsi és a légiforgalom is nagyon valószinü hogy kisebb mint mondjuk a Ferihegyen. Nem vártam valami hatalmasat, de azért ennél csak nagyobbra gondoltam. Az útlevélkezelés meglepöen könnyen ment, igaz másnap az egyik kollega mondta hogy több mint egy órát várt a beutazási pecsétért. Tehát minden a régi, azaz kiszámithatatlan. Ha pedig visszagondolok a szinte két-hetes versenyfutásra az idövel hogy megszerezzem a beutazáshoz szükséges orosz vizumot, akkor a kép tökélletes. Ilyen helyzetben Romániaban voltam utojára a ’80-as években, hogy az utolsó percig nem tudtam utazom-e vagy sem.
Miután bejutottam az orosz földre, valami magán taxisok alig hagytak magamra, hogy 130 euroért bevisznek a szállodába. Ezt egy kicsit soknak találtam, még akkor is ha a cég fizeti, és úgy határoztam, hogy busszal is kiigazodom. Meg is bántam késöbb, hogy a vállalatnak spórolok. Miután kijöttem a röptérröl, semmi jelzés vagy tábla nem mutatta, hogy merre is van a busz megálló, ha egyáltalan van. Vagy jó 10 perc idétlenkedés és kérdezösködés után aztán megjött egy busz, és ki tudtam olvasni, hogy oda megy ahova én is igyekszem, a metró végállomásra. Fel is szálltam, de mivel semmi jegyvásárlási lehetöséget nem láttam, megkérdeztem az egyik hazafit, hogy hol is kell jegyet venni. Ö aztán megnyugtatott hogy nyugi-nyugi, annak is eljön az ideje. Mikor aztán a busz megindúlt egy csaj felkelt az egyik ülésröl, körbement és osztogatta a jegyeket, 10 rubelért (~$0.34).
A buszról csak annyit, hogy talán még ocskább volt mint az egykori Temesvári, de a lényeg az hogy „száguldott”. Jó fél órai utazás után aztán végre megérkeztünk a metróállomáshoz is. A pénztárcámat nem lopták el, úgy látszik még él a szocialista etika maradványa, ellenben én találtam 100 rubelt a pénztár mellett. A metrójegy is 10 rubel, s metróval is utaztunk szinte fél órát. A tisztaság nem éppen olyan, ahogy azt a könyvekben irták, a légkondicionálást pedig nagyon ötletesen a nyitott ablakok helyettesittették.
Egy átszállás, aztán hamarosan megérkeztünk, ahol le kellett szállnom. Az átszállás olyan volt mint egyszer-egyszer Tokyoban, na nem tisztaságra, hanem abban, hogy itt is vagy 5 percet kellett kutyagolni a csatlakozó vonatig. 
Elég furcsa érzés fogott el mikor aztán az egyik megállóban egy csonka, tolószékes fiatal katona jött be kéregetni. Hiába, úgy néz ki, hazafinak szép, hösies dolog lenni, csak nem lehet megélni belöle. Ha az ember katona vagy haljon meg, vagy ne legyen semmi baja, de ne legyen teher a társadalom nyakán, mert a politikusok háborúzni akarnak. Az egykori dicsöséges szocializmus fellegvára ide jutott.
Végül miután a felszinre kerültem a Tsvetnoy Bulvar megállónál kiderült hogy Moszkva nem is olyan kicsi, az ötcsillagos Renaissance Moscow szallodát, ahol a szállásom volt még látni sem lehetett. Persze taxi az nem volt, igy hát Fodor, nyomás gyalogolni a hosszu Olympiyskij Prospekten. Egy pár park, cirkusz, templom és egy sportstadion alhagyása után végre megjelent a szálloda épülete is. Már legföbb ideje, enyhén szólva ki vagyok fáradva, hiszen elég sok óra telt el mióta elhagytam Beaumontot.
Másnap, vasárnap, városnézés $20-ért, három óra alatt egy összefogó képet lehet alkotni Moszkvárol. A városnézö buszon, ami legalább 40 féröhelyes Volvo
, összesen csak 4-en voltunk. Nem mondhatom éppen, hogy nagy érdeklödésnek örvend Moszkva. Az utazóiroda egy régi szép épület pincéjében kapott helyet, volt benne két computer is egy asztalon, két dolgozó, de a computer mellett, ami nem tudom tulajdonképpen mi célt szolgált, kézzel irták egy füzetbe a kliensek nevét, útlevél adatait.
A városnézö túra elsö állomása a képekröl ismerös Red Square vagy Vörös Tér a valóságban egy kicsit más mint ahogy az ünnepségek alkalmából bemutatták. Szinte teljesen kihalt, az idö borult, és a hatalmas semmi esetre sem sugároz hatalmat, biztonságot. Inkább elhagyatottságot, szánalmas érzést kelt. Szemben a Lenin Mauzóleum csak sejtteti magát. Nem hogy hosszú sor lenne elötte, de még egy katona sem örzi a bejáratát. Lehet hogy zárva is van, nem úgy néz ki hogy nagy volna az érdeklödés utánna. Személy szerint én nem tartom érdemesnek közelebbröl megnézni. Csak elgondolkozom hogy az egykori „Lenin élt, Lenin él
, Lenin élni fog” szólamra ki is emlékszik még. Ezt nevezném talán dialektikus történelemnek.
A tér jobb oldalán a Történelmi Múzeum impozáns épülete a bal oldalon pedig a St. Bazil bazilika, de ennek megtekintésére már jegyet kell vásárolni. Állitólag Rettenetes Iván épittette és 1561-ben fejezödött be. Ivánnak annyira megtetszett, hogy nem akarta még egy hasonlót, vagy esetleg szebbet épitsenek, s ezért kegyelmességében nem ölte meg tervezöjét csak mindkét szemét kiszuratta.
A következö állomásunk a „Christ the Redeamer” templom, melyet 1994-ben épitettek egy Stalin által lerombolt templom helyén. A „Krisztus a Megváltó” templom állitólag 400 millió dollárba került, s az összeg hivatalosan adakozásokból adódott össze, akkor mikor Moszkva egy része éhezett a 
Peresztroika idején. Vajon honnan is adakoztak volna. Igaz ez áltagosan $40 körül forog személyenként, ami amerikai szemmel nem nagy összeg. Ha azonban havi $200 átlag fizetésröl beszélünk akkor, ninden pénzkeresö személy félhavi jövedelmérol van szó. Persze a nemhivatalos adatok, és az útikalauz szerint az összeg nagy része az államkasszából került ki. A templomon látszik hogy új, tele arannyal és torzképü ikon szentekkel, melyeket állitólag a legismertebb ikonfestök készitettek. A templom tele van, mindenki ájtatosan, meghatottan és csendben nézelödik. A sok pirospozsgás, szakállas jó kövér papok serege pedig úgy járkál és magyaráz mintha az ö tevékenységüktöl függne a világ jövöje. Ábrázatuk inkább tunyaságot, tompultságot és közömbösséget, nem pedig inteligenciát sugároz. Boldogok a boldogtalanok. Utánna gondolva $400 millióból már egy egész szép gyárat lehetett volna épiteni, ami esetleg munkát ad és terméket biztosit a pogároknak. Igaz ezek anyagi dolgok, semmi közük a lelki igényekhez.
A továbbiakban a Tretyakov galleriat, a Puskin muzeumot és a Novodevechy kolostort csak érintjük, az utóbbiról azonban érdemes egy pár szót szólni. Egyike a legrégibb kolostoroknak Moszkvában, III Visiliy nagyherceg alapitotta 1524-ben, és erőditmény szerepét is játszotta a tatár illetve lengyel hóditók ellen. Magas tégla fal és 12 bástya különiti el a környezettöl. Mint érdekesség Napoleon az 1812-es Moszkva-i visszavonulás idején parancsot adott felrobbantására. A rege szerint azonban az éber apácák eloltották a gyutacsokat és az akció kudarcba fulladt.
Következö úticélunk a Lomonoszov Egyetem, de közben elmegyünk az egykori szovjet filmgyártás fellegvára a Mosfilm Studió elött
. Hatalmas területen fekszik és ellentétes érzelmeket kelt, hiszen a rengeteg „nevelö” film mellett nem egy maradandó alkotás is került ki innen. Hirtelen az Embeirsors, a Szállnak a darvak jut eszembe de a valáságban sokkal több volt.
A Lomonoszov Egyetemröl nincs sok emliteni való. Legfennebb az hogy valamikor elég sok romániai „intelektuell” ezt tekintette a tudomány fellegvárának, no meg hogy a bukaresti Scînteia házban elégge jól sikerült lemásolni az épület arhitekturáját. Az egyetem elött zsibvásár, szentképtöl képeslapig mindent lehet kapni hiszen az ottaniak hamar kitalálták hogy ez egy megálló a városnézö buszok számára. A turisták között pedig mindig akad valaki aki „emléket” akar venni és hajlandó pénzt költeni mindennemü giccsre. Az ellenkezö oldalon Moszkva körvonalai rajzolódnak ki a távolban, az elötérben pedig sportcsarnok megviselt épülete ahol a moszkvai olimpia egy része zajlott le.
Az idegenvezetö szerint az átlagjövedelem Moszkvában havi $200, ugyanakkor egy új tömbház lakás a külvárosban egy jobb helyen $150-200,000. Csak tudnám, hogyan üti a széle a hosszát. Az én szállóm lévén napi ~$300, egy áltag moszkvai egy és fél hónapot kell dolgozzon, ha ott akar lakni egy éjjel. Hát igen, még emlékszem mikor a régi jó Romániában egy üveg whisky 600 lej volt akkor, mikor én mérnökként havi 1200 lejt kerestem.
Maga a város nem csunya. Igaz, a dicsöséges évek a tömbházakon kivül nem hagytak sok maradandó emléket. A régi épületek szépek, és ami emlitésre méltó, nagyon sokat tataroztak, ujra festettek. A város ébredezik, és jelenleg az utat keresi a jövö felé. A turistakalauz szerint a KGB megváltozott, teljesen átszervezték. Igaz az államrendszert és vezetöséget még nem lehet kritizálni, de azért ha azt mondják, hogy az amerikai cipö jobb mint az orosz, már nem zárnak be senkit. Hát igen, ez is egy nézöpont.
Szeptember 27.
Na, ma reggel azt hittem, tudom miért fájt tegnap egész nap a lábam, t.i. úgy zuhogott az esö, mintha soha nem akarná abbáhagyni. Késöbb aztán kiderült hogy csak este 5-kor kezdödik a feliratkozás a szimpóziumra, a megnyitó pedig csak este 7-kor. Igy aztán dél körül csak elhatároztam, hogy el kell menni bevásárolni a hölgyeknek, akár esik akar nem. Nem akartam elázni, igy hát úriasan taxival mentem($20), de a taxis is nehezen találta meg az utat, pedig az utikalauzból választottam a végcélt. 
Úgy néz ki a nap bármely órájában Moszkvában csúcsforgalom van, s ha egy-egy föút 7 sávos is egy irányban, azért nem tudja idöben lebonyolitani a forgalmat. Végül is megérkeztünk az Arbat utcába, ahol a turistakalauz szerint érdemes borostyán dolgokat venni. A választék sokkal kisebb mint gondoltam, s a kiszolgálók pedig szinte sértésnek veszik ha valaki megzavarja magányukat.
Az üzletben én voltam az egyedüli vásárló, és volt legalább 4-5 elárusitó, de egyik sem kérdezte volna meg, hogy még is mit akarok. Mikor aztán odaszóltam az egyiknek, nagy kényszeredetten kinyitotta a szekrény ajtaját, és megnézte az árat is, ami érdekelt, mert persze az nem volt kitéve. Es még mondják, hogy Texas-ban lassuak az emberek. Végül is vettem 2 nyakláncot, s még egyet kell aztán nézzek, mert három a leány.
Ebédre aztan egy örmény vendéglöbe mentem. Itt már ketten voltunk vendégek, kiszolgáló pedig csak négy, de viselkedésre semmi sem változott. Bármennyire is igyekeztem, egyiket sem tudtam mosolyra deriteni. Aztán az jutott eszembe hogy Dan Lohner kollegának New Jersey-böl az az emléke maradt a ’70-es évek Romániájáról hogy ott senki sem mosolyog. Úgy néz ki, ez a helyzet Moszkvában is harminc év multán.
Ettem egy tej szinü csirke levest, ipari mennyiségü petrezselyemmel, utánna pedig egy tárkonyos bárányt, ami elég jó volt. Az egészet aztán a Bodoki borvizre emlékeztetövel mostam le, az ár 400 rubel (~$13)
Szeptember 28.
Na végre megkezdödött az International Science and Technology Council által szervezett összejövetel. Mint kiderült, elég „magas” szinten van, az Államtanács (U.S. Department of State) szárnyai alatt müködik. A megnyitón az amerikai, kanadai nagykövetek és orosz akadémikusok után a DuPont cég orosz fiókvállalata igazgatója is szóhoz jutott. Mint kiderült az ISTC 10 éve alakult, hogy elkerülje az orosz tudósok kiszivárgását a terrorista országok felé, miután a Szovjet Unió államokra bomlott. Mikor aztán az egyik szünetben érdeklödtem, hogyan is lehet dolgozni az orosz tudósokkal/intézetekkel, senki sem tudott választ adni. Az utolsó napon aztán kaptam valami cimeket ahol lehet érdeklödni.
Szeptember 29.
Ma még csak szerda, az idö nehezen telik, de nincs sok tennivaló. A tegnapi találkozón kiderült hogy egy orosz dr. napi $30 kereshet, és azt is csak akkor, ha külföldi szerzödésen dolgozik. Igaz ez havi $600, ami a Moszkva-i átlagnak 3x, de azért csak megdöbbentö, hogy még mindig léteznek ilyennemü korlátozások, mig a házak ára a csillagokig ér. Még csoda hogy a tudósok egy része nem külföldet választotta, igaz lehet, hogy nem sok választási lehetöség volt.
Az idö továbbra is esöre áll. Remélem, hogy ki tudom cserélni a repülö jegyet szombatról péntekre. Ilyen sem volt még, hogy szándékosan megröviditsem a kiküldetésem. Hiába, még a magas szintü favágás sem a kedvenc foglalkozásom. Olyan konferenciára, ahol esetleg technikailag érdemes volna részt venni, elég nehezen lehet elmenni, ez azonban beugrott magátol.
Szeptember 30.
Na lassan a sok beszédnek is vége, ma ebéd után volt a záró szesszió a konkluziókkal. Utána, mivel nem esett az esö, úgy határozatam megnézem a Kremlint. És hogy ne nagyon költekezzek, a Metro-val indultam. Kinéztem hogy csak 2 helyen kell átszállni s gondoltam ezt még meg tudom csinálni, nem fogok elveszni. Hát elveszni nem is vesztem el, de a metro csere bizony elég sok járkálással történt. A megállók egy része alaguttal van összekötve, de azért elég gyakran messze vannak egymástól. Végül is a két átszállásból három lett, de a 3-ik nem éppen úgy volt, ahogy az útikalauz irta. Igaz lehet hogy csak én nem igazodtam ki. T.i. a Lenin könyvtár megállónál át kellett volna szállnom, a Dzerzsinskaja megállóig, de azt sehogy nem találtam meg. Vagy jó 20 perc járás után ott kötöttem ki ahonnan elindultam, azaz a Lenin könyvtárnál. Valószinüleg Lenin elvtárs bosszúja volt, mivel nem voltam hajlandó megnézni a mauzoleumját. Lényeg az hogy felszinre mentem és oda is közel volt a Kremlin bejárata, ahol aztan egy újabb kaland kezdödött.
Az elsö sor végén, ami nem is volt nagyon hosszú, a hölgy tudtomra adta, hogy ma csak idegen vezetövel lehet meglátogatni a Kremlint, és arra a másik sorban adják a jegyet. Mint késöbb kiderült, az idegen vezetö az egy egyszerü magnó, és az ára 300 rb ($10). Igaz garanciát is kell fizetni, ami ellenben 1500 rb ($50). Szerencsére még volt annyi beváltott pénzem, mert sem hitelkártyát, sem valutát nem fogadtak el. Mikor aztán megvolt a magnó, vissza az elsö sorba, ahol aztán a belépöjegyet árulják. Ez csak 350 rb volt. Aztán igy felszerelve indultam befele a Kremlinbe, de a katona bácsi a bejáratnál azt mondja, hogy no-no, kézitáskával nem lehet bemenni. Mondom (és mutatom) hogy abba csak a fényképezö gépem meg a turista kalauz van, de ö hajthatatlan volt, a szabály az szabály, azt be kell tartani. Mivel neki puskája is volt, meg oroszúl is jobban tudott mint én, jobbnak láttam nem ellenkezni vele, és mentem megkeresni a csomagmegörzöt. Mint kiderült az egy emelettel alább volt és a dij 60 rb.
Mire aztán végre bejutottam, már kezdtem egy kicsit ketyegni, de mivel az idö szép volt, hamarosan megnyugodtam. Persze a magnót ki sem nyitottam, hanem egyenesen a zsebembe tettem, és az állitólag 2 órai túrát 35 perc alatt tettem meg, minden sietség vagy eröfeszités nélkül. 
Tulajdonképpen nem is tudom, mit vártam a Kremlin-töl. Igaz, egy adott pillanatban szivesen leültem volna az egyik parkba, de már nagyon kellett fütyülni, és a Kremlinbe ilyen mindennapi dolgokkal nem foglalkoznak, semmi köz WC. Szerencsére nem messze a kijárattól volt egy McDonald’s, és ott volt WC is. Még jó hogy nem enni tértem be, mert akkora sor volt, no nem is sor, hanem csak olyan forma tömörülés a kassza elött, ami soha nem halad elöre. Végül aztán úgy határoztam, hogy csak kellene enni valamit, és elmentem a közeli GUM áruházba, egy önkiszolgálóba. Egy pici saláta, egy shish kebab és egy üveg viz 300 rb. Csak azt szeretném tudni, hogyan lehet havi 6000 rubelböl megélni ilyen árak mellett. Igaz a közszállitás nevetségesen olcsó, 10 rb egy jegy, akár a buszon akár a metrón, és egész nap lehet utazni vele.
Visszafele aztán úgy láttam jónak, hogy azért a taxi sokkal kényelmesebb, no meg a lábaim is kezdték felmondani a szolgálatot. Igy aztán kirugtam a hámbol, és a megfelelö $20 fizettem, persze alkudozás után.
A látogatás utolsó napján fel lehetett iratkozni hogy meglátogassuk a Zelinskij és Semionov vegyi kutató intézeteket, az egykori szovjet vegyi kutatás fellegvárát. Vagy 40-50 évvel ezelött lényegesen hozzájárultak a szerves kémia fejlödéséhez. Manapság azonban az egykori dicsösség árnyékában élnek. A berendezés régi, legalább 20 éves, az épület omladozik, a folyosókon menve nem egyszer felnéztem, hogy melyik pillanatban fog valami leesni. Ami pedig a legelemibb biztonsági intézkedéseket illeti, nyomuk se nincs. Egy védöszemüveget sem láttam. A bukaresti ICECHIM egykori épülete fellegvár volt emellett. A kutatók nagy része idös, sokról lehet látni, hogy csak azért dolgozik, mert nincs más megélhetési lehetösége, valószinüleg a nyugdijbol nem lehet megélni. Az egyik ismert prof, jóval 70 felül volt, kitaposott tenisz cipöben és még kopottabb gúnyában.
Az ebédet úgy hiszem a Zelinskij intézetben adták a küldöttségnek, jó szocialista szokás szerint a „protokol” ebédlöben, ahova persze még az orosz kutatók sem voltak meghíva. Ismerös szokás. Visszagondolva az elsö Quickfit cégnél történt látogatásra Wiessbadenbe, ott a cég igazgatója és egyben tulajdonosa is velünk jött ebédelni, kiállta a sort az étkezdében, ugyanazt evett, mint a többi alkalmazott, és ugyanoda ült le, ahol a többi alkalmazott evett. Hát ez az egyik különbség a szocialista és a kapitalista demokrácia között.
Fodor Lajos
Fodor Lajos írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés