Kerékpáros túra a Beregi-síkság Tisza és az ukrán határ által közrezárt területének több érdekes településre, Tarpára, Márokpapira, Csarodára, Tivadarba, Vásárosnaményba és Tákosra.
A vidéket csak térképről, vagy a hírekből ismerőknek annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy nem csak nevében, a valóságban is teljesen sík vidékről van szó. A tájból csak a környezeténél 20-30 méterrel magasabb Tarpai-hegy emelkedik ki.
A táj legmeghatározóbb eleme a víz. A Tisza itt, a Bereg kapujaként emlegetett Vásárosnamény határában egyesül a Krasznával, a Szamossal és az Öreg-Túrral. A Tiszán kívül kisebb patakok, holtágak, csatornák hálózzák be a vidéket, s az évek óta tartó aszály ellenére is megfelelő életlehetőséget biztosítanak a vizet szerető növényeknek, állatoknak.
A környék nagyon alkalmas a gyalogos túrázásra, bár a néhol 7-8 kilométeres faluk közötti távolság miatt inkább a kerékpár használata praktikus. A térséget behálózó közutak közül egyedül a Beregsurányon át Ukrajnába vezető 41-es számú főutat nem ajánlom biciklizésre a túlságosan nagy teherforgalom miatt. Persze, ha nincs más, ezen is végigmehetünk egy-egy rövid szakaszon.
Különböző technikai okok miatt Vásárosnaményban szálltunk meg.
A 25 éve várossá nyilvánított település igazán csak a kárpátaljai rész elszakítása után vált a térség központjává, de a helyi mitológia szerint már Árpád apánk is erre vezette a honfoglalókat. Egy legenda nyomán innen eredeztetik a településrészek nevét.
“Amikor a honfoglaló magyarok a Tiszához értek, és azon át akartak kelni, Zoárd kapitány így biztatta Gergely nevű lovas vitézét: Gergely! Ugorj, no! Amikor az átugratott, azt mondta: No menj! Így lett a Tisza jobb partján Gergelyi és Ugornya a bal partján pedig Namény” – írják múltjukról a helyiek.
(Aranyos! Legalább most már tudom, hogy Lázár Ervin lépkedő fenyőfája, Nagy Zoárd, eredetileg ősmagyar kapitány volt. Vajon nagy mesélőnk tudott-e erről?!:)
A városban szerzett tapasztalatok megerősítették korábbi véleményemet, hogy szerencsésebb valamelyik falut – például Tákost, Csarodát, Tarpát, Tivadart – választani a kirándulások kiindulóhelyének.
Rövid találkozásunk alatt úgy találtam, hogy Vásárosnamény túlságosan elüt a vidéktől. Egy olyan kisvárosnak tűnt, amelyik nagyobbnak akar látszani saját magánál. Szóval olyan volt, mintha valaki nyakkendőt kötne a feliratos pólójához.
A turisták csábítására, tájékoztatására nyitott irodában egyedül a Tiszát említették vonzerőként, ami a város közepétől teljesen külön álló, attól 2-3 kilométerre levő Gergelyiugornyánál folyik el.
A belvárosban rendesen összekeverednek a 100 évvel ezelőtti, a szocializmus betonos korszakában épített és a legutolsó néhány évre jellemző házak. Az összkép nagyon vegyesre sikerült.
A nem éppen kedvező benyomás kialakulásában biztosan szerepe volt annak is, hogy a központ éppen fel volt túrva, ráadásul borzalmas meleg volt.
Mielőtt bárkit is elriasztanék, hadd szögezzem le, a hiba az én készülékemben is lehetett. Vásárosnamény biztosan sokkal szebb, barátságosabb hely annál, mint amilyennek mi éppen láttuk. Más időben, más körülmények között biztosan nagyon tetszene nekünk is.
A városban található Beregi Múzeumot őszintén ajánlom mindenkinek. Az intézmény egyik munkatársa nagyon lelkesen végig kalauzolt bennünket a környék történetét az őskortól bemutató kiállításokon. A régészeti emlékek mellett különböző mezőgazdasági eszközöket, berendezéseket lehet látni főleg a 19. századból.
Különleges öntöttvas gyűjteménye is van a múzeumnak. A megszokott kályhák mellett síremlékeket is kiállítottak. Mint kalauzunk elmondta, a 19. század második felében volt nagy divat a tehetősebb nemesi famíliáknál, hogy öntöttvasból készítettek emléket az elhunytaknak.
Különösen gazdag gyűjteményük van beregi keresztszemes hímzésekből és a szövetek készítéshez szükséges eszközökből. Megtudhattuk azt is, mi az a szapuló, vagy mi fán terem a körmön fonás.
A kirándulást kezdjük Tákoson
A négyszáz lakosú község a növénymotívumokat őrző beregi hímzés egyik központja – a vásárosnaményi beregi múzeumban sűrűn találkozhattunk nevével.
Igazi ismertséget azonban a paticsfalu református templomával szerzett, amit “mezítlábas Notre Dame”-nak is becéznek.
– A mezítlábas jelzőt valószínűleg a döngölt agyagból készült padlóval, a gerendavázas, agyagos sárral tapasztott vesszőfonatos falakkal érdemelte ki, mert ezek elkészítéséhez a sarat mezítláb szokták dagasztani – magyarázta Baráth Menyhértné, Erzsi néni, aki az egyházközség megbízásából a turisták állandó kalauza.
A templom igazi különlegessége az 58 kazettából álló mennyezet, melyet a felirat szerint Lándor Ferenc asztalosmester készített és festett meg különböző virágmotívumokkal 1766-ban
. Ugyancsak a mestert dicséri a gazdagon díszített, malomkőn álló szószék és felette lévő hangvető korona is. A templomhoz, ahogy ezen a vidéken máshol is, fából ácsolt harangtorony kapcsolódik.
Erzsi néni olyan átéléssel beszélt a templom kalandos sorsáról, hogy néha megkönnyeztette a hallgatóságot.Mint elmondta, az 1947-48-as jeges ár gyakorlatilag elvitte a templom falát, csak a váz maradt állva a sarat tartó vesszőfonattal. Részletesen elmesélte, hogyan készítettek, kentek fel egyre újabb sárréteget minden évben a régi helyére.
Húsz évvel ezelőtt újabb kritikus ponthoz ért a templom története. A műemlékvédők a restaurálás előtt álló építményt a szentendrei skanzenbe szerették volna vinni, helyette újat építettek volna a helyére. A tákosi reformátusok azonban ragaszkodtak a régihez, így a teljes lebontás, a gerendák, kazetták, padok és a szószék konzerválása, restaurálása után ugyanazt építették vissza. Csak annyi változás történt, hogy a korábbi terméskövek helyett betonkoszorúra állították a szerkezetet.
– Az 1982-ben készített betonkoszorú a 2001-es árvíznél mentőcsónakja lett a templomnak. Ha ez nincs, az árvíz elvitte volna, mint a házakat. Be jött ide is olyan 15 centiméteres magasságban a víz, de lement, amint átvágták a 41-es főutat – mesélte.
A betonkoszorúnak köszönhetően a talajvíz sem okozott nagyobb kárt a falakban
– miközben a falu házainak többségét ez tette tönkre. Mint Erzsi néni elmondta, a házak többségét, százharmincnégyet kellett teljesen újjáépíteni.
– 2001. december 24-e Tákos újjászületésének napja volt. A 134 házból az utolsó hat december közepére épült fel. Csudával határos módon a beköltözhetési engedélyt éppen december 24-én adták ki a hivatalban. Karácsony szent estéjén, Jézus születésének és a szeretetnek az estéjén, amikor a harang hálaadó istentiszteletre hívta a gyülekezetet
, a templomban együtt voltunk jó kedvű adakozó emberek, szorgalmas munkáskezek, akik hét hónapon keresztül szinte éjt nappallá téve munkálkodtak. De nem csak azok, akik testben itt voltak. A döngölt agyag padlózaton, a kazettás mennyezet alatt az egész magyar nép szeretetét itt éreztük, és hálát adtunk a Mindenhatónak a 90. zsoltárral, “Te benned bíztunk eleitől fogva…” – idézte Erzsi néni a csodás karácsonyt.Az árvíz átalakította a falu képét is. Borzalmas tragédia volt a házak pusztulása, de ennek köszönhetően – ha lehet ilyent mondani – az új házakban nagyon sokan emberibb körülmények közé kerültek. Szerencsére most már arra is ügyeltek, hogy a házak tovább örökítsék a tájra jellemző építészeti stílust.
Kirándulásunk következő állomása, a szomszédos Csaroda 
13. századi református téglatemplom formájában, anyagában és történetében teljesen más mint a tákosi. Az ablakokkal, pillérekkel, oldalkapuval szépen osztott templomhajó, a belőle kiugró karcsú, harang nélküli torony szinte ellentéte a “mezítlábas Notre Dame” puritán, kicsit vaskos külső képének. A sötét fazsindely, a hófehér falak mégis egyformán idekötik mindkettőt ehhez a vidékhez.
A szakértők szerint a templom építésével egy időben készültek a hajó északi falán és a diadalíven ma is látható freskók. Tehát azok a falképek, amelyeket még a nedves vakolatra festettek, s így a festék beleivódott a falba. A diadalíven és a szentély falán látható seccok, azaz száraz vakolatra készült képek száz évvel későbbiek.
Valamikor az egri vár ostromának idején ez a falu is áttért a református hitre, s persze az új vallásba vitte magával a meglévő templomot.
Áldhatjuk sorsot, hogy a csarodai reformátusok is megelégedtek a régi képek lemeszelésével, s nem verték le tégláig a vakolatot
. A diadalív feletti felirat szerint bizonyos Persenyi Gábor meszeltette le a falképeket 1642-ben és virágmintákkal díszítette ki a templom belsejét.
Az elmúlt évtizedekben a későbbi vakolat rétegek eltávolítása után a restaurátorok ismét láthatóvá tették a 800 éve készült belső freskókat. S ha magunktól nem jönnénk rá, mitől olyan furcsák, az itteni kalauz, Gál Miklósné, Piroska biztosan figyelmeztet bennünket, hogy a képeken látható szenteket, apostolokat a világon egyedül álló módon mosolygósan ábrázolta az egykori festő.
Megtudtuk tőle azt is, hogy a 2001-es árvíz közvetlenül nem érte el a templomot, a Tisza az ajtótól néhány méterre megállt. A talajvíz mégis nagy kárt okozott, mert a falakban felszívódva majdnem tönkretette a képeket. Valami só csapódott ki rajtuk. A restaurátorok tavaly fejezték be a tisztításukat. Elővigyázatosságból vakuval nem szabad fényképezni őket.
Mivel a templomra épített karcsú torony nem bírná el a harangot, illetve el sem nagyon férne benne, itt sem hiányzik a jellegzetes faharangtorony, amit a szokásosnál messzebbre, 70-80 méterre a templomtól építettek fel az 1700-as években.
Nem szokásom a kocsmák, vendéglők ajánlása, de akinek van ideje, mindenképp nézzen be a harangláb szomszédságában álló “népművészeti büfébe”. 
Az eredeti formájában újraépített parasztházban kellemes pihenő, kávézás, iszogatás közben jót beszélgethetünk a gazdasszonnyal és férjével, vagy az éppen ott időző turistákkal.
A pihenő után Tarpa felé vettük az irányt. Eredetileg Beregsurány felé akartunk kerülni, de a csarodai büfében szerzett egyik új ismerősünk, Kónya József zsarolyáni lelkész, polgármester lelkünkre kötötte, hogy Márokpapiba feltétlenül menjünk be. Szerencsére szót fogadtunk neki, ahogy később Sonkádra, Nagyszekeresbe is az ő tanácsára látogattunk el. (Mint kiderült, a két nehéz feladat mellett szabadidejében fiatalokat, idősebbeket kalauzol a környéken. A műemlékek mellett jó ismerője a természetnek, a madárvilágnak is.)
Ahogy a többi községben, Márokpapin is felirat fogadott bennünket, hogy hol találjuk a templom kulcsát. A közeli házban Bakó Lajos református lelkész fogadott bennünket. A déli óra ellenére azonnal indult, hogy bemutassa 14. század végi kora-gótikus stílusú templomot, amelynek festett famennyezete, 18. században készült zsindelyes tetőzete és belső berendezése teljesen megsemmisült egy 65 évvel ezelőtti tűzben.
– 1998-ban fogtunk hozzá a felújításhoz. Most már talán lassan kész lesz – kezdte a kalauzolást nem titkolt büszkeséggel.
Mint elmondta, az egykori katasztrófa vasárnap virradóra történt. Az akkori lelkész idegességében nem találta a templom kulcsát. Pillanatok alatt elégett minden. A középkori ajtó is csak úgy menekült meg, hogy egy a faluban élő bivaly erős zsidó fiatalember leemelte a sarkokról, és kihozta a tűzből. Sajnos ahhoz az ő ereje is kevés volt, hogy Auschwitzból visszatérjen, ahová a többiekkel együtt hurcolták el öt évvel később.
A tűz után alacsonyabbra szabták a tető gerincét, a fazsindely helyett cserepet, majd később palát raktak a templomra.
– Korabeli fotók alapján visszaállítottuk az eredeti magasságot, és újra fazsindellyel fedtük be a templomot. De alig végeztünk az épület felújításával, jött a 2001-es árvíz. A Tisza végül a templom szintje alatt 30 centiméterrel megállt, de a víz így is felszivárgott a falakba.
A víz elvonulása után szakaszosan átvágták a 1,2 méter vastag kőfalat, és szigetelőlapokat csúsztattak a résbe. A felújítással nem csak az épület szerkezetében állították vissza a tűz előtti állapotot. Újjáépítették a középkori sekrestyét is, amit a templom reformálódása után a középkorban lebontottak. A sekrestyében most a rekonstrukcióról láthattunk képeket, dokumentumokat. Itt állítják majd ki a templom és a gyülekezet történetét bemutató anyagot is.
Feltárták a belső freskók maradványait, igaz, a tűz nem sok mindent hagyott meg. A restaurátorok láthatóvá tették, konzerválták a külső falon talált 3-400 éves “falfirkákat” is. (Persze, nem szeretnék, ha a turisták újabbakkal szaporítanák őket.:)
A templom bejáratánál egy 15 méter magas fából készült harangtorony áll, amit szintén nem rég újítottak fel. A felirat szerint 1717-ben épült. Érdemes egy pillantást vetni a templom kerítésére is, melybe alig észrevehetően simul bele a környéken régen sok helyen használt “tőkés kapu”. A szerkezete a gémeskutakra, vagy azokra a sorompókra hasonlít, amelyeknél ellensúly (tőkesúly) segíti a felemelést. A különbség, hogy itt nem az emelést, hanem az elfordítást könnyíti meg az ellensúly.
Bakó Lajos elmondta, hogy gyermekkorában ilyen kapu volt a tarpai hegy mindhárom bejáratánál. A kapu megépíttetésével hagyomány megőrzését szeretné segíteni.
A lelkész nem csak a templomról, a természet gazdagságáról is beszélt. A falu határában lévő védett területen több különleges növény és állat, köztük a kockás liliom
, az eleven szülő gyík, vagy a madarak között igazán ritkaságnak számító haris él, amely csak itt és Hollandiának egy kis részén található meg. (Bevallom, én korábban csak versben hallottam róla, ja, és pesti utca (köz) névként. Mint Bakó Lajos elmondta, a haris egy olyan futó madár, amit éjszakai életmódja miatt látni nem nagyon lehet, inkább csak a hangjáról lehet felismerni.
Tarpára indultunk tovább Márokpapiból. Az itteni viszonyok között nagynak számító községet talán leginkább az itt született Esze Tamás kuruc brigadérosról ismeri mindenki. Rákóczi-szabadságharcban vitézkedő talpasok vezérének életét kiállítás mutatja be a helytörténeti múzeumban, ahol a faluról és a hozzá kötődő emberekről más érdekes dolgokat is megtudhatunk.
A falu közepén mostanában fejeződött be egy új hivatali és szolgáltató központ kialakítása. A tér közepét elfoglaló várszerű épületcsoportban a polgármesteri hivatal és egy panzió mellett különböző kereskedelmi és szolgáltató egységek kaptak helyet. Itt áll Esze Tamás és II. Rákóczi Ferenc szobra. A tér külső oldalán található a könyvtár, az iskola, újabb boltok, s a rendőrség, udvarán nyilvános illemhellyel.
Érdemes megnézni az ugyancsak a tér külső szélén álló, eredetileg 15. századi építésű gótikus református templomot. Az épület külső és belső formája az elmúlt századokban sokat változott, de ma is látható néhány részlet az eredeti freskókból.
S a déli kaput ma is ugyanaz a hatalmas faajtó zárja, amit az 1400-as években faragtak 
egyetlen darabból.
A hajdani mezőváros ipartörténeti érdekessége az Árpád utca végén álló 19. századi szárazmalom.A zsindellyel fedett járószínben körbe-körbe járó lovak, marhák hajtották a malomház gépét.
A térről nyílik egy kisebb park, végében a művelődési házzal. A parkban egy nagyon szép, gótikus vonásokat hordozó világháborús áldozati emlékművet állítottak fel. Közelében van a község egykori országgyűlési képviselőjének, Bajcsy-Zsilinszky Endrének szobra. A német megszállókkal szemben nyíltan ellenálló politikus
sírja is a község temetőjében található.
Tarpáról Tivadarba vezetett utunk. A falu határában, az út baloldalán egy érdekes emlékmű készteti megállásra az embert. A bronzból, kőből készített kompozícióval az 1947-es hatalmas árvízre emlékeztetik a ma élőket.
Mint korábban is szó volt róla, sajnos a Tisza emlékmű nélkül is időről-időre arra figyelmezteti az itt élőket, hogy továbbra is a víz az úr. Vagy ahogy Tákoson Erzsi néni idézte a “régi öregeket”:
– Ahol víz folyt, ott mindig víz fog folyni. Bármilyen gát is lesz, meg keresi magának az utat.
Persze a Tisza nem csak félelmetes tud lenni, sőt elsősorban nem félelmetes, hanem egy kedves, szép folyó. Ha Beregben járunk, a templomok, múzeumok mellett és a táj mellett mindenképp ismerkedjünk meg vele közelebbről.
A parti települések mindegyikén találunk kijelölt, figyelmeztető bójákkal ellátott strandot. Vásárosnamény
gergelyiugornyai városrészében lévő üdülőközpont szinte már a Balatont idézi vendéglátóegységeivel. Igaz, az itt található Tisza-parti nyaralótelepet, strandot inkább csak a szolgáltató egységek számában, a főszezoni nyüzsgésben hasonlíthatjuk a Csopakon, Agárdon vagy Keszthelyen megszokotthoz, hisz a körülményeket eleve meghatározza a folyó változó vízállása. Amikor ott jártunk, éppen alacsony volt, de “normális körülmények” között is lehet sokkal magasabb. Ezért jó részt az ideiglenesség jellemez mindent. A hosszabb távra szánt nyaralókat is lábakra építik, így eleve az első emeleten kezdődnek. A földszint többnyire csak egy rács, vagy drótháló, ami körbefogja a ház lábait. Csónakháznak, kerti bútor raktárnak, autó és bicikli garázsnak, ping-pong “teremnek”, vagy más gyorsan és könnyen kipakolható funkcióra használják, hogy a hívatlan vendégként többször is megérkező folyó ne okozhasson nagyobb károkat.
Hasonlóan néznek ki az éttermek is. Az alsó szinteket a nyári szezonban általában a gyorsan elszállítható játékautomaták, különböző pénzrabló berendezések foglalják el. A gergelyiugornyai nyaralótelepen nem rég vízividámparkot is nyitottak hatalmas csúszdákkal, 38 fokos termálvízzel.
Helyi informátorainkra hallgatva mi a közeli Jánd strandját próbáltuk ki. Azt mondták, hogy az jobb a gergelyiugornyainál, mert vízét még nem szennyezi a Tiszába Vásárosnamény előtt beömlő Szamos.
Ahogy más egyszerűbb helyeken, a kimondott “strand” a szárazra került homokos föveny, amely előtt a folyómeder fürdésre használható részét bójasorral zárták le. A folyóvízben ritkán fürdők ne lepődjenek meg azon, hogy ha sodrással együtt úszva pillanatok alatt a “strand” másik végére érnek. S persze azon sem kell csodálkozni, ha a folyónak felfelé inkább csak gyalogosan lehet haladni. A hozzáértőbbek szerint sodrással szemben kicsit olyan az úszás, mintha valaki mozgószalagos futógépen szaladna.
A part talaja az áradások miatt rendkívül egyenetlen. Kicsit úgy néz ki, mint a lövészárkokkal szaggatott táj a hadak elvonulása után. A jándi strandon egy lakókocsiból kialakított büfé működik – hétköznap csökkentett kínálattal és meglepően olcsó árakkal. A dobozos üdítőket szinte bolti áron számolták, ha valaki egészben kért egy-egy litert. De a poharakat így is adták mellé.
A vendéglátás színvonala már a luxus kategóriát súrolta a büfé előtti árnyékvetővel felszerelt padoknak, asztalok köszönhetően.
Itt is a kelleténél több volt a homok. Sokat elhoztuk magunkkal bőrünkre, ruhánkra rakódva. Persze, talán jobb, amikor poros minden, mert a másik lehetőséggel, az esőtől sáros parttal még nehezebb megbarátkozni. Mindezt nem riogatásként írom, hisz így természetes, ahogy van. De ha valaki más körülményekhez szokott, az jobb ha felkészül rá.
A gergelyiugornyaihoz hasonló, csak talán kicsit kisebb üdülőközpont van Tivadarban. A jándi stranddal ellentétben tucatnyi étterem, presszó, büfé települt a fürdésre használt partszakasz mellé. Napközben nagyon kellemes a hatalmas nyüzsgés. Esténként a diszkók és játékgépek zaja a siófokival vetekszik. Mivel a kemping is az üdülőhely közepén kapott helyet, az itt éjszakázni akarók jó, ha érdeklődnek a sátor felállítása előtt arról, hogy a diszkók és szintetizátoros zeneművészek hangfalai milyen irányból terítik zajjal a terepet. Nagyon szépeket mesélhetnék egy sátorban végig élvezett egész éjszakás augusztus 20-i diszkóról néhány évvel korábbról.:((
Ott jártunkkor szinte a szebb tengerpartokat idézte a mederből szárazra került homokos föveny. (A korábban látható fotó) A Tisza itt még kimondottan tiszta. S ha valakinek ahhoz van kedve és pénze, a Balatonnal ellentétben akár motorcsónakkal vagy jet skivel is száguldozhat.
Győrffy Árpád
A beszámoló folytatásában a szatmárcsekei temetőről, a Kölcsey-múzeumról, a túristvándi vízimalomról, a tiszacsécsei Móricz-házról és református templomról, Túr-bukónál szedett sarcról, a sonkádi és a nagyszekeresi református templomról és a Túr kis-bukójáról olvashattok többek között az alábbi oldalon: Győrffy Árpád: Szatmári kalandozások – 2004
Győrffy Árpád további írásai Az Útikalauzban
Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha nem akar lemaradni semmiről
[ninja_form id=5]