Győrffy Árpád: Krakkói gyors – rövid látogatás Lengyelországban – 2008

Győrffy Árpád: Krakkói gyors – rövid látogatás Lengyelországban – 2008

Információk, benyomások a nedeci várról, a wieliczka-i sóbányáról, Kis-Lengyelország fővárosáról és virtuálisan a dunajeci tutajozásról. A beszámolót sok kép és térkép illusztrálja

December első napjaiban egy rövid kiránduláson Dél-Lengyelországban jártam a lengyel idegenforgalmi hivatal vendégeként. Krakkót és környékét már korábbi útjaim során is többször érintettem, de az idő mindig kevés volt a valódi ismerkedésre. Így volt ez most is, az utazással együtt háromnapos túrán. Arra szerencsére elég volt a másfél nap, hogy újabb fotókat készítsek, és végre élőben megnézzem a wieliczkai sóbányát, melynek sófaragóival, vagy inkább sószobrászaival már többször is találkoztam turisztikai kiállításokon.

Szomorkás időben indultunk egy szerdai reggelen Pestről. Az eső igazán nem tudta eldönteni, hogy mit akar, annyi azért jött belőle, hogy minden vizes legyen. Egy mikrobuszban kaptam helyet, aminek vezetője, Nemoda Levente közel két évtizede jár különböző csoportokkal Lengyelországba. Ezalatt töviről-hegyire megismert minden érdekességet és érdekes embert. Részletes előadásait hallva már-már azt hihetnénk, hogy a Panoráma szlovák és lengyel darabjának szerzőjével utazunk együtt. De ahogy ő is utalt rá, ő fiatalabb kiadású az érintett könyveknél. Nemcsak ismeri, rajongója is Lengyelországnak. Az út során szerzett információk jelentős részét neki köszönhettem.

A mintegy 260 kilométeres szlovákiai szakasz gyönyörű tájakon halad át. Ez még az esős, borús időben is kiderült. Közvetlenül érintettük, vagy legalább láttuk a Zólyomi-dombságot, az Alacsony-Tátrát, a Fátrát, a Magas-Tátrát és az első szakasz végén a Keleti-Beszkidek Gyenini-hegyláncát.
Eleinte jól haladtunk, a hegyek közé érve már lassult a sebesség az előzéshez nem igazán optimális kanyargós, havas, latyakos út miatt. Ez alól persze kivétel volt, az autópályán megtett szakasz. Összegségében elfogadható volt a tempónk.
A szlovákiai szakaszból talán csak Zólyom várát emelném ki, ami közvetlenül is kapcsolódik fő úticélunkhoz, Krakkóhoz. Nagy Lajos lánya, Hedvig – vagy lengyel nevén Jadviga – itt választotta ki férjét, Jagello Ulászlót. Leventétől tudjuk, hogy a környéken szívesen vadászó Nagy Lajos állítólag azért az itt sűrűn előforduló vihar előli menedék lehetőségnek építtette a vár elődjét. A helyét, afféle isteni jelként, egy a felhők közül előtörő fénysugár mutatta meg. Hogy ebből mennyi volt igaz, én nem nagyon fogadnék rá. Az biztos, hogy a várnak fontos szerepe lehetett az egykor erre vezető borostyán és sóút védelmében. Kellett egy hely, ahonnan garantálni lehet az utazók biztonságát.

Rövid időre megálltunk pihenni Donovalyban, ahol egy nagyon hangulatos étterembe tértünk be. Az árak magyarul is szerepeltek az étlapon, és a személyzet is értette a kérdéseket, kéréseket, ami nem csoda, mert korábban a vendégek fele magyar volt. Azóta hallottam a rádióban, hogy az idei szezonban jóval kevesebb honfitársunk keresi fel őket. Mint elmondták, ők már saját bőrükön érzik a politika által megrontott szomszédi viszony anyagi kihatásait.
Az étteremben a korábbi utunkról megmaradt koronánkat kávéra, teára, WC-re költöttük. Egyébként már akkor is fizethettünk volna akár euróval is.

A felújított fogadóközpont gyalogoshídja Donovalyban

Rózsahegyig (Ruzomberok) a megszokott krakkói úton mentünk, de ott elfordultunk keletnek, Poprád (Poprad) irányába, ahonnan Késmárkon át (Kezmarok), észak-kelet, észak-nyugat felé haladva jutottunk a határ tulsó oldalán Nedecre (Niedzica). Az általam és talán mások által is korábban járt krakkói útvonaltól annyiban tértünk el, hogy most Zakopanét nem nyugatról, hanem a keleti oldalon kerültük meg.

Szlovákia északi részén már ilyen havas hegyeket láthattunk

Mielőtt még átléptük volna a határt, Levente bemutatta a társaságnak Zubrowkát. A neve alapján lehetne egy ifjú hölgy is, de valójában egy igazán lengyel vodkáról van szó. Nekem a 70-es évek második felében egy ideig az egyik kedvencem volt, így régi ismerősként találkoztunk újra. A Zubrowka vodka kicsit zöldes színű, enyhén édeskés zamatát és színét az üveget végigérő bölényfűszál adja, no és a füvet szerető, s azt sűrűn öntöző bölények. (Később Krakkóban fél literes üveggel 22-30 zlotyért (PZL) láttunk, vásároltunk. Ha valaki fű nélkül szereti a vodkát, akkor választhatja a Wyborowat vagy a Wisniowkat is. Itt jegyzem meg, hogy a zloty akkor éppen 71 forintot ért az án itthoni váltásom szerint.)

Nedec-vára

Lengyelországban az első megállóhelyünk a Dunajecen kialakított két mesterséges tónál, a Czorsztyńi- és Sromowieczki-víztározónál Sromowce-ben volt. Annak a hatalmas gátnak, illetve az arra épülő erőműnek a közelében, ami a két mesterséges tavat szétválasztja. A terület az egykori Szepesség Lengyelországhoz került északi csücske, a történelmi Magyarország egyik legészakibb része volt az 1. világháborúig.

A táj a szlovák-lengyel határ közelében

A Dwor étteremben kapott, helyi specialitásokból – grillezett füstöltsajt, különböző zöldségek, káposzta – összeállított, népzenével aláfestett késői ebéd után már alkonyodott, amikor a völgyzáró gát fölé magasodó Nedec várához értünk. (Szlovákul Nedece, lengyelül Niedzica)
A várat, illetve annak elődjét a Berczeviczyek építtették 1325-ben. Akkor még a folyóhoz hasonlóan Dunajecnek, azaz Kisdunának hívták. (A Visztulába ömlő folyónak a nevén kívül más köze nincs a Dunához.)

Nagyobb térképre váltás 

Az “A” betűvel jelölt helyen áll Nedec vára – a plusz jelre kattintva a térkép itt is nagyítható, az egérrel a megfelelő helyre mozgatható

Az egyre nagyobb erődítmény a közel hétszáz éves fennállása alatt végig lakott volt, miközben nagyon sokszor gazdát cserélt. Több más mellett volt a Drugeth, a Zápolya, a Horváth, a Laski és a Salamon család birtokában, sőt a egy rövid időre a Berzeviczyek is újra megszerezték. Érdekes módon a terület elcsatolása után is megmaradt a Salamonok tulajdonában. Az utolsó lakója, Alapi Salamon Géza özvegye, Bethlen Ilona grófnő 1943-ban távozott a várból. A háború után kifosztották, majd államosították, 1949-ben került a Lengyel Művészettörténeti Társaság kezelésébe, akik ma is működtetik.
A várhoz több érdekes legenda és valós történet kapcsolódik. Valós alapokon nyugszik például az, hogy a Berzeviczyek egyik tagja a 18. században benősült az inka uralkodói családba. A legenda egyik változata szerint Nedec várában rejtették el az inkák kincsét, a másik változat megelégszik annyival, hogy itt csak a kincs helyének hurokírásos leírását találta meg a Berzeviczy és inka pár egyik késői leszármazottja 1946-ban.

Nedec vára alkonyat idején

A sziklára épített erődítmény közvetlenül a Dunajec folyó partján áll. Eredetileg 80 méterrel magasodott a víz fölé, de a mesterséges tavak közötti vízlépcső létrehozásával 50 méterrel megemelték a szintet. (Talán érzékelhető a helyzet azon a képen, amelyiken az idegenvezetőnk a vár makettjén mutatja a mai vízszintet.)
Ma a vár legfiatalabb részében – az alsó várban – egy középkori hangulatú szálláshely működik 35 férőhellyel. A legrégebbi részekben a vár történetét, illetve középkori bútorokat, viseleteket, életet bemutató kiállítás látható. Az egykor magtárként és spejzként is használt szobákban például most börtönmúzeum van. A felső vár és a középső vár teraszáról nagyon szép kilátás nyílik a víztározóra – még sötétben is. 🙂

Képek a várból

Kilátás a középső vár teraszáról a völgyzáró gátra és a víztározók déli részére

A várhoz vezető út mellett álló házikók szerint tavasztól őszig nagy élet lehet a környéken. Persze, a decemberi estén mindegyik zárva volt.

Tutajozás a Dunajecen – most csak virtuálisan

A várnéző után a gát alatt lévő fogadóközpontban bemutatót láthattunk a környék legismertebb turisztikai attrakciójáról, tutajozásról. A kirándulás az egykori lengyel-magyar, ma lengyel-szlovák határfolyón, a Dunajecen zajlik. A túra a víztároló közeléből, Sromowce-ből indul és Szczawnicáig vagy választás szerint Kroscienkóig tart. A rövidebb változat hossza mintegy 20 kilométer, a szintkülönbség 64 méter, az ideje körülbelül 2,5 óra. A másik változat néhány kilométerrel hosszabb. Az igazi szépségét az adja, hogy a folyó itt gyakorlatilag keresztül vágta a Pieniny-hegység egyik vonulatát, így néhol a víztükörtől számítva 500 méterre magasodó sziklacsúcsok között kanyarog. (Lent a Dunajec leglátványosabb szakasza a Google térképén)

Nagyobb térképre váltás 

A dunajeci tutajozás legszebb szakasza

Mivel tőlünk is sok turista jár erre, ezért magyarul is vannak információs anyagaik, de a mi nyelvünkön vezetést még nem tudnak biztosítani. 170 éve gyakorlatilag ez a fő elfoglaltság és pénzkereseti lehetőség a környéken. Az egészet egy 910 tagú egyesület működteti, a tagok közül több mint 500 tutajosként dolgozik. Évente körülbelül 250 000 utasuk van, a többség lengyel, negyede-ötöde külföldi. Egyénileg és csoportosan egyaránt fogadják a turistákat, de csak akkor indítanak új járművet, ha legalább 10 utas összegyűlik a 12 helyre.
A tutajok nem tömör farönkökből vannak, hanem csónakszerűen kivájt alkalmatosságokat erősítenek össze. A végükre fenyőágakat kötöznek vastag rétegben lökhárítónak. Annyira adnak a biztonságra, hogy a tutajosok három évig tanulják a munkát, és a végén vizsgázniuk kell. Baleset még nem volt.
A szezon áprilistól októberig tart. Azt mondják, a vidék szeptemberben, októberben a legszebb. 2009-ben 44 PZL az ár fejenként – ez egyúttal az itt található Pieninski Nemzeti parkba is jó belépésre. Ha valakinek kevesebb az ideje, vagy zárás előtt érkezik, akkor félút előtt is beszállhat. Így másfél órás az utazás, a legszebb részek így is benne vannak a programban. Esőben is mennek, ilyenkor esőkabátot adnak – vagy várnézést javasolnak.
Az első tutaj reggel 8.30-kor, az utolsó 17 órakor indul. Visszafelé busszal lehet jönni, ehhez előre meg kell venni a jegyet. A buszra maximum 40 percet kell várni.

Képek a tutajozást bemutató filmből

Ennyit tudtunk meg egy rövid tájékoztatóból, meg a kapott anyagokból. A tutajozást bemutató CD néhány képe szerint valóban érdekes lehet a kirándulás.

Wieliczka

Második nap délután egy kisebb csoporttal kiugrottunk a Krakkó központjától 12 kilométerre lévő városkába, ahol a híres Wieliczkai sóbánya található.

Nagyobb térképre váltás 

A Wieliczkai sóbánya (B) megközelítés Krakkó központjából (A) – a bányatelep közelében több nagy parkoló működik ajándékboltokkal – persze, a bányatelepen is lehet pénzt költeni

A kalauzunk most is Levente volt, aki nemcsak szóban, írásban is segített bennünket. Az Élet és Tudomány 2007. júliusi számában Ráday-Pesthy Pál Frigyessel írt közösen cikket A Wieliczkai Sóbánya. Sószobrok címmel. Magáról a természeti formációról ebben az alábbi olvasható.

A só kikristályosodási folyamata mintegy 15 millió évvel ezelőtt kezdődött meg. A Miocén tenger fokozatos kiszáradása indította el a tengervízben lévő oldott sók kicsapódását. A wieliczkai sólerakódás mai formációja a Kárpátok hegyeinek a Miocén tenger vizének elpárolgása után történt kiemelkedésével kapcsolatos geológiai mozgások során alakult ki. Wieliczka környékén már 5000 évvel ezelőtt is űzték a tengervízből történő sókinyerés mesterségét. Bepárolták a felszínen található sós forrásokból eredő sósvizet. A felszíni források kimerülésével a föld mélyében kezdték el keresni a sósvizet. Mind mélyebb és mélyebb aknákat ástak, mígnem rá nem találtak az első kősótömzsökre. A kősótömzsökre rátalálással és azok rendszeres fejtésének megindulásávál sem szűnt meg azonban a felszín alatti sósvizek bepárlással történő hasznosítása. A sóbepárlási eljárást egészen 1724-ig folytatták, majd közvetlenül az első világháború előtt újraindították ezen eljárást, az akkori időben modernnek számító vákuum-bepárló üzemben. A sósvizet ennél az eljárásnál a telepek vizes öblítésével nyerték. (Az első időkben a sótömbök permetezésével, később kamrás és furatos átmosással.) A só kitermelését folyamatosan a középkortól 1996-ig folytatták. Kilenc évszázad alatt mintegy 7,5 millió m3 sót termeltek ki ebben a bányában. 1996-ban abbahagyták az ipari termelést, s ma már csak azt a sómennyiséget bányásszák ki, amit a turistáknak adnak el.

A bányába egyénileg, lengyel vezetéssel induló vegyes csoportokhoz kapcsolódva 48-49 PZL a belépő 2009-ben a szezontól függően. Mi siettünk is, meg szerettük volna, ha Levente hangosan kalauzolhat bennünket, így önálló idegen nyelvű csoportként vettünk jegyet. Persze, ilyenkor is kötelező a lengyel idegenvezető, hogy vigyázzon ránk. A jegy így 11 PZL-el több, de a tempót is magunk határozhatjuk meg.
Az idegenvezető arra is ügyelt, hogy csak az fotózzon, aki ehhez megváltotta a jegyet (10 PZL). Igaz, annyira nem vette szigorúan, de vaku villogtatással nem kell idegesíteni. Én váltottam jegyet, így nyugodtan kísérletezhettem vakuval is nélküle is, de nem igazán jó eredménnyel. A meglévő fény nagyon kevés volt – állványhoz nem volt idő -, a vakut pedig nem szerette a só (vagy fordítva). Bárhogy is igyekeztem, vagy elnyelte a fényt, és sötét lett minden, vagy visszatükrözte, és így beégett a kép. Különösen nagy gond volt a domborműveknél. Talán több lámpával lehetett volna jó képeket csinálni…
A bányában nagyon vigyázzanak a vendégekre. Indulásnál számítógépbe rögzítették a pontos létszámot, majd visszafelé ugyanezt tették, nehogy valaki elvesszen. Ha mégis előfordulna, akkor megkeresik, ami 500 PZL-be kerül. (Több személynél talán adnak kedvezményt. 🙂
Az út első szakaszát egy fából készült szűk “lépcsőházban” tettük meg. Olyan volt, mint valami csigalépcső, csak éppen szögletes kiadásban. (Ha valaki nem szereti az ilyen szédítő gyaloglást, külön díjért mehet lifttel is.) Összesen 314 lépcsőfokot mentünk a túra kiindulási pontjáig, ezalatt 54 lépcsőszintet haladtunk. Az lépcsőzés kemény tempóval több mint öt perces volt.

A lépcsőház	Az egyik folyosó

Maga a bánya legfelső része 64 méterrel van a föld felszíne alatt, a legalsó rész pedig 327 méterre, de mi ennek feléig sem jutottuk a kétórás kiránduláson. A 300 kilométernyi járat kilenc szinten helyezkedik el, a kisebb-nagyobb kamrák száma háromezerre tehető. A bányát harminc évvel ezelőtt felvették a világörökségi listára a kulturális és természeti kategóriában, 1994-ben pedig lengyel történelmi műemlékké nyilvánította az akkori köztársasági elnök, Lech Walesa.

A bányáról szóló kiadvány ábrája a szintekről

A bánya legszebb járatai a leírások szerint a központi részben, az I-V. szinten vannak, ahol jórészt a túraútvonal is végig halad. Persze, erről legfeljebb valami ábrán lehet így tájékozódni, hisz sokan vagyunk, akik még egyetlen vízszintes síkon is el tudunk tévedni, nemhogy többen. Igazán csak annyit érzékeltünk, hogy különböző formájú, technológiájú járatok váltották egymást. Hol ember vastagságú gerendák vettek körül bennünket, hol maga a szépen megmunkált só jelentette a falat.
A végigjárt útvonal állítólag 2 kilométer hosszú – nekem sokkal többnek tűnt -, ami során a lépcsőház 64 méteres kiinduló pontjától további 71 métert megyünk lefelé három szintet érintve. Közben húsz “kamrát” néztünk meg, köztük néhány hatalmasat.
A kamrák jelentős részét kápolnaként rendezték be, vagy valamilyen lengyel történeti személyhez kapcsolódott. Mindenhol szentek, híres emberek szobrai sóból kifaragva. Kopernikusz, Nagy Kázmér, Goethe, Pilsudski, II. János Pál és persze Szent Kinga, IV. Béla lánya. A legenda szerint itt találták meg a bányászok azt a gyűrűt, amit ő valahol Máramarosban egy másik bánya mélyére dobott, hogy a megtalálója elnyerje a kezét. Így lett a felesége Szemérmes Boleszláv krakkói és szendomíri hercegnek.
Sokaknak érdekes lehet, ahogy gépekkel, eszközökkel, szobrokkal és bábokkal bemutatják a bányászok munkáját, életét és a bánya működését. Az egykori bányatűznek emléket állító “kiégett kamrában” láthattuk a járatokban a robbanásveszélyes metángáz után lánggal kutató “vezeklőket”, a görbülő, szétroppanó oszlopokon a bánya talajának ma is zajló mozgását, megnézhettük a komplett lóistállót, ahol egykor valóban életük végégig tartották a lovakat, amelyek a lifteket (járgányokat), csilléket, szivattyúkat mozgatták.

Kopernikusz	A vezeklő
Az istálló	Lóval hajtott emelő
A lengyel vezetőnk átvilágítja a sót	Munkások a bányában

A megtalált gyűrű legendája

Mozog a só

A Pilsudski terem

A bányarém – szemben 

A legnagyobb látványosságot nekem a Szent Kinga-kápolna jelentette. Az 54 méteres hosszúsága, 16-17 méteres szélessége és 10 métert meghaladó magassága alapján nem is igazán jó rá a kápolna név. A hatalmas sóterem falain szobrok, domborművek örökítik meg a Bibliából ismert jeleneteket. Itt áll II. János Pál szobra is, a főoltárnál pedig a névadó Szent Kinga szobra látható fehér sókristályokkal a háttérben.

A Szent Kinga-kápolna

Az utolsó vacsora sóból formázva

II. János Pál szobra Leventével	Szent Kinga

A bányában több nagy konferenciaterem van. Jártunk egy önkiszolgáló étteremben, ahol a falakat szép fafaragásokkal díszítették, egy másik helyen több ajándékbolt, büfé működött. Van több tó, egyiken korábban csónakázni is lehetett. Voltunk egy rendkívül magas teremben, ahol a 2. világháború alatt a koncentrációs táborból idehozott rabokkal repülőalkatrészeket készíttettek. Találkoztunk a Bányarémmel is – másik nevén Kincstártnokkal -, aki csúnyának valóban csúnya, de a bányászok hite szerint jó lelkű, és megmenti őket, ha baj van.
A túra végén a Danilowicza kamránál 135 méteres mélységben értünk a lifthez, ami felhozott bennünket a föld alól a földszintre. Egymás fölött két lyukacsos falu fémketrec volt. Mindegyikbe 9 utast préseltek be. Ezt szó szerint kell érteni, valóban mozdulni sem lehetett egymástól. A kisérőnket már alíg tudták beszorítani mellénk, ráadásul még az ajtót is be – illetve ki – kellett csukni valahogy, mert befelé nyílt. Fény csak a lyukakokn át szűrődött be egy kevés. Szóval, nagyon izgi volt. Már csak az hiányzott, hogy meginduljon a visszaszámlálás. Ez végül elmaradt, csak egy éles csengőhang jelezte az indítást. Aztán lift fel, gyomor le, másodpercenként 4 méteres sebességgel száguldottunk a napfény felé. Fent aztán újra csend, majd egy hatalmas fuvallattal kiegyenlítették a két szint közötti légnyomás különbséget, hogy megóvjanak bennünket a keszonbetegségtől.

A liftek egymás fölött	Külső kép a bányáról a túra után

Érdekes kirándulás volt.

Krakkó (Kraków)

A lengyel koronázó város régóta egyik kedvenc helyem, bár igazán nem ismerem. Az a barátságos hangulat fog meg, amit már az első pillanatban érezni lehet, ha valaki az óvárosba – a Stare Miastoba – ér. Természetesen csak erről a szűk területről vannak igazán benyomásaim, arról még kevesebbet tudok, hogy a város távolabbi részeiben milyen az élet. Nova hutai szállásunkról közlekedve annyit mindenképpen megtapasztaltam, hogy a közlekedési lámpák összehangolása még a nálunk megszokottnál is rosszabb. Mintha direkt szerveznék úgy, hogy minden lámpánál meg kelljen állni. Arra már Levente hívta fel a figyelmünket, hogy a krakkói utakat nagyon jól felszerelték videokamerákkal, így senki se csodálkozzon, ha a saját felvételeken kívül ajándék mozit is kap a kirándulásról – persze, számlával együtt.

Nagyobb térképre váltás 

Az óvárosra visszatérve nem hagyhatjuk ki a mellette kanyargó Visztulát a partot szegélyező parkokkal. Ha valaki még nem járt Krakkóban, elég, ha a Google térképére pillant, nyomban megérti, hogy az én autóktól, zajtól irtózó gondolkodásomnak miért tetszik annyira ez a hely. Az óváros egy szabályos szigetként ékelődik a forgalmasabb környezetébe. Nem elég, hogy az autóforgalmat szinte teljesen kiterelték a Stare Miastot körbefogó utcákra, ráadásul még egy 50-100 méter széles zöldsáv, az egykori városfal helyén kialakított park is védi, szépíti a belső részeket. Mintha az óváros méretét is a turistákhoz szabták volna. Minden irányban kellő szélességű ahhoz, hogy a benn lévőnek egy önálló világnak tűnjön, ugyanakkor könnyen bejárható, megismerhető. Ha valakinek esetleg így kevés lenne, néhány utcányival távolabb megtalálja az egykor iparosoknak alapított későbbi zsidónegyedet, a Kazimierz-et.

Szerencsésen kifogtuk az időjárást. Ha nem is sütött végig nap, megfelelőek voltak körülmények a városnézéshez. A hangulatot csak fokozta a Rynek Glowny (Főpiactér) közepén rendezett karácsonyi vásár az egykori Posztócsarnok, a Sukiennice mellett. A hűvösebb idő ellen nagyon hatásos volt az ott mért grzaniec galicyjski, a speciális fűszerezésű forraltbor bor és a punccsal rokon Fen spatea, ami szilvapálinka, gyógynövények, citrom vanília és tea keveréke.
Első alkalommal a tér déli sarkához átlós irányban kapcsolódó Grodzka utcán át érkeztünk. Talán innen a legszebb a találkozás a 200×200 méteres nagyságú területet körbefogó és kitöltő műemlékegyüttes látványával. Előttünk közvetlenül az itt aprónak számító Szent Adalbert templom bizonyítja, hogy a reneszánsz és a gótika előtti korszak is szép lehetett ezen a vidéken. Mögötte hosszan elterpeszkedik a már 626. évében járó Posztócsarnok. Innen egyszerre lehet látni az épület első korszakának gótikus jegyeit őrző hosszanti árkádsort a később fölé épített reneszánsz pártázattal.

A Posztócsarnok dél-keleti homlokzata

A csarnok dél-nyugati végét záró szép lépcsőfeljáróttól néhány méterre különös mementóként áll az egykori városházából megmaradt torony. Tagbaszakadt formája csak felerősíti a Posztócsarnok vonalainak egyszerre játékosságot és rendezettséget sugárzó hangulatát. Az északi vidék helyett inkább valahol Olaszországba képzelné magát az ember.

Az egykori városháza tornya és a Posztócsarnok dél-nyugati bejárata

És ezzel még nem zárult le a tér csodáinak sora. Kicsit előre lépve, jobbra fordulva megpillantjuk a szomszédos sarkot záró gótikus Mária-templomot. Ez is kicsit keresztbe áll, ahogy Grodzka utca a térbe csatlakozik. Mintha mindegyik középre, a csarnokhoz akarna vezetni bennünket. A templom az egyenként is furcsa tornyairól mindenképpen emlékezetes lesz. Nehéz eldönteni, hogy melyik torony építését fejezték be igazán idő előtt. Az alacsonyabbat, amelynek rendben megépítették az utolsó emeletét, vagy a magasabbat, amelynek masszív négyzetes oszlopa az egyik szint lezárulása előtt alakul át sokszögletűvé. Vagy a pénz fogyott el, vagy itt is építészt cseréltek.

Szerencsére a Kedves Olvasónak nem kell beérnie a fentiekkel, Levente utólag megírta a valódi történetet: A Mária templom tornya azért felemás, mert a testvér-pár, aki építette egymással versengett. Az idősebb elutazott pár napra, és mikor visszajött meglepődve látta, hogy az öcs már majdnem utolérte az építéssel. Felcsalta a tornyába, és hátbaszúrta egy késsel! Majd elgondolkozott szörnyű tettén és levetette magát a mélybe. A király fejezte be a tornyokat. Az öcs tornyát nyolcszöglet alapban megemeltette és a díszes toronysüveget tetette rá a bátty tornyát lezáratta ott ahol tartott és az egyszerübb tetőt kapta. a díszesre pedig a koronát, hogy azért is ő az úr! A kés amivel hátbaszúrta a testvérét pedig a Posztócsarnok Mária templom felöli középső bejárati kapujának jobb felső részén lóg egy láncon! Ugyanolyan eredeti mint Phallas Athene városvédő szobrának kezében a lándzsa. 8 – 10 évente ellopják a túristák, de mindíg eredetivel pótolják.

Ne hagyjuk ki a templom belsejét sem a fából faragott gótikus szárnyasoltárral.

A Rynek Glowny a Mária-templommal

A Mária-templom gótikus szárnyasoltára

A téren első utunk a Posztócsarnok főbejárata előtt álló Miczkiewicz-emlékműhöz vezetett, ahol éppen akkor zajlott a hagyományos betlehemes jászol kiállítás és verseny. Jászlak helyett főleg krakkói templomok, paloták és más tornyos épületek csillogó-villogó makettjei borították el a talapzatot, apró kapuik előtt lengyel népviseletbe öltöztetett emberekkel. A kisebb-nagyobb épületcsodák nagyon sok érdeklődőt vonzottak.

“Jászol verseny” a Miczkiewicz-emlékmű körül

Úgy tűnt, minden külön rendezvény nélkül is pezseg az élet a téren. A Grodzka utcai sarkon egy népviseletbe öltözött pár zenélt a kosárkába dobott adományokért. A harmonikás bácsi és nagybőgős asszonytársa a lengyel dallamok mellett különböző örökzöldekkel szórakoztatta az arra járókat. Mellettük külön kottaállványon egy fotó tanúsította, hogy még II. János Pál pápának is kezet csókolhattak. A közelben egy árus cserépből készített kakas alakú sípjait fújogatta, hogy az arra sétáló gyerekeknek kedvet csináljon az üzlethez. Csak akkor hallgattak el egy kicsit mindannyian, amikor a Mária-templom magasabbik tornyának felső ablakában óránként megszólalt a Hejnal, a tatárok által lenyilazott kürtösnek emléket állító csonka dallam.

Hejnal	ugyanaz nagyítva
A Szent Adalbert-templom	Kút a Mária-templom melletti a Mariacki téren
Pereces	Zenészek
Társaságban jobb a sör	Csendélet szoborral, turistával

A Mariacki tér

A szomszéd kocsisa mindig zöldebb

Az igazi nyüzsgés a Posztócsarnokban és a mögötte kialakított karácsonyi vásárban volt. Kint is bent is különböző ajándéktárgyakat, a környékre jellemző kézműves termékeket, édességeket árultak, ahogy advent idején máshol is. Több helyen is kínálták a város szűzlányait egykor nagy szeretettel fogyasztó sárkány üvegből, cserépből, plüssből készített reinkarnációiból, a gyapjúból készített házi csizmákból, a Besenyő család nagypapájának bőr motoros sapkájából, vagy éppen az aszaltgyümölccsel töltött túlméretes szaloncukorból. Az egész talán csak illatával tért el a nálunk megszokottól. Itt a gesztenye, a forraltbor, a mandula és a puncs illata kolbász és virsli helyett a grillezett zöldségekével, sajtokéval keveredett.

A Posztócsarnok

Grillezett zöltségek és sajtok

Mária a kisdeddel	Sárkányok angyalkákkal a városi legendából
Forraltbor és tea krakkói módra	Kovácsék

Lo’ mour

Másnap a Wawelben is jobban körülnéztünk. Nova hutai szállásunkról a Visztula másik partján végighaladva közelítettük meg. A légifelvételeket nem számítva talán innen adja legjobb külső képet, de igazi szépségeit a belső kapun is átlépve találjuk meg. Felfedezőutunkat a székesegyházban kezdtük, ahol csak az rontotta el a kedvemet, hogy tilos volt fényképezni. Fekete ruhás őrök szigorúan be is tartatták a szabályt, még azt is megkövetelték, hogy a táskákba rakjuk a gépeket. Megfogadtam, hogy legközelebb már hiába keménykednek, valami őrbiztos szuper technikával mindenképpen megörökítem a szarkofágokat, képeket, gobelineket és a templom gyönyörű belső látványát, hogy titkaik megszerzésével veszélybe sodorjam őket.

A Wawel a Visztula felől

A Visztula és a város a Wawel dél-nyugati bástyájáról

A Wawel nagyobbik udvara

A ma is álló gótikus épületet Łokietek Ulászló kezdte felépíteni tatárok többszöri pusztítása után a korábbi román templomok alapjára. A hatalmas vaskapu Nagy Kázmér idején készült. Emlékét őrzi az ajtólapok címeres mintázata. A bejárat mellett balra fenn hatalmas csontok lógnak láncra kötve. A legenda szerint addig áll a templom, amíg a csontok le nem szakadnak. Idegenvezetőnk szerint 2000-ben, amikor sokan várták a világvégét, a krakkóiak nem akartak feleslegesen kockáztatni, ezért inkább kicserélték a láncokat.
A templom megismeréséhez valószínűleg hetek kellenének, hisz minimum a lengyel történelmet újra kellene tanulni hozzá minden eddiginél részletesebben. A 14. századtól itt zajlottak a koronázások. A 28 lengyel királyból csak az első öt és az utolsó kettő kapta máshol az uralkodói szimbólumokat. Krakkóban 1734-ben tartottak ilyen. hagyományosan három napon át zajló szertartást, aminek záró részeként az új uralkodó a Posztócsarnok előtt találkozott a néppel is. A templom nagysága, szépsége illő keretet biztosíthatott az ünnepségekhez.
A koronázás mellett itt van a lengyel uralkodók és más jelentős személyek temetkezési helye is. Sikorski tábornokot például látogatásunk előtt néhány héttel temették újra az altemplomban. De ott van Piłsudski marsal, Sobieski János, Kościuszko Tade, hogy csak néhány nálunk is ismert nevet említsek.
Nekünk különösen jelentős ez a templom amiatt, hogy a magyar-lengyel történelem afféle közös emlékhelyének is tekinthetjük. Báthory István erdélyi fejedelmet 1576. május 1-jén itt koronázták lengyel királlyá. Jagello Anna férjeként tíz éven át, haláláig uralkodott, miközben az ország védelmében, a kultúra fejlesztésében is jelentős tetteket hajtott végre. Az altemplomban álló szarkofágjához kalandos történet kapcsolódik. A svéd támadások idején befalazták, hogy ne találják meg és a vele együtt elrejtett kincseket. Már teljesen feledésbe merült az ügy, amikor a második világháború idején egy fel nem robbant bomba kidöntötte a falat, és előkerült a szarkofág a kinccsel együtt. A magyar látogatóknál ez olyan kötelező zarándokhelyek közé tartozik, mint a nagycenki Széchenyi-mauzóleum. (Itt szerencsére lehetett fényképezni.)
Szent Hedvignek, illetve az itteni neve szerint Jadvigának három sírhelye is van a templomban. Az első feketemárványból készült. 1399-1949-ig ebben voltak a csontjai, akkor áthelyezték egy fehér szarkofágba, amiről titokban képet is készítettem a telefonommal. Ha jól értettem, most ez a szarkofág is üres, Jagello Ulászló feleségének földi maradványai most éppen a harmadik szarkofágban vannak.
Felmentünk a templom baloldalán álló Zsigmond-toronyba is, hogy megnézzük az egyik legnagyobb lengyel harangot. A torony öt harangja közül ez van legfelül, 68 lépcsőfok vezet hozzá szűk, kicsit sötét járaton át. Szerencsére ide már nem jutott az őrökből, így képeket is szabadon készíthettünk. Mint megtudtuk, a harangokat tartó faszerkezet a 16. században készült. A Zsigmond-harang súlya közel 11 tonna, a nyelve 365 kilogrammot nyom. Ugyanannyit, mint az eredeti, amit 2000-ben lecseréltek, mert repedéseket fedeztek fel rajta. Nagyon vigyáznak rá, csak nagy ünnepeken szólaltatják meg. Azon például hosszan elvitatkoztak, hogy az uniós csatlakozás bele tartozik-e ebbe a körbe, végül a harangozás mellett döntöttek. Leventétől tudom, hogy a Zsigmond-harang 2005 áprilisában szólalt meg utoljára, II. János Pál pápa halálának bejelentésekor. Tizenkét köztiszteletben álló személy szólaltatja meg, nők is vannak köztük. Amikor megszólalt az egész városban teljesen megállt a forgalom!
A régi nyelvet nem csak a harangozás koptatta, hanem a látogatók simogatása is. Már az új nyelven is látni a hagyomány nyomait. A legenda szerint annak szerencséje lesz, aki egyszer megérinti. A második érintésnél kívánni lehet valamit, ami teljesülni fog. A lányoknak a harmadik érintésnél kívánni sem kell, mert azért férjet kapnak záros határidőn belül.

A csontok a székesegyház bejáratánál	Arcok
Báthory István szarkofágja	Titkos felvétel Szent Hedvig szarkofágjáról
A székesegyház kapuja	A Zsigmond-harang

Kilátás az óvárosra a Zsigmond-torony rácsán át

A templom után körülnéztünk a palotában. A tágas reneszánsz udvarhoz foghatót még nem sokat láttam eddig. A hatalmas termek falát gyönyörű gobelinek, különleges felületű tapéták borítják. A berendezések és a képek is a palota királyi korszakát idézik fel. Elvileg itt is tilos volt fényképezni, de nem szóltak a szabálytalankodásom miatt.

A palota udvara

Tanulmányi kirándulás

Képek a palota termeiről

A Wawelből a középkor végi hangulatot árasztó Kanonokok utcáján át indultunk a főtér felé. A Grodzka utcára érve kívülről megnéztük a Szent Péter és Szent Pál, illetve a Szent András templomot. Ezekre is majd legközelebb lesz több idő.

A Kanonok utca

Címer 1	Címer 2
A Szent Péter és Szent Pál-templom	A Szent András-templom
A Szent Flórián-kapu	A Barbakán

Az estét egy fiatalok által kedvelt szórakozóhelyen töltöttük a Kazimierz-ben. Jó volt a hangulat. Az igazi újdonságot a málnaszörpös sör jelentette. Érdekes volt, de legközelebb inkább külön-külön.
Társaságunk más tagjai az óváros alatt az egyik pincében buliztak. Azt mondják, számos ilyen hely van, ahol különböző stílusú vendéglátóhelyek működnek. Ott éppen karaokeverseny volt, amin LGT nótával is lehetett indulni. Igaz, lengyel nyelvű volt a szinkronszöveg, de ezzel nem tudtak kifogni honfitársainkon.
Megint azzal indultam haza, hogy ide még vissza kell jönni. Egyébként is: Polak, Węgier dwa bratanki i do szabli i do szklanki*

Győrffy Árpád

* Lengyel magyar két jó barát, együtt harcol és issza borát

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu

Ráadás Cseh Tamástól és Bereményi Gézától