Győrffy Árpád: Rzeszów, Przemysl, Lancut – Délkelet-lengyelországi kirándulás – 2011
Néhány érdekes hely bemutatása egy rövid decemberi kirándulás alapján
Trzcinica, Karpati Troja, Rzeszów, Lancut, Przemysl, Krasiczyn
Délkelet-Lengyelországban, a Podkarpackie vajdaságban kirándultunk december elején a Lengyel Nemzeti Idegenforgalmi Képviselet szervezésében. A vajdaság nevét Kárpátaljának kellene fordítani, de inkább használjuk az eredeti formát, mivel nálunk a fordítás teljesen más területet jelentene.
A Beszkideken illetve a Duklai-hágón jutottunk a Galíciaként is ismert területre, amivel Lengyelország 1772-es felosztásától az 1918-as újjászületésig egy birodalomhoz tartoztuk.
Lengyelországi útikalauz nagyobb térképen való megjelenítése
Az első megállóhelyünk a Trzcinicaban lévő Karpati Troja volt. Ahogy itt mondják, archeológiai skanzen, egy részben épületben lévő, részben szabadtéri régészeti múzeum. Troja nevet onnan kapta, hogy erről a helyről is mindig sejtették, kincset rejt, hisz ezen a vidéken kellett áthaladni a különböző népek észak-déli, kelet-nyugati irányú vándorlásainak. Az 1950-es évektől negyven éven át zajló kutatások végül nagyon komoly eredményt hoztak. Több rétegben 160 ezer tárgyat illetve tárgy darabot ástak ki, azonosítottak be, és ezekből kiderült, hogy az Oil folyó völgyében lévő domb és környéke a késő kőkorszaktól kezdve valóban fontos lakóhelye volt különböző kultúrákhoz származó emberi közösségeknek. A települések többnyire leégtek. Ebben persze többször más, éppen erre járó népek is besegítettek. Ilyenkor rövidebb-hosszabb elnéptelenedés után új kultúrához tartozó csoport telepedett le a területen.
A kor divatja szerinti formában, és az uniós támogatásoknak megfelelő méretben megépített fogadó épület mozitermében kezdtük a látogatást, ahol egy látványos trükkfilmmel mutatták be, hogy több ezer évvel ezelőtt hogyan épült fel egymást követő rétekben újra és újra a település más-más lakókkal. Utána a történet egyes pillanatait egy hatalmas teremben közelről is megnézhettük. A kiállítás a kőkorszak végétől követi végig a területen megtelepedett emberek életét. Eredetit utánzó környezetben, méretben, valamilyen tevékenységet végző bábukból készített élőképekkel, diorámákkal.
A magyar fülnek érdekesen csengett, hogy a bronzkor kezdeti szakaszában itt élt embereket az ottomán-füzesabonyi kultúrához tartozónak mondták. Ezek már földet is műveltek, állatokat is tenyésztettek. A névben persze van egy kis időzavar, hisz Füzesabony megszületése előtt 2-3 ezer évvel éltek azok az emberek, akik a mai város területéről egykor Trzcinica vidékére vándoroltak, és a nyomaik itt is, ott is megmaradtak.
Az élőképek második fele már a szlávokat mutatta be, akik 800 körül telepedtek le ezen a helyen. A munkájuk – földművelés, szövés, fémmegmunkálás, állattenyésztés, halászat – mellett a temetkezési szokásokat, de a háborúskodást is megjelenítették egy-egy élőképpel.
A terem közepét vitrinek hosszú sora foglalta el azokkal a leletekkel, amik alapján mindezt elképzelték, megcsinálták.
Uniós támogatással
A kőkorszak vége
A füzesabonyi kultúrához tartozó ősök
Költöző szláv család
A fogadó épület melletti sík területen, egy kisebb tó mellett fel is épített az egykori lakók gerendavázú, sárral tapasztott házait. A két külön kort bemutató falucskák mellett magasodott a domb, ahol egykor a jól védhető települések voltak. Ezen újabb házakat és védelmi célokat szolgáló más építményeket rekonstruáltak az elképzelt formák szerint.
Engem igazán nem tudott megfogni a dolog, bármennyire is látszott, hogy valami nagyon nagyszabású dolgot akartak alkotni. Valószínűleg bennem ban a hiba.
Karpati Trojaból a közelben lévő Jaslon át utaztunk tovább, ahol megálltunk ebédelni. Ahogy később is, mindig az országra és a szűkebb vidékre jellemző ételeket ettünk. Meghatározó volt a gomba, a káposzta, a cékla, a torma, ezek sokszor vegyítve. Itt például a levesbetét olyan volt, mintha barátfüle lenne, csak éppen lekvár helyett gombával töltötték. Ráadásként egy hattyú formájú tészta is úszott középen, hogy a látvány is meglegyen.
Nagyon tetszettek a különböző állagú, ízesítésű káposzták, a köretnek tormával kevert céklák, sárgarépák. A sütemények közül hiányoztak a különböző vaj- és margarinkrémes, pudingos édességek, inkább a gyümölcsök, lekvárok domináltak – szerencsére.
 |  |
 |  |
Az egyik menü
Már sötét volt mire Rzeszówba, Podkarpackie fővárosába értünk. A 163 ezer lakosú város Délkelet-Lengyelország gazdasági, tudományos és kulturális központja. 700 éves múltra tekinthet vissza, de meghatározó hellyé igazán a második világháború után vált a jelentős gazdasági, oktatási fejlesztéseknek és a vajdasági székhely státusznak köszönhetően – állandó kalauzunk, Nemoda Levente szerint azért is fejlesztették jobban más városoknál, mert viszonylag épségben megmaradt a 2. világháború után.
A település a Wisłok folyó két partjára épült, ahol a sík, fás Sandomierz-medence a Kárpátok nyúlványaival találkozik. Kelet-nyugati és észak-déli irányban is fontos találkozási pontja az Európa különböző részeit összekötő utaknak. A város határában működik a jasionkai nemzetközi repülőtér, aminek a második leghosszabb kifutópályája van Lengyelországban, így a legnagyobb repülőgépeket is fogadni tudja. Közvetlen járat van az USA-ba, Barcelonába, Bristolba, Dublinba, Frankfurtba, Londonba, Liverpoolba és persze Varsóba is.
A város gazdaságának meghatározó eleme a repülőgépmotorok gyártása és a szoftverkészítés. Mindehhez komoly műszaki egyeteme is van. Itt képeznek egyedül az országban a polgári repüléshez pilótákat. Azt kicsit félve írom, hogy összesen 60 ezer diák tanul a városban. Állítólag nem félreértés.
Rzeszów – egy érdekes világháborus emlékmű
A városban született és dolgozott a lengyel színház nagy kísérletezője, Jerzy Grotowski és a lengyel blues zene atyja, a 2007-ben, 64 évesen elhunyt Tadeusz Nalepa. Róla korábban nem hallottam, csak a korzón álló szobra keltette fel a figyelmemet.
Ide feltettem az Imádság nevű dalát. Érdemes meghallgatni, nagyon szép!
A város múltját alapvetően meghatározta a Lubomirski család, a vidék egykori birtokosa. Várat, kastélyokat építettek, ipari üzemeket alapítottak.
A belváros déli részén, a vár szomszédságában álltunk meg, de ma este nem ez volt az úticélunk, hanem a régi piactér alatt meghúzódó kazamatarendszer. Ehhez végigloholtunk a korzón, a Május 3. utcán, ahol egykor a mágnások házai álltak. Ekkor találkoztam először Nalepával is.
A Szent Kereszt templom a Mágnások utcájában
Rzeszów – régi kút a Ryneken
Rzeszów – a városháza karácsonyi kivilágítással
A kazamatákról – vagy mondjuk csak pincerendszernek – Levente már a buszon mesélt. Szerinte a tokaji boroknak meghatározó szerepe volt a kialakulásukban.
A Duklai-hágón keresztül a középkorban nemcsak a só és a borostyánkő kereskedelme zajlott, a szekerek visszafelé többek között tokaji bort vittek. Hétköznaponként 12 ökrösszekér indult Rzeszow felé és ugyanannyi Krakkóba tokajival. Ennyi borhoz nagyon kellett a logisztika, így Rzeszowban is több borkereskedő központ alakult ki.
A város egy üledékes homokkőből lévő részen van, a talajban nagyon könnyen lehetett pincéket, alagutakat vájni. Ezt aztán ki is használták, elsősorban a bor tárolására nagy pincerendszereket alakítottak ki a 14-17. század között.
Amikor a borkereskedelemnek leáldozott, a járatok gazdátlanná váltak. Egyes részekről el is felejtkeztek. Utoljára a 2. világháború alatt vették hasznukat a bujkálók.
A háború utáni nagy építkezések irányították rájuk a figyelmet, amikor sok helyen váratlanul beszakadt a föld. Bányászokat hoztak, hogy megerősítsék őket.
Mostanra egy földalatti múzeumot, sétautat alakítottak ki a megerősített pincékből. A mennyezetük 0,5-10 méter mélységben van a piactér illetve a házak alatt. A 15 folyosóból, 25 pincéből álló rendszer teljes hossza 369 méter.
A megerősítésnél is igyekeztek megőrizni a múlt nyomait, például egy régi nagy tűz maradványait, vagy éppen a lent talált eszközöket. Különböző középkori címereket, harci eszközöket is elhelyeztek, például lovagi páncélt, kardokat, lőfegyvereket. Az egyik vitrinben néhány üveg flaska is van, az egyik tokaji felirattal.
Itt lehet lemenni a földalatti múzeumba – másnap délelőtti felvétel
A múzeum térképe
Egy részlet
egy másik
Tokaji
Az esti pincetúra után finom vacsora az egyik közeli étteremben, majd elfoglaltuk a szállásunkat egy a város közepétől néhány kilométerre lévő hotelben.
Másnap délelőtt néhányunknak fakultatív városnézés volt. A rendelkezésre álló 2,5 óra igazán csak egy hosszabb sétára volt elég a város közepén, és bekukkanthattunk az éppen nyitott templomokba.
A nézelődésre megint a vártól indultunk, de az estinél mérsékeltebb tempóban és szikrázó napsütésben. Igaz, az idő igazán csak ablakon kinézve látszott szépnek, mert az erős szél miatt rendkívül hideg volt.
A várat csak kívülről néztük meg. A dokumentumok és leletek szerint az erődítmény a tizenhatodik században már biztosan állt, a 17. században került felesége révén Jerzy Sebastian Lubomirskihez. Ekkor a várat kibővítették és ma is álló bástyával vették körbe. A Habsburg uralom idején az osztrákok megvásárolták a várat a Lubomirski családtól. Mivel elvesztette katonai jelentőségét, bíróságnak, börtönnek alakítottak ki helyet benne. Ugyanezt a funkciót adták neki a német megszállók is, majd a 2. világháború után is ez maradt a feladata, a börtönt csak 1981-ben zárták be.
Rzeszów – a vár
A várral átellenben áll a nyári-palota, amit a Lubomirski
család a XVII-XVIII. század fordulóján építtetett, majd száz évvel később ki is bővítették. Lakájosabb, komfortosabb volt a várnál, amitől közben meg is váltak. Jelenleg a Krakkói Zeneakadémia helyi tagozatának és rzeszowi egyetem egyik intézményének ad otthont.
Rzeszów – a nyári palota
Rzeszów korzója, a Mágnások útja – jelenleg Május 3. utca. Előző este már végigmentünk az egykori Mágnások utcáján, amit ma az alkotmányuk 1791-es elfogadása kapcsán Május 3. utcának neveznek. Este is szép volt az adventi kivilágításban, és a napsütésben is nagyon kellemes helynek tűnt. A forgalom messze elmaradt attól, amit egy 160 ezer lakosú városban várna az ember, de ez inkább még tetszett is. A házak elsősorban a 19. században épülhettek, bár voltak régebbiek és jóval újabbak, köztük néhány nagyon szép szecessziós épület is.
A viszonylag rövid utca közepe táján található a Szent Kereszt-templom, ami az esti világításban és most is meghatározta a környék képét a nagy fehér tömbjével – a külső fotó korábban.
A 17. század közepén kezdték az építését, de a mai formáját a 18. században nyerte el. A belseje a rokokó túldíszített stílusában készült, rengeteg aranyozás mindenütt.
Rzeszów – a Szent Kereszt templom belseje
A templom mellett, egy egykori kolostorban ma regionális múzeum működik gazdag iparművészeti, történelmi, néprajzi és régészeti gyűjteménnyel, ideiglenes kiállításokkal, komoly könyvtára is van. Mi most ezt idő hiányában kihagytuk.
Az utca másik végét a Plébániatemplom és annak haragtornya zárja el a Kosciuszko utcától. A toronytól nem messze ácsorog az utca közepén Tadeusz Nalepa szobra.
A St. Stanislausnak St. Adalbertnek szentelt templom a tizenötödik század elején épült, miután az elődje ugyanitt egy tűzvészben elpusztult. A gótikus szentélye 1434-ből való. A 17. században újabb tűz pusztította el egy részét, a templomhajót 1754-ben építették újjá barokk stílusban. A templom berendezése, díszítése elsősorban a 18. századból származik. A templom közelében áll a tizenhetedik században épült magas, négyszögletes harangtorony, egy barokk stílusban fedett kupolával.
Nalepa
Rzeszów – a plébániatemplom kivülről
Rzeszów – a plébániatemplom és a torony
Rzeszów – a plébániatemplom – főoltár
Rzeszów – a plébániatemplom – a gótikus szentély
Rzeszów – a plébániatemplom – belső részletek
A Plébániatemplom előtt jobbra fordulva alig kell 100 métert mennünk, hogy a város talán legszebb részére, az óvárosi piactérre, a Rynekre érjünk. A négyszög alakú, 100×50 méteres térnek a nyugati oldalán – ahonnan mi érkeztünk – nincsenek házak, egy út határolja. A többi oldala zárt, csak a sarkokon lehet bejutni – ahogy ez máshol is szokás.
A nyugati oldal szélén, a városháza mellett alakították ki a földalatti pincerendszer félig földbe süllyesztett fogadóépületét, ahonnan előző este mi is lementünk a kazamatákba.
A tér igazi érdekessége a 16. század végén épített városháza. A 18. században klasszicista stílusban átalakították, majd a 19. században még egy kicsit bővítették, szépítgették az akkori kedvük szerint. A 15 évvel ezelőtti felújításnál a 19. század végi állapotot próbálták rekonstruálni.
Rzeszów – a főtér a városházával és a régi kúttal
Rzeszów – főtéri házak
Sajnos a homlokzatról nem tudtam megfelelő fotót csinálni, mert egész délelőtt ott állt előtt egy kosaras autó.
Több nagyon szép régi ház is van a tér körül, ami a kicsisége ellenére nem teljesen sima, az északi oldalon van egy terasz szerű kiemelkedés. Nagyon érdekes a középen álló régi kút, amiről előző este is sikerült jó képet csinálni.
A régi piactértől a mai piac felé indultunk tovább. Közben elhaladtunk Józef Szajna Átmenet című szobra mellett.
A piacon, illetve a vásárcsarnokban hatalmas tömeg volt. Mindent lehetett kapni, amit Dél-Lengyelországban keresne az ember. Szárított gombák, aszalt gyümölcsök, füstölt sajtok és szobacsizmák minden mennyiségben.
A mikrobusz a két zsinagóga között vett fel bennünket. Az egyik ma kiállítóteremként működik, a másikban levéltár van.
A késői ebéd után indultunk Lancutba, ahol először a Polmos szeszgyárban lévő múzeumot néztük és kóstoltuk meg. Mint elmondták, egyetlen ilyen témájú múzeum az országban. Az 1764-ben alapított szeszgyárban a vodka mellett sört és mindenféle likőrt gyártanak. Az országra inkább jellemző krumpli helyett gabonából – búza rozs – készítik a szeszt. Az 5-6 féle “tiszta” vodka mellett az érdekes ízesítésű likőrök készítése a fő specialitásuk. A keserű gyógynövényeken kívül rózsa, kávé, mandula, tejszín, méz, csoki, kókusz, meggy, feketeribizli – ad más-más ízt és színt az italoknak. Nemcsak láttuk, meg is kóstolhattunk. Némelyik egészen jó volt, másokat legfeljebb érdekesnek mondanám.
Nemcsak a végtermékkel találkoztunk, megnéztük a gyári múzeumban látható régi gépeket, irodai eszközöket, üvegeket, poharakat és más emlékeket is. Persze, igazán a kóstoló hagyott nyomot bennünk.
Már esteledett, amikor a lancuti kastélyhoz értünk.
Az angolparkkal körbevett főúri rezidencia Lengyelország legszebb ilyen építményei közé tartozik. Építése a 17. század közepéig nyúlik vissza. Mivel fényképezni nem engedtek, így én megvártam a többieket a bejáratnál.
Lancut – csak kivülről lehetett fényképezni
Innen Przemyslbe mentünk tovább a következő szállásunkra.
Az első világháború fontos csatái, Svejk, a derék katona kalandjai, vagy a Redl ezredes című film kapcsán biztosan ismerősen cseng a neve. A San-folyó partjára épült város a Krimi-háború után vált fontossá, amikor az osztrák hadvezetés úgy döntött, hogy egy hatalmas erődrendszert építenek ki a környékén. Pénz híján nem készült el teljesen az építmény az első világháború idejére, de így is a 3. legnagyobb erődrendszerként tartják számon Európában az antwerpeni és a verduni után, keleti Verdunnek is hívták.
Przemysl a 19. században
Az erőddel csak másnap találkoztunk. Előbb a vacsora a Hotel Gloriaban, majd utána egy kis buli finom borokkal, vodkákkal és vendéglátóink külön figyelmességének köszönhetően az 1960-as, 70-es évek sok magyar slágerével.
Mivel másnap nem sok időnk volt az óvárosra, többen úgy gondoltuk, megismerkedünk az éjszakai élettel is. Előbb a főtéren néztünk körül, majd átsétáltunk a San-folyó másik partján lévő Neo Klubba. Szinte magunkban voltunk, mert egyik asztalnál ült csak néhány helyi fiatal, és a tekepályáról szűrődött ki a játék zaja. A zenét egy diszkós csinálta felváltva egy szintetizátoros-énekes párossal. Láthatóan örültek, hogy végre jött egy jó hangulatú társaság. A kettő órai zárásig ott is maradtunk. (A szemüvegem egyik lencséje tovább is, de csak már másnap, elutazásunk után derült ki…)
Reggel az erőd történetét is bemutató járási nemzeti múzeummal kezdtük a várossal való ismerkedést. Annak ellenére teljes dokumentációval rendelkeznek az erődrendszer 1915-ös állapotáról, hogy még az utolsó időkben is zajlottak az építési munkák. A bőséges információ annak köszönhető, hogy az erődparancsnok magyar helyettese nem teljesítette az irattár megsemmisítéséről kapott parancsot. Beépítette a teljes iratanyagot lakásának padlója alá, ahol az 1990-es évek közepén kezdett lakásfelújításnál találta meg a mai tulajdonos eredeti állapotban a dokumentációt. A tervrajzok és más dokumentumok akkori magyar nyelvű újságokba voltak csomagolva. Ebből tudták aztán később az eseményeket és az erőd akkori állapotát is pontosan rekonstruálni. A múzeumi kiállításnak is fontos része ez a “Molnár archívumnak” nevezett anyag.
A múzeum folyosója
Az erődrendszer térképe
Légi fotó az erődről
Ilyen léghajóról készíthették – a fák koronájánál lóg a gondola két katonával
A kiállítással végig lehet követni az erődrendszer több részletben zajlott építését. Az első rész az 1854-55-ben sáncokból kialakított “vártábor” volt. 1870-es, 80-as években építették fel tüzérségi erődítményeket – amik közül egyet később mi is megnéztünk. A következő lépcsőbe páncélos erődítményekkel bővült a rendszer, majd közvetlenül az I. világháború elején tábori erődítményekkel. Az erődrendszer külső gyűrűjének kerülete 45 km hosszú, 17 főbb erődítményből alkotja. A várost közvetlenül korbeölelő belső vonal 21 kisebb erődítményből állt. Az erődöket futóárkok kötötték össze.
A több száz kiállított tárgy között egyaránt megtalálhatók az itt szolgáló katonák legegyszerűbb emléktárgyai, ahogy eredeti ágyúk, aknavetők, sőt még az egykori légiposta gépének nagyméretű modellje is. Eredetit utánzó legénységi körletet is láthatunk pihenő katonákkal, kicsinyített maketteken megnézhetjük a különböző hadseregek tagjainak ruházatát, terepasztalokon, térképeken idézhetjük fel az erődrendszer és vele párhuzamosan a város fejlődésének különböző fázisait és az ostromok egyes szakaszait. Egy korabeli filmet is megnézhetünk az erőd életéről. A most látható, az első ostrom kezdetének 97. évfordulóján, 2011 szeptember 23-án nyílt kiállítás anyagának egy részét a Budapesti Hadtörténeti Múzeum adta kölcsönbe a múzeumnak. A látványos megnyitó ünnepségre még maga Ferenc József császár is ellátogatott a városba. 🙂
A múzeumban és a városról szóló kiadványokban is jól érzékelhető, hogy az utókor értékelése szerint az erődrendszer építésének, majd pusztulásának 61 éves története legalább olyan súlyú Przemysl múltjában, mint az összes többi. Persze, érthető, hisz ebben az időben lett igazán jelentős település Przemyslből. Az eredetileg kis vidéki porfészek a 19. század második felében Lvov és Krakkó mellett Galícia egyik központi helyévé vált.
Az I. világháború kezdetekor mintegy 40 ezer civil lakos élt a városban, és közel 130 ezer katona védte az erődrendszert. Ezer felett volt az ágyúk száma, 14 ezer a lovaké.
Az oroszok először 1914. szeptember közepén zárták körbe az erődrendszert és próbálták meg elfoglalni, de nem jártak eredménnyel, egy hónapos próbálkozás után visszavonultak. A következő ostrom alig egy hónappal később következett. November 8-án ismét körbezárták az egész erődrendszert, de most a támadások helyett a kiéheztetés taktikáját választották. Eredményesnek is bizonyult, mert a védők lassanként minden készletüket felélték, még a lovak többségét is megették. A védők egy nagyobb egysége 1915 március 22-én megpróbált kitörni, de eredménytelenül jártak. Ekkor úgy döntöttek, hogy feladják az erődöt, de előtte még a fontosabb részeket és a hadiszerek felrobbantották.
Az ostrom idején kezdték használni a Magyar Királyi Légierő légiposta rendszerét. Igaz, még féloldalasan, csak “letöltésre” volt lehetőség. A körülzárt erődbe levegőből dobták a postát, élelmiszert, lőszert – persze, csak az akkori gépeknek megfelelő mennyiségben.
A K und K hadseregből közel 120 ezer katona került orosz hadifogságba, köztük 9 tábornok és mintegy 2500 tiszt. a többségük ott is maradt. Ezekben a harcokban pusztultak fel a harcok közben vagy később a fogságban a 23. magyar honvéd hadosztály katonái is, akiknek 1932-ben állítottak egy oroszlános emlékművet Budapesten a Bem téren. Az emlékmű kicsinyített változata a przemysli múzeum kiállításán is látható.
A szobor másolata az ágyú csöve előtt
A szintén itt harcolt Gyóni Géza evangélikus teológus hallgató, aki 1914 novemberében az alábbi versben írta le az ostrom borzalmait. A kapitulációkor ő is fogságba esett, és 1917-ben a krasznojarszki fogolytáborban halt meg.
Csak egy éjszakára…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Érdemes meghallgatni a verset Gáti Oszkár felkavaró előadásában
Az oroszok két hónapig birtokolták az erődöt, mert június első napjaiban a osztrák-magyar és német katonák visszafoglalták. De az igazi szerepe a későbbiekben megszűnt, ahogy a város jelentősége is lecsökkent.
Néhány fotó az ostrom utáni állapotokról
A Przemysltől délkeletre lévő I. számú erődöt “élőben” is megnéztük. A Salis-Soglio közvetlenül az ukrán határon fekszik. A fő része a lengyel oldalon, a segéderődök gyűrűje már az ukránoknál. Mi persze csak a lengyel oldalt néztük meg. A Salis-Soglio nevet arról a svájci mérnökről kapta, akinek a tervei alapján 1882-86 között megépítették. Eredetileg páncéltornyokkal tervezték, de pénzhiány miatt végül nyílt tüzérségi állásokat kapott.
A torzóban megmaradt vöröstéglás kapuja teljesen elüt a, részben földdel fedett, bunkerszerű épületrendszertől.
Érkezésünkkor az “udvaron”, illetve az erőd belső falán fiatalok mászógyakorlatokat végeztek és a betonkazamata egyik boltíves “helyiségében” éppen tábortűznél sütötték az ebédjüket. Egy komplett egység élte egykor itt mindennapjait. A katonáknak, lovaknak, ágyúknak, lőszereknek mind megvolt a helye. Valamikor a boltíves termeket a belső udvar felől téglafal zárta le, de ezeket később kibontották, és valószínűleg elhordták.
Az erőd felső szintjén voltak az ágyúállások, ahová liftaknákon keresztül húzták fel az ágyúkat.
Jobb időben kijelölt bicikliúton lehet bejárni az egészet. Érdekes kirándulást lehet tenni a temetőkbe is. Összesen 17 van belőlük. A számunkra legfontosabb közülük az erődrendszerrel egy időben kialakított Főtemető a várost délről határoló dombon. Külön van benne része az orosz katonáknak, a németeknek és egy harmadikban az osztrák és magyar katonáknak.
Bicikliutak az erőd körül – jobbra alul van Salis-Soglio
A reggel megnézett múzeumban más érdekes régészeti, néprajzi, helytörténet, művészeti, természettudományi és ipartörténeti anyagok is vannak, de ezekre nekünk most nem volt időnk. Ugyanakkor ellátogattunk a Harang és Pipamúzeumba, amit a főtéren álló barokk óratoronyban rendeztek be.
Az 1775-77 között épített tornyot eredetileg még egy görögkatolikus katedrális harangtornyának szánták. Mária Teréziától kaptak is engedélyt a templomra, de II. József idején ezt visszavonták. A magányosan maradt torony később a városé lett. Sokáig tűzoltók használták megfigyelő helyként, meg talán a tömlők szárítására, majd a legutóbbi ezredfordulón harangöntési és pipászati múzeumot rendeztek be a nyolc szintjén.
Az alsó szinten látható pipák anyagban és stílusban is rendkívül változatosak. Mondhatnám, természetes, hogy a díszítésben a katonaélet itt is meghatározó.
A felső szinteken a harangöntési eljárásokkal, az ehhez szükséges anyagokkal, öntőformákkal, díszítésekkel és persze különleges harangokkal ismerkedhetünk meg.
A torony lapos teteje kilátóként is szolgál, ahonnan jó időben szép látványt nyújt a város.
Kilátás az óratorony tetejéről – fotó: Bereczki Sándor
Przemysli utolsó programunkon Svejkkel is összefuthatunk. A Melduje poslusznie – Alázatosan jelentem – nevű étteremben köszöntött bennünket. Az igazi derék katona – ha jól emlékszem – csak néhány napot töltött a városban, ehhez képest ma is komolyan ápolják virtuális emlékét. A főtéren bronzszobra terpeszkedik, a vendéglőben pedig a teljes kínálat és dizájn ráépül. A Svejk snack, a Ferenc József steak, és a Főhercegi hátszín mellett gulyásként szereplő pörkölt is van az étlapon. Ráadásul jó is főznek, meg a “táncos sör” is nagyon illett az ebédhez.
Útban hazafelé még bekukkantottunk a 16-17. század fordulóján épített krasiczyni kastélyba. A leírások szerint nemcsak Lengyelországban, európai szinten is a legszebb reneszánsz kastélyok közé tartozik. A tök sötétben többen megmosolyogtak a fotózás miatt, de mint kiderült, használt a hosszú expozíciós idő, több került a képekre, mint amit élőben láttunk.
Egyszer világosban is érdemes lenne megnézni, ahogy sok minden mást is. Most ennyi fért azt alig kétnapos hasznos időbe.
Győrffy Árpád
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Lengyelországról >>
Győrffy Árpád írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek szerkeszto |
utikalauz.hu a címen küldheted el kérdéseidet