Győrffy Árpád: Tisza-tó – Madárlesen a Tisza-tónál – Tiszafüred, Poroszló, Örvény, Abádszalók – 2008

Részletes beszámoló egy hajnali csónaktúrákkal, biciklis kirándulásokkal, rántott békacomb kóstolóval színesített kirándulásról. A gyönyörű vidékről, természetről készült képek miatt különösen érdemes végiglapozni.

 

Nagyobb térképre váltás

Talán még az idén, de jövőre mindenképpen vissza kell mennünk a Tisza-tóhoz, fogadkoztunk június végén az alig háromnapos kirándulásunkról hazafelé. Amikor először jártunk ott, nem vágyódtunk ennyire vissza, amit talán bizonyít, hogy a két látogatás között tizenegy év telt el.  Igaz, 1997-ben több apróság is szerepet játszott abban, hogy akkor az egyszer látni és többet nem jönni kategóriába soroltuk be a helyet.

Akkor rossz időben, a legvadabb augusztusi kánikulában bicikliztük körbe a “tó” nagyobbik felét. Mivel aszfaltozott kerékpárút még nem volt abban az időben, a töltések közlekedésre használt tetején a kőkeményre száradt agyagborítás annyira egyenetlen volt, hogy a rázkódástól darabokra repedt az egyik fényképezőgép frontlencséje a csomagtartóban.
A motoros csónakázásunk sem volt teljesen gondmentes, mert a gyönyörű táj élvezetét csökkentette a félelem, hogy egy mellettünk elvágtató motoros keltette hullámoktól felborulunk, vagy eltévedünk a számunkra átláthatatlan vízi ösvényeken, de ha ezt is megúsznánk, akkor örökre belegabalyodunk egy sulyommezőbe, vagy fennakadunk egy víz alatti fatönkön. Mindezt gyerekekkel. Nem tagadom, körültekintőbb tervezéssel a gondokat megelőzhettem volna, de akkor ez így alakult.

Ilyen előzmények után talán nem csoda, ha az utóbbi években mindig gyorsan elhessegettem a Tisza-tavi kirándulás gondolatát. Szerencsére májusban nem ezt tettem, amikor az egyik  tiszafüredi szálloda vezetője meghívott néhány napra bennünket. Annyit kért, próbáljuk úgy alakítani a programunkat, hogy minél inkább megismerjük a Tisza-tónál kínált, talált turisztikai lehetőségeket, aztán adjuk közre tapasztalatainkat.
Indulás előtt előszedtem azt a több kilónyi kiadványt, amit a környékről az elmúlt években összegyűjtöttem a turisztikai vásárokon. Pillanatok alatt kiderült, hogy nem sok hasznukat veszem. Legtöbb tartalma kimerült az ott és akkor éppen fungáló polgármester köszöntőjéből, meg a szállások, vendéglők felsorolásából. Igazi információ, ha volt is bennük, legtöbbször ugyanazt a valahonnan átvett szöveget variálta tovább néhány felsőfokú jelzővel megtoldva. Ráadásul legtöbbről hiányzott a készítés dátuma, így csak a nyomdatechnika minőségéből lehetett tippelni az információk frissességére. Többségét nyomban ki is dobtam, egyedül néhány térképet tartottam meg.
Szerencsére Dudás Béla 2007-es beszámolójából sok fontos dolgot megtudtam. Arról mindenképp meggyőzött, hogy érdemes elmenni. (A képeit újra nézve néha azt hiszem, hogy egyik-másik madár már tudja hogyan kell beállni a fotózáshoz – egyéb magyarázatom nem nagyon van arra, hogy szinte ugyanazokat a képeket csináltam én is. 🙂

Egy rendkívül forró vasárnap délután indultunk el. Más programunk miatt Győrtől az M1-esen mentünk Pestig, onnan az M3-ason Füzesabonyig. Tatabánya környékén megálltunk egy hideg gyümölcslevesre, majd nem sokkal Gödöllő után egy kávéra. A forróságot leszámítva az út eseménytelenül telt. Az autópályáról Füzesabonynál fordultunk le a 33-as főútra. Valószínűleg a vasárnap késő délutáni óráknak köszönhetően alig volt forgalom, itt is normális tempóval haladhattunk Tiszafüredig.
A hotel közvetlenül a város előtt van, az út jobboldalán, a kanyargós Füredi-Holt-Tisza és a X. számú öblítőcsatorna közé benyúló félszigeten. Először elmentünk mellette, annyira nem tűnt fel. Nagy épületre számítottam, amilyenre a balatoni négycsillagos wellness hoteleket építik, de ennek a háromszintes főépülete és az apartmanok egy részének helyet adó külön kis kilenc ház szolidan belesimul a környezetbe.

Mi a legszebb fekvésű, teljesen légkondicionált kis házban kaptunk helyet. Mivel a félsziget síkja több méterrel magasodik az előtte húzódó Füredi-Holt-Tisza fölé, már az apartman földszinti erkélyéről gyönyörű kilátás nyílt a vízre. A hálószobáknak és egy újabb fürdőszobának helyet adó emeleti részről még ennél is szebb volt a látvány. Kicsomagolás előtt nyomban meg is csodáltuk a panorámát, amit még külön feldobott, hogy mögöttünk már lefelé indult a nap, és a hosszú árnyékok plasztikusabbá tették a tájat. Néha egy-egy kenuraj bukkant elő a 33-as főút alatti zsilipből. A főként gyerekekből álló csapatok felszereléséből többször arra lehetett következtetni, hogy hosszabb útról jöttek ide kikötőt keresni az esti pihenéshez. Mások valószínűleg csak a főúttól északra elterülő Tiszavalki-medence védett területeiről tértek vissza egy csónakos madárlesről. Nekünk arra most nem jutott időnk, de legközelebb biztos útba ejtjük. Annak a területnek kisebb része teljesen zárt, de van, ahol egész éven át, máshol a február 1-június 15. közötti fészkelési idő kivételével szabadon lehet járni a vidéket.

Vacsora előtt még megbeszéltük, hétfőn elmennénk vezetővel kirándulni a Poroszló előtti vizekre. Annyit kértem, hogy vagy reggel, vagy estefelé, amikor szép képeket lehet készíteni. Persze, az UVB sugarak miatt sem lett volna jó a nap középső időszakában a szabadban hosszabb ideig tartózkodni. Gondoltam, úgy 7 óra felé indulunk.
Reggel 5-re legyünk a poroszlói kikötőbe – jött az üzenet. Jó, legyen öt óra – mondtam.
Nem állítom, hogy közben folyamatosan szedtem a levegőt, de próbáltam titkolni, nehogy megsértsek valakit. Biztos jó szándékkal szervezték így, hisz nem csak nekünk kell hozzá hajnalban kelni. Másnap aztán kiderült, hogy egy fél órával még korábban is jöhettünk volna, akkor egy másik arcát is megmutatta volna ez a világ közvetlenül napkelte előtt.

A négyfogásos finom vacsora a hozzá illő könnyű borral kicsit visszaadta az erőnket, így valamikor 9 óra környékén átsétáltunk az U-alakú holtág “talpánál” lévő “városi” kikötőbe. A 7-800 méteres út utolsó szakaszán jöttünk rá, hogy nem vagyunk egyedül. Amikor megálltam, hogy lefényképezzem a lenyugvó naptól vörös vízen lebegő csónakot, szúnyogok hada tört ránk egy pillanat alatt.

Gyorsan sietősre fogtuk a tempót, épp csak beköszöntünk a kikötőbe, lefényképeztük az árakat, és indultunk is vissza. Persze, annyi időnk volt, hogy megkérdezzük, hogyan lehet elviselni a szúnyogokat.
– Az Áginak, a főnöknek van valami szere – mondta egy idősebb úr. Gyula – Ági párja – azonban csak legyintett.
– Nincs olyan szer, ami ezek ellen valóban használna. Egyedül a türelem segít – mondta, miközben egy csizma csapkodós legényes tánc előadásához hasonlóan egyik lábáról a másikra ugrálva csapkodta magán a vérszívókat.
Talán riadalmunkat látva, megnyugtatásul még hozzátette, hogy minden este csak az alkonyatot követő másfél órát kell kibírni, mert utána a szúnyogok nyugovóra térnek.
Mivel még bőven volt idő a szúnyogok aznapi takarodójáig, gyorsan visszatértünk a hotelbe, ahol valahogy mégis megoldották, hogy ne csípjenek.

Hétfőn fél ötkor ébresztő. Egy gyors kávé után irány a tó túlsó felén lévő Poroszló. Mielőtt a túráról beszámolnék, egy kis kitérő a tágabb vidékről.

A Tisza-tó – másnak, másmilyennek szánták, de ez lett belőle

Mielőtt vízre szállnánk, röviden hadd mutassam be az idén éppen mai formában való létezésének 30. évfordulóját ünneplő Tisza-tavat. Amit mindenképpen le kell szögezni, hogy csak az eredeti tervekben volt szó hagyományos értelemben vett tóról. Mivel a terület elárasztásának csak az első két fázisát végezték el, a 127 négyzetkilométernyi terület tavak, folyók, csatornák, mocsaras és erdős területek folytonosan átalakuló összessége. A nyári magasabb szintnél a 100 négyzetkilométer körüli a vízzel borított rész, de közel felét ennek is vízinövények borítják, 20 százaléka pedig szárazföld – sziget, félsziget. A gyermekkori nevén Kiskörei-víztározót hajdan azért hozták létre, hogy vizet adjon a kiskörei erőműnek és az öntözőcsatornákon át a mezőgazdaságnak.

A 30. évfordulót az 1978-as duzzasztás kapcsán ünnepelhetjük, amivel a mai nagyságát és szerkezetét elnyerte. A vizes területek megnövekedésének köszönhetően itt is rendkívül gazdag élővilág alakult ki néhány év leforgása alatt. Madarak, halak, rovarok lepték el az ártéri legelőkből, gyümölcsösökből, kisebb erdőkből folyó-tóvá alakult, folyamatosan ingadozó vízszintű területet. S ahogy a Kis-Balaton rekonstrukciójánál, a természetvédelem itt is azonnal megszerette a Vásárhelyi Pál féle folyószabályozás előtti állapotra emlékeztető viszonyokat. Tizenöt évvel ezelőtt jogszabályban is kimondták, hogy a környezeti állapot megőrzése az elsődleges, az öntözés, ipari felhasználás háttérbe szorult és törölték a tóteremtő program harmadik fázisát, ami a jelenlegihez képest másfél méterrel duzzasztotta volna tovább a vízszintet.

Az akkori időszak kedvezett az ilyen fordulatoknak, mert a gazdaság leépülése miatt egyébként sem lett volna pénz se a fejlesztésre, se az eredeti célok szerinti használatra. Az új célok között nagyobb hangsúly került a turisztikai hasznosításra. Persze, csak kellő korlátok mellett, hisz a természetvédelem az északi terület, a Tiszavalki-medence jelentős részét teljesen elzárta a földön járó kétlábú élőlények elől.
A turisztikából elsősorban a horgászok vették birtokba a vidéket. Eleinte talán túlságosan is. A vízisportok lassú éledése annak is köszönhető, hogy a tó medrét nem mindenhol tisztították meg a tuskóktól, gyökerektől, fáktól, ami a tervezettnél alacsonyabb vízszint miatt jelentősen csökkentette a hagyományosan preferált lehetőségeket egyes területeken. A vízfelülethez illő járművekkel csak az Abádszalóki-öbölben lehet közlekedni, és a Sarudi-medencében járhatnak kis merülésű “vízisporteszközök”. A Poroszlói-medence jelentős részén még csónakkal sem lehet mindenütt közlekedni.
Más oldalról éppen ennek a “befejezetlen elárasztásnak” köszönhető az élővilágnak az a gazdagsága, ami ma a turizmusban is felértékeli a vidéket. A mintegy kétszáz madárfaj, az ötvennél több halfaj, a növények közül itt rendkívüli mennyiségben megtalálható sulyom, fehér tündérrózsa, tündérfátyol és mások. Egyes növények túlzott szaporodása ma már gondot is okoz, mert a nyílt vízfelületek csökkenése korlátozza a halak életlehetőségeit. Nem szólva a madarak közül a kárókatonákról – kormoránokról -, amelyek napi 5-6 kilós fejenkénti halfogyasztásukkal hatalmas problémát okoznak.
A tó mai állapotát jól érzékelteti a Google segítségével elérhető műholdas felvétel.
A kiránduláshoz annyit még érdemes tudni, hogy szinte mindenhol találunk strandot. A helyiek ezeket szabadstrandnak hívják, de valójában csak a poroszlói és a tiszafüredi ingyenes.

A Tisza-tó műholdas térképe – a narancssárga és piros vonalak a későbbi csónaktúráink GPS-szel rögzített útvonalai

De térjünk vissza a saját kirándulásunkhoz. A poroszlói Delfin kikötőben egy húszas éveiben járó helyi fiatalember, Zsák László várt bennünket egy speciális kialakítású motoros ladikkal.

A jármű úgy nézett ki, mintha az elejét kitöltötték volna egy ék alakú idommal, ami elől még egy szintben volt a csónak peremével, s onnan sima felületként egyenletesen lejtett a csónak harmadáig, ahol elérte a fenékdeszkát. A valóságban persze nincs szó ékről, deszkáról, eleve ilyenre formázták a műanyag csónaktestet. Az orrban kialakított zárt rész légkamraként növeli a biztonságot, s amiért igazán praktikus, a “lejtő” és a széles orr részre erősített kihajtható “csapóhíd” segítségével akár kerekesszékkel is be lehet gurulni a csónakba. Persze, másoknak is sokkal könnyebbé teszi a ki és beszállást, sőt a fotózást is.
Még ki sem értünk a kikötőből, László már megkezdte a madarak és a környék bemutatását. Az egyik fűzfán egy hosszú, fekete csőrű madárra hívta fel a figyelmünket.
Ez a bakcsó, vagy népiesen vakvarjúnak is hívják. Éjszakai madár, ilyenkor már lassan behúzódik az árnyékba az erdős részeken – mutatta be a lopva felénk figyelő madarat.

Az út elején az egykori poroszlói kubikgödrök fölött haladtunk el. Innen szedték ki egykor a gát alapanyagát – mesélte. Közben Észak-kelet felé indultunk a Százöles híd felé, amelyiken a 33-as főút is halad. Egy szárcsa keresztezte az utunkat. Eddig én azt hittem, hogy a vadkacsák rokona, pedig csak hasonlít a récékre, a guvatfélék családjába tartozik. Érdekessége, hogy az alig egy kilogrammos madár zúzája ököl nagyságúra is megnő – világosított fel László. No, a végét azt értettem, a guvatfélékkel úgy voltam, mint amikor hajdan Barcsay tanár úr próbált hasonló dolgokkal megismertetni bennünket – sikertelenül.

 

Az elbizonytalanodásomat valószínűleg László is megérezte.
– Én sem ismerem meg mind a kétszáz madarat, valószínűleg néhánnyal gondom lenne – tette hozzá.
Úgy tűnik, a négyórás rendhagyó biológia-földrajz-környezetismeret óra alatt pont ezzel a néhánnyal nem futottunk össze. László nemhogy fajtaként, de némelyik madarat szinte személyesen is ismerte.
Én viszont már a következő madárnál feladtam a reményt, hogy végre bepótolom a középiskolába elmulasztottakat. Akár meg is esküdtem volna arra, hogy ilyennel még nem találkoztunk, pedig ez is egy bakcsó volt. Csak éppen még nagyon fiatal, azért ilyen barnás a tolla az előbbi fehér színe helyett, árulta el vezetőnk, aki a tó és a környék bemutatása mellett sok érdekességet mesélt az állatok viselkedéséről is.
A tőkésrécék például inkább új tojásokat raknak, ha kevés kelt ki, a fiókákat pedig közben másik családnak adják ki nevelésre. Így nagyobb az esélyük, hogy legalább néhány megéri a felnőtt kort a rétihéják állandó támadásai közben. Persze, a héjának is megvan a mentsége. Hisz amíg a récék akár háromszor is költenek nyaranta, a rétihéja egyetlen alkalommal. Így biztosra kell menni neki a fiókák táplálásánál, nem nagyon lehet tekintettel más madarak családi boldogságára. A récéknek azért sem gond új tojásokat rakni, mert a nyár derekán kikelő kisrécék ugyanúgy nyár végére érik el a megfelelő fejlettséget, mint a nyár elején születők – avatott be bennünket azokba a titkokba, amiket Tisza-parti gyerekként és talán már itt munka közben másoktól hallott.

Útközben néha megálltunk, hogy a csónakmotor propellerét megtisztítsa a rácsavarodott sulyomlevelektől, száraktól. Az Európában kiveszőben lévő növényből itt bezzeg van bőven. Lassan minden szabad vizet elfoglal. Azt mondja, régen gesztenye helyett sütötték a szeptemberben beérő apró termését. Innen ered, hogy vízigesztenyeként is ismerik. Őröltek belőle lisztet, sütöttek belőle kenyeret, pogácsát, a levelét a lovakkal etették. Ma már nem szerepel a napi étrendben, de az egyik Tiszafüred-örvényi étteremben mártást készítenek belőle.
Az biztos, hogy a csónakosok nem szeretik. Talán az istennyila elnevezés is tőlük eredhet.
Egy darabig az Eger-patak egykori medre fölött haladtunk. Most inkább csak sejteni lehetett a helyét. László szerint télen szépen kirajzolódik, amikor egy-másfél méterrel lejjebb engedik a vízszintet.
A Balatonnal kapcsolatban tudom, hogy a vízszint ingadozása jót tenne a gyékénynek és a nádnak. A mai, szinte már feszített víztükör, a 100 centiméter körüli relatív szintnél tartás nem igazán használ neki. Bezzeg a Tisza-tónál nem lehet panaszuk, terjednek is rendesen.
A gyékény gumós gyökerét szegényebb országokban néhol még ma is lisztként őrlik, a buzogányt pedig füstölőként használják a szúnyogok elriasztására – tudtuk meg, miközben megálltunk, hogy egy függőcinege fészkét megnézzük az egyik fán.
Az egy-egy évre szóló otthonból a hím ötöt készít egyszerre. Építőanyagként a nyárfa szálló pihéit használja. A nőstény egyet választ ki a fészkek közül, a többit szétveri. Még jó, hogy ez a viselkedés nem terjedt tovább a cinegéktől.
Az összetömörített pihéből készült “fal” egyébként annyira erős, hogy régen a halászok az elhagyott fészkeket hazavitték a gyerekeknek mamusznak.
Valahol a madár is ott lehetett a környéken, mert folyamatosan hallottuk éles, sírós hangját. Innen elmentünk egy félkész fészekhez, aminek még nem volt megformázva a bejárata. Én nagyon sajnáltam az építőmesterét, bár szegény cinege biztosan örömmel végzi feladatát az “asszony” kedvére.
Többször nagyobb tündérrózsa mezők mellett haladtunk el. Némelyik már nyitotta ki a virágját, de László szerint majd visszafelé lesznek az igaziak, ha még egy kis napsütés éri őket. Egyébként májustól szeptemberig minden reggel kinyílnak a szirmaik, este meg összezárulnak.

 

Utunkat a Kis-Tiszán folytattuk. Több helyen tábla jelezte az útvonal számát, a fontosabb települések irányát. László szerint itt tábla nélkül sem lehetne eltévedni, mert ha egyenesen megyünk, kijutunk a Élő-Tiszára, amit keresztezve az öblítőcsatornán át Tiszafüredre érünk.

Egy helyen letértünk jobbra, egy számunkra sokáig nem létezőek tűnő “ösvényen”. A fűzfák szinte a vízig hajoltak. Néha csak kézzel húzva-tolva sikerült átpréselni a csónakot alattuk. Az alagútszerű járat egy kilátóhoz vezetett, a Porong tava fölé emelkedő Holtágak tornyához. A kilátóban kis rajzos, képes ábra mutatta be a holtágak – morotvák – kialakulásának folyamatát. Alatta kérdések a gyerekeknek szól felfedező játékhoz.
Az igazi érdekesség persze a táj volt, ami körbe nézve elénk tárult.

Visszafelé egy darabig az egyszer már bejárt úton mentünk. Az idefelé látott tőkésrécepár most is ugyanolyan unottan gubbasztott a nádas szélén, mint egy órával korábban. László szerint nagyon nyugalmas életet élnek, egész nap csak szemlélődnek.

Felmentünk a néhány éve kiépített 1500 méteres vízisétány kilátótornyába. Mi is ott kötöttünk ki, ahol a csoportokat szállító nagyobb hajó. A kiírás szerint egy teljes árú jegy 690 forintba kerül hajózással együtt, a kedvezményes – gondolom gyerekeknek – 460 forint. Ha valaki önállóan jön – mondjuk csónakkal -, akkor 500 és 300 forint a tarifa.
A panorámakilátóból beláttuk szinte az egész Poroszlói-medencét. Egy magas fa törzsén közelről megnézhettük egy fakopáncs odúját. (Szerintem logikusabb lenne a fakopács név, de nem kérték ki a véleményemet az elnevezéskor.)
Már ismét a csónakban ülve fedeztünk fel egy kis zöld zászlót a nádas szélén. Menedzsereknek rendezett csapatépítő tréningen használják jelzőpontnak. Megadják a koordinátáit, aztán a “játékosoknak” GPS-szel meg kell keresni. Már nagyobb cégek is felfedezték, hogy milyen kiváló lehetőséget ad a tó az ilyen felnőtt mókákhoz – mesélte vezetőnk, aki maga is részt vett az útvonal kijelölésében.

A Csapói-Holt-Tisza medrében haladhattunk, amikor egy fűzfán felfedezett egy nádirigót. Én hiába meresztgettem a szemem, fényképezőgépen, csak az egyforma ágakat, leveleket láttam mindenütt.
– A hangra kell koncentrálni – segített keresni. Valóban, így sokkal könnyebb volt, én is azonnal megláttam a barnás színű, borzas fejű madarat.
Nem sokkal később a kormoránok birodalmába értünk. Az eddigi élettől duzzadó vidék után halott világnak tűnt a tónak ez a része. A kormoránok, vagy másik nevükön kárókatonák egy egykori gyümölcsöskert élettelen szilva és barackfáinak csonkjain gubbasztottak. Régen, amíg csak a nevüket ismertem, kedves, szép állatnak képzeltem őket. Ma már nem szívesen barátkoznék velük.
– Csapatostul szállnak meg egy-egy területet, ahol a savas ürülékükkel – a guanóval – teljesen kipusztítják a növényzetet. Azután jönnek a halak. Egy nap alatt fejenként hat kilót is felfalnak. Egy halastavat néhány hónap alatt teljesen tisztára kipucolnak, ha időben nem üldözik el őket. Ami még csúnyább, olyan nagy halakat is halálosan megsebeznek, amiről tudják, hogy nem tudnak velük mit kezdeni. Akár 15 méter mélyre is képesek lemenni a víz alá. Régen halásztak is velük, ahogy a sólymokkal vadásztak.

Amikor a tó létrejött, alig néhány volt belőlük. A védettségüknek is köszönhetően ma már hatalmas tömegben élnek itt.
Ehhez képest a balatoni hattyúk valóban kedves jószágok – reagálok a nem éppen dicsérő bemutatásra.
– Itt is vannak hattyúk. Ezek is harminc méteres körzetben elüldöznek minden más madarat, elpusztítják a fiókákat, a fészkeiket szétverik. Ha valaki túl közel megy hozzájuk, minden jel nélkül rárontanak – ismerhettük meg a másik martalóc csapatot.

Felüdülésként hatott, amikor visszaértünk a zöldebb világba, és felsétáltunk a Fattyuszerkő toronyba.

 

A névadó a tó egyik különleges madárfaja. A 20-25 centis testhossza ellenére a tündérrózsa leveleire, vagy sűrűbb hínárra rakja fészkét, nagy csapatban telepet alkotva, és ellentétben a birkákkal – vagy egyes emberekkel -, ha egy nagyobb ragadozó megtámadná őket, akkor közösen ellenállnak.
A torony után folytattuk az utazást, és újabb szürkegémmel, tőkésrécékkel, szárcsákkal és horgászokkal találkoztunk.

Lassan hazafelé indultunk, mert közben a nap is egyre feljebb emelkedett. Persze, egy tündérrózsa telepet közelebbről is megnéztünk. Mostanra már majdnem teljesen kinyíltak a virágok, ahogy László hajnalban ígérte. Méhek döngicséltek mindenütt, ez egyik kisgyerekként a porzók között “hengergőzött”, hogy minél több virágpor tapadjon a hátára. A rózsák hatalmas levelein mindenféle bogár pihent, pókok szaladgáltak – szóval, tiszta idilli volt ismét az egész.

Túránk utolsó állomásaként kikötöttünk a vízisétány Poroszlóhoz közelebb eső végén, ahová a Delfin kikötőből közlekedő kishajóval Lászlóék napközben az utasokat szállítják. Innen a vízből kiálló cölöpökre épített deszkaösvényen lehet a két madárvártához és a panorámatoronyhoz sétálni. Az első nyitott oldalú házba be is mentünk.

Nem messze tőlünk egy nagyobb testű madár ült a vízinövények tetején.
– Ez a vöcsök nem tudom mikor akarja kikelteni a tojásokat, lassan már 30 napja ül rajtuk?! – morgolódott vezetőnk a feltáruló kép láttán, mintha valami közeli ismerősről beszélne.
– Ott a párja is – mutatott néhány méterre arrébb. Nekem a hím megtalálása valóban megoldhatatlan feladatnak tűnt, hisz ez nem is énekelt, mint az előbb a nádirigó. A vízinövények levelei, virágai teljesen összefolytak előttem, amíg nem szólt, hogy ne egész madarat, hanem csak egy fejet és egy rövid nyakat keressek.
A másik vöcsök, mint valami tengeralattjáró periszkópja, úgy kandikált ki a víz alól.
Ahogy meg is győződhettünk róla, a vöcsök is a vízinövényekre építi a fészkét. Ha elmennek ennivaló után, akkor betakarják a tojásokat, hogy a ragadozók ne lássák meg. Ha a kicsik már kikeltek, akár hosszabb útra is elindul velük, a fiókákat a hátára véve. Érdekességük még, hogy saját tollaikat is megeszik, sőt a kicsiknek is adnak belőle. Hogy miért, nem nagyon tudják, de bajuk nem lesz tőle.

A vöcskök közelében 3-4 küszvágócsér nézelődött egy mérleg formájú állványon. Ezek is szeretnek csoportosan járni, mint rokonaik a szerkők, és bátorságban sem maradnak el, ha közösen vissza kell verni valami nagyobb ragadozó támadását. Sőt előre is támadnak. Ezért aztán sok félősebb madár szívesen fészkel a közelükben, mert a ragadozók nem szívlelik a csérek bősz rohamozását.
Mielőtt elindultunk volna vissza, nagy hangzavar tört ki a fejünk felett. A házikó gerendájára ragasztva egy fecskefészket fedeztük fel.
– Már egyhetesek, lassan kihízzák a fészket – mutatta be másik ismerőseit László, miközben néhány képet csináltam róluk és a közben megérkező mamáról (vagy papáról).
Ők lettek volna az utolsó ismerőseink erről a vidékről, ha a kikötő előtt nem sokkal nem keresztezi utunkat egy csemetéivel “libasorban” úszó récemama.

László szerint áprilisban és szeptemberben a leglátványosabb a madárvilág. Érdemes egyedül is elindulni motoros vagy evezős csónakkal. A kenut nem nagyon ajánlja, mert a nagyobb motorosok még a tapasztaltabbakat is beboríhatják néha a vízbe. A mentőmellényt mindenképpen hasznos viselni, ha kényelmetlen is.

Éppen 9 órakor kötöttünk ki, így a kirándulás közel négy órán át tartott. A GPS szerint ezalatt 14 kilométer utat tettünk meg. A legnagyobb sebességünk 10,3 Km/óra volt, az átlag 3,7. Jutott idő a nézelődésre, és volt is rá bőven lehetőség, mégis azzal váltunk el, hogy másnap reggel egyedül is elmegyünk egy rövidebb túrára motoros ladikkal.

Az első túránk útvonala

Még idejében visszaértünk a reggelire, ami különösen ízlett a korai kelés és hosszú kirándulás után.
Egy kis ejtőzés után felfedeztük a hotel wellness részlegét. A félsziget víz felőli oldalán, a főépület két szárnya fogja közre a mintegy 20-25 méter hosszú külső medencét, amelyben 25 fokra hűtve merülhetünk el a szálloda saját, 44 fokos termálkútjából származó vízben. A hossz és a hőmérséklet kiváló az úszáshoz, de akár a pihentető lubickoláshoz is. A medence nyitott oldalán ernyőkkel, ágyakkal napozó, beszélgető, koktélozó helyet alakítottak ki.

A külső medence és a belső medencéket magába foglaló csarnok fala előtt egy másik kisebb medence is van, afféle vízzsilip a belső melegebb medencékhez közvetlen átúszási lehetőséggel. A két belső medence már kicsit melegebb. A 35 fokos víz inkább már a lazább meditációhoz ad jó alapot. A ha közben valami dinamikusabbra vágynánk, félórás periódusokban beülhetünk a pezsgőfürdőbe. Az én kedvencem a gőzfürdő és a hagyományos finn szauna volt. Az utóbbiban többször is újra indítottam a homokórát. (Talán csak egy dolog hiányzott a teljes élményhez, finn barátaink hét évvel ezelőtti hatalmas palacsintái, amit Magyarországról vitt tárcsalemezen sütöttek szabadtűz felett. Persze, ez nem a hotel hiányossága.:)
A szállodának jól felszerelt fittnessterme van. A wellness központ reggeltől estig működő másik részlegében karcsúsító, stressz oldó, keringésjavító, méregtelenítő és más masszázskúrákat, a spa szolgáltatások között különböző arc és testkezeléseket kínálnak krémekkel, iszappal, algakoncentrátummal, gyöngykivonattal és más csodatévő dolgokkal. A kellemes kinti környezetben kínálkozó számtalan más lehetőség miatt ezekre most nem jutott az időnkből.

Délután biciklivel tiszafüredi felfedező útra indultam. Útközben beugrottam a Tourinform irodába, ahol találtam néhány új kiadványt. Igaz, korábbi véleményem ezektől sem változott meg gyökeresen.
Megnéztem a tavasztól őszig működő városi termálfürdőt is. A fedett termálmedence 39 fokos alkáli hidrogén karbonátos vizét elsősorban a mozgásszervi betegségek kezelésére javallják. A kinti medencék közül a kisebb, éppen 36 fokos vízét is inkább a gyógyulni, vagy éppen beszélgetni akaróknak, a 22 fokos nagyot az úszóknak, egy másik kicsit melegebbet a lubickolóknak és a 30 fokos pancsolót a legkisebb gyerekeknek ajánlják. (A felnőtt belépő ide 900, a nyugdíjas és diák 640 forintba kerül.)

Elmentem a klasszicista stílusú Lipcsey-kúriában lévő Kiss Pál Múzeumhoz is, de hétfő lévén zárva volt – ahogy vasárnap is. A 260 forintos belépő nagyon barátinak tűnt, de a fotózási lehetőség 2000 forintos díját látva másnap már nem mentem vissza. Mióta a párizsi Pompidou-palotában, vagy a hollandiai Kröller-Müller Museumban Picasso, Van Gogh, Gaugin, Monet, Courbet, Cezanne, Renoir képei, Henry Moore, Giacometti szobrai előtt senki nem akart külön pénzt kérni azért, hogy ismerőseimnek is megmutathatom, milyen jó helyen jártam, azóta egyedül a pécsi Csontváry kiállításon voltam hajlandó 500 forintot fizetni, mert az nagyon hiányzott volna. A tiszafüredi múzeumban valami különleges csodát tarthatnak, ha ilyen nagy számot ki mernek írni a közös tulajdonban lévő kincseink lefényképezéséért.

A református templomot is csak kívülről tudtam megnézni, de így is érdemes a különleges tornya miatt. Talán egyszer még az erkélyére is fel tudok menni, hogy onnan is körülnézzek.
Szerencsére a város központjában lévő klasszicista katolikus templom teljesen helyreállította a lelki békémet. Nem csak azzal, hogy nyitva volt, szabadon megnézhettem, fényképezhettem, hanem azzal az emberi gesztussal, hogy az előtérbe kitettek egy palack hideg ásványvizet, mellé poharakat, hogy a kánikulában betérő hívek és más látogatok testi szomjukat is olthassák.

 

A város a központban lévő 19. századi és néhány közelmúltbeli épületet és a 33-as főúttól délre lévő paneleket leszámítva kedvesen falusias, sok árnyas fával.
Betértem a Park étterembe, hogy a meleg ellen igyak egy hosszúlépést. Az árai szerint előkelő hely, mert azok vetekednek a másik Füred partközeli éttermeiben látottakkal. Szódát viszont nem tartottak. Hosszúlépést csak úgy ihattam volna, ha veszek hozzá egy fél literes ásványvizet. Inkább kiegyeztem egy deci hideg Olaszrizlingben. (Utána persze egy darabon gyalog toltam a biciklit, miközben sokat gondoltam a zéró tolerancia két megteremtőjére, Takács Albertre és Kondorosi Ferencre.)
A Park étterem áraihoz képest az ellenkező véglet a csak hét közben és csak ebédeltetéssel foglalkozó Nemzeti étterem, ahol fele annyiért lehet enni, egy háromfogásos napi menü például 650 forintba kerül. Feltűnően ki is van írva, hogy az árak magyar forintba értendők, mielőtt még valaki vissza akarná számolni valamiből.
Több cukrászdát, kávéházat láttam, egyiket internettel. Ha valakinek ez kell, a művelődési házban is van rá lehetőség, ahol rendszeresen tartanak a nyáron gyerekfoglalkozásokat is.

Hétfőn este elbicikliztünk Tiszaörvényre. Mivel nem akartunk eltévedni, csak biztosnak látszó irányokat választottunk. Ebből persze jó nagy kerülő lett.
A Kormorán kikötő iroda-büfé-klub-söröző épületében leültünk egy frissítő italra. Sajnos, itt nem volt olyan szúnyoghálófal, mint amilyet a városi kikötőben lévő Panoráma étteremnél láttunk. Ott a kiülős részt teljesen zárttá tették keretekre feszített hálókkal. Mivel a szúnyogok egyre jobban támadtak, a 11 évvel ezelőtt bevált módszerrel próbálkoztunk, felültünk a biciklikre, és veszettül tekertünk vissza a hotelbe.

Kedden reggel saját szervezésű, vezetésű motorosladik kirándulásra mentünk. Eredetileg 6 órakor terveztük az indulást a városi kikötőből, végül 7 óra lett belőle.
A motoros ladik listaára 2500 forint volt óránként, de az 1 óra 50 perces útért végül csak 4 ezer forintot kellett fizetnünk.
Először tettünk egy tiszteletkört a hotel előtt, majd elindultunk észak-nyugat felé Poroszló irányába. A térképem szerint mindig egyenesen vagy jobbra kellett mennünk, amíg az Élő-Tiszát el nem érjük. Csak azzal nem számoltam, hogy van olyan átjáró is a Füredi-Holt-Tisza U alakú szárai között, ami nem szerepel a térképen. Így aztán áttévedtünk a másik – a térkép szerint zsákutcás ágba.
A műholdfotón is látszik, hogy a zsákutca végén, a sulyommező kezdetén fordultunk vissza. Utána már végig tartottuk az irányt.

A tiszafüredi strand után jobbra fordulva a holtágon elmentünk az Élő-Tiszáig, majd azon balra, a sodrást követve a tiszaörvényi Kormorán kikötőig, ahonnan a VIII. számú öblítőcsatornán és az Örvényi-morotván át visszatértünk a kikötőbe.
Megint több bakcsót, szárcsát és más madarat láttunk, de itt érezhetően kevesebb volt, mint a poroszlói részen. Több kikötő mellett is elhaladtunk. Mindegyikben komoly hajók voltak kikötve. Találkoztunk egy úszóbódéval is, amiről kiderült, hogy a városi kikötőben adják ki bérbe. Két emeletes ágy van benne, gáztűzhely, hűtőszekrény, tévé (mindez akkumulátorral). A bérlés egy napra – éjszakával – 10 ezer forintba kerül, plusz az elfogyasztott benzinbe. Szállásnak sem lehet rossz jó társasággal.

Útközben többször leállt a motor, amikor alapjáraton próbáltam manőverezni, vagy éppen fényképezni. Néha percekig kellett rángatni a zsinórját, de végül mindig sikerült újraindítani. Legközelebb azért jobban örülnék egy magasabb alapjáratnak.

Ezen a túrán összesen 13 kilométert tettünk meg, az átlagsebességünk most 7,1 km/h, a leggyorsabb 15,1 km/h volt. Ez utóbbit az Élő-Tiszán lefelé hajózva értük el.

Alig értünk vissza a hotelbe, hatalmas zápor kezdődött. Szerencsére megúsztuk, de a délutáni biciklizést későbbre halasztottuk miatta, inkább megint megszálltuk a wellness-részleget.

Délután úgy tűnt, elvonult az eső, ezért biciklire ültünk, hogy megnézzük a poroszlói tájházat. Sajnos most is csak a főúton kerékpározva mehettünk át Tiszafüredről Poroszlóra, ahogy tizenegy évvel ezelőtt is. Semmi nem változott. Rohanó teherautók, veszélyes helyzetben is előző személykocsik, sunyi gödrök, repedések, kitüremkedések az aszfaltban. (A jobboldali fotót a tiszafüredi tűzoltók készítették nem sokkal ott jártunk után kamionról, ami a Fehér Amur melleti hídnak áttörte a korlátját. A pótkocsi a Tiszába, a “traktor” a partra zuhant.)
Nagyon visszafogottan fogalmazok, amikor azt írom, hogy nem volt kellemes az alig 7-8 kilométeres úton végigtekerni. Ezért aztán különösen érthetetlen volt számunkra, hogy mindeddig miért nem találtak megoldást a “nagytó” körüli 65-70 kilométeres kör legkritikusabb szakaszának rendezésére, miközben az összes többi elkészült. (Persze, tudom, a többi mind gáton futó üzemi út, amit így a vízügyi igazgatóság kerékpárút jelszóval uniós támogatással leaszfaltoztathatott magának (is). Egy kicsit erre is költhettek volna. Olvastam, hogy elkészültek a tervek a hidak megszélesítésére, hogy a bicikliseket külön sávra vigyék. Nagyon szép lesz, ha egyszer elkészül. A helyiek szerint a hidak kivételével ma is megoldható lenne az ügy különösebb befektetés nélkül, ha az főút melletti dzsumbujban futó másik utat kitakarítanák, rendbe tennék és a horgászok autóinak parkolását szabályoznák.
Ilyeneken gondolkodtam, amíg átértünk Poroszlóra. Persze helyette szívesebben csodáltam volna a tájat, de arra itt nem nagyon nyílt lehetőség a nagy forgalom miatt, pedig lett volna, mit nézni.

A tájház udvarán vettük észre, hogy az egyik kis adó-vevő (walky-talky) valamelyik nagy zökkenőnél kieshetett a bicikli kosarából. Azonnal visszafordultam, hátha megtalálom, mert a maradékot egyedül nem sok mindenre tudtuk volna használni. Elmentem majdnem egészen Füredig, meg vissza de nem láttam sehol darabját sem. Pedig még egy fiatalember is segített a keresésben, aki Poroszlóról a Fehér Amurhoz gyalogolt. Arra gondoltam, hogy valami autós megláthatta, és eltette.
A nem tervezett kerülő után megnéztük a tájházat. A környék stílusát őrző épület tele van 19. századi, 20. század eleji falusi használati tárgyakkal, ruhákkal, berendezésekkel, fotókkal. Úgy adták össze őket a helybeliek.
Két hölgy vigyáz a gyűjteményre, és kalauzolja nagyon kedvesen a látogatókat. A tájház udvarán időről-időre programokat is szerveznek. Legközelebb például augusztus 16-án (2008) rendeznek “nyitott portát” kézműves bemutatóval, vásárral, bográcsos ételek készítésével és a nagyiváni néptáncosok fellépésével.

Kicsit félve indultunk vissza, mert a felhők nagy vihar közeledését jósolták. A hazaút kétharmadánál már annyira közelinek tűnt az égi áldás, hogy inkább bementünk a Fehér Amur vendéglőbe. Éppen megúsztuk a szétázást, csak az utolsó 50 méteren kaptunk egy kis ízelítőt az esőből.
Ha már ilyen kényszerpihenő adódott, kipróbáltuk, hogyan főznek a vendéglőben. Az étlapot látva úgy döntöttem, hogy akármi is lesz, végre eszek egy rántott békacombot.
Bevallom, kicsit féltem, hogy majd nem fog ízleni. Korábban hallottam, hogy túlságosan mocsár íze van. No, meg a békákat látva – főleg egy kifejlett varangyot – nem igazán az ebéd jut az eszembe (nekem sem). De hát legyen ennyi bátorság bennünk! – gondoltam. És hát hol is, ha nem a Tiszánál?!
Rossz íze végülis nem volt. Igaz, jó se, sőt semmilyen ízét nem éreztem neki. Olyan volt, mint valami tisztán táppal hizlalt csirke húsa. Ráadásul közben a pincérnő azt is elárulta, hogy valami külföldi mirelitből készül. Legalább az illúziót hagyta volna meg, hogy ők fogták a nádasban. Mondtam, legközelebb így tegyen, ha ilyen vendéggel találkozik, akkor talán az majd szebben emlékszik később az egyszeri kalandra.
Bár a felhők nem akartak elmenni, újra biciklire ültünk. Szerencsére az út hátralévő részét megúsztuk néhány esőcseppel.
Már Tiszafüredhez közeledtünk, amikor a megmaradt rádió elkezdett recsegni-ropogni, kerregni. Nagyon megörültem, mert ez talán azt jelezte, hogy ismét beértük a másik hatókörébe. Az automatára volt állítva, így ha valaki hangosan beszélt mellette, vagy valami erősebb zaj volt, akkor magától adásra váltott. Megvártam egy szünetet, és beleszóltam az enyémbe, hogy hol találom az elveszett rádiót. Még hozzátettem azt is, hogy mit kell nyomni beszéd közben.
– A Poroszlói út 11-ben – jött a válasz alig érthetően.
Néhány ismétlés után az is kiderült, hogy ez az utca Tiszafüreden van, akkori helyzetünktől alig két kilométerre. Gyorsan oda is mentünk. A hölgy már várt a ház előtt a rádióval. Valamikor nem sokkal utánunk mehetett Poroszlóra, ő is biciklivel. Meglátta a rádiót, eltette. Amikor Poroszlón végzett, hazament Tiszafüredre. Aztán itt hallotta meg a kérdésemet.
No, ennyi volt a rádiós közjáték.

A hotel éttermének teraszán elfogyasztott vacsora kellemesen zárta az eseménydús napot.
Délután egyébként egy repülő járta többször végig a környéket, hogy a szúnyogokat megritkítsák. Mivel este már nem mentünk ki a hotelből, nem bizonyosodhattunk meg a hatásáról. Reméljük, sikerrel járt.

Szerdán, az elutazásunk reggelén ismét korán keltem egy rövid biciklizéshez. Hat óra előtt indultam a hotelből, próbáltam a lehető legjobban a part közelében haladni.
A Kisköréig menő kerékpárút a tiszafüredi Albatrosz-kikötőnél kezdődött. A töltés leaszfaltozott tetejére a bicikliseken kívül az építtető vízügyi igazgatóság munkát végző járművei mehetnek rá. Rajtuk kívül gyakorlatilag mindenki más, akinek ehhez van kedve, és hozzá egy évre háromezer forintja. “Az árvízvédelmi töltésen csak engedéllyel lehet közlekedni. Engedély váltható a kijelölt helyeken”- hirdeti a tábla több helyen is. Tehát valójában nem is engedélyről van szó, hanem bérletről. A közpénzen működő állami szervezet így csinál üzletet a közpénzből épült bicikliútból.
Talán nem is tenné szóvá az ember, ha mindez ennyiben megállna, de a pitiáner nyerészkedésükkel akadályozzák az eredeti funkció optimális megvalósulását. A körülbelül három méter széles sima út ugyanis sok autóst gyorsaságra ösztönöz. Én is alig tudtam lehúzódni az út mellé az egyik kanyarból hirtelen kibukkanó autó elől. A kocsi legalább 50-60 kilométeres sebességgel jött felém. Mivel nem is lassított, ebből úgy tűnt, a vezetője természetesnek tartotta, hogy nekem kell félre ugrani.
Később még néhány autónak utat kellett adnom, ha nem is ennyire veszélyes szituációban. A helyiektől tudom, hogy nemcsak nekem jelentenek gondot a bicikliutat a főúttal felcserélő autósok. Igazán nem is értem, hogy az uniós forrásból – tehát a mi pénzünkből – épített útra milyen jogon engednek rá gépjárműveket a vízügy munkát végző autóin kívül. Így nem nagyon lesz a Tisza-tóból biciklis paradicsom, ahogy sokan remélik. Pedig a Tiszadfüred – Kisköre – Poroszló között az utóbbi években megépített 55 kilométeres út nagyon sok látnivalót kínál, kellemes kirándulásokra adna lehetőséget – főleg, ha az utolsó szakaszt is elkészítenék, amiről a keddi túránál már szóltam.

Tiszaörvényhez érve megint feltűnt az a furcsa építmény, amit hétfőn este is megnéztünk. Olyan, mint egy római vízvezeték – gondoltam akkor. Mint később Hegedűs Gábor, a Kormorán kikötő vezetője egy finom kávé mellett elmondta, sokat nem tévedtem, csak közel kétezer évet. A lábakon álló betonvályú egy öntözőcsatorna induló szakasza, amit vitéz nagybányai Horthy Miklós építtetett egykor, hogy a kenderesi birtokára is vizet vigyenek vele.

 

A kikötő iroda-büfé-klub-söröző épületétől nem messze áll a csatorna végéhez épített szivattyúház is, amiből a vizet a folyóból kiemelték. Meg is lehet nézni a ma is működő műemlék jellegű gépeket. Erre végül is nem jutott akkor az időmből, és a hosszabbra tervezett biciklizésből is csak a visszaút maradt, mert közben Hegedűs úr telefonon megszervezte, hogy a hajdani iskolaépületben lévő helytörténeti gyűjteményt megnézhessem. Onnan pedig már vágtatni kellett vissza, hogy a tízóraivá alakult reggelit le ne késsem. No, sebaj, majd legközelebb.

A kis múzeum előtt maga a gazda, a tárgyak, dokumentumok, fotók összegyűjtője, feldolgozója és a kiállítás elkészítője Darabos László várt. Az első teremben az ezer éves Örvény múltját régészeti leletek, dokumentumok, képek és különböző tárgyak segítségével mutatják be. Ugyanitt bővebben is megismerkedhetünk a község jelentős kikötője miatt itt megtelepedett fazsindelykészítő mesterek szerszámaival és az asztalosok, takácsok eszközeivel is.
Ugyanitt több fotót láthatunk az előbb már említett csatorna építésének történetéről és az 1940 júniusában lezajlott megnyitóról, amelyen a kormányzó mellett Teleki Pál miniszterelnök mondott ünnepi beszédet.
A második teremben Darabos László és segítői a hajdani örvényi elemei iskolának állítottak emléket a múlt század első felében is használt padok, oktatási anyagok, eszközök és a valamikori diákok tablóinak kiállításával.
A terem másik felében a háztartási eszközök mellett külön rész mutatja be az örvényi halászokat és tiszai “kisszerszámos halászat” eszközeit fotókon, illetve eredeti formájukban.

Darabos László azt mondta, szívesen kalauzol másokat is előre egyeztetett időpontban. (A bejáratnál olvasható telefonszáma: 30/3474-964) A programot jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Reggeli után összecsomagoltunk, elköszöntünk. Útközben még egy rövid kitérőt tettünk a Tisza-tó déli részére, az abádszalóki strandot szerettük volna legalább megnézni.
A szabadstrandnak nevezett partszakaszon itt sem ingyenes a fürdés – ahogy balatoni észjárással gondolnánk -, a felnőttektől 450 forintot, a gyerekektől, diákoktól egy százassal kevesebbet kérnek egy napra belépődíjként. Mivel a főszezon még nem kezdődött el, fürdőzők kevesen voltak, de a zárt pályás vízisí, a motorcsónakkal vontatott banán és a csúszda így is működött, nyitva voltak a kölcsönzők és a büfék is.
A víz pont olyan szép volt, mint 11 évvel ezelőtt. Átlátszó tisztaságával, kékségével szinte már a tengerre emlékeztetett. Azzal indultunk tovább, hogy legközelebb erre is több időt kell szánni.

Összegezve a szűk három nap tapasztalatait, élményeit, arra jutottuk, hogy nagyon kellemes volt a kirándulás. Ha vannak is problémák, azok jórészt ugyanazok, mint amilyenekkel az ország más részein is találkozhatunk. Annyira megfogott bennünket a gazdag természeti környezet, hogy a mostani kirándulás inkább csak afféle bevezető volt, amit rövidesen szeretnénk folytatni, hogy a tó északi felének nyitott részét is bejárjuk evezős csónakkal.
Jókor, jó időben, jó helyre mentünk, jó emberekkel találkoztunk. Remélem, legközelebb is így sikerül majd.

Győrffy Árpád

Győrffy Árpád írásai az Útikalauzban >>

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha nem akar lemaradni semmiről

[ninja_form id=5]