A szerző egy érdekes téli kirándulási lehetőséget mutat be hat túra tapasztalataira építve – jó képekkel.
Egyesületünk az Óbudai SE keretein belül feltett szándékunkká vált, hogy lehetőségeinkhez mérten fellendítjük a hazai vízitúrázás helyzetét. Ingyenes evezésoktatással, Római gályák építésével hívtuk fel magunkra a figyelmet, de sajnos minden ősszel eljött az a pillanat, mikor a hajóink téli álomba merültek. Ez persze nem maradhatott örökké így, ezért 10 évvel ezelőtt kicsit megráztuk magunkat, leporoltuk a hópihéket és elmentünk télen is vízitúrázni. Hogy hová? Ezt hamarosan megtudhatja a kedves olvasó…
2006-ben kilenc turnusban, kialakult séma szerint túráztunk a Hévízi-patakon. Az első túrát január első szabad hétvégéjén bonyolítottuk le.
A nappal rövidségét is figyelembe véve, csak ereszkedő túrát tudtunk megtenni. A hideg idő dacára csodálatos napsütötte időben volt részünk, és a már jól ismert tájon evezve alig tűnt fel az idő múlása. Ahogy fokozatosan kihűlt alattunk a patak, egymás után jelentek meg a jégtáblák, Sokan életükben most először eveztek úgy, hogy a kenukat jégtörőként használták. A patak végi vastagabb táblákat úgy kellett kettétörni, hogy a kenu orrát fel kell rájuk csúsztatni, és előre kellett menni a hajó orrába.
Az egyetlen jó kikötési helyen kivettük a hajókat, és iparkodtunk felrakodni a trailerre, mert az idő rohamosan hűlt. A fagyos időt csak a forralt bor illata képes volt jelentősen enyhíteni.
A lemenő nap mínusz tíz Celsius fok hideget hozott, mely az éjszaka folyamán 14 fokig süllyedt.
A program a meleg tornateremben kosárlabdázással folytatódott. Az eddig szelíd túratársak vehemensen küzdöttek egymással. A túra minden fontos eseményéről Sz. Éva, az Óbuda Televízió operatőreként filmet készített. A jól sikerült alkotást még január hónapban bemutatták, hogy minél több embernek csináljon kedvet ehhez a szép programhoz.
Másnap gyönyörű napsütésre ébredtünk. Elmentünk a termálfürdőbe és bár hideg volt, de azért megkíséreltük a hóban fürdés élményével színesíteni a programot. Nos, ez aztán sikerült, mert kékre fagyva rohantunk a meleg vízbe, és itt jegyzem meg, hogy egy kissé távol kerültünk finnugor őseinktől, mert “fáztunk, mint a kutya”.
A melegvíz viszont csodálatosan kárpótolt mindenért. Emlékezetesen szép túra volt. Az már csak hab a tortán, hogy a Balaton harminc centis jegén gond nélkül csúszkáltunk. A korcsolyákat nem tudtuk elővenni, mert a jég vastagon be volt havazva. Kis területen a helyiek elkotorták a havat. Ebbe a teknőbe a jég alól vizet szivattyúztak egy akkumulátor, és egy fenékszivattyú segítségével. A kiszivattyúzott víz egy-két óra alatt megfagyott, és hihetetlenül síkossá vált, nagyokat estünk rajta.
Külön érdekessége volt a túrának az egyik borospince meglátogatása a szigligeti vár közelében. Mindjárt a bejáratnál egy kupica pálinkával, és frissen sütött tepertős pogácsával vártak minket. Ezt követően bevezették a társaságot a pincelabirintusba oda, ahol a különböző termekben az utóérlelésen ott lévő borkülönlegességeket tárolták.
Megtudtuk, hogy a Badacsonyi Borvidék jelentős termőterülete Sz Huba tulajdonába került, aki arról híres, hogy a kéknyelű borfajtát megmentette. Ez nem egy bőven termő gazdaságos fajta. A nevét onnan kapta, hogy a szőlő kocsánya kékes színű, és csak itt a badacsonyi borvidéken nyeri el a szőlősgazdák speciális eljárásával utolérhetetlen ízét, illatát és zamatát. Ez egy igazi magyar bor, és csak gazdag ember engedheti meg magának, hogy törődjön vele, termessze ezt a Hungaricumot. Ezt az új programpontot U. Gyula túratársunknak köszönhetjük. (A kéknyelű története kicsit bonyolultabb annál, mint ahogy azt a pincében ismerik. Annyit mindenképpen rögzíteni kell – miközben nem tagadhatjuk Szeremley kimagasló érdemeit -, hogy rajta kívül mások is szorgoskodtak a fajta megőrzésében. – a szerk.)
Lehetőségünk nyílt a borospincében speciális borok vásárlására, köztük a tokaji aszú minőségét és árát is elérő jégbort megvenni.
Néhányan a borkóstolás helyett meglátogatták a történelmi jelentőségű várat.
Csodálatos élményben volt részünk, mikor a pincétől elindultunk a busszal. A lejtő tetején lévő kereszteződésben megálltunk, mert a szűziesen fehér havas tájból hihetetlen színeket csalogattak elő a lemenő nap sugarai.
A második túrán egy új megoldást próbáltunk ki. Kíváncsiak voltunk, hogy lefelé, és felfelé is meg tudjuk-e evezni a patakot úgy, hogy a nappalból se csússzunk ki. Hévízről indultunk. Mintegy kilenc kilométert eveztünk lefelé, a Gyöngyös patak torkolatáig. Itt bevártuk egymást, és elindultunk felfelé. A túratársak itt szembesültek először azzal, hogy a lefelé lassan folyó víz felfelé bizony a megtett kilométerekkel egyre gyorsabbnak tűnik.
Elkezdték egymást ugratni azzal az óvatlan kijelentéssel melyet egy friss kormányos tett még a lefelé úton:
“Ez a patak oly gyengéden öleli hajómat, hogy a hazaúton pár csapás elég tőlem, s már meg is érkezem, míg ti még csak lefelé tartotok”
Mondani sem kell, hogy a versenyszellem felszínre törésének eredményeképpen sikerült mindenkinek maga mögé utasítania a jelzett kenut, melynek legénysége vidám hangulatban figyelte kormányosa erőlködését. Végül kijelentette szorult helyzetben lévő túratársunk, hogy most már elég volt a gyengéd simogatásokból, evezhetne mindenki.
A legénység azonnal evezők után kapott, és beérték a többieket, ám ekkor rágyújtottak a Gyalog-galopp c. filmből jól ismert “Bátor jó Sir Robin im elindult vala” kezdetű nótára, melyet végül már majdnem mindenki énekelt.
Nem hangzott el többé a víz erejét lekicsinylő megjegyzés.
A csapat visszaevezett Hévízre, ahol a forralt bor már várt minket. Még nagyravágyó kormányosunk is felengedett a második pohár után, és együtt nevetett a többiekkel saját kijelentésén.
A vízitúrázás felelősségteljes feladat, elég egy meggondolatlan taszítás, egy önnön képességeit túlértékelő ember, egy ritkán gyakorolt mozdulat, és máris borulás a vége. Még szerencse, hogy a víz jórészt nem jéghideg, sekély és a felhőtlen jó hangulat a helyes mederbe terelte heveskedő túratársunkat is. Az elgondolás helyesnek bizonyult, a túrázók időben teljesítették a 18 kilométeres távot.
Visszamentünk az apartmanokba, és nekiláttam megfőzni a hagyományos halászlé vacsorát. Az események miatt ez elég későn készült el, de örült neki mindenki.
A harmadik túrán ismét hidegre fordult az időjárás hétvégén, és friss hó is esett. Igazi Hébe-hóba túrának néztünk elébe.
A csapat összetételéből adódóan elhatároztuk, hogy a klasszikus módon Fenékpuszta – Hévíz – Fenékpuszta programot bonyolítunk le.
K. Gábor, és ifjú felesége Fenékpusztán szeretett volna aludni, de a csapat jó hangulatát megérezve lemondtak a kettős magányról, és csatlakoztak az apartmanosokhoz. Sz. Tamásék a halászlé után autóba ültek, és elmentek szokásukhoz híven. Másnap O. Tamás és barátai gyalogtúrát tettek a keszthelyi mólóig.
A negyedik turnust február elején bonyolítottuk le. A tél tartósnak, és hidegnek bizonyult, hó is volt elég. 
A szokott kikötőhelyen a vastag hó miatt a busz nem tudott megállni, megfordulni is csak a gazdasági épületeknél tudott. Különleges élmény volt a kenukat a mély hóban botladozva magunk után húzni több száz méteren.
Kedves buszsofőrünk időközben forralt bort készített, melyet a meleg buszba beszállva boldogan szürcsöltünk és melegítettük vele elgémberedett ujjainkat. Időben elkészültünk a halászlével, és a csapat csodák-csodája, nyugovóra tért. Ételkülönlegességgel kínáltam meg azokat, akik nem kértek halászlét, és így a többiek rántott strucc húst kaptak.
Hazafelé jövet megálltunk Badacsonylábdihegynél, és kisétáltunk a Balaton jegére. Néhányan korcsolyáztak, a többek csúszkáltak a jégen. A távolban apró kis fekete pontok mozogtak, ők horgászok voltak, akik több kilométer távolságban bementek a tó közepe felé. Kerékpárjaikat, és egyéb felszerelésüket nemes egyszerűséggel a partszéli nádfalhoz támasztották bízva abban, hogy rajtuk kívül nem jön erre senki. Kiabáltunk nekik, és a tükörsima jég úgy vitte a hangot, mint a víz. Győzött a kíváncsiság, s közülünk is néhányan odaballagtak hozzájuk.
Feltűnően szép volt a naplemente, igazi téli tájat világítottak meg a felhőkön átszűrődő napsugarak. K. István túratársunk több felvételt is készített erről a megkapó látványról. Egyik kép ezek közül fogja a borítót díszíteni, ezzel is jelezzük azt, hogy nemcsak az evezésről szól a történetünk, hanem a természet szeretetére, védelmére, és megismerésére is fordítunk időt, és figyelmet.
Ötödik alkalommal február közepén indultunk. Egyik túratársunk rövidnadrágban jelent meg. A dermesztően hideg hajnali sötétségben K. Henrik vidáman ugrabugrált. 
Láthatóan nem fázott, és ekkor elmondta, hogy így szokott hegyet mászni, búvárkodni, és egyéb extrém sportokat űzni. Sapkát sose visel, minek. Olyan volt, mint egy téli kobold. Evezni viszont kitűnően tudott ő és tíz társa.
Vízre szálltunk Hévízen, és viszonylag gyorsan leeveztünk Fenékpusztára. Itt forralt bort készítettünk, és megállapítottuk, hogy a csapat a nappalok hosszabbodása miatt képes lesz időben visszaevezni Hévízre. Felfrissülve, és megerősödve a patakparton elköltött ebéd után (a vízügy vendégházában 30 forintért lehetett friss főzött kávét inni, mely jelentősen hozzájárult erőnk megújulásához).
Óriási lendülettel indultunk a fölfelé vezető úton, és szinte rekordot döntve értünk fel Hévízre még bőven a szürkület előtt. A program a továbbiakban a megszokott séma szerint zajlott annyi eltéréssel, hogy a társaság egy emberként elment szórakozni Hévíz vendéglőibe.
Elkészítettem a halászlét, mely kissé csípősre sikeredett. A visszatérő társak farkasétvággyal vetették rá magukat, melyben az is közrejátszhatott, hogy a vendéglők szakácsai már korábban hazamentek. Egy nagyon kellemes beszélgetős, anekdotázós estét töltöttünk el egymással, ugyanis ebből a csapatból mindössze H. Vilmost ismertem régebbről.
Vasárnap a fürdő meleg vízében lubickolva megbeszéltük, hogy ezzel a csapattal minden évben eljövünk erre a vízitúrára.
A Balaton még mindig kőkeményen be volt fagyva, hatalmas turzásokat láttunk mindenfelé, iszonyatos erők működnek ilyenkor a Balaton jegén. A turzások mögé nem merészkedtünk, ott vékony jég borította a vizet. Hazafelé jövet Szigligeten meglátogattuk ismét a borospincét, a társaság férfi tagjai alaposan bevásároltak a borkülönlegességekből.
Kitartó volt a tél, de kitartó volt az a társaság is, amelyik a tél utolsó (a hatodik – a szerk.) túráját “kibérelte”. Még volt hó a mezőkön, de már érződött a tavasz illata a levegőben. Minden nappal csökkent annak az esélye, hogy havas tájban evezzünk, és talán a szombatot jelölhetjük meg az utolsó havas napnak, vasárnap reggelre, szinte eltűnt a hólepel.
A csapat minden tagját az indulás pillanatában láttam először, mert önszerveződéssel jöttek össze M. János vezetésével. Ők rendszeresen járnak együtt evezni, kirándulni, így a hajóleosztást is rábíztam M. Jánosra. Vidáman indultunk útnak szombaton reggel Hévízről lefelé. Délben legalább plusz tíz fok volt, és olvadt mindenütt.
Fenékpusztára érve az időjárás megváltozott, és a hangulat is. Feltámadt a szél, amely pásztázó esőt hozott. M. János megkérdezte tőlem, hogy mit szólok ahhoz, hogy a túrát itt fejezzük be. Azt válaszoltam, hogy részemről rendben, le kell hozni a buszt Hévízről. Addig a vízügy vendégházában töltöttük az időt. Amikor megjött a busz és a trailer, villámgyorsan felpakoltunk, és irány a szállás. Kicsit korán érkeztünk a Kehidakustányi apartmanház épületéhez. Elfoglaltuk szálláshelyünket, ugyanakkor azonnal kirajzott a társaság Hévíz városába, hogy csak késő este térjenek vissza.
Vasárnap reménytelenül zuhogott az eső, és fújt a szél, igazi “nem-szeretem” idő volt. Mindezt a tóban fürödve konstatáltuk. Nem is nagyon siettünk ki a meleg vízből, de ebéd után rögtön indultunk haza. Este hat órakor érkeztünk meg a Vízitelepre, ahol elköszöntünk egymástól.
Összességében elmondhatjuk, hogy soha ilyen nagy létszámú csapatokat nem vittünk a hévízi túrákra, és ilyen jól még nem használtuk ki a hosszú havas telet. Víz volt bőven a patakban, hiszen ez a termálvíz csak kis mértékben függ az időjárástól.
A többi időpontról nem írtunk külön történeteket, hisz a változatlan táj és a kellemes társaságokkal töltött idő miatt szinte egybefolyik a januári első és a márciusi utolsó túra. A túrákon összesen háromszázhatan vettek részt.
Horváth Péter – Kisindián
A szervezőről és további túráikról ide kattintva lehet további információkat olvasni
Ha tetszett, egy lájkkal, vagy megosztással ajánlja ismerőseinek is az írást!
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről! (Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)
[ninja_form id=6]