Ifju György: Vajas-kenyér helyett … Vajas-fok – 2005
Ismeretlen(ebb) hazai vizeken
Amikor először szóba került, hogy hova is megyünk idén evezni, azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, majd kiderül. Aztán a sors összehozott hazai vizeink legnagyobb tudorával, Bokodi Józsi bácsival, aki szintén az iránt érdeklődött, hogy merre megyünk legközelebb. Ő ajánlotta először a Vajas-fokot, és már akkor is a címbe foglalt buta szójáték jutott eszembe, mert többet nem is tudtam róla. Józsi bácsi elbeszélései, némi tudakozódás az Interneten és a szakirodalomban végül oda vezetett, hogy az IBUSz T.E. túrázóit idén a Duna-Tisza Közében kanyargó, többnyire egykori Duna-medrek vonalát követő csatornára invitálta a szokásos program-híradó.
A túrát Foktőn kezdtük, és kalocsai barátaink jóvoltából nagyszerű táborhelyünk akadt Frenky (azaz Szűcs Ferenc) Fekete Horgony büféjénél, a közeli Dunában lévő szigetet övező egykori Duna-ág mellett, amiben víz ugyan nem volt, de annál több szúnyog termett. Hordóból eszkábált zuhany, “pottyantós” WC, a közeli Duna-parti strand (10 perc gyalog), hamisítatlan, családias vendéglátás és egy nagyszerű, babgulyásból és lángosból álló vacsora tette elviselhetővé a csípés-bajnokok támadásait. A kenukat másnap a község közepén, a kedves “vizes” védőszentünk, Nepomuki Szent János szobrának közelében lévő gyaloghídnál tettük vízre. A hajókat egy közeli ház kertjében tartottuk az indulásig, a rengeteg holmit pedig házigazdánk fuvarozta ki az induló-ponthoz. Szokás szerint “hátunkon a házunk”, azaz inkább a hajóinkban a hordóink, és bennük-mellettük minden, ami szükséges lehet a Bajáig tartó négynapos útra, még tűzifa is, mert “mit lehet tudni…”.
Foktő és Kalocsa között a Vajas-foknak még hivatalosan Csorna-Foktői-csatorna a neve, és hát nem igazából bizalomkeltő a kezdetben, elsősorban a nagyváros közelsége miatt. Ezen a kb. 4 km-en hamar túljutottunk, Kalocsa alatt már jóval tisztább vízben evezve, és a medret sem szűkítette be annyira a nád és a gyékény. A hínárok által megfogott békalencse “zátonyokkal” azonban itt is megismerkedhettünk, de lendületes evezéssel – azaz inkább “csáklyázással” – áttoltuk a hajókat itt is, és a későbbi szakaszokon is. Szerencsére túl sok nem akadt belőlük.
Már induláskor tisztában voltunk azzal, hogy útközben jó néhány átemelés vár ránk, de az ember mindig reménykedik. Ezúttal hiába, mert amikor Bátyát elértük, az új zsilip zárva volt, és ezt már jó 10-15 méterre előre jelezte az összetorlódott uszadék, kitépett hínár, letört nád és sárgult békalencse tömege, no meg illata. A meredek parton a horgászok által kitaposott csúszós ösvényen nem volt egyszerű egyenként kipakolni majd kiemelni a csónakokat. De hát ezért is voltak “erősfiúk” a csapatban. A 38 oC-os melegben végzett “cuccolás” után jólesett az ebédszünet a közeli csekély árnyékban. A vízre szállás már valamivel könnyebb volt, a zsiliphez épített lépcsőknek köszönhetően. Egy arra járó helybéli vígasztalt bennünket, hogy az egy kilométerrel lejjebb lévő régi zsilipet mindig nyitva tartják. Szerencsére így is volt. Az esti tábort 16 km megtétele után, a Miskét az 51-es főúttal összekötő bekötőút zsilip-hídja mellett akartuk felállítani. A zsilip mintegy 50 cm magasan nyitva volt, így a hídról ugráló helybéli srácok segítségével “limbózva” átcsúsztunk alatta. Még a sátorállításnál tartottunk, amikor megállt a hídnál egy személykocsi, és a sofőr megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e hideg sört inni. Ilyet kérdezni egy vízitúrázó csapattól! A válasz tekintet nélkül nemre és korra egységes volt: De iiiigen! Azt hiszem, nem kell ecsetelni, hogy milyen jól esett ez a baráti gesztus, no meg a műanyag palackokban hozott jéghideg csapolt sör a bográcsban főtt, enyhén elsózott paprikás krumplihoz. A vacsora előtt még egy jót lubickoltunk a kellemesen meleg, tiszta vízben, majd pipázva, énekelgetve élveztük a szép naplementét.
Mivel a harmadik napon csak 12 km evezés várt ránk (sodrás lényegében nem lévén, állandóan evezni kellett) elég volt 7-kor ébredni és csak 10 óra körül vízre szállni. A vízen egyáltalán nem éreztük, hogy csatornán eveznénk.
Egyre gyakrabban láttunk tündérrózsákat, sárga virágú rencét és vízitököt, fehér virágú békatutajt és kolokánt, a parton pedig a lila virágú réti 
füzény “csokrait”. Csapatosan kísértek bennünket a törpegémek, de időnként megmozdult a parton egy-egy száraz faágnak látszó szürkegém is, begörbítette a nyakát, kiterjesztette hatalmas szárnyait és felrepült. Dusnokra érve várt bennünket a következő – dupla – megpróbáltatás. A víz felett alig 20 centivel egy beton gyaloghíd ívelt át, néhány méterrel lejjebb pedig kb. 40-50 cm-re a víz felett egy függesztett távvezeték vascső. És mindez mindössze 1,5 kilométerre a tervezett táborhelytől. A csapat éhes volt és fáradt, de rövid tanácskozás után mégis az átemelés mellett döntöttünk. Kipakolás, kiemelés, vízre eresztés a betonhíd és a vascső között, majd kézzel hintáztatva, evezősök nélkül, csak a kormányossal “átpasszíroztuk” az újra megpakolt hajókat a cső alatt. Elég jó ütemben haladtunk, hála az egyik kreatív résztvevő találmányának: a vízre rakásnál a hajókat az egyik oldalán ezüstös bevonatú polifomon csúsztattuk le a beton partfalon. Ez a módszer igazából 300 méterrel lejjebb vált szükségessé, ahol az új mederbe épített zsilip zárva lévén, – a helybéliek tanácsára, meg a szükség okán is – a régi ágat kettévágó alacsony töltésen a polifomon egyszerűen áthúztuk a teli hajókat. Újabb egy kilométer evezés után kikötöttünk a Vajas-fokon kialakított dusnoki strandon, ahol az északi bekötőút és az 51-es út hídja között a jobb parton nagyszerű, homokos part, füves táborhely, éjjel-nappal nyitva tartó söröző (csodálatos mellékhelyiséggel) és hideg vizes zuhany fogadott bennünket, (díjtalanul!). 10 perc sétára jól felszerelt CBA közértet találtunk, vendégszerető és segítőkész eladókkal, közelében nyomós kutat, benn a csupa virág faluközpontban (úgy 20-25 percnyire) pedig volt “minden, mi szem szájnak ingere…”. Így az esti slambuchoz még kovászos uborka is jutott.
Negyedik nap jó korán volt ébresztő, mert hosszabb út (24 km) várt ránk, legalább egy átemeléssel. 
Sajnos el kellett hagynunk a nagyszerű és összkomfortos táborhelyet, de kárpótlásul az első kilométerek után, amikor még a part menti víziszárnyas telepek hangos hápogása és gágogása kísért, csodálatos vízen és környezetben evezhettünk. A Dusnok és Vajas-torok közötti szakasza a legszebb a Vajas-foknak. Össze-vissza kanyarog, javarészt erdők között, úgyhogy a helymeghatározásban igazán jó szolgálatot tettek a Magyar Honvédség Térképészeti Intézetének 25.000-es térképszelvényei és az állandóan a nyakamban lógó tájoló. (Kár, hogy ezeket a szelvényeket 20-25 éve módosították utoljára, így a tájékozódás szempontjából fontos újabb műtárgyak már nem szerepeltek rajtuk.) A víz olyan tiszta volt, hogy időnként úgy éreztük, mintha akváriumban eveznénk. A nap megvilágította a hínárokat és egyéb vízinövényeket, és fényében tisztán látszottak alattunk a halak és a fenéken a kagylók. A víz tisztaságát tanúsítja, hogy még édesvízi rákot is találtunk.
Eredetileg azt terveztem, hogy a Vajas-torok előtt átemelünk a zsilipnél a Vajas-fok folytatásába, és azon evezünk egészen az Érsekcsanád-Dunapart magasságában lévő déli torkolatig. A zsilip előtti rövid szakasz azonban olyan “dzsuvás” volt, hogy nem lehetett benne evezni, de még csáklyázni sem. Átemelni sem lehetett volna, mert a majd 3 méter magas meredek part, és az utána következő 100 méteres akácos-bozótos ezt szinte lehetetlenné tette. Maradt tehát, hogy tovább eveztünk a fürdőző tehenek és kacsák között. A gátőrháznál lévő torkolati zsilip mellett emeltünk át, ami szintén nem volt könnyű munka, és ott is jó 30-50 métert kellett cipekedni a zsilip túloldalán lévő kifolyóhoz, igaz nyírt gyepen. Jól esett – volna – a pihenés és ebédelés a komoly munka után, de a töméntelen szúnyog és a hatalmas bögölyök szinte lehetetlenné tették. Enyhülést csak az hozott, hogy beleültünk hűsölni a kifolyó betonmedencéjének alig több, mint félméteres vízébe. Komoly feladatot jelentett a hajók vízre bocsátása is. Bepakolni könnyen ment, mert a betonozott zsilip-medencében elfértek a hajók, és a lépcsőn láncban leadogathattuk a felszerelést. A zsilip kifolyó vize azonban legalább WW 3-as minősítést kapott volna: rohant, mint egy hegyi patak, hatalmas köveken, alig 20-30 cm mély hajózó vizet hagyva. Mivel a megpakolt hajók a “legénységgel” a szükségesnél mélyebbre merültek volna, ezért végül az üres hajókat adogatták kézről kézre a mederbe beállt fiúk, amíg a csendesebb részen a vízben legyalogoló többiek már be tudtak szállni. Ez is sikerült – és ez is a kaland része lett.
Néhány evezőcsapás, egy S-kanyar, és előttünk a parti fák kapujában megjelent a Duna sárgás vize. Kiérve először csak szemléltük az eddig megszokottól meglehetősen eltérő arányokat. A torkolattal szembeni “messzi” parton az 1495-ös folyamkilométer-tábla jelezte, hogy merre járunk. Át tehát a túlsó partra, a homokpadhoz és jöjjön egy felszabadult lubickolás, frizbizés, sőt iszappakolás. Alig lehetett kihúzni bennünket a vízből, de a túraterv nagyúr, tovább kellett menni az esti táborozóhelyre, amit végül a Rezéti-Holt-Duna kiágazása feletti, sarkantyúk által közrefogott homokzátonyon találtunk meg. Bár fáradtak voltunk, mégis hamar állt a tábor, és a bográcsban rotyogott a vacsorára szánt lecsó. A lemenő nap széles és hosszú aranyhidat vert a nagy folyón, hazatérőben még el-elberregett előttünk egy-egy motorcsónak, és percekig figyeltük, hogyan úszik egy vadmalac a Dunában és próbál visszatérni a mögöttünk húzódó Gemenci-erdőbe. Mi egyre lankadó erővel harcoltunk a szúnyogok hada ellen, és arra gondoltunk, hogy immár a Vajas-fok is része természetjáró emlékeinknek. De egyike a legszebbeknek!
Újabb nap virradt ránk, immár az ötödik. Nem mondhatom, hogy a szokásos bepakolás következett, mert csomagolás közben megpróbáltunk minél kevesebb homokot magunkkal vinni – kevés sikerrel. Még a fogunk alatt is csikorgott reggelizés közben, de ez már ismerős volt korábbi dunai és tiszai túráinkról. Felpakolás után megkerültük a folyóba benyúló kősarkantyút és beeveztünk a Gemenci-erdő legnagyobb holt-ágába a Rezéti Holt-Dunába. Az előző este a táborhelyen váratlanul megjelenő nemzeti parki őr – aki elsősorban a szemeteszsák meglétére volt kíváncsi – említette, hogy utolsó pillanatban érkeztünk, mert néhány nap múlva a Rezéti-Dunában olyan kicsi lesz a víz, hogy nem lehet átmenni rajta. Hát ha ennyire kicsi még nem is volt, de a Senki-szigete előtti szakaszon többször ki kellett szállnunk a hajóból és vontatni a homokzátonyok felett. Az első kilométerek után azonban már jó vizünk volt végig, bár az evezés egy kicsit csalódás volt a Vajas-fokhoz képest. A víz időnként meglehetősen rossz minőségű volt, így csak egyszer tudtunk “csobbani”, bár a part ott is nagyon iszapos volt. Cserébe rengeteg madarat láttunk, nagy- és kiskócsagot, szürke-, vörös- és törpegémet, sast és barnakányát. Az elöl evezők őzekkel, vaddisznóval és fürdő szarvas csapattal is találkoztak. Sodrás szinte alig volt, így a 16 km-t végig eveztük. A déli torkolat közelében elsősorban a számtalan varsát kellett kerülgetni, de itt láttuk a legtöbb madarat is. A betorkollás után a szemközti parton találtunk egy jó kis zátonyt, ahol úszhattunk egyet, és megebédelhettünk – igaz, a már megszokott (vagy megszokhatatlan) szúnyog körítéssel. A továbbiakban már könnyű dolgunk volt, mert a haladásban a Duna is segített. Le is értünk hamar a bajai hídig, ami előtt a jobb parti strandon (Baja-Dunafürdőnél) kikötöttünk még egy kis fürdésre, majd a híd alatt áthaladva a Türr István emlékműnél befordultunk a Sugovicába. Jó néhányszor megálltunk megtudakolni a Czoboly Zoltán Vízicserkész Telep helyét, de nem sok sikerrel. Végül a Petőfi-szigeti kempingben a vízirendőrök igazítottak útba. A sziget déli végén, a hajójavítóval szemben egy nagy de kissé roggyant pontonnál és egy széles beton csónak-kiemelőnél álltunk meg. El se tévedhettünk volna, mert a parton már vártak ránk az újonnan érkezettek, akik itt csatlakoztak a túrához. A tábor gondnokával gyorsan megnéztem, hogy hova is jöttünk. Az első csónakot még hagyományosan kipakoltuk, és a hajót kézben felvittük, de a többi kiemeléséhez szereztünk egy kissé(!) rozoga csónak kocsit, aminek a segítségével pár perc alatt fenn volt az összes hajó cuccostul. A sátrakat a telep erdős részén, a fák alatt verhettük fel, de rendelkezésünkre állt egy nyitott fészer asztalokkal és padokkal, a végében fedett kétbográcsos tüzelőhellyel. Volt melegvizes zuhanyozó is és elfogadható WC hideg-melegvizes mosdóval. Persze a bojler elég hamar kiürült. Előkelő módon a vacsorához szükséges italmennyiséget telefonon rendelhettük meg és a helyszínre szállíttattuk. Alig hogy elkészült a tábor, és még félig kész volt a bográcsban a vacsorára szánt tutajos, ami annak ellenére elkészült, hogy nem engedtem lejjebb 20 centivel a bográcsot, ahogy ezt a gondnok javasolta, leszakadt az ég. Hatalmas eső és viharos szél keveredett, ami a fészer alatt is annyira bevert, hogy esőkabátban ültünk az asztalnál. Tituszék ebben az időben érkeztek, és verték fel – közös segítséggel – a sátrukat. Szerencsére a tábor vezetője másnap megengedte, hogy bevonuljunk a táborban álló komoly méretű csónakházba először csak ebédelni, később már lakókat is kapott az épület, mert a szűnni nem akaró zápor néhány sátrat lakhatatlanná tett. Természetesen evezésről másnap szó sem lehetett, a reggeli után bajai sétára indultunk, ami a Türr István Múzeumban torkollott. Alaposan megnéztük – egy nagyon kedves vezető kíséretével – a kiállítását, majd szabad program jegyében ki-ki ott ázott tovább, ahol akart. Néhányunk a közeli vendéglő nagyon kellemes konyhájával vigasztalódott. Estére – a rossz idő ellenére – újabb csapat érkezett, így a hagyományos bolognai spagetti-vacsorát már 29 főre főztem. Természetesen ezt is a csónakházban ettük meg, ami az egyre több bennlakótól és a száradni kiteregetett holmiktól kezdett Gorkij “Éjjeli menedékhelyére” hasonlítani. (Csak az “éjjeli” hiányzott, mert Feri, az ügyeletes cserkész állandóan kulcsra zárta az épületet, a kulcsot meg eltette. Így a bennlakók éjszak nem tudtak kijárni, pedig a sörözés-borozás után kellett volna…) A hazautazás előtti nap még mindig esett, akkor már több mint 35 órája, de becsületére legyen mondva mindenki kitartott legalábbis az esti halászléig. Délelőtt a sofőröket a vendég kocsik felvitték az autókért Kalocsára (ahol a Kalocsa Szálló igazgatója Márkus Kata látta vendégül egy kávéra a bandát), illetve pontosabban Kisfoktőre az autótelepre. Átvettük a kocsikat és visszaautóztunk Bajára. Délutánra végre elállt az eső és csillapodott a szél is, így az állótábor kedvéért leutazók is kaphattak egy kis ízelítőt az evezésből. 3-4 kört tettünk velük a Petőfi-sziget körül. Estére pedig egy igazi bajai halászlét főzött nekünk egy bajai ember, a telep gondnoka. A harminc(!) literes halfőző bográcsban volt hatféle, legalább 12 kilónyi hal (fejestül-farkastul) és vájdlingban hozzá vagy két kiló gyufatészta. Csodálatos íze volt, ettünk is belőle nem is keveset, de még így is maradt másnap elvitelre, sőt még a táborbelieknek is hagytunk belőle. A halászlé után néhányan hazautaztak, a többiek pedig énekeltek éjfélig, majd előkerült egy helyi CD-lejátszó és Sanyinál természetesen volt Old Boys CD. Így semmi sem hiányzott egy hajnali fél kettőig tartó “csónakházibulihoz”. A szombat délelőtti napsütésnek köszönhetően tűrhetően száraz sátrakat és holmit pakolhattunk össze, és miután rendet raktunk a csónakházban és az egész “körletben” a társaság egy része haza indult, míg néhányan megvártuk a csónakokért érkező trailert. Szerencsére, mert mindössze két férfi jött velük, akik ugyancsak nehezen rakodták volna fel a 7 hajót, nem is beszélve e lekötésükről. Végül koradélután hagytuk el a tábort a rossz idő ellenére kellemes emlékekkel, és azzal, hogy az elmaradt túrák (Vén-Duna, Móric-Duna, Kádár-sziget, Ferenc-csatorna) kedvéért még visszatérünk.
Ifju György