Lenkei Péter: Az Erdélyi Kárpát-Egyesület XIV. Vándortábora, Kapnikbánya – 2005.
Egy kellemes biciklitúra a Gutin-hegységben – 10 óra, 87 kilométer, 1800 m szintkülönbség
“Képzelj el egy hatalmas sátorvárost, ahol a világ minden tájáról összegyűlnek egy hétre a hegyeket szerető magyarok“. 
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület XIV. Vándortáborát 2005. augusztus 3-7. között Máramaros megye szívében, Kapnikbánya szomszédságában szervezte. A Gutin-hegység a Keleti-Kárpátok része, eruptív vonulatának északi csoportjához tartozik. Hegyes vulkanikus kúpok, beomlott krátermaradvány, égnek meredő sziklaoszlopok és falak, szelíd dombhátak, alpesi legelők csalogatják ide a nyájaikat terelő pásztorokat és kirándulókat. A vándortáborban szervezett kirándulásoknál nem csak a bakancsos turistákra gondoltak, hanem a bringásokra is. Így a tábor egyik napját bringázással töltöttem.
A reggeli felhős idő ellenére heten vállalkoztunk a túrára. 
Leszáguldottunk a táborból Kapnikbányára (Cavnic). 70 körül lehetett engedni a széles aszfalton. Balra kanyarodott utunk Kohóvölgy (Strâmbu-Bâiut) felé, és keményen emelkedni kezdett. Hirtelen olyan sötét fellegek lepték meg a környező hegyeket, amilyet még életemben nem láttam. Ha lett volna lámpám, biztos bekapcsolom, mert szinte éjjeli sötéttel burkoltak be a ránk ereszkedő felhők. Aztán következett a folytatás szakadó zápor formájában. Bemenekültünk egy sűrű fenyő alá és próbáltuk szárazak maradni. Nemsokára átázott a fa, de az égszakadás is alábbhagyott, majd szinte teljesen elállt.
Feleségem és még két túratársunk a visszatérés mellett döntött, négyen folytattuk az utat. Az út szélén bővizű patakok és pipáló a hegyek mutatták csak fél órával korábbi csapadék intenzitását. Megmásztunk egy 1000 méter feletti hágót és legurultunk a kanyargós úton Kohóvölgybe. Útközben megint esett kicsit. 
A kohó ugyan már nem működik, mert Nagybányán dolgozzák fel a környező hegyekben kitermelt színesfém érceket, de az út mentén szénégető boksák ontották magukból a füstöt.
A keskeny völgyben Kohóvölgy szinte összenőtt a következő faluval, Erzsébetbányával (Bâiut). A valaha virágzó bányászfalu ma inkább csak vegetál, de szép házak tanúskodnak a gazdagabb múltról. Az itt lakók manapság spanyol, francia és magyar bányákban próbálják megtalálni számításukat. A patak vize – melyet felfelé követtünk a völgyben – narancssárga volt. Hamarosan megtaláltuk a színező-szennyező anyag forrását is, egy felhagyott bányából vastag csövön ömlött ki a nehézfémekben valószínűleg igencsak feldúsult bányavíz. Bele sem mertem gondolni, hogy ez a folyadék száz kilométerrel odébb a Szamos vizét dúsítva hazánkba folyik.
Itt hosszú időre búcsút mondtunk az aszfaltnak, és igazi montis élményeknek néztünk elébe. Széles köves út vitt fel a hegygerinc alatti bányákig. Fejünk felett kötélpálya himbálódzott, korábban ezen szállították az ércet a dúsítóba, de ma már nagy dömpereken gurul le az anyag. Sok szerpentines kanyar után felértünk a bányához. Lepusztult barakkok és a táró kijárata bukkant fel. Egy épületben hatalmas dízel kompresszorok dohogtak, időnként nagy szisszenéssel kifújt egy óriási tartály tetején a túlnyomást ellensúlyozó szelep.
 |  |
A bányagépek sűrített levegővel működtek, a csilléket 
pedig mellkasig érő lapos villanymozdony huzigálta. Felsővezetéke, melyből 200 Volt egyenáram hányta a szikrákat a mozdony zötyögésére válaszolva, szemmagasságban ült porcelán szigetelőkön. Uzsonnánkat költve egy magyar vájárral beszélgettünk, és megtudtuk, nem is olyan vészes, amikor megrázza az embert. A bánya tárója másfél kilométer hosszú, onnan lift visz le 300 méteres mélységbe. Innen nyerik az aranyat, ezüstöt, ólmot és rezet tartalmazó ércet.
Ezek után úgy döntöttünk, inkább nem állunk be vájárnak, hanem tapossuk a pedált.
Még vagy 200 méter szintet hagytunk magunk mögött, míg elértük a hágót. Átléptünk az Iza vízgyűjtő területére és legalább 800 métert ereszkedtünk egyben. Az út szerencsére inkább köves volt, mint sáros, sok izgalmas kanyarral, ugratóval. Túravezetőnk, Árpád elmesélte, hogy amikor az útvonalat tavasszal bejárta, itt viperával is találkozott.
A következő falu – Batiza – is rejtegetett különlegességet. Az úttól jobbra kis házikó alatt bórvíz tört fel, méghozzá igen finom fajta. A forrást egy fa csőbe foglalták, onnan mertük tele kulacsainkat. Batiza közepén jelzés nélkül balra indult egy borzalmasan köves út a következő faluba, Sajómezőbe (Poienile Izei). Persze egy nagyobb domb is közé került. Sajómezőn megnéztük az ortodox fatemplomot, mely legalább 200 éve épült. Természetesen állami pénzből – mint minden más faluban – itt is hatalmas új templomot építettek a régi mellé. 
Glódra ismét egy domb megmászásával jutottunk, hasonló köves úton. Innen aztán lassan lejtett utunk, nagyobb tempóra kapcsolva átgurultunk Izasópatakon (Stătioara) és elérve az Iza völgyét az út aszfaltra váltott. Az Iza itt még kis köves folyócska, 30 kilométerrel lejjebb, Máramarosszigetnél torkollik a Tiszába. Teljesen meglepődtünk, amikor három hasonszőrű kerékpáros turista jött szembe az úton. Láthatólag német vagy holland csapat, vízhatlan oldalzsákokkal és túrabringákkal.
Barcánfalvánál (Bârsana) balra elhagytuk a folyócskát és először enyhén, majd meredeken emelkedő úton gyűrtük az utat. Itt megismerkedtünk a román útfelújítás rejtelmeivel, mely a következőképp zajlott: a koszos, tehénlepényekkel tarkított útra rálocsolnak locsolókocsiból egy rendkívül büdös, rozsdás színű petróleumos-kátrányos folyadékot, aztán rászórnak murvát és átgurul a konvolyt zárva egy úthenger. A kátrányos lé persze esőben főleg az út menti árokba folyik, onnan meg ki tudja még hová, ami meg nem folyik el, az ráragad a kocsik, vagy éppen bicikli gumijára kavicsokkal együtt, majd a sárvédőn köt ki. Így inkább az út szélén, a füvön tekertünk, csak ne kelljen a kátrányba ragadnunk.
Szerencsére hamar vége lett a kátrányfolyamoknak és felértünk a dombhátra. Mivel az esőfelhők is kezdtek felszívódni, szép kilátás nyílt az Apostolok 13 kis púppal szabdalt gerincére.
 |  |
Gurultunk megint egyet, ezúttal Felsőkálinfalvára (Călineşti) és nekiláttunk az utolsó emelkedő leküzdésének. Lankás völgyben követtük a patakot, majd érdekes szerkezetre lettünk figyelmesek. Automata mosógépek, fából. Ezek a leleményes szerkezetek a lezúgó-örvénylő víz energiájával mossák tisztára a ruhát. Látszott rajtuk, hogy még használják őket. Itt francia turisták hívták fel rá a figyelmünket hogy néhány kilométerrel feljebb vízimalom is található. Budfalván (Budeşti) meg is leltük a működőképes és látszólag rendszeres használatban lévő szerkezetet. De az igazi meglepetést a vízkerékre kapcsolt, szíjjal hajtott Ganz-Danubius gyártmányú cséplőgép jelentette. Láthatólag ez is üzemelt.
 |  |
Utolsó emelkedőnk örömére a nap is kisütött, így a több mint 500 méter szintet kellemesen leizzadva tekerhettük. Az 1040 méter magas Neteda-hágóból pedig hamar legurultunk a táborba.
A túra adatai: 87 km, 1800 m szintkülönbség, menetidő 10 óra
Aki hasonló megmérettetésen töri a fejét, könnyen talál olcsó szállást Kapnikbányán, de a környező hegyekben gyalogtúrázni is érdemes, szinte alpesi viszonyok találhatók a Gutin 1400 méter körüli hegyeiben.
Lenkei Péter
A szerző írásai Az Útikalauzban
Lenkei Péter: Az EKE XIV. Vándortábora, Kapnikbánya – 2005
Lenkei Péter: Erdélyi túra – 1999
Lenkei Péter: Kerékpártúra a téli Tátrában – 1994
Lenkei Péter: Kerékpártúra a Zemplénben 1998
Lenkei Péter: Tekergések Taljánországban
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu