Lenkei Péter: Kerékpártúra a téli Tátrában – 1994
1994 december 20 – reggel. Mindenki a karácsony hevületében ég, munkába siet. Néhány hegyikerékpár társaságában gyülekezünk a Keleti pályaudvar csarnokában. Amikor kerékpáros jegyet kérünk Aggtelek-Jósvafő állomásig, a pénztárosnő megkérdezi – hova ilyen hidegben? Csak ide a Tátrába ruccanunk át. Mi hóbiciklizni megyünk, tetszik tudni ez egy új sportág… Néhány órás kellemes vonatozás után fel a nyeregbe, az állomástól még 25 km Aggtelek. Az út nagyon kellemes, sehol egy autó. Aggteleken leraktuk a holminkat a Baradla Túristaszállóban, ahol az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága vendégül látott minket. Ha már itt vagyunk irány a barlang. Mire bejártuk a barlangot, megérkezett Levente – a managerünk, fotósunk, sofőrünk – a Korando terepjáróval, ami utunk során kísérni fog, és poggyászunkat viszi. Reggel korán indultunk, hogy legyűrjük a 110 km távot Nova Lesnáig – ez egy kis falu a Tátra lankáin – ahol a budapesti Start Buda Travel és a szlovákiai Retour-al közösen biztosította az elkövetkező két hétre a szállást. A határőr rémisztgetett, hogy 5 cm hó van az út magasabban fekvő részein és kerékpárral járhatatlan. Az még járható – mondtuk – és irány tovább. Pelsőcnél rátértünk az E67-es főútra, ahol szerencsére – mint általában Szlovákiában – nem sok autó járt, itt kultúráltabban is vezetnek, nem szorítanak le az út menti árokba mint néha otthon.
Hamar letekertük az első 50 km-t enyhe emelkedéssel Dobsináig, rövid pihenő után nekiláttunk egy Kékes-tető méretű hegy megmászásának. Fenn gyönyörű zúzmarával borított fenyőerdők fogadtak. Egy hosszú lejtő után egy még nagyobb hegy jött, majd még egy. Már kezdtünk megijedni, hogy rossz irányba megyünk, amikor feltűntek Poprád lakótelepei. Rövid bolyongás után a városban megtaláltuk a szállás felé vezető utat. Az est beálltával végre élesben is kipróbálhattuk új nagy teljesítményű lámpáinkat. Még néhány kilométer és meg is érkeztünk Nova Lesnára, ahol Retteghy Imre a Retour főnöke megmutatta a házat ahol lakni fogunk. Hát bizony jól esett a forró zuhany a nagy hideg után.
Az elkövetkezendő két hétben sem maradtunk tétlenek, minden nap nekivágtunk a hegyeknek – az időjárás függvényében – vagy kerékpáron, vagy gyalog. December 24.-én a Lomnici-csúcsra mentünk fel a kabinos felvonóval vagyis Lanovkával, ahol ezek a csodálatos fényképek készültek a délutáni napsütésben. Az 1937-ben épült Lanovkára nem volt egyszerű jegyet szerezni, még a Szenteste előtt is sorba kellett állni és órákkal előre megvenni a jegyet.
Az út fél óráig tartott fölfelé és közben át kellett szállni az Encián túristaháznál egy kisebb kabinba. A csúcsra épített obszervatóriumot zúzmara páncél ölelte körül, de a korlátokra is ráfagyott a jég, mint a fotón látható. A távolban megpillantottuk a Kékes tetőt és a Galya tetőt, olyan tiszta volt a levegő. Majdnem naplementéig maradtunk, és az utolsó előtti kabinnal ereszkedtünk vissza a Kőpataki tóhoz, Encián turistaházig. Innen úgy döntöttünk, hogy legyalogolunk Tátralomnicig, csak 900 méter szintkülönbség. Szerencsére nálunk volt néhány zseblámpa, mert csak botorkálhattunk volna a kis túra végére, mert igencsak ránksötétedett. A Tátrában sok hegyikerékpáros útvonlat jelöltek ki, főleg a nagyobb völgyekben, turistaházakhoz vezető ösvényeken.
Nagy feltűnést keltettünk, amikor a Zamkovského turistaházhoz (1475 m) igyekeztünk, ugyanis a kerékpárutat szánkózók és síelők tömegei sajátították ki. Nekünk ez volt a szerencsénk, mert gondos munkával összetömörítették az amúgy biciklivel járhatatlan félméteres havat, és mi nehézségek nélkül tekerhettünk felfelé. Visszafelé a sebesség mámorától hajtva száguldottunk el a síelők, szánkózók mellett a fenyvesben enyhén kanyargó úton.
De nem mindig voltak ilyen ideálisak a körülmények. A Lomnic-csúcs alatt egy festői völgyben áll a Zöld-tavi turistaház. 15 km kerekezés után a csípős reggeli hidegben elértük a völgy bejáratát. Az út nagyon bíztatónak ígérkezett. Néhány kanyar után megjelent egy falka kutya, majd a hozzájuk kötött szán a gazdival együtt. Ahogy haladtunk, egyre meredekebb lett az út és egyre mélyebb a hó. A tekerést egyre inkább a tolás váltotta fel. Ha már idáig eljutottunk, – gondoltuk – nem adjuk fel. A bringákat betemettük az út mentén a hóba és gyerünk tovább gyalog. Kitartásunkat meleg rumos tea és finom káposztaleves jutalmazta a turistaházban. Lefele sem volt könnyebb utunk. Miután megleltük a kerékpárjainkat, belekeveredtünk egy iszonyú hóviharba, talán tíz méterre láttunk előre. Szerencsénkre ez, mint egy nyári zápor, fél óra múlva elállt. Legnagyobb túránk a Sziléziai-házhoz vezetett 1670 méter magasra. A házhoz egy kellemesen kanyargó szerpentin visz a hegyoldalban, melyen időnként autó is jár ezért el volt kotorva a hó nagy része. Csodálatos zuzmókkal borított törzsű fenyők közt tekertünk, majd egyre nagyobb lett a hó, a fák is elmaradoztak, csak a nagyobb sziklák bukkantak ki a fehér takaróból. Az utolsó kilométereken már az út sem volt jobb; volt aki tolta a bringát, néhányunk meg keményen tekert a süppedős hóban. Egy egész más világba érkeztünk; zord sziklák, néhány kósza törpefenyő. Az állatvilágot két keringő holló képviselte. Lefelé minden tudásunk össze kellett szedni, hogy nagyobb esések nélkül lejussunk. Sajnos hamar elszállt a két hét, nekiindultunk az immáron ismerős útnak Magyarország felé. A szép napsütés miatt kicsit melegebbnek éreztük az időt, és gyorsabban is tekertünk. Délután 2-kor már a határon voltunk, ezért nem szálltunk meg Aggteleken, – mint terveztük – hanem folytattuk utunkat a vasútállomáshoz és onnan vonattal Budapestre. Hogy lehet ilyen fagyban-hóban bringázni – kérdezték sokan. {[A kis csapat]}Alapelvünk: nincs rossz idő, csak nem megfelelő öltözet. Ez valahogy így nézett ki: 2 zokni, bakancs vagy a kerékpároscipőre kamásli a fagyos lábak ellen, meleg téli kerékpárosnadrág, térdvédő, polár pulcsi, széldzseki, sál, sapka a sisak alá, polár vagy neoprén maszk az arcra, síkesztyű. A hegyikerékpárokra felraktuk a lehető legnagyobb mintájú gumit, hogy jól kapaszkodjon a hóban. És akik mindezt végigtekerték: Lenkei Péter, Darázs Sanyi, Szabó Zoli – {Városi Biciklizés Barátai Egyesület}, Specziár Viktor, Vajda Márti, Bóér Juli (Indián) – Slalom Club, és akik nem tekerték: Ági a tolmács és Bacskó Levente – sofőr, fotós, szakács, manager, stb… A túrát térképekkel támogatta a Cartográfia.
Lenkei Péter
(Az útibeszámoló képekkel és más, bicikliseknek szóló anyagokal együtt elolvasható a http://www.extra.hu/lenkei címen.)
A szerző írásai Az Útikalauzban
Lenkei Péter: Az EKE XIV. Vándortábora, Kapnikbánya – 2005
Lenkei Péter: Erdélyi túra – 1999
Lenkei Péter: Kerékpártúra a téli Tátrában – 1994
Lenkei Péter: Kerékpártúra a Zemplénben 1998
Lenkei Péter: Tekergések Taljánországban
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu