Rohonczi Anett: Párbeszéd a Pilissel – 1999 augusztus
– Volna kedved megismerkedni velem?
– Hát persze. A hegyeket nagyon szeretem, biztos téged is hamar megkedvellek. Különben is azt mondják, az ország egyik legszebb vidékének, a Dunakanyarnak vagy őrzője és kapuja.
– Felkészültnek érzed magad?
– Remélem, bírni fogom a napi 20-30 km gyaloglást, egy csinos túrabakancsot már sikerült beszereznem. Tíz nap szerinted mire lesz elég?
– Attól függ, mennyire jársz nyitott szemmel, s hogy megelégedsz-e az elérhetővel.
– Jó, megpróbálok alázatos hódítóddá válni, hogy majd hódolódként térhessek haza.
II.
– Nos, megérkeztél?
– Igen, első utunk – bár busz hozott minket – mindjárt 699 m magasra vezetett. Dobogókő. Ismerősen csengő név, de tapasztalat eddig nem fűzött hozzá. Most kezd élővé válni.
– Hogy tetszik a kilátás?
– Mmm…Most hosszú dicshimnuszra vársz? Valóban gyönyörűeket lehetne mondani a csupa-erdő hegyvonulatok között kígyózó folyó szalagjáról, a magasról szemlélődő ember lelke-tágulásáról? itt mégis inkább néma maradok, s a szemnek hagyok időt s teret az ünneplésre.
III.
– Látom, első utatok a legnehezebben járható szakadékon vezet át.
– Azaz érzésem, itt majd mindenkit vonz egy kicsit a veszély, a kihívás. Még az ÉLETVESZÉLY-re figyelmeztető tiltó tábla sem állít meg minket a Rám-szakadék bejáratánál. Bár megnyugtató látvány az a pár ember, aki szembe jön velünk, s még biztat is minket, hogy túl lehet élni a ránk váró kalandot.
– Valld be, azért félsz egy kicsit?
– Egy kicsit…De csak akkor, mikor megpillantom a sziklákra erősített láncokat, s körvonalazódik előttem a feladat: zúgó vízesés közvetlen közelében ezeken a láncokon kell felhúznom magam vagy három méter magasságba. Akik már fenn vannak, biztatnak, segítenek minden éppen próbálkozót: van, aki zerge-mód fennterem, van, aki félúton hintázik egyet, nekem csak a hátizsákom vesz féloldali fürdőt – túratársam nagy aggodalmára – fényképezőgépe ugyanis az én táskámban lapul ezekben a percekben.
Éppen kezdeném élvezni az ugrándozást a patak kövein, mikor egyik társunk nagy csattanással hasra vágódik – nagy baja nem történik, de esése nagyobb óvatosságra int mindannyiunkat.
Mesélhetnék még e nap számos más szépségéről is: a Prédikálószéken egymás kezéből kapkodjuk a látcsövet, s itt készülnek az első “best of” fotók? a Vadálló-kövek némelyike nemcsak a lábainkat, de a fantáziánkat is megmozgatja? a dömösi Duna-part kanyarulatában pedig kedvem lenne órákig pihentetni tekintetemet a barlangokkal tűzdelt Börzsöny-végeken.
IV.
– Most hogy érzed magad?
– Izomláz, izomláz, izomláz. No, nehogy azt hidd, hogy ma azért hagylak itt, mert elfáradtam vagy mert meguntalak, csak épp ma van egy ritka természeti jelenség hazánkban, egy kicsit délebbre, s mindannyian szeretnénk részesei lenni az eseménynek. Este újra találkozunk!
V.
– Újabb hosszú útra indultok.
– Igen, tegnap úgyis pihentünk, bár rám eléggé álmosító hatással volt a napfogyatkozás. De ma frissnek s kalandra éhesnek érzem magam.
– Melyik úton indultok?
– Fagyoskatona irányába, de jó lenne, ha elárulnád, miért hívják így ezt a helyet, nem találom sehol a legendáját!
– Hadd maradjon ez az én titkom! S ne feledd, lesznek még kérdéseid, melyekre nem adhatok választ!
– Jó, hát megelégszem a források jóízű, hűsítő vizével, a mély szakadékkal s túloldalról magas sziklafallal kísért gerinctúrával, a nevében egyszerű, mégis csábító Vízesés birtokba vételével, s a Sikárosi-rét erdővel szegélyezett, szénakazlas, szelíd lankájú, nyugodt zöldjével.
– Elégedettnek látszol.
– Az is vagyok. Ma megmutattad arcod sokszínűségét, s minden oldalról tetszetősnek mutatkoztál. De úgy érzem, kezdek telhetetlen lenni, s arra vágyom, hogy minden porcikádat megismerjem, semmiről le ne maradjak.
– Akkor holnap megizzasztalak.
VI.
– Látom, szavahihető vagy. Ez a kedves nevű Mackó-barlang igen magasan rejtőzik.
– Olvastad, hányféle jégkori állat maradványaira bukkantak itt?
– Igen, barlangi medve, oroszlán, farkas, hiéna, orrszarvú, rénszarvas, óriásgím,, zerge, szamár…, felsorolni is hosszú lenne mindet. Ahogy barlangokból is rengeteg búvik meg a környező hegyoldalakban. A Nagy-Kevélyi kőfülkéhez is felhajt valami vad sziklamászó ösztön, mielőtt célba vesszük az ál-Egri vár romjait.
– Maradt még hely új élményekre testedben-lelkedben? Akkor elcsallak a Szurdokba!
– Térkép alapján izgalmasnak tűnik a Dera-patakon átvezető, sűrűn hullámzó turistaútvonal. De még milyen vadregényes a valóságban végigkígyózni egyik partról a másikra, hol fahidakon, hol köveken átszökellve!
– Egy-két apróságot azért még tartogatok számodra.
– Arra a félelmesen gyönyörű fára gondolsz a Zsivány-sziklák közelében, melynek gyökérzete dúsan hullámzó hajkoronaként öleli körül az alatta tátongó üreget?
– Jól figyeltél, bár, hogy ezt láthasd, el kellett egy kicsit térítenem benneteket a tervezett útvonalról.
– Ilyen cselt máskor is alkalmazhatsz.
VII.
– Ma egy kicsit művelődünk is. Régen jártam Visegrádon, nem árt megújítani az emlékeket.
– Királyi palota, Salamon-torony, Fellegvár?
– Igen, meg egy kis mulatság. A nyári bobpályán.
– A tájról nem is szólsz semmit?
– Gyönyörű.
VIII.
– Vasárnap van. Nekem és ifjú barátnémnak hívásunk van misére. Nehéz elszakadnom túrázni induló társaimtól. Kétfelé húz a szívem.
– Az erősebb hangra hallgass!
– Úgy lesz. Esztergomba indulunk a bazilikába. A buszon kérdezősködöm az ünneplőbe öltözött öregektől. Ők is oda tartanak, de nem tudják a mise időpontját. Tíz után ér a busz az állomásra. Lehet, hogy már elkezdődött. Próbálunk jól kilépni, negyed 11-re érünk a bejárathoz. Egy cserkészlánytól megtudom, a mise fél 11-kor kezdődik. A bíboros úr celebrálja. Az énekkar a Felvidékről érkezett. Most tudom meg, Szent István király ezen a napon, ezen a dombon ajánlotta országát Szűz Máriának. Emléket is kapunk, egy kis érmét, de a legnagyobb ajándék lelkem békéje.
– Mit kezdesz a délutánnal?
– Buszozni nincs kedvem, gyalog viszont messze van Dobogókő.
– Döntened kell! Igyekezz!
– Most mi lesz? Elment minden vasárnapi járat keleti irányba! Muszáj lesz stoppolnom.
– Vigyázz magadra!
– Jé, az első meg is állt! Ráadásul Pilisszentlélek felé tart. Valaki ma nagyon vigyáz rám. Tanácsot is kapok: ha szépet akarok látni, a Fekete-kő felé vegyem az irányt. Igaza van. Újabb csúcson állok, újabb távlatok tárulnak fel előttem. Egyedül vagyok, így még megrendítőbb az élmény. Bár forrásokkal tarkított az útvonal, mégis hamar hazaérek.
– Miért nem járod végig a Thirring-sziklák körül vezető körutat?
– Nincs senki, aki elkísérne. Éppen vacsorázni indulnak a többiek.
– Addig te pont körbeérsz.
– Na jó, meggyőztél. S milyen jó, hogy rád hallgattam. Varázsos, s kicsit félelmetes az erdő ebben az alkonyati csendben, e hatalmas sötét sziklák árnyékában…Valami mozgolódik az avarban. Mi lehet az?…Nicsak, az egyik szemetesburogató rókafi, esti ismerősünk, s ott figyel a másik is. Nézzük egymást egy ideig, aztán indul tovább ki-ki a maga útján.
IX.
– Téged mindenre rá lehet venni?
– Szerinted is sokat terveztünk mára? Valóban, csak hárman határoztuk el magunkat a pilismaróti körtúrára, de legfeljebb, ha nem bírom, kiszállok.
– Ahogy téged ismerlek, nem fogsz.
– Na, majd meglátjuk. Mint a Pilisszentlélek határában megbúvó pálos kolostor maradványait. Elég nagy ívben sikerült kikerülnünk, de kíváncsiságom visszahajtott felkutatására. A Sasfészek turistaházat sem reméltem már, hogy valaha is megpillantom, de végül nekem is sikerült felkínlódnom magam a Háromszázgarádics névre keresztelt, nem túl hívogató meredélyen.
X.
– Ma reggel nagyon izgatottnak látszol.
– Szentendrére indulunk, ez az oka. Eddig csak látatlanul csodáltam ezt a városkát, képek, olvasottak, látottak alapján. De ma reggel Te is olyan különösnek tűnsz. Sűrű köd borítja csúcsaidat, s ahogy mind mélyebbre ereszkedünk, egyre élesebben válnak szét ködsapkába rejtezett ormaid, s a reggeli napsütésben fürdőző szelídebb lankák.
– Téli arcomat még nem is láttad.
– Igaz, bár azt sejtem, milyen hideg lehet odafönn, mikor még a nyári éjszakák is meglehetősen hűvösek.
– Most menj, s érezd jól magad Szentendrén!
– Ez nem lesz nehéz, főleg mert bolondulok a népművészetért, s a Falumúzeum gazdagon tárja elénk csodálnivaló kincseit.
XI.
– Utolsó túranap, utolsó utunk. Megviselt térképeinket kezünkbe véve a még elérhető fehér foltokat tervezzük felfedezni.
– Megint különcködsz egy kicsit?
-A Klastrom-szirtekről vasárnap lemaradtam, ha előresietek, és ha a többiek megvárnak, kis kitérővel hamar megfordulok.
-A Vörös útról balra kell letérni a Legény- és Leány-barlanghoz.
– Igen, de hol? Aggódom, hogy már elhagytuk a leágazást.
– Ne félj, itt van. De a mászásnál légy óvatos, a Leány-barlang kürtőjét pedig nem ajánlom neked, még ha lesznek is, akik vállalkoznak rá, hogy a síkos belső járat falán felküzdjék magukat a tetőre.
-A Vaskapu-völgy ugye, nem veszélyes?
– Ebből az irányból megközelítve nem fogtok eltévedni, s bár köveken egyensúlyozva kell haladni, nincs mitől félnetek.
– Újabb titok. Mi lehetett az a tragikus körülmény, mely Pápai Domonkos erdőmérnök halálát okozta a Döme halála nevezetű helyen? Simon haláláról nem is beszélve, itt még fakeresztet sem találunk. Gyorsan lepillantok még az Ördöglyuk-barlang sötétjébe, s már ismerős ösvényeken sietünk haza, hogy utolsó esténket töltsük Dobogókőn, meghódított birodalmunk szívében. Ünnepiek a fények a Duna mentén s az égbolton, ahogy a kilátóhely korlátjának támaszkodva hol lefelé, hol felfelé irányítjuk tekintetünket, s hol egymás érzéseit, gondolatait fürkésszük, hol önmagunkba révedezve merengünk megnevezhetetlen dolgokon.
XII.
– Ugye, nem felejtesz el?
– Itt vagy most már bennem, magammal viszlek mindenhová. Eszembe jutsz a nagyváros zajában, füstjében? hiányoznak könnyen járható, puha ösvényeid, mikor az aszfaltutcákat rovom? jóvizű forrásaidra szomjazom, napérlelte gyümölcseidet éhezem. Bizonyára lesznek idők, mikor majd ritkábban gondolok rád, mert új élmények kerekednek felül, de örömmel töltene el minden újabb találkozás ismert és ismeretlen útjaidon. Ezért hát így búcsúzom: Viszontlátásra!
Rohonczi Anett
Közzétette: Süle Gábor
Zalaegerszegi Göcsej Sportegyesület