Ifju György: Vajas-kenyér helyett
… Vajas-fok - 2005
Ismeretlen(ebb) hazai vizeken
Amikor először szóba került, hogy hova is megyünk
idén evezni, azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, majd kiderül.
Aztán a sors összehozott hazai vizeink legnagyobb tudorával, Bokodi
Józsi bácsival, aki szintén az iránt érdeklődött, hogy merre megyünk
legközelebb. Ő ajánlotta először a Vajas-fokot, és már
akkor is a címbe foglalt buta szójáték jutott eszembe, mert többet
nem is tudtam róla. Józsi bácsi elbeszélései, némi tudakozódás
az Interneten és a szakirodalomban végül oda vezetett, hogy az
IBUSz T.E. túrázóit idén a Duna-Tisza Közében kanyargó, többnyire
egykori Duna-medrek vonalát követő csatornára invitálta a szokásos
program-híradó.
A túrát Foktőn kezdtük, és kalocsai barátaink jóvoltából
nagyszerű táborhelyünk akadt Frenky (azaz Szűcs Ferenc) Fekete
Horgony büféjénél, a közeli Dunában lévő szigetet övező egykori
Duna-ág mellett, amiben víz ugyan nem volt, de annál több szúnyog
termett. Hordóból eszkábált zuhany, "pottyantós" WC,
a közeli Duna-parti strand (10 perc gyalog), hamisítatlan, családias
vendéglátás és egy nagyszerű, babgulyásból és lángosból álló vacsora
tette elviselhetővé a csípés-bajnokok támadásait. A kenukat másnap
a község közepén, a kedves "vizes" védőszentünk, Nepomuki
Szent János szobrának közelében lévő gyaloghídnál tettük vízre.
A hajókat egy közeli ház kertjében tartottuk az indulásig, a rengeteg
holmit pedig házigazdánk fuvarozta ki az induló-ponthoz. Szokás
szerint "hátunkon a házunk", azaz inkább a hajóinkban
a hordóink, és bennük-mellettük minden, ami szükséges lehet a
Bajáig tartó négynapos útra, még tűzifa is, mert "mit lehet
tudni…".
Foktő és Kalocsa között a Vajas-foknak még hivatalosan
Csorna-Foktői-csatorna a neve, és hát nem igazából bizalomkeltő
a kezdetben, elsősorban a nagyváros közelsége miatt. Ezen a kb.
4 km-en hamar túljutottunk, Kalocsa alatt már jóval tisztább
vízben evezve, és a medret sem szűkítette be annyira a nád és
a gyékény. A hínárok által megfogott békalencse "zátonyokkal"
azonban itt is megismerkedhettünk, de lendületes evezéssel - azaz
inkább "csáklyázással" - áttoltuk a hajókat itt is,
és a későbbi szakaszokon is. Szerencsére túl sok nem akadt belőlük.
Már induláskor tisztában voltunk azzal, hogy útközben jó néhány
átemelés vár ránk, de az ember mindig reménykedik. Ezúttal hiába,
mert amikor Bátyát elértük, az új zsilip zárva volt, és
ezt már jó 10-15 méterre előre jelezte az összetorlódott uszadék,
kitépett hínár, letört nád és sárgult békalencse tömege, no meg
illata. A meredek parton a horgászok által kitaposott csúszós
ösvényen nem volt egyszerű egyenként kipakolni majd kiemelni a
csónakokat. De hát ezért is voltak "erősfiúk" a csapatban.
A 38 oC-os melegben végzett "cuccolás" után jólesett
az ebédszünet a közeli csekély árnyékban. A vízre szállás már
valamivel könnyebb volt, a zsiliphez épített lépcsőknek köszönhetően.
Egy arra járó helybéli vígasztalt bennünket, hogy az egy kilométerrel
lejjebb lévő régi zsilipet mindig nyitva tartják. Szerencsére
így is volt. Az esti tábort 16 km megtétele után, a Miskét
az 51-es főúttal összekötő bekötőút zsilip-hídja mellett akartuk
felállítani. A zsilip mintegy 50 cm magasan nyitva volt, így a
hídról ugráló helybéli srácok segítségével "limbózva"
átcsúsztunk alatta. Még a sátorállításnál tartottunk, amikor megállt
a hídnál egy személykocsi, és a sofőr megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e
hideg sört inni. Ilyet kérdezni egy vízitúrázó csapattól! A válasz
tekintet nélkül nemre és korra egységes volt: De iiiigen! Azt
hiszem, nem kell ecsetelni, hogy milyen jól esett ez a baráti
gesztus, no meg a műanyag palackokban hozott jéghideg csapolt
sör a bográcsban főtt, enyhén elsózott paprikás krumplihoz. A
vacsora előtt még egy jót lubickoltunk a kellemesen meleg, tiszta
vízben, majd pipázva, énekelgetve élveztük a szép naplementét.
Mivel a harmadik napon csak 12 km evezés várt ránk (sodrás lényegében
nem lévén, állandóan evezni kellett) elég volt 7-kor ébredni és
csak 10 óra körül vízre szállni. A vízen egyáltalán nem éreztük,
hogy csatornán eveznénk.
Egyre gyakrabban láttunk tündérrózsákat, sárga
virágú rencét és vízitököt, fehér virágú békatutajt és kolokánt,
a parton pedig a lila virágú réti füzény "csokrait".
Csapatosan kísértek bennünket a törpegémek, de időnként megmozdult
a parton egy-egy száraz faágnak látszó szürkegém is, begörbítette
a nyakát, kiterjesztette hatalmas szárnyait és felrepült. Dusnokra
érve várt bennünket a következő - dupla - megpróbáltatás. A víz
felett alig 20 centivel egy beton gyaloghíd ívelt át, néhány méterrel
lejjebb pedig kb. 40-50 cm-re a víz felett egy függesztett távvezeték
vascső. És mindez mindössze 1,5 kilométerre a tervezett táborhelytől.
A csapat éhes volt és fáradt, de rövid tanácskozás után mégis
az átemelés mellett döntöttünk. Kipakolás, kiemelés, vízre eresztés
a betonhíd és a vascső között, majd kézzel hintáztatva, evezősök
nélkül, csak a kormányossal "átpasszíroztuk" az újra
megpakolt hajókat a cső alatt. Elég jó ütemben haladtunk, hála
az egyik kreatív résztvevő találmányának: a vízre rakásnál a hajókat
az egyik oldalán ezüstös bevonatú polifomon csúsztattuk le a beton
partfalon. Ez a módszer igazából 300 méterrel lejjebb vált szükségessé,
ahol az új mederbe épített zsilip zárva lévén, - a helybéliek
tanácsára, meg a szükség okán is - a régi ágat kettévágó alacsony
töltésen a polifomon egyszerűen áthúztuk a teli hajókat. Újabb
egy kilométer evezés után kikötöttünk a Vajas-fokon kialakított
dusnoki strandon, ahol az északi bekötőút és az 51-es út hídja
között a jobb parton nagyszerű, homokos part, füves táborhely,
éjjel-nappal nyitva tartó söröző (csodálatos mellékhelyiséggel)
és hideg vizes zuhany fogadott bennünket, (díjtalanul!). 10 perc
sétára jól felszerelt CBA közértet találtunk, vendégszerető és
segítőkész eladókkal, közelében nyomós kutat, benn a csupa virág
faluközpontban (úgy 20-25 percnyire) pedig volt "minden,
mi szem szájnak ingere…". Így az esti slambuchoz még kovászos
uborka is jutott.
Negyedik nap jó korán volt ébresztő, mert hosszabb
út (24 km) várt ránk, legalább egy átemeléssel. Sajnos el kellett
hagynunk a nagyszerű és összkomfortos táborhelyet, de kárpótlásul
az első kilométerek után, amikor még a part menti víziszárnyas
telepek hangos hápogása és gágogása kísért, csodálatos vízen és
környezetben evezhettünk. A Dusnok és Vajas-torok közötti
szakasza a legszebb a Vajas-foknak. Össze-vissza kanyarog, javarészt
erdők között, úgyhogy a helymeghatározásban igazán jó szolgálatot
tettek a Magyar Honvédség Térképészeti Intézetének 25.000-es térképszelvényei
és az állandóan a nyakamban lógó tájoló. (Kár, hogy ezeket a szelvényeket
20-25 éve módosították utoljára, így a tájékozódás szempontjából
fontos újabb műtárgyak már nem szerepeltek rajtuk.) A víz olyan
tiszta volt, hogy időnként úgy éreztük, mintha akváriumban eveznénk.
A nap megvilágította a hínárokat és egyéb vízinövényeket, és fényében
tisztán látszottak alattunk a halak és a fenéken a kagylók. A
víz tisztaságát tanúsítja, hogy még édesvízi rákot is találtunk.
Eredetileg azt terveztem, hogy a
Vajas-torok előtt átemelünk a zsilipnél a Vajas-fok folytatásába,
és azon evezünk egészen az Érsekcsanád-Dunapart magasságában
lévő déli torkolatig. A zsilip előtti rövid szakasz azonban olyan
"dzsuvás" volt, hogy nem lehetett benne evezni, de még
csáklyázni sem. Átemelni sem lehetett volna, mert a majd 3 méter
magas meredek part, és az utána következő 100 méteres akácos-bozótos
ezt szinte lehetetlenné tette. Maradt tehát, hogy tovább eveztünk
a fürdőző tehenek és kacsák között. A gátőrháznál lévő torkolati
zsilip mellett emeltünk át, ami szintén nem volt könnyű munka,
és ott is jó 30-50 métert kellett cipekedni a zsilip túloldalán
lévő kifolyóhoz, igaz nyírt gyepen. Jól esett - volna - a pihenés
és ebédelés a komoly munka után, de a töméntelen szúnyog és a
hatalmas bögölyök szinte lehetetlenné tették. Enyhülést csak az
hozott, hogy beleültünk hűsölni a kifolyó betonmedencéjének alig
több, mint félméteres vízébe. Komoly feladatot jelentett a hajók
vízre bocsátása is. Bepakolni könnyen ment, mert a betonozott
zsilip-medencében elfértek a hajók, és a lépcsőn láncban leadogathattuk
a felszerelést. A zsilip kifolyó vize azonban legalább WW 3-as
minősítést kapott volna: rohant, mint egy hegyi patak, hatalmas
köveken, alig 20-30 cm mély hajózó vizet hagyva. Mivel a megpakolt
hajók a "legénységgel" a szükségesnél mélyebbre merültek
volna, ezért végül az üres hajókat adogatták kézről kézre a mederbe
beállt fiúk, amíg a csendesebb részen a vízben legyalogoló többiek
már be tudtak szállni. Ez is sikerült - és ez is a kaland része
lett.
Néhány evezőcsapás, egy S-kanyar, és előttünk a parti fák kapujában
megjelent a Duna sárgás vize. Kiérve először csak szemléltük az
eddig megszokottól meglehetősen eltérő arányokat. A torkolattal
szembeni "messzi" parton az 1495-ös folyamkilométer-tábla
jelezte, hogy merre járunk. Át tehát a túlsó partra, a homokpadhoz
és jöjjön egy felszabadult lubickolás, frizbizés, sőt iszappakolás.
Alig lehetett kihúzni bennünket a vízből, de a túraterv nagyúr,
tovább kellett menni az esti táborozóhelyre, amit végül a Rezéti-Holt-Duna
kiágazása feletti, sarkantyúk által közrefogott homokzátonyon
találtunk meg. Bár fáradtak voltunk, mégis hamar állt a tábor,
és a bográcsban rotyogott a vacsorára szánt lecsó. A lemenő nap
széles és hosszú aranyhidat vert a nagy folyón, hazatérőben még
el-elberregett előttünk egy-egy motorcsónak, és percekig figyeltük,
hogyan úszik egy vadmalac a Dunában és próbál visszatérni a mögöttünk
húzódó Gemenci-erdőbe. Mi egyre lankadó erővel harcoltunk
a szúnyogok hada ellen, és arra gondoltunk, hogy immár a Vajas-fok
is része természetjáró emlékeinknek. De egyike a legszebbeknek!
Újabb nap virradt ránk, immár az ötödik. Nem mondhatom, hogy a
szokásos bepakolás következett, mert csomagolás közben megpróbáltunk
minél kevesebb homokot magunkkal vinni - kevés sikerrel. Még a
fogunk alatt is csikorgott reggelizés közben, de ez már ismerős
volt korábbi dunai és tiszai túráinkról. Felpakolás után megkerültük
a folyóba benyúló kősarkantyút és beeveztünk a Gemenci-erdő legnagyobb
holt-ágába a Rezéti Holt-Dunába. Az előző este a táborhelyen váratlanul
megjelenő nemzeti parki őr - aki elsősorban a szemeteszsák meglétére
volt kíváncsi - említette, hogy utolsó pillanatban érkeztünk,
mert néhány nap múlva a Rezéti-Dunában olyan kicsi lesz a víz,
hogy nem lehet átmenni rajta. Hát ha ennyire kicsi még nem is
volt, de a Senki-szigete előtti szakaszon többször ki kellett
szállnunk a hajóból és vontatni a homokzátonyok felett. Az első
kilométerek után azonban már jó vizünk volt végig, bár az evezés
egy kicsit csalódás volt a Vajas-fokhoz képest. A víz időnként
meglehetősen rossz minőségű volt, így csak egyszer tudtunk "csobbani",
bár a part ott is nagyon iszapos volt. Cserébe rengeteg madarat
láttunk, nagy- és kiskócsagot, szürke-, vörös- és törpegémet,
sast és barnakányát. Az elöl evezők őzekkel, vaddisznóval és fürdő
szarvas csapattal is találkoztak. Sodrás szinte alig volt, így
a 16 km-t végig eveztük. A déli torkolat közelében elsősorban
a számtalan varsát kellett kerülgetni, de itt láttuk a legtöbb
madarat is. A betorkollás után a szemközti parton találtunk egy
jó kis zátonyt, ahol úszhattunk egyet, és megebédelhettünk - igaz,
a már megszokott (vagy megszokhatatlan) szúnyog körítéssel. A
továbbiakban már könnyű dolgunk volt, mert a haladásban a Duna
is segített. Le is értünk hamar a bajai hídig, ami előtt a jobb
parti strandon (Baja-Dunafürdőnél) kikötöttünk még egy
kis fürdésre, majd a híd alatt áthaladva a Türr István emlékműnél
befordultunk a Sugovicába. Jó néhányszor megálltunk megtudakolni
a Czoboly Zoltán Vízicserkész Telep helyét, de nem sok sikerrel.
Végül a Petőfi-szigeti kempingben a vízirendőrök igazítottak
útba. A sziget déli végén, a hajójavítóval szemben egy nagy de
kissé roggyant pontonnál és egy széles beton csónak-kiemelőnél
álltunk meg. El se tévedhettünk volna, mert a parton már vártak
ránk az újonnan érkezettek, akik itt csatlakoztak a túrához. A
tábor gondnokával gyorsan megnéztem, hogy hova is jöttünk. Az
első csónakot még hagyományosan kipakoltuk, és a hajót kézben
felvittük, de a többi kiemeléséhez szereztünk egy kissé(!) rozoga
csónak kocsit, aminek a segítségével pár perc alatt fenn volt
az összes hajó cuccostul. A sátrakat a telep erdős részén, a fák
alatt verhettük fel, de rendelkezésünkre állt egy nyitott fészer
asztalokkal és padokkal, a végében fedett kétbográcsos tüzelőhellyel.
Volt melegvizes zuhanyozó is és elfogadható WC hideg-melegvizes
mosdóval. Persze a bojler elég hamar kiürült. Előkelő módon a
vacsorához szükséges italmennyiséget telefonon rendelhettük meg
és a helyszínre szállíttattuk. Alig hogy elkészült a tábor, és
még félig kész volt a bográcsban a vacsorára szánt tutajos, ami
annak ellenére elkészült, hogy nem engedtem lejjebb 20 centivel
a bográcsot, ahogy ezt a gondnok javasolta, leszakadt az ég. Hatalmas
eső és viharos szél keveredett, ami a fészer alatt is annyira
bevert, hogy esőkabátban ültünk az asztalnál. Tituszék ebben az
időben érkeztek, és verték fel - közös segítséggel - a sátrukat.
Szerencsére a tábor vezetője másnap megengedte, hogy bevonuljunk
a táborban álló komoly méretű csónakházba először csak ebédelni,
később már lakókat is kapott az épület, mert a szűnni nem akaró
zápor néhány sátrat lakhatatlanná tett. Természetesen evezésről
másnap szó sem lehetett, a reggeli után bajai sétára indultunk,
ami a Türr István Múzeumban torkollott. Alaposan megnéztük - egy
nagyon kedves vezető kíséretével - a kiállítását, majd szabad
program jegyében ki-ki ott ázott tovább, ahol akart. Néhányunk
a közeli vendéglő nagyon kellemes konyhájával vigasztalódott.
Estére - a rossz idő ellenére - újabb csapat érkezett, így a hagyományos
bolognai spagetti-vacsorát már 29 főre főztem. Természetesen ezt
is a csónakházban ettük meg, ami az egyre több bennlakótól és
a száradni kiteregetett holmiktól kezdett Gorkij "Éjjeli
menedékhelyére" hasonlítani. (Csak az "éjjeli"
hiányzott, mert Feri, az ügyeletes cserkész állandóan kulcsra
zárta az épületet, a kulcsot meg eltette. Így a bennlakók éjszak
nem tudtak kijárni, pedig a sörözés-borozás után kellett volna…)
A hazautazás előtti nap még mindig esett, akkor már több mint
35 órája, de becsületére legyen mondva mindenki kitartott legalábbis az esti halászléig. Délelőtt a sofőröket a vendég kocsik felvitték
az autókért Kalocsára (ahol a Kalocsa Szálló igazgatója Márkus
Kata látta vendégül egy kávéra a bandát), illetve pontosabban
Kisfoktőre az autótelepre. Átvettük a kocsikat és visszaautóztunk
Bajára. Délutánra végre elállt az eső és csillapodott a szél is,
így az állótábor kedvéért leutazók is kaphattak egy kis ízelítőt
az evezésből. 3-4 kört tettünk velük a Petőfi-sziget körül. Estére
pedig egy igazi bajai halászlét főzött nekünk egy bajai ember,
a telep gondnoka. A harminc(!) literes halfőző bográcsban volt
hatféle, legalább 12 kilónyi hal (fejestül-farkastul) és vájdlingban
hozzá vagy két kiló gyufatészta. Csodálatos íze volt, ettünk is
belőle nem is keveset, de még így is maradt másnap elvitelre,
sőt még a táborbelieknek is hagytunk belőle. A halászlé után néhányan
hazautaztak, a többiek pedig énekeltek éjfélig, majd előkerült
egy helyi CD-lejátszó és Sanyinál természetesen volt Old Boys
CD. Így semmi sem hiányzott egy hajnali fél kettőig tartó "csónakházibulihoz".
A szombat délelőtti napsütésnek köszönhetően tűrhetően száraz
sátrakat és holmit pakolhattunk össze, és miután rendet raktunk
a csónakházban és az egész "körletben" a társaság egy
része haza indult, míg néhányan megvártuk a csónakokért érkező
trailert. Szerencsére, mert mindössze két férfi jött velük, akik
ugyancsak nehezen rakodták volna fel a 7 hajót, nem is beszélve
e lekötésükről. Végül koradélután hagytuk el a tábort a rossz
idő ellenére kellemes emlékekkel, és azzal, hogy az elmaradt túrák
(Vén-Duna, Móric-Duna, Kádár-sziget, Ferenc-csatorna) kedvéért
még visszatérünk.
Ifju György
A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail:
szerkesztoutikalauz.hu
Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás
az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >>
Útitárskereső
- ha üres helyed van >>
©
BTSz Bt 1997-2007.
|