Gáncs Zoltán: Dráva túra – 1999 július
 

Elöljáróban szeretnék szólni pár rövid mondatot a folyóról. A Dráva az Alpokban ered, és e hegység délkeleti részének fő vízgyűjtője. A teljes hossza 695 kilométer, átlagos szélessége 150, mélysége 2,5 méter. Medre feltöltött, zátonyos, éles kanyarok jellemzik. A Dráva melléke hazánk legkorábban tavaszodó tája.

Első nap:
Szomorkás, borongós júliusi reggelen indultunk a Göcsej SE tagjai közül hárman Vízvárra (a negyedik társunk pár nappal később jött utánunk), a túra kiindulópontjára. Egy kevés kitérővel, de sikerült megtalálnunk ezt a kis települést a Dráva partján. Ott is a falu információs és közlekedési csomópontját – a találkozó színhelyét, – a helyi kocsmát kellett megkeresnünk. Megérkezésünkkor már a résztvevők egy része fogadott bennünket. A kölcsönös bemutatkozás után előkerültek a kisebb-nagyobb laposüvegek is, és tüzesvíz tartalmukat megapasztva folytattuk az ismerkedést. A társaságból mi voltunk az egyedüliek, akik még járatlanok voltunk a vízitúrázásban, így a legtöbb kérdést ezzel kapcsolatban intéztük a többiekhez, és szívesen hallgattuk ezzel kapcsolatos élményeiket.

Időközben előkerült a túravezetőnk is és ismertette a programot, mely alapján szavazást tartottunk arról, hogy megtegyük-e aznap azt a hat kilométeres szakaszt, ami várt ránk, vagy ott aludjunk. Végül is úgy döntöttünk, hogy maradunk, már csak azért is, mert a pécsi résztvevők csak délután érkeztek meg, tehát őket is meg kellett várni.

Kiderült, hogy a faluban van egy csárda, ahol lehet vacsorázni, csak a szakácsot kell előkeríteni, és rendelhetünk is az étlapból. Legfeljebb majd a szakács megmondja, hogy mi az, amit nem tud elkészíteni alapanyag hiánya vagy egyéb okok miatt. Ezért aztán úgy tudom, szinte mindenki Bécsi szeletet evett. Vacsora után egy komoly kihívásnak kellett megfelelnünk. Ugyanis az akkor még egyedüli túratársnőnk biliárd partit kezdeményezett, felvéve két férfi társával szemben a küzdelmet. Fej-fej melletti csatában, de végül is az első játszmában kikaptunk a kihívónkkal szemben. De a visszavágón, mestertorna színvonalú játékot mutattunk be ellenfelünkkel szemben. Egyes lövések után a helyiségben néma csend támadt, megszűnt a poharak csengése, a szavak és a mozdulatok megálltak a levegőben, a tekintetek összenéztek, és a jelenlévők fejbiccentéssel tudták csak kifejezni elismerésüket. A nagy győzelmet természetesen meg is ünnepeltük.
 A kocsma és a Csárda között ingázva két táncos lábú társam felfigyelt a helyi kultúrházban lévő mozgolódásra, és hamar kiderítették, hogy az est fénypontjaként diszkóra készülődnek a helyiek. Ezen eseménytől lázba jőve indultunk sátrat verni és hálózsákot bontani a vízpartra. A táborhely közel volt a faluhoz, de minél jobban közeledtünk a folyóparthoz, annál inkább rá kellett döbbennünk, hogy az egész túrán a vízpartok egy nagyon kellemetlen kísérőjelenségével kell szembenéznünk. Nevezetesen a szúnyogok hadával leszünk kénytelenek felvenni a harcot, mely később, a napok múltával egyre kilátástalanabb küzdelemnek látszott. Egyedül csak a kemikáliák, a különböző illatú és hatásfokú riasztószerek nyújtottak védelmet velük szemben. De a szúnyog nagyon kitartó és leleményes, mert pár másodperc alatt képes megtalálni azt a néhány négyzetmilliméternyi helyet a testfelületen, ahova esetleg nem jutott a “csodaszerből”.

 A táborban felhívták figyelmünket, hogy a folyóban van egy zátony, és ha beevezünk odáig, akkor ott fürödhetünk. Nekünk persze több sem kellett, mindjárt elhatároztuk, hogy mi is ott szeretnénk tisztálkodni. Így történt, hogy már erős szürkületben kenuba szálltunk hárman és célba vettük a zátonyt. Odafelé nem is volt szinte semmi nehézség azon kívül, hogy kicsit félve szálltunk be az imbolygó kenuba. Visszafelé – szinte teljes sötétségben – és árral szemben kellett eveznünk, nekünk, akik amatőrök voltunk az evezésben. Én úgy emlékszem, hogy ekkor vettem életemben először a kezembe evezőt. Végül is egészen simán sikerült partot érni, de ha valahol majd szóba kerül, és emlékezni kell rá, hogy hol és mikor eveztem először, akkor élesen fel fog idéződni ez az emlék.
A sikeres fürdőzés után két további izgalmakra vágyó társam belevetette magát a vízvári éjszakába. Elmondásuk szerint a késő éjszakai órákba nyúló kiruccanásuk élménygazdag volt. A diszkóban, kezdetben csak ketten koptatták a parkettet, majd szállingózni kezdtek a falu fiataljai és nagymamái. Ki kerékpárjával hajtott be a terembe, ki a konyhai teendőit befejezve – annak megfelelő öltözetben – rohant, hogy egy kicsit kikapcsolódjon, de lehet, hogy csak hangos volt a techno-zene, és ezt akarta szóvá tenni.
 
 
 

Második nap:
Másnap reggelre emelkedett a folyó vízszintje. Kényelmesen tábort bontottunk és becsomagoltuk, vízhatlanná tettük a csomagokat. Ez utóbbinak külön technológiája van, mert fel kell készülni az esetleges borulásra és az útközben megeredő esőre. Az utazótáskákat bele kell tenni egy vastag nylon zsákba, majd vízmentesen bekötni. Az így becsomagolt holmikat – hogy a nylonzsák ki ne szakadjon – egy úgynevezett szemes zsákba kell belehúzni, és ezt is jól bekötni. A legvégén pedig az egészet ügyesen rögzíteni kell a csónakhoz, hogy ne vigye el a víz egy lehetséges boruláskor. De praktikusabb megoldás ennél, ha kis műanyaghordókba rakjuk a felszerelést, amelyeket egy mozdulattal lég- és vízmentesen le tudunk zárni.  Miután így bepakoltunk a kenuba, áteveztünk az előző esti fürdőzés helyszínére, ahol a társaság már indulásra készen gyülekezett. A zátonyból már nem látszott semmi, mert éjjel emelkedett a folyó vízszintje. Fényképezkedés és egy kis lubickolás után az utolsó hajó is “zátonyra futott”, és a társaság megkezdte az első evezőcsapásokat a következő táborhely felé, ami legfeljebb 6 km-re volt. Így kényelmes tempóban csorogtunk lefelé a Dráván, amíg egy még kilátszó homokpadon (ami itt még inkább kavicspad volt) ki nem kötöttünk. Itt eltöltöttünk egy kis időt, majd a már csak 1 km-re lévő Heresznyéig meg sem álltunk. A kikötéshez egy holtágba kellett visszakanyarodnunk. Itt lehetett igazán érzékelni mennyivel könnyebb állóvízen irányítani a csónakot, mint erős sodrásban. Igaz, itt viszont csak akkor lehet előre haladni, ha evezünk, míg az élő folyón visz az áramlás. Kipakolás és a kenuk partra tétele után kicsomagoltuk, amit reggel nagy gonddal vízhatlanná tettünk és felállítottuk a sátrakat.
A tartalék sörök (amit a folyó vizében, egy szákban tartva, a kenu után vontatva hűtöttünk) elfogyasztása után elindultunk, hogy a pár kilométerre lévő falu nevezetességeit – elsősorban a kocsmát – megnézzük, és leöblítsük az út porát még egy-két sörrel. Visszatértünkkor a túravezetőnk által készített bográcsgulyás várt bennünket.
 

Harmadik nap:
Reggel napfényes időre ébredtünk. Lassan, de kezdett éledezni a tábor, kezdték elhagyni sátraikat a lakók, minden mozdulatot megfontolva tűntek fel először a fejek, majd a hozzájuk tartozó testrészek is. Miközben az álmot dörzsöltük ki szemünkből, kigyönyörködtük magunkat a reggeli párafelhőbe burkolózó folyó látványában, és kicsit meglepődve vettük tudomásul, hogy tovább emelkedett a Dráva szintje.  Egyébként, mint később megtudtuk, az átlagos szinthez képest kb. 2,5-3 méterrel volt magasabb azokban a napokban a folyó vízszintje.
Ezen a napon 35 km várt ránk Barcsig. Az ilyenkor szokásos tevékenységek után egy kicsit hamarabb szálltunk vízre, mint egyébként, a hosszabb táv miatt. De nyugodtan mondhatom, hogy ez az első hallásra hosszú evezés sem volt megerőltető. Egyébként is, általában csak a folyó energiáját kihasználva, evezés nélkül haladtunk, és még így is elég gyorsan hagytuk magunk mögött a folyamkilométert jelző táblákat.
Talán 10-15 km-t jutottunk előbbre, amikor kikötöttünk egy homokpadon. Egypáran megebédeltek, és előkerültek a laposüvegek és a boroskannák. Néhányan nekiálltak focizni, páran a folyó sodrásával vitették magukat a part mellett egy szakaszon. A kép, amit egy esetleges kívülálló láthatott, egészen idilli volt. Egészen addig, míg egy sötét zivatarfelhő súlyos terhétől megszabadulva ránk nem zúdította víztömegét. Ami persze így, a vízen, fürdőruhában és esőkabátban inkább mulatságos volt, mint kellemetlen.
Az eső félórán belül elállt, kitakartuk a kenukat és folytattuk utunkat. Csordogálva lefelé, a partot figyelve és a madarak énekét hallgatva egyszer csak megszólalt mögöttünk a távolban egy furulya, és szebbnél szebb dallamok szálltak felénk a víz felszínén.  Nem tudom volt-e már valakinek ilyenben része, mert ez teljesen más élményt jelent, mintha mondjuk egy koncert teremben hallaná ugyanazt a zenét. Mindenesetre számomra, és úgy hiszem a többiek számára is, hihetetlenül felemelő érzést, és felejthetetlen élményt nyújtott. Utóbb kiderült, egy pécsi család 10 éves kislánya szolgáltatta a “vízizenét”. Egyébként sok gyerek vett részt a túrán. Volt, akit a szülei már három éves korától rendszeresen vittek vízitúrázni.
Folytatva az események folyását; aznap Barcson, közvetlenül a híd után volt a kikötés helyszíne. De mivel a társaság erre az időre már meglehetősen szétszakadozott, és voltunk páran, akik nem tudtuk a pontos helyet, így a híd előtt egy kis öbölben várakoztunk a többiek megérkezéséig. Egy házaspár túl ment a hídon, a partraszállás helyszínét keresve, de azt egy kilométer után sem találták meg (valószínűleg a magas vízállás is közrejátszott ebben), így kénytelenek voltak megfordulni, és felfelé evezni, ami jelentősen megmozgatta izmaikat, és igénybe vette tüdejüket. Mi már majdnem kipakoltuk a csónakokat, mire Ők visszaértek, mert a hely, ahol ki kellett kötni talán 20 méterre sem volt a híd után. Csakhogy egy észrevehetetlen, kb. egy méteres nyiladékba kellett a bokrok között bemanőverezni.
Gyors sátorverés után elindultunk, hogy keressünk egy italboltot, mert már nagyon megszomjaztunk a hosszú úton. A legközelebbi kocsma egy nagyon lerobbant épületben volt. Az “ITALBOLT” feliratú táblát csak az egyik oldalon tartotta valami. (Lehet, hogy egy pókháló?) Gyorsan enyhítettük szomjunkat, majd elindult a társaság a város felé. Én (és még mások is) úgy hittük boltot keresünk, hogy friss harapnivalót vásároljunk, de mintegy negyedórás gyaloglás után kiderült, hogy nem ABC, hanem étterem az úti cél. Ez azért kívánkozik ide, mert páran csak fürdőnadrágban, pólóban és papucsban voltunk. Így történt, hogy elfogyasztottuk életünk első fürdőruhás éttermi vacsoráját.
Este nagy futballmeccset rendeztek a többiek. Szinte teljes sötétségben futott mindenki a labda után, pedig azt alig lehetett látni.

Negyedik nap:
Pihenőnapot tartottunk, így reggel a társaság egy része felkerekedett és elvonult a strandra, és az egész napot lubickolással és napozással töltötte. Este “égtek” a rádiótelefonok, mert a megáradt Rába elsodort egy csoportot, és szinte mindenki igyekezett tudatni a hozzátartozóival, hogy ő most éppen a Dráván van, ahol nincs ilyen veszély, és ragyogó az idő.
 

Ötödik nap:
Másnap reggel mi a szokásosnál egy kicsit korábban és gyorsabban összepakoltunk, mert ki kellett menni negyedik társunk elé a vasútállomásra, mivel aznapra jelezte érkezését. A táborbontás gyors végrehajtásához ösztönzést is kaptunk, ugyanis közben eleredt az eső.
 Társunk már várt bennünket az állomáson. Miközben mentünk visszafelé a táborhelyre, gyors összefoglalót tartottunk számára az addigi élményekből. Visszatértünk után hamarosan vízre szálltunk, immár ketten egy csónakban, mivel időközben felszabadult egy kenu.
Békésen hajóztunk lefelé, egészen addig, míg újonnan érkezett túratársnőm csillapíthatatlan vágyat nem érzett a természet szépségeinek közelebbről való megtekintése iránt. Ami jelen esetben a part mentén nyíló ismeretlen rózsaszín virág volt. Ezért megközelítettük a partot, majd a távolságot még nagynak tartva, jelezte kikötési szándékát. (Ide illik Murphynek egyik  törvénye, mely így szól: “Semmi sem olyan csábos közelről, mint messziről. Másrészt semmisem olyan csábos messziről, mint közelebbről.”) Innentől kezdve az események felgyorsultak, és miután a szembefordultunk a folyásiránnyal, evezési és kormányzási tapasztalatlanságom miatt az áramlás megállíthatatlanul besodorta a kenut egy fűzfabokorba. A másik csónakban lévő két társam közvetlen szemtanúja volt az eseménynek, olyannyira, hogy majdnem beleestek a vízbe a nevetéstől. Társnőm a kenu elejében ült, és a becsapódáskor az ágakban kapaszkodva, már teljesen a víz felett lógva, tartotta magát. Én úgyszintén az ágakban csimpaszkodtam, de szinte a bokor túlsó oldalára kerültem, ezért pár percet igénybe vett, amíg el tudtuk hagyni a majdnem drámai helyszint. (Murphy  szerint: “Sose ereszd el, amibe kapaszkodsz, míg meg nem kapaszkodsz valami másba.”) Lehet, hogy most nem ezeket a sorokat olvasná kedves Olvasóm, hanem valaki másét, esetleg ezzel a címmel: Dráma a Dráván. Szerencsénk volt, mert csak pár centin múlt, hogy be nem csapott a víz, és szárazon megúsztuk ezt a vízikalandot. A továbbiakban túratársnőm – habár ennek ellenére sokszor megpróbálta – nem nagyon tudott rávenni, hogy a kikötést kivéve megközelítsük a partot, vagy bokros, szűk helyekre beevezzünk. Pedig ilyenek nagy számban előfordultak, mert a jelentős vízszintemelkedés miatt a folyó elöntötte a partmenti bokros, fás részeket. Néha, amikor mégis bemerészkedtünk ilyen helyekre, olyan volt mintha Szküllák és Kharübdiszek között hajóztunk volna.

 Este Szentborbásnál kötöttünk ki. Itt nagy örömünkre kijött a partra egy kisbusszal a boltos, és hozott ételt-italt. Sátorverés után hamarosan megeredt az eső, de szerencsére nem tartott sokáig, így később be tudtunk menni Felsőszentmártonba, hogy a több órás ülés után egy kicsit megmozgassuk zsibbadt tagjainkat. Ez a település jóval nagyobb, mint Szentborbás, de messzebb is van. Egy órás gyaloglás kellett hozzá, hogy beérjünk. Közben dinnyeföldek mellett vezetett az út, és egyik társnőnk meg akart győződni róla, hogy elég érettek-e már a dinnyék, de ebbéli szándékát nem értékelte a föld gazdájának a kutyája, aki erőteljes ugatásban tört ki, amikor a társam megkopogtatta az első dinnyét. Szerencsére meg volt kötve, de így is elvette a kedvünket a további “minőségellenőrzéstől”.
 

 Hatodik nap:
Másnap az indulás délután egy órára volt tervezve. Ezért aztán, hogy elüssük valamivel az időt, begyalogoltunk Szentborbásra, ahol megnéztük a pár éve épült templomot, és kinyittattuk a kocsmát. Itt marasztaltak bennünket, hogy maradjunk ott a két nap múlva tartandó Borbála napi búcsúra, mert nagy ünnepséget rendeznek.
 Ettől a szakasztól kezdett el a Dráva igazán kanyarogni, mert innen már szinte nem is volt egyenes szakasz. Aznap a táborhely Drávasztárán volt, ami egyrészt azért is emlékezetes, mert az egész út során talán itt volt a legtöbb szúnyog. Nem kettő-három támadott bennünket egyszerre, amihez egyébként már kezdtünk hozzászokni, hanem tíz-húsz is. Kipakolás után rögtön bementünk a faluba, ami viszonylag közel volt. Alighogy beértünk, kamionokra és kisteherautókra lettünk figyelmesek, melyek tele voltak dinnyével. Élelmes sporttársunk rögtön rá is kérdezett, hogy eladóak-e a gömbölyű gyümölcsök, mire megajándékoztak minket hárommal. Így ennyi dinnyével gazdagabban (és nehezebben, amit természetesen nem bántunk) folytattuk utunkat a helyi étterem felé. Az viszont csak a cégtáblán viselte az étterem szót, mert ételt ott nem lehetett kapni, így csak a szomjunkat olthattuk. A vacsora pedig, ami paprikáskrumpli lett, a táborban készült el bográcsban.
Egyébként is, a túra egyik jellemző fő eseménye volt minden nap (de gondolom minden hasonló jellegű túrán), hogy a kikötés után hamarosan lobogott a tábortűz, és a bográcsokból ínycsiklandozó illatfelhők szálltak a levegőbe. Nem is lehet kellemesebb és jobb kikapcsolódást elképzelni, mint egy folyó mellett, az érintetlen természetben (szúnyogokkal és egyéb repülő rovarokkal állandó küzdelmet folytatva), távol a mindennapi eseményektől, a tábortűz körül ülve beszélgetni, anekdotázni és énekelni.

Visszatérve az eseményekhez; visszafelé menet a partra még lefényképeztettük magunkat a templom előtt a dinnyékkel, és lestoppoltunk egy kisbuszt, hogy vigyen ki minket a folyóhoz. A táborban a hölgyek krumplit pucoltak, mi pedig felállítottuk a sátrakat. A vacsora elköltése után a tábortűznél közös éneklés és furulya koncert volt.
 

Hetedik nap:
Másnap reggel páran átmentek a jobbpartra, egy homokpadra fürdeni. Ugyanis ki tudja miért, de a bal parton, tehát a Magyarország felöli részen, sokkal kevesebb az ilyen folyó által létrehozott képződmény.  Ehhez azt kell tudni, hogy a jobbparton – mivel határfolyó – tilos kikötni. Aki mégis erre vetemedik, az határsértést követ el, és komoly bírságra számíthat. Őket még nem vették észre, de amikor visszatértük után összepakoltunk, a társaság egyik fele ismét átkelt a túloldalra. Ez alkalommal viszont nem sokáig élvezhettük a lubickolást, mert hamarosan megjelentek a bal parton a magyar határőrök. Gyorsan tovább kellett mennünk a folyón, a túra utolsó táborhelye, Vejti felé. Útközben párszor összekötöttük a csónakokat, és így ebédeltünk, kortyolgattuk a söröket és egyéb italokat. A felszolgáláshoz tálcának az evezőlapátot neveztük ki.

Közben ismét apadt a folyó, és megint kezdtek előbukkanni a homokpadok, amit természetesen mi ki is használtunk egy kis pihenőre. Késő délután kötöttünk ki Vejtiben. Itt azt mondták a többiek, hogy nem kell bemenni a faluba, mert ki fog jönni ide is a kocsma. Mi türelmesen vártunk is két órát a kijövetelére, de az sehogy sem akart bekövetkezni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy nincs rosszabb, mint szomjasan a kocsmára várni.) Helyette a túravezetőnket hozta ki egy trabantos a partra, visszfuvarban pedig minket vitt be a kocsmáig.  Visszafelé gyalog jöttünk, és útközben két társam a magyar nóták, tánc- és népdalok kincsestárából merítve szolgáltatott hosszú egyveleget. Már sötét volt, amikor beértünk a táborba, ahol még egy darabig társasági életet éltünk a tábortűz körül, majd elköszönve a többiektől, nyugovóra tértünk, mert másnap mi korábban indultunk, hogy elérjük a buszt Drávaszabolcson.
 
 
 
 
 

 Nyolcadik nap:
Reggel 6 órakor keltünk, gyorsan összepakoltunk és 830-kor már eveztünk lefelé. Végig eveztünk (mármint a fiúk), csak a reggelizés idejére hagytuk magunkat a folyóval vitetni. De még így is tudtuk élvezni azt a reggeli csendet és nyugalmat, ami merőben más volt, mint egy átlagos délutáni evezés. De néha, a parthoz közel kerülve, rövid időre abbahagytuk az evezést, és mozdulatlanul átengedtük magunkat a természetben való gyönyörködésnek. Társnőm pótolta is a késői fekvés és korai kelés miatt kiesett alvásidőnek egy részét.

Drávaszabolcson közvetlenül a hídnál van a kikötő. A több lehetőség közül mi a kenunkkal egy úszó stéget céloztunk meg. A kikötés simán – szinte koccanásmentesen – ment, de nem így a kipakolás és a csónak partra tétele. Ugyanis az ilyen stégnek az a jellemzője, hogy erősen imbolyog, főleg ha egy kenut is ezen akar valaki kiemelni a vízből. Végül is sikerült minden, de hiába érkeztünk meg egy órával a busz indulása előtt, csak egy jó szándékú trabantosnak köszönhettük, hogy elértük a buszt, aki látva a nagy utazótáskáinkat felajánlotta, hogy bevisz minket a buszmegállóig.

Végül sikerült időben Pécsre érkezni, ahol még maradt időnk egy étterem és egy cukrászda meglátogatására is. Késő este érkeztünk vissza Zalaegerszegre, nem túl fáradtan, kellően lebarnulva, és magunk mögött hagyva a sok új élményt nyújtó egy hetet.