Tepliczky István: Az 1998-as Oracsbitu igaz története

Talán leginkább azzal kellene kezdeni, mit is takar ez a nagyszerű rövidítés - OrAcsBiTu. Nos egy igazán fellengzős mozaikszó kíván lenni: Országos Amatőrcsillagász BicikliTúra! :-) Az első oracsbitu jó 16 évvel ezelőtt szerveződött, eredetileg talán azzal a céllal, hogy egy mobilis csillagászati megfigyelési akció legyen, illetve hogy segítségével úgymond feltérképezzük kishazánk csillagászkodásra legalkalmasabb területeit. Azután hamar rájöttünk, hogy a napi tekergés után nemigen van erőnk éjszaka az égbolt szépségeit bámulni. Viszont nyaranta bejártuk hazánk legeldugottabb zugait, többszörösen is. Azután egyre többször ki-kitekintgettünk a környező országok magyarlakta területeire, először Ausztriába, Burgenlandba - még a rendszerváltozás évében -, majd az utóbbi esztendőkben kétszer Erdélybe valamint Szlovákiába. (Hejha, ezeknek a nagyszerű túráknak a történetét is meg kellett volna írni, de rögtön utána mindig történt valami olyasmi, ami lefoglalta a krónikás - jelen személyem - agyát, később pedig gyorsan elhomályosultak a finomabb részletek.
Most igyekeztem gyorsan cselekedni ennek megelőzésére.)

A társaság - hűen azért az elnevezéshez - általában amatőrcsillagász körökből
szerveződik, kiegészítve egy-két ismerőssel, baráttal, barátnővel, kedvessel
- mikor hogy. Az őseredeti csapatból az idők folyamán csupán egyetlen emberke
maradt mindvégig hű az akcióhoz, Spányi Speti. Az idén sajnos éppen ő nem
tudott velünk tartani kivételesen - szabadságolási nehézségek folytán. Ezekután
igen nehezményezte is, hogy nélküle kelünk útra, de azért megértő volt, és
mondta: el is tudná nekünk képzelni az idei oracsbitut Budapesten, körbe a
Nagykörúton, vagy esetleg az M0-ás körgyűrűn... :-))) Ennek ellenére
hajhatatlanok voltunk, elindultunk "társfőszervező" nélkül. Hogy vajon ennek
köszönhető-e, hogy úgy sikerült, ahogy történt - az egyetemes szerencselélektan
egy később kiderítendő kérdése...

A csapat meglehetősen nehezen akart összeállni - ahogy szokás, holtbiztos
emberek az utolsó pillanatban mondták le nevetséges(nek tűnő) indokokkal.
De szerencsére ellenpélda is akadt. Béla Esztergomból két nappal az indulás
előtt állt fejre - praktikusan biciklivel -, és csak az indulás reggelén
döntött, hogy mégsem halálos a dolog. Gyula (szintén Esztergomból) a fiától
frissen megkapott bárányhimlővel kezdte meg az utat! :-) A többiek egészen
egészségesnek tűntek. Szomorúságunkra a tekerők tekintetében ivararányról
sajnos nem beszélhetünk - ez is új elem az oracsbituk történetében. Nézzük
hát a történetet, amelynek nyomonkövetéséhez Erdély-térkép ajánlott - a
településeket magyar nevükön illetem, alkalmas klaviatúra hiányában...
 

Július 4-e szombat - az indulás napja

Rutinosan, zökkenőmentesen keltünk útra. Jani Tengelicről (Tolna megye) előtte
nap felvonatozott hozzám, biztos ami biztos. A két már említett esztergomi
úriember reggel vonatozott a Nyugatiig, Tibor Zebegényból a Dunakanyaron
keresztül tekerve előedzett, Poszti és jómagam helyből. A hat bicikli teljesen
eltömte a mozdony utáni első kocsi peronját, de mind a kalauz, mind az utasok
egészen jól elviselték ezt az állapotot. Debrecenig kényelmesen, kellemesen
száguldottunk, ott viszont pánikszerűen le kellett szálnunk, mert a vonat eleje
Záhony felé robogott tovább. A peronon találkoztunk Sanyival, aki Sopronból
érkezett közvetlen vonattal, íme egy optimista kép Magyarország ezredforduló
előtti vasútközlekedési viszonyairól! :-)

Azután tilitoliztak egy kicsit még a vasutasok, összeállt a Mátészalkáig
közlekedő szerelvény, ismét feltuszkoltuk a bicikliket, és útnakindultunk.
Rögtön 10-20-30 évet szaladtunk vissza az időben, ami a pálya állapotát
(dö-döm, dö-döm...), az átlagsebességet és az útmenti telefonpóznák tényét
illeti. Mindazonáltal ez is hangulatos volt, gyönyörű üdezöld tájon döcögtünk.
Az első baljós jel Nyírbátor határában jelentkezett, amikoris menetirányból
viharos gyorsasággal beborult. De ez még hagyján, mintegy 5-10 fokkal (!)
hűvösebb is lett, és a szél meghozta az esőt is. Stílszerű kezdet: Mátészalkán
zuhogó esőben pakoltunk le, megpróbálva menteni a menthetőt. Az állomáson
mintegy másfél órát ücsörögtünk, a várva várt javulás csak lassan jött.
De aztán megjött, az eső elállt, még talán a Nap is kisütött, mi pedig
elindultunk Csenger felé.

Néha utolértük az esőzónát, meg-megálltunk (buszmegálló, kocsma)
fanyalogva - a 33 km-re ki is jött vagy 10 km/órás átlagsebesség... :-)
Csengeri vendéglátónk, Miklós már türelmét vesztve elénkjött kocsival.
Alkonyattájt gurultunk be a családi ház udvarára, ahol nagy szeretettel
fogadtak bennünket. Ettünk-ittunk, jót mulattunk, ahogy a pozitív hősök a
pozitív mesékben!...
 

Július 5-e vasárnap - határátkelés, síkság majd svájcias dimbekdombok

Reggel pálinkás ébresztő, hatalmas zabáláshegyek, hálás böffenések :-),
degeszretömött hassal történő biciklireülés. (Közbevetőleg: jelen beszámoló
szubjektív szemszögből készül természetesen, az élmények globális érvényéért
felelősséget nem vállalhatok, de valamiképpen tartalmazza az objektív
valóságot... :-) Csenger megtekintésével kezdődik a program, ami számomra azért
élmény, mert valamikor a 90-es évek elején már jártunk egyszer itt az oracsbitu
keretében. Azóta különösen a központ fejlődött nagyon látványosan, jópár
épület épült illetve újult fel Makovecz és tanítványai tervei szerint.
Valamennyiünknek nagyon tetszett szerintem. Azután utolsó telefonálgatások és
búcsúzkodás, majd irány a határ, Csengersima!

A határátgurulás rendkívül sima, vigyorgó határőrök, vámosok - rögtön utána
pedig kunyeráló koldusgyerekek, úgyhogy repülőstart! A határátkelőnél rögtön
egy falu kezdődik, utolsó házai a határon állnak, úgyhogy a határt és az
átkelőt hatalmas vaskerítés zárja el. Érdekes lehet itt élni... Szatmárnémeti
10 km-nyire fekszik, félúton jött szembe velünk feleségem, Emese, és alig
négyéves Csilla lányukkal egyetemben kocsival - megunván a várakozást a város
megbeszélt pontján. Jó, tényleg késtünk egy-két órácskát, de így legalább
találkoztunk! ;-) A túra során ez az autó tölti majd be a cucc és a "hulla"
szállító szerepét.

Szatmárnémeti impozáns kis város, főleg ami a főterét illeti. A szélén
igen ocsmány lakótelepek, a közepén viszont egy fantasztikus kis oázis, egy
park tele zölddel, fával és virággal, szőkőkúttal. Nagy zabálást csaptunk,
pedig még a reggeli hatása nem múlt el... :-), főzőcskéztünk, Béla felolvasta
az útikönyvből, mit is kellett volna látnunk, majd elkezdtük keresni a
városból számunkra kivezető utat. Közben kitévedtünk a Szamos partjára, és
oda-vissza bicikliztünk egyet a folyó két oldalán, hídtól hídig. Hát mit
mondjak: Szatmárnémeti pont úgy nem tudja kihasználni hangulatilag a folyóparti
fekvésből fakadó előnyét, mint például Szolnok!... Van viszont a "hipermodern"
lakótelepi résznek egy óriási lebetonozott központja, tere, ami valami irreális
módon üres volt, szöges ellentétben a már emlegetett város közepi parkkal.

Ráérzésre megtaláltuk a megfelelő kivezető utat (tábla persze sehol...),
hátszélben szelni kezdtük kelet felé a kilométereket. Elhagyva a várost Emese
is utolért bennünket a kocsival, kicsit kalandosabb módon találva rá az útra
(ráérzés hiányában... :-). Annyit viszont kiderített, az út későbbi része (a
térkép terminológiájával élve: "egyéb út, földút") a sok eső miatt némileg
járhatatlan, így morgolódva vissza kellett fordulnunk. Szerencsére - sokat
"emlegett" útrövidítési érzékem nyomán - találtunk egy átkötő földutat,
amelyen néhány nyelvharapás árán megspóroltunk pár kilométert. Az alternatív
út kiváló minőségű főút volt, viszont ezen zajlott a határvidék teljes
forgalma. Hátszél meg sebesség ide vagy oda, nem kellett sok, hogy tüdőnk és
agyunk megteljen a román benzin adalékanyagának kiváló szagával...

Az út lassan sunyi emelkedőbe ment át, majd lefordultunk a főútról, és nagy
dombok felé vettük az irányt. Az Erdély-térkép kicsiny tavacskát jelöl a
nagyjából síkvidéken, ehhez képest igencsak meglepődtünk a párszáz méter
magas dombok láttán! (Térképolvasás: hja, ha egy énekesmadár levelezőn végzi a
zenekonzervatóriumot... :-) Ekkora már délután 6-7 óra felé járt (román
időben), és a hűs időben meglehetősen nagy felhők kezdtek hirtelen gyülekezni.
Az út egy picit felment egy domb oldalába, amitől néhányan máris leszálltak a
biciklikről. :-) A tetn egy picit megpihegtünk, de hirtelen meghallottuk,
hogy pár tíz méterre tőlünk az erdőben ömlik az eső. Nosza, hipergyors
gurulás! - nem is ért minket utol a zápor. A lejtő alján egy hatalmas
völgyzáró gátnál találtuk magunkat, mögötte egy festői tó - teljesen svájci
hangulat ugrott be, többünknek is, egybehangzóan! A tó kerülete úgy 20 km-nyi
lehetett, körbe impozáns dombokkal, párafelhőkkel. Sok időnk nem volt a
gyönyörködésre, 10 percen belül felhőszakadás kezdődött, egy kocsma adott
menedéket, amelyre Tibor talált rá rutinosan.

Alkonyodott, amire tovább tudtunk indulni, körben megkerülve a tavat, átkeltünk
az őt tápláló Túron, és földutakon folytatva megérkeztünk Kőszegremetére,
ahol a kultúrház elfogadható kinézetű nagytermében szálltunk meg. A kis magyar
falu református lelkésze, Tukacs József és családja fogadott bennünket.
Szerencse, hogy nem kellett sátoroznunk, az éjszaka többször is jól hallhatóan
zuhogott az eső. A nagyteremben a szúnyogok száma közepesen tűrhető volt.
 

Július 6-a hétfő - fokozott tüdőkoptatás Petőfi nászhelyéig

Reggel frissen ébredtünk, az eső elállt. Gondoltunk, ellátogatunk
Bikszárdfürdőre fürödni - azonban hamar kiderült, hogy placébóról van szó,
magyarul átverés az elnevezés. Akadtak további fürdőötletek, de elvetettük,
mert a végcélba, Koltóra korán kellett megérkeznünk. Útnakeredtünk hát délnek,
a Szatmárnémeti-Nagybánya főútvonal felé. Félúton a fejünk fölé kúszott egy
nagy záporfelleg, de hihi, a lejtős úton némi erőbedobással meglógtunk előle,
pontosabban alóla. Avasújvároson megpihegtünk, és vásároltunk ezt-azt a helyi
kisboltban. Aholis egy olyan szépség elárusító leányzót láthattunk, hogy
többünknek szeme-szája elámult. A hozzá hasonlók relatív számaránya ezen a
vidéken amúgyis feltűnt - hiába, a stresszmentesebb élet, a multinacionális
cégek (egyelőre) mérsékeltebb jelenlétének betudhatóan. :-)

Gyula barátunk bárányhimlője itt kezdett igazán tetőzni, "tinédzser-
pattanásait" már nem lehett titkolni. (Ismerős állapot, tavasszal én jártam így
Csillánktól, de én legalább kaptam két hét "jutalom-betegállományt". De mit
ér, ha az ember tanár, és épp nyári szünete van. Ráadásul oracsbituzik... :-)
Szóval innentől kezdve Gyula elfoglalta helyét a "hulla" szállító kocsiban.
A következő nagyobb helyen, Szinérváralján rendeztük meg napi "főétkezésünket"
- a változatosság kedvéért a település közepén álló nagyszerű kis virágos
parkban. Ez ugyan nem volt olyan impozáns, mint Szatmárnémetiben - de hát a
település is kisebb. Viszont három parkmunkás is serénykedett, az egyiknek
annyira megtetszett Csilla lányom, hogy virágokkal kezdte elhalmozni... -
amit persze a parkból tépegetett le. Mint zöld érzelmű emberkének, nekem a
lelkem mélyén ez nem nagyon tetszett, de mindkettőjük nagyon boldog volt.
(A virágok is - még vagy fél napig!... :-( ) Épphogy befejeztük az ebédet,
és útnak akartunk volna indulni, kitört a soronkövetkező felhőszakadás.
A felhőzet első megjelenése és a zuhéj kitörése előtt általában alig 10
percnyi idő állt rendelkezésre, ami rendkívüli éberségre nevelt bennünket.

Az eső után a vizes-sáros-lószaros úttesten élmény volt tekerni Nagybánya felé,
a főúton a hatalmas forgalomban ismét hamar bekövetkezett a tüdő és az elme
telítődése. Igyekeztünk túlleni a távolságon, sikerült is a soronkövetkező
zápor előtt elérni egy benzinkutat a város határában. A fogyasztói társadalom
begyűrűzésének köszönhetően a romániai benzinkutakat is kezdik befedni,
aminek ezúttal őszintén örülhettünk. Utána igyekeztünk Nagybányát nagyívben
megkerülni. A terelő körgyűrű a város szeméttelepén keresztül vezetett,
majd egy nagy vizes mezőn át. Aztán többször is eltévedtünk, be egy sáros
faluba (újabb rövid zápor, ezúttal egy magántelken egy épülő ház alatt
átvészelve... :-), és persze a térképen jelölt bekötő út sem kötött be sehova,
létének hiányában. Minden gátló tényező ellenére egyenesbe kerültünk,
áttekertünk a széles folyóvá duzzadt Lápos patakon, és megérkeztünk Koltóra,
ahol az ottani református lelkész családja nagy-nagy szeretettel fogadott
bennünket.

Mostmár - pihenésképp - essen szó egy kicsit az időjárásról. Az egész esztendő
szélsőséges a Kárpát-medencében. Februárban, márciusban olyan meleg
időszakok voltak, hogy a természet vitustáncot járt örömében, és azt hitte,
Szicilíába költöztünk. A tavasz szokatlanul szép volt, illetve hát: egyáltalán
VOLT! - és a későtél után nem rögtön a nyár jött, mint korábban. Június elején
hirtelen 35 fokos (!) bivalyos kánikula köszöntött be 2-3 napig - utána egy
hétre viszont a szakadó esőben alig 10 fokos (!!!) volt a hőmérséklet.
"Mi lesz itt még?" - adja magát a kérdés. Nos, az oracsbitu előtti hétig
kellemesen telt a nyár, előtte 3-4 nappal viszont elkezdett kialakulni Európa
közepe fölött egy széles frontálzóna, amelyben napról napra hatalmas felhőzónák
képződtek, a hozzá tartozó záporokkal, zivatarokkal. A csapadékzónák nyugatról
keletre vonultak, eleinte 18-20 óránként, később, és pláne bent a hegyek között
szinte folyamatosan, pár óránként. Nos, ez jellemezte az egész biciklitúrát!
A domb/hegyvidék a folyamatot csak erősítette, a Krasznán épp akkor tetőzött az
(első) árhullám, amikor áttekertünk rajta Csenger határában. A további árvízi
élményekről később.

Viszatérve Koltóra, a záporok után éppen kisütött a Nap, kiderült az ég,
kifejezetten csendes, kellemetes késődélután köszöntött be. Varga Károly
lelkész vezetésével végigjártuk a hely nevezetességét, a kiskastélyt, ahol
Petőfi mézesheteit töltötte Júliájával. A földrajzilag Erdély határán fekvő
magyarlakta falu az egyik legazdagabb Petőfi-emlékgyűjteménnyel rendelkezik,
és létrehozói, gondozói fantasztikus odaadással ápolják a költő emlékét. Sokan
látogatják Koltót, a "köznép" mellett neves művészek, politikusok is
megfordulnak itt. A falu egyelőre még egy "átlagos" erdélyi falvacska
kinézetét mutatja a maga eredetiségében - a fene tudja, nekem így jobban
tetszik, mint az idegenforgalom érdekében "kikupált" mintafalvak (példák
Magyarországról: Ják, Pannonhalma, Szenna stb.). Végigsétáltunk a falun,
beszédbe elegyedtünk emberekkel, megkínáltak bennünket ezzel-azzal. Bár a
bevezető főutca egy részétől eltekintve nem volt a faluban betonozott út -
szóval nyakig sárosak lettünk -, a lelkészék ügyességének és szervezésének
köszönhetően a faluban szinte mindenkinél van vezetékes gáz és igény szerint
telefon is. Mondtam is a többieknek, jegyezzétek meg a látványt, biztos
elvetődtök még ide, lesz mihez hasonlítani, hiszen csak idő kérdése a betonút
és a vezetékes víz - akár önerőből, ügyesen! Egyébként a vízről még annyit,
ittunk a falu végén található kristálytiszta, bővízű forrásból - istenien
esett!

Mivel a kintalvástól meg kívántak kímélni bennünket vendéglátóink - pedig a
szép park nagyon csábított -, felajánlották saját családi házuk alsó szintjét,
amit nem igazán vonakodtunk elfogadni. A pálinkázás mellett elmerengtünk egy
kicsit "az élet értelméről", de nem kevésbé a másnap reánk váró közel 1000 m
magas hegyi átkelés öröméről. Kint kellemes, kissé hűvös nyári este, csillagos
éggel.
 

Július 7-e, kedd - rugalmas átkelés a Gutinon

Na, vajon mire ébredünk??? Úgysem találod ki, nyájas olvasó. Az ég borult, és
az elindulásunk pillanatában tör ki a fergeteges felhőszakadás! Állunk, mint
jani a moziban... Vendéglátóinknak menniük kell, így hát megcélozzuk a kocsmát,
lehörpintünk egy hideg kávét. (A kantinosnő otthonról hozta termoszban a
melegített vizet, ami persze a fizikai törvényeinek értelmében - hogy mik
vannak! - elhűlt...) Mivel a kávé legfőbb hatása nálam a melegségében rejlene,
így félálomban, szinte eseménytelenül tekerünk visszafelé, be Nagybányára.
Lecsukott szemhéjam mellett kitekintve azért érzékelem, hogy a Lápos
"patakfolyó" tegnap este óta még tovább áradt, ami talán nem meglepő.

Nagybánya a néhai festői kisvárosból az utóbbi évtizedek alatt a hírek szerint
az ország egyik legmérgezőbb iparvárosává vált - például az ólom már a
csecsemők vérében is kimutatható!... Kísértetiesen emlékeztet a történet
Tatabányáéra, ahol a nyolcvanas évekig a cementpor és a füstszennyezés
töltötte be ugyanezt a szerepet. A remény ugyan itt is megvan, hogy
előbb-utóbb megszüntetik az áldatlan helyzetet, a szokásos ocsmány városkép
szépülésére még majd sokáig kell várni. A központban, ahol megálltunk, iszonyú
forgalom volt. Találtunk viszont egy teljesen magyarországi "dizájnú"
zabaáruházat (szupermarketet), mind az árukészlet, mint az árak (!)
tekintetében.

Illetve ez nem is igaz: Romániában jelenleg általánosan elmondható, hogy az
élelmiszerek ára nagyon is a hazaiak közelében van, sőt a külföldi (magyar,
bolgár, török) termékek olcsóbbak! A fizetések viszont nagyjából a hazainak
fele-harmada. Hogy hogy jutott ide ez a jobb sorsra érdemes ország? Nos talán
a magyarázat az, hogy a sötét diktatórikus évek alatt olyan iparfejlesztéseket
erőltettek, amelyek a harmadik világ országai számára termeltek. A jónépet
- elsősorban a mezőgazdasági területeken élő román lakosságot - milliószámra
telepítették be a (pl. korábban többségében magyar lakoságú) városokba,
ocsmány lakótelepeket építve nékik. A 1989-es "bukfenc" után az ipar
összeomlott, a lakótelepi, gyökerét vesztett lakosság munkanélkülivé vált,
vissza a mezőgazdaságba már nem akar, nem tud menni - se itt, se ott nincs
elég ember, aki dolgozzon. Önkéntelenül jön a kérdés: hogy él meg az
átlagember? Jó kérdés, bizonyára ügyesen. Vagy valahogy. Mindenesetre számos
szerencsétlen sorsú és olykor szemtelenül kéregető koldust lehet látni -
persze az is biztos, hogy nem a magyar nemzetiségűek köréből...

Nagybányát és ocsmány külvárosát, Felsőbányát elhagyva elkezdtünk felfelé
tekerni a hegyekben, az út 14 km-en 6-700 m-t emelkedett. De nem kapkodtuk el,
mert épp egy nagy fedett buszmegálló mellett kitört az aktuális zivatar. A
rutinunk majdnem cserbenhagyott bennünket, a korábbi 10 perces "észlelési
ablak" a hegyek között 5-re zsugorott. Nagyon érdekes, ez volt a teljes
túra egyetlen olyan csapadékhullása - mit hullás?! dézsa!!! -, amely
villámlásokkal járt. Nyilván a hegyek erősítő hatása miatt. Nagyon nem tojtuk
össze magunkat, ellenben alaposan megebédeltünk. És megettünk egy éhes, kaját
kunyeráló szegénygyereket is...

Azután kanyar... tekerés... kanyar... tekerés... Hála a szerpentineknek nem
kívánt halálos erőfeszítést a hegymenet. De sajnos az én jobb pedálom mégis
tiltakozott. Nagyjából félmagasságban búcsút mondtak egymásnak darabjai.
Próbáltam a bárányhimlős sunnyogó Gyula barátunk tetőn szállított pedáljával
pótolni, de hiába. Sajnos számomra az enapi tekerés végetért, második
"hullaként" én is betuszkoltam magamat a kocsiba, bicikli fel a tetőre.
Borzalmasan irigykedtem a többiekre, akik a tetőről hosszú kilométereket
gurulhattak - a hegy lefele sokkal "laposabb" volt. Pihenésképpen jól
megsétáltattam Csilla lányomat a hágóról lefelé, közbe virágot szedtünk,
néztük a lepkéket, hallgattuk a madarakat, a számos kisebb-nagyobb vízesés
csobaját, szívtuk a friss hegyi levegőt - már amikor az állat autók és
teherautók nem nyomták hetvennel a gázt felfelé...

A hágó után kezdődött Máramaros, egy "mikrovilág", amit körben nagy hegyek,
északon pedig a Tisza határolt. Néprajzilag így egy izolált vidék, ahol
a hagyományok valamennyire megőrződtek, és amit - láthatóan - igyekszik
hirdetni a Romániában lassan-lassan fejlődő faluturizmus is. Lefelé gurulván
egymásután jöttek a románlakta falvak, mindegyik élmény a maga nemében!
Máramaros a fa hazája. Minden kerítés fából volt, a kapu jelentős része díszes
faragott "székelykapu". Bocsánat az esetleg nem szabatos kifejezésért,
nem volt módon utánanézni, ezen a tájegységen mi is a pontos nevük.
A funkciójuk viszont adott: a bejárat "megjelölése" mellett jelzi az ottlakók
anyagi helyzetét, rangját, kivagyiságát. Láttunk pl. egy tipikus "újgazdag"
csodapalotát, rittyentővel, csicsapicsával - előtte pedig egy ugyanilyen
cirádás, atomgótikus faragott kaput. Ezek mellett megnéztünk közelebbről egy
szép fatemplomot is, elhűlve, mekkora fagerendák kellettek hozzá, hogy "álljon
a lábán". (És megetettük édességgel a szomszéd gyerekeket, akik virágot
szedtek Csillának ajándékként - a temetőből, a Szerk.:-) -, láthatóan
mindennapi rutinnal, hiszen mások is meg-megállnak megtekinteni a műemléket...)

Mivel Emesét "szabadságra engedtem" és én vezettem a kocsit, szinte "biciklis
tempóval" haladtunk (ami aztán az átlagfogyasztáson is meglátszott persze),
volt időnk nézelődni. Még a hegyek között az egyik kanyarban Tibor és Sanyi
vigyorogva integetnek. Mellettük nem kevesebb, mint nyolc (!) hölgy sorakozik,
a nagyjából tizenöt évestől a hetvenig! Vidám hangulat nevetgélés. Elképedve
szállunk ki, mire Sanyiék előadták a történetet. Megálltak egy picit fotózni a
nagyszerű panorámát, és közben látták, hogy a völgyben nyolc nő serényen
dolgozik. Látván a bicikliseket felintegettek nekik. Valami olyasmit, hogy
"gyertek le". Erre Sanyiék visszaintegettek, nagyjából olyat, hogy "gyertek fel
ti!". Erre a hölgyek megindultak, és szépen libasorban feljöttek - az előbbiek
nem kis elképedésére! :-) Kölcsönös vigyorgás, sűrűn csattogtak a
fényképezőgépek. (Hülye turista szokás szerint...) Emese persze - lévén
nagyváradi - nagyszerűen beszélgetésbe elegyedett velünk, valamennyien egy
családhoz tartoztak, napszámban dolgoztak kint a földön. Üde, kedves színfolt
volt ez a találkozás.

Azután megérkeztünk Máramarosszigetre, ahol - a változatosság kedvéért -
a református lelkész segített szálláshoz bennünket, a hely az egyik
presbiterének, Szabó Zoltánnak kertje lett volna. Szinte hihetetlen
ellentmondás: a városka nyugati részén - csakúgy, mint a keletin :-((( -
található ocsmány panelblokkok melett alig 200 m-re egy ötezer (!)
négyzetméteres kert birtokosa szállásadónk, ami maga az üdezöld paradicsom,
benne rengeteg gyümölccsel, hatalmas zöld réttel, madárcsicerivel. Mindez
azonban, mint ahogy várható volt, szinte víz alatt, a talaj cuppogott, a
lépteink nyomán kis tavacskák keletkeztek. Szó sem lehetett sátorverésről,
táborozásról, szerencsére feléségénak, Évának birtokában volt egy lakás a
közeli hányadék lakótelepen - ez lett következő "táborhelyünk". (Jellemző
módon az autót azonnal körülvették a lakótelep csóró kölykei, akik szemükkel
szinte majd' kinézték kezünkből a vacsoránkat.) Este már a levegőben lógott az
eső lába, a magyarországi telefonok is sejtették, hogy valami nagy dolog jön.
Édes szendergésünk közepette csak benyomásokban érzékeltük, hogy az éjszaka
nagyobb részében mintha dézsából öntötték volna - de ezt a hasonlatot már
korábban lelőttem, fokozni pedig nem könnyű!
 

Július 8-a, szerda - az oracsbitusok, mint árvízi biciklisták!

Az este megkezdett tanakodás reggel tovább folytatódik: "Hogyan tovább?"
A meteurológia (Magyarországon :-) lassú javulást ígért (már három napja :-( ).
Nekünk vegülis Máramarossziget volt az utolsó fedett ill. a fedettség reményét
magában foglaló szálláshelyünk - a továbbiakban egészen Kolozsvárig magunknak
kellene megoldanunk a hevergést a természet lágy ölén sátorozva. A következőt
például fent a hegyekben. Vendéglátóink nyomatékosan a lelkünkre próbálnak
beszélni, maradjunk helyben, aludjunk még egy(-két) éjszakát. Nekünk úgy
tűnik, az éjszakai nagy esőzéssel átvonult a fő hidegfront, a levegő láthatóan
kitisztult, az átlátszóság sokkal jobb, ugyanakkor frissebb is lett az idő.
Úgy búcsúzunk, hogy akkor hát továbbállunk.

Elindultunk délkeletnek, végülis részben visszafelé, útbaejtendő egy híresnek
titulált sósvízű fürdőhelyet, Aknasuhatagot. Már a kifelé város határában
feltűnt, micsoda roppant vízmennyiség hullhatott le az éjszaka. A városba
érkező kis patakok széles sáros árként hömpölyögnek, a katasztrófa
kézzelfogható! Az Iza egyik "kis" mellékágának bal oldali gátja átszakadt,
pontosabban a víz lazán meghaladta a medret és a septében odakészített
homokzsákok szintjét, és a víz - másodpercenként párszáz liter - ömlött a
közeli kertek felé. Máshol is láttunk hasonló jeleneteket. Nagy riadalom nem
látszott, az emberek egykedvűen tocsogtak a vizes udvarokon. Felfelé a laposan
emelkedő út mellett százszámra ömlöttek a patakok, a földek víz alatt, az Iza
"faltól falig" elöntötte az árteret. Fejjebb haladva egy faluban az út
elágazott, és mi egy nagy dombságra másztunk fel. Itt is mindenhol folyt a
sáros víz, még a domb tetején is. Ilyen körülmények között reménytelennek tűnt
bárhol is alkalmas táborozási helyet találnunk.

Az említett meredek "dombmenet" végén, Aknasuhatagon a strand persze teljesen
üres - a hőmérséklet nemigen volt több 10 foknál! -, csak a parkolóőr
próbált lelejmolni bennünket az egyébként üres parkolóban. (Persze
eredménytelenül! :-) Európai nyelvet nemigen beszéltek, a szállodában a
recepció nem működött, az étteremben az ételekről nem lehetett megtudni, vajon
ehetők-e? Ha nincs Emese (román nyelvtudása), sose tudjuk meg a hely titkát.
Este 5 és 7 között lehet fürödni a zárt, melegített vízű medencében - a
locsipocsi 10 ezer lej (kb. 250 Ft). Érdekes lélektanilag, hogy a társaságból
mindössze hárman vállalkoztunk rá - igazából utólag a többiek sem értik, miért
nem. Eltekerünk sok-sok kilométert, és még annyi élmény se legyen, hogy
felmelegszünk? (Megjegyzendő, Máramarosszigeten meleg víz csupán szombatonként
szokott lenni, a csap egyébként csak dísz. A hideg víz pedig igazán jéghideg!
Más városokban sokkal jobb a helyzet, őszintén szólva eléggé elképedtem ezen.
Szóval többségünk lusta, fáradt és "nyavalygós" volt, szóval előtte nemigen
fürdött. És itt sem...)

A locsipocsi fantasztikus élmény volt. Nemcsak a tekerés közben felcsapott
lószartól való megszabadulás okán, hanem mert a rettenetesen sós vízben
Archimédesz valószínűleg nem nagyon ugrált volna. Ugyanis nemigen tudott volna
lendületet venni!... Akkora a felhajtóerő, hogy az ember játszi könnyedséggel
lebeg - mint az űrhajósok. Kiáztattuk "kezünk-lábunk, háta tájunk". Nemsokára
elkezdte a sósvíz csipni az ülés által kidörzsölt kényesebb testrészeimet is.
Ugyanakkor pedig kilazította az összes izmom, ami fennséges érzés volt.
Mindehhez belül fantasztikus tisztaság, teljesen európai viszonyok, mondhatom,
mehetnének tőlünk is tanulni oda némely helyről...

Fürdésünk alatt a többi majom kint ácsorogott, kóvályogott. Közben "mellesleg"
megeredt az eső, ahogy szokás, istenesen. Végképp bebizonyosodott: nincs más
választásunk, visszatérni Máramarosszigetre, következő éjszakán is élni
vendéglátóink nyomatékosan felajánlott további vendégszeretetével. Vártunk,
vártunk, hogy csak-csak csillapodik az eső, de mivel már lassan alkonyodóba
kezdett hajlani, nem várhattunk tovább. Eddig ügyes sunnyogással csak-csak
megúsztuk a komolyabb bőrigázást, most lehetetlen volt. Komoly "jeges"
szembeszél mellett gurultunk szembe az esővel közel 20 km-en keresztül! Mivel
nekem volt a leghitványabb esőkabátom, ha előtte a fürdéssel nem "fűtöm fel"
magamat, tuti biztos megkaptam volna valami nyavalyát. A merő vízben a fékem
szinte egyáltalán nem fogott, időnként eszembejutott, talán mégiscsak kellett
volna életbiztosítást kötnöm...

Azért valahogy mindenki túlélte. Vendéglátónk, Éva forró gyógyteákat főzött,
hálásak vagyunk nagyon az ápolásért és újabb elviselésünkért. A társaság
hangulata elérte a mélypontot, tekintettel a körülményekre szinte egyhangúlag
az oracsbitu bevégzése mellett döntöttek.
 

Július 9-e, csütörtök - ...mint a patkányok a süllyedő hajóról! :-)

Hehehe, azért e vidékről elmenekülni sem olyan egyszerű, mint gondolná az
emberfia. Máramarosszigetről vasút csupán délkelet felé, a Kárpátokba vezet,
ami épp az ellenkező irány. A vad Tisza völgye ukrán területre kanyarodik,
vízum hiányában számunkra nem járható út. Egyetlen megoldás ismét átkelni a
Gutin folytatásán, a Hután, ezúttal egy alacsonyabb, "csak" 5-600 m-es hágón,
Avasfelsőfalu felé. Szerencsére jól el voltunk látva román és magyar vasúti
menetrenddel, így számos variációt találtak ki a többiek a hazautazás
megeszközlésére. Végül kinéztek egy ígéretes déli vonatot, amely
Avasfelsőfaluból Szatmárnémetibe döcögött - gyakorlatilag az egyetlen
lehetőséget, amin poggyászkocsi van. (Errefelé még nem olyan liberálisak a
biciklis vonatozási lehetőségek, mint nálunk...) A vonat elérése jó korai
kelést és erőltetett tekerést kívánt. Sanyi ezt nem merte vállalni,
tekintettel öregedő izületeire, így megegyeztünk, őt én viszem át a hegyen,
"hullaként".

Reggel minden gördülékenyen zajlott, mire felébredtem, a csapat már messze
tekert. Sanyi cuccait felpakoltuk, családomat hátrahagytam, mondván, másfél-két
óra múlva ittvagyok. (Hát hat óra lett belőle...) Szép nyugis tempóban
haladtuk, sokszor megálltunk, bámultuk az áradó sáros Tiszát és a beletorkolló
mellékvíztömegeket, később - Técső környékén - pedig a hatalmas elöntött
területeket! Szaploncán is autóztunk, megállni nem akartunk, pedig meg lehetett
volna nézni az ortodox vidám temetőt, ahol a sírköveken az elhunyt életének
vidám pillanatait szimbolizáló képsorok és versikék olvashatók (sajnos persze
románul) - Emeséék az előző nap kocsival megjárták. Közel 40 km után, a hegyi
szakasz lábánál értük utol a többieket, akik vidámaknak tűntek. Elmondták
viszont, hogy a jeges szembeszél nem volt egy matyóhímzés. Na nem baj, most
egy kis fűtés következik nekik!

Felkaptattunk a Hutára, le a túloldalt, és a vonat indulása előtt alig egy
órával érkeztünk meg Avasfelsőfaluba. Hosszú, a lakótelepekkel szokásos és
kötelező módon elbarmolt város, központjában meglepően nagy nyüzsgéssel.
A vasútállomást viszont szinte lehetetlen meglelni. A sín balra lent, a
völgy alján húzódott, próbáltuk eltalálni azt az utcát, amelyik odavezet.
Kérdezősködhettünk is volna - már amilyen eredménnyel... :-) -, de a cél az
volt, hogy biciklis szemmel a legoptimálisabb megoldást találjuk meg a többiek
számára. Az úgymond "nagyállomás" kint a fenében, az ipartelepen részeként, sok
kilométerre feküdt, tudtuk, hogy van egy kisállomás bent a városban. Véletlen
szerencsével leltük meg a kis koszos megállót, a peront pár lefektett talpfa
(talpbeton) alkotta - az egész úgy nézett ki, mint egy épp megszüntetés előtt
álló szárnyvonal. (Lélekben már vártuk az utolsó szerelvényt, amely felszedi,
nagy gurigába feltekeri a vasúti sínt, talpfástul.)

No, hát Sanyit kiraktam, elbúcsúztunk, én pedig elindultam visszafelé, nézni,
hogy haladnak a többiek. Hosszú kilométereken nem jöttek szembe, el is kezdtem
aggódni, vajon hogy fogják elérni. Elértem az "elméleti elérhetőség" határát,
és csupán azon túl találkoztam - mindössze hármukkal. "Mi történt?" "Hát volt
egy láncszakadás... Azonkívül pedig Poszti elhagyta az övtáskáját, benne minden
iratával, most teker vissza fel a hágóra! Mondta, hogy ne várjuk..." Üldözőbe
véve utolértem őt, és felpakoltam az autóra cuccostul a hegymenet meggyorsítása
érdekében. Mielőtt a tisztelt olvasó lerágná mind a húsz körmét, elárulom,
hogy egy elhagyatott helyen történt az esemény, ahol hősünk a nagyobbik
nekikészülést igénylő szükségét végezte - így meg is találta a cuccot
érintetlenül.

De az izgalmak még nem értek véget! Várva Posztira, pakolgattam egy kicsit az
autóban, és!... Megleltem egy degeszre tömött pénztárcát. (Ami nem okvetlenül a
gazdagság jele Romániában, lévén egy a legkisebb címletű, 500 lejes papírpénz
effektív értéke alig több 12 forintnál.) Mivel emlékezetem szerint Sanyi
számolgatta a pénzét, szentül meg voltam győződve róla, csak az övé lehet,
véletlenül lecsúszott az ülés mellé! Jézusom, láttam lelki szemeim előtt Sanyi
orcáját, amit feltuszkolja cuccait a vonatra, vidám képpel várja a kalauzt
(jegyváltás adott esetben a vonaton), keresi pénztárcáját, majd egyre lejjebb
hervad a vigyor a képén!!!... Valahogy utol kell érnem őt. Talán leszállítják a
következő állomáson? Vagy megegyezik a kalauzzal (cserébe valami
csecsebecséért)? Minden lehetséges, mindegy, valahogy el kell indulnom
visszafelé (ill. előre), meglelni őt. A helyzetből Poszti húzta a hasznot,
hiszen vittem tovább, utolérni a többieket.

Avasfelsőfaluba visszaérve megláttuk a sarkon egy kocsma előtt a többieket,
meg sem álltunk, tudtuk, innen úgysem jutnak egyhamar messze. :-) Jó érzékkel
kigurultunk a macskakövön a vasúti megállóhoz, ahol... hehehe, ott ácsorgott
komótosan Sanyi! Hatásvadász módon megpróbálom előadni neki a történetet, de
nyugodt és kimért marad. A vigyor az én arcomról hervad le, a megtalált
pénztárca a bárányhimlő miatt permanens "hullaként" Emesével autózó Gyuláé
(aki most persze Máramarosszigeten maradt), a trehány mindenségit! Na nem baj,
legalább ilyen módon sikerült egybeterelnem a társaságot, ami korántsem baj a
kinti viszonyok közepette. Ja és a lényeg: hihihi, az adott vonat NEM
közelekedik, megszüntették, a menetrendet átszerkesztették. A legközelebbi
délután lesz, időben úgy, hogy érdemesebb elindulni, és letekerni a
Szatmárnémetiig hátralévő mintegy 50 km-t.

Ezzel elváltak útjaink, én visszatértem Máramarosszigetre, elbúcsúztunk és
elindultunk Emeséék szülővárosa, Nagyvárad felé. De azért nem nyugodtam,
és a "tahofónia" (mobil távközléstechnika) vívmányának köszönhetően többször
tájékozódtam a társaság sorsáról. Avasújvárosig sem értek, amikor megintcsak
elkezdett szakadni az eső. Ugye ez volt az a falu, ahol a csodaszép magyar
eladó lánnyal találkoztunk három nappal előtte. Sanyi, aki valahogy
előresietett, bement hozzá csapni a szelet (izé... vásárolni valamit, mert
bizonyára e leírást majd a felesége is olvassa :-) - közben a helyi kölykök
kiemeltek egy pár cipőt a csomagjából. Nagy szerencsére csak ennyit. Lám-lám,
hiába mondtuk, hogy errefelé bizonyos játékszabályokat be kell tartani (pl.
csoportos közlekedés).

Tibor és Béla - mint öreg rókák - végképp megunták a trágya időt, és kerítettek
a faluban egy kisteherautós fuvarost, aki 2500 Ft-ért elszállította őket a
határig (40 km). Nem fért be azonban az összes bicikli, így Poszti és Jani úgy
döntött, ők inkább mazochisták, és végigtekernek. A csapat így két részletben
kelt át Csengersimán, az éjszakát ismét csengeri barátainknál, Miklóséknál
töltötték, hiszen vonat Budapest felé már csak reggel indult. Az eső pedig
néha esett, esegetett.
 

Bónussz plussz: autós csavargások Erdélyszerte

Itt a történet véget is érhetne, azonban szót kell még ejtenünk a mi hazafelé
autózásunk egyik szép kulturális melléktermékéről. Nagybányáról kijövet
tájegységileg Koltó mellett, a Lápos patakfolyó völgyében található
Hagymáslápos. Szervezési tévedés folytán - neve összekeveredett a túra későbbi
útvonalába eső Magyarlápossal - az itteni lelkészt, Nagy Józsefet is
megkerestük szálláslehetőség végett, aki nagyon belelkesedett. Ha már így
történt, kötelességünk volt értesíteni őt a "szomorú végről", s ha már úgy
is itt száguldottunk át, személyesen. Az 1989-es fordulat után - holland
testvérgyülekezeti támogatással - nyílt lehetőség a templom és az imaház
nagyszerű felújítására. (Érdekes, hogy tekerésünk során valahogy egyetlen
templom megnézésére sem került sor, pedig hát mindegyik szállásunk ilyen
szellemi körben szerveztetett... :-)

Hagymásláposon szemünk-szánk elámult, egy szépen berendezett és díszített,
fűthető, szép hangú harmóniummal és orgonával rendelkező istenházát
láthattunk. Harangjainak pedig olyan a hangja, hogy ha a kertben aludtunk
volna, reggel igazi "mennyei ébresztőként" éltük volna meg. A templom mellett
az imaház szépen berendezett három nagy terme alkalmas mind lelkigyakorlatok,
mind kisebb egyházi találkozók megrendezésére. (Szóval itt sem lett volna
fedélgondunk szakadó eső esetén... :-) Történelmi ritkaságnak számít a parókia
birtokában található két XVII. századi úrvacsora-terítő. És ez mind semmi!
József tiszteletes szervezett volna nekünk egy környékbeli biciklis ismertető
túrát - természetesen kerékpáros idegenvezető emberkével. Hát sajnos csak
legközelebb...

Az oracsbitu hiteles történetének levezetéseképp még annyit, hogy miután Gyulát
és bárányhimlőjét pénteken kifuvaroztuk a határra, hogy vonatra szálljon
Biharkeresztesen, majd Nagyváradon a gyomorrontásomból kijebb gyógyultam,
július 11-én, szombaton elindultunk Kolozsvárra, a betervezett utolsó
vendéglátónk, Szenkovics Feriék maszek meglátogatására. Végigautóztunk a
klasszikus fútvonalon (Sebes-Kőrös völgye, Királyhágó), de azután letértünk
jobbra, be Kalotaszeg vidékére. Felmásztunk kocsival a Gyalui-havasok
egy lankásabb hágójára, majd legurultunk szinte a Szamos forrásvidékétől
indulva. Lám-lám, legalább mi eljutottunk a folyó "elejéig", amelynek végénél
kezdtük a túrát egy héttel korábban. Közben elfogyott aszfaltút, néhol maga a
földút is :-), a kocsi futómű-nyúzáspróbán érezhette magát, de a táj
fantaszikus! A folyó felső szakaszán egymás érik a hatalmas víztározók és a
kisebb vízierőművek. Energetikai és ökológiai hasznosságukról és értelmükről
persze megoszolhatnak a vélemények, az olykor 100-150 m magas gátrendszerek
építésének teljesítménye mindenképpen tiszteletreméltó.

Kolozsvár, mint egyetemi város Emesének nagy nosztalgialehetőség -
vendéglátónkkal együtt végigjártuk az egyetem méltóságot sugárzó termeit,
tanszékeit. És persze keresztül-kasul a város nevezetességeit, amelynek
központja még így hétvégén is elég zsúfoltnak tűnt. De lassan-lassan szépül,
alakul, itt is elkezdődött a nagy bankpaloták építése. A Szamos fölött
továbbra is végigvezet a városon a két magasfeszültségű távvezeték,
villamosított pályaudvar kinézetet adva a folyónak. Csillával szép
vadvirágokat szedtünk a város fölé magasodó dombon. Jártunk kint a Fűvészkert
mellett található egyetemi csillagvizsgálóban (hasonlít a hely választása a
szegedi megoldáshoz), amely elsősorban oktatási célt tölt be - másról úgysem
nagyon lehet szó, hiszen időközben egy hatalmas lakótelep épült mellette!...
:-(

Vasárnap délután visszaindultunk Nagyvárad felé, de nem akármilyen útvonalon.
Kolozsvárt nyugat felé elhagyva balra fordultunk, és átkelve a dimbeken-
dombokon, vagy 40 km után elértük az Aranyos folyó völgyét. Azon a geológiai
képződményen keltünk át, amelynek része például a Tordai-hasadék is, vagy 20
km-rel keletebbre. Az Aranyos a Bihari-hegységből indul, közel 200 km-es
völgye végén a Marosba torkollik. Gyönyörű völgyén egy tűrhető minőségű főút
vezet végig, ezen indultunk hazafelé, bányavidéken, és a Bihari-hegység egy
1100 m fölötti hágóján át, ahonnan nagyszerű panoráma nyílik nyugat felé.
Közben tettünk egy kis kitérőt Torockót és a Székelykőt megtekintendő -
lenyűgözve álltunk meg a hatalmas sziklakolosszus alatt. Mindezeket csak
annak érzékeltetésére, hogy legyen egy kis kedvcsináló az esetleges további
erdélyi biciklitúrákhoz - ha éppen úgy alakul, velünk!