A Spanyolországi Costa del Sol-ban nyaraltunk
1998. júliusában, itt nyílt lehetőségünk befizetni egynapos
kirándulásra Marokkóba.
A megbeszélt helyen vártuk a buszt, korán reggel, 6:45-kor.
Itt ez az időpont még hajnalinak számít, csendes volt a város.
A busz viszonylag pontos volt. Malagából indult, és a part menti
üdülőterületekről szedte össze az utasokat. Persze, nem csodálkoztam,
mire hozzánk ért, alig volt már hely. Magyar túra volt, magyar
idegenvezetővel - Zsuzsa -, aki sokat és érdekeset mesélt útközben,
de csak Marbella után, amikor megtelt a busz.
Algericas-ba mentünk, itt van a kikötő, ahonnan a hajónk
indul az afrikai földrészre. Előtte, a buszon Zsuzsa kiosztott
egy adatlapot, amit a marokkói határon kérnek, majd ezt mindenki
kitöltötte. (Érdekességként megjegyzem, hogy a múlt héten elmaradt
a kirándulás, mert valami marokkói államfő szülinapját ünnepelték,
és emiatt 3 napig se ki, se be nem engedtek senkit a határon.)
A kikötőben épp, hogy elértük a hajó indulását. Kicsit szaladni
is kellett. Szárnyashajóval mentünk. Jó nagy hajó, 3 szintes.
Az alsón az autók, a középsőn mi utaztunk. A felső szinten is
volt utas, és itt volt a terasz is, jó huzatos, de szép kilátással.
Egyébként zárt az egész, légkondis. Van bár, kaja, játszósarok,
és TV (video?), amin a tengerről megy műsor. A hajón asztalok
és körülötte kényelmes fotelok vannak. Az ablakon nem sokat
lehet kilátni, mert oda spriccel a víz. A menetidő Ceuta-ig
45 perc, a táv 22 km.
Ceuta még nem Marokkóban van, ez egy vámszabad
terület, és Spanyolországhoz tartozik. Elmentünk egy boltba,
ékszertől kezdve, minden vackot árult. Nem találtam sokkal olcsóbbnak,
mint Spanyolországban, bár mások nem így látták. Sokan jól bevásároltak
aranyat, ezüstöt. Azért én is vettem egy kis ezüstláncot Dorkának,
mivel aznap volt a 8-ik szülinapja.
Vásárlás után összeverődött a csoport, kicsit várni kellett
a buszra, ami továbbvitt minket. Egész jó kis luxusbusz jött,
elhelyezkedtünk, és irány Marokkó. A határ egész közel volt,
pár perc alatt odaértünk. Arra fel lettünk készítve, hogy felejtsük
el az időt, az itt nem fogalom, teljesen más ez az arab világ,
másféle gondolkodással. A határátlépés is kérdéses, hogy mennyi
ideig tart. Mikor mennyi. Addig gyönyörködjünk a tájban. Álltunk
a határon, ill. ültünk a légkondis buszban. Se kocsi, se busz,
semmilyen jármű nem volt előttünk. Szerencsére, a hőséggel nem
kellett kűzdeni. Kicsit rossz érzés is volt, a kényelmes buszból
nézni, hogy a helyi emberek izzadtan-koszosan a hátukon cipelik
a nehéz cuccukat, és gyalog mennek át a határon. Na, de ők legalább
haladtak. Mi nem. Láttunk egy anyókát, aki hatalmas csomaggal
a hátán, át akart sietni egy kis kapun, de nagy volt a lendület,
na meg a csomag sem fért át, emiatt hanyatt esett. Jött egy
fiú utána, aki segített neki úgy, hogy gyömöszölte át a csomagot
a keskeny kapun, az anyókával együtt. Végül nagy nehezen sikerült
nekik átjutni. (ahelyett, hogy csak simán átemelték volna a
cuccot a kerítés felett.)
Arra is vigyáznunk kellett, hogy ne nevessünk, ha kifelé nézünk
az ablakon, nehogy véletlenül egy kinti egyenruhás szépfiú kiszúrja,
és megsértődjön, hogy ő a mosoly tárgya. (Pedig kicsit röhejes
szerintem, ahogy fontoskodnak, és várakoztatnak a semmiért,
és ettől fontosnak érzik magukat)
Végül viszonylag hamar, kb. fél óra múlva átléphettük a határt,
némi baksisnak, illetve ajándéknak köszönhetően. (röhej) Tetouan
felé vettük az irányt. (kb. 40 km)
A határon felszállt egy helyi idegenvezető is, Ali Musztafa
volt a neve.
A tájban egyébként volt mit "gyönyörködni". Ahogy
átléptük a határt, csupa szemét lett minden. Koszos táj, ócska,
düledező épületek, kopár vidék, ez a jellemző. A tenger viszont
nagyon szép kék, erről a partról nézve egészen különleges színe
van. Sajnos, erre sem vigyáznak, sok helyen úszott szemét a
felszínén. Láttunk strandot, ahol a gyerekek a vízen úszkáló
reklámszatyrok, és egyéb hulladék között fürödtek.
A buszon Ali gyorsan átöltözött, átalakult igazi arabbá. Felgyűrte
a farmerját, és belebújt egy hosszú, hálóingszerű ruhát, és
a fejére arab fejfedőt tett. Persze, a mobiltelefon a kezében
maradt.
Rövid buszozás után megálltunk az út szélén, ott várt ránk néhány
teve. (meg két "Ali". Fel lehetett ülni rájuk, (mármint
a tevékre) totyogtak néhány lépést, (egy kört?, elég kicsikét)
mindezt 100 pst-ért. Végül is, azt hittem, drágább lesz. Dorka
nem akart felülni, félt, de gondoltam, én bizony ki nem hagyom.
Ekkor az arab észrevett minket, szólt, illetve mutogatott, hogy
menjünk oda, gyereket vegyem ölbe, és üljünk fel. Ez mind szép,
a bökkenő csak az volt, hogy miután a nyeregben ültünk, adom
neki a százast, de keveselte, 200-at kért. Jó, mondom, akkor
2 kör. Erre háborgott, hogy szó se lehet róla, csak egyet megy.
Dorka már nagyon le akart szállni, így őt leraktam, és maradtam
egyedül, 1 körre. Készült fénykép is. Még jó, hogy azért nem
kértek külön pénzt.
Amúgy elég meredek dolog tevén ülni, igencsak kapaszkodni kellett,
hogy le ne essek. Ugyanis a teve 3 zökkenéssel áll fel, ill.
ül le. Az ember azt hiszi, hogy 2-nél vége, elengedi a hátsó
kapaszkodót, erre még bukkan egy harmadikat is, és itt lehet
leesni. Szerencsére, ilyen nem történt, mert rendesen fel lettünk
készítve a tevegelésre. De jó érzés, mikor hullámzik menet közben.
Nem véletlenül nevezik a sivatag hajójának.
Tevegelés után vissza a buszra, és irány tovább, Tetouan-ba.
Itt egy térre érkeztünk, itt láttuk az uralkodó palotáját. (aki
miatt a múlt héten 3 napra bezárt minden hivatal, és nem lehetett
vízumot intézni) Még most is lobogtak a zászlók az egész városban.
A palotát természetesen csak kívülről lehetett megnézni. Így
is szép volt, mint ahogy az előtte lévő tér is, gyönyörűen rendben
volt tartva.
 |
 |
Itt már vártak ránk a kísérőfiúk, akik a bazárban
segítenek kalauzolni a csapatot, mert aki ott eltéved, annak
rossz. Lehetetlen tájékozódni, annyira egyforma minden sarok,
minden bolt, főleg európai szemmel. Kaptunk egy napocskás matricát,
ezt ki kellett ragasztani a pólónkra. Innen tudták a fiúk, hogy
a csoporthoz tartozunk. Ahogy beértünk a bazárba, rögtön érezni
lehetett. Egyből megcsapott az a nehéz, kissé büdös szag. Gondolom,
a boltok ajtajában lógó döglött csirkék, és egyéb húsok is hozzájárultak
ehhez.
A bazárban jó nagy tömeg volt, de senki nem foglalkozott a másikkal,
néha úgy kellett félreugrani egy-egy taliga elől. Az arabok
otthon voltak, nem zavartatták magukat, ettek-ittak, kártyáztak,
jól érezték magukat a boltjuk előtt. Néhányan próbáltak behívni
közülünk valakit, nem sok sikerrel. A kísérőfiúk a sarkokon
álltak, és rendületlenül terelgették a csoportot jobbra-balra
- ennyit már tudtak magyarul. Nyüzsgött körülöttünk egy pofa
is, aki szünet nélkül fotózott minket. Gondoltam, mire megy
ki a játék, úgy helyezkedtem, hogy ne legyek fénykép közelben,
mindig takarjon valaki.
A
bazárban egyébként tényleg nem lehet tájékozódni, annyira zegzugos,
és egyforma minden utca.
Elvezettek (jobban mondva tereltek) minket egy fűszer-gyógynövény
boltba. Itt körbe-körbe padok voltak, helyet foglaltunk, és
végignéztünk (ill. szagoltunk) egy fűszer-gyógynövény bemutatót.
Természetesen Zsuzsa tolmácsolt, és a végén vásárolni is lehetett
(spanyol pesetáért). Vettünk egy csomag jó erős, igazi marokkói
mentateát.
Ezután továbbálltunk, kevés kanyargózás után érkeztünk egy kis
térre, ahol berber asszonyok árultak. A teret is úgy hívták,
hogy "Berber asszonyok piaca". Az egyik nénike csinált
egy kis show-műsort, az egyik lányt a csoportból beöltöztette
berber viseletbe. Többnyire törölközőszerű csíkos anyagokat
tekert rá, de a végén jól nézett ki. Az érdekes az volt, hogy
a legnagyobb hőségben is ebben a ruhában jártak, és valahogy
mégsem tűnt úgy, hogy melegük van benne.
Itt is lehetett vásárolni a végén. Közben néhány srác a csoportból
szerzett valahonnan egy berber kalapot, ebben fényképészkedtek,
ezt kölcsön kértük mi is. Mikor visszaadtam a gazdájának, megelégedett
azzal, hogy "thank you" mosolygott, és nem tartotta
a markát. Ez egy apró kis különbség a berberek, és az arabok
között.
Nemsokára
következett egy igazi meglepetés. Körbeálltunk egy bácsikát,
aki egy doboz mellett állt. Mikor mindenki ott volt, kinyitotta
a dobozt, abból pedig kibújt egy kígyó. Ebben a pillanatban
mindenki felhördült, és egy lépést hátra lépett. Ez egy kobra
volt, amit mutogatás után visszarakott a dobozba, és kivett
egy másik fajtát, a szelídebb fajtából. Ez egy szép, méretes
kígyó volt, ezt a nyakába vehette, aki akarta. Kínálta a bácsi
nekünk is, de kösz, nem kértünk belőle. Leginkább a gyerekekre
próbálta rárakni, szegény kölykök nem győztek menekülni előle.
Utána kihagyhatatlanul körbekalapozott a bácsi, mindenki bedobta
a részvételi díjat. Miután megindult a csoport, a bácsi csinált
gyorsan még egy kört, de már nem dobott senki ráadást. Erre
engem vett célba, és kezdett veszekedni, hogy én adjak még,
illetve a gyerekre mutogatott, hogy ő is fizessen. Ezt eljátszotta
a többi gyerekes szülőnél is.
Az emlékezetes kígyóbűvölés után ebéd következett. Állítólag
a város legjobb éttermébe mentünk, ez ott volt helyben, a bazárban.
Végül is nem nézett ki rosszul a hely, a falon csempe volt,
végig, a berendezés is jó állapotban volt. Az asztalok alacsonyak,
mint kiderült, ez itt így szokás. Kicsit furcsa volt. Itt lehetett
kezet mosni, ill. folyó ügyekkel foglalkozni, de mit mondjak,
a mellékhelység állapota nem volt túl bizalomgerjesztő. (egyik
útitársam megjegyezte, hogy vajon milyen lehet a konyha)
Az étterem közepén zenekar játszott, jó volt a hangulat. Közben
hozták a kaját, előételnek egy nagy tál salátát. De olyan ravaszul
volt felszolgálva, hogy a tálba beleraktak fordítva egy mélytányért,
és erre rakták rá a salátát. Így nem is volt annyira nagy adag.
De volt benne minden, krumpli, sárgarépa, uborka, cékla, stb.
nagyon finom volt. Kaptunk hozzá kenyeret is, ami úgy nézett
ki, mint egy kemencében sütött kenyér, de nagyon finom, puha
volt. A saláta után hozták a kuszkuszt. Ez valamilyen sárgatarhonyaszerű
tészta, rajta szintén sárgára pácolt csirkehús, és az egész
le volt fedve uborkával, káposztával, meg sárgarépával. Ez egy
nagy tálban volt az asztal közepén, és mindenki szedett belőle,
amennyit akart. Adtak még hozzá valami húslevesfélét is, ezzel
kellett meglocsolni a tésztát, különben száraz volt. Az egész
meglehetősen furcsa ízhatás volt, bár nem volt rossz, de nekünk
meglehetősen idegen.
Italt mindenki magának hozott, önkiszolgálás volt, egy félreeső
asztalról lehetett választani, és ezt külön fizette mindenki
az ebéd végeztével.
Kicsit később hoztak még valami száraz süteményt, aminek totál
olaj (gázolaj?)íze volt, (nem túl sok fogyott belőle), és kaptunk
menta teát is, ami finom volt, csak a mi szokásunkhoz képest
jóval erősebbre volt főzve.
Az étteremben a zenekar egyszer tartott szünetet, pont akkor,
amikor megszólalt a müezzin imára hívó hangja, így egy darabig
ezt hallgattuk zeneszó helyett.
Vártunk egy hastáncosnőt is, aki be volt ígérve műsorként, de
valahogy csak nem akart megérkezni. Állítólag a személyzet fele
őt hajkúrászta, de nem találták. Más forrásból úgy tudták, lement
a strandra, mert nem volt kedve dolgozni. (állítólag egy híresen
megbízhatatlan nőszemély) Végül a hastánc elmaradt, mert nem
sikerült pót-hastáncosnőt keríteni. Aki már látta a műsort,
azt mondta, nem vesztettünk semmit, mert nem egy nagy szám,
én azért sajnáltam, mert szívesen megnéztem volna.
Itt az étteremben készült rólunk egy lesifotó, ugyanis a fotósember
rendületlenül fényképezett, és itt az asztalnál nem sikerült
kitérni előle. (legyen neki is sikerélménye néha :)
Ebéd után elsétáltunk egy szőnyeg üzletbe. Ez hasonlóan volt
berendezve, mint a fűszeres, körben lócák, és középen folyt
a bemutató. Sokféle szőnyeget kiterítettek, voltak köztük igazán
szépek is. Persze, az egésznek a lényege csak később jött, amikor
valaki vásárolni akart. Olyan alku-csaták következtek, hogy
élvezet volt hallgatni. Néhányan vásároltak is, a sikerélmény
öröme tükröződött az arcukon. Árultak itt más ajándáktárgyat
is, de semmi olyan nem volt közte, amit vásárlásra érdemesnek
találtam volna.
Amikor innen kiléptünk, akkor kezdődött csak az igazi bazár.
Teljesen elállták az utat az árusok, a vállukon mindenféle dolgok
lógtak, dugták az orrunk alá, csak ennyi, csak vegyünk már.
Nekem állandóan egy ronda műtevét kínálgattak, hogy vegyem meg
a gyereknek. Persze, kellett a bánatnak, de nem hagytak békén.
Egyébként sem szeretek utcán vásárolni, megvan a veszélye, hogy
átvernek. Az egyik utitársamnak sikerült egy törött dobot vásárolni,
persze, utána hiába kereste az eladót, egyszerűen felszívódott.
A közelben állt a buszunk, miután átverekedtük magunkat az árus-tömegen,
és felszálltunk a buszba, még akkor is dugták utánunk az árut,
1/10-ét kérve annak, amit először kértek érte. Jöttek volna
fel a buszba is, de a sofőr nem engedte. Ekkor már nem szállt
le senki vásárolni, hamarosan indultunk is, magunk mögött hagyva
a bazárt, és az árusok tömegét.
Az út a határ felé a tengerparton vezetett, lehetett csodálni,
sajnos olyat is láttunk, amikor szemétkupacok, reklámszatyrok
lebegtek a vízen, a kölykök meg ott fürödtek a közepében, nem
zavartatták magukat. A part is nagyon szemetes mindenfele. Nagyon
igénytelen felfogás, ahhoz képest, hogy gyönyörű tengerpartjuk
van, csak egy kicsit vigyázni kellene rá.
A buszban a fényképezős ember kiosztott egy rakás fényképet,
hogy mindenki vegye el, ami kell neki. Ahogy sejtettem, jó drágán
adta őket. Szerencsére, amin véletlenül rajta voltunk, az nem
sikerült valami fényesen, (minőségi gondok is voltak) ezek szerint
elég ügyesen sikerült kicseleznem. Azt az egyet, ami az étteremben
készült, megvettem, legyen valami emlékem erről az útról. Az
elég jól sikerült, 300 peseta volt az ára. A határ előtt a pasi
leszállt a buszról, mi pedig gurultunk tovább.
A határátlépést viszonylag könnyen megúsztuk, még gyorsabban
ment, mint idefelé. Persze, egy jelenetet most is láttunk a
buszról, nagyon tanulságos volt. Ment egy fiú a határon, az
útlevél mellé pénzt is adott a "fontos hivatalnoknak",
és mehetett tovább. Utána egy nő jött, pénzt nem adott, őt visszafordította
a "fontos személyiség". A nő után egy pasi jött, szintén
pénz nélkül, őt nemcsak visszafordította, hanem még meg is pofozta
valamiért a fontos határőr. Vérzett a feje, mert nekiesett az
oszlopnak. Hagyták sorsára, nem szaladtak elsősegélydobozért,
semmi hasonló.
Ceutában volt még egy fél óránk a hajó indulásáig. Itt megint
vásárolni lehetett, aki akart. Ezután irány a busz, majd a hajó.
Amikor visszaérkeztünk Algericasba, feltűnt, hogy milyen nagy
nyüzsgés van a parton. Kiderült, hogy ma van a Carmen-szűz ünnepe,
aki a halászok védőszentje, ilyenkor a parton végigvonulnak
az emberek, ünnepelnek, és a halászhajók teljes díszkivilágításban
siklanak ki a tengerre.
Hazafelé úton láttunk még néhány helyen ilyen fényözönt.
Fél 10-kor értünk a szálláshoz, itt is tartott az ünnepség,
rengeteg ember volt a parton, matrózok vonultak, és teljes díszben
voltak a hajók is a kikötőben.
Azt hiszem, elég mozgalmas, és fárasztó, de élményekben gazdag
napunk volt, jó volt belekukkantani egy másik kultúrába, de
azért örültem, amikor visszatértünk a jó öreg kontinensünkre.
Strausz Ildikó
A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail:
szerkeszto
utikalauz.hu
Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>
Ugrás
az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >>
Útitárskereső
- ha üres helyed van >>
©
BTSz Bt 1997-2007.