Denke Gergely: Svédország, Norvégia – 2004

Denke Gergely: Svédország, Norvégia – 2004. július 21 – augusztus 8.

Részletes beszámoló Skandinávia több mint 30 településének fontosabb látnivalóiról – jó fotókkal

21. Sz 00 nap Szolnok – Győr
22. Cs 0. nap Győr – Passau
23. P 1. nap Passau -Wittenberg Lutherstadt – Rostock – komp
24. Szo 2. nap Ystad, Malmö, Lund, Varberg – Vanersborg
25. V 3. nap Lackö, Skara, Varnhem, Smögen
26. H 4. nap Oslo
27. K 5. nap Borre, Tönsberg, Fredrikstad
28. Sze 5. nap Alvastra, Heda, Rök, Vaversunda, Roglösa, Vadstena, Bjalbo, Skanninge
29. Cs 6. nap Tanum környéke, Vanersborg
30. P 7. nap Vanersborg -Rollag – Nore – Vöringfoss-vízesés – Haukeland
31. Szo 8. nap Bergen, Fantoft, Fana, Lyse (kolostrorrom)
1. V 9. nap Haukeland – Voss – Borgund – Soknedal
2. H 10. nap Trondheim, Hell, Stjördalmasen, Alstadhaug, Steinviksholm
3. K 11. nap Haukeland- Röros – Stockholm
4. Sze 12. nap Stockholm
5. Cs 13. nap Stockholm
6. P 14. nap Stockholm – Uppsala – Vanersborg
7. Szo 15. nap Helsingborg – Skanör és Falsterbo -Trelleborg / komp
8. V 16. nap Rostock -Szolnok
Összesen: 9.039 km

Az út nézelődés részét délelőtt 11-kor Passauban kezdtük. Egy barátunk vezetésével célratörő túrát tettünk ebben a gyönyörű városban. A vár (felső vár) nagyon tetszett, pazar kilátással a belvárosra és a folyókra – a Dunára és az Innre (hajóvonták találkozása tilos). Meglátogattuk a kolostortemplomban Gizella királyné földi maradványait. A kegyhelyen a koponyára aranyszínű cifra szalagból pártaszerű valami van erősítve, amitől teljesen komolytalanná vált. A két kézcsont is ezzel a, szerintem giccses szalaggal van összekötve. Szóval minden áhítat elveszett – nálam. A templom maga román stílusú, szép sírkövekkel az oldalhajókban.
A Dóm úgy néz ki, mint egy kipingált gigantikus habcsók. (Nem is szeretem a barokk stílust.) Tulajdonképpen egyetlen jó nézete a szentély felől kívülről, az is kissé túldíszített, de még gótikus jellegű. A városháza épülete tetszett, a toronyban a harangjáték közel 5 perces.
A Szt. Severin-templom a maga csöndességében óriási sikert aratott kis családunk körében. Itt csak mi magunk voltunk, egy kellemesen hűvös V. századi indítású, IX. századi templomban. Itt is sírfedlapok díszítik a belső teret. A folyók nagyon feldobják a várost, nélkülük sokkal kevésbé lenne vonzó Passau.

Másnap 11-re már Wittenberg-Lutherstadt-ban voltunk. A többi Luther-hellyel együtt a Világörökség része. Vártam már nagyon, 24 éve a Stadtkirchében (St. Marien-kirche) jártam már, s akkor csak rohanás volt, nem is láttunk szinte semmit. A Vártemplomnál (Scholsskirche) kezdtünk, kellő áhítattal járkáltunk az átépített, de továbbra is gótikus falak között. A templom így is pazar egységben van, sok turista látogatja folyamatosan – kb. 50-80 ember volt bent egyszerre. Utunk a Piactér (Markt) felé vitt, vagyis a Városházához jutottunk, a Luther és Melanchton szobrokhoz. A Stadtkirche újra nagy élmény volt, most világosabbnak tűnt, mint 1980-ban – bizonyára volt azóta felújítás. Az id. Lucas Cranach oltár most is elbűvölt. Itt is sok volt a turista. A szokásos “körmenet”, vagyis hogy a templombelső megnézése után kívül is körbejárjuk, során akadtunk rá a templom melletti kápolnára, ami kicsiben ugyanolyan gyönyörű és régi (1377), mint a nagy templom. A Collegienstrasse épületei szépen fel vannak újítva, a Melanchton-ház különösen szép, jellegzetes homlokzatú reneszánsz épület. Az utca végén az Augusteum, vagyis a volt Ágoston rendi kolostor – ma evangélikus teológia és múzeum – és a Luther-ház a ferde ablakos lépcsőházával. Ez különösen kedves épület, hiszen erről egy rézkarc évtizedek óta az egyik szoba falán függött.

Ezt követően folytattuk az utat Rostock felé a komphoz. Berlin körül a sztrádán nem volt semmi fennakadás – péntek koradélután lévén, tartottam tőle – így öt óra előtt már Rostock óvárosának keleti szélén “landoltunk”, a Petrikirche előtt. XIV. századi gótikus templom, 126m magas a tornya, sajnos csak a séta végén egy percre jutottunk be, és akkor is csak az előtérbe – és nem volt elég a fény sem. Ez a templom az Altmarkt központja, a környező régi épületek közül sokat kell még rendbe tenni – kevés még az eltelt 15 év az egyesülés óta. A Szt. Miklós templom ma hangversenyterem, ez is gótikus, téglából épült templom. Ide bejutottunk, mert épp egy koncerthez rendezték át a szentély előtt álló színpadot. Fehérre meszelt téglafalai szépek, néhány négyzetméternyi freskótöredék maradt csak a régi időkből. A Kőkapu következett a városfal mentén – a XVI. századból, majd némi “nyomolvasási” malőr után csak megtaláltuk az Egyetemet, aminek az udvarában vannak a régi ciszter kolostor épületei. A kolostortemplom kívülről itt is fájdította a szívünket – hogy nem volt már nyitva. Még út közben egy érdekes épület, tipikus Hanza stílusú volt – az első fele könyvtár, a második fele – szentélyzáródással – pedig metodista(?) templom. Tovább követtük a városfalat a Kröpelini-kapuig. Ez XIII-XIV. századi, 54 m magas, díszesebb városkapu, a nyugat felőli, legfontosabb bejárata volt a városnak. A Halászbástya csalódás volt, mert inkább csak jelzésszerű az egész, hiába van rajta ágyúmásolat. A főutcán sétáltunk tovább a Marienkirche robosztus tornyú, sötét tégla gótikus temploma felé, időnként a tenger felé ki-kinézve a mellékutcákba. Ezek is szépek, hangulatos kerthelyiségek vannak a nagy házak aljában. A főutca épületei is a Hanza stílusban épültek, pedig modernek. A templom persze már nem volt nyitva, így csak nagyjából körbe jártuk. A Neumarkt – megszabadulva Ernst Thalmann nevétől – rendbetétele mostanában fejeződik be, a régi Városháza pompás dísze az egyébként is ékes térnek – a barokk épület mögött a régi, gótikus épület oromzata áttört sziluettje mintegy koronaként hat.

Este nyolckor a kikötőbe vettük az irányt, a Scandlines terminálját, és így korán beálltunk a várakozók sorába. A kikötő elsőre élményt adó hely, miután elállt az eső, a gyerekekkel szétnéztünk a víz partján. Rengeteg medúza volt, a kb. tenyérnyi méretű, sárga közepű fajtából. Aztán megjött a Skane nevű komp, ami a mi fogalmainkhoz képest óriási. 200 m hosszú, és legalább 10 emeletes. A kikötő szintjén a hajó belsejébe a vonatvagonok mennek, a hidraulikus rámpán az autók az első emeletre, ahol a kamionok utaznak, és innen kell felmenni belső rámpán a következő szintre a személygépkocsiknak. A gyerekekkel végignéztük a hajó befarolását, ámuldoztunk a méretein, s alig vártuk, hogy mi is bent lehessünk. A garázsból aztán mi gyalog mentünk fel a recepció szintre – 2 emeletet kellett csak menni -, ezen a szinten volt a váróterem is, ahol magas támlájú, dönthető és széles, puha ülések vannak. Volt elég hely, bár a legjobb helyeket már a korán érkezők elfoglalták. A lányok az ülésekben aludtak, én inkább a földön a közlekedő folyosóban hálózsákban – így is elfértek mellettem. Ezen a szinten volt a bolt is (nem túl nagy), legalább az árakkal ismerkedtünk. Itt volt a WC is, így nem kellett messzire menni. Játékgépek egész sora volt a folyosón, amin csak éjfélig játszottak – szerencsére -, a másik része a folyosónak étterem és bárféle volt. Este 3/4 11-kor indult a komp és másnap reggel 1/2 7-re érkeztünk meg, így hat óra alvásra volt lehetőség. Induláskor már sötét volt, érdekes látvány volt a kikötőből kijönni a fények között. Ezt a két emelettel még feljebb levő fedélzetéről néztük meg a gyerekekkel.

Reggel vastag felhő alatt értük el Skandináviát, a trelleborgi kikötőt, s elindultunk Ystad városába – keletre 50 km-t. Szép lassan mentünk, minden útba eső dolgot jól megnéztünk az autóból, az újdonság erejével hatott minden. Így is túl korán értünk a városba – bár ezt eleve gondoltuk -, de legalább nem kellett fizetni a parkolásért. Itt is van egyébként kikötő, Lengyelországból jár ide komp is. Az óvárosban sétálva a XV. századi gyógyszertár épületét és egy XVIII. századi házat láttunk, majd pedig a XIII-XIV. századi tégla románkori templomot (Szent Péter-templom) és a ferences kolostort, valamint körülötte további régi polgári házakat. Most múzeum van a kolostorban és a templomban – nem vártunk 2 órát, hogy kinyisson, így is nagy élmény volt. További régi (XV-XVI. sz.) házak kerültek elénk – az Angyalház és a Brahe-ház. Az előbbi a gerendavázak díszítésére faragott angyalfejekről kapta a nevét, az utóbbi az építő családról. A Mária-templom XIII. századi román, némi gótikus részekkel, de persze renoválás alatt áll, így nem is lehet látogatni. A környékén még két XV. századi gerendavázas téglaépület zárta keretbe ystadi sétánkat.

Újabb 60 km út végén Malmö várt minket. Simán bementünk a városközpontig, bár némi bizonytalanság volt bennünk, hogy jó helyen vagyunk-e. Végül a főtéren parkoltunk, de nagyon nehezen lett aprópénzük a parkolóórához, mert itt 10 óra előtt szinte semmi sincs nyitva. Ahol meg nyitva voltak – egy trafik -, ott igen durván elhajtottak a pénzváltási kérdésemmel – nem volt épp turistacsalogató a helyzet. Végül sikerült, bár egy darabig még az apróhiány ellen küzdelmeket kellett folytatni. A főtéren volt néhány szép épület, régiek, újak egyaránt. A reneszánsz Tanácsháza kifejezetten tetszett. A Szent Péter-templom óriási, XIV. századi ún. balti gótikus téglaépület. Szerintem ez messze a legjelentősebb épület a városban, de elfogult vagyok a régi stílusokkal. Rálátás igazán csak a szentély felől van, az is kissé oldalról, egy térszerű útkereszteződésből. Még mászkáltunk egy kicsit a városközpontban, de túl nagy élményt nem adott. A vár körül óriási túrások voltak, maga az épület kívülről nem tetszett, a múzeum pedig modernnek látszott, így kihagytuk.

Pár perces útkeresés után sikerült Lund ősi városát megtalálni, úgy 20 km-re északra Malmötől. A parkolás csak elég kívül sikerült, vásár is volt, így lehetetlen vállalkozásnak tűnt a dolog – pedig az egész úton nem blicceltünk. A Dóm óriási élmény volt. Komor, zöldesszürke, erőt sugárzó, román stílusú kőtemplom a XI-XIII. századból. Persze kisebb-nagyobb átalakítások voltak, főleg tűzvészek után, de a XIX. században a historikus rekonstrukció itt is uralkodó volt – ennek vezéralakja Helgo Zettervall volt, aki ezt és még sok régi templomot jól, vagy kevésbé jól, de a rekonstrukciós felújítással máig hatóan befolyásolt (mint Franciaországban Violet le Duc tette). A méretei is lenyűgözőek voltak, az olaszországiaknál kevésbé díszes, a nyár elején látott wormsinál és speyerinél pedig komorabb, de fenséges. Mellette állt a régi könyvtár gótikus épülete. Szintén gótikus volt a Szent Péter-kolostortemplom a XIV. századból, pazar téglaépület – a kolostor már nincs meg. Épp esküvő kezdődött, így a belsejét csak röviden néztük meg, az eredeti szárnyasoltárt is csak távolról. Ez egyébként minden szombatot végigkísért, legalább 6 alkalommal futottunk bele, s volt, ahova nem is lehetett bemenni emiatt. Kár volt érte, mert XV. századi gótikus oltárt közelről is megnéztem volna. Még néhány északi stílusú polgári ház került utunkba, de sokszor nehéz volt pontosan beazonosítani a régi házakat.

Északnak vettük az irányt a nyugati parton, 200 km után letértünk a sztrádáról Varberg vára kedvéért. A város ma főként fürdőhelyként ismert, kellemes parkjai vannak. Alig találtuk meg a várat, annyira nincs kitáblázva, és messziről nem látszik – a tengerparti sziklára építették. Az igen régi (XII. századi) várat végül a XVII. században építették ki a mai vizesárkos, olasz bástyás, csillagszerű erődítménnyé. Nagyon élvezte az egész család a jó kis túrával felérő mászkálást, mert természetesen szinte körbe kellett menni a vár körül, mire a bejárathoz jutottunk, mert persze épp a túloldalt lyukadtunk ki a vár tövében a kapuhoz képest. A vizesárok 10-15 méter széles – a tenger van belevezetve – ezt kőbástyák követik 8-10 m magasan, amiből földbástyák emelkednek ki – újabb 10-12 magasságban, s a tetején még a sokszor átépített épületek. Az egyik kis udvarban gyógy- és illatfüveket termesztettek – mint a középkorban.

Ezt követően még újabb 200 km várt ránk Vanersborgig, Göteborg szélének érintésével. Közben olyan helyek mellett mentük el, mint a göteborgi Ullevi Stadion – itt nemcsak focimeccseket, hanem nagy atlétikai versenyeket is rendeznek. Nagy sport a leírás, a térkép és a táblák között, vívódva a kétkedésekkel közlekedni. De sikerült. Vanersborg bevezető útján a Göta-csatorna felett kb. 30(!) méter magasba emelkedett a híd. Tulajdonképpen inkább félelmetes volt, mint csodálatos.
Szóval minden gond nélkül megérkeztünk az első hét bázisához, egy barátom lakásába. Felfedeztük az épületet, és rövid idő alatt otthonosan éreztük magunkat.

Másnap Vanern-tó környéki célpontokat terveztünk a keleti partjánál – úgy 200 km-es körúttal. A Vanern-tó Európa harmadik legnagyobb tava, kb. 150 km hosszú és 15-70 km széles, Vanersborg a DNY-i sarkában, a kifolyásnál van. Egy félsziget csúcsán, Lacköben kezdtük a napot, ahogy közeledtünk egyre keskenyebb lett az út és egyre kanyargósabb és dimbes-dombosabb. A mai épület a XV. században épült, egy korábbi helyén (amiből némi alapfal-részlet még megmaradt), s csak kisebb átalakításokat végeztek rajta a XVII. században. Több udvara van, az egyik itt is fűszer- és illatosító növények termesztésére szolgált. Az egyik leggazdagabb svéd család tulajdonában volt (Magnus de la Gardie), így igen fényűző volt fénykorában. Óriási termei vannak, gyönyörű részletekkel.

Skara volt a következő úticél, püspöki székhely. Ennek megfelelően temploma nem akármilyen.Román indítású a XI. századból, amit a későbbi századokban gótikussá növeltek, majd pedig többször “modernizálták” az aktuális historikus irányzatnak megfelelően. Így most gótikus, és óriási. Épp istentisztelet volt, megvártuk a végét – megérte. Aztán némi időhúzás, hogy kinyisson a turistairoda, hogy legyen várostérkép, mert az útikönyv két kolostorromot és egy román kori templomot ígért. Ebből aztán semmi nem lett, mert a könyv információi teljesen tévesek voltak. A két kolostorromot keresgéltük jó hosszan, mire kiderült, hogy mindössze egy-egy A/4-es méretű bronzlapon jelezték, hogy valaha itt volt – egy játszótér szélén illetve egy sörkert kapujánál. De a románkori templommal sem jártunk sokkal jobban, mert az egy olyan rom volt mindössze, aminél az alapokat a mostani föld színéig felhozták – szóval nem túl látványos. Mindezzel úgy két óra elment.

A harmadik hely Varnhem volt, egy cisztercita kolostorrom és templom. A templom egy csoda, az út egyik nagy kedvence lett – főként kívülről. A XII. században román stílusban emelték a háromhajós bazilikát, amit aztán később bővítettek, és mindezek után is egységes, egyedi hangulatú épület maradt. Itt nyugszik Stockholm megalapítója, Birger Jarl is. A belső berendezése is szép, de a külső szépségét nekem nem érte el. A kolostor valóban rom, valamivel több van belőle, mint Bélapátfalván – az egész arra emlékeztet, nem véletlenül, hiszen ugyanúgy ciszter.

Mivel még a skarai “lyukrafutással” együtt is jól álltunk idővel, elmentünk 150 km-re nyugatra, vagyis Vanersborgon túl a tenger partjára, egy rövid fjordot megnézni Smögenbe. Ezt a helyet többen is kihagyhatatlannak mondták, képeket is mutattak – és igazuk volt. A sztrádától 25 km-re volt, kicsit hamar letettük az autót, az első parkolóban, ahol a leírás alapján gondoltuk.Valószínű, hogy tovább kellett volna menni a településen, de így legalább sétáltunk egy 8 km-t összesen. Itt a jég lecsiszolta sziklák mintapéldáját láthattuk, és kicsiben a fjord lényegét. Vagy másfél km hosszan van a jachtkikötő, aminek szélére fából járdát csináltak az egyik oldalon, aminek szélén persze csupa turista pénzköltésre invitáló házak vannak – éttermek, sörözők, ajándékboltok, stb. És persze ennek megfelelő tömeg, pedig mi vasárnap késődélután voltunk, amikor a tömeg már hazafelé ömlött. A kikötő vize nagyon koszos volt, igazi kikötői, rengeteg tenyérnyi medúza úszkált benne. A fjordocska végén pedig a kopár sziklák, óriási kövekkel. Itt is turistáknak csinált utak, sok helyen lépcsők, hogy a hasadékokat, nagyobb szintkülönbségeket áthidalják. Szinte “holdbéli” volt a táj. A nagyobbik lányommal mászkáltunk egy kicsit többet, mert egy idő után egyre nehezebb volt a terep. A nap végére ezzel a nagy sétával kellően fáradtnak éreztük magunkat. Visszafelé másik, az északabbi úton mentünk a sztrádára, és jól döntöttünk, mert ezen az úton még úgy 20 km-en keresztül csodálhattuk a lekoptatott sziklákat, vonulatokat. Szinte a sztrádáig kísértek minket.

A hétfői napot eleve Oslóra terveztük, hiszen az itteni minket érdeklő múzeumok folytonosan nyitva vannak a nyári szezonban. Oslo maga elég fiatal város, tulajdonképpen a kellemességén kívül a múzeumok az érdekesek. A 250 km-es út érdekessége a Svinesund híd volt, ami a svéd-norvég határfjord fölött ível fel, és akkoriban emelték fel hajókról az új sztrádahíd középső elemét – úgy 80 m magasságba. Ahogy jöttünk-mentünk a határon, egyre feljebb volt az elem, végül pedig a helyén. A határ norvég oldalán valóban remek a bank-info centrum, ami reggel 8-kor nyit. Itt a bankfiókon kívül (amire nekünk nem volt most szükségünk) valóban remek a turistainformációs pont, az egész országról jó prospektusok vannak. (2005-ben elkészült a sztrádahíd, így ez attól kezdve nem biztos, hogy igaz.) Erre barátaink előre felhívták a figyelmet, és mi is csak megerősíteni tudjuk a hasznosságát. Persze mindenhol lehetnek hasznos helyi papírok, de alapvetően az itt begyűjtött papírokkal “üzemeltünk”, a magyar nyelvű könyvön kívül.
A városba két sztráda vezet be nagyjából párhuzamosan egymással, mi a fjord melletti útra kerültünk. Az Akershus erődhöz közel mentünk el, de az Oslo kártyát meg akartuk venni pl. a pályaudvaron. Ennek az lett a vége, hogy a teljesen feltúrt városban totálisan eltévedtünk, még egy templom tövében a hely beazonosítása is negyed órába került, a könyvünk térképei alapján. A város nem nagy, de feltúrva katasztrófa. Sikerült is néhol kétszer körbemenni, csak taxinak és busznak fenntartott útvonalon menni pár utcát, végül nagy keringelés után az erőd aljában parkolni méregdrágán. Mivel a kártyával be lehet menni ingyen oda, gondoltuk, hogy biztosan lehet venni is. No ez nem így volt, így következett egy ideges keresgélés, mert hotelekben és turistairodákban lehetett venni, ezekre azonban nem voltunk felkészülve, nem tudtuk, hol keressük. Még a metrópénztárakban sem lehetett kapni, de végül csak sikerült egy szállodát találni – és legalább bankkártyával lehetett fizetni.
Ez a kártya alapvető fontosságú a kultúrrohanásban és rendkívül praktikus. Benne van egy csomó múzeum, a helyi közlekedés és a parkolás is a városi parkolókban – a parkolóházak és magánparkolók kivéve. Itt még a városháza elől induló kishajóval át lehetett volna menni a Bygdöy-félszigeti múzeumokhoz, de erre nem volt elég időnk – bár jó lett volna. Nem olcsó a kártya, de ha kiszámolja az ember, hogy hova akar bemenni, akkor feltétlen megéri. Itt az egy naposban van családi kártya, amivel 2 felnőtt és 2 gyermek mehet be a múzeumokba – ilyet vettünk. A keresgélés közben a sétálóutcára is betévedtünk, rálátással a királyi palota klasszicista épületére. Ha már arra jártunk, megnéztük a Dómot, ami barokknak indult, de a XIX. században átépítették. Egyébként nem rossz, kellemes összhatású épület – nem értem, miért nem lehet videózni, fényképezni benne. Az üvegablakokat Emmanuel Vigeland készítette, akinek több száz szobra alkotja a Vigeland-parkot, amit sokan felkeresnek, mint oslói nevezetességet – mi kihagytuk. Ha már megvolt a kártyánk, akkor az autó is tovább maradhatott a parkolóban – addig igen drága volt -, így megnéztük az Akeshus (királyi) erődöt – a XIV. század elején építették. Jó épület, főleg belülről érdekes, sok eredeti enteriőr megmaradt. Nem mindennapi dolog többszáz éves ülőgarnitúrákat nézegetni, no persze más “vártartozékok is” vannak. A pinceszinten néhány király sírja található – valószínű, hogy áthozták őket ide. Itt van Sigurd Jolsarfar is, aki 1130-ban halt meg, és Grieg írt róla remek szimfonikus költeményt – ezt hamarabb ismertem egy lemezről.
Kisebb bonyodalom után átmentünk a Bygdöy-félszigetre a múzeumi kalandra – nagyon vártam. Az első a Kon-tiki múzeum volt, Thor Heyerdahl munkásságát mutatták be benne, a Ra-II papiruszhajóval és a Kon-tiki balsafatutajjal együtt. Nagy sikere volt a gyerekeknél is, látványos, jó és nem nagy múzeum. Egy balsafa darab azért van kitéve, hogy a látogatók emeljék meg a 60-80 köbdeciméternyi – vagyis nagyobb hátizsáknyi – darabot, hogy érezzék, milyen könnyű – még a 9 éves kisebbik lányom is könnyedén fel tudta emelni. /Egyébként azóta olvastam az interneten, hogy Heyerdahl unokája újra meg akarja csinálni a Kon-tiki útját./
Ezt követte a Fram Múzeum, itt a Fram nevű sarkkutató hajó volt, amit 1892-ben építettek, és amivel Nansen és még sokan kutattak a sarki tengereken, és Amundsen ezzel ment a Déli-sark meghódítására – sikerrel. A hajóba be lehetett menni, minden zegzugába be lehetett nézni, vagy mászni – ez is nagy közsikert aratott. Volt itt pianínótól kezdve orvosi-fogorvosi műszerekig minden, öltözékek, konyha, stb. Mivel kifejezetten a hajónak építették az épületet, különböző szintekről lehetett nézni a hajót. Ilyet sem lát mindenütt az ember. Bementünk a Hajózási Múzeumba, ha már megvolt a kártyánk – ez sem nagy kiállítás, de vannak benne érdekes dolgok. Néhány régi hajóorr-szobor, néhány eredeti kabin, régi eszközök, makettek és még valódi bálnavadász-ágyú is. Ezt követte az út egyik legnagyobb élménye, a Viking hajók Múzeuma. Ez egy kereszt alakú épület, amit a Norvégiában megtalált viking hajóknak építettek. Három szárnyban a három nagy hajó – 16-24 méteresek -, a negyedikben egyéb tárgyak, amiket a hajóleletes viking sírokban találtak.Leginkább a leghíresebb és legdíszesebb nagy hajóval, az Oseberggel együtt talált tárgyak. Az Oseberg Ase királynő – 840 körül halt meg – halotti hajója, amely sírban még a halotti kocsi, szán és még sok minden volt. A kocsi és szán is itt van, a negyedik szárnyban. Hihetetlen látvány mindhárom hajó – az Oseberget teljesen rekonstruálták, vagyis kiegészítették a kb. 90%-nyi fellelt anyagot. Az épület kereszteződésénél egy emeletnyi magasságban erkélyek vannak, hogy fentről is lehessen látni a hajókat. Nekem a harmadik, legkevésbé ép hajó is maradandó emlék volt, a szerkezet itt még jobban látszott. Erre a múzeumra nagyon készültünk, könyvünk és National Geografic filmünk is van róla, és valóban még nagyobb élmény volt látni. Kicsit beszorultunk a múzeumba egy zápor miatt úgy 20 percre, de nem is volt baj, szívta magába az ember a látványt. Itt egyébként “Mona Lisa” sűrűségű a tömeg, zavaró is.

Végül a Skanzenbe mentünk be – a klasszikus kiállításokat kihagytuk, bár vonzott volna a lapp (sami) kiállítás, de nem volt lelki erőnk már a nap végén. Szép épület-együttesek voltak, nekünk itt is, mint 1989-ben Helsinkiben, a hombárok (terménytárolók) tetszettek leginkább. Remek dolgok voltak, szinte teljesen bejártuk – no azért nem részleteztük a kisebb-nagyobb különbségeket, csak sétáltunk, és ami tetszett, azt “meglőttük” a digitális fényképezőgéppel. Nagy élmény volt a gol-i árboctemplom – (kívül-belül!), amelyet ideszállítottak 300 km-ről. Ez a díszesebb, tulajdonképpen fazsindelyes gótikus építészeti stílusú templom, amelyekből 35 maradt meg Norvégiában – a két stílust együtt véve. Ezután már csak a kissé bódult fej és a fáradtság maradt a hazaútra.

A következő nap az Oslo-fjord nyugati oldala, főként viking kori emlékek keresgélésére volt szánva – úgy 400 km erejéig. Már a megközelítés is érdekes volt nekünk, a kisebb komppal Moss és Horten között. Az út 20-25 percig tartott, kicsit drága, de szerencsénkre nem kellett várni – félóránként jár a komp. Az is igaz azonban, hogy ezzel rengeteg időt és idegességet takarítottunk meg. A kompon még játékautomata is van, ami elkeserítő, hogy egy 25 perces úton is ilyesmire igény lehet. Az első hely Borre volt, ahol egy Nemzeti Park van, benne sok kicsi és közepes méretű viking halomsírral – közvetlenül az Oslo-fjord partján. Szép hely, a halomsírokat fák-bokrok nőtték be, a nagyobbakat azért fel lehet ismerni. Nagyon tetszett az a természetesség, ahogy az egészet kezelték, a halomsírok mellett-között kerékpárút vezetett, mégsem volt tönkretéve a környezet. A közút mellett egy kis múzeum volt – nem mentünk be -, mellette egy viking emlékekkel készített játszótér a gyerekeknek. Lehetett pl. ásatást játszani, volt egy kicsike halomsír építve, és odakészítve ásatási szerszámok – kisebbik lányunk egyből elkezdett kapirgálni, nem zavarta, hogy mondtuk neki, itt nem lehet találni semmit, csak bemutatja, miként is megy az ásatás. Volt egy csomó viking harcos-szobor, de lehetett viking fegyverekkel harcolni, íjjal lőni, bárddal dobálni, stb. Szóval egyszerű és nagyon ötletes volt, remek lehet ilyen helyre vinni a kisiskolásokat.
A falu temploma románkori, kis templom, épp temetésre gyülekeztek a népek, de azért benéztünk – csak az előtérbe.

Ezt követően Tönsberg felé vettük az utat, annak külső részére jelezték az Oseberg hegyet, ahol a már említett Ase királynő halomsírja van. A város határában itt nem csak a szokásos információs térkép volt, hanem ezt el is lehetett vinni papíron, egy kis dobozban a tábla alatt volt oda készítve – nekünk, turistáknak. Még így is nagy nehezen találtuk meg a helyet, de valójában nem volt semmi egyéb, mint maga a halomsír. Folyattuk a városba az utat, ami nem volt egyszerű a kis utakon, s kerestük a várhegyet, ahol a könyv “Észak-Európa legnagyobb romparkját” írta. Alig találtuk meg az utat, mert egy igen magas sziklára épült a vár, és csak egy irányból, kis utcán lehet megközelíteni. Ami megmaradt, az egyébként sem túl sok épületből álló várból, az szinte semmi, nemhogy rompark. Néhány épület (3-4) alapjai vannak meg, az egyik egy templomé. Kellemes sétálóhely, de turistalátványosságnak kevés.

Visszafelé sem kellett várnunk a kompra, és hamar elértünk a norvég Fredrikstadba. A várost 1567-ben alapította II. Frigyes – innen a neve -, és alapvetően katonai szerepe volt a korábbi időkben. A Glomma folyó torkolatánál építették fel a XVII-XVIII. században a Gamlebyent, a városerődöt – ez az egyetlen maradt meg Skandináviában. Fantasztikus védelmi rendszer, lenyűgöző a víz felhasználása a védelemhez. A vizesárok a nem folyóparti részen teljesen körbeveszi, sőt van mesterséges ágyúsziget is, rajta földsánccal, és persze ágyúmásolatokkal.ciaország) és Sabbionetaban (Olaszország) láttunk – igaz, azok korábbiak, de azonos bennük a teljességük és a stílusegységük. Az egész városerőd egységes stílusban épült fel – barokk -, ilyet csak Aigues Mortes-ban (FranSok érdekes van benne, kapuk, kaszárnyaépületek, kaloda, templom, felvonóhíd, stb. A Glomma folyó a torkolatnál igen nagy, rendes sétahajók közlekednek rajta. Óriási élmény volt, nem szabad kihagyni, ha valaki arra jár – vagyis a Göteborg-Oslo útvonalon, az E6-os útról csak be kell térni a várost elkerülő szakaszról. A városerődön kívül van, kb. 800 m-re tőle a Kongsten-erőd. Ez egy hagyományos kicsi kővár, amit 1677-ben építettek. Meredek feljárata van, a kapubástya tetejéről jó kilátás van a városerődre. Maga a vár eléggé romosnak mondható, tulajdonképpen a várfalak vannak, az egy-két épület sincs nyitva a turisták előtt – az egész vár nyitva van mindenki előtt.

A következő nap a Vattern-tó keleti oldalát vettük célba – úgy 600 km volt. A Vattern-tó 100 km hosszú és 20 km széles – 100-150 km-re keletre van a Vanern-tótól. Ezen a reggelen óriási ködre ébredtünk, s ez vagy 80 km-en keresztül tejföl sűrűségben ki is tartott. Az útvonal persze ismeretlen és kanyargós, dimbes-dombos, erdei út volt, a köddel együtt elég nehezen járható – a szemem teljesen elfáradt a bő egy óra alatt. Az útvonalunk gyakorlatilag egy “szent út” egy részét követte, ezen a vidéken sok templom, kolostorrom van – jelzik is speciális túristatáblákkal.

Az első megálló Alvastra ciszter kolostorromja lett. Ez végre rendes rom, így nagyon kedvünkre való volt. A templom a legutolsó, XV. századi gótikus maradványa, és a kolostorból is elég jól megmaradtak egyes falak. Itt remekül lehetett látni a műemlékesek falvédő technikáját is – a falakat egyenesre kiegészítik, majd vastagabb, merevebb műanyaglemezt (korábban vastag kátrány- vagy fémlemezt) tesznek rá, majd erre arasznyi vastagságban földet, amin a fűfélék szépen megtelepednek. Így a fal nem ázik be, és a természetes fedés komoly védelmet jelent az időjárás egyéb viszontagságai ellen is. Amíg ott voltunk, kb. fél óra alatt, folyamatosan jöttek-mentek az érdeklődők, igaz, egyszerre csak 8-10 ember volt.

Legközelebb Hedában álltunk meg, amelynek templomát a XII. században kezdték építeni. Vagyis remek román stílusú épület volt, aminek falába két rúnaírásos sírkövet is beépítettek. A belseje is méltóságteljes, sok sírkő szolgált padlóként, sok faszobor is volt, némelyikük még gótikus – szinte mind Szűz Mária.Még régi textil is volt kiállítva – üveges tárlóban.

Rök következett, ahol csak a “Rök-követ” néztük meg, amely egy kb. 230 cm magas IX. századi rúnaírásos sírkő. Egy apa írta a sírverset fia emlékkövére.A rúnaírás a vikingek betűírása, ami kissé emlékeztet a rovásírásra. Az ilyen kövekből jelentős történeti információkat tudtak szerezni és összerakni a viking korról, mikor merre kalandoztak stb. Itt a követ tetővel védték, minden oldala tele volt írva, függőlegesen alulról felfelé, több sorban balról jobbra lehet olvasni. Az út mellett egy kis parkolót is kialakítottak, ahol büfé, WC és egy kis kiállítás volt. Ebben elmagyarázták a rúnaírás lényegét, lefordították a sírverset – svédül és angolul egyaránt mindent. Nem vett igénybe túl sok helyet, úgy 40 m2 fedett terület, kb. 16 tábla, de nagyon jó volt. Látszott, hogy büszkék rá, sokan járnak ide, és van igény, hogy értsék is, amit látnak.

Útba esett Vaversunda nevű falu, ahol egy csodálatos picike román kori templom állt, gépből kellemes evangélikus orgonazene szólt – egyébként picike orgonája van, aminek az oldalában volt a játszóasztal. Olyan Csempeszkopács érzete lett az embernek. A templombelsőben népi barokk freskók voltak, kedvesek, hangulatosak. A festés egy része textilborítást utánzott – ilyesmit másfelé is láttunk már nyáron, pl. Troyes-ban. A fedett bejáratban rúnaírásos kövek álltak itt is.

 

Roglösa temploma a XII-XIV. században épült, román indítású gótikus belsejű, szép faragott szárnyasoltárral.

A nap legnagyobb helyisége, Vadstena következett. Ez igazi turistalátványosság, óriási forgalommal, gyakorlatilag nem lehet parkolót találni a műemlékek közelében. Mi a Kastélyban kezdtük a sétát, amelyet Vasa Gusztáv építtetett a XVI. század közepén. A Vattern tó partjához egy kb. 100 m hosszú csatornával kapcsolódik, minden oldalról vizesárok veszi körül a kb. 150 m oldalú, négyzet alapterületű várat – sarkain körbástyákkal. Egy részében múzeum van, amely inkább építészetileg érdekes, mert az óriási termekben, kazamatákban alig van berendezési tárgy – jellemző, hogy több terem is gyakorlatilag üres. A várudvar nyári koncertek helyszínéül szolgál, épp nagy pakolás-szerelés volt.
De Vadstena Szent Brigitta városa, ő Svédország szentje, a XIV. században alapította a Brigitta-rendet, amelynek férfi- és női ága is volt a reformációig. A templom és a kolostorok építése is a XIV. században, gótikus stílusban történt, mi csak a templomba mentünk be. Az egy fantasztikus, három, azonos magasságú hajós csarnoktemplom. Kívülről nem is lehet sejteni, hogy milyen remek belseje van az épületnek. Még egy régi templom téglatornya maradt meg a XV. századi fénykorból, amelyhez más épületet toldottak később.

Visszafelé még útba esett Bjalbo falu, ahol szintén román stílusú kis templomban gyönyörködhettünk – rúnaírásos sírkövekkel együtt.
Végül a nap utolsó helye Skanninge volt, ahol a gótikus volt domonkosrendi téglatemplomot néztük meg. Valahogy igen komorra sikerült az épület (a sok fekete szín tette ilyenné), pedig sok szép részlete tetszett.

A következő nap pihenősre volt véve, ezért csak 90 km-re északnyugatra, a norvég határ felé mentünk bronzkori, vagyis 2-3000 éves sziklarajzokat nézni. Ez is a nagy különlegességek egyike volt, nem véletlenül a Világörökség része. Szinte a sztráda mellett, Tanum környékén 5 km-en belül 4 helyen vannak jól kitáblázottan és szükség esetén egyéb segédeszközökkel ellátva a sziklarajzok. (Egyébként ezen a svéd-norvég határvidéken legalább 60 helyen találtak ilyeneket.) A “segédeszközök” fa járdákat, kisebb dobogókat, lépcsőket jelent és svéd, angol és francia feliratokat – hogy mit sejtenek a rajzokról. Fantasztikus dolgok, egy ismeretlen, rég letűnt világ igazából meg nem fejtett rejtvényei. Van, amelyik 50-60 m2 területű, rengeteg figurával – sőt van, amelyiken meghaladja a 100-at is. Sok vadászó férfi, hajó – a viking hajókra emlékeztető alakú -, harci jelenetek, állatok láthatók, mitikus jelekkel, egyéb transzcendentális jelzésekkel – ez utóbbiak persze csak sejtések. A legnagyobb leletegyüttesnél szinte rajverseny állomásszerűen vannak kitáblázva a rajzok, a domb tetején pedig két, szintén e korból való, méretes – nagy dinnye méretű – kövekből álló halomsír van. Itt is folyamatos volt az emberek áramlása, igaz, a legismertebb helyen volt és itt is csak a lejjebb levő részeken nagyobb a mozgás. Itt magyarokkal is találkoztunk.

Ezt követően visszamentünk Vanersborgba, és egy kicsit megnéztük a város központját, bementünk a Babamúzeumba. Ez egy aranyos kis hely, egy régi faházat megőriztek, és főként az emeletén többszáz baba van, a XVIII. századtól a XX. század közepéig. Méretük az arasznyitól a méteresig változó. A lányoknak nagyon tetszett. Ezt követően kimentünk a Vanern-tó partjára. Teljesen ráépült a város a partra, egy elég jellegtelen, hosszú emeletes ház igencsak elcsúfította a kikötő- és fürdőhelyet. Ettől távolabb már normálisabb rész következett, parkok, szobrok, strand és a kikötőt védő hullámtörő sarkantyúk. A svédek amint napsütés van, minden lehetséges helyre kifekszenek, itt igazán kiélhették magukat. A víz hideg, legalábbis nekünk annak tűnt – vacogtak is sokan, akik jöttek ki belőle. Egy kis félszigetnél rengeteg tavirózsa volt, rózsaszín és fehér. A városban sok a kerékpárút, ez nem helyi sajátosság. Mindenütt fel van festve a sáv nekik, a járda szintjén, vagyis védettek. Az épületek inkább kertvárosiasak, a magasabb házak is csak 3 emeletesek, nem is kell lift. Sok a játszótér, bár túl sok gyereket nem láttunk rajtuk – lehet, hogy rosszkor jártunk arra. Megejtettük a nagy bevásárlást is az útba eső Willy’s áruházban (ami a legolcsóbb), hogy Norvégiában még bolt környékére se kelljen menni az elkövetkezendő négy és fél nap során. Láttuk a város felnyitható hídját is működés közben, ami érdekes volt, a lányoknak különösen, hogy az úttestet függőlegesbe felemelik.

nyuló 750 km-t egy kis fjordon átkelő komp tarkította, amire a 2002-es kiadású útikönyv azt írta, hogy akár fél napot is lehet rá várni – igaz betű szerint ezt írta az 1989-es kiadású is. Másnap nagy út várt ránk, sok izgalommal – az ÉNY-ra iráHa ezt ki akartuk volna kerülni, akkor 350 km-t kellett volna még menni – hegyi terepen. És előtte még mi minden várt ránk! Hajnalban keltünk és negyed hétkor már gurultunk, a megszokott E6-os (Malmö-Oslo) úton. Az Oslo-fjord alatt alagúton mentünk át Drammen felé, s aztán folyóvölgyekben kapaszkodtunk felfelé. Az aznapi utakra jellemző, hogy a térkép 500 km-t “látványos út”-ként jelölt – ezek is mind elsőrangúak voltak. A 40-es út a Hardanger-felföldre vezetett fel, nem győztük csodálni a tájat – már amennyire nekem vezetés közben erre van módom -, gyönyörű zúgók, kisebb vízesések voltak a folyókon. A felföldi rész tele volt kanyarral és jelentősebb szintbeli eltérésekkel, vagyis “háromdimenziós” út volt. Előzni nem lehetett, alig volt egyenes az egész úton, kitérők nem voltak, így megállni sem lehetett akár 40-50 km-es hosszúságban többször is. Közben árboctemplomokat néztünk, letérve a főútról.

Először a Rollag nevű faluban álltunk meg, ahol a kevésbé díszes, vagyis egyenes oldalú fajta volt, belseje szépen kifestve – bár a népi barokk stílus nem a kedvencem. A következő Nore faluban volt, ide már nem mentünk be, azonos jellegű volt, mint az előbbi, viszont gyönyörű helyen állt, a folyó magaspartján. Ezt követően inkább nem mentünk még ilyen templomokat keresni, mert a könyv szerint ilyenek lettek volna azok is – és 60-120 NOK volt a belépő (1.800-4.000.-Ft) családi szinten. Az idővel is próbáltunk spórolni – kicsit féltem, hogy igaza lesz a könyvnek a fjordátkeléssel kapcsolatban – és egy-egy ilyen letérés a keskeny kis utakon akár egy órát is jelentett. Nem beszélve pl. a 2 méter széles hídról, amin a folyó felett kellett az egyik alkalommal átmenni – kettesben, óvatosan, szinte centizve mentem át.

Ezt követően a 7-es útra tértünk, amin a Vöringfoss-vízesésig mentünk. Ez jól ki volt táblázva, és jól ki is volt az egész találva. Kb. fél órát marad egy autó vagy busz, így viszonylag kis parkoló is elegendő, amiért pénzt kérnek persze – de ez elegendő a kilátóhely karbantartására is, bár nem viszik túlzásba. A lehető legkisebbet rondítottak bele a természetbe, ami azzal is jár, hogy nincs igazán jó rálátás a 135 m magas vízesésre – nem fér bele egy képbe az egész. De nem bánom, mert így sokkal természetesebb, mint ha minden “elénk lenne téve”. A tériszonyom is előjön az ilyen helyeken, elég ijesztő volt számomra némelyik pont -csak egyszerű csőkorlát volt. Jól lehetett látni a szemközti hegyekre, a sok kis fénylő pontot, ahonnan elindul a víz, aztán ahogy a hegyek szoknyáján erekbe gyűlik össze, s végül kisebb folyóvá duzzadva jön a vízesés felé. A fél óra valóban elég is, mert egy idő után unalmassá válik, bármilyen szép is.
Innen dugóhúzó alagút vezet le a katlanba, többször megfordultunk a tengelyünk körül, s mindezt erős lejtmenetben – 6-8%-os. Ahogy leér az ember, a meredély szépsége tárul elé – akár a 80 fokot is eléri a hegyek szöge, valóságos hegyomlások nyomai – nemcsak a kresz-táblák valódiak. Ha itt megindul a kő a hegyről, ott nincs esélye az autónak-autósnak. A folyó is zúg, az út is kanyarog – igaz, így volt ez már reggel óta. Aztán kiérünk az Eid-fjord partjára, a fjord végénél. Fenséges látvány – tiszta, kék víz, nagy hegyek, sok fa és kő, valamint nyugalom mindenfelé. Mi meg a körülményekhez képest robogunk a komphoz. Mert a 7-es út az Eid-fjordba vezet, és a túloldalt folytatódik. A kompra mi lettünk az utolsó felférők, de egyébként a fél óra várakozás sem lett volna gond, kicsit tovább csodáltuk volna ezt a természeti harmóniát. Így viszont gyorsan a fedélzetre mentünk, hogy a 2 km-es úton – ami nem hosszú – egy kicsit a klasszikus norvég turizmus szerinti képet lássuk (persze csökevényesen és szószerint fapados módon). A vízről csodálatosak lehetnek a fjordok hosszasan is, de nem nekem való lenne. Így viszont elkészíthetjük a vízről az egyik kedvenc képünket, ami akár képeslap is lehetne, de persze minden erre járó turista banalitása is – én akkor is szeretem. Aztán folytattuk utunkat, s egy újabb alagút után válaszúthoz érkeztünk – északra vagy délre kerüljük meg a hegyeket. Maradtunk a délre menő 7-es úton, ami utólag a nehezebb, de felejthetetlen szakasznak bizonyult. Vagy 50 km-en keresztül az egyik legnagyobb fjord, a Hardanger mellett kanyarogtunk. Néhol egysávos az út – persze ekkor jön szembe a busz, de ez is megoldódott. A fjordok menti úttal ilyen rövid távon nem lehetett betelni. Ha a nap is süt, akkor egyszerűen varázslatos. De megállni szinte sehol nem lehetett, így inkább a család ámuldozott, és a feleségem videózott. Ennyi szépség után megérkeztünk Haukelandba, a március végén telefonon lefoglalt szállásunkra. Nem biztos, hogy a tulaj emlékezett a megrendelésre – elvégre rég volt már -, de március és telefon együttes emlegetésére talán beugrott valami, legalábbis úgy mutatta. Szóval volt szállás, egy tipikus norvég faház alsó szintjének minden helyisége (ami máshol fészer, istálló, stb.) lakószobának volt kinevezve és egyszerű, kicsit ósdi bútorokkal berendezve. A kb. 15 emberre volt egy WC és egy zuhanyzó (viszont mindig volt elég meleg víz) és konyha – némi felszereléssel. De a tisztasággal nem volt különösebb gond, bár azért a földről nem lehetett volna enni. Mit is akarhatna az ember 9.600.-Ft/éjszaka/család összegért? Szóval a célnak kiválóan megfelelt, hisz mi ide aludni jöttünk, arra meg jó volt. Egyébként egy tó volt pár száz méterre, és innen 20 km-re Bergen.

Másnap reggel Bergent vettük célba, ahol a városba bemenetért nem kellett fizetni – szombat lévén -, de a parkolásért igen. A szűken vett óváros szélén sikerült megállnunk, így pár perc alatt az öböl végében voltunk. Elkészítettük a régi Hanza házakról a kötelező felvételt – ez a Bryggen, a Világörökség része. Végigmentünk a halpicon, nem estünk kísértésbe, főleg a nyerslazacos szendvicstől, de az egyéb norvég specialitásoktól, a pulóverektől, szőrméktől, prémektől sem. A Bryggen XVIII. század elejéről való faépületei valóban megkapóak, ezekben régen nem volt sem konyha, sem semmilyen tűzrakóhely – a tűzvédelem okán, mégis leégett sokszor. Az épületek a még korábbiakkal egyezőek. Egyébként a kb. 10 háznak befelé 80-100 m mélységben van folytatása, mint az udvarterek Kézdivásárhelyen. Úgy 10-15 méterenként egy-egy árufelhúzó csiga van, ami alatt a 2 szinten ajtók nyílnak a folyosókon kifelé, hogy az árukat be lehessen húzni a raktárakhoz. Most irodák, lakások vannak bennük, de az alapvető dolgokon nem változtathatnak.
Ezt követően az 1560-as években épült Rosenkrantz-toronyhoz és a várba mentünk, miután a város román stílusú templomáról kiderült, hogy szombaton nincsen nyitva – őrület! A torony két magas emeletes, de jelentős részben újjáépített, mint a vár maga is, mert 1944-ben igen komoly károkat szenvedett. Ide nem mentünk be, de a Hakon-termet megnéztük, főleg az alsó, eredeti része volt érdekes, a mai belső faszerkezetek, fedélszék ellenére is. Monumentális falak, erős alsó födémek, amik a felső, kb. 20 m magas királyi fogadótermet tartják. A terem maga egyszerű, de a méretei lenyűgözőek, kár, hogy nem eredetiek – ez a nyitott fedélszékre a leginkább igaz, amit a ’44-es támadás után az eredetivel egyezően építettek újjá.
Megnéztük a XII. századi indítású, de számtalanszor átépített Kereszt-templomot, ami ezzel együtt szép. Itt is a famunka és az orgona tetszett leginkább. Aztán a Dómba siettünk, hogy nehogy bezárják előttünk. A román indítású, de gótikus egyhajós bazilikát a reneszánsz korban bővítették egy hajóval – de nem akarták azt a látszatot kelteni, hogy eredeti, így igencsak elüt egymástól a két hajó, elég esetlen tulajdonképpen. A szentélye szép, de az egész nem tudott megfogni. Az óriási neogót orgonaszekrénye viszont tetszett. A könyvnek még mindig hitelt adtunk, bár fenntartásaink voltak, és egy ciszter kolostorrom keresésére indultunk. Na ott aztán semmit nem leltünk, ahol lennie kellett volna, de már csak nevetni tudtunk a dolgon, meg legalább egy szép régi városkaput gyalogosan is meg tudtunk nézni. Ennyi elég is volt a városból, többet vártunk tőle, a hírét nekünk nem igazolta vissza – lehet, hogy nem voltunk elég fogékonyak rá, no meg a bezárt templom sem tett jót neki. Kifelé menet a város szélén a fantofti árboctemplomot megkerestük, amit ide szállítottak az eredeti helyéről. 800 éves, gyönyörű épület, a díszes, fazsindelyes, körüljárós fajtából való – ilyen volt a skanzenben Oslóban is – de nem tudtunk bemenni egy esküvő miatt. Azért nagy élmény volt kívülről is. Itt van egy régi, kb. másfél méteres kőkereszt is.

Mentünk tovább délre, Fana faluba, ahol egy XIII. századi, román kori templomot néztünk. Ezt is azért néhányszor újítgatták, de nem rontották el. Nagyon részletesen nem tudtunk szétnézni, mert szombat lévén, itt is esküvő volt, és nem akartuk, hogy szegény pár még évtizedek múlva is az én piros rövidnadrágomat nézze a saját esküvői videóján. Tovább baktattunk délre, és a Lyse-kolostor romjait meg is találtuk – itt nem tévedett szerencsére a könyv. Ez a legrégebbi ciszter kolostor volt, amely kezdetben az angliai York városhoz tartozott. A legépebb részlete a kerengő árkádja kettős kis oszlopsorának 7 megmaradt íve, de számos egyéb részlet is megmaradt, pl. kősírok, a kivájt koponyahellyel. Nem mentünk aztán már sehova, pedig idővel jól álltunk, inkább a szállásra hajtottunk. A lányokkal én egy kétórás hegyi aszfalttúrára indultam, az első 70 percben folyamatosan felfelé vitt az út – az utolsó 15 perc ezen belül iszonyatosan meredeken, pár házhoz vezetett fel, szerpentines útvezetéssel. Közben szamócát szedtünk, videóztunk, fényképeztünk, különösen, amikor már elég fenn jártunk és csodálatos kilátások tárultak elénk – távolban egy (nem fehér vitorla – a la Katajev) fjord stb. Egy félig szétszerelt teherautó már olyan régen az útparton ácsorgott, hogy az alváza között 30 cm vastag törzsű fa nőtt meg – nesze neked környezetvédelem! Átmentünk néhány útlezáró és keréktisztító úttartozékon, ezeknél zárják le télen az utat, ha nem járható. Jó volt ez a mozgás mindannyiunknak, mert a következő nap megint az autóban telt el.

Ettől az úttól nagyon tartottunk, mert volt benne minden, ami itthon nem igazán, és az utunk jelentős részét kitevő 51-es számú, másodrendű útról rémeket írtak 2003-ban a Westel újságban. Az indulás után nem sokkal egy 25 km-es nyílegyenes alagút következett, amit a negyedeknél és a közepén egy-egy nagy terem bontott szakaszokra. Két fontos útvonal között a hegyet fúrták át vele, pár éve adták át a forgalomnak – rengeteget rövidült vele az út – így is maradt kb. 700 km erre a napra Trondheim alattig – ÉK-i irányba mentünk. Kiváló minőségű az alagútban az aszfalt is, 110-zel lehetett haladni és a kora reggeli forgalom kicsi volt, úgy 6 autóval találkoztunk a 25 km-en. Nem volt félelemérzet bennem, biztonságos hatása volt az egésznek. Aztán itt is volt egy dugóhúzó alagút, amiben lefelé 6-8%-os lejtón ötödik sebességben 100 fölé gyorsult az autó alapjáraton is, így be kellett fékezni, hogy ne húzzon át a szembe jövő sávba a centrifugális erő. Egy nagyon kis nyílású V alakú rész között – ami két folyóvölgyben vezetett utat jelent – volt egy átkötés is az 51-es útra, ami még épp rajta volt a térképen. Nem is gondoltuk, hogy ki lesz írva, de mégis ki volt. Belevágtunk. Egy hegyen vezetett át a keskeny út, néhol csak egy sávos volt, és gyönyörű kilátással végig. Ezzel kb. 30 km-t megspóroltunk. S jött az 51-es út. Az eleje emelkedős volt, ahogy nekiment a felföld szélének, de utána semmi nehézség. A felföldön itt hosszabb egyenesek voltak, simán lehetett előzni, megállási lehetőség is sok volt. Kb. 800-1000 m magasságban ment az út, alig volt növényzet, azonban kis tavak voltak sokfelé. A két felföldi napon rengeteg hófoltot láttunk, a legközelebbit az úttól 30 méterre, de jellemzően inkább többszáz méterre. Azért látszott, hogy igencsak fogyóban vannak a foltok, mert meleg idő volt odafenn is – míg a korábbi hetekben elég hideg idő volt arrafelé. Végül megállapíthattuk, hogy az a westeles cikk erősen túlzott, hiszen a korábbi út sokkal keményebb volt. Arról nem is beszélve, hogy pl. az Eger-Szilvásvárad út az 51-es útnál sokkal nehezebb.

Ezen a napon először egy Voss nevű helyen álltunk meg, ahol a XIII. század második felében épült gótikus templomot körbejártuk – kora reggel volt még, megcsodáltuk a tavat is, amely teljesen sima volt, és élesen tükröződött benne a környéke. Az úton továbbmenve jött a Tvinde-vízesés, amire kiváló rálátás nyílik az útról.
Megálltunk Borgund árboctemplománál, ami a díszes fajtából való – mint a fantofti és a goli az oslói skanzenben – de ez az eredeti helyén van, ott áll az 1230-es évektől kezdve. A családi jegy 3.200.-Ft, de megérte. Teljes körüljárós, gyönyörűen faragott, fazsindelyes templom, ami nincs körbeépítve, szinte archaikus az egész környezete is. Ma csak múzeum jelleggel működik, nem messze tőle egy modern fatemplom áll – hagyományos stílusú az is – inkább neogót hatású.

Minden gond nélkül megérkeztünk Soknedalba (családi nevén Zoknifalva), ahol egy remek camping várt minket, egy kis faház volt lefoglalva – 12.000.-Ft/éjszaka/család árért. Soknedal egy falu Trondheimtől délre 70 km-re, a camping a főút mellett volt, így még keresgélni sem kellett. A családokra tervezték az egészet, sok kis bicikli, roller volt, néhány állat ketrecben, valamint különböző korú gyermekeknek való játszótéri játékok. S a fő szám 7 db kör alakú ugróasztal – egyenként 3-4 méter átmérőjű. Ez nagy sikert aratott a mi gyermekeinknél is, sőt én is ugráltam egy negyed órát. A faház is jó volt, két emeletes ágy, kis kanapé, asztal, konyhasarok kávéfőzőgéppel, tányérokkal, fazekakkal, evőeszközzel. A ház előtt kis fedett résszel, ahol műanyag székek és asztal is volt – szóval remek kis hely. A házakban itt nincs víz, az csak a központi épületekben van. A külön épületben a zuhanynál a meleg vízért fizetni kellett, 3 perc 160.-Ft-ba került, de a csapnál is volt meleg víz – díj nélkül. Volt még – szintén a külön épületben – nagyobb konyha és mosógép is – de ezeket nem használtuk. A recepció mellett volt egy kis pizzéria, de itt is 3.000.-Ft felett volt a pizza. A camping jó félig volt, a faházak teljesen tele, és a két éjszaka között a lakók 2/3-a kicserélődött – óriási belső turizmusuk van, az utakon sok “csiga” van – lakókocsit vontató autó.

Trondheim, a valahai főváros, nagy élmény volt, a környékével együtt, bár több mindent nem láttunk a későbbi indulás miatt. A Nidaros dóm (Nidaros a város régi neve) egy temetés miatt zárva volt 4 órán keresztül – ami nagy szó, mert rengeteg turista látogatja. Óriási, gyönyörű, alapvetően európai, kő, román és normann gótikus stílusú templom – a legsötétebb, amiben jártam eddig. Gyakorlatilag a fél óra alatt, amíg bent voltunk, sem szokott hozzá a szemem. A fényképezőgép sem tudott vele nagyon mit kezdeni, mert mire begyűjtötte a képhez elegendő fényt, addigra már csak megrezzent – így nem lett eléggé éles a felvétel.Óriási tömeg vAmíg nem volt nyitva, az 1681-ben készült régi városi fa felvonóhídon keresztül a Kristiansen-erődbe mentünk fel. Egy XVIII. századi ágyútorony a legépebb része az épületeknek, de a olt. bástyái látványosak. Egyébként Fredrikstad erődjét is ugyanez a francia de Cicignon generális építette, mint ezt. Az itteni rakpart is régi jellegű, a hanza stílus felismerhető – XVIII. századi a régebbi része. Az érseki palota Skandinávia legrégebbi világi épülete – a könyv szerint, a XII. század második feléből. Most hozzáépített résszel együtt múzeum, az udvarán régi mesterségek napja volt – nyílhegyektől, ruhákig, mézbe forgatott sült egész almáig mindenféle szép és érdekes volt.

A következő megálló Trondheimtől északra, Hell helységben volt, kőkori, vagyis 5-6.000 éves sziklarajzot kerestünk meg – nagyon nehezen találtuk meg, mert gyakorlatilag nem volt kitáblázva, csak egy kis házilagos táblácska mutatta a ritkán járt ösvényt, amin oda lehetett találni a rajzhoz – kicsit féltem is, annyira gyengén volt jelölve, és elhagyatott volt. Kb. 12 m2 nagyságú a két szarvast ábrázoló rajz.

A következő Stjördalmasen város Vaernes részén levő templom volt, de ide is többszöri kísérletre találtunk, mert az itteni önkormányzatok óriási területen helyezkednek el. Az útról nem jelölték a “városrészeket”, így a “templom” jelzést követtük, de hiába. Onnan kb. 5 km-re volt ez a templom, aminek az eredeti nyitott fedélszéke lett volna a legnagyobb szám – azért a templom sem csúnya. Délután négyig volt nyitva, mi pont négykor ott voltunk, de már senkit sem találtunk ott.
Folytattuk az utat, és a legészakabbi pontunkra, Alstadhaugba mentünk. Itt egy 1250-ben épült román kori templomot jártunk körül, mert persze már nem volt nyitva. A temetőjében egy 50 m átmérőjű, 6 m magas viking halomsír van, 1.400 évesnek mondják – lenyűgözőek a méretei. Az itteni tájról mint tipikus norvégról lehetett beszélni, gabona, tanya, fjord (Trondheim-fjord) és hegyek – szóval minden volt.
Visszafelé még Steinviksholm várromját néztük meg – szintén csak kívülről. Ide jócskán le kellett menni az útról, a tenger partján egy szirtre épült az egyébként elég szépen helyreállított várrom – kár, hogy nem láthattuk belülről. A remek háttér előtt nyári operaelőadások mennek, épp a színpadot építették.

A következő nap közel 800 km várt ránk, amint egy 100-150 km-es “hegyihajrá” után lefelé csorogtunk Stockholm irányába – szinte végig folyóvölgyben, az út 2/3-a svéd területen ment. Hajnali indulás után elérkeztünk Röros városába, amelynek felhagyott bányája, pontosabban a bányaépületek, a kolóniával és az óvárossal, valamint a barokk bányász-templommal a Világörökség része. 333 évig folyt itt rézbányászat, 1977-ben hagytak fel vele végleg. Mivel mi fél 9-előtt már megérkeztünk, így teljesen kihalt volt a városka. A XVII-XVIII. századi faházak, a volt bányaépületek, a meddőhányó tetejére épített házikók – hogy ne mondjam némelyikre, viskó – nagyon tetszett, pedig előre nem gondoltam volna, hogy ilyen jó benyomást tesz rám. Sajátos hangulata van, a templomnak is az lett volna az óriási, díszes zászlóival, ha nyitva van. 9 után kezdett éledezni a városka, ekkor jött az újságkihordó, kezdték söpörgetni a követ a főutcán, és a többi apró jel is az éledést mutatta. De így legalább senkit sem kellett kerülgetnünk.
Innen már ki volt írva a 300 km-re levő másik nagy régi skandináv (svéd) rézbánya helye – Falun. Talán még emlékeztek a nevére a régi, világvevő rádió középhullámú adóinak felsorolásában – a kereső mögött. Tulajdonképpen indulás óta jól lehetett haladni, de innentől kezdve már csak egy kis rész volt felfelé, majd többszáz km-en keresztül lefelé ment az út. Hihetetlen táj ez a svéd tóvidék, az út kisebb-nagyobb tavak között megy, a föld inkább sziklás, asztalnyi-szekrénynyi méretű kövekkel mindenütt, és közte kicsi fák és fűfélék – no meg ezek között is kicsillámlott a víz. Az út kiváló volt, a fentebbi részeken váltott irányokban 1+2 sávos, és jelzik, hogy x méter után két sávod lesz, aztán a kezdeténél, hogy mennyi lesz a 2 sávos rész hossza, a vége előtt pedig kiírják, hogy 400 m-re vége lesz a szakasznak – vagyis gyorsan előz még egyet az ember, ha van ereje még a kocsinak. Ezek az apró dolgok – az 1+2 sávon kívül – sokkal ritmusosabbá teszik a haladást, az egy sávos részen az ember utoléri az előtte menőt, aztán a 2 sávos részen hajrá. Svédországban 90 km/óra a megengedett sebesség, vagyis 100-110-zel mentem, mint itthon is, csak ott sokkal szélesebb és jobb úton, vagyis sokkal biztonságosabban. Ezen az útvonalon alig volt sebességellenőrző automata, no meg forgalom is csak a délebbi részen – vagyis az út bő felén autót is alig láttunk. Ennek megfelelően már akár 4 órára is Stockholmba érhettünk volna, de későbbre volt leegyeztetve a házigazdánkkal a találkozás.
Még aznap este megvettük a következő két napra a Stockholm kártyát egy szállodában, ahol meg lehetett venni, és persze bankkártyával fizettünk. Ez a kártya is a sok múzeumon kívül parkolókártyát és helyi közlekedési lehetőséget is jelent – sőt benne van még két, 3/4 órás sziget körüli kishajós kirándulás! Így két napra letehettem az autót – amit nem is bántam -, és nem kellett semmivel törődni – csak menni, menni és menni. A kártyáról már itthon tudtam mindent, listám volt kinyomtatva az internetről, hogy hova lehet bemenni vele (tulajdonképpen csak a Királyi Palota melletti Székesegyház – koronázó templom – hiányzott a sorból), hogy hol lehet megvenni, mennyibe kerül, mi van még benne. Itt van felnőtt és gyermekkártya, 1, 2, és 3 napos.

Az első napon az óvárost akartuk megnézni, így a Gamla Stan megállóig mentünk a metróval, ahonnan kijőve a térképet “beélesítettük”, hogy lehetőség szerint célirányosan tudjunk haladni. A Német templom sajnos csak délben nyitott volna ki, ami nekünk teljesen kezelhetetlen időpont volt. Pedig az 1565-ben épült barokk evangélikus templom egységes berendezésű, egy tűzvész utáni helyreállításkor pedig a régi részeket rekonstruálták. A kikötősorra mentünk le, oda ahol 15 éve is megközelítettük a Királyi Palotát. Egy vegyes meghajtású nagy hajó épp ekkor fordult be a kikötőbe, kicsit bámészkodtunk, amíg be nem állt. 5 árboca van, ezek sokkal takarékosabbá teszik az üzemeltetését – és még környezetbarát is. Persze hajócsavarral megy általában, de ez akkor is előremutató – és érdekes is. Visszakanyarodtunk a Stortorgetre, vagyis a főtérre, amely az egyik legrégebbi tér Stockholmban. A legrégebbi középkori lakóépületek is itt vannak – két keskeny, színes, több emeletes épület. A Székesegyházban folytattuk a sétát, ahová nem volt érvényes a kártya, így csak én mentem be, de vittem magammal a gépeket. Kívülről ronda barokk, de belülről gyönyörű gótikus, és a berendezése is igen emlékezetes. Egy kb. 5 méter magas Szent György és a sárkány faszobor, amit 1489-ben – igen, ilyen régen – készítettek. Fantasztikus, és a sárkány akár a mai szörnyű rajzfilmek hőse is lehetne.

A Királyi Palotánál épp őrségváltás volt, ami nem túl nagy szám, túlzottan operettes, de a turisták mindenütt szeretik az ilyet. A palotának nagyobb részét végigjártuk – már ami nyitva volt. A lakosztályok, a kitüntetések érdekesek voltak, de ütemesen lehetett haladni. Most is mellbevágó élmény volt a trezor, vagyis a földtalapzatba, vagyis szikilába vájt kincstár, ahol a királyok uralkodói ékszerei vannak – koronák, kardok, palástok. Engem maga a hely is megfogott újra, a fél méter vastag ajtó, és a 80-100 cm vastag sziklafal.

A palota mellől jó kilátás nyílik a Parlament épületére, amely mögött félkör alakú új épület is van – köztük sétánnyal. A Királyi Opera is közel van, de mi most nem arra indultunk tovább.
A palotától a Riddarholmenre mentünk (Lovagok szigete), ahol a városalapító Birger Jarl szobra a Riddarholm-templom mellet illetve királyi palotaként is használatos volt Wrangel-palota előtt található. A Riddarholm-templom XIII. századi gótikus templom, eredetileg ferences kolostortemplom volt. A XIX. század eleje óta a királyok temetkezési helye is, így több sírkápolna is – a különböző királyi házak nagy halottaival van tele. A Serafimer Lovagrend tagjainak címerei is itt vannak – ez inkább politikai dolog, hisz tagjai közé olyanokat is felvettek, mint pl. Csang Kai Sek, Ceausescu, Tito. A földön mindenütt a régi sírkőfedlapokon járunk – nem is tesz jót nekik, a 15 év alatt is érzékelhetően koptak. A tornyára egy igen kecses vasszerkezetet tettek, ami áttört csipkés mintázatú – nekem kedvencem. Lesétáltunk újra a mindenütt jelen levő vízhez – itt is volt egy magyar csoport -, majd egy XVI. századi kerektorony mellett sétáltunk el a Városházához vezető hídhoz.

Gyaloghídon mentünk a Kungsholmenre, aminek a sarkán áll a csupa tégla Városháza. 1911-től 1923-ig építették, egy Ragnar Östberg nevű építész tervezte – róla nevezték el az épület melletti egyik teret. Először a 116 méter magas torony, amelynek belső feljárója remekül lett megoldva. Nem a szokásos “lépcső mindhalálig”, hanem csak az alsó negyed volt hagyományos. Ezt követően a körkörös felfelé menetet ritmusosan váltogatta 3-3 lépcsőfok illetve enyhén emelkedő út. A folyosón sok keskeny, mélyedésben levő ablak volt, ami a fényen kívül a szembe jövők elengedésére is kiválóan alkalmas. Van egy alsó kilátó terasz is, bár onnan nincs érdemleges kilátás. Belül egy terem van még, ahol az épület igen gazdag szobor-díszítése közül néhánynak a másolata, makettje van. A tetején kétszintű kilátó található, a felső párkányon bronzból, az abban az irányban levő jelentősebb műemlékek dombor-kontúrjaival. A kilátás valóban pazar, képeslapokat kiválóan lehet készíteni az innen felvett képekből. Épp jókor értünk le a toronyból, úgy 3 perc múlva indult az épületbe a vezetés – mert csak vezetéssel lehet végigjárni a termeket, de így sem láthattunk-hallhattunk mindent. Nagyon kíváncsi lettem volna a belső, fedett udvar felső párkányszerű erkélyén takarásban hosszan elhelyezett orgona hangzására. Ilyen különös helyen még nem láttam orgonát. A terem akusztikája is érdekelt volna. Az egyik folyosószerű terem Eugen herceg freskóival van díszítve – Stockholmi látképek -, aki korának híres művésze volt. Az Aranyterem a legismertebb, különös látvány, bár nekem a mozaikok egy része nem tetszett – egyébként itt vannak a “Nobel-csont” utáni díszvacsorák. Remek építészeti ötletek vannak sokfelé, és a berendezés is különleges. Egy picike szobrokkal díszített nagy szekrény ezek közül a kedvencem – a szobrok a híres svédekről készültek: Birger jarltól Greta Garboig. Nekem ennyire modern épület még nem tetszett, tulajdonképpen meg is lepődtem, milyen látványos, érdekes és egységes hatású az egyébként sokféle építészeti stílust ötvöző alkotás. Kifejezetten érezhető, hogy turistákra is számítva alakították belsejét, a funkcionális elrendezés mellett.

Mire végeztünk a Városházával, lassan közeledett a Stockholm kártyában benne levő egyik kishajókörnek az indulási ideje. Az első nap a Kungsholmen sziget körüli körre váltottunk belépőt – csak be kellett mutatni a Stockholm kártyát és adtak – ha idejében ment az ember. A háromnegyedórás vízibuszozás jót tett az elfáradt lábainknak, maga a látvány nem volt valami érdekes – ez az útvonalon múlt. Maga a jó időben való hajókázás egy rövid ideig élmény, hamarosan azonban a látnivaló hiánya miatt unalmassá válik. Mire ezt a fokozatot elértük, már vége is volt a körnek. A Klára-templomot kis kerülővel találtuk meg, ez egy szép újjáépített gótikus templom – eredetileg XVI. századi volt, és a XVII. század közepén építették újjá egy tűzvész után. Ezt követően az elcsigázott kis csapatunk a sétálóutcán (Drottninggatan) az Üvegobeliszk előtti nagy aluljáróban Burger King menüt kapott jutalmul, majd ettől erőre kapva még egy hosszút mentünk a sétáló rész végéig. Itt rengeteg üzlet és étterem-söröző volt a választék – főleg ruházati és ajándékbolttal volt tele. Egy helyen a banánnak 5 SEK/db volt az ára (150.-Ft), pedig kicsi banánok voltak! Végül hazametróztunk.

Másnap reggel metróztunk egyet – a metrónak ezen a szakaszán érdekes, archaizáló és modern elemeket vegyítő stílusú állomás volt -, már ez is valóban élményt nyújtó. Először elintéztük a jegyet a legkorábbi hajókörre – a Djurgarden-sziget körülire. Ez még egészen korán volt, de erről a hajóállomásról nagyobbacska hajók is indulnak, és sok járat, így a pénztár az ő fogalmaik szerint korán is nyitva volt – ? 9-kor.
Az indulásig még volt időnk arra, hogy a Nemzeti Múzeum előtt elsétáljunk a Kastély-szigetre. A Nemzeti Múzeumban festészeti kiállítás volt, ezzel nem fárasztottuk magunkat és a gyerekeket. Ellenben a gyalogos fahídnak nagy sikere volt – a közepén arany színezésű koronával. A korláton gyönyörű nagy pókhálók is voltak – ezt is hosszan nézegették a lányok, a korláton álló sirállyal együtt. A Kastély-szigethez először a Skeppsholmenen keresztül kellett menni. Ez a sziget a tengeri flotta főhadiszállása volt, mára már csak egy-két régebbi épület emlékeztet erre, és az Af Chapman nevű, 1877-ben épített vitorláshajó, ami 1949-től ifjúsági szállóként funkcionál. Kellemes kis sziget, egy-két szép épület is van rajta, no meg néhány kisebb múzeum, mint pl. a Modern Művészeteké. A parkjában modern, harsány óriás-térplasztikák állnak, de szerintünk inkább rondák – kicsit a párizsi Pompidou Központ mellettiekre emlékeztetnek – csak azokban valamivel több ötlet van. A Kastély-sziget egy picike sziget, amin egy romantikus XIX. századi kastély áll. Tulajdonképpen mindkét helyről szép kilátás nyílik az öböl többi részére, van ahonnan az Óvárosra lehet rácsodálkozni. A hajókázás ezúttal érdekesebb útvonalon történt, mert a Djurgarden sziget korábban királyi vadaskert volt, és egy része ma is természetvédelmi terület. Több múzeum is van rajta, egy részük a vízről is jól látható. Több kastély, palota is volt ezen az útvonalon, így a sorrend is jó volt – fordítva nagyon untuk volna a második hajókázást.

Ezt követően megkezdtük a nagy múzeumi menetelést. Elsőként a Történeti Múzeumot vettük célba – az odáig vezető séta nagy része vízparton haladt, legalább észrevétlenül is szívtuk magunkba a stockholmi hangulatot. Maga a múzeum közepes méretű, 6-8 nagy terme van – azok azonban valóban jelentősek és érdekesek is. Először a pinceszinten levő kincstárat néztük meg. Itt jó lett volna filmezni mindent, de nem lehetett. 6-8 cm átmérőjű díszes viking aranykorongok, egyéb díszek, elől 10 cm szélességű, többsoros sodrott jellegű, hátrafelé keskenyedő nyakperecek, viking sisakok, láncok és persze gyűrűk voltak, sötétvörös borítású tárlókban, amelyen nagyon jól érvényesült az arany sárga színe. A következő terem egy gyerekeknek készített, labirintus jellegű középkori terem. Ez sokkal harsányabb díszítésű volt, mint amit egy múzeumtól megszoktunk, sokkal több rekonstrukciós tárgy volt, amihez akár hozzá is lehetett nyúlni. Szinte életképeket alakítottak ki, hogy még izgalmasabb legyen, és jobban megfogja a gyerekeket. Persze kardok és más fegyverek is voltak, de díszes ruhák is. Aztán jöttek a felnőtt termek – olyan jelentős tárgyak voltak, amiket a középkorról szóló könyvekben a skandináv anyagnál lát az ember – pl. XI. századi díszes ajtajú, ferde tetejű szekrény. Természetesen az egyházi dolgok – pásztorbotok, kelyhek, szentségtartók, keresztelő-medencék, miseruhák, stb. szépen sorban, gótikus faszobrok, észak-német szárnyasoltárok. Aztán a barokk teremben szószékek, orgona is volt – egy még korábbi hangszer is ki volt állítva, amin kb. másfél oktávnyi billentyűt és igen kezdetleges felépítést lehetett látni. A viking teremben egy viking uralkodó és orosz felesége története köré volt felépítve az időszaki kiállítás. Érdekes volt, de ekkor már elég sok viking emléket láttunk, így csak a használati tárgyak és a sisakok jelentettek igazán kuriózumot.

Innen átsétáltunk a Djurgarden-szigetre, az Északi Múzeumba. Ez az épület tipikusan kiállítási csarnok, egyébként szép, eklektikus épület, kívülről sokkal szebb. Itt svéd néprajzi anyagra számítottunk, az útikönyv alapján, azonban ilyen kevés volt. Bár nem volt rossz, de azért nem nagyon érdekelt egy divattörténeti szakasz, vagy a cipők változása az utóbbi évtizedek során.

A Vasa Múzeum következett, amire nagyon fentem a fogamat. Ezt az épületet kifejezetten az első, protokoll útján a parttól pár km-re 1628-ban elsüllyedt, és 1956-ban megtalált hadihajónak építették – hogy minél teljesebben megmutathassák a látogatóknak. A háromárbocos hajó 62 m hosszú és 11,7 m széles, a fővitorla 52 m magas – de maga a hajótest is 15-20 m magas. Közel 700 szobor díszíti, ami hihetetlenül nagy szám. Ezek mai szemmel rikítóan színesek voltak, egyet-egyet ki is festettek az eredeti színekkel, hogy láthassuk a különbséget, és fogalmat alkothassunk a valóságos kinézetéről. A hajó fara gyakorlatilag egy nagy szoborcsoport (melynek fő eleme a királyi címer), több emelet magasságban – ennek kicsinyített tejfehér mását a falon elhelyezték, amit időnként a megfelelő színekkel világítanak meg – projektorral – igazából ez adja vissza ezt a színes kavalkádot. Az ágyúnyílások ablakain kb. 40 cm magasságú oroszlánfej van, ami szintén színes volt. A folyosókon és termekben sok kisebb dolog is ki van állítva, ruházatok, felszerelési tárgyak, ágyúk, stb., sőt még az egyik falon egy 30-50 m2-es eredeti vitorladarab – természetesen üveg mögött. Az egész épületben nagy a pára és kevés a fény – hogy megóvják a hajót. A várakozásnak megfelelően óriási élmény volt, a gyerekeknek is tetszett.

Innen aztán már busszal mentünk a két megállóra levő Skanzenbe – ez a világ legrégebbi skanzenje. A gyerekek leginkább az Aquarium részt várták, ami a skanzenen belül egy külön rész, nem erre az égövre jellemző állatokkal – külön kell fizetni is, de ide is érvényes volt a kártya. Nagy sikere volt, hogy egy kisméretű majmos ketrecen keresztül vezetett az út, vagyis egy időre mi is a ketrecbe kerültünk, és pár centire voltak tőlünk a kicsi majmok. A páviánoknál is hosszasabban időztünk, sokan voltak, és volt párhetes kicsi is. Persze a többi látványos tengeri állat is tetszett, a színes halak, csikóhal, no meg a hüllők, pókok. Ez a rész nem nagy, így maradt még vánszorogni egy kis erő az óriási területen levő skanzenben. Ez nem a klasszikus skanzen már, hanem vegyesen van felépítve egy, az égövnek megfelelő állatkerttel – vagyis a házcsoportok közé vannak telepítve az állatok – a fókától kezdve a rókán, medvén át a rénszarvasig. Nagy sikerük volt. Így aztán végül csak bejártuk az egész területet, pedig eredetileg csak egy részét akartuk – de jól bírta a kis csapat. Az épületek szépek és érdekesek voltak, nagyon részletesen azért nem merültünk bele – egy magyar pár beszélte, hogy már hat órája ott voltak – hja, ha fiatal és gyerek nélkül van az ember! A templomban minden délután hatkor hagyományos istentisztelet van, az elejébe belehallgattam – hamar kijöttem, úgysem értettem.

Másnap reggel Uppsalába vettük az irányt (70 km északra Stockholmtól), a síkságon már messziről látni lehetett a dombon épült és nagyon magas kettős tornyú dómot. Az első feladat a parkoló megtalálása volt, ami kisebb akciók – pl. 100 m szemben a forgalommal – után csak sikerült – 25 SEK/óra lett volna, de itt is volt turista kártya, ami felnőttenként 100 SEK – és egy felnőttel 2 gyermek mehet be a múzeumokba + szabad parkolás! Mint ebből is látható, megéri. A dóm a XIII-XV. században épült monumentális méretű, három hajós, kereszthajós, gótikus téglatemplom. A XVII. századig a svédek koronázó temploma is volt, van, aki itt van eltemetve. Nagyon tetszett, felemelő érzés volt falai között sétálgatni. Mire a többi dolgot is megnéztük a városban, a toronyban levő kiállítás is kinyitott, amit érdemes volt kiböjtölni. Itt van Margit királynő több mint 600 éves ruhája, XIII. századi miseruha, királyi halotti kardok, koronák. A dóm körül rúnaírásos sírkövek – továbbiak még az Egyetem előtti parkban is találhatók. A Gustavianum az egyetem legrégebbi épülete, a dóm előtt van, Gustav Adolf adományozta az épületet 1623-ban. A kupolája alatt boncterem van, meredeken emelkedő padsorokkal, hasonlóan, mint Bolognában – sajnos nem tudtunk bemenni.

A dómtól 100 méterre található a Szentháromság-templom, ami kicsiben és egyszerűben ugyanolyan, mint a dóm nagyban és gazdagban. Ez is a XIII-XV. században épült, háromhajós, kereszthajós, de emberközelibb. Két világot választ el a száz méter, de mégis összetartoznak. Továbbsétálva elértünk a Vasa Gusztáv által a XVI. század közepén építtetett kastélyhoz, amit azóta többször átépítettek – részben tűzvész miatt. Nem a legkedvesebb épületem, bár vannak jó részei – tulajdonképpen egy nagy L betű, a hosszabb egyenes végén két kerek toronnyal. Van ugyan még két régebbi feltárt bástyája, az egyik kifejezetten tetszetős rom. Természetesen itt is vannak ágyú-másolatok, ami azért mindig jót tesz a látványosságnak. Visszafelé mentünk be az Egyetemi Könyvtárba és megnéztük az Ezüst Bibliát. Ez egy gót nyelven írt biblia a IV. századból (egyesek szerint a VI. századból), amelynek a neve a régebbi ezüst kötéséről van, de a tinta is ezüst illetve arany tartalmú, amivel írták. Másik híressége egy XVI. századi Skandináviát ábrázoló térkép, és több ősnyomtatvány – szóval egy szép könyvtár-múzeum szoba – kicsi és befogadható.
Megkerestük a Gamla Uppsalát, vagyis a régi városmagot. Ez a mostani városmagtól kb. 5 km-re van északra. Itt van egy csomó viking halomsír – az V. és VI. századból -, a román kori dóm (de nem nagy) és egy picike, de látványos múzeum. Itt makettek, térképek és több, itt talált lelet látható, különösen a sisakok és kardmarkolatok tetszettek.

Befejezve a nézelődést az autó vette át a fő szerepet, “hazameneteltünk” Vanersborgba, másnap reggel összepakoltunk, és elindultunk most már valóban hazafelé.

Még Helsingborgban megálltunk. A vár gyakorlatilag egyetlen középkori (XIV. századi) torony – persze fel volt állványozva és műanyag volt körülötte, vagyis szinte semmit nem lehetett belőle látni. Viszont szép kilátás volt a kikötőre a torony előtti teraszról. Szemben van a dán parton Helsingör – Hamlet vára, amit a párás időben egy icipicit lehetett csak látni – inkább a gépek nagyították fel láthatóvá. A Mária-templom viszont gyönyörű gótikus téglatemplom – ide esküvők közötti pár perces szünetben csak én mentem be. XII-XV. században épült, ennek megfelelően egyes részei egyszerűbbek, más részei díszesebbek. Itt volt orgonista kb. egy évig Buxtehude, ezért a főhajó és mellékhajó között épített új, de barokk kis orgonán az ő itteni működéséről megemlékeznek. A homlokzata tipikus Hanza jellegű, lépcsős. Szárnyasoltára és szószéke is régi, komoly munka.

Folytattuk délnek az utat a sztrádán – volt még kb. 300 km-ünk. Az utolsó kinézett megálló Svédország délnyugati csücskén egy félszigeten ikerfalu – Falsterbo és Skanör. Mindkét helyen XII-XV. századi templom várt minket – amiket nem kis keresgélés után meg is találtunk – de a várat már nem. Ez a félsziget egyébként fele részben természetvédelmi terület, a déli fele viszont üdülőfalu, sok stranddal. A templomok szépek voltak, bár az egyiket csak kívülről láthattuk, pedig pár perccel korábban érhetett véget egy esküvő – a másik helyen viszont két szertartás között be tudtunk jutni. Fehér külsejű, lépcsős homlokzatú gótikus templomok voltak.

Trelleborg felé jelentős részben tengerparton vezetett egy szép út. A városban a viking vár-rekonstrukciót megnéztük – ha már volt még időnk – ami egy kör negyedét jelentette – földsánccal és gerendaborítással. A kapurendszert is megépítették – azt nem tudom, hogy valóban volt-e itt valaha vár, de ilyen nevű viking vár volt – de az Dániában van. A közelben találtunk egy gótikus templomot, ami túlzottan neogótnak látszott, de másikat nem találtunk a városban, így ez lehetett, ami a XIII. században kezdődött.

Már csak az éjszakai kompolás és a Rostock-Szolnok út maradt hátra, amit estig sikerült teljesíteni.

Itt a vége, fuss el véle.

Denke Gergely

Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>

 

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés