Győrffy Árpád: Champagne, Párizs – Franciaország – 2001

Győrffy Árpád: Adventkor Franciaországban – 1. rész- Champagne – 2001

2001 decemberében a Francia Idegenforgalmi Hivatal (a Maison de la France) vendégeként jártam Franciaországban. Az út első állomása az ország egyik legérdekesebb vidéke, a Champagne régió volt.
A négy megyét magába foglaló, 1,3 milliós lakosú térséget az Aube és a Marne megyében készülő pezsgőkről – a Champagne-ról – ismerjük legjobban. Igaz, ma is vitatják, hogy valóban a hautvillersi szerzetes, pincemester, Dom Perignon volt-e az első pezsgőkészítő, de abban általában még az angol pezsgőlogusok is egyetértenek, hogy a pezsgővé vált bor biztosan erről a vidékről származott.
Most azonban egy új lappal bővül a champagne története. Mint mindenről, erről is kiderítettük, hogy nem jöhetett volna létre a magyarok nélkül. (a részleteket itt olvashatjátok)

A champagne-i tájat többnyire szelíd dombok tagolják. Amennyire autóból illetve vonatból megfigyelhettem, lépten-nyomon öreg kastélyokat, várakat, templomokat, kolostorokat látni mindenütt. Nyáron igazán kellemes vidék lehet a biciklizéshez.
Más vidékek történetét ismerve különleges csoda, hogy rengeteg műemlék máig megmaradt, hisz a német határon lévő régióban számtalan csata dúlt az elmúlt századokban. A nagy francia forradalom önkéntes serege például az itt található Valmynál aratta első nagy győzelmét a poroszok ellen 1792-ben. Hetvennyolc évvel később ellenkező eredménnyel végződött a visszavágó, amikor Sedannál III. Napóleon csapatait kerítették be a poroszok, és Párizsig meg sem álltak. Sedan ma is a hadtörténet egyik különleges bemutatóhelye. A 11. századtól folyamatosan fejlesztett erődje a 20. század első felére Európa legnagyobb várává vált a 7 szinten elhelyezkedő 35 ezer négyzetméteres területével. (Sajnos nekünk erre most nem volt időnk. Talán majd legközelebb.)
A régiót több fontos hajózási útvonalként szolgáló folyó, csatorna szeli át, köztük a Szajna, Aisne és a két megyének nevet adó Aube és a Marne. Ezeket további csatornák kötik össze, újabb városokat a hajózásba kapcsolva. Akár több hétig is lehet utazni, élni a 2-8 ágyas lakóhajókon. Itt van a negyed százada épített Lac du Der-Chantecoq víztározó, amely 4800 hektáros területével a legnagyobb a maga nemében Európában.
A megye gazdasági központja a 200 ezer lakosú Reims, amely 1179-től királyi koronázó város. Már a Római Birodalom idején fontos hely volt. Ezt bizonyítja a városfal restaurálásakor felfedezett diadalív maradványa. Ma a 12. legnagyobb település az országban. Itt van a francia uralkodók koronázási temploma, a reimsi Notre Dame katedrális.
Az első világháború alatt a város 14 ezer házából csak 60 maradt lakható állapotban az idegenvezetőnk szerint. Úgy fogalmazott, hogy lebombázták a várost. Gondolom, ez ágyúval – vagy esetleg léghajóval? – történt. (Ha valaki bővebbet tud róla, örömmel olvasnám.) Ugyancsak az I. világháború alatt kigyulladt a templom előtti állványzat. A nagy tűzben sok szobor, dombormű tönkrement. A díszítések színén, vonalain ma is látszik. A szobrokat restaurálták, de sok helyre csak másolatokat raktak vissza – bent a templomban is -, az eredetieket múzeumban őrzik.
A romokat több évtized alatt állították helyre. Főként Amerikából kaptak jelentős anyagi támogatást. A Notre Dame tetejének 40 éven át tartó felújítását például Rockefeller finanszírozta. Persze a munkát soha sem fejezik be egy ekkora épületen. A bejárat most is fel volt állványozva. A tornyok csúcsa eredetileg sem épült meg, bár tervezték. Ahogy sok más gótikus templomnál, itt is elfogyott a pénz, mire a magasba értek.
A templom hossza 138 méter, a főhajó 38 méter magas, 12,5 méter széles – akárcsak a bejárat felett lévő rózsabalak. A temlom belseje viszonylag puritán, a nálunk megszokott barokk berendezést nem engedték be. Itt és más templomokban is nyugodtan fényképezhettünk.
A tavaly nyári manzi látogatásunk után ismét találkoztunk Marc Chagall üvegablakaival. Itt a Notre Dame katedrális szentélye mögött lévő ablakokat tervezte. Az eredetieket nem csak a háború pusztította, valamikor korábban a helyi papság verette ki őket, mert a sötét színes üvegek miatt túl drágának találták a gyertyavilágítást. (Ott hallottuk.)

Ma a katedrális a hasonló korú és ugyancsak gótikus Saint Reims templommal és a hozzátartozó egykori bencés kolostorral együtt a világörökség része. A városban a háborús pusztításokat követő felújítások miatt viszonylag kevés az igazán eredeti épület, nagyon soknál csak a kirakatot – a homlokzatot – állították vissza az eredeti formában. Ennek ellenére nagyon szép város, szívesen ajánlom mindenkinek.
A templomokon, az I. világháborús és az autó múzeumon kívül a pezsgőgyárak és azok pincéi teszik igazán különlegesség a Reimset. Összesen mintegy 200 kilométer hosszú hálózatot alkotnak a város alatt.

A pezsgőgyárak a város közepén illetve egy külön városrészben találhatók. Alattuk hatalmas pincerendszer van, amelyet még a rómaiak kezdtek kivájni, hogy a krétás mészkövet az építkezésekhez a felszínre hozzák.A csonka háromszög alakú alagutakat később kezdték bortárolásra, illetve még később pezsgőgyártásra használni.
A legrégebbi gyárat 1729-ben alapították. A Pommery három okból is különleges. Az épület maga egy angol stílusú kastélyként lett megépítve 1836-ban. Mellette – a város közepén egy kis dombon – van egy szőlőtábla, alatta pedig 18 kilométeres pincerendszer. Persze ez inkább már csak látványosság.
Ott jártunkkor éppen adventi kirakodóvásár volt az egyik széles sétálóutcában. Ahogy később Párizsban, itt is nagyon különbözött az általam ismert itthoni vásároktól. Az itt szokatlan, mínusz 2-3 fokos hideg ellenére késő éjszakáig ezrek sétálnak a belvárosok legforgalmasabb utcáin, terein kialakított karácsonyi vásárok házikói között is. A bódék ugyanolyanok mint nálunk, de a tartalmuk egészen más. Reimsben, vagy Párizsban a télikabátot, nadrágot, cipőt az üzletekben, a drága Lafayette, vagy az olcsó Tati áruházakban keresik. A karácsonyi vásáron használati tárgyként legfeljebb gyertyákat, illatosító füstölőket, mikulássapkákat, álarcokat, üvegből, fémből, cserépből és növényekből készített dísztárgyakat kínálnak. Sült kolbász illata helyett inkább a fahéj, a vanília, a puncs illata tölti meg a levegőt. Szendvics, hotdog vagy hamburger itt csak elvétve látható. A bódékban wine chaud-t (vajnsót:))- azaz forralt bort -, meleg fánkot, a tűzhelyről éppen levett palacsintát, sültgesztenyét, forró kakaóban forgatott földimogyorót kínálgatnak mindenütt. No, meg az is alapvető különbség, hogy a vásározók többnyire kedvesek, jó kedvűek. (Nem győzöm hangsúlyozni, hogy turistaként láttam ilyennek a világot. A pozitív szemléletemet valószínűleg befolyásolták a közben elfogyasztott pezsgők és forraltborok.)
Reimsben találkoztam először az első igazán jellegzetes francia éttermekkel. (A mi fogalmaink szerint valahol a kávéház, cukrászda és az étterem között lennének.)

A kicsi, szögletes asztalokról azt hinné az ember, hogy csak két tortaszelet fér el rajtuk. A gyakorlatban négy ember megebédel róluk – hogy kényelmesen, az persze kicsit túlzás lenne. Azt hihetnénk, hogy a hellyel akarnak takarékoskodni, de ha a süppedős székekre, vastagon kipárnázott padokra gondolok, akkor a feltételezés nem igazán állja meg a helyét. Különleges az éttermek többi berendezése is. A falra, plafonra szerelt tükrök kibővítik a szűk belső tereket. A fotók, festmények, szobrok és más apró csecsebecsék pedig egészen olyanná varázsolják, mintha a tulaj otthoni nappalijában, vagy hálójában lennénk. A korok, művészeti irányzatok és ízlések hatalmas keveredése mindenütt. Ja, és persze enni, inni is lehet.
Rengeteg hal és más tengeri herkenytű hidegen, melegen, salátaként, köret mellett, sok zöldség, bárány és marha. Az italok között elsősorban a pezsgőket és a borokat részesítettük előnybe, persze volt más is. Bocs, az édességeket majdnem kihagyta. Talán a franciakrémes és a franciasaláta kivételével mindent lehet kapni. :))

A kirándulásunk másik hosszabb állomása Troyes, a pezsgősdugót formázó város volt.

Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy a Champagne-vidék egyik különleges ékköve a Szajna-partjára épített 61 ezer lakoksú város, Aube megye központja.
Különös játéka a sorsnak – vagy egy 20. századi marketing szakembernek -, hogy az óvárost határoló főutcák, a félkörívet leíró Szajnával és a kanyarulat két szélső pontját összekötő csatornával szabályos pezsgősdugót formáznak a térképen. Talán azért, hogy a turisták néhány pohár pezsgő után is könnyen eligazodjanak.(Ha valaki esetleg mást látna ki a külön színekkel kiemelt körvonalakból, ne gondolja, hogy az ő készülékében van a hiba.)
A Troyes-t afféle élő művészettörténeti lexikonná varázsolja a jelenleg is álló 9 gyönyörű gótikus temploma, és a szinte érintetlenül megmaradt reneszánsz városmag, a 16. században épített gerendavázas faházakkal. Ráadásul mindegyik épület tud valami egyedit nyújtani ilyen gazdag környezetben is. A Szent Magdalena templomban például ma is áll az a csipkeszerű belső kapu, amelyet a templomok többségében az ellenreformáció idején nyomtalanul eltűntettek, hogy a főpapság fizikailag bizonyítsa közeledési szándékát a hívekhez.

A Szent Péter-Pál katedrálist több más mellett az az 1500 négyzetméternyi üvegablak teszi különlegessé, amelynek első darabjai a 13. századból valók. Az ugyanekkor épített Szent Orbán templom oldalkápolnájának “Szőlős Madonnája” bájos mosolyáról híres.
A korabeli források szerint Attila is járt erre Reims feldúlása után. De amikor a helyi püspök saját életét ajánlotta a városért, a hun vezér az önfeláldozó magatartás jutalmaként tovább vezényelte seregét. Később az angolok fontos bázisa volt a francia tartományok megszerzéséért folytatott harcban, majd a vallásháborúk veszélyeztették fennmaradását.
De nem csak építkeztek az itt élők. A település az elmúlt századokban a francia kötőipar és divatcikk gyártás egyik központjává vált. A ma is működő neves gyárak mellett a kézműves múzeumában mintegy 10 ezer kéziszerszám és 20 ezer szakkönyv látható. Külön helyet szenteltek a munkások szervezkedését megörökítő dokumentumoknak.
Persze nem a múzeum, igazán maga a város volt az érdekes. Troyes-ban is láthattuk, hogy franciáknál a karácsonyi készülődésnek alapvető kelléke a zene. A város összes utcáját vezetékek hálózták be, amelyeken a házak falára szerelt hangszórókhoz késő éjszakáig mai slágereket és népszerű klasszikus melódiákat nyomattak kellemes hangerővel. Sajnos néha egy-egy hirdetés is megszólalt, hogy éppen hol lehet e legolcsóbban megvenni a még hiányzó ajándékokat.
Nagyon sok üzlet kipakolta áruit az utcára. Nekem különösen tetszettek a halasok, mert az felén nem nagyon van – főleg nem ilyen bőséges kínálatta. (Igaz, inkább csak a szememmel szeretem a tengeri lényeket, az ízükkel és főleg az illatukkal már nem vagyok ennyire baráti viszonyban.)

Troyes-ben, illetve környékén ismerkedtünk meg közelebbről a pezsgőgyártással is. A talán legismertebb Pommery, a Veuve Clicquot, a Mumm, a Ruinart mellett több nagy és sok kicsi pezsgőüzem készíti ugyanazzal a gondossággal a gyöngyöző italt ma is, ahogy egykor Dom Perignon tette.

A kis cégek között a legnagyobbak közé tartozik a Drappier család Urville-ben lévő üzeme, amelynek 900 éves pincéjében egyszerre 3 millió palackban érik a pezsgő. Az üzem története jól példázza, hogy a minőség érdekében hogyan lehet ötvözni a korszerű technológiát és a bevált hagyományokat.
A 196 évvel ezelőtt alapított cég az indulási energiát főleg a napoleoni háborúk miatti gazgasági fellendülésnek köszönheti. Bonaparte egyház ellenes fellépésének köszönhetik azt a hatalmas pincerendszert is, amelyet a szereztes rend feloszlatása után megszereztek.
A gazdaság mai vezetője, Michel Drappier a 8. generációt képviseli a pezsgőkészítéssel foglalkozók sorában. Mint elmondta, a szőlőt ma is fajtánként elkülönítve, kézzel szüretelik. A Clairvaux-i apátság közelében lévő 40 hektáros birtok 70 százalékán Pinot Noir, 15-15 százalékán Chardonnay és Pinot Meuiner – magyar nevén molnárszőllő – terem.

A borokat a legkorszerűbb technológiával készítik el a modern pincészetben. Az erjesztést, tisztítást hatalmas hűthető savállótartályokban végzi.
A nagykapacitású szivattyúktól, a teljesen rázkódásmentesen közlekedő teherliftig minden a technológia pontos betartását szolgálja.
Az első erjedés után a pincemesteri szerepet is betöltő Michel Drappier dönt arról, hogy az újborokat hogyan házasítsák össze egymással és szükség esetén megfelelő mennyiségű óborral. Különleges minőségű termésnél előfordul, hogy nem kevernek óbort a friss terméshez, ilyenkor jelzik az évjáratot a pezsgőkön is. De ez nagyon ritka.
A második erjesztést már pontról pontra az évszázados szabályok szerint csinálják. A kész bort palackokba töltik, az újabb forrás beindításához cukrot tesznek bele, koronazárral lecsukják, és 3-5 évig pihenni hagyják. Az erjedés befejeződése után az üvegeket nyakkal lefelé a rázó állványokra teszik, hogy a seprő az üvegek nyakához húzódjon, majd a seprőt fagyasztásos módszerrel kilövetik.
A kiváló minőséget a jó alapanyag és a pontos technológia mellett a család titkos receptjei garantálják, amellyel a második erjedés után a seprő helyére kerülő likőrt elkészítik. A likőr adalékkal az üveg ismét visszakerül a pincébe, hogy újabb érlelés során a végső ízt elnyerje.
Különösen a száraz pezsgők minőségével jeleskednek. A fehér mellett készítenek rozét is, de vöröset nem. A főnök röveiden indolta ezt: azt az ősök sem csináltak. A pincészet vendégfogadó részében bekeretezett számla tanúskodik arról, hogy más hírességek mellett törzsvevőjük közé tartozott De Gaulle tábornok. Nem csak a közelben található nyaralójában, a hivatalos fogadásokon is szívesen fogyasztotta a Drappier család pezsgőit.
A személyes tapasztalat mellett itt kaptunk bőséges szóbeli tájékoztatást arról is, hogy a pezsgő készítés az utóbbi évtizedben a turizmusban is fontos területté vált. Marne és Aube megyében hat évvel ezelőtt közel száz kisebb-nagyobb üzem bekapcsolásával hét pezsgőutat alakítottak ki. A vendégek a féltett titkok kivételével a legapróbb részletekig megismerhetik az évszázadokon át megőrzött eljárásokat.

Bejárhatják például a Pommery gyár alatt lévő pincerendszer egy részét, megnézhetik az 1804-es világkiállításra faragott 75 ezer literes óriás hordót, s persze megízlelhetik a végeredményt, a kész pezsgőt. Különösen júliusban nyújt különleges élményt a pezsgőutak bejárása, amikor egy 2 napos fesztiválon a belépőként vásárolt pohárral végig kóstolhatjuk az összes gazda italát, megnézhetjük a színes programokat.
Részletesen megismertettek bennünket a különböző pezsgőkkel és a fogyasztással kapcsolatos tudnivalókkal. (Persze nem csak elméletben.) Bár a legtöbb pezsgő még mindig szilveszter éjjelén fogy, a francia uralkodók egykori koronázási itala egyre népszerűbb az év más időszakaiban is. Politikai, üzleti találkozókon, sportversenyek után, gyermek születésekor vagy éppen névnapon, születésnapon koccintanak a gyöngyöző itallal.
A találmányát kezdetektől nagy becsben tartották. A különleges tisztelet, és persze a bonyolult előállítás miatti viszonylagosan magas ár sokáig akadályozta, hogy a pezsgő a hétköznapok általános italává váljon.
A pezsgő különösen a halból és más vízi élőlényekből készült ételeknek lehet jó kiegészítője. De a hozzáértők kacsasülthöz, libamájhoz, angolosan sült marhahúshoz és különféle zöldségekhez, desszertekhez egyaránt tudnak olyan pezsgőt párosítani, amely előnyösen emeli ki az étel ízét, zamatát.
Vannak akik a száraznál is szárazabb “nyers” pezsgőre, az “extra brut” fokozatúra esküsznek, mások a “demi sec” vagy a “doux” kategóriába sorolható édesebbet részesítik előnyben. Külön tábora van a friss ízű rozé kedvelőinek, mások ezzel szemben a kicsit néha már lassúbb, aranysárga, sokáig érlelt italokat szeretik. A szőlőnek, a speciális talajnak, készítési módnak köszönhetően a kész italok már önmagukban is sokféle zamatot hordoznak, de a különleges, néha már a perverzitásba hajló igényekkel előálló fogyasztók miatt nem ritka az sem, hogy a pezsgőt vaníliával, vagy más, erős aromaanyagokkal ízesítik.
Természetesen a legjobb italt is el lehet rontani a nem megfelelő fogyasztási körülményekkel. A pukkanás és az ital habos kilövelése például nem nagyon tartozik hozzá a hagyományos pezsgőfogyasztáshoz, inkább csak az újév köszöntés vagy Forma 1-es versenyek, választási győzelmek utáni látvány része. A fogyasztáshoz legideálisabb, 4-8 fokos pezsgő csendesen nyitható, s az összhatásnál rendkívül fontos szénsavtartalomból is kevesebb megy veszendőbe. A hőmérséklet optimális beállításához ma is a legjobb eszköz a pezsgősvödör. De ennek híján akár a hűtőszekrény alsó polcán is néhány óra alatt beállíthatjuk a megfelelő hőfokot.
A szakemberek a pezsgőhöz karcsú, magas poharakat ajánlanak. Legjobban a megnyújtott tulipánkehelyre hasonlító pohár ad lehetőséget arra, hogy a ital zamata a gyöngyöző buborékokkal olyan érzést keltsen, mintha csillagokat innánk – ahogy egykor Dom Perignon fogalmazott.

2. rész – Párizs

Advent lévén Párizsban is minden lehetséges helyet birtokba vettek az ünneplők. A Garde l’Est, a keleti pályaudvar nagycsarnokában például az elzásziak mutatták be jellegzetes ételeiket, italaikat. Boroktól, sajtoktól, hatalmas fánkoktól, kuglófoktól, s a németekkel közös múltat idéző szalámiktól, szalonnáktól roskadoztak a polcok.
Az egyik fiatal bollenbergi borosgazda, Meyer úr nagyon boldogan üdvözölt, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk. Többször volt már tanulmányúton Tokajban, Egerben. Sok ismerőst szerzett, s megismerte borainkat is.

A metró
A szállodánk az Etoille-tól északkeletre, mintegy 3-400 méterre volt, így könnyen eljuthattunk bárhová. A három napos ott létünk alatt előttem is bebizonyosodott, amit már sokszor hallottam másoktól, hogy a párizsi metró a legpraktikusabb, legjobban érthető, legkönnyebben használható közlekedési eszköz. A 14(?) normál vonal és az 5(?) gyors metró – a RER – teljesen behálózza a várost.

Az állomások közötti praktikusan kialakított földalatti átjáróknak, és a legalább ennyire ésszerű információs rendszernek köszönhetően a város bármely pontjáról, maximum két átszállással el lehet menni bárhová nagyon kevés gyaloglás árán. Ha valahová el akartunk jutni, csak annyit kellett megkérdezni, hogy merre van a legközelebbi állomás – majdnem mindegy, hogy melyik. Onnan már a mindenhol látható térkép segítségével gyorsan és biztonságosan lehetett utazni. A legfontosabb: az átszállásoknál a tájékozódáshoz mindig csak annyit kellett tudni, hogy a keresett helyhez melyik vonal vezet, s annak melyik végállomása felé kell utazni. Ezután már csak a vonal számát és az adott irányban található végállomás nevét kellett figyelni.

A zegzugos földalatti folyosókon akár 20 elágazó után is pontosan a kívánt helyre juthat az is, aki a legegyszerűbb utcákon is eltéved. A csomópontokon általában szűk folyosókon, gyalog kell egyik állomásról, peronról a következőig menni. De volt olyan hely is, ahol 3-400 méteres mozgójárda viszi az utasokat.

A helyiek döbbenten nézték, hogy mi letámaszkodtunk a járda korlátjára, és utaztunk a mozgó szőnyegen. Ők persze még itt is rohantak.
A metrószerelvények egy része egyetlen kocsiból áll. Ezeknél az összes ajtó automatikusan nyílik a megállókban. A régebbi, több kocsira osztott szerelvényeken egy gombbal, vagy egy karral kell nyitni az ajtót az utasoknak..
Nagyon tetszett, hogy a szerelvények a pesti öreg földalattihoz hasonlóan a felszín közelében haladnak, sőt nagyon sokszor feljönnek a felszínre. Ezért aztán mozgólépcsőt ne nagyon keressetek. Igaz, nem is hiányzott.

Az 1-es metro állomásai az átszállási lehetőségekkel

A metróállomások vasárnap délelőtt voltak a legszebbek, mert addig nem nagyon volt, aki szemeteljen.

Séta a Champs-Elysées-n
A hideg ellenére is nagyon kellemes volt végigsétálni éjjel a kivilágított Champs-Elysées-n a Diadalívtől a Concorde térig. A fákon levelek helyett többszáz fehér égő csillogott. Feldíszítették az üzletek portáljait, a mellékutcákban is sok helyen égőfűzérek lógtak végig az út felett. Persze még szebb lett volna a sétánk, ha nincs a hatalmas autóforgalom, de szerencsére a járda is autópálya szélességű, így elég messze húzódhattunk a zajtól.
A nyílegyenes úton kicsit hamisan érzékeltük a távolságot. A sugárút egyik végén lévő hatalmas óriáskerékről, illetve a másikat záró óriási Diadalívről azt hinné az ember, hogy alig egy kilométerre vannak egymástól. Ennél azért kicsit többet kellett gyalogolni. Persze az itt szokatlan hideg -2-3 fok is segített abban, hogy félúton inkább metróra ültünk.Nagyon hasznos volt a 3 napra szóló jegyünk. Igaz, nekem kétszer ki kellett cserélni, mert nem működtette a kapukat. A pénztáraknál nem csináltak belőle gondot. Betették a számítógép kártyolvasójába, megnézték az érvényességét, és nyomtattak helyette egy másikat. A végén derült ki, hogy a szomszédos zsebben tárolt diktafonom csinálta ki a jegyeket. Valószínűleg a törlésre használt állandó mágnes zavarhatta a kártya erőtereit.
Az óriáskereket most kihagytuk, persze egy pohár forró bort megittunk alatta a hideg ellen. A közelben vetettünk egy csúnya pillantást a “Tigris” szobrára – talán még sercintettünk is egyet -, aztán irány vissza a metróval.

Beaubourg
Egyik délelőtt ellátogattunk a Pompidou Központba – a hajdani település után Beaubourg-ként is ismert helyre. A valóságban is olyan, mint egy felújításhoz beállványozott, túlméretezett tömbfűtőmű. Az épületen kívül elhelyezett mozgólépcsők és oldalfolyosók fémesen csillogó alagutjai, a nyitott menekülőlépcsők, a különböző oszlopok és más tartóvasak elég furává teszi az épületet. Mindehhez még az épület előtt álló hatalmas fehér hasáb, a tetején egy aranyozott mozdonykéménnyel – talán egy szellőző.

Már a nyitás előtt fél órával hatalmas tömeg állt a bejáratnál, pedig jóval nulla fok alatt volt a hőmérséklet. (Igaz, a forraltbor, a wine chaud, kicsit javította a mikroklimánkat.)

Az egyik terem Matisse képeivel…

Főleg fiatalok és idősebbek álltak a sorba, volt több iskolás csoport, s persze sok turista. Bent rendezett kép, tágas, vagy inkább hatalmas, világos terek, széles közlekedő utak, mozgólépcsők.
Mivel kevés időnk volt, igazán csak a modern művészeti múzeum 5. emeleti anyagát néztük meg. Megint úgy voltam, mint aki egy művészettörténeti könyv lapjai közé csöppent. Igaz, most egy sokkal későbbi korban, mint amilyennel Troyes-ban találkoztam. Picasso, Kandinsky, Braque, Matisse, Dali, Mondrian, Warhol, Klee, Duchamp, hogy csak néhányat említsek az ismertebb nevek közül.
A különleges műalkotások mellett a központ másik fontos vonzereje a csodálatos kilátás. Már felfelé menet a mozgólépcsőről is nagyon gyönyörű volt a látvány. Szerencsére tökéletesen tiszta idő volt, így a felső szint előtt végigfutó folyosóról beláttuk az egész várost.

…és az egyik pincérnő rózsával

 Igaz, sajnos csak üvegen keresztül. Az ebédet a tetőn lévő tiszta üveg étteremben kaptuk, így evés közben is folytathattuk a nézelődést. Természetesen az étterem is olyan volt, mint az épület többi része.

Az egész a Flinstone család barlangházaira emlékeztetett a különböző csövek, kagylószerű héjak miatt. Műanyagból, alumíniumból készült falak. Az étlap formája egy vállalati bérjegyzékre emlékeztetett. Persze az ételek és a pezsgők hagyományosak voltak. Ráadásként a rendkívül vonzó pincérlányok. Mintha valamelyik Delon filmből ugrottak volna át, hogy bennünket kiszolgáljanak. (Bővebb információt a www.centrepompidou.fr címen találtok Egyébként az összes kiállításra érvényes felnőtt belépő 2002-ben 10 euróba kerül, a kedvezményes 8-ba, 13 év alatt ingyenes.)

Ebéd után elsétáltunk a Notre Dame felé. meglepő volt a katedrális elé épített hatalmas sátor, benne a jégpályával. A templomot csak kívülről néztük meg tüzetesebben. A hét elején Reimsben és a Troyes-ben már volt részünk bőven hasonló látványban.

A Szajna-parton sétáltunk tovább a Concorde térig. Több helyen láttunk kartondobozokon fekvő, vagy éppen kártyázó klosárokat – kevésbé romantikus néven hajléktalanokat.

A Concorde téren metróra szálltunk, hogy eljussunk a Montmartra. A párizsi művésznegyedről korábban azt hittem, hogy valahol a Szajna mellett van. Tévedtem.

Akkor derült ki, hogy valójában hol is van a Mártirok-hegye, amikor a Pompidou központról megláttam a domb tetején szinte világító hatalmas fehér templomot, a Sacre-Coeurt. Éppoly hívogató volt, mint amikor valaki Fonyód felől megpillantja a Badacsonyt. Hiába közben a Balaton, ode kell menni hozzá.
Természetesen most is metróra ültünk. A Chichly utcában, valahol a Molin Rouge közelében szálltunk ki. Egy kis gyaloglás után a metrójeggyel is működő siklóval tettük meg az utolsó rövid szakaszt. A panoráma miatt ajánlom mindenkinek. Itt is akkora tömeg volt, mintha csak nyár lenne. Rengetegen álltak, sőt ücsörögtek a templomhoz vezető lépcsőn, pedig most sem volt melegebb +1-2 foknál. Volt, aki gitározott, mások csak beszélgettek. A járdák mellett több helyen szobornak álcázott kéregetők. (A koldus szó nem nagyon illene rájuk, annyira elegáns volt a megjelenésük.:) A templom elsősorban kivülről, és messziről volt lenyűgöző. Belülről igazán csak a méretei fogtak meg. Bár a templom előtt is sokan voltak, igazán nagy tömeg a Tertre téren, a festők terén fogadott bennünket. Nemcsak turistából, festőből is volt elég. Nagyon nem szerették, ha valaki fényképezi őket. Persze valószínűleg megváltozott volna a véleményük, ha vásárolunk tőlük, vagy külön fizetünk a fényképezésért. Nem tettük. Talán, ha az egykori lakók közül valaki, mondjuk, Renoir, vagy Toulouse-Lautrec modellt ült volna, én is bőkezűbb vagyok. De hát erről szó sem volt. A legtöbbjük a füredi móló bejáratánál rajzoló iparosokra emlékeztetett. A képek többsége olyan volt, mintha egy sokszorosítógépből jött volna ki. Persze ez érdekelt a legkevésbbé.

Visszafelé kicsit körülnéztünk a Molin Rouge környékén. Az utca mindkét oldalán úgy sorakoztak a hatalmas sex boltok, mint máshol a szupermarketek. Éppen valami tüntetés is zajlot. A táblákból nem derült ki számunkra, hogy pontosan milyen, a normálissal nem azonos szexuális orientáltságú csoport követelt magának azonos elbírálást.

A nézelődés helyett inkább bemenekültünk egy Monoprix áruházba. természetesen zsufolásig tömve volt ez is. Miközben nézelődtünk az illatszerek között, odajött hozzánk egy nő.
– Maguk otthoni magyarok? – kérdezte magyarul, majd az igent hallva azonnal folytatta.
– Ne itt vásároljanak! Menjenek inkább a Tatiba, az sokkal olcsóbb – Kicsit meglepődtünk. Mint kiderült, 30 éve él Párizsban. Most már egyedül.
A tanácsát megfogadva metróval elmentünk a legközelebbi Tati áruházba. Afféle iparcikk diszkont, amilyen nálunk a Peny Market élelmiszerben. Igazán nem is egy áruház volt, hanem a szomszédos boltok között vizszintesen és függőlegesen áttörték a falakat. Egyik része a szomszédos utcába esett, így oda egy zárt folyosót építettek az út felett 2 emelet magasan. Ha a Monoprixben nagy volt a tömeg, itt egyenesen mozdulni sem lehetett. A vásárlóközönség főleg afrikai származásuakból állt, de sok volt az ázsiai is. Az európaiakat főleg mi képviseltük utaitársaimmal. A választék, olyan volt, amilyen egy ilyen boltba lehet. Az éppen most különösen olcsó kerekes koffertől az egyszer használatos sajtszeletelőig és a viagra helyett is ajánlható szexszis női alsóneműkig minden volt a polcokon és a hatalmas turkáló ládákba ömlesztve. Szerencsére sikerült megtartóztani magam, így csak egy sajtszeletelővel “vásároltam be.”

C’est Magique! Lidó!

Ha magam választom és fizetem a programot, valószínűleg eszembe sem jut, hogy a Lidóba elmenjek. Ha mégis revüt keresek, akkor biztosan a Molin Roudge mellett döntök, mert arról eddig többet hallottam. Szerencsére nem így történt. Ha nem is leszek a jövőben sem Lidóba járó, mindenesetre nagy élmény volt.
Előtte vacsorázni voltunk a Chams Elysees egyik mellékutcájában. A bejáratnál úgy tűnt, hogy valami kis kifözdébe jöttünk. A néhágy asztal és a bárpult alíg fért el egymás mellett. Itt is tükrökkel próbálták növelni a teret. Aztán amikor körülnéztünk, kiderült, hogy az épület belsejében 4-5 jól megtermett terem tartozik még ide. Egy órás várakozás, több sürgetés után azt hittük elkésünk az éjféli előadásról. Aztán pillanatok alatt megérkezett mind a négy fogás – persze megfelelő szünetekkel. Így is majdnem futva tettük meg a fél kilométernyi távolságot az Etoile közelében lévő szórakozóhelyig. Ott derült ki, hogy bőven ráértünk volna. A bejáratnál hatalmas sor. Igazán még az előző előadás vendégei sem jöttek ki.
Korábban rettegtünk egy kicsit azért is, hogy a hosszú utazáshoz szabott kényelmes eleganciánk megfelel-e majd a Lidó követelményeinek. Persze nyakkendőnk az volt. A hírek szerint anélkül még a pénztárig sem lehet bejutni.
A bejáratnál derült ki, hogy ebből majdnem semmi sem igaz. Az általam várt középkorú öltönyös urak, estélyis asszonyságok helyett a 16-18 évet éppen csak betöltő párok, fiatalokból álló nagyobb csapatok álltak a Champs-Elyse-en hosszan kigyózó sorban valamikor éjfél körül. A leendő nézők többnyire farmerben és a leglehetetlenebb egyék öltözékekben voltak, mégis mindenkit beengedtek. Bent ennek ellenére az eredetileg várt elegancia fogadott.
A ruhatárnál minden fölösleget levettek rólunk – főleg a fényképezőgép, videokamera érdekelte a személyzetet. Amikor meghallották beszédünket, többen Jó estét-tel köszöntöttek bennünket. Mint kiderült, többségünk csak ennyit tudott a nyelvünkön, de találkoztunk magyarokkal is. Az első Gino Lancoss, az az Láncos Jenő volt, aki a műsor magyar szereplőivel is összehozott. A harminc évesnél alig idősebb fiatalember Csengerből került ki nyugatra nyolc éves korában. Több helyen is élt, dolgozott például Angliában, Dél-Franciaországban, sőt még Las Vegasban is megfordult. A Lidóban afféle mindenes főnök. Azt mondja, a sokféle munkahelyen szerzett rengeteg tapasztalatnak köszönheti a jó helyzetét. Kicsit már nehezen találta a szavakat, a kiejtése sem tökéletes, de mint mondta 200 százalékosan magyarnak érzi magát. A fiát is Attilának kereszteltette.

De térjünk vissza a műsorhoz. A ruhatár után egy hatalmas terembe, mint kiderült, egy 3 ezer négyzetméteres, 1200 főt befogadó nézőtérre érkeztünk. Több tucatnyi egyenruhás fiatalember terelgetett bennünket a helyünkre, a 6-8 fős, egymástől kerítés szerűen elválasztott asztalokhoz. A színpadot körülfogó nézőtér egy része eleve lépcsőzetesen van kialakítva, az harmada pedig éppúgy emelhető, süllyeszthető, mint a színpad, hogy a műsor alatt, vagy a bál idején mindig optimális magasságban legyen.
Amint leültettek bennünket, már hozták is a belépő mellé járó pezsgőt, aztán kezdődött az előadás.
Korábban azt hittem, hogy ez valami tisztán Rátonyi Róbertes, Honty Hannás, operettes dolog (Elnézést tőlük és rajongóiktól!) Szerencsére tévedtem. Persze volt olyan is, ami már túlságosan művirágszagúnak tűnt, de akárhogy is tagadnám, az érdekes diszletek között zajló táncok, artista és bűvészprodukciók összességében tetszettek.

Elsősorban a mindig változó látvány fogott meg. A hatalmas – valódi – szökőkutakat pillanatok alatt felváltó jégpálya, vagy az égbe vezető csillogó lépcsősor, a fejünk felett pillangóként érkező táncosnő, vagy éppen a nézőtér felettt átszálló repülő, nekem mind-mind új volt élőben. Az ember tragédiája tévé közvetítését látva azt hiszem, valami hasonló technika lehet az új Nemzetiben. Csak a Lidóban kicsit más volt a kórus, a táckar, és Évát sem az ötven körül járó Pap Vera Játszotta. (Bocs a párhuzamért! Ha lehet, ne hagyjátok hazafiúi érzelmeiteket ellenem hangolódni. Annyit nem ér meg az ügy.)
Mondanom sem kell, hogy a sikerben meghatározó szerepe volt a fedetlen keblű lányok táncainak. (Szerencsére csak az előadás után tudtam meg, hogy a lányok közül a legkisebb is legalább 176 centi magas. Így a műsor közben nem nyomasztott, hogy a termetem miatt még kevesebb az esélyem náluk.)
Talán nem kell bizonygatnom, a legnagyobb hatást mégsem a lányok, hanem a műsor magyar része tette ránk – a Goldenpower névre keresztelt produkció. Két csupa izom, aranyszoborként csillogó fiatalember mindenféle alakzatot öltött fel. Már a megjelenésük is különleges volt az aranyfesték miatt, de igazán a mozgásuk lassúsága, szabályossága döbbentett meg bennünket, ahogy lendületvétel, vagy különösebb erőfeszítés nélkül felemelték magukat, egymást a másik fejére, vállára. A közönség lélegzet visszafolytva figyelte a produkciót. Aztán az összes visszafolytott hangot egyszerre akarta mindenki kiadni magából, amikor vége lett.

Zárás után Gino segítségével találkozhattam a páros egyik tagjával, Oláh Sándorra és új partnerével, Takács Gyulával, akivel ott jártunk után két héttel kezdték közösen csinálni a produkciót.

– Ez egy úgynevezett szoborszám – magyarázta a műsort Oláh Sándor. – Az a nehézség, hogy mindent lassan kell csinálni. Nem használunk semmi tempót, nincsen ugrás, hirtelen váltás. A legelső mozdulattól az utolsóig erőből kell csinálni. S ami a legnehezebb, a trükköknek nagyjából úgy kell kinézni, mint egy igazi szobornak. Sokat számít az erő, de legalább ennyire fontos a technikai tudás is, hisz önmagában erővel sok dolgot nem lehetne megcsinálni. S végül fontos az is, hogy valahogy kinézzünk a színpadon abban az egy szál nadrágban. Van egy speciális aranyfesték, amit a műsor előtt ecsettel felkenünk a testünkre. Kb 20 percig lehet csak rajtunk, mert eltömíti a bőr pórusait, így azon át nem kap a szervezet levegőt. (Lásd az egyik nemrég vetített korai James Bond filmben.)
Oláh Sándor családi indíttatással került az artista pályára. Édesapja bohócként lépett fel különböző rendezvényeken, az egyik unokatestvére pedig neves artista volt, saját világszámmal.
– Én Hat éve mentem le az artista iskolába, ahol “obermant” kerestek az egyik csoporthoz. Olyan tagot, aki kézen áll legfelül. Megpróbáltam, bevettek. Velük is aranyban dolgoztunk, de négyen építettünk egy piramidot. Először kimentünk 10 hónapra Kóreába, majd két évre Amerikába. A legnépszerűbb amerikai cirkusszal bejártuk az egész országot, 98 nagyvárosban adtunk műsort. Ott találkoztam Czivisz Gáborral. Ketten összeraktuk a számot. Az egészet mi találtuk ki. Ha jön egy ötlet, akkor próbálgatjuk. Amikor úgy érezzük, hogy valamennyire összeállt, akkor behozzunk egy kamerát, felvesszük, aztán visszanézzük, javítunk rajta, ha kell. Maga a munka, a trükk csak az ötven százalékát adja a sikernek, ehhez jön a zene, a fények, s együtt lesz igazán profi a produkció.
A Lidóba másfél évvel ezelőtt kerültek, most azonban elválnak útjaik, mert Czivisz Gábor máshová szerződött.
Az új partnerrel, Gyulával 2001 márciusban kezdtek próbálni. Az eredményt három hét után mutatták be az igazgatóságnak, akkor azonnal szerződést ajánlottak nekik 2002 elejétől 2003 január végéig.
Takács Gyula eredetileg tornász volt, de egy komolyabb sérülés miatt be kellett fejeznie a versenyzést.
– A sérülés után el kellett gondolkodnom, hogy mit tudok csinálni ezentúl. Egyik lehetőségként kínálkozott a cirkusz. Volt egy tornász számunk, ami hasonlított ehhez a produkcióhoz, de az tempós szám volt, és kosztümben csináltuk.
Amikor találkoztunk, még az összecsiszolódás ideje zajlott.
– Ha valami technikailag igazán nincs a helyén, akkor sokkal több energiát igényel a megvalósítás. Ma még sokszor van úgy, hogy elhibázok valamit. Ilyenkor a szemem kijön az erőlködéstől. Remélem, hogy az idők folyamán le fog tisztulni, és később nem pazarolok el ennyi energiát fölöslegesen.
– Amikor a Gáborral elkezdtük, ugyanilyen nehéz volt nekünk is – veszi át a szót Sándor. – A gyakorlásnak köszönhetően az izmok, az izületek hozzá igazodtak a faladatokhoz, így ma már sokkal könnyebben megy minden. Persze, annyira ma sem könnyű, hisz ha az lenne, akkor mindenki artistaként lépne fel. Nálunk is előfordul, hogy egyes részeket kihagyunk, ha valami meghúzódik. Persze akkor van helyette más, amit ebben a helyzetben is meg tudunk csinálni. Hisz a műsornak menni kell.
(A párosról bővebb információt találnak saját honlapjukon – ahonnan a műsorról szóló képek is származnak – a www.golden-power.com címen.)

Gino és Oláh Sándor

Már jóval elmúlt hajnali két óra, amikor Gino véigkalauzolt a mulató közönség elől elzárt részein.
A színpad alatt 4 és fél emelet mélység van, felette 2 emelet, hogy a szükséges technika elférjen. Hatalmas szerkezetek működhetnek, hogy a műsorban is látottak szerint az egyik pillanatban még hatalmas szökőkútként működő színpad valódi jégpályává alakuljon, majd egy cirkuszi porond, vagy a revükben megszokott égbe futó lépcsősor formálódjon ki belőle.
A zsinórpadlás természetesen az egészterem fölé kiterjed. Mindenütt csigák, sodronyok, sínek a szereplők és a reflektorok mozgatásához. A mulatóban számítógépek 17 ezer égőt és 600 méter hosszúságú neoncső rendszert vezérelnek, 25 erősítő 70 hangfalat hajt meg, összesen mintegy 20 ezer wattos teljesítménnyel. A 8 csatornás digitális surround hangrendszer bármilyen effekthez lehetőséget ad, de a zene 90 százaléka így is élőben megy. Persze, a technika mellett legalább ennyire fontos a tánckar. Néha 40-60 táncos van egyszerre a színpadon. Egy-egy előadás alatt némelyikük 20-30 alkalommal öltözik át, amben 15 öltöztető segíti őket. A szintidő 30 másodperc. Persze, ehhez tudni kell, hogy a komplett katonai öltözetnél kicsit lengébb a ruházatuk.
Az éjféli előadás kivételével 12 éves kor feletti gyerekek is bemehetnek a revüre. A jegyük – a vacsora is – általában a felnőtt jegy 50 százalékába kerül. Külön matinékat is szerveznek nekik. Ilyenkor persze nem a lányoké a főszerep.
Ha valaki úgy döntene, hogy legközelebb nem hagyja ki a Lidót, jó, ha előtte kiválasztja a pénztárcájának legjobban megfelelő árat. A 2002-es árjegyzék szerint a délután 1 órakor kezdődő “Ebéd-tánc és show” 115 euro, a 15 órai “Pezsgős revű” 70 euró. (Ez a legolcsóbb a hétköznapi éjféli mellett.)
Az este 8 órakor kezdődő főelőadáshoz vacsorát is adnak. A belépő a vacsorától függően 130-160 euróba kerül. Az este 10-es “Első show” minden nap 90 euro, az éjféli “Második Show” pénteken és szombaton ennyi, egyébként “csak” 70 euró.
Alapban minden felnőtt belépőhöz jár egy fél üveg pezsgő. A “presztizs vacsorához” különleges pezsgőt ígérnek. (Bocs, Champagne-t kellene írni mindenhol, de kicsit bonyolultabb. Ha nem arról lenne szó, akkor külön jelzem:))

Csak az időeltolódásnak köszönhető, hogy még nem pirkadt, amikor Gino elvitt a kongresszusi palota alagsorában működő diszkóba. (Párizsban sokkal később kel és nyugszik a nap, mint nálunk, mert ugyanabban az időzónában, de sokkal nyugatabbra fekszik.)
A kidobóember egy fekete bőrű hústorony volt – állítólag ifjabb korában birkózóként világversenyeken küzdött – egyébként nagyon kedves ember, derült ki megismerkedésünk után. Persze a kedvesség nem igazán nekem szólt. Gino, mint régi cimborát üdvözölte mindenki, a ruhatárostól, a WC-s nénin át a főnökig. A főnök és barátnője Gino ötletére még arra is vállalkozott, hogy modellt álljon nekem egy fotóhoz.
A klub egyébként a korzikaiak törzshelye, de kínaiak is sokan voltak. A hajnali óra lévén sok volt a fáradtnak látszó vendég, nem is szólva rólam, így nem sokáig maradtam. A diszkótól gyalog sétáltam a közelben lévő szállodába. Ha nem lett volna olyan hideg, nagyon élveztem volna a hajnali párizsi hangulatot.

Két óra alvás után vasárnap délelőtt metróval elmentem a Birhakeinik, onnan gyalog az Eiffel-toronyhoz. Liften 50 franért (1825 forintért) vittek volna fel, én inkább a lépcsőt választottam 20 franért (730 forint). Így a második emeletig mehettem fel. Éppen elég a kilátáshoz.

A biztonságiőrök a pénztárnál, majd a feljáratnál is tüzetesen megnézték a táskámat.

A kb 1,5 méter széles lépcső a délnyugati lábtól indult. Oldalt sűrű drótrács volt, így akár a tériszonyban szenvedők is nyugodtan felmehetnek. Útközben a toronymászó versenyeket bemutató képekkel próbálnak erőt szugerálni a vendégekbe. Nagy szükség volt rá. A nulla fokos hőmérséklet ellenére rendesen kimelegedtem, mire az első szintet elértem. A kilátás már itt minden fáradtságot feledtetett. Az emelet teraszosan van kialakítva. Az igazi szint alatt kb 1-1,5 méterrel van egy kiálló kerengő rész.

A korlát előtt kb 10 méterenként panorámaképek mutatják, hogy az adott irányban éppen mit lehet látni. A szövegeket a francia mellett angolul és németül is kitették. A második szintre az északi pillérbe épített lépcsőn kellett továbbmenni. Ezen az emeleten sajnos hiányoztak az előbb látott panorámaképek. Így ha valaki ismerkedni akar a várossal, akkor inkább az elsőröl tegye. Persze a kilátás így is érdekes.

A toronynéző után végigsétáltam a Mars-mezőn, majd az Ecol Militarynál felszálltam a metróra. A Concord-téren átszálltam az 1-esre, mert a Szent Pál állomásnál volt a találkozó a többiekkel. A zsidónegyedben ebédeltünk egy hangulatos étteremben. Valamilyen kölyöknek hívták. Inkább kocsmának lehetne mondani. A butorokat, falakat látva úgy tűnt, hogy 100 év már biztosan eltelt a legutolsó felújítás óta. Főleg az ajtók alatti 4-5 centiméteres rés volt nagyon romantikus a kinti kemény hideg miatt. Inkább hűtött, mint fűtött az egy rétegű üvegből, és vékony deszkából lévő utcai portál is. Szerencsére messze kerültem az ablaktól, meg valami lélekmelegítő italt is kaptunk, így kibirtam.
Ebéd után végigsétáltunk a zsidónegyeden. Hatalmas volt a tömeg, az autók alig tudtak közlekedni az utcákon a gyalogosoktól. A Vogézek téren egy hatalmas árkádsor alatt mindenütt festők dolgoztak, benn pedig galériák voltak. S persze vendéglők.
Különös hangulatot ad a párizsi utcáknak, hogy sokan napközben a hideg idő ellenére is szívesen ücsörögnek, ebédelnek a kávéházak elé kirakott asztalok mellett.

Nagyon nem kell sajnálni őket, mert a forraltbor melegét az asztalok fölé szerelt hősugárzók is fokozzák. S persze mindenütt szólt a zene. Néhol százméteres távolságon belül a világ különböző tájain élő népek muzsikájából kaptunk ízelítőt. A legtöbb zenésszel, néhány fős zenekarral a metróállomásokon és a metró kocsikban találkoztunk.

Tangóharmonikával, klarinéttal, gitárral, szakszofonnal, sőt katedrálisok orgonahangját idéző elektromos tangóharmonikával szédítik a járókelőket, hogy dobjanak néhány pénzdarabot a kalapba, hangszertokba. A két állomás között beszálltak a kocsiba, az ajtóban állva játszottak egy kicsit, kalapoztak, aztán átszálltak egy másik szerelvényre.
Sajnos közben nekem is befutott az utolsó metróm, így a párizsi ismerkedés anélkül befejeződött, hogy igazán elkezdődhetett volna.

Győrffy Árpád

Információs helyek:

Troyes: www.tourisme-troyes.com
Champagne régió: www.tourisme-champagne-ard.com
Pezsgőutak: www.aube-champagne.com
Franciaország: www.tourisme.fr

Árak 2001 decemberében – az euro teljes bevezetése előtt két héttel – (1 euro 250 Ft)

Reims – Monoprix aruhaz – euroban
Burgonya 1,6
Zöldség 7,4
káposzta 1,4
paradicsom 2,4
golden alma 2
banán 1,6
narancs 1,3
Pezsgők 15-200
Borok 6-
marhahúsok 15-30
sertéscomb 18
hosszúkaraj-csonttal 8
rövidkaraj-szűzzel együtt 12
pulykamellfilé 10
nyers kolbászok 6
füstöltkolbász 11-16
füstöltsonka 12
angolszalonna 25
juhbeles virsli 10
ementáli 8-14
parmezán 30
szeletelt kenyerek 2,5-3
Prince keksz 0,33 kg 1,14 (1 kg 3,5)
ásványvíz 1 l 0,2-0,35
Milka 0,2 kg 2
Martini rosso 8
Pezsgő 10-
habzóborok 1,3-5
borok 0,7 l 1,3-6 –
Lipton yellw label 20 db – 1,4
Ricore 0,1 kg 1,74
Nescafe 0,1 3-4
Tej 1-1,3
Tojás 10 db 1,13
Biotojás 6 db 1,94
Tartare 0,125 2
száraztészta 0,5 kg 1-1,3
Canderei édesítô 300 db 3,8
üdítők 2 l 1,13
sörök 0,5 l 0,6-1

Párizs – Garde l’Est 1 frank 36,5 Ft
Szendvics 19-30
hotdog 25
Pizzák 25-30
Kávé -dupla – 14