Győrffy Árpád: Linköping, Nyköping, Stockholm – Svédországi anziksz – 1993

Győrffy Árpád: Svédországi anziksz – 1993. május

A nagy politikai változások után alíg három évvel Svédországba utazhattam. A Magyar Népfőiskolai Társaság szervezett egy művelődési szakemberekből álló csoportot, hogy tanulmányozzák a népfőiskolák, művelődési házak életét és kicsit megismerkedjenek a szakszervezetek és az önkormányzatok működésével. A 10 fős delegációba én is bekerültem egy pályázat eredményeként. Az alábbiakban az alig egyhetes utazás során szerzett élményeket, tapasztalatokat próbálom közreadni. Mivel a hazai közművelődés költségeit mindannyian viseljük, sőt annak közvetlenül is alanyai vagyunk – illetve lehetnénk -, talán nem árt megismerni egy a miénknél jóval hatékonyabban működő modellt.

Egy kis statisztika

A Budapest és Linköping közötti mintegy 1900 kilométeres utat majd 40 óra alatt tettük meg egy svédországi magyar Belgrád és Stockholm között menetrendszerűen közlekedő autóbuszán. Eközben bőven volt időnk arra, hogy néhány, az országot jellemző adattal megismerkedjünk.

A svédek története nagyon messzire nyúlik vissza, de feudális államukat csak a magyarországi tatárjárás idején szervezték meg. Háromszáz évvel később Vasa Gusztáv vezetésével kiűzték az országot leigázó dánokat, a győzelem után a vezér felvette a királyi címet. Az államforma ma is az alkotmányos monarchia, de az 1973. óta uralkodó XVI. Károly Gusztávnak inkább csak protokolláris feladatai vannak.

Svédország a 450 ezer négyzetkilométeres nagyságával 4. az európai államok sorában. Alacsony népsűrűségének köszönhetően azonban lakossága csak 8,3 millió fő. A férfiak várható életkora 74, a nőké pedig 81 év. A lakosság mintegy 91 százaléka svéd nemzetiségű, 3 százalék a finnek aránya, a maradék 6 százalék pedig mindenféle nációból tevődik össze. Az ország területének 60 százalékát erdő borítja, alig egytizedét művelik szántóföldként. Az erdők, szántók és füves területek között több ezer kisebb-nagyobb tó csillog.

Zászlók mindenütt

Az ország határát 4 órás tengeri út után a trelleborgi kikötőben léptük át. A táj a Nagykunság és a Zalai-dombság valamifajta keverékére emlékeztetett bennünket. A magyar értelemben vett falvakkal nem nagyon találkoztunk, a városokon kívül inkább csak egymástól 1-2 kilométerre lévő tanyákat láttunk mindenütt. Az alacsony, sötétbarna, vagy bordó színűre festett lakóházakat, gazdasági épületeket földsánc, vagy erdősáv védi az uralkodó szélírány felől. Az udvarokon mindenütt zászlótartó oszlop áll, amelyre napkelte után felhúzzák a család nemzetisége szerinti lobogót. Hétköznap csak egy kisebbet, hétvégén és egyéb ünnepeken nagyobbat.

Utunk első állomásán, Linköpingben (azaz Lenvásárhelyen) Hans Hovenberg, a Skandináv Népfőiskolai Szövetség vezetője és egy itt élő magyar tanárnő, Ilona Svenmar, avagy Szalai Ilona fogadott bennünket. Ők is, s későbbi vendéglátóink Ulla Pettersson és Ake Gustafsson, a nyköpingi népfőiskola tanárai is mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat, és hasznosan teljen a kirándulás. Ez nemcsak a jól szervezett programokon mutatkozott meg, hanem a közös vacsorák, a szinte óránként ismétlődő kávézási szertartások baráti hangulatán is.

Emberként, felnőttként kezelik egymást

Első reggel kicsit elbizonytalanodtunk a szállásunkul is szolgáló Valla Népfőiskola ebédlőjében, amikor megláttuk a 10 méter hosszú ételkínáló pultot. Vajon melyikből kell vennünk, kérdezgettük egymástól az itthoni 1993-as állapotokon edződött gondolkodásunkkal. Kicsit nehezen hittük el, hogy ez teljesen ránk van bízva. Ha valaki bírta volna erővel, akár az összes ételt végigkóstolhatta volna. Mondják így van majdnem mindenütt. Így sem kerül többe, mintha külön személyzet osztaná az ételt, mivel mindenki csak annyit vesz, amennyit meg is eszik. Legalábbis bíznak benne, illetve egymásban.

Hasonlóan elcsodálkoztunk délután a városi könyvtárban is, ahol az olvasók maguk kutattak a számítógépekkel a könyvek után. A magyar nyelvű ismertetőfüzet szerint a könyvtár szolgáltatásai ingyenesek, mindenki annyi könyvet visz ki, amennyit jónak lát, csak a pénzbedobós fénymásológép használata kerül oldalanként egy koronába – azaz egyhatod fagyigombóc árába. (No és persze fizetni kell a könyvtár éttermében és presszójában is az ételekért, italokért, ha valaki terített asztal mellett szeret olvasni.)
Rengeteg a könyv, köztük egy polcnyi magyar nyelvű. A névsor Csurkától, Csoórin, Konrád Györgyön, Szép Ernőn át Tamási Áronig terjed. Szerencsére magunk között voltunk szégyenünkkel, amikor a névsorolvasás alatt egy magát “igazi magyarnak” hírdető útitársunk hangosan megkérdőjelezte az egyik szerző magyarságát.

Ilyet csak egy magyar tehet Svédországban, hisz a svédek születésüktől fogva a toleranciát szívják magukba. Ahogy néhány nappal később egy kolozsvári származású tanárnő, Magyar Márta mondta: menekült voltam a szülőföldemen, menekült lettem volna Magyarországon, menekült vagyok Svédországban is, de itt legalább emberszámba vesznek.

Nemcsak magukra költenek

Svédország a legaktívabb befogadó államok közé tartozik. A második világháború után 600 ezren választották a világnak ezt a részét új hazájukul. Mára a menekültek fogadása lelassult. Kevesebb a pénz, az itt élőket is sújtja a munkanélküliség. De még így is példaértékű, amit az idegenekért tesznek. Ami talán a legfontosabb, garantálják mindenkinek a megélhetéshez szükséges anyagi hátteret, segítenek a nyelv, az életmód megismerésében, sőt maguk is igyekeznek megtanulni a menekültek szokásait.

A bevándorlók támogatására jött létre például Linköpingben az a nemzetközi nőklub, amelybe egyik délután ellátogattunk. Mint a szokásos kávézás közben megtudtuk, a klub legfontosabb programja eleinte a svéd nyelvtanfolyam volt. Ugyanis az otthonról hozott hagyományok miatt sok asszonyt a férfiak nem engedtek el a máshol koedukáltan működő kurzusokra. Ma a nyelvtanfolyamok mellett, ha kell úszás oktatást, vagy éppen “öregedési tanfolyamot” szerveznek. A főállásban itt dolgozó három háziasszony – egy svéd, egy perzsa és egy spanyol anyanyelvű – vigyáz a gyerekekre a bevásárlások, tanfolyamok alatt. De ami talán a legfontosabb, állandó lehetőséget biztosítanak a találkozásra. A klub működését részben az önkormányzat finanszírozza, a hiányzó pénzt a tagdíjakból és a szolgáltatások térítési díjaiból fedezik.

Törődnek az elesettekkel

A svédek a menekültekhez hasonlóan nagy figyelmet fordítanak a valamilyen fogyatékossággal sújtott emberekre is. Az utcán lépten-nyomon villanyhajtású rokkantkocsikkal találkoztunk, mert itt ki mernek, illetve ki tudnak jönni a mozgássérültek a szabadba. A linköpingi kongresszusi központ 1400 személyes hangversenytermének nézőterén például külön területet alakítottak ki számukra. Utunk második állomásán, Nyköpingben (Újvásárhelyen) pedig éppen egy külső liftet építettek a népfőiskola központi épülete mellé, hogy a mozgássérültek is részt tudjanak venni az emeleten zajló előadásokon.

Igaz mindehhez pénz kell. Mint ahogy ahhoz is, hogy alig egy óra alatt megtegyük vonaton a Nyköping és Stockholm közötti 100 kilométeres távolságot. No nem száguldottunk sokkal gyorsabban, mint a Savaria expressz, csak kimaradtak a vánszorgós szakaszok. Gondolom fölösleges ecsetelni, hogy a vonat patyolattiszta volt, a WC-ben a papír, a szappan, a papírtörülköző mellett ivópohár adagoló, az állomások előtt egy kellemes hang mindig bemondta, hogy milyen település következik – ahogy erre ez természetes.

Miből és mire telik?

De térjünk vissza a pénzre. A svédek valóban jóval gazdagabbak nálunk. Az éves nemzeti össztermékük egy főre eső része 21 ezer dollár, nyolcszorosa a hazai eredménynek. Erre mondaná Rejtő Jenő Kékszakállú Wagner ura, hogy ennyi pénz csak a számtanpéldákban létezik. Pedig igaz. Valahogy másképp gondolkodnak és dolgoznak mint mi. Például az országukat felkereső 8-900 ezer turistából 2 milliárd dollárt profitálnak évente. Mi alig 1,2 milliárdot a hozzánk érkező, rajtunk átutazó 16 millió idegenből.
A gazdagságuk nem is annyira az emberek vagyonosságán, inkább az infrastruktúra fejlettségén, a szociális ellátáson, az oktatási, művelődési intézményeken mérhető le. Nemzeti jövedelmük 7,6 százalékát költik oktatásra, a 4.700 elemi iskolában átlag 9 diákra jut egy tanár. Nagyon magas a kórházi ágyak száma is, minden 69 lakosra jut egy belőlük. De amin igazán meglepődtünk, a 8,3 milliós országban 7,5 millió telefonállomás működik. Nyköpingi házigazdáink, Carina és Per ezért nem értették jó ideig, hogy miért gondolom az erdei faházuk telefonját a lakástelefon rádiós mellékállomásának. Miután tisztáztuk a hazai távközlési viszonyokat, közölték, hogy nekik 3 önálló telefonvonaluk van – ebből egyik az otthoni számítógépre kötve.

Az átlagcsalád

Hogy valamilyen konkrét képünk legyen a svéd családok életéről, egyik tolmácsunk, Kemenes János saját tapasztalataiból kiindulva elmondta, hogyan és miből él a svéd átlagcsalád, amely általában egy-két szülőből és egy-két gyerekből áll.

A keresők nettó átlagfizetése havonta 9-10 ezer korona, egy új 100 négyzetméteres ház 1 millió koronába kerül. A korábban épült – nem vízparti vagy belvárosi – házakat már fele ennyiért, 5-600 ezer koronáért is meg lehet szerezni, de a rengeteg üres bérlakás miatt kevesen vesznek családi házat, helyette a spórolt pénzüket víkendházra, hajóra vagy lakókocsira költik. Egy négyszobás lakás rezsije – lakbér, fűtés, világítás, víz – havonta körülbelül 4500 koronába kerül. Az óvodai térítési díj egy gyerek után 8 hónapostól 6 éves korig havi 1-2000 korona, az állami iskola teljesen ingyenes – beleértve az étkezést és a tankönyveket is. Az átlagszülők a március eleji iskolai sportszünetben általában elmennek a gyerekkel a hegyekbe síelni, nyáron is inkább a hazai tavak partján, vagy valamelyik közeli országban üdülnek. Egy távolabbi kiránduláshoz már nekik is gyűjteni kell. Szívesen járnak vendégségbe, de csak előzetes bejelentkezés után. A hétvégén vitorláznak a tengeren vagy valamelyik tavon, vagy elmennek a hétvégi házba.

Az átlagcsaládnak két autója, legalább egy telefonja, színes tévéje, mosogatógépe van, de nem ritka a vízágy sem a szülői hálószobában. Svédországban egy kilogramm kenyér és egy helyi buszjegy 10 koronába, egy 100 kilométeres jegy gyorsvonaton 100 koronába, egy ebéd 40-60 koronába, egy liter benzin pedig 8 koronába kerül.

A fentiekből is kiderül, hogy hozzánk képest az egyes emberek, családok sem panaszkodhatnak. De a növekvő munkanélküliség, az egyre csökkenő központi juttatások, az infláció komoly visszaesést eredményezett náluk is a korábbi jóléthez képest.

Nem a bizonyítvány a fontos

Mint a sorozat bevezető részében olvashatták, öt napos utunk legfontosabb célja a svéd népfőiskolákkal való ismerkedés volt. Az első ilyen intézményeket 125 évvel ezelőtt hozták létre, hogy a vidéki lakosságot a mindennapi életben hasznosítható ismeretekhez juttassák. Az alapítók eleinte maguk a résztvevők voltak, de később ott találjuk közöttük a vallási és alkoholellenes mozgalmakat, a munkásszervezeteket, mostanában pedig az önkormányzatokat is. Az első virágkor után a népfőiskolák jelentősége csökkent, de a növekvő munkanélküliség miatt ma ismét egyre nagyobb az érdeklődés irántuk.

Az elmúlt tanévben 132 önálló intézményként, állandó tanári karral működő népfőiskola hirdette meg kurzusait az országos katalógusban. Legtöbb helyen az étkezés mellé szállást is kínálnak a diákoknak, sőt néhol még a gyermekkel is foglalkoznak, amíg az apuka, vagy az anyuka tanul. Az 1-3 éves általános tagozatra gyakorlatilag bárki bejuthat, aki tanulni akar, és elmúlt már 18 éves. Sőt a felvételnél az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezőket részesítik előnyben, hisz nekik van igazán szükségük a tanulásra. Az első év befejezése általában egyet jelent a 9 osztályos általános iskolai végzettséggel, aki pedig mindhárom évfolyamot eredményesen elvégzi, az akár egyetemre is jelentkezhet. A hagyományos iskoláktól eltérően azonban itt nem adnak tantárgyak szerinti bizonyítványt, ugyanis a személyre szabott képzés lényege, hogy a diákok olyan tudást szerezzenek, amit megértenek, és alkalmazni is tudnak.

Az átlagéletkor 35 év

A népfőiskolák többsége valamilyen speciális tagozatot is indít minden évben. Ilyen például a linköpingi Valla népfőiskola szabadidő szervező kurzusa, amelyen afféle népművelőket képeznek. A kétéves tagozatra, csak 20 évnél idősebb, legalább 2 eredményes gimnáziumi évvel és legalább fél éves munkaviszonnyal rendelkezőket vesznek fel. A tagozaton belül a hallgatók szakosodnak sportra, színházra, környezetvédelemre, rockzenére – ez utóbbira azért, hogy könnyebben szót értsenek a kallódó fiatalokkal. Az ugyanitt működő “3. világ kurzus” célja, hogy a hallgatók közelebbről megismerkedjenek az érintett országokban élő emberek sorsával, jobban megértsék, mi készteti őket menekülésre. A tanév második felében személyesen is ellátogatnak egy-egy ilyen országba, majd a hazatérés után cikkeket írnak, színdarabot adnak elő, kiállítást készítenek, hogy másoknak is átadják tapasztalataikat.

Az idén 125 éves lunnevadi népfőiskola főként zenei tagozatáról, szimfonikus zenekaráról nevezetes, de nagy az érdeklődés a képzőművészeti és turisztikai kurzusa iránt is. A művészeti tagozatokról a tehetséges hallgatók 3 év után tovább mehetnek a megfelelő főiskolára, a turisztika szakosok pedig szállodák információs szolgálatánál, utazási irodákban, vagy éppen idegenvezetőként helyezkedhetnek el. Egy közeli településen, Mjölby-ben működik az iskola általános jellegű tagozata, amelyre olyan 30-50 év közötti asszonyok járnak, akik gyermekeik felnövekedése miatt most érnek rá a tanulásra. Ez nem szokatlan az általános tagozatokon, hisz a többi népfőiskolán is 35 év körül alakul az átlagéletkor.

Európa kurzus – csak a tudásért

A csak bejárókat fogadó nyköpingi népfőiskola 6 különálló épületben működik. Például egy volt sörgyárban indították azt a speciális kurzust, amely a természettudományt, a környezetvédelmet és a képzőművészetet próbálja ötvözni. Van ezenkívül “Európa tanfolyamuk” is, amelyen Svédország közös piaci társulásával foglalkoznak a hallhatók. Mint elmondták, a tanulással nincs semmi “pénzre váltható” céljuk, egyszerűen csak több ismeretet akarnak összegyűjteni a kérdésről.

Ugyancsak aktuális témákkal foglalkozik a stensundi népfőiskola, amely az egészséges biológiai, lelki és társadalmi életre szeretné okítani a hallgatóit, akik közül sokan korábban az alkohol vagy a kábítószer rabjai voltak. Az iskolában néha speciális kurzusokat is indítanak, most például fiatal szomáliai menekültek beilleszkedésének elősegítésére. A kollégiumban fontos pedagógiai módszerként keverik a csoportok tagjait kor, nemzetiség, tagozat szerint. A férfiak és nők először nem kerülnek azonos szobába, de ha ez később megváltozik, az iskola vezetői nem tiltakoznak ellene.

A “hosszú tanfolyamok” mellett mindenütt úgynevezett rövid tanfolyamokat is rendeznek, évente mintegy 220 ezer hallgató részvételével. Ezek a kurzusok 1-2 naptól akár 15 hétig is tarthatnak. Például van olyan 5 hetes kurzus, amely a további tanulásra készíti elő lelkileg és tanulási technikák átadásával az idősebbeket.

Az állam is a zsebébe nyúl

A népfőiskolák tartalmi munkájának költségeit az állam és a fenntartó szervezet fedezi, így az oktatás maga ingyenes. A hosszú tanfolyamok mintegy 20 ezer hallgatója csak az étkezésért, a szállásért, a tanuláshoz szükséges egyes anyagokért fizet. Például a Valla Népfőiskolán a kollégisták 2300, a bejárók pedig 800 koronával járulnak hozzá havonta a költségekhez. Ha valaki nem tudja fizetni a térítési díjakat, akkor állami hozzájárulást kaphat. A tervek szerint a következő évtől mintegy 5-8 ezer koronás tanulmányi segélyt biztosítanak a foglalkoztatási alapból azoknak 21 évesnél idősebb munkanélkülieknek, akik korábban legalább 3 évet dolgoztak. Aki erre nem jogosult, az alacsony kamatú tanulmányi kölcsönt vehet fel. Ennek törlesztését csak akkor kell megkezdeni, ha az iskola után már legalább egy évet letöltött egy fix munkahelyen, és ott megfelelő jövedelme van.

Az elmúlt évben a kormány csökkentette a hagyományos tagozatoknak jutatott állami támogatást. Ugyanakkor több pénzre számíthatnak azok a népfőiskolák, amelyek vállalkoznak a munkanélküliekkel való foglalkozásra. A tervek szerint emiatt rövid időn belül mintegy 40 százalékkal bővítik az iskolák férőhelyeit állami pénzből.

Balett a vágóhídon

A felnőttoktatás, művelődés másik fontos keretét a 91 éves múltra visszatekintő tanulóköri mozgalom, illetve, az ezeket szervező, működtető művelődési szövetségek jelentik. Ebben a formában évente mintegy 3 millió ember jut új ismeretekhez 350 ezer tanulókörben.

A tanulóköri mozgalom előzményei a múlt század végére nyúlnak vissza, amikor az ipari fejlődés felfutásával egy időben hirtelen megnőttek a városok a beköltöző vidékiek miatt. Az elviselhetetlen körülmények között élő képzetlen emberek gondjaikat, beilleszkedési nehézségeiket italba fojtották, vagy beléptek valamelyik Amerikából “importált” szektába. Az egyre szaporodó szabad vallási közösségek hamar kiváltották az evangélikus állami egyház reakcióját, ennek egyik pozitív eredménye volt a ma is működő alkohol ellenes szervezetek kialakulása. Ugyanerre az időre tehető a munkásmozgalom szervezett formáinak megjelenése, amelyek már képzett vezetőket igényeltek. A képzést a művelődési szövetségekkel, köztük az 1912-ben elsőként létrehozott ABF-el (a munkások művelődési szövetsége), vagy például az 1935. óta működő TBV-vel (a közalkalmazottak művelődési szövetsége) igyekeztek megoldani. Első lépésként általában könyveket vásároltak, majd a könyvtár köré szerveződve előadásokat, tanfolyamokat rendeztek. Például nyköpingi ABF könyvtárat 1915-ben főként asztalosok adományaiból hozták létre. Az első 30 könyvből ma is 18 megtekinthető az intézményben.

Étlapról vagy kívánság szerint

Napjainkban 11 művelődési szövetség működik az országban. Mindegyikük valamilyen szakszervezethez, sportszövetséghez, szabadegyházhoz, vagy éppen az evangélikus egyházhoz kötődik. A szövetségek a nagyobb városokban általában saját épülettel – előadótermekkel, irodákkal – rendelkeznek, de azokon településeken is indítanak tanulóköröket, ahol nincs önálló szervezeti egységük.

A mai tanulókörök olyan 7-8 fős csoportok, amelyek egy meghatározott témájú, 10-12 héten át rendszeresen ismétlődő foglalkozásokkal zajló tanfolyamra állnak össze. A körök jó része a szövetségek nyár végén meghirdetett kínálata alapján szerveződik. A választék a nyelvtanfolyamoktól a matematikán, számítástechnikán, fazekasságon át a vadászati, hajózási ismeretekig terjed. Más esetekben egy meglévő társaság, vagy akár néhány személy a nekik fontos témában tanfolyam szervezését kéri valamelyik szövetségtől. Ha megvan a szükséges létszám, a szövetség felkutatja a megfelelő előadókat, beszerzi a szükséges könyveket, biztosítja a helyet, de akár valamelyik tag lakásán is lebonyolíthatják a foglalkozásokat. Nagyon fontos feltétel a kiscsoportos együtt tanulás, a baráti kapcsolatok kialakulása.

Támogatást csak konkrét munkáért

A 70-es években egyes tanfolyamokon teljesen ingyenes volt a részvétel, az állam így akarta ösztönözni például az angol nyelv ismeretének általánossá válását. Néha még az is előfordult, hogy a művelődési szövetségek különböző kedvezményeket biztosítottak a résztvevőknek a könnyen szerzett állami pénzből. A gazdasági helyzet romlása miatt az állam végül megelégelte ezt a “dőzsölést”, és visszafogta a támogatás mértékét. Ma az előző évben megtartott konkrét tanulóköri órák után adják a pénzt, amely átlagban a költségek 40 százalékát fedezi. További 30 százalékot az önkormányzatok finanszíroznak, a fennmaradó részt pedig a hallgatóknak kell fizetni. A tanfolyam jellegétől, hosszától függően ez az összeg általában 200 és 500 korona között mozog, ami ottani áron 10-25 adag háromgombócos fagyinak felel meg.

A szövetségeknél kevés főállású szakember dolgozik. Például az évi 700 tanulókört működtető nyköpingi ABF központnak 3 főállású és 6 félmunkaidős dolgozója van, de a szervező munka mellett majd mindegyikük valamilyen divatos tanulókört is vezet.

Az utóbbi időben hangsúlyosabban foglalkoznak a munkanélküliekkel, valamint a 10 és 30 év közötti korosztállyal. Erre a célra az állam is többlet támogatást biztosít. A TBV például 24 olyan “kultúrházat” tart fenn, amelyben tánciskolákat, video- és zenetanfolyamokat indítanak. Ahol nincs ilyen intézmény, ott üres garázsokat, irodaházakat bérelnek a fiataloknak. A nyköpingi “zeneház” például korábban vágóhídként működött, most a különböző helyiségekben zenekarok próbálnak, videó tanfolyamok, képzőművész szakkörök, balett és színjátszó csoportok működnek.

Mint a fentiekből is kiderül, a tanulókörök működése nagyon hasonlít a magyar művelődési házak tanfolyamaira, szakköreire. De amíg a hazai intézmények – ha szegényesen is – minden évben megkapják az épület fenntartásához, a dolgozók béréhez szükséges pénzt, a svéd művelődési szövetségek csak a konkrétan megtartott tanulóköri órák alapján jutnak hozzá az állami, illetve az önkormányzati támogatáshoz. A másik ilyen fontos különbség, hogy a tanulókörök jó része nem az intézmény étlapja, hanem a tanulni akaró emberek igénye alapján szerveződik. Erre biztosítékot jelent az, hogy 7 érdeklődő esetén az adott művelődési szövetség nem zárkózhat el a tanfolyam megszervezése elől.

Valószínűleg sok tanulsággal szolgálna, ha a svéd szisztémát nálunk is bevezetnék. Bár az itthoni helyzetet ismerve sok népművelőnek valószínűleg felkopna az álla ettől.

Szakszervezetek és önkormányzatok

A svédországi útibeszámoló befejező részében ejtsünk néhány szót a szakszervezetekről és önkormányzatokról. Igaz mindegyikről csak egy-egy példa kapcsán.

Látogatásunk harmadik délelőttjén a tengerparti Oxelösunba látogattunk. A nagy forgalmú kikötővel rendelkező 13 ezer lakosú városkában működik az SSAB (nem tévesztendő össze a SAAB-al) egyik gyára. Sören Carlsson, a gyár szakszervezeti titkára egy “56-os magyar”, Sípos Miklós tolmácsolásában megismertetett bennünket a svéd szakszervezetekkel.

Az első mai értelemben vett fémmunkás szakszervezet 1884-ben jött létre Malmöben, 21 évvel később pedig már megkötötték az első kollektív szerződést a munkáltatók szövetségével. Ez főként a fizetéseket és az elbocsátás feltételeit rögzítette – azóta is alapvető szabály, hogy az azonos területen dolgozó emberek közül azt bocsátják el előbb, aki később jött a céghez. A munkások jogai ugrásszerűen megnőttek az 1933-tól működött első szociáldemokrata kormány idején. Ekkor alakult ki a nyugdíj és egészségügyi biztosítás, és törvények hatására a nyereség egyre nagyobb részét kellett a tulajdonosoknak a bérekre fordítani.

Nem mindegy ki a gazda

A szakszervezeti tagdíj a bruttó fizetés 1.8 százaléka. Ebből 1,3 százalék az országos és a helyi szervezethez kerül, 0,3 százalék a munkanélküli-, 0,2 százalék pedig a sztrájkalapba. A fémmunkásoknál a sztrájkalapban napjainkra annyi pénz gyűlt össze, hogy 460 ezer dolgozó fizetésének 90 százalékát fedezni tudnák 5 héten keresztül. A szakszervezet szeretné ha ez az idő 8-9 hétre nőne.

A kollektív szerződés a minimális órabért 54 koronában határozta meg, de ebben a gyárban nincs olyan, aki csak ennyit kapna. Az átlagos órabér eléri a 70 koronát. A fizetés függ a ledolgozott évektől is, de 6 év gyakorlat után bárki elérheti a lehető legmagasabb fizetést az adott szakmában.

Ha valaki tanulni akar, akkor kötelezően fizetés nélküli szabadságot kell neki adni, függetlenül attól, hogy milyen iskolába jár. Az iskola befejezése után, ha akar visszamehet az eredeti állásába, de közben a többiekével együtt nőtt a fizetése és a szolgálati ideje is.

A 3600 embert foglalkoztató oxelösundi fémműben 99 százalékos a dolgozók szervezettsége. A szakszervezet felépítése megegyezik a korábbi magyar modellel. Egy fő különbség azonban megfigyelhető: a funkcionáriusok nem a munkáltatótól, vagy a szakaszervezeti központtól, hanem a választóiktól függenek. Bár a fizetésüket a vállalat biztosítja, ennek nagysága csak annyi lehet, mint amennyi a tisztségviselő korábbi szakmájában volt. A vezető “fekete pénzt” sem kaphat, mert ha ez kiderülne, akkor a tagság azonnal leváltaná.

Itt is spórolni kell

A gyárlátogatás után fogadta csoportunkat a város polgármesterasszonya – főállásban a helyi népfőiskola tanára – és a helyi tanács végrehajtóbizottságának titkára. (nálunk mostanában őt jegyzőnek hívnák.)

Mint megtudtuk tőlük, a város élén a 3 évre választott 31 fős tanács áll, melynek 9 tagjából hozták létre a napi munkát is irányító végrehajtóbizottságot. Az önkormányzat bevételeinek 60 százaléka a helyi adókból, 20-20 százaléka pedig különböző térítési díjakból és az állami fejkvótából származik. Oxelösundban a lakosság minden 100 koronájából átlagosan 31,5 korona kerül az önkormányzathoz. Ebből 19 korona az önkormányzaté, 11 az egészségügyé, a maradék pedig az evangélikus állami egyházé lesz.

A romló gazdasági helyzet, és a csökkenő igénybevétel miatt az önkormányzat sok korábbi intézményt – pld. könyvtár, művelődési ház – nehezen tud finanszírozni. Ilyenkor igyekeznek támogatókat keresni. Egyre nagyobb gondot jelent az összeköltözések miatt szaporodó üres lakások, és a kihasználatlan óvodák fenntartása is. Az emelkedő költségek miatt csökkenteni szeretnék a prosperálás idején felduzzadt hivatali létszámot is. (Jelenleg 7 szakember dolgozik az önkormányzati apparátusban.)

A pénzen kívül spórolnak az idővel is. Valószínűleg a magyar képviselő-testületek hatásfokát is pozitívan befolyásolná, ha alkalmaznák az oxelösundi módszert. Eszerint a tanácstagok az ülés első órája után 135 korona tiszteletdíjat kapnak, a további órákért azonban már csak 70-70 korona jár.

Epilógus

Az ember mindig valamihez képest vizsgálja az ismeretlen dolgokat. Svédországot is óhatatlanul a hazai tapasztalatokkal vetettük össze. Itthoni gondolatok ugrottak be például akkor, amikor a stockholmi óváros bejáratánál aktatáskával kezében szembejött velünk az éppen munkanélküli korábbi miniszterelnök, vagy amikor egy malmöi autószerviz fényreklámján ötágú vörös csillag helyettesítette az í betűn a pontot. Ez náluk ugyanúgy természetes, mint az, hogy vendéglátóink a búcsúesten jó kedvel elénekelték a Munka hadának a lépte dobog című indulót. Mikor megjegyeztük, hogy a demokrácia kitörése óta nálunk ezt a dalt nem nagyon illik énekelni, akkor elcsodálkoztak. Mi pontosan azért énekelhetjük nyugodtan, mert Svédországban demokrácia van – világosítottak fel bennünket.

Győrffy Árpád

A szerzőnek a következő címre küldhetsz levelet – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu