Élmények, tapasztalatok, általános információk szépen összegyúrva egy jól olvasható írásban – szép képekkel.
A januári két hétre nagy utat terveztem. Guadeloupe-ról szerettem 
volna St.Vincent-re, a kingstown-i botanikus kertbe lejutni, megnézni a legendás Bounty elcsapott kapitánya által ültetett majomkenyérfát és az egyszer virágzó, majd elpusztuló százéves pálmát. Közben persze elvinni a srácokat Dominikára, Martinique-re és Saint Luciára.
Még Párizsban a Boeingre várva volt bőven időnk a lehetséges útvonalat átbeszélni. Új útitársaimnak őszintén elmondtam, hogy a ránk váró 450-500 mérföldes út egy gyors hajóval is kemény menet, odaútban egy szigeten legfeljebb másfél-két napot tartózkodhatunk, visszaútban pedig egyet sem. Január lévén a nappal a trópusokon sem túl hosszú, reggel hatkor pirkad, este hétkor pedig koromsötét van. Számítani kellett tehát masszív éjszakai menetekre, bár ezt ebben a térségben állítólag nem engedik a bérhajóknak. A szerződésben erre hivatalos utalást nem találtam, így figyelmen kívül hagytam. Nem emlékszem szavazásra, de a döntés egyhangú volt: St.Vincent alatt fordulunk.
Nyolcfős csapatunkból csak Gyuri2 nem volt vitorlázó, de minden alkalmat megragadott a tanulásra. Hamarosan a legfontosabb emberré léptettük elő – mivel hajószakácsunk nem volt – francia, angol és német nyelvtudása miatt. Kiválóan szinkronizálta a francia boltosokat és az angol nyelvű idegenvezetőket.
A guadeloupe-i alapos hajóátvételt követően azonnal indultunk Szentek-szigeteire. Alvás horgonyon a névadókra emlékeztető világító kereszt alatt, péntek délután és szombat délelőtt rövid séta a kikötő kapitányság zárt ajtajáig, majd aktuálissá vált útközben forgatott videofilmünk címe: A Karib-tenger kalózai – akik nem jelentkeztek be egyik szigetre sem.
Ismét Dominika
Ismét Portsmouth, ahol Eddison száguld elénk, mert egy felhajtó a 
nyílt vízről mobilon jelezte neki érkezésünket. A nagy öblöt már ismerem, látványos hajódöntögetésekkel, „dekkvízzel” cirkálva közelítünk horgonyzóhelyünkhöz a Harmony 42-essel a hegyekből lezúduló szél ellenében. A srácok kitettek magukért, a sok fordulásnál élvezettel tekerték a csörlőket, húzták a köteleket. Szomszédaink arcán látszik az elismerés, az egyik távozó hajóról vidáman integetnek, csak a magyar zászlót nem tudják mire vélni.
Szombat délutáni-esti séta a városkában, a házakból, kocsmákból árad a zene, a krikettpálya szélén gyülekeznek a fiatalok a meccs utáni diszkóra.
Másnap gyorsítunk a tempón. A legénységet Eddison mikrobuszra rakja, indult számukra a „kötelező” szigettúra. Mi „Gyuri1, a navigátorral” levittük a hajót Scott Head-re, Dominika déli fokára, ahol terv szerint délután ötkor felvettük őket. Így máris nyertünk egy napot. Hajóra szállva meséltek mindenről, de leginkább Cobráról, a sofőrről. Félelmetes figura, aki ha lankadt az idegenvezetésben, az éneklésben, a lányokkal való ismerkedésben, stopposok utaztatásában, ismerőseinél feltankolt fűvel, majd folytatódott a lendületes road show a kanyargós hegyi utakon. Szerintem barátaim néha komoly veszélyben lehettek, de szerencsére ők ezt nem így élték meg. Scott Head-et már sötétben hagyjuk el, célunk Martinique ÉNY-i része.
Éjszakai menet
Több mint öt órát siklottunk az Atlanti-óceán és a Karib-tenger „határvizein” ragyogó csillagos ég alatt. .Semmihez sem hasonlítható élmény hallani a habokat szelő hajótest hangját, a farvíz csobogását, amint kondenzcsíkot húz a telihold fényénél, érezni az árboc finom remegését, ahogy űzi, hajtja előre ezt a kilenc tonnát csak a szél és a vitorlák segítségével. A langyos passzát még langyosabb vizet permetez arcunkba, néha ijedt repülőhalak villannak meg lámpánk fényénél. „Minden hullámot imádok”- jut eszembe egy óceánjáró kapitányának mondata.
Mindenki fenn van. A kellemes izgalom kiül az arcokra, tanuljuk, szokjuk a hajó viselkedését, vagy magát az éjszakai menetet. Felváltva kormányzunk, hogy senki ne maradjon ki ebből az élményből. Dominika rég eltűnt mögöttünk, két-három óra múlva meglátjuk Martinique északi részének fényeit. Addig a csillagászati navigáció legegyszerűbb formáját alkalmaztuk, épp aktuális irányunkban ráállítottunk orrvitorlánk első élére egy fényesebb csillagot, így nem kellett görcsösen figyelnünk a kompaszt.
Martinique – A virágok szigete
A szigetet a karib indiánok Madininának nevezték, ami annyit jelent: virágok szigete. Azóta is három dologról nevezetes – írja egy útikönyvíró -, növényvilágáról, tengerpartjáról és a gyönyörű nőkről. Így igaz. (Sajnos a szerző csak a virágokról adott fotót – a szerk.:)
St.Pierre
Éjjel fél tizenkettőkor érkeztünk St.Pierre elé, amelyet még a XIX. Század végén is az Antillák Párizsaként emlegettek. A város előtti keskeny, gyorsan mélyülő horgonyzóhelyre épp csak befértünk, az erős szélben farhorgonnyal stabilizáltuk magunkat.
St.Pierre a Mount Pele árnyékában kuporog. A hegycsúcs állandó felhősapkában, mintha most is füstölögne. A város alig több mint száz éve Martinique gazdasági és kulturális központja volt. Aztán 1902. május nyolcadikának békés reggelén a Pelé-hegy kitört. A tűzhányóból láva, hamu és mérgező gázok zúdultak a mit sem sejtő városra. A település 28000 lakosa közül három perc alatt – egy földalatti cellában raboskodó részeg férfi kivételével – mindenki meghalt. A templomban háromszázan várták a mise kezdetét amikor a tűzfelhő lecsapott rájuk, ereje negyvenszerese volt a hirosimai atombombának. A tengerfenéken ma is ott hever a lángba borult öt hajó roncsa. A megmaradt városfalakon, a régi házak oldalán koromfekete sáv mutatja a rombolás nagyságát. A katedrális teteje, tornyai teljesen eltűntek, de hasonló stílusban újjáépítették.
 |
 |
A vulkáni pusztítás után a város régi fényét már nem kapta vissza, szerepét átvette a 25 km-re fekvő Fort de France, amely egyébként is jóval nagyobb, védettebb kikötővel rendelkezik.
St.Pierre ma inkább egy álmos kisváros, amely elviseli ugyan a nyolc-tíz hajónyi „katasztrófa turistát” mint voltunk mi is, de tapasztalatom szerint nincs oda értük.
A romterületek szépen ki vannak táblázva, képek, feliratok tájékoztatnak bennünket a történtekről, úgy, ahogy egy „európai” városban szokás. Ugyanis Martinique szintén Franciaország tengerentúli megyéje.
Akkor is elmondom. Nem vagyok oda a franciákért, igaz, ők sem értem. Ez az unszimpátiám nem biztos, hogy Trianon miatt van. Ha azt írom, hogy barátságos, kedves, stb., az az ott élő feketékre vonatkozik. 
Még jó, hogy ők vannak többen! A francia szigetek gazdagok, az ott élők élvezik az anyaország miden szociális vívmányát. Nem biztos, hogy törik magad érted sem a boltokban, sem a vendéglőkben, de még a piacon sem. Ámuljuk-bámuljuk a sokféle ismeretlen gyümölcsöt, zöldséget, fűszert, néha bizony meg is tapogatjuk. Az eladók meg unottan figyelnek bennünket: no, megint kifogtunk egy csomó amatőrt, akiknek van képe alkudni! A saját nyelvükön kívül nem hajlandóak másképp kommunikálni, így aztán az értetlenségtől még idegesek is lesznek. Persze, kivételek vannak, s ezután már csak róluk lesz szó.
A néhány ezres St.Pierre-t pár óra alatt kényelmesen bejártuk, dél körül indultunk Fort de France-ba, Martinique fővárosába. Szép lassan csorgunk el egy horgonyon álló klasszikus vitorlázatú háromárbocos mellett, amelyre
a délelőtt folyamán többször is rátévedt kamerám keresője. „Picton Castle”, mondja valaki halkan a hajó nevét, erre kapom fel a fejem. Hihetetlen, itt horgonyoztunk a –
számomra – legendás földkerülő vitorlás közelében! Kanadai kapitánya a mindössze három fő állandó személyzet mellé felvesz negyven kalandvágyó fizető utast, akikkel másfél év alatt megkerüli a Földet.
Csak kevesen szállnak ki útközben. Kanadától Panamáig kezdik megtanulni a szakmát, a Csendes-óceánon már majd mindenki fenn áll a keresztrudakon s tekeri be a vitorlákat. Az út végén – túlzás nélkül állíthatom – a luxusjachtok tulajdonosai kapkodnak értük szakértelmük miatt.
Hamar Fort de France közelébe értünk. A mélyen benyúló hatalmas öböl szinte kettészeli Martinique szigetét. ÉNY-i külső fele még gond nélkül hajózható, de a városhoz közelítve figyelni kell egy-egy zátonybójára.
Nevető delfinek
A delfinek eddig nem kényeztettek el bennünket. Előző nap Dominika nyugati oldalán láttunk egyetlen árva példányt, most viszont belefutottunk 
egy nagy csapatba. Látszott, hogy zömmel egy területen kerítették be a halakat, mikor észrevettek bennünket, egy részük óriási tempóban a hajó elé vágott, s látható élvezettel kalauzoltak bennünket Fort de France felé. Szinte egymást váltották az orrhullámban, volt, hogy nekidörgölőztek a hajó oldalának, majd egy pillanatra hanyatt fekve vidáman megnéztek bennünket maguknak. Legalább húsz percig tartott a műsor, csak a város közelében fordultak vissza.
Sokan próbálják megválaszolni a kérdést, miért okoz olyan katartikus élményt, ha kapcsolatba kerülünk velük. Egyszer magam is tanúja voltam, amikor egy útitársnőnk elsírta magát az adriai nyári alkonyban a körülöttünk bukdácsoló delfinek láttán.
Fort de France
A karibi települések sorában a százezres Fort de France igazi világvárosnak tűnik, az öböl keleti partvonalát foglalja el. A sekély víz miatt célszerű a bójázást követni, amely a St.Louis- erőd alá vezet bennünket. Sok a vitorlás, de nagy területen 4-6 m-es a vízmélység, így nem gond horgonyzó helyet találni. Oldalunkban, hátunkban a kisebb komphajók mólói, rajtuk autóbuszváróra emlékeztető nyitott épületek. A „Madinina” feliratú hajók szinte megállás nélkül szállítják az utasokat a túlparti településrészre, ahol a kikötő kapitányság is van. A pilotkönyv óvott bennünket a kompok által keltett hullámzástól, de az legfeljebb az alvásban zavarhatott volna bennünket. Viszont mire ágyba kerültünk, már rég nem jártak a hajók.
 |
 |
Az alkonyi fényben fürdő város lenyűgözően szép. Jobbról a háromszáz évig épült, ma is használt erőd hatalmas tömbje, mellette a La Savane-park trópusi virágai és óriáspálmái, középen a régi városrészből kiemelkedő katedrális karcsú, bézsszínű tornya csillog, a háttérben kéklő, meredek hegyoldalak. Balra félkörben a kékből lassan vörösre váltó Kari-tenger a horizonton tornyosuló jellegzetes trópusi felhőkkel, melyeket átvilágít a lenyugvó nap fénye. A vörösen izzó korong lángra gyújtja a tengert, majd pár perc múlva egy valószerűtlenül lilás, kékes fény árasztja el a kikötőt. A szél elül egy pillanatra. A parti sétányon őgyelgők is megállnak, lehalkítják hangjukat, szinte áhítatos csendben élvezzük ezt a természeti csodát.
 |
 |
A nyüzsgő belváros igazi bevásárló paradicsom, hisz rengeteg itt az egyenesen Párizsból érkező divatos holmi. A gyarmati időkből itt maradt hivatali épületeket, a cukornád ültetvényesek palotáit gyönyörűen felújították, földszintjüket üzletek, kávézók foglalják el. Néhánynak megmaradt mesterien megmunkált fa vagy kovácsoltvas kapuja, kerítése.
Számomra a legmeglepőbb a katedrális. Ismertetője szerint 1704-ben kezdték építeni, de első látásra 150-200 évvel későbbre kelteztem volna ezt a dátumot. Kovácsoltvas szerkezete, vékony, festett cirádás oszlopai, mindössze 15-20(!) cm vastag falai légiessé varázsolják a hatalmas építményt. Ha igaz, hogy háromszáz éves a templom, akkor Eiffelnek volt honnan tanulnia a vasszerkezet-építést. Belső díszítéséről talán a szecesszió is eszünkbe juthatna, de valószínű, hogy inkább a túlnyomó többségű néger és kreol lakosság ízlését tükrözi.
 |
 |
A templomtól az erőd felé sétálva pár perc után a La Savane-parkhoz érünk, ennek szélén találjuk a Schoelcher-könyvtárat, mely több mint száz éve a párizsi világkiállításról került ide. A festett téglás, négyzet alakú épület kívülről leginkább egy templomra hasonlít, minden oldala egy-egy óriás boltív színes üvegablakokkal. Bár épp záróra volt, de kedvesen beengedtek néhány fénykép erejéig.
 |
 |
A könyvtárral szemben találjuk Napóleon feleségének, Josephine-nek hófehér, fej nélküli márványszobrát. Nyakán, ruháján piros foltok éktelenkednek. A császárnő egy közeli ültetvényen született, szülei rabszolgatartók voltak, a rabszolgák utódai nem bocsátottak meg neki.
A tenger felé nyitott park ékessége egy kis domb, körben színes virágágyásokkal és karcsú, ég felé törő királypálmákkal.
A mise
A trópusokon gyorsan sötétedik, a város felzúgó harangjai siettették az est eljövetelét. Mivel a katedrális mindkét harangja megszólalt, sejtettem, hogy
nem egyszerű esti ima lesz a program, gyorsan arra vettük az irányt.
A templom előtti kis tér tele volt fekete bőrű, fehérruhás bérmálkodóval és hasonlóan öltözött hozzátartozókkal, akiket hangos énekszó mellett maga a bíboros kísért be az épületbe. Mögötte két fehérkámzsás fiatal pap lépdelt, az egyiket – egy gyönyörű fekete nőt – valahogy nem ide képzeltem. Neveletlenül rázummoltam, de ő rám sem nézett. A katedrális már megtelt, ezer főre saccoltam a tömeget, nekünk állóhely jutott a bejárat környékén. Az ünneplő közönségben mindössze néhány fehér embert számoltam meg: a festett üvegablakok szentjeit s négyünket, nem épp az alkalomhoz illő öltözékben.
A majdnem folyamatos énekszót mindössze párperces beszédek szakították meg, bár semmit nem értettünk belőle, mégis élvezetes volt a főpap orgánuma és előadásmódja miatt. A templomnak saját énekkara van, de a karnagyhölgy csak a tömegnek vezényelt. A zenei kíséretet egy virtuóz orgonista és a gyorsabb témáknál egy dobos biztosította.
Egyszer csak néma csend lett, majd egy hihetetlenül szép női hang minden kíséret nélkül csodálatos dallamvilágú éneket kezdett. A versszakok végén a karnagy intett, mire ezer ember énekelte a refrént áhítattal, egyetlen hamis hang nélkül. Borsózott a hátunk.
Kell egy nő! – snittnek a templomi felvételekhez, nehogy a férfinézőknek unalmassá váljon a dolog. Kinéztem egy háttal álló szépséget az utolsó padsorból. Az nem létezik, hogy nem fog ránk nézni! Mellettem Gábor a jóképű, de rövidnadrágunkban egyébként is kiríttunk a tömegből. Egyszer csak lopva ránk pillantott. Alleluja! – szállt az ének…
Nem vártuk meg a szertartás végét. A katedrális melletti csendes utca házaiból halk dallamok szűrődtek ki. Azt énekelték, ami kihallatszott a templomból.
Lassan elhagyjuk Martinique-t. Szó szerint. Az öbölből kiérve, a sziget partvonala mellett annyira lecsökkent a sebességünk, hogy egy felszedett halászhálóra gyanakodtunk. Balázs vállalja, hogy megnézi, de semmi. Vitorlázunk, de nem haladunk. Bár a térkép csak 1-2 csomós (2-3 km/ó) áramlatot jelzett, azt sem ebben az évszakban, mi ezt a duplájának éreztük. Motort kellett indítanunk. Saint Lucia mindössze 37 mérföld (70 km), így kora délután kirajzolódott előttünk a sziget tömbje.
Félúton azért még a frászt hoztuk egy óriás tankerre. Mi csak szerettük volna közelebbről megnézni, ő viszont buzgón rádiózott, nem szeretett volna kitérni előlünk. Persze, ezt nem is vártuk el tőle.
Saint Lucia
Itt van előttünk álmaim szigete. Erről ábrándoztam hideg téli estéken 
az útleírásokat bújva vagy első, édesapám segítségével készített gumicsónak-vitorlásomból a lábamat lógatva a nagy balatoni szélcsendekben. Ezt a szigetet választja célállomásnak az óceánátkelő vitorlázók többsége a Kanári-szigetekről jövet klímája, védett kikötői, barátságos lakói és nem utolsósorban barátságos árai miatt, hisz fel kell tölteni kimerült készleteiket. Déli részén egyre jobban kirajzolódnak a vízből meredeken égre törő Pitonok tűhegyes ikercsúcsai. Lábuknál egy monumentális luxushajó múlatja az időt, mely csak az éjszaka beálltával fog elindulni, hogy utasai holnap reggel egy másik szigeten ébredjenek. A főváros, Castries vámmentes boltjait már kirámolták, még nézelődnek egy kicsit.
Mi a sziget közepe táján elhelyezkedő, a Goombay Dance
Band által is megénekelt Marigot Bay-be tartunk . Bejáratát térkép nélkül sem téveszthetnénk el, messziről látjuk, hogy tűnnek el a szűk benyílóban az előttünk érkezők. Az esőerdőkkel borított meredek hegyek, mély völgyek Dominikát idézik, de széltől védett nyugati oldala sokkal szabdaltabb annál, a függőleges partfalak alatt nem biztos, hogy könnyű sekély horgonyzóhelyet találni.
Matinique és St.Lucia közt átléptünk egy képzeletbeli demarkációs vonalat,. A francia hajótulajdonos cég képviselője ugyan nem tilthatta meg, hogy lejöjjünk erre a vidékre, de óvott bennünket attól, hogy őrizetlenül hagyjuk a hajót. Magam is nemrég olvastam egy kimutatást arról, hogy a Kis Antillák déli része ma a világ második legkalózveszélyesebb területe, ez nyilván nem a frekventáltabb területekre vonatkozik. Bár Venezuela csak néhány száz kilométer, a következő St.Vincent-et szeretnénk délről megkerülni, de a vele szomszédos Bequia vagy Grenada környéki szigetvilágba nem vágytam. Elég lesz egy távoli fénykép is.
Marigot Bay
Gyors motorcsónakon érkezett a kalózok egyik ükunokája, aki rövid alku után egy drága, 20 US dolláros bójára állított bennünket, lelkünkre kötve, jó lenne, ha a Doolittle Club-ban vacsoráznánk. Viszont itt hangzott el először a varázsmondat: a kapitánynak ingyenes! Gábor volt a legkevésbé eleresztve anyagilag, így gyorsan megkapta a megtisztelő címet, én pedig maradtam hajót őrizni. Közben támadtak az úszópiac szuvenír és gyümölcsárusai, akiktől olcsóbban lehetett ugyanazokat a dolgokat megvenni, mint a francia szigeteken. Vagy mégsem? Alfrédó pézváltás ürügyén lassan elevez a sötétben húsz dollárommal. Lehet, hogy azóta is engem keres?
 |
 |
Marigot Bay a földi paradicsom, de a srácok is lelombozódva térnek vissza a vacsoráról. A négy-ötezer forintos steak-nek csirkének, marhapörköltnek erősen közepes tálalásban én sem örültem volna, de legalább Alfrédóval felvidítottam őket.
Castries
Reggel indultunk a közeli fővárosba. Mivel Martiniqe-ről is „elfelejtettünk” kijelentkezni, így nem volt gondunk a bejelentkezéssel sem. Hogy ne legyünk olyan „feltűnők”, a kikötő kapitányság előtt dobtunk horgonyt, a városi öböl külső részén. A kb. kétszáz méter átmérőjű belső öböl olyan mély, hogy két oldalán négy hatalmas luxushajó horgonyzott, mellettük eltörpültek a város épületei. Utasaikat elnyelték az elegáns bankok és vámmentes áruházak. Van itt minden, a gyémánttól a legelegánsabb divatcégek választékáig. Mi inkább az egyébként földszintes, bádogtetős város hatalmas fűszer, népművészeti és gyümölcspiacát néztük át. Az árak elfogadhatóak voltak, pedig a sok luxusnyugdíjas felhajthatná az árakat.
 |
 |
Délben indultunk Soufrierbe egy vízirendőr rosszalló pillantásaitól kísérve. Tán rossz helyen álltunk?
Soufriere
Mindössze két-három órás vitorlázás után érkeztünk St.Lucia valamikori fővárosába, a sziget déli végébe. Itt állítólag még mindig egy keverék angol-francia-afrikai nyelvet beszélnek, a patoát. Nem csoda, hisz a sziget tizennégyszer cserélt gazdát az angolok és a franciák közt, hogy a végül győztes angolok innen szemmel tarthassák a francia Martinique-t. St.Lucia csak 1979-ben nyerte el függetlenségét. A vulkáni talaj miatt hihetetlenül buja növényzetű és termékenységű szigeten valószínű, hogy egy fillér nélkül sem éheznénk, de az elmúlt évszázadban tizenkét nagy hurrikán vonult át a szigeten, nem kímélve lakóit.
 |
 |
A 9000 lakosú városka a St.Lucia védjegyének számító Pitonok lábánál fekszik. A 800 méterrel a víz fölé tornyosuló kettős hegycsúcs egy tűzhányó maradványa, a víz alatt még ugyanolyan mélységig folytatódik.
A motorcsónakversenyt a korai rajtos Dilinger és társa nyeri, mindjárt ráállítanak bennünket egy bójára, amelyért csak 10 EC-t (860 Ft) kérnek. Meglepő. Igyekszünk résen lenni. Megkezdődik az alku a szárazföldi programra, amelybe belekalkuláltatjuk a partra szállítást és a hajó őrzését is. A 20 EU/fő méltányos, a sziget leglátványosabb helyei, a világ egyetlen autós vulkánja és egy melegvizű vízesés a közelben vannak. A parton egy mikrobusz várt bennünket, amellyel mindössze fél óra múlva be is hajtottunk egy idegenvezető kíséretében a vulkán területére.
 |
 |
Akár egy holdbéli táj. A bugyogó iszaptavakból gőzfelhők törnek elő olykor 15 m magasra, a hévforrások némelyikének vize pedig a 135 fokot is eléri.
Innen sofőrünk a Kis Piton oldalán lezúduló vízeséshez vitt bennünket, amelynek aljában kis fürdőmedencéket alakítottak ki. Mivel nem készültünk tisztálkodásra, a helybeliek és a turisták megmosolyogták alsónadrágjainkat.
Még sötétedés előtt visszaértünk hajónkra. Miközben Dilinger szóval tartott bennünket, társa már a második ütközőballonunkat csomózta le a korlátról. Szerencsére Adolf résen volt, de nem a legjobb hangulatban váltunk el egymástól.
Aztán megérkezett két egyenruhás alkalmazott a Természetvédelmi Hivataltól, akik legálisan, nyugta ellenében 20 US dollárra szintén levágtak bennünket a most már nem is olyan olcsó kikötőbójáért.
St.Luciában nem csalódtam, de éjszakára leláncoltuk a csónakot és a külmotort, a ballonokat pedig beköltöztettük az egyik WC-be. Így sem aludtunk nyugodtan.
Hajnalban indultunk tovább St.Vincent-szigetre. A horgonylánc csörgésére majd mindenki felébredt, aki nem, azt én keltettem fel. A felettünk sötéten tornyosuló Pitonok gerincét véges-végig egy fénycsíkkal koszorúzta a kelő nap.
 |
 |
A szépség leírhatatlan. Néma csendben bámultuk a tüneményt, csak lassan mertünk a fényképezőgépek után nyúlni, hogy vigyünk belőle haza is valamit szeretteinknek.
Győrffy Gyula
Győrffy Gyula további írásai az Útikalauzban
•
Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!
Iratkozzon fel a Utikalauz.hu hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)