Jurics Edit: Dublin, Howth-félsziget – Írország – 2009
Jó hangulatú, érdekes beszámoló egy nem túlzottan inger gazdag városról – pontosabban arról, hogy szerzőnk mindenben megtalálta a szépet és érdekeset. Mindez jó képekkel körítve
Egy hetet töltöttünk Dublinban… – kezdünk bele lelkesen az élménybeszámolóba.
Jézusmária! És mit lehet ott annyi ideig csinálni? – kérdezte dublini születésű, és ott felcseperedett ismerősünk. Tényleg, mit is?!
A tervezés
Kezdjük ott, hogy szívesen feliratkozom a különböző utazási irodák, légitársaságok hírleveleire. Pénzbe nem kerül, viszont érdekes ajánlatokat lehet találni és ki lehet fogni igazán kedvező repülőjegyeket is. Ha meg nem, hát törlöm. Szóval egyszer csak jön egy olyan e-mail, hogy olcsó a repülőjegy, az európai nagyvárosokba. Hittem is meg nem is, de nem ragozom tovább, a novemberben márciusra lefoglalt repülőjegy kettőnknek illetékkel, oda-vissza 75.000 forintba került.
Na, ezután lázas kutakodás kezdődött, hogy akkor hogyan tovább. Az internetes utazásszervezés számomra még új dolog, de hihetetlenül jó és kényelmes. A téli szünet azzal telt, hogy szállást és információkat kerestünk. Minden féle lapokat megnéztünk, úti beszámolókat elolvastunk. Most már – visszatekintve elmondhatom, hogy minden információ helyes volt, az árakat kivéve. A legfrissebb sem igaz, és ha én bármilyen árról írok, az 2009. március közepére értendő. Inkább csak tájékozódásnak jó, hogy nagyságrendileg mi mennyi. Egy viszont biztos, Nyugat-Európában 300 forint körüli Euro árral számolva semmi sem olcsó! (270-el sem!)
A szállodanézés külön történet, mert az általunk választott időpontból (március 15-22 között) az első három nap minden jobb áru (értsd: olcsóbb) szállodában le volt foglalva. Mi van már? Mit osztanak ott ilyenkor ingyen? Teljesen kiesett a gondolatmenetből, hogy március 17 Szent Patrik Napja, az írek nemzeti ünnepe felvonulással, munkaszüneti nappal, és bulizással. (Erről később még bővebben!) Hűha, akkor gyorsan le kell foglalni valamit, a jegy már meg van, jajaj… nem lesz szállásunk… Na aztán befoglaltunk. Két hétig győzködtük egymást, hogy drága ugyan de megéri, hiába, ez egy drága ország! További tapasztalat: ne kapkodjunk már. Egy ráérős délután ismét felballagtunk az internetre hogy, hogy is van ez a szálloda dolog. Nos, ez úgy van, hogy alaposan utána kell nézni. Ha az embernek van tudomása arról, hogy mire mennyit költhet, csak végszükség esetén térjen el attól. Nekünk meg mind kiderült, nem is volt végszükség. Több lapot végig böngészve jóval olcsóbb szállásokat is találtunk, ugyan olyan jó minőségben. (Ez természetesen nemcsak az Ír, hanem mindegyik országra vonatkozik.) Végül másik szállodát választottunk, ami még úgy is jóval olcsóbb volt, hogy a foglalót nem adták vissza. Újabb tapasztalat, érdemes megnézni ezt a kis megjegyzést, mert sok szállás úgy hirdeti magát, hogy bizonyos időszakon belüli lemondás esetén visszaadják a foglalót, vagy nem is kell foglalót fizetni. Na, a miénk nem ilyen volt, de mint mondtam még így is megérte váltani. Ezután következett a felkészülés. Internetről is ki lehet nyomtatni tudnivalókat, de mi könyvesboltban is körülnéztünk és találtunk egy nagyon jó bédekkert térképekkel, képekkel, információkkal (Meg használhatatlan árakkal.) Sokat segített az út során a GPS, a kis kézi notebook, meg a kisszékes hátizsák. (Látom magam előtt, ahogy Győrffy Árpi, a honlap szerkesztője idáig jut az olvasásban és felsóhajt: “érjetek már oda!”)
Az olcsóbb szálloda
Az utazás
A számítógépen történő jegyfoglalás egy nagyon klassz dolog, egyetlen szépséghibája van, hogy még nem lehet mindenhol a helyjegyet is befoglalni. Ha lehetne, nem járnánk úgy, hogy a februárban lefoglalt jegyre az októberi gépen nem tudnak két helyet egymás mellé adni, visszafelé meg esetleg már hely sincs a gépen (erre is volt már példa!!!) Talán a repülőtereken a becsekkolásnál a sorok sem kígyóznának olyan beteges módon, csak a csomagfeladással kellene foglalkozni. Egyébként éppen ezen az úton láttam olyan elektronikus jegyet, – egy előttünk menő párnál – ahol a helyjegy is foglalható volt. Rendben is volt minden, csak minden ellenőrző ponton rácsodálkoztak “nahát ilyet még nem láttam”, “nézd milyen jegyük van… ” mutogatták egymásnak a harcedzett repülőtéri alkalmazottak. De aztán minden rendben volt, nem kellett senki ölébe ülni, úgy tűnik, a számítógépes rendszer a helyjegy-kérdéssel is meg tud birkózni. Mi is vittük természetesen az összes kinyomtatott, rendszerbe hajtogatott papírunkat, de sehol sem volt rá szükség. Személyigazolvány kártya(!!!), számítógépes keresés és minden rendben volt. Ugyanígy a szállodában is.
Dublinba teljesen sima, kényelmes volt az utunk, az időeltolódás miatt (ott egy órával vissza kell az órát állítani) fél tízkor már mentünk is kifelé Dublin Airport termináljáról.
Pontos információnk volt arról, hogy az Aircoach recepcióját kell keresnünk, mert ez busz megy a szállodánkhoz. Megvettük a két díszes, képeslapos retúr-jegyet, amit aztán öt méterrel odább elvett tőlünk a kalauz srác, aztán adott helyette egy semmilyen kis blokkot. Azt kellett őrizgetni egy hétig, az volt érvényes visszafelé is. Végül is stílusa volt, de értelme nem az elegáns kivitelű jegy legyártásának.
A repülőtér előtti buszmegállóból indultak a helyi járatok is, amelyek – mint kiderült – valóban jóval olcsóbbak, de azok a megállóikban állnak meg, nem a szállodáknál aztán olyan eszement időpontokban, ahogy a repülőgépekhez ki kell menni, még nem is igazán járnak. Mivel nem volt helyismertünk, ez tűnt a legbiztonságosabbnak.
Megérkeztünk
Sötétben haladt a busz a szálloda felé. Talán a baloldali forgalom tette, vagy az emeletes buszok, lehet, hogy az angol feliratú régies portálú üzletek, de teljesen olyan érzésünk volt, mintha Angliában lennénk. Aztán mégse. Különleges volt, hangulatos, nagyon tetszett. Megérkeztünk a szállodába (az ajtaja előtt állt meg a busz), a recepción két kattintás a számítógépre, minden rendben (persze aggódtam, meg szorongattam a papírokat, de nem kellett), bejelentkezés, 10 perc múlva már fent voltunk a szobánkban. Szokásos berendezés fürdőszobával, tv-vel, hajszárítóval, kis tálca vízforralóval és grátisz nescafé és nestea csomagokkal. Jópofa dolog volt a hajszárító megoldás is, éppen annyira lehetett kivenni a fiókból, hogy használni lehessen. Állandóan nyomni kellett a gombot (energia takarékosság) és nem lehetett odébb menni vele (vagyonvédelem).
A jellegzetes busz
Másnap reggel
Reggel nyolckor – mire magunkhoz tértünk – már hétágra sütött a nap. A szálloda parkjában minden fa és bokor hozta illatos virág-arzenálját, mintha Magyarországhoz képest nem is észak-nyugatra, hanem délre mentünk volna. És végig ilyen időnk volt, és az egész városban tombolt a virágos, napsütötte tavasz. A helybéliek azt mesélték, hogy ilyen idő Dublinban nyáron sincs. Az emberekről azonnal lekerült a kabát, a fiatalokról a pulóver és harisnya is.
Első dolgunk volt, hogy buszbérlet után nézzünk. A recepción nem lehetett venni, viszont nem messze egy kis boltban igen. Az öt napos bérlet 20 Euro volt, fejenként. Egy ugye napi 4 Eurós jegy, egy vonaljegy pedig 1.50 Euro. Nagyon jó a buszhálózat, sűrűn járnak és minden nevezetességhez el lehet jutni vele, még a tengerparthoz is, így a bérletet kiválóan ki tudtuk használni.
Na tehát volt várostérképünk, volt bérletünk, volt buszunk, már csak azt nem tudtuk, hogy melyik busz merre jár. Erre jó a bérlet, találomra felültünk egy ismerős utca nevű buszra, fel az emeletre, panoráma városnézés, és máris a belváros közepén voltunk az O’Connell Streeten. Itt találtuk azt a nagy információs központot ahol be lehetett fizetni városnéző utakra is, de valamennyi busz menetrendje is elvihető volt. Begyűjtöttük és elindultunk felfedezni Dublint. Az információs irodával szemben van a Spire, egy 120 méteres acél árboc a város közepén. A helybélieknek jó találkozási, a csúcsa a turistáknak meg jó eligazodási pont. Elkészültével 2003-ban két dolgot is ünnepeltek: az új évezred beköszöntét és az O’ Connel Street új arculatát. Az innen nyíló mellékutcában felfedeztük James Joyce szobrát. A kóborlások során más szobrokat is fel lehet fedezni, mert itt is divat, hogy a szobrok az utcai élet részei, ülnek a padon, állnak a kirakat előtt, eldobják magukat egy dombon. Sok érdekes szobrot láttunk, így a folyópart és a Custum House (Vámház) között lévő The Famine Statues, hat lesoványodott koldus bronz szoborcsoportját is, amely az 1846 és 1850 közötti pusztító éhínségre emlékeztet.
A laza Oscar Wilde szobra
Dublin
Azt gondolom, hogy részletes történelmi leírásokba nem bonyolódnék, mert az bármelyik könyvből, vagy internetes oldalról megtalálható, csak felsorolom, hogy mi mindent láttunk.
Kezdtük a monumentális Szent Patrik Katedrálissal amiről azt írja a könyv, hogy a “legvaskosabb ír templom 1191 óta, mielőtt a vallásgyakorlat helyszínévé vált volna egyetem és lóistálló is volt”. Most templom, benne síremlékekkel, mellszobrokkal és ólomüveg ablakokkal. (Meg persze az elmaradhatatlan souvenir részleggel). Senior jegyet vettünk, ez már nekünk kijár. Több felé is ezt vettük, jelentős spórolás! Vannak még diákjegyek és családi jegyek, érdemes szétnézni. Séta a várban: Dublinia, (szórakoztató kiállítás a vikingek korából), Christ Church Katedrális (bent elegáns oszlopfők, boltozatos kripta, izgalmas domborművekkel, kint a falnak dőlve kirándulók hada élvezi a napsütést), a Dublin Castle terén az uniós országok zászlói között örömmel fedezzük fel a magyar zászlót is. Böngésszük a térképet, forgatjuk, merre tovább? Megáll mellettünk egy idősebb úr és megkérdezi: rendben vagytok? Segítsek? Jól esett.
A St. Patrik Katedrális egy részlete
A parkok
Gyönyörűek, gondozottak Dublin parkjai, mint a hatalmas Phoenix Park, romantikus sétálóútjaival, apró tavaival, az Iveagh Gardens, káprázatos vízzuhatagával, (valaha a Guinnes család tulajdona volt), a Garden of Remembrance, (amely az ír harcosoknak állít emléket), vagy a St. Stephen’s Green, ragyogó színű virágaival. Volt időnk elmélázni a parkokon, mert általában a parkokban ebédeltünk. Mindennap vittük az otthon készített szendvicset, a teát, a reggel lefőzött kávét. Első nap még óvatosan vettük elő a kis elemózsiánkat, mert meglátnak, mit szólnak… aztán rájöttünk, hogy itt ez igen nagy divat. Hivatalnokok, diákok, turisták falatoztak a szomszéd padokon is, és itták az italaikat a termoszból. Teljesen otthon éreztük magunkat. Este ettük a kis hazai konzervjeinket. A vízforralóban tudtunk melegíteni, komplett vacsoráink voltak. Mivel friss kenyeret, és gyümölcsöt is akartunk enni, megtaláltuk a nálunk is ismert egyik olcsó élelmiszer áruházat, ott vásároltunk sonkát, paradicsomot, bagettet, sütit, elfogadható áron. Étterembe nem mentünk be, egyszer fagyiztunk a mekiben, és egyszer – kirúgás a hámból – söröztünk a Temple Barban. Csak egy példa: a szállodánkban kedvező áron 9.50-ért hirdették a reggelit. Kettőnknek az 19 Euro szorozva 310-el (akkor annyi volt) 5890 forint fejenként egy croissan és egy kávé. Nyolc napot töltöttünk ott… . nem folytatom. Ennyi pénzért sose lássak reggelit!
Tavasz az egyik parkban
Nemzeti ünnep
Március 17. St. Patrik Day. Felvonulás, mindenki zöldben, fehérben és narancssárgában, vagy a mind a háromban egyszerre. Az ír szuvenírnek önálló boltjai vannak Dublin-szerte, a boltokban nemcsak árubőség, de vevő is van és fantasztikusan jó ír zene
. Időnként azért tettünk egy kört egy ilyen boltban, hogy zenét hallgassunk, ha nem röstelltük volna, táncra kerekedünk. Kalaphegyek kordonon kívül és belül. Mi magyarok vagyunk, tudjuk, hogy holnap már nem 5 Euróba kerül, ráér nekünk ezt akkor is megvenni. (Így is lett, echte ír sapi 2.50 Euro.) Az utcán fiatal lányok, zöld festékkel a kézben, lóherét festenek kézre, arcra, karra, tartozzunk össze! Engem is megszólítanak, odaállok egy festésre. Hallja a kislány, hogy külföldiül beszélünk, és megkérdezi, hogy honnan jöttünk. Magyarországról?- derül fel az arca, voltam én is Budapesten, nagyon tetszett, jól éreztem magam. Majd a végén ő mondta nekünk magyarul: köszönöm.
A felvonulásra sokat kellett várni. 11 órára hirdették, kilenckor már foglaltak voltak a kordon melletti helyek. A bátrabbak már vittek ki kemping székeket, de inkább az ácsorgás volt a jellemző. Az egyik kordonszakasz mellé letetettük a kis székeinket, és ott zsibbadtunk három órán keresztül. Érdekes volt a felvonulás, látványos, zenés, vicces. Készültek rá fiatalok, öregek, írek, olaszok és amerikaiak nagyszerűen koreografált táncokat lejtettek nagyszerű zenére, hatalmas színes bábokkal. Mindenki mosolygott, minket is erre biztattak, tréfálkoztak, bevonták a közönséget is a játékba. Azt hittem, hogy az itthoni régi május elsejék hangulatával találkozom majd, de ez inkább a riói karneválra emlékeztetett. Számos televíziós csatorna élőben közvetítette a felvonulást, kiemelve a legjobb jelmezeket. Még itthon a lelkünkre kötötte a család, hogy majd integessünk… .persze… . Aztán ennek is vége lett, és hömpölyögni kezdett a tömeg Dublin központjába.
Képek a felvonulásról
Nem láttunk részegeket, csak összekapaszkodó jókedvű csoportokat. Mentünk a tömeg után, élveztük a hangulatot. Időnként magyar szó is fel-felhangzott, örültünk neki. Aztán egyszer csak ott voltunk Dublin egyik látványosságánál, – azt ne mondjam jelképénél – a félpennys hídnál. 1919-ig fél pennyt kellett fizetnie annak, aki át akart menni a Liffey-folyó felett átívelő aprócska, kicsit imbolygó Wellington-hídon, így maradt rajta a”félpennys” jelző.
A féppennys híd
Hát akkor átmentünk rajta kocsma (bocsánat!) bár keresési célzattal
. Addigra már mindenütt kint álltak a vigyázó emberek, és sajnálkozva tárák szét a kezüket, hogy minden hely foglalt. Jó, akkor marad a kultúr program, menjünk el a whisky gyárba! A James John Whisky gyárat, nem szabad kihagyni, de elhinni sem, hogy a világ tőlük tanult: a skót éppencsakhogy, az amerikai labdába sem rúg, nadeámde az ír bezzeg! Ott vagyunk, mosolygunk, elhisszük, megkóstoljuk. Tényleg finom, de persze drága. A repülőtéren jobb az ár, venni akarunk egy üveggel, a pénztárnál azonban kiderül, hogy most már egy unióban vagyunk, így nincs kedvezmény. Hoppá! Hazaérünk, itt meg éppen akcióban le van árazva… .. így lett meg az ajándék.
A tenger
Talán mert nekünk nincs, a tenger minden magyarnak egy különleges, titokzatos szerelem. Dublin partját meg ugye ott mossa… . Elő a busztérképet, aztán egyeztetés, hogy melyik busz visz ki oda. Több is, több fele is. Kipróbáltuk, volt ami csalódás volt, és volt ami gyönyörű. Csalódás a beach volt. Járda, kőmellvéd, aztán kilométeres, koszos homok, aztán valahol hátul az a sötétebb színű feltehetően már a víz lehetett. (Nem, nem apály volt!) Szóval nem tetszett, de nem adtuk fel. Kell itt bővebb víznek is lenni. Aztán kinéztük a Howth-félszigetet és mindent megbocsátottunk. Dublin észak-keleti részének kis nyúlványa, már az oda vezető út is egy más világ.
A nyüzsgő nagyváros bérházai közül elegáns kertvárosi részen
keresztül ért a busz a kis félsziget csúcsára. Onnan sétaösvény, erdőn keresztül, dombon át, szakadékok mentén és alatta, előtte az Ír tenger. A bokrok akkor hozták tavaszi virágaikat, rózsaszínben, sárgában, halványzöldben pompázott a domboldal, alattunk zúgott a tenger, a nap sugarai szikráztak a hullámokon. Nemcsak mintha nem ugyanabban a városban lettük volna, de mintha nem is azon a földrészen. Csodálatos volt, csendes, pihentető. Átsétáltunk a településen a kikötőhöz. Itt már nem kis kertes házak voltak, hanem kis paloták, tengerre fordított ablakokkal a kapuk mellett ránk fordított kamerákkal.
Csak egy apró kitérő: nekünk nagyon bevált a horgász hátizsákhoz hasonló, de annál jóval könnyebb anyagú hátizsák rászerelve egy kis ülőkére. A repülőtereken mindenütt elfogadták kézi poggyásznak, ha nem volt hely a váró részben, mi akkor is ültünk, kényelmesen be lehet a napi túlélő csomagot pakolni (széldzseki, ital, szendvics esernyő stb.) és könnyített szerkezete miatt kényelmes volt hátizsákként is. Ülve vártuk a buszt, ülve néztük a felvonulást és ülve ettük a szendvicsünket a legszebb parkok közepén. Így aztán nem fáradtunk el (annyira), nem sajgott estére a lábunk (annyira). Nekünk bejött, mindenkinek ajánlom.
Lenézvén a domboldalról
Mit nem láttunk még
Rohantak a napok, és noha igyekeztünk a felkészültségünk alapján eljutni ide-oda, a hét közepén számba kellett venni, hogy mit is nem láttunk még. A Trinity College az oxfordi egyetem épületei alapján épült, de jól megfér mellette a modern vonalú könyvtár is. A hatalmas parkban állandóan nyüzsög a diákélet, turistacsoportokkal tarkítva. Fűre lépni tilos, kivéve a sportpálya szélét, így aztán oda tevődik a társas élet. Meg a pálya melletti kis bárba.
Temple Bar, hétköznap, délután fél három. A bárban szól a zene, de van még hely. Kikérjük a sörünket és hallgatjuk az énekest, együtt dúdoljuk vele a Whisky in the Jar-t, diszkréten körbevideózunk a fényképekkel, és egyéb relikviákkal zsúfolt kis helységben. Vajon mi a titka? A híre? A neve? Az élőzene? A sör? Ki tudja, de nagyon jó volt ott úgy, a félhomályban.
A portál
Mindennap a város egyik legnagyobb útján, a Merrion Square-n “hajtottunk” végig, így kézenfekvő volt, hogy megnézzük a 29-es számú házat. Ez egy múzeummá vált polgári lakás, amelyben minden érintetlenül áll a 19. század eleje óta. Sok nevezetes épületet a buszból néztünk meg. Városháza, az Ír Nemzeti Bank épülete, a Tyron House, az oktatási minisztérium épülete, a Four Courts a legfelsőbb bíróság épülete, a híres György-kori házsorok jellegzetes ajtaikkal, (különbözőek és színesek). Az egyik templom mellett megtaláltuk a jellegzetes kelta kereszt sírkövet is. Esténként lehetett leltárt készíteni, hogy ezt is láttuk, meg azt is. Az emeletes busz emelete a panorámás busz élményét nyújtotta, ha kellően fáradtak voltunk, hát mentünk egy kört. (Egyszer véletlenül a garázsmenetbe is bent ragadtunk. Nem tudtuk, hogy melyik az utolsó megálló, szólni nem szóltak, csak gyanússá vált, hogy telepen túl sok busz van egymás mellett meg “szerelőcsarnok” megállóra nem emlékeztünk. Persze nem lett semmi baj, jót nevettünk a sofőrrel együtt.)
 |  |
A sírok, a vámház – A múlt a 29. számú ház, és mellette a jelen
Végül, de nem utolsó sorban
Dublin fő látványossága, a Guinness Storehouse
. Láttam már egy témára épített turisztikai “látványosságot” (Amerikában ehhez nagyon értenek) de ez méltán kelhet versenyre bármelyikkel. Már az utcán a sörgyár épületei között menetelünk végig, hangolódjunk már a hangulatra! Az előtérben, míg a jegyért sorakozik a töméntelen ember, széles kivetítőkön Guinness sörreklámok mennek. Már itt mindenki úgy érzi, hogy azonnal szomjan hal, ha nem jut egy pohár sörhöz. Aztán hét emeleten keresztül hogy csinálják, miért csinálják, miből csinálják, hova viszik szét a világba (Magyarország is ott feszített a sorban!), újabb reklámfilmek, tárgyak, és végén a hetedik emeleti körpanorámás bárban már vár a belépőjegyben foglalt egy korsó sör. Meleg van, a poharakon pára a sötét barna ital tetején a krémszínű hab és hivatalosan ide kellene a lóhere mintát bekörözni. A mi csaposunk ezt nem tudta megcsinálni, mert csak a szomszéd csapos tudja, ha meg tetszenek várni… de addigra már ez is mindegy volt, csak végre “lökd ide a sört!”
A terveink szerint vonattal átugrunk még a környező nagyvárosokba, meg esetleg a túloldalra, mert nem nagy távolság az egész. Aztán a pályaudvaron kiderült, hogy a legközelebbi városba Cork-ba fejenként 79 Euró a jegy, így maradtunk a jól bevált bérletünknél. Lehet, hogy ezért kell majd egyszer visszamennünk, hogy az országot is lássuk?!
Jurics Edit
Az Útikalauz Útitárskártyájára kedvezményt adó írországi szálláshelyek, vendéglők
Adelphi Guesthouse – Dublin Thai Spice – Dublin
Rathbaun Hotel – Co. Clare Cashelmara Lodge – Galway
A szerző írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés