Novák Miklós: London, Windsor, Stonehenge, Salisbury – négy napban – Nagy-Britannia – 2013
Egy csoportos-magán hibridkirándulás érdekes története sok hasznos információval és szép képekkel
Ha valaki európai városlátogatásokra adja a fejét, teljesen nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb (inkább előbb) Londont is célba veszi. Az is nyilvánvaló, hogy ahányan elmennek egy ilyen 3-4 napos túrára, annyiféle Londont fognak látni, hiszen a sok látnivalóból sokféleképpen lehet válogatni. Vannak persze “alap” nevezetességek, amiket nem szabad kihagyni (különben meg fogják kérdezni, hogy “minek voltál Londonban, ha még ezt sem nézted meg?”), de vannak kevésbé ismert látnivalók is, amelyekre érdemes lehet időt fordítani. 4 napos londoni tartózkodásunk programját úgy próbáltuk összeállítani, hogy néhány ez utóbbiakból is beleférjen a programba.
Az egész úgy kezdődött, hogy párommal elhatároztuk, a korábbi évek “városlátogatós gyakorlatától” eltérve nem saját szervezésben utazunk. Tettük ezt annak tudatában, hogy így drágább lesz az út, de bizonyos szempontok miatt ezt bevállaltuk.
Az egyik ok a kényelmesség volt, nem kellett a repülőjegy foglalással, szálloda keresgéléssel és reptéri transzferrel foglalkozni (ez utóbbi egyben azt is jelentette, hogy visszafelé nem a mi felelősségünk volt, hogy elérjük a repülőt). Másik szempont volt, hogy ugyan fakultatív jelleggel, alapáron felül, de benne volt az útban egy Stonehenge – Windsor egész napos kirándulás, amit egyrészt problémás, másrészt elég drága lett volna külön leszervezni. Harmadik, bár nem annyira lényeges szempontként szerettük volna kipróbálni, hogy milyen a csoportos, idegenvezetős városnézés, amikor azt kapod, amit felszolgálnak és nem azt, amit te választasz. Az eredmény kb. az lett, amire számítottunk, vannak a dolognak előnyei és hátrányai.
A lényeg, hogy a négy napból kettőt “szervezetten”, kettőt pedig önállóan töltöttünk és mivel alapvetően nem vagyunk “problémás” utasok, mindenképpen pozitívra értékeltük az egész utazást.
Alább olvasható a 4 nap története. Az nem cél, hogy az egyes nevezetességeket részletesen bemutassam, nem hiszem, hogy pl. a Tower of London-t innen akarja bárki is megismerni, de egy hasonló hosszúságú látogatás megtervezéséhez talán segítséget nyújthat. Azért a kevésbé látogatott, kevésbé ismert helyekről írtam pár sort, hátha más is kedvet kap hozzájuk.
1. nap
A repülő 6:40-kor indult, ennek megfelelően jó nagy rátartással, 4:30-ra volt meghirdetve a találkozó a reptéren, és kellemes meglepetésként mindenki időre meg is érkezett. Vidékről (Győrből) indulván alvásra nem sok időnk volt az éjszaka, de ez nem igazán volt szempont. Autónkat a “szokásos” parkolóban hagytuk Vecsésen, ahol harmadik foglalásunkkal már törzsvendégnek számítottunk, és így elég jutányos áron volt a négy napos parkolás, amiben a reptéri transzfer is bele foglaltatott.
Az úton nem volt semmi különös, egy keveset sikerült bepótolni az “alvás deficit”-ből és nagyjából pontosan érkezve (londoni idő szerint) negyed 9 körül “landoltunk” a Stansted reptéren. A csomagok hiánytalanul megvoltak, a nem rövid sorok ellenére viszonylag gyorsan sikerült átvergődnünk a biztonsági ellenőrzésen is és a transzfer buszunk is rendben várt bennünket. A net-es fórumokon rettegve emlegetett közlekedési dugókat sem arra a napra időzítették a helyiek, így sima út után 11 óra körül már a Travelodge London City Road szállodában voltunk. A szálloda az Old Street metróállomástól pár percre, a Liverpool Street vasútállomástól nem messze van az 1. zónában, jó kiindulási pont akárhová készül az ember.
Old Street, metro állomás
A szobákat csak 14 óra után lehetett elfoglalni, így bejelentkezés után a csoport összes csomagját egy szobában elhelyezve indult a nap érdemi része.
Az erre a napra tervezett idegenvezetős metrós-gyalogos városnézés benne volt az út alapárában, így természetesen ezt nem hagytuk ki mi sem. Rögtön egy kis “incidenssel” indult a dolog, az egyik utastársunk valamelyik csomagja mélyén hagyta az utazási irodánál elővételben megvásárolt 7 napos Travelcard-ját, így cirka fél órás várakozás után tudtunk csak indulni. Mint később kiderült ez pont elég volt ahhoz, hogy lekéssük a Buckingham palota előtti őrségváltást (ezt nem sorolnám az előnyök közé).
Elballagtunk az Old Street metróállomásra, és itt idegenvezetőnk rajtunk kívül mindenkit rábeszélt a 7 napos Travelcard Oyster változatára, ami alapvetően nem rossz megoldás a közlekedés egyszerűbbé és olcsóbbá tételére, de nekünk más terveink voltak, ezért sima Day Travelcard-ot vettünk.
Egy átszállással elmetróztunk a Green Park metróállomásig, majd az őrségváltás utolsó hangjaira megérkeztünk a Buckingham Palace-hoz. Valószínűleg akkor sem láttunk volna túl sokat belőle, ha korábban érkezünk, mert a téren és környékén jelentős tömeg gyűlt össze. Maga a palota nem tett rám túl nagy hatást, egyébként is csak tisztes távolságból és kerítés mögül lehetett szemrevételezni. Rövid ténfergés, a palota és az előtte levő Victoria Memorial lefényképezése után átvonultunk a St James Park-ba egy kis fűben heverészős pihenésre (szendvics, fagyi, üdítő, stb.), erőt gyűjtve az előttünk álló meneteléshez.
Következett a Parliament Square és környékének bevétele, ahol már igazán jelentős látnivalók találhatók. Kezdve mindjárt a Westminster Palace-szal, ami ugye az Egyesült Királyság parlamentjének épülete, mellette Oliver Cromwell szobra és természetesen a Clock Tower, népszerű nevén a Big Ben, ami tulajdonképpen a toronyban lakozó harang népies elnevezése. Természetesen mind közül kiemelkedik a Westminster Abbey, ami maga a gótikus csoda. A belépésre váró jelentős “embermennyiség” és a borsos árú belépőjegy (16 GBP) nem vette el kedvünket attól, hogy belülről is megtekintsük, és nem is kellett csalódnunk. Megjegyzem, sorbaállás előtt érdemes tájékozódni, mert az egyik pénztárnál csak kártyával, a másiknál pedig csak készpénzzel lehet fizetni.
A parlament tornya a Westminster Abbey kerengőjéből szemlélve
A tömeg és a biztonsági átvizsgálás ellenére viszonylag gyorsan bejutottunk. A Westminster Abbey az egyetlen turisztikai látványosság Londonban, ahol magyar nyelvű audioguide is a közönség rendelkezésére áll, így valamelyik neves színészünk (a neve nem ugrott be) bársonyos hangjára járhattuk be az apátságot. Részletes leírásra nem vállalkozom, ha valaki meg akarja csodálni számtalan fotót találhat a világhálón, sajnos saját képekkel nem rendelkezem, mivel a fényképezés nincs engedélyezve.
Miután jól kicsodálkoztuk magunkat, a Westminster Bridge-n keresztül a túlpart felé vettük az irányt, de előtte a híd nyugati hídfőjénél még vetettünk egy pillantást a Boadicea szoborcsoportra, amely az icéni törzs királynőjének, a rómaiakkal szembeni “ellenállási mozgalom” vezetőjének állít emléket.
A Boadicea szoborcsoport a Westminster Bridge nyugati hídfőjénél
Közelről is rácsodálkoztunk a London Eye gigantikus kerekére, majd némi tanácstalanság után – melynek során a csoport tagjai azon meditáltak, hogy felszálljanak-e kerékre -, tovább indultunk. Nekünk ez nem volt kérdés, mert ez a program másnapra volt betervezve, és végül mindenki úgy döntött, hogy nem tartja fel a többieket a városnézésben.
A gyalogos hídon, amit azóta sem tudtam eldönteni, hogy Jubilee vagy Hungerford Bridge-nek hívnak-e, visszatértünk a nyugati oldalra és elsétáltunk a Horse Guards Parade-ig, a lovas testőrség díszteréig, ahol a nyomok alapján szintén sikerült éppen lekésnünk valami eseményt, valószínűleg a délutáni leváltási ceremóniát. Azért egy deli őrszemet sikerült szemrevételeznünk, szerencsétlen kölyök faarccal tűrte, hogy a sok ostoba turista a képébe lihegve fényképeztesse magát. Nem csodálkoznék rajta, ha egy-egy “műszak” után fájdalomcsillapításként legurítana pár whiskey-t.
A lekésett parádé kárpótlásaként megtekinthettük a szomszéd utcában található miniszterelnöki rezidencia hátsó homlokzatát és utólag az volt az érzésem, hogy innen többet lehetett látni a Downing Street 10-ből, mint a frontoldalon. Ott ugyanis csak a rácsokkal lezárt zsákutcát és a népes rendőri erőket szemlélhettük meg. Természetesen menetközben számos emlékmű és szobor került utunkba, amelyeket nem mindig tudtunk beazonosítani (nem is volt cél), de az itt, a Whitehall-on levő, a 2. világháború női áldozatainak állított emlékmű mindenképpen említést érdemel.
Sétánk a Trafalgar Square-en ért véget, ahol Nelson admirális várt ránk, és ahol a szintén másnapra betervezett National Gallery is található. A Negyedik Talapzat Projekt keretében újfent a helyieket és a látogatókat egyaránt egy kissé megosztó művet sikerült kiállítani a téren. A legutóbbi, konszolidáltnak mondható óriási üvegpalackba zárt hajómodell után most Michael Elmgreen és Ingar Dragset hintalovon ülő fiúalakja látható az északnyugati talapzaton (hmmm…).
A Lord Nelson szobrát őrző oroszlánok, háttérben a National Gallery
A Trafalgar Square-en szétoszlott kis csoportunk, leginkább mindenki valami vacsorázó hely után nézett. Részünkről ezt nem bonyolítottuk túl, a csak hallomásból ismert angol konyha nem nagyon mozgatta meg a fantáziánkat (pontosabban erősen tartottunk tőle), biztosra mentünk. Miután rövid séta után a Leicester Square-en kötöttünk ki, beültünk az ott található Pizza Hut-ba (illetve kiültünk eléje, hogy közben a teret is szemmel tudjuk tartani). Csábító ajánlatuknak nem lehetett ellenállni, egy bőven 2 személyes pizza rendelése esetén ugyanis korlátlan salátafogyasztást helyeztek kilátásba. A művelet olyan jól sikerült, hogy mire végre kijött a pizzánk, gyakorlatilag jól laktunk a salátabár kínálatából.
2. nap
A 2. napon nem vettünk részt a csoportos buszos városnézésen, ugyanis javarészt más célpontokat néztünk ki magunknak, mint amelyek a programban szerepeltek, de leginkább azért, mert sokkal több mindent szerettünk volna belülről is megnézni. Precízen kidolgozott terveinket kis híján keresztülhúzta, hogy reggel szakadó esőre ébredtünk, de a legendásan változékony londoni időjárás kisegített bennünket, ugyanis mire bekebeleztük reggelinket, addigra már hétágra sütött a nap.
A reggeli megér pár szót, mert előzetesen azzal riogattak bennünket, hogy a londoni szállodák által nyújtott kontinentális reggelik meglehetősen “vékonyak”, de kellemesen kellett csalódnunk. Igaz, hogy minden reggel ugyanaz volt a svédasztal választéka, de az legalább elég bőséges volt: édes szekció vajjal, dzsemmel, croissannal, müzlikkel, joghurtokkal és egyebekkel meg természetesen mindenféle hideg és meleg italokkal és a tartalmasabb ételek, mint rántotta, valamilyen (egész jó) erősen fűszeres-csípős főtt kolbász és sült sonka, hozzá a pirítóst frissen lehetett készíteni a beizzított kenyérpirítókon. Kicsit az angol reggelit megidézendő főtt bab is megtalálható volt, amiről röviden az a véleményem, hogy aki reggelire főtt babot bír enni, az sok egyéb galádságra is képes lehet (azért néhányan bepróbálkoztak vele).
Kicsit megkésve, de alaposan bereggelizve elsétáltunk a Liverpool Street vasútállomásra, és egy automatából megvettük a félárú kedvezmények igénybevételéhez szükséges, a National Rail logóját tartalmazó Day Travelcard-jainkat. A daysoutguide.co.uk-ról kinyomtatott 2FOR1 voucherek felhasználásához vasútállomáson megváltott jegyekre volt szükségünk, ezért nem volt nekünk jó az előző nap az idegenvezetőnk által ajánlott Oyster kártya. Sajnos egy kicsit elsiettük a dolgot (nem figyeltük mennyi az idő), ha 15 perccel később vesszük a jegyeket, akkor már off-peak (csúcsidőn kívüli) jegyet kapunk, így 3 GBP-vel többet fizettünk a két TC-ért. Sebaj, mert a megtakarításunk ennél jelentősen több lett.
Megnéztük az állomás előtti Kindertransport szoborcsoportot, amelyet a 2. világháború előtt-alatt Németországból kimenekített zsidó gyerekek emlékére állítottak, majd elindultunk első, a kevésbé ismert nevezetességek közé tartozó célpontunk, a St. Bartholomew the Great templomhoz. Metróval átmentünk a Barbican állomásra majd gyalog folytattuk és menet közben érintettük a Smithfield Market-et, a 800 éves húspiac az egyetlen középkori londoni piac, ami ma is az eredeti helyén van. A templom mellett megálltunk a Cloth Fair-en, melynek azért ez a neve, mert a Szent Bertalan vásárokon itt volt a ruhapiac, a polgármester pedig úgy nyitotta meg a rendezvényt, hogy a Hand & Shears nevezetű ma is létező pub bejáratánál ollóval elvágott egy szövetdarabot. Állítólag innen terjedt el a nyitó- és avatási ceremóniákon ma is szokásban lévő szalagátvágás. Közelebbről megnéztük a Rising Sun nevű műintézményt is, mely Sir John Betjeman törzshelye volt egykor, a koszorús költő sokat tett azért, hogy a környék viktoriánus kort idéző épületeit megmentse a lebontástól.
Aztán jöhetett a Szent Bertalan (Bartholomew) templom, melynek neve valószínűleg elsőre nem sokat mond, pedig igen nevezetes épület. Már azért is megér egy látogatást, mert ez London egyik legrégebbi temploma, 1123 körül alapította egy Rahere nevű szerzetes, akinek sírja meg is található odabent, és valahogy sikerült az összes londoni tűzvészt és a világháborúkat is épségben átvészelnie. Lenyűgöző a belső tere a normann oszlopokkal, de híressé igazából attól vált, hogy előszeretettel használják filmek helyszínéül. Olyan mozik részleteit forgatták itt, mint a Négy esküvő és egy temetés; Szerelmes Shakespeare; Elizabeth: az Aranykor; A másik Boleyn lány; Robin Hood, a tolvajok fejedelme. A templom kis oldalhajójában külön asztal van elhelyezve, rajta két meglehetősen vaskos fotóalbum az itt forgatott filmek jeleneteivel. Londoni viszonyok között barátságosnak mondható, 4 GBP-s áron lehet belépni és 1 GBP ráfizetésével a fotózás is megengedett. Ki is használtuk az alkalmat, már csak azért is, hogy lefényképezzük azt a padlókövet, amelyen Hugh Grant kifeküdt, miután kiütéses vereséget szenvedett a 4. esküvőn. Azt kifejezetten díjaztam, hogy több mint félórás ott tartózkodásunkat egy fia turista sem zavarta meg, bár lehet, hogy a kasszánál ennek nem örültek annyira.
A St. Bartolomew the Great normann oszlopai
A filmes túra folytatásaként innen átsétáltunk a közeli Postman’s Park-ba, ahol egy különleges emlékmű, a Watts’s Memorial található. Az angol Michelangelo-nak is titulált festő, szobrász George Frederic Watts a 19. század végén fejébe vette, hogy emléket állít a névtelen, hétköznapi hősöknek, akik feláldozták életüket ismeretlen embertársaik megmentése érdekében. Ő, és halála után a felesége összesen 47 emléktáblát helyezett el a parkban. Ezek egyike Alice Ayres cselédlány táblája, aki három rábízott kislányt mentett ki az égő házból, de ő már nem tudott kimenekülni. A tábla az után vált igazán híressé, hogy Natalie Portman a Closer c. film nyitójelenetében erről a tábláról olvassa le filmbeli kitalált nevét.
Postman’s Park, Watts’s Memorial
A Postman’s Park-tól csak pár perc a St. Paul’s Cathedral, ami már egy igazi “nagyvad” a londoni látnivalók listáján. Miután röpke pillantást vetettünk Elisabeth Frink birkáira a Paternoster Square-ren, itt volt alkalmunk először kipróbálni, működik-e a féláras voucher-ünk és örömmel tapasztaltuk, hogy igen. A pénztáros hölgy kedves mosollyal nyugtázta az átadott voucher-t és a bemutatott TC-ket és kinyomtatott egy 2FOR1 feliratú kétszemélyes belépőt, ezzel 16 GBP-t takarítottunk meg kapásból. A “kézikönyvek” szerint a Sir Christopher Wren irányítása alatt 1675 és 1710 között újjáépített (mert természetesen elődje leégett az 1666-os nagy tűzvészben) St. Paul’s Európa ötödik legnagyobb temploma és némileg “hajaz” a római Szent Péter bazilikára. Belül “természetesen” nem lehetett fényképezni, így csak a “szemkamera” működött. Csábító lehetőség volt, hogy megmásszuk a kupolát, de felsejlettek bennünk a firenzei dóm “meghódításának” nehézségei (amely ráadásul százegynéhány lépcsőfokkal “alacsonyabb” is) és végül csak az első szintig, a Suttogó-folyosóig merészkedtünk. Innen remek kilátás nyílt szinte az egész templomra, így elüldögéltünk egy darabig.
Túránkat a 2000. június 10-én átadott, majd 3 nap múlva statikai problémák miatt lezárt és jelentős átalakítások után csak 2002-ben újra megnyitott, 325 m hosszú gyalogos Millennium Bridge-en át folytattuk a Tate Modern impozánsnak nem igazán nevezhető épületéig. A használaton kívüli erőműben kialakított modern művészetek galériájában éppen Roy Lichtenstein kiállítását hirdették, de ide éppen csak bekukkantottunk.
Millennium Bridge, háttérben a St. Paul’s
A közelben levő Shakespeare’s Globe Theatre-t viszont alaposabban is szemügyre vettük. Következő 2FOR1 kedvezményünket felhasználva újabb 13,50 GBP megspórolásával bejártuk a színház történetét bemutató kiállítást, majd egy vezetett csoporthoz csapódva magát a jelenleg is működő színházat is megtekintettük. Bár az angol szövegből nem sokat értettünk, de így is élmény volt hallgatni a túravezető hölgy teljes átéléssel előadott ismertetőjét.
A Temze partján sétálva, a Southwark Bridge-t és az egykori Winchester Palace egyetlen megmaradt falmaradványát elhagyva Sir Francis Drake zászlóshajójának, a Golden Hinde-nak pontos, működőképes másáig jutottunk, amely a Cathedral Street-nél, a St. Mary Dock-ban van kiállítva. Szép, impozáns hajó, de ahhoz képest, hogy ezzel (vagyis az eredetivel) valamikor Földet kerültek nekem egy cseppet kicsinek tűnt. Természetesen menet közben a légteret egyfolytában uralta a 2013. év elején átadott The Shard valóban felhőket karcoló épülete.
Ennyi maradt az egykori Winchester Palace-ból
A Southwark Cathedral-t elhagyva a London Bridge állomásnál úgy döntöttünk, hogy időnket és lábunkat kímélendő ideje kipróbálni egy emeletes buszt. Fogtunk is egy arra járót és elbuszoztunk a City Hall-ig, ahonnan (csak a partról) megtekintettük a HMS Belfast hadihajót.
A Tower Bridge előtt még bekukkantottunk a Shad Thames-re, majd átvágtunk a hídon. A kiállítást kihagytuk (pedig oda is volt voucher-ünk), de maga a séta is élmény volt.
A hídról a többi turistával ellentétben nem mindjárt a Tower of London, hanem először a St. Katharine’s Docks felé vettük az irányt. Az egykori forgalmas teherkikötőben most luxusjachtok horgonyoznak, a parton pedig luxusházak sorakoznak. Nincs tömeg, nincs zaj, pedig a három öblöcske csupán néhány lépésre van London két legfőbb nevezetességétől.
Ez után következhetett a Tower of London középkori épületegyüttese. Harmadik féláras kedvezményes belépőnket is sikeresen abszolváltuk, ami további 21 GBP megtakarítást jelentett. Az idővel viszont nem spóroltunk, amit lehetett (majdnem) mindent megnéztünk: koronaékszerek, White Tower fegyvergyűjteménye, a Tower legendás hollói, Traitor’s Gate, királyi bestiák, stb. és a várfalon is tettünk egy sétát.
Tower Bridge a Tower of London “udvarából”
Mire végeztünk a reggeli hatása már erőteljesen múlóban volt, így aztán a Tower melletti büfék egyikében megvettük a “kihagyhatatlan” Fish and Chips valamint Chicken and Chips adagunkat. Minden formában szeretem a halat, de ettől nem voltam elájulva, önmagában eléggé ízetlen, a miénktől eltérő furcsa, “kemény” panírban van kisütve a hal. Alaposan nyakon kellett önteni szószokkal, hogy élvezhető legyen.
Eredetileg a következő programnak egy Tower – London Eye hajóút volt betervezve, de erről rövid tanakodás után további költségcsökkentés címén lemondtunk. Felballagtunk a Tower Hill-ig és metróval tettük meg az utat.
Már estébe hajlott, de az idő szerencsénkre teljesen tiszta és megfelelő volt ahhoz, hogy a város panorámáját megcsodáljuk a kerékről. Negyedik féláras belépőnket is sikerült megváltanunk (újabb 19 GBP), a viszonylag hosszú sor ellenére gyorsan feljutottunk és felülről is megnéztük azokat a nevezetességeket, amiket az elmúlt két napban végigjártunk. Viszont hibáztunk egy nagyot, mert felszállás előtt elfelejtettük megnézni a 3D-s filmvetítést, ami pedig része a “programnak”.
Eddig tartott a nap tervezett “kötelező” része. Még metróval elmentünk a Trafalgar Square-re és tettünk egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy a National Gallery legalább egy részét feltérképezzük. Péntek lévén 22 óráig nyitva volt a képtár, lett volna majdnem 3 óránk, de olyan fáradtak voltunk, hogy 1 órányi vánszorgás és néhány “legfontosabb” kép becserkészése után úgy döntöttünk, hogy aznapra elég lesz ennyi.
3. nap
A 3. nap kevésbé mozgalmasnak és főleg sokkal kevésbé fárasztónak ígérkezett, mint az előző kettő, hiszen az utazási iroda Stonhenge – Windsor buszos kirándulásán vettünk részt.
Az autóbuszt valamelyik helyi társaságtól bérelte az iroda, szerencsénkre egy barátságos és humoros sofőrt sikerült kifognunk, akivel idegenvezetőnk már az odafelé vezető úton megegyezett, hogy némi “tip” fejében hajlandó velünk a hivatalos útvonaltervtől eltérően egy Salisbury-t érintő kitérőt is tenni. Nem mintha ez olyan bonyolult művelet lett volna, hiszen a kettő nincs több mint 15 km-re egymástól.
A Londonból kivezető út felért egy szűkebb városnéző kirándulással, útba ejtettünk néhány nevezetességet, a forgalommal nem volt semmi probléma, a városból kiérve pedig még egy kicsit rápihentünk az előző napra, hiszen Stonehenge vagy 130 km-re fekszik Londontól.
Stonehenge
Stonehenge-dzsel kapcsolatban kettős érzései lehetnek az embernek, egyrészt, ha már eljöttünk Angliába, akkor ezt látni kell, másrészt az egész nem más, mint néhány érdekesen összerakott nagyobb “kődarab” a puszta közepén. Na jó, nem a puszta, hanem egy szép nagy zöldellő, de rendkívül huzatos rét közepén. Egyébként tényleg nincs semmi a közelben, csak a kiszolgáló helyiségek: jegyiroda, mosdó, ajándékboltok. Különösebb misztikus érzések nem árasztottak el, de azért jó alaposan lefotóztam a köveket, hátha sikerül olyan képet csinálnom, amit még soha senkinek (azt hiszem nem sikerült). Megjegyzem, ha valaki meg akarja spórolni az egyébként helyi viszonylatban mérsékeltnek nevezhető 7,80 GBP-s belépőjegyet könnyedén megteheti, mert kerítésen kívülről is egészen jól megtekinthető a “kőrakás”.
Következett “műsoron kívül” Salisbury, és elsősorban a Salisbury Cathedral. Az aztán minden pénzt megért volna, de szerencsére itt nem volt belépőjegy és még fotózni is lehetett. Sajnos elég kevés időnk volt rá, szinte csak végigfutni tudtunk a székesegyházon, de az biztos, hogy vetekszik a Westminster Abbey-vel, sőt… Még az sem tudta elvenni a kedvemet, hogy “természetesen” az egyik fele fel volt állványozva kívülről. Mindenképpen pozitívum, hogy nincs szorosan körbeépítve, a pisa-i dómhoz hasonlóan egy szép nagy parkban van a templom. Nem csak az épület, hanem nevezetességei is egyedülállóak, itt található a fennmaradt négy Magna Charta másolatból a legjobb állapotban lévő példány (na azt viszont nem lehetett fotózni), itt van Európa legrégebbi működő órája és Nagy-Britannia legnagyobb székesegyházi kerengője. A kerengők egyébként is a gyengéim, az itteni nagyon szép. Mint ahogy elbűvölő a városka is, amiből ugyan tényleg nem sokat láttunk, de amit igen, az elnyerte tetszésünket.
A Salisbury Cathedral kerengője
Utolsó állomásunk Windsor, ami megérne egy külön beszámolót is. A világ legnagyobb és Anglia legrégebbi lakott kastélya, ami a Buckingham Palace mellett az angol királyi család hivatalos rezidenciájának számít. II. Erzsébet nagyon kedveli a helyet és az év sok hétvégéjét tölti itt. Látogatásunk alatt is ott tartózkodott, amit az egyik torony csúcsára felhúzott zászlója jelzett. Ide kifejezetten érdemes volt idegenvezetővel érkezni, nem kellett keresgélni, hogy mit kell, mit érdemes megnézni. A St. George’s Chapel (egyébiránt itt nyugszik többek között VIII. Henrik is) megtekintése után lehetett gondolkodni, hogy akkor a három remek gótikus építmény (Westminster, Salisbury, St. George) közül melyik is a legszebb, de a kérdés teoretikus és nem kell eldönteni. Érdekes látványosság volt a Queen Mary’s Dolls’ House, Mária királyné bútorozott babaháza működő liftekkel, villannyal, vízzel, amely az 1930-as években készült és 1500 ember 3 évig építette. Az állami lakosztályokat lehetett megtekinteni, annyi kiállítási tárggyal, amit felsorolni lehetetlen, köztük pl. az ólomgolyó, amely kioltotta Nelson admirális életét a trafalgari ütközetben.
Windsor – a zászló jelzi, hogy a királynő a kastélyban tartózkodik
Érdekesség, hogy a visszatérő vendégek részére van egy olyan kedvezmény, ha valaki névre szólóan kitölti és leigazoltatja a belépőjegyét, akkor abban az évben korlátlan számban bármikor újra beléphet vele a kastélyba.
Este 6 óra után értünk vissza Londonba és újfent a Trafalgar Square-en találtuk magunkat. Már csak egy cél volt, hogy valami kellemes vacsorázó helyet keressünk. Tettünk egy sétát a Leicester Square – Piccadilly Circus irányába, ez utóbbi nem volt rám akkora hatással, mint illett volna és benéztünk a Leiceister téri M&Ms World-be is. Egy csomó pub-ot megszemléltünk menet közben, de ezeket vacsora helyszínként nem vettük számításba, túl “nyüzsinek” és hangosnak tűnt mindegyik. Egyébiránt az volt az érzésem, hogy a pub-oknak kifejezetten jót tett a dohányzási tilalom, mert így kétszer annyi embert tudnak egyszerre kiszolgálni, a közönség egyik fele ugyanis bent dáridózik, a másik fele pedig pohárral és cigarettával a kezében a kocsma előtt ácsorog és beszélget. Végül a Covent Garden-ben kötöttünk ki, amit egyébként is meg szerettünk volna nézni és beültünk a nagyon kellemesnek tűnő Le Pain-be. Nem is csalódtunk, ráadásul a felszolgáló egy kedves mezőtúri kislány volt, aki nagyon megörült jöttünknek, elbeszélgettünk vele a magyarok londoni életéről.
Organikus vacsora a Le Pain-ben
4. (fél)nap
Az utolsó nap délelőttjén a csoport Greenwich-be látogatott, amire mi előzetesen nem fizettünk be. Ezen lehet vitatkozni, de mint említettem, ahány turista annyi London és nekünk precízen kidolgozott terveink voltak az utolsó napra is… amiből aztán végül szinte semmit nem tartottunk be. Előző napon ugyanis láttuk a buszból, hogy az egyik fő célpontnak kijelölt Természettudományi Múzeumba szinte reménytelen lesz a bejutás és rövidke időnket nem akartuk sorbaállással tölteni, így aztán a “B” terv részleteiből és improvizációkból raktuk össze a délelőtt programját.
Kezdésként elmentünk Camden Town-ba, ami valamiféle bohém, vagy kulturális negyed, de leginkább egy kerületnyi összefüggő nagy piac, ahol kis túlzással a fogpiszkálótól az atombombáig mindent meg lehet venni. Kicsit korán, még nyitás előtt (közben) érkeztünk, aminek következtében a várt nyüzsgésnek nyomait sem láttuk, viszont nagyon nyugisan be tudtunk járni egy nagyobb területet és a hangulatból ízelítőt kaptunk. Annyi biztos, hogy ez egy nagyon másik London és nem az előkelő fajtából.
A piac
Ellentételezésként következő állomásunk az Oxford Street volt, ami ugyebár megint csak a világ egyik legismertebb bevásárló utcája, de micsoda különbség… Maga az Oxford Street csak azért került képbe, mert legalább egy kicsit látni szerettünk volna valamit a Hyde Park-ból is és útba esett. Elsétáltunk a Marble Arch-ig, amit John Nash tervei alapján 1828-ban készítettek a római Constantinus Diadalív mintájára és már ott is találtuk magunkat a park egyik nevezetes pontjánál, a Speakers’ Corner-nél. Itt 1872 óta elvileg bárki bármiről szónokolhat, speciel rám és mondandómra senki nem volt kíváncsi. Egy kis séta, mókusok fényképezése és az Apsley House-ig tartó rövid buszozás után párom úgy döntött, hogy fogytán az idő és nagyobb mennyiségű tea megvásárlása céljából sürgősen meg kell keresni a Strand-on levő Twinings Tea Shop-ot. Ez pont ellenkező irányban van, mint az eredetileg kigondolt Royal Albert Hall, ezért az (sok mással egyetemben) kimaradt a műsorból, de ilyen eshetőségekre fel voltunk készülve.
A szónokok sarka
Gondos és hosszadalmas válogatás és vásárlás után betértünk a Tea Shop melletti szendvicsbárba, ahol újfent egy magyar pincérlánnyal futottunk össze, de ezen már meg sem lepődtünk, elvégre valahol lennie kell a kint lévő pár százezer magyarnak. Egy-egy remekbe szabott kecskesajtos-zöldséges-valamitől kicsit csípős szendvics és egy-egy cappuccino elfogyasztása után már csak egy feladat maradt hátra, hogy keressünk egy sportboltot, ahol ajándékozás céljából meg lehet vásárolni valamelyik országúti kerékpárcsapat idei szezonra szóló pólóját… és láss csodát alig 500-600 m séta után a Fleet Street – Farringdon Street sarkán ott vigyorgott a felirat: Evans Cycles. Mi is vigyorogtunk egyet és ezzel londoni kalandunk érdemi része befejeződött.
A reptéri transzfer és a hazaút hasonlóan “simára” és eseménytelenre sikerült, mint odafele volt, így nagyon kellemes élményekkel tértünk vissza Magyarországra.
Novák Miklós
Novák Miklós írásai az Útikalauzban >>
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Nagy-Britanniáról >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto |
utikalauz.hu