Sóber Péter-Juhász Annamária: Három és fél nap Londonban – 2006

Sóber Péter-Juhász Annamária: Három és fél nap Londonban – 2006. július 11-15.

Újabb fapados kirándulás a krakkói vonatról már megismert párostól. Ez a beszámolójuk is sok érdekes információt kínál a hasonló túrákra készülőknek – jó képekkel

Az eredeti terv nem London volt, hanem Portugália, londoni átszállással, de aztán persze másként alakult a dolog. Végül maradt a londoni városnézés, keddtől szombatig.
Elég korán lefoglaltuk a repjegyeket, az akkor frissen Magyarországra érkezett Ryanair légitársaságnál, amely a legnagyobb fapados légitársaság Európában. Sajnos volt egy kis gubanc, mert nem tudtuk a neten lefoglalni a jegyeket, így el kellett menni egy utazási irodába, ahol persze személyenként 3500Ft-ot számoltak fel jegykiállítási díj címén, ami azért nem kevés, ez majdnem 10 font. Na mindegy, még így is jó árban megvettük a jegyeket, elég korán, az indulás előtt majdnem két hónappal.
Annyit azért meg kell jegyezni, hogy nem volt teljesen korrekt a Ryanair, hiszen a visszaindulás időpontját megváltoztatták, szombat reggel 6.15 helyett 8.15-kor indult a gép, ezt egészen véletlenül találtuk meg a honlapon. Ez annyiban volt kellemetlen, hogy az utolsó éjszakára nem foglaltunk már szállást, hiszen éjjel 2 körül fel kellett volna kelnünk, hogy a becsekkolásra kiérjünk, azért pedig nem akartunk kiadni pénzt. Erről viszont semmilyen tájékoztatást, e-mailt nem kaptunk, úgy gondolom annyi azért kijárt volna. Na mindegy, az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy repülés alatt semmiféle probléma nem volt, halálpontosak voltak a gépek, minden jól alakult.

Még itthon összeállítottunk egy komoly útitervet, pontosan beosztva, hogy mikor mit nézzünk meg, hogy ne ott a helyszínen kelljen keresgélni az utcákat, helyszíneket, hiszen azzal csak megy az idő. Megvettük a térképet, és az útikönyveket, majd még itthon összeültünk hogy ki mit akar megnézni, így született meg a program. Tehát minden saját szervezésben ment, ezzel sok pénzt lehet megtakarítani, mi amúgy sem vagyunk hívei az “utazásiirodás” utaknak, mert egy csomó lóvét legombolnak az emberről. A hostelworld.com-on kinéztük a szállást, majd le is foglaltuk.

A csapat a következőkből állt, Helga, angol szakos és angol mániás, Maci, a barátnőm és jómagam. A csapat tehát 3 fős volt. A repülés jó volt, sajna odafele nem kaptunk helyet az ablaknál, de reméltük visszafelé nem marad ki ez az élmény az életünkből. Sármellékről indult a gép, ez egy nemrég átadott, és meglehetősen kis repülőtér, még van mit rajta építeni-szépíteni, de azért jól néz ki. A kék és a zöld színek uralják a reptér belsejét. Mindössze két kapuja van, ellentétben mondjuk a Stansteddel, ahol leszálltunk, annak 99! Van tehát méretbeli különbség a két repülőtér között.
Első repülésünk volt, nagy élmény, de ezt elmondani úgysem lehet, úgyhogy nem részletezem. Már a repülőn meg lehetett venni a transzfer jegyeket, mind buszokra, mind vonatra, ezzel sok időt meg lehetett spórolni. Még itthon kinéztük a Terravision busztársaságot, ennek a jegyét is meg lehetett venni, úgyhogy megvettük oda-vissza útra, 14 fontot fizettünk fejenként.
A repülőtéren az útlevél-ellenőrzésig meglehetősen sokat kellett gyalogolni, ez a reptér méretéből is következett. Itt már hatalmas sorok alakultak ki, de pár perc várakozás után átjutottunk az ellenőrző kapukon, majd felvettük a csomagokat és elindultunk megkeresni a buszokat. Azt az infót hallottuk, hogy a 29-es pontról indul a mi buszunk, de ilyet nem találtunk, végül a többi busz takarásában megtaláltuk a mi társaságunk buszait. Két busz is indult, egy srác kérdezte, hogy hova megyünk, mert az egyik busz a Victoria pályaudvarra ment, a másik a közelebbi Liverpool streetre. Mi a Victoriára mentünk. Kb. másfél óra után jutottunk el célunkhoz. Lementünk a metróhoz, ahol vettünk egy egynapos travelcardot, és elmentünk a zöld metróval az Earls Court állomásig, majd innen pár perces sétával a szállásunkhoz, ami az Olave House nevet viseli.
A hostel nem egy nagy eresztés, laktunk már jobb helyen is, de mindegy, nem panaszkodtunk. Az ár 17 font volt, ez londoni szinten elfogadható, és 8 ágyas hálóteremben való szállást jelent. Lepakoltunk, majd irány a város! Annyi szerencsénk volt, hogy itthonról 8 ágyas hálóteremben foglaltunk szállást, és mégis 4 ágyasba kerültünk, ahol csak hármunknak volt megágyazva, ennek nagyon örültünk. Mint később kiderült, korai volt az örömünk. Erre később még visszatérek.
Az útiterv szerint a kedd délután Sherlock Holmesról szólt. El is mentünk metróval a híres Baker Streetre, ahol már a metróban is látszik, hogy ez volt a világ legnagyobb detektívjének lakhelye. A csempéken Sherlock pipázó, kalapos feje van mindegy egyes csempén, és van egy hatalmas negatív is róla, szóval megérkeztünk. A metróból, ha felmegyünk, akkor jobbra kell fordulni, és az utca bal oldalán, a 221/B szám alatt lehet megtalálni a múzeumot.
Itt mindjárt el is kell oszlatni egy tévhitet, miszerint a múzeummal szemben van a shop, vagyis az ajándékbolt. Az igazság az, hogy itt is van ajándékbolt, és a múzeum mellett is. Valójában a múzeumnál egy őr áll, és mellette van egy kis bejárat, ami ajándékboltként is funkcionál, és ennek a helyiségnek a végén lehet megvenni 6 fontért a jegyeket. Itt már vásárolni is lehet mindenfélét, a kitűzőtől a kalapig, a regényeken át a képeslapig. Fantasztikus a bolt, itt minden megtalálható. A múzeum maga nem nagy, hamar be lehet járni. A bejáratnál az őr a kezembe nyomott egy pipát és egy Sherlock sapkát, így is lehet fotózni, nagy élmény. Az igazi meglepetés akkor következett, amikor a szalon helyiségben megláttunk egy idős urat keménykalapban, aki nem volt más, mint Dr. Watson. Ő is leült az egyik fotelbe a kandallóval szemben, és mehetett a fotózás. Meg lehetett még nézni a hálószobát, egy konyhaszerűséget, valamint volt egy szoba, ahol Doyle híres novellahőseinek viaszfiguráit lehetett látni. A vendégkönyvben láttuk, hogy aznap délelőtt, amikor mi is ott voltunk, egy egész nagy magyar csoport is bejárta a múzeumot. Hiába Sherlock még ma is nagy király, persze csak Elvis után!

A múzeumból a Piccadily Circusra mentünk. A tömeg hatalmas, rengeteg a külföldi, és persze a londoni is, akik akkor éppen hazafele igyekeztek a munkahelyükről. A Piccadilyn sok látnivaló nincs, talán az Erosz szobor az, amit fotózni lehet, itt a város hangulatát, csúnya szóval a fílingjét kell érezni. Csináltunk pár képet, majd elindultunk gyalog a Soho, és a Covent Garden felé. A Soho a fiatalok törzshelye, itt rengeteg pub van, amik rendkívül igényesek, sok rajtuk a muskátli, belül szőnyeg van, és még finom ételeket is lehet enni. Nem olcsók az igaz, de éppen úgy a társadalmi élet színterei, mint Prágában. Ez nekünk nagyon tetszett, és bizony jó lenne, ha a magyar kocsmák, sörözők is ilyenek lennének. A délutáni órákban sokan állnak a pubok előtt, és ott iszogatnak, beszélgetnek, mert benn már nincs hely. Köztük sok a jól öltözött úriember is. Érdekes, hogy a pubokban nincs női mellékhelyiség! Mi is beültünk egy korsó Guinessre, amiért 3.35 fontot fizettünk, vagyis 1300Ft-ot, de hát ez London, nagyon meglepődni nem kell. Csapolva fantasztikus íze van. A Guiness egyébként erős fekete sör, és emiatt van egy kesernyés mellékíze, nos, ez a csapolt változatnál nem tapasztalható. Még a lányoknak is ízlett.
A Covent Garden szintén ilyesmi hely, ott is sok étterem található, és egy piacépület is van, ezek szintén megérnek egy-két fotót. Itt egyértelműen a jómódúak vacsoráztak, az árak nem egy átlagkeresetű magyarnak való.
Ezután visszamentünk a szállásra, ahol kiderült, hogy mégis kaptunk egy szobatársat, aki hamarosan meg is érkezett. Adriennek hívták, ázsiai származású ausztrál srác volt, iszonyú gyorsan beszélt, alig lehetett érteni valamit abból, amit mondott, pedig szóltunk neki, hogy beszéljen lassabban. Este elment egy üveg vodkával, és elég részegen tért vissza, mi akkor már lefeküdtünk. A probléma az volt, hogy az emeletes ágyak között nagyon kicsi volt a hely, és A. bizony kövér fiú volt, csak háton tudott aludni, és emiatt horkolt ezerrel! A füldugó mellett is jól lehetett hallani. Leginkább Macit rázta meg az eset, ő éjszaka fenn ült az ágyán, és azt mérlegelte, hogy öngyilkos legyen-e, vagy A-t ölje-e meg inkább. Aztán elmúlt az éjszaka, és lementünk reggelizni.

Szerda, 2. nap

A reggeli kontinentális reggeli volt, pirítósból, lekvárból és mogyorókrémből állt, plusz volt kávé, tea, narancslé, almalé, szóval nem lehetett panasz, mindenki annyit evett, amennyit akart. Ezzel kihúztuk ebédig, szóval ez jó volt. A reggeliért nem kellett külön fizetni, a szobaárban benne volt az ára.
Reggel elindultunk, hogy megvegyük a bérletet, amivel közlekedni tudunk. Útközben tanakodtunk, hogy naponként egynapos travelcardot vegyünk, vagy rögtön egy 3 naposat. Amikor odaértünk a metróhoz a válasz nyilvánvaló lett, ugyanis akkora sor állt a pénztárnál, hogy bizony egyszer bőven elég volt átjutni rajta, úgyhogy megvettük a 3 naposat, árban alig volt különbség, és még az is jó ebben, hogy ez a fajta (a 3 napos) mindig jó, mert csak csúcsidős változata van. Fejenként 15.40-be került. Az árát nagyon behozza, mert egy metrójegy 3 font, cirka 1200Ft! Ki is használtuk a travelcardunkat!
Reggeli után elindultunk a Buchingam palotához. Metróval mentünk, a Victoria pályaudvarnál szálltunk le, majd onnan egy kb. 10 perces sétával hátulról közelítettük meg a palotát, ahol már kezdtek gyülekezni a népek, hiszen mindenki várta az őrségváltást. Remek idő volt, ezt az egész útra elmondhatjuk, úgyhogy az időjárásra semmiféle panaszunk nem lehetett. Sőt, olyan jó volt az idő, hogy ingyen vizet osztottak a metróban, tekintettel a hőségre. Ezen a napon 30 fok körül volt a hőmérséklet, én például egy újságpapírt tettem a fejemre, nehogy napszúrást kapjak várakozás közben.
Az őrségváltásból nem sokat láttunk, pedig korán odamentünk, de nem jó helyen álltunk. Azt láttuk, amikor megjöttek és elmentek a katonák, de maga az őrségváltás a palota udvarán zajlik, és azt nem láttuk, mert elég messze álltunk a kerítéstől. Azért sikerült jó képeket készítenünk, és ez a lényeg. Viszont egy jó tanács: ha valaki mindent látni szeretne, akkor a palotával szembeni Victoria emlékmű legfelső lépcsőjére álljon, szerintem onnan a legjobb a kilátás, illetve a rálátás az őrségváltásra.
Elég sokáig eltartott a ceremónia, majd elindultunk a Mallon, ami egy széles és fákkal szegélyezett út, de hamar lekanyarodtunk jobbra, a St. James’s parkba, ahol ekkor már nagy tömeg volt, ugyanis az angolok előszeretettel ebédelnek parkokban és ligetekben. Egyszerűen kiülnek egy pokrócra, előveszik a kis szendvicsüket, és esznek, olvasgatnak, sőt olyanokat is láttunk, akik frizbiztek, ingben, öltönynadrágban és nyakkendőben! Szóval lazítottak egy kicsit, majd folytatták a munkát. Természetesen sok külföldi is ott ette meg a kis ebédjét, például mi is. Itt a parkban ingyenes wécézési lehetőség is van. A park közepén van egy tó, amiben madarak úszkálgatnak, nagyon jópofák.
Továbbmenve elértünk az admiralitás kapuig, és magáig az admiralitás épületéig, ami egy nagyon szép téglavörös-fehér színű épület. Innen irányították a Brit Birodalmat valamikor. Ekkor éppen egy Greenpeace tüntetés zajlott, felmásztak az elég magas admiralitás kapura (ami sajnos éppen felújítás alatt áll, és fel van állványozva), és szokásukhoz híven nagy transzparenseket lógattak lefelé, rendőröknek pedig híre-hamva sem volt. Innen pár perc séta után jutottunk el a Trafalgar térre, ahol a Nelson szobor áll, azé a tengerészé, akinek sikerült legyőznie Napóleont. Sajnos, éppen fel volt/van állványozva ez a szobor, úgyhogy nem sokat lehet belőle látni. Itt is hatalmas a tömeg és a zsúfoltság, rengeteg taxit lehet látni, és itt található a National Galery is, aminek nagyon szép klasszicista homlokzata van, de ide nem tudtunk bemenni, és nem is nagyon akartunk, hiszen kevés volt az időnk.
Igazi Sherlock Holmes rajongóként viszont elmentünk a Trafalgar tértől három percre található Sherlock Holmes pubig. Megbeszéltük, hogy majd később visszatérünk, és iszunk Sherlock Holmes sört, merthogy itt az is van. Ezután irány a Szent Pál székesegyház, gondoltuk kipróbáljuk a híres piros emeltes buszokat, így hát elmentünk a kb. 100 méterrel arrébb lévő buszmegállóhoz és vártunk. Közben azon gondolkodtunk, hogy travelcardunkkal használhatjuk-e a buszokat, végül megkérdeztünk egy angol hölgyet, aki mondta, hogy természetesen. Így ez a kérdés is elrendeződött.
A buszközlekedést nem ajánlom senkinek, rengeteg autó és busz van az utcákon, így aztán nagyon lassan haladtunk, térképen követtük, hogy merre járhatunk, kb. fél óra után megláttuk szemben az épületet, és a rengeteg turistát. Benn sajnos nem lehetett fotózni, így képeket nem tudtunk készíteni, viszont az épület maga nagyon szép, és persze hatalmas. A keresztény világ második legmagasabb kupolája ez, természetesen a római Szent Péter templom után, és fel is lehet menni a kupolába. Mindenkinek ajánlom, a félősek is nyugodtan felmehetnek, hiszen a második szinten le lehet pihenni, és nem kell felmenni a harmadik, legmagasabb emeletre, onnan már tényleg lehetnek problémái azoknak, akik nem bírják a magasságot. Szóval az első szint a suttogó folyosó, amely kör alakú, és állítólag, ha bárhová mész szeretteidtől majd suttogsz nekik, akkor akár 30 méteres távolságból is meg lehet hallani a suttogva küldött üzenetet! Nekünk ekkor még nem sikerült. Sajna Macikám lenn maradt ezen a szinten, mi meg elindultunk Helgával a magasba. Rengetegen voltak, ezért elég lassan haladtunk, de felértünk a második szintre, ami olyan, mint egy utca, csak persze a magasban van, de rendkívül biztonságos, ezért ide még nyugodtan fel lehet menni, és itt kényelmesen le lehet ülni azokra várva, akik meg kívánják hódítani a legmagasabb szintet. A kilátás persze mindenhonnan remek.
A probléma itt az volt, hogy Mackó egyszer csak írt nekem egy sms-t, hogy mozogjunk már, mert le akarnak zárni valamit, ekkor elindultunk lefele, és a suttogó folyosót is lezárták, így le kellett menni magába a templomba, de ott is kezdődött a népek kiküldése, ugyanis du. 4-kor mise kezdődött, és állítólag minden nap van, de erről persze mi nem tudtunk semmit, hiszen nem volt jelezve ez sehol. Emiatt nem tudtuk megnézni a sírokat a kriptában sajnos, pedig ugye a jegyet megvettük… na mindegy, a gond az volt, hogy Macikát sehol sem leltük, végül odamentünk egy rendőrnénihez, és amikor mondtuk, hogy kit keresünk, akkor érkezett meg a Kislány szerencsére, kicsit persze dühösen, ami érthető. Egyébként szép hely ez a templom, mindenképpen megéri elmenni, de lehetőleg – tanulva a mi példánkból – mindenképpen 14.00 óra előtt érdemes megérkezni.
A székesegyháztól kb. 10 perces ki sétával lehet eljutni a Guidehall, vagyis a városháza épületéhez, ahol érdekes módon a régi, és az új városháza egybe van építve egy gyönyörű szép mozaikpadlós téren. Érdekes, ahogy a múlt és a jelen építészete egyszerre jelenik meg a szemünk előtt.
Innen gyalog elindultunk a Temple Church épületéhez, itt játszódik a Da Vinci kód egyik jelenete. Elég nehéz megtalálni, hiszen a forgalmas főútról kell lekanyarodni a kör alakú templomhoz, ami jól néz ki, és egy kis téren található, de már zárva volt, így bemenni nem tudtunk. Sebaj, majd legközelebb! Ezután visszamentünk a szállásra, és milyen jól tettük!
A szobánkban ugyanis nem a mi cuccaink voltak, hanem mások nagy bőröndjei, és ki volt írva az ajtóra, hogy a Helga menjen azonnal a recepcióra. Tiszta idegek voltunk, hogy hol vannak a ruháink meg a többi cuccaink, aztán a recepciós kiscsaj mondta, hogy átvitték egy másik szobába, valóban ott voltak hiánytalanul, de micsoda eljárás ez! Kicsit kiabáltam is, de a szoba maga 8 ágyas volt, amiben eredetileg is foglaltunk ágyat. Ez egy kényelmes, tágas szoba volt, itt jól éreztük magunkat, jól is aludtunk, szóval ezután már nem volt gond, csak maga az eljárás nem tetszett nekünk, de azt hiszem ez érthető.
Miután rendeztük szállásproblémánkat, visszamentünk a belvárosba metróval, a Parlament környékét és a Big Bent néztük meg. A Big Ben valóban fantasztikus látvány közelről, csodásan néz ki, és ahogy ment le a nap, és kivilágosodott az épület, az gyönyörű látvány. A Parlament egyébként nekem csalódás volt, legyünk annyira hazafiak, hogy azt mondjuk: a magyar szebb, sokkal szebb! Ez persze egyéni nézőpont. A Temze part sem néz ki valami jól, az is messze elbújhat a budapesti mellett! A Temze egyébként koszos és büdös, bár ez nagyvárosok folyóira általában is jellemező, nem kivétel ez alól London sem. Visszamentünk a Sherlock Holmes pubba, ahol ittunk a Sherlock sörből, ami sajátos vörös sör, nem rossz, de nem is a legkiválóbb, viszont elég szépen a fejembe szállt a két pint, merthogy itt egy korsó egy pint, ami 5.6 liter, tehát nem kevés. Sok külföldi volt itt, olasz turisták kértek meg, hogy csináljunk fotókat, aztán persze megjelentek a japánok is, akik mindenhol ott vannak, ezt persze nem rossz értelemben mondom, és ők is söröztek meg fényképeket csináltak.
Mi is csináltunk sok képet, aztán hazamentünk, és aludtunk egy jót másnap reggelig.

Csütörtök, 3. nap

A reggeli után elindultunk a Chelsea futball csapat stadionjához, amely elég közel volt hozzánk, mindössze két metrómegállóra. A Fulham megállónál kell leszállni, és a metróból, ha feljövünk, akkor balra kell elindulni, két perc és meg is érkeztünk, már messziről ki lehet szúrni a csapat címerét, ami egy két méter magas oszlopon áll, és nagyon jól néz ki. Kicsit beljebb van maga a stadion, és benne van a csapat történetét megörökítő múzeum is, oda sajnos nem tudtunk bemenni. Csináltunk pár képet, aztán nyomás a Westminster apátsághoz. Itt is sikerült diákjegyet venni, amivel 4 fontot tudtunk megspórolni (1600Ft) úgyhogy megéri a nemzetközi diákigazolvány, a felnőtt jegy 10 font. Itt sem lehet fényképezni sajnos, viszont ez az épület egyértelműen vezeti a rangsort a látnivalók között, egyszerűen fenséges és fantasztikus. Aki reggel érkezik, annak nem kell sokat várni, amikor viszont dél körül kiértünk az épületből, már egészen nagy sor állt, szóval érdemes korán menni, akkor még nem olyan nagy a nyüzsi.

Itt is kaptunk a belépő mellé prospektust, hogy merre kell menni. Ebben az épületben megelevenedik az angol történelem, itt van a költők sarka, ahol az irodalmi nagyságok vannak eltemetve, de vannak itt angol királyok és királynők is. Az oltár és a kerengő is gyönyörű látvány. Ezt mindenképpen meg kell nézni annak, aki Londonban jár!
Ezután továbbmentünk – ezúttal is metróval – a Tower felé, ami a középkori London várának felel meg gyakorlatilag. Az épület hatalmas, a tömeg óriási itt is, de minket nem zavart. A belépéskor átvizsgálták a hátizsákokat, de gyorsan ment, miután látták, hogy valóban turisták vagyunk, és ásványvízen meg pár szendvicsen kívül nincs nálunk semmi. A belső, ún. Fehér-tornyot illik először meglátogatni, ez egy kisebb épület a Toweren belül, de persze így is hatalmas. A történelmet kedvelőknek mindenképpen érdemes tüzetesebben szemügyre venni a benn található termeket, hiszen páncélok, puskák, szuronyok, pisztolyok szép számmal találhatók meg benne, még ázsiai vérteket is lehet látni. A magamfajta történelembolondnak természetesen nagyszerű érzés látni a több száz éves dolgokat.
Innen a Tower Bridge felé mentünk, ami pár perce van csak tőle, és nagyszerű látvány, ahogy közeledsz a híd felé, egyre magasabbnak tűnik fel előtted ez a fenséges építmény. A híd szintén nem kihagyható látványosság Londonban. Itt is van diákjegy, de sokat nem lehet megspórolni, a semminél persze az is több. Nekünk nagy szerencsénk volt, ugyanis éppen hogy megvettük a jegyünket, szóltak, hogy emelik fel a hidat, ami manapság már elég ritka. Kirohantunk, és valóban emelték fel a hidat, mert egy turistahajó érkezett. Szép látvány volt. Ezután lifttel vittek minket fel a hídra, ami egy üveggel körbeépített híd, és csak a kinyitott kis ablakokon lehet kinézni és fotózni. Emiatt persze rendkívül biztonságos, nyugodtan fel lehet menni azoknak is, akik nem annyira bírják a magasságot. Kifelé menet a kék csíkot kell követni, ahol van még egy múzeum is, ami a híd építésének állomásait mutatja be, itt szép maketteket is lehet látni az épületről. Ezúttal a város másik oldalán mászkáltunk, amikor szintén szerencsénk volt, mert megint nyitották fel a hidat! Ekkor is csináltunk sok képet, majd elmentünk lepihenni.

Péntek, 4. nap

Reggel összepakoltunk, és elmentünk megkeresni a csomagmegőrzőt, ami valahol a Victoria pályaudvaron volt, csakhogy itt van busz és vasútállomás is, de végül megtaláltuk, a metrótól egészen messze, kb. 7-8 perces gyaloglásra van, a buszpályaudvarnál, onnan már nem lehet eltéveszteni. Itt leadtuk a csomagjainkat, majd irány a British Múzeum. Ide ingyenes a belépés, nem akartunk itt sokat időzni, hiszen erre a helyre egy napot is nyugodtan rá lehetne szánni, mi csak az egyiptomi kiállítást, és a Rosetti-követ akartuk megtekinteni, és persze a híres kör alakú olvasótermet. Az olvasóteremben kívülről lehet fotózni, de be is lehet menni, körbe lehet sétálni, nagyszerű látvány ez a terem! Az egyiptomi kiállításra az olvasóterem melletti csigalépcsőn lehet feljutni, ez szintén megér egy-két órát, mert nagyon jól néz ki, nekem mégis jobban tetszett a babiloni-asszír kiállítás. A Rosetti követ könnyen meg lehet találni, mert mindenki előtte áll! Itt hamar végeztünk, aztán mentünk tovább Nothing Hillbe. Itt játszódik ugyebár a ‘Sztárom a párom’ című romantikus film. Egyébként a Portobello Roadról lehet leginkább megközelíteni, a Nothing Hill metróállomáson kell leszállni, majd onnan a már említett utcán kell végigsétálni, ami elég hosszú, de régiségpiac van az egész utcán, azt is meg lehet nézni sétálás közben. Mi a környék miatt mentünk, és persze felkeresni azt a bizonyos könyvesboltot, ahol maga a film játszódik. A környék nagyon jól néz ki, látszik, hogy ez egy elegáns negyed Londonban, színes házacskák és a szokásos pubok váltották egymást. A könyvesbolt maga nem nagy szám, de a híres LP útikönyvek szép számmal megtalálhatók benne.
Ekkor kiderült, hogy Macikáról nincs kép a Chelsea stadionnál, na nyomás vissza! Gyorsan visszamentünk, ahol megtaláltuk a klub hivatalos boltját, ahol vettünk is pólókat, leárazva, jókor voltunk jó időben. Ekkor már késő délután volt, de még elmentünk metróval a Kensington parkba, itt lakott annak idején Diana hercegnő. A park hatalmas, és itt is sokan futottak, fociztak, egyszóval lazítottak a napi munka után. Itt lehet etetni közelről a mókusokat, ezt tettük mi is. Ezután még vásároltunk kicsit, majd elindultunk vissza a csomagmegőrzőhöz, majd a buszpályaudvarra. Péntek este a 22.45-ös busszal mentünk ki a Stansted reptérre, a busz félig volt utasokkal, voltak magyarok is, és ők is a reptéren éjszakáztak. Kis késéssel érkeztünk meg a reptérre, ahol már nagyon sokan voltak, valaki labdázott, – a rutinosabbak – viszont lefeküdtek egy matracra, becsavarták magukat a hálózsákjukba, és bőszen szunyáltak reggelig, mi csak irigykedtünk rájuk, de legközelebb felkészültebbek leszünk. Nagyon nehezen lehetett aludni, helyet is alig találtunk, de nekem volt a legnagyobb mázlim, mert én 3 kerek órát tudtam aludni, míg a lányok egész éjjel fenn voltak. Ez pech!
Szombat reggel már nem sok minden történt, nagy nehezen feltápászkodtunk, majd jó sokáig vártunk mire kiírták, hogy hol kell becsekkolni, de az első között voltunk, majd lementünk a beszállókapuhoz, még ott is vártunk egy kicsit, aztán beszálltunk a gépbe. Szerencsére tudtunk ablak mellé ülni, így élvezhettük a kilátást, bár útközben lecsukódott a szemünk a fáradtságtól. Pontosan szálltunk le itthon, és ezzel megérkeztünk. Az út fantasztikus volt, Londont mindenképpen látni kell!

Sóber Péter-Juhász Annamária

A szerző írásai Az Útikalauzban

Sóber Péter-Juhász Annamária: Három és fél nap Londonban – 2006

Sóber Péter-Juhász Annamária: Hosszabb hétvége Krakkóban – Lengyelország – 2006

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu