Az úgy van, hogy az ember megöregszik. Nem veszi észre, mert a szeme ugyanolyannak lát még mindent. A világban éppúgy futkosnak éretlen, nagyhangú kamaszok, totyakos öregek, pimaszul feszes blúzú fruskák és fáradt arcú középkorúak, mint régen. Keserves reggeli gyakorlatok jutalmaként még kettesével is felfut a negyedikre, ahol lakik, de fociban már állva hagyják a suhancok. Ha kicsit behúzza, még majdnem olyan lapos a hasa, mint régen, csak a rosszindulatú mérleg mutat évente egyre többet. És az ember egyre gyakrabban kapja magát azon, hogy a saját korosztályabelieket öregnek mondja. Egy-egy nála lustább, de fiatalabb kollégának még élvezettel mondja, hogy „Majd ha én is annyi leszek, mint te, én is ennyire lelassulok majd?” Nevetnek, de már benne fészkel a gyanú, hogy csak illedelmes a nevetés, a poén inkább rajta csattan. És most itt van a tetejébe még ez az olasz út is. Úgy kezdődött, hogy én kezdtem agitálni Marcsit, a nejemet: jöjjön el a Pádison összeszokott csapattal az idei székelyföldi utunkra sátrazni. Hamar, lendületből megkaptam, hogy ő már túlvan a földönalvós, ligetbeszarós korszakán, de én csak menjek, ha ebben lelem örömem. Engem vasvillával se lehetett volna eltéríteni a szándékomtól, hogy Erdélybe pedig megyek a többiekkel, mert azt a tájat, nehézsorsú testvéreinket szeretem. Marcsi viszont hamarosan előállt az ő túratippjével: menjünk el Olaszországba, a már a görög útról ismert és bevált utazási iroda idén Riminibe hirdet buszos utat egy hétre. Ha utazásról van szó, falánk típus vagyok, hamar rámondtam: jó, menjünk. Minthogy Ági lányunk nem akart velünk jönni, maradtunk kettecskén. Megmaradt problémának azonban a horkolásom és az a kellemetlen mellékkörülmény, hogy garantáltan én alszom el hamarabb. Életem párja a sorsüldözöttek mártír arckifejezésével minden adódó alkalommal ezt szememre is hányja, mintha bizony tehetnék róla. Mégis töredelmesen be kell valljam, furdal erősen a bűntudat a dolog miatt. Hallottam már készülékről, ami a horkolás hangjára felébreszti a delikvenst, horkolást mulasztó tréningről, rafinált tudatalatti terápiákról és prosztó nyelvcsipeszről, de az alapos tájékozódás valamennyiről kiderítette, hogy kamu. Marad tehát a délutáni alvás vagy a szigorú önfegyelem, t.i. hogy este ne én aludjak el hamarabb. Az biztos, hogy a síelésnél nem volt sikeres a módszer: az egész napi mozgás, a jó levegő és a sör együttes hatásával szemben tehetetlen voltam. A többiről kérdezzétek meg Marcsit és Ágit. Nna, miután ilyen szépen fejet s térdet hajtottam saját lelki nagyságom előtt, talán visszatérhetnénk az olasz útra. Ülünk Marcsival az utazási irodában, velünk szemben Zsuzsa, a görög utunkról ismert idegenvezető. Kiosztja nekünk az ülést a buszon, prospektusokat ad, nyugtát állít ki és már résztevők is lettünk egyszerre. Már lehet tervezgetni, számolni a napokat, bújni az útleírásokat, a bédekkereket, külön figyelmet szentelni a Travel Chanel olasz vonatkozású filmjeinek. Lehet drukkolni, hogy a forint mélyrepülése addigra múljon el, mire nekünk váltani kell eurót, hogy a madárinfluenza ne üsse fel hirtelen a fejét az Adrián és hogy a foci VB meccseit ott kinn is tudjam valahol nézni. A közelgő utazás édes izgalma azonban mindezt elhomályosítja, a fantázia már be-beindul: milyen lesz először látni az Adriai tenger olasz partjait, beszívni a mediterrán táj fűszeres illatát, aggódni, hogy jó időnk legyen és hogy a hotel félpanziós ellátása a sok tenger gyümölcse jellegű ínyencség mellett azért kínáljon valami ehetőt a kevésbé kalandvágyó gyomrok számára is. Ez utóbbi fontosságát azóta vallom, amióta karácsonykor leltározunk. A munkahelyemen a cégvezetés az idők kezdete óta úgy szervezte az évvégi leltárokat, hogy a termelés az utolsó törvényes munkanapig folyt és a terepet a leltározók akkor vehették át, mikor mások már jól megérdemelt pihenésüket töltötték odahaza. Persze morgott emiatt minden érintett, de a nagyfőnök reakciója az volt, hogy vagy mi csináljuk így vagy vesz fel rá másokat. Az ilyen „ünnepi” napokon persze a konyhások is már otthon élvezték a gasztronómiát, hát ebédtájt rendelni szoktunk valamelyik kiszállítós pizzériából. Abban az évben valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a rendeléskor nekem máshol kellett lennem, ezért kolléganőmre bíztam, hogy válasszon nekem is valami ehetőt. A pizzámat rózsaszínű rákocskák és apró tengeri csillagok között panírozott locsolócső-szeletek díszítették, amelyekről utóbb kiderítettük, hogy valószínűleg tintahal darabok és mindehhez még valami moszatból készült szósz is járt egy kis papírpohárkában. Az egész így együtt nagyon tetszetős és dekoratív volt, de hiba volt beleennem: a tengeri csillag gumiszerűen ugrós volt, a polipkarok takonyszerű állagát a ropogós panír sem tudta feledtetni, a rákokról pedig a National Geographic csatornán látott dél-amerikai törzs parázson sült, pálmalevélen szervírozott kisujjamnyi lárvái jutottak eszembe. Már az első falatok kikéredzkedtek: a gyomrom is csak emberből van, meg tudom érteni. Akkor ettem először és utoljára „Tenger gyümölcsei” fantázianevű ételt és a bendőm bármi hasonlóra már az étlap olvasásakor bejelez. Marcsi alkalmanként még próbált szelíden unszolni egy-egy kulináris kalandra, de a „Frutta del Mare” éteri magasában szárnyaló fantáziája mindig zátonyra futott a bécsi szelethez szokott ókonzervatív viselkedésem szikláján. (Ez egy kicsit képzavaros lett, de nem baj). „……………… elszállt komor kedve, , hogy kedvenc költőmet, a rímhányó Romhányit idézzem. Ettem hát rendesen, tempósan, az én bátyám meg kedvtelve nézte, aztán megszólalt: A busz este 7-kor indul, hogy beteljesedjék az írás: a nyaralás időtartama nyolc éjszaka ill. hét nap. Van egy kis sumák ebben, mert ebből két éjszakát a buszon töltünk, de némi előny, hogy már az első nap is csaknem teljesen a nyaralásé. Ági kivisz minket a motyónkkal és ismét megcsodáljuk, mekkora koffereket képesek némelyek magukkal hozni egy hétre. Marcsi lelkére köti Áginak, hogy ne furikázzon a kocsival, én meg hogy használja ki a teli tank adta furikázási lehetőséget és frissítse fel vezetési gyakorlatát, amit csak szentidőben használ. Még pár jó szándékú és értelmetlen szülői tanács és integetünk: elindultunk. De hogy! A busz – amúgy csillog-villog, klímával felszerelt szuperjószág – megy vagy 70-nel, mintha egy forgalomlassítási sztrájk részesei lennénk. Kiderül, hogy Sárváron, Szombathelyen és Körmenden is vannak még felszállók, és az alkalmi menetrend igen laza, nincs értelme sietni. Kellemes meglepetés, hogy félig töltjük meg csak a buszt, éjszaka lehet majd egy üres kettős ülésen picit kényelmesebben nyomorogni. Az ilyen hosszú utak mindig megviselnek, a lábam valahogy nem szereti a tartósan összehajtott állapotot és ilyenkor még állva is elviselhetőbb, mint ülve. Mint gyakorlott utazók, hoztunk kispárnát kényeztetés gyanánt és olvasnivalót fájdalomcsillapítónak. Az osztrák és olasz hegyeken épp éjszaka kelünk át, a látvány sem tudja elvonni a figyelmemet a kínjaimról. Alig várom, hogy a videóról játszott filmnek vége legyen: a görög úton bevált know-how-t bevetem és lefekszem a széksorok közti keskeny folyosón a földre. Kéjesen kinyújtóztatom összegyűrt lábaimat és félálomban még hallom, ahogy a szomszéd ülésen a csitri halkan megtárgyalja a mamájával, hogy az a kopasz bácsi biztos zizi, mert nem az ülésen alszik. Nagy a forgalom, többségében teherautók haladnak céljuk felé, de még lassítani is alig kell: olajozottan működik a közúti nagyüzem. Elhagyjuk a velencei leágazásokat, ez már a Pó síksága. Megy a busz rendesen, nézem a hajnali párába burkolódzó tájat. Szépen rendben tartott ültetvények sorjáznak elő a ködből, néha egy tanya: kétszintes, dísztelen, festetlen épület, pár ablak, sötét zsalugátere most kihajtva. A főépülethez még pár további, egyre kisebb másik van ragasztva, ezek valószínűleg már gazdasági épületek. A lakóépület körül pineák, oszloptuják, fenyők adhatnak némi árnyékot nappal, alattuk nagy asztal, székek: több generáció élhet itt együtt. Újra sokasodnak az ipari épületek és lassan beérünk Padovába. Újra buszon, Zsuzsa most az olaszokról beszél. Olaszország nagy és a különbség is nagy az északi és a déli életmód, szemlélet és temperamentum között. Az északiak visszafogottabbak, csendesebbek, inkább hasonlítanak a nyugat-európaiakra. Ők nem teregetnek alsóneműt az sikátor fölé feszített szárítókötélre, nem vitatják meg a kocsma előtti asztalkáknál csoportosan, egymás szavába vágva, széles taglejtésekkel a szomszéd felszarvazását. Ők nem alkusznak a halpiacon az árút szinte élvezettel ócsárolva, hogy ugyanazt aztán otthon az egekig magasztalják és nem szégyenítik meg azt, aki a felesége hűtlenségét nem torolja meg középkori módszerekkel. De ha indulatba jönnek – és ez a mediterrán tájakon könnyen előfordul - ők is pergő nyelvvel, sokáig szidják a másik felmenőit, osztják kéretlenül az igazságot. Viszont hamar megbékélnek és egymás nyakába borulva isznak áldomást az örök barátságra, ami legalább a következő összezördülésig tart. Ha van valami közös a déli és az északi lélekben, az a „Madonna”, a „mamma” és a „bambinó” határtalan, nekünk már-már megmosolyogtatóan naiv tisztelete. Az olasz filmek igazán jó keresztmetszetét adják mindennek: sok bennük a nagypofájú, családfőként irányító anya és az otthon birkamód kussoló, tutyimutyi férj. A déli viselkedésre legjellemzőbbnek mégis arra a jelentre emlékszem, amelyben a börtönbüntetését letöltött fiatal férfi visszaérkezik a szigetre, ahol lakott. Szerelme két fivérével várja, akik nekiesnek a szabadultnak, hogy ideje lenne feleségül vennie a húgukat, mert azt a falu már a szájára vette. A nagyhangú, ordenáré fivéri legorombítás csattanóját két pofonjuk adja a férfi arcán. Szegény fickó még magához sem tér, már ott van egy vérmes öreg: „Mióta jár Szicíliában egy férfi puska nélkül az utcán? Most aztán várhatsz egy darabig, míg bosszúból lelőheted őket, te málé!” és azzal ő is lekever neki egy flekket. Lassan beérünk Riminibe. A város maga nem az olasz építészet ékköve, már hogy ilyen virágnyelven mondjam, mert lapos, unalmas és alig van benne látnivaló. A véreskezű Malatesták uralták a középkortól a reneszánsz derekáig. Hatalomvágyuk, pénzéhségük, de még szerelmük útjába sem állhatott senki és semmi, ugyanakkor bőkezűen pártolták a művészeteket. A fülledt emlékű belvárost elkerülve jutunk a part közelébe. A szállodák, panziók, hotelek sakktáblaszerű, szabályos rendben épültek több tíz kilométeres hosszban a part mentén. A tenger örömeinek hódolók tömegei kapnak itt szállást, többnyire ugyanabban a minőségben. Itt nincs luxushotel, de nyomorúságos garniszállót se találni: a szállásadók a széles középrétegben találták meg a számításukat. A part felé haladva kiérünk a promenádra, azon túl már a spiaggia, maga a finom homokú strand húzódik. Mindezt már a buszablakból felmérjük és a lágyan hullámzó tenger látványa kiveri az álmosságot a szemünkből, máris kész az első napi haditerv: lerakjuk a csomagjainkat és azonnal lemegyünk fürödni
A déli országokban mindez természetes, mi meg újra és újra megtanuljuk, hogy a déli tikkasztó hőséggel szemben dacolni ugyan lehet, de értelmetlen. Nekünk most a buszon végigkucorgott éjszaka után mégis a pazar kényelem csúcsa a testünk alakjához igazodó föveny-ágyon heverészni, a langymeleg vízbe belegázolni és hagyni, hogy a napocska áldott sugarai át- meg átjárják minden porcikánkat. Nem sokat aludtunk a buszon, talán egy kicsit el is bólintunk, de ez is csak kezünkre játszik: a vacsora még messze és a mi gyomruk szemérmetlen kordulásokkal jelzi az ebédidőt. A melegtől kicsit bódultan felslattyogunk a szobánkba és ősi magyar rítus szerint konzervbontással áldozunk a táplálkozás szellemének. A szoba klímája kellemes hűvöst csinál és most már tele gyomorral amúgy rendesen elpihenünk. A SzU.-ban tanult kollégám szerint ha ott egy bolt előtt már álltak néhányan, előbb-utóbb hosszú sort képeztek a várakozók. Még nem tudták, mit kaphatnak, de azt biztosan tudták, hogy vesztenek, ha nem állnak be. Mi, volt béketábor-beliek hozzászoktunk a hiányhoz, amely az élet minden területén uralkodott. Húst csak pénteken lehetett kapni és ha hozzá akartál jutni, sorba kellett állni. Az elszántabbja már nyitás előtt egy-két órával megnyitotta a sort és az akár 30-50 fősre is hízott, mire a vasrácsot a boltos felhúzta. Ha valaki ki akart tenni magáért a vasárnapi ebéddel és a húsleves mellé vaníliás krémet is tervezett csinálni, egy másik bolt előtt álló másik sorba is be kellett álljon, mert oda meg vanília-rúd jött. Addig a húsboltnál egy családtag fogta a sorát, azaz helyettesítette a sorban. Akárki nem volt alkalmas sorban állni, mert ahhoz tűrőképesség és testi erő is kellett, hogy a befurakodókkal szemben abban a tülekedésben is megtarthassa a pozícióját. Még így is ki volt téve a sorban álló a „fellazításnak”, aminek csak az erős lelki elhatározottsággal rendelkezők tudtak ellenállni. Tipikus fordulatok voltak pl. „Maga még aludt, mikor én már itt álltam, csak közben el kellett mennem…” vagy „Engedjenek előre, én csak gyógyszert akarok felíratni / a múltkori tartozásomat akarom kifizetni / csak valamit meg akarok kérdezni / …” Az igazán elszántak elhozták a gyereket és ezzel próbáltak hendikepre szert tenni. A sorban állás nemzeti sport volt, az ebben edződött nemzetek fiait, lányait a napi gyakorlat kérlelhetetlen harcossá és jó stratégává fejlesztette. Az elpuhult nyugati nációk labdába sem rúghattak egy lengyel vagy egy magyar sorban álló mellett, viszont saját mércéjük szerint joggal fintorogtak a nyomulós tajgai viselkedés láttán. Ez a szubkultúra (t.i. a sorban állásé) szerencsére már kiveszőben van, de lenyomata az ilyen kritikus helyzetekben, mint a vacsorára várakozás még lazán kitapintható. Egy asztalhoz keveredünk egy nyugdíjas házaspárral, szintén Veszprémből. Sándor anno a KÖGÁZ szakembere volt, maszekban ezermester és igazmondó, Ilike, a neje adminisztrátor volt valahol, szabadidejében férjrajongó és rezonőr. Hogy kell ezt érteni? Egy példa: Na, hát valahogy így. Amúgy jóravaló, rendes emberek voltak, csak a szemem csípte egy kicsit ez az egy húron pendülés, a kétkedés nélküli gondolatazonosság ilyen mértéke. Nagy dolog az, ha férj és feleség ennyire összehangoltak, de inkább arra fogadtam volna, hogy Sándorunk mellett nemigen lehetett, sőt talán még azt is megkockáztatnám, hogy nem szabadott más véleményen lenni, mint az övé. Gondolom, Ilikének időbe telhetett, mire Sándor szemével kezdte látni a világot, de aztán már csak figyelni kellett, hogy mit mond Sándor az „igaz-e, drágám?” félmondatok előtt. Nincs most idő filozofálgatni, a svédasztalt már megrohamozták a magyarok, még elfogy a …mi is? Lássuk csak a felhozatalt: különféle zöldek tenyésznek itt tálakon, párolt zöldség, zöldbab, zsemlemorzsába forgatott, pirított patisszon, gyümölcssaláta és még pár, ránézésre kideríthetetlen eredetű „kísérő” kínálja magát. Már említettem, az evésnél nem nagy bennem a kísérletező kedv, eddig mindig ráfaragtam a gasztronómiai kalandtúráimra. A tenger gyümölcsei pizzát már említettem, de komoly kudarcaim voltak a kínai és a thai konyha felfedezésekor is. Az égetett cukormázas csirkehús-golyócskák nagyon csinosan néznek ki a tányéron, az édes-savanyú mártás is majd megszólal, csak egyet nem szabad: bevenni a szájadba. Ez ugyanolyan fatális tévedés, mint a cigarettát meggyújtani és a maró füsttel a pácolt dohány finom illatát elrontani. A lovakkal is így vagyok: az emberhez ragaszkodó, intelligens állat, könnyű vele kapcsolatot teremteni, pláne ha kockacukor vagy alma is segíti a megismerkedést, de felülni a hátára?! Minek, akkor nem tudom megsimogatni azt a bársonyosan finom orrát! Na, most hogy is keveredtem a lovakhoz, mikor nincs is lóhús az asztalon? Kicsit nagyon csapongok, de már megszokhattátok. Van mit nézni. Először is a tenger: csaknem tükörsima, színeit az alkonyi égtől kapja a halvány kéktől a hamvas sárgán át a bársonyosan mély vörösig, csak ott kékeszöld, ahol lanyha szellő borzolja. A látóhatár peremén az ég és a víz színe azonos és a pára is eltakarja a horizont vonalát, mintha eggyé váltak volna. Hajó, csónak se látszik a tengeren közel és távol, csak egy kutya trapickol be időnként a partról. Szép, nyugodt látvány, lecsendesíti az embert, átjárja a béke és nyugalom. Jó így ülni, mit se tenni, hagyni, hogy a tenger a bűvkörébe vonjon, kimossa belőled évek rohanását, hajtását, zaklatott tempóját. Lelassulsz, alszol nyitott szemmel és a tengert álmodod, mindannyiunk bölcsőjét, sokunk kenyerét, néhányunk sírját. Hajnalban ébredek, a napba még nyugodtan bele lehet nézni. A párák vattába csomagolják a tájat, a tenger is ködbe vész. A parton még alig van mozgolódás, a napozósok közül csak a legszorgalmasabbja gereblyézi a homokot, hogy a tegnapi szemetet összegyűjtse, a rend látszatát nyújtsa. Csak lenn a vízparton van némi mozgás: egy fiatal pár hunyorogva néz a bódult éjszaka után a napba, lelkes kocogók edzik testüket a hajnali hűvösben, mások gázlómadárként lassan lépegetve kutatják a hullámverés sávját az éjszaka partra sodort kagylóért, csigáért. Van aki csak egészségügyi sétáját végzi, más szemmel láthatóan búcsúzni jött: szeme a párás messzeséget, füle a homokra kifutó hullámok súrlódó neszét próbálja még utoljára elraktározni. Kedvet kapok én is: a reggeli még messze, Marcsi még alszik, lemegyek én is futni egyet. Fő az egészség, ha bele is betegszem! A promenádon futok, a homokon túl sokan vannak és azt útálom, ha tele megy a cipőm homokkal. Friss az idő, jólesik a mozgás, egy zihálva repesztő atlétatrikóstól eltekintve lenyomom a helybéli kocogókat: szóval szépen indul a nap. Vagy húszpercnyi futás után lemegyek a partra és mezítláb slattyogok vissza. Mostanra egész népvándorlás alakul ki a homokon. A kórészók már mindent lehiénáztak, csiga, kagyló még elvétve sem maradt, futni már nem lehet a nyüzsi miatt, aki most grasszál, már csak az egészségügyi sétáját végzi vagy korzózik. Feltűnnek a mozgóárusok is. Ez egy külön kaszt itt: többségük még az őslakosokon is túltesz barnaságban, burnuszuk lazán lebeg utánuk, hónuk alatt a laposra hajtogatott kartondoboz, amit semmi pillanat alatt hevenyészett eladópulttá varázsolnak és már pakolnak is ki a bőröndből. A teríték többségére ráismerek: tegnap este a parkban már láttuk ezt a felhozatalt. Nem lehet nem észrevenni az árusok kapkodó tekintetét, feszült arcát, egy razzia nem tenne jót az üzleti tervüknek.
Itt is van bérelhető surf, ráülős kajaktest mórickás lapátokkal, egy gyors motorcsónak vontatta, kőkeményre fújt grandiózus „hurka” bemélyedéseibe lehet máshol kucorodni jó pénzért és az első kanyarnál egetverőt bukni az áramvonalasnak nemigen nevezhető alkotmánnyal majd röhögve visszamászni a következő körre. Egy bódénál nevezni lehet az ide 20 km-nyire lévő Angyalok öblébe induló hajóra, ahol meglepetések várnak ránk. A hajó elsüllyedésétől eltekintve bármilyen meglepi kellemesen érintene békeidőben, most ebben a hőségben egy-két korsó hideg sörön kívül nem vagyok fogékony más élvezetre. Megyek vissza Marcsit megmenteni a teljes felégéstől, talán még időben érkezem beterelni a sós habokba. És csakugyan: alig várta, hogy karomat nyújtsam és bevezessem. A hullámok ma nem túl nagyok, gázolunk a hol térdig, hol ágyékig érő langyos őselemben és úgy érezzük, a világnak ez a része itt nagyon rendben van. Lehet hintáztatni magunkat a víz tarajos hátán, jókat rugaszkodva átugrani a szembejövőket, hogy a hasad ne érjék vagy épp egy derekasabbat elkapva hullámlovasként vitetni magunkat a homokpadig, ahol a hasad megkapja a következő sós-homokos felületkezelését. Visszagyerekesedünk és viháncolva élvezzük a tenger apró örömeit. Nincs mit szégyellnünk, más is ezt teszi, sőt Sándorunkat is megpillantjuk Ilikével, amint úszósapkával e fejükön, úszógumiba bújva próbálják adrenalinszintjüket a nulláról elmozdítani. A homokot is hullámzani érezzük, ahogy a parti fészkünkön elheverünk és jöhet a hőkezelés újabb menete. És ahogy délre jár, a mi bőrünk is bejelez és nem kell magyarázni, miért jó az árnyék, a hűvös szoba, a hideg fröccs. Ami dél után a parton következik, az nem fehérembernek való. A magyar kolóniából egy pár dacol csak az eszméletlen hőséggel: az asszony bőre színben sok négerén túltesz. Nyilván keményen szolizott télen-tavasszal és talán egy benapozó túrán is túlvan, a férje meg házastársi kötelességnek tekinti, hogy ne csak otthon legyenek sülve-főve, bár ez már messze nem a nászútjuk. Otthagyjuk őket kozmálódni. Fenn lekenjük egymást ecettel a felégés ellen, aztán ledőlünk, jólesik a szieszta a hűvösön. Eszembe jut, hogy most aki teheti, sziesztázik és millió légkondicionáló működik ilyenkor teljes teljesítménnyel: itt nem a tél, a fűtési szezon a csúcsterhelés időszaka. Vajon hány ember életébe kerülne, ha most napokig tartó áramszünet sújtaná a környéket? Meddig bírnák az öregek, elesettek, gyengék az agylágyító meleget? Ettől a komoly gondtól el is alszom és csak vacsorára ébredünk fel, tiszta szanatórium ez így. Vacsora után nincs kedvünk lófrálni, csak ülünk az erkélyen és kényszeres zugivóként egy fröccs mellől nézzük az esti rajzást. Zsong a nép odalenn, a szomszéd hotel teraszáról lágy gitármuzsika szól, a tengeren messzi fények rajzolnak vékony, mozgékony arabeszkekből vonalat a partig. Egy darabig küzdünk le-lecsukódó pilláinkkal, de aztán engedünk az ágy puha csábításának. Zsuzsa az úton mesél Ravenna múltjáról. A város érdekesmód akkor virágzott fel, mikor a római birodalom csillaga már leáldozóban volt. Rómát a császárok elhagyták, a császárság kettészakadt és a bizánci félbirodalomhoz nem tartozóak székhelye átmenetileg Ravenna lett és egyúttal hadikikötőként a keleti tartományok kapuja. Ahogy az okos könyvem festőien írja: „Itt lobbant utolsókat a római kultúra, amelynek mécseséből kifogyóban volt az olaj.” Heveny hadakozások után a gótok vették birtokukba aztán, végül Bizánc helytartója székelt itt vagy 200 évig. A relikviák ma is kifogástalan állapota azonban korántsem a középkori őrző-védők elszántságának, sokkal inkább az elhagyatott várost feltöltő üledéknek köszönhető. Ez az mocsár nem hagyta a kincsvadászokat a város híresen gazdag régészeti leleteihez jutni. A város legfőképp a kifogástalan állapotban megmaradt mozaikjairól híres, melyek stílusára az épp hatalmon lévő náció kultúrája hatott erősen. A római és a gót periódus mozaikjaira a mozgékony alakok, a kifejező arcok, a természetes színű (kék, zöld) háttér a jellemzőek, míg a bizánci korszakból az arany háttér előtt mereven álló, gazdagon ruházott stilizált alakok származnak. A villanegyed felől érünk be a városba, a kétszintes lakok közt pineák, tuják, cédrusok adnak árnyékot, beljebb sűrűn beépített, városias kép fogad. A busz a belváros peremén rak le, itt már egy ménkű vastag kőfal darabja jelzi, hogy beléptünk a történelembe. Elsőként a St. Giovanni templomot látogatjuk meg, amit Galla Placidia császárné építtetett egy tengeri viharból való megmenekülése emlékére
A szentek a Szt. Ferenc bazilika épületét figyelik, mintha onnan kellene támadástól tartani. Bemegyünk, semmi: áhítatos csend, fehérmárvány oszlopok és padló, világosra festett falak, sötétre pácolódott, szépen faragott és valaha festett gerendázat. Nem tudunk betelni a sok dúsan díszített és fáklya, gyertya füstjétől sötét templombelső után ezzel a derűs, nemesen egyszerű belső térrel. Mintha az inkvizíció sötét evilági korszaka helyett a mennyország felhői közé csöppentünk volna
Hátul a templomkertben áll Galla Placidia császárnő híres mauzóleuma. Külleme épp annyira nem sejteti csodaszép mozaikokkal ékes belsejét, mint a bazilika maga sem. Belépve a nyári éjszaka bársonyos kékje és ragyogó csillagai borulnak fölénk, a falakon a fák, a rét gazdag zöldje uralkodik és csak a keresztboltozat végfalain meg a főboltozaton mintáztak meg a mesterek vallásos jelképeket. Igaza van az okos könyvemnek: maradandót alkottak, s nemcsak fizikai értelemben. Kinn mellbe vág a hőség, egyből kiver a víz és vágyódva gondolok a tengerpartunkra, ahol hamar adódna az „elsősegély”. Árnyékról árnyékra haladunk előre és jólesik lerogyni a busz oldalánál a park fái alatt a padra: észrevétlenül végiggyalogoltuk a fél napot. Pár perc után persze, hogy nem nyughatok és meglepetésemre Marcsi is velem tart: a fasor végén egy tér és azon túl a pályaudvar, kíváncsi vagyok, milyen belülről. Hogy az indóház legalább száz éves lehet, az Olaszországban senkit nem lep meg, itt a történelmet évezredekkel mérik, ez az épület mondjuk csak az USA-ban kaphatna műemléki védelmet. Az állomás korát a stílusa alapján sejtem, amúgy kifogástalanul állapotú, benne rend és tisztaság. Kimegyünk a peronra és ott vár az igazi meglepetés: az egyetlen vonat, ami benn áll, egy … Na, hogy is kezdjek neki, szóval az egész szerelvényt először tejbe áztatták, aztán pajkos gyerekek málna, kivi és vanília fagylalttal lecsorgatták, végül feliratokat is kapott, pl. a vasút honlapjának címét. A látvány szokatlansága mellett is pozitív, a pasztell színek jókedvre hangolnak és ehhez hozzájárul a peronok és a vágányok kőágyának makulátlan tisztasága is. Nem állom meg, hogy eszembe ne jusson pl. a Keleti, ott azért akad szemét bőven, a kőágyat évtizedek olajmocska áztatta, hogy másról már ne is beszéljek, a sötét kocsik oldalát, tetejét is lepi rendesen a por. A busz klimatizált utasterének hűvöse a megváltás maga, pedig még lesz egy „merülésünk”: a várostól úgy 10 km-nyire áll a San Apollinare in Classe bazilika. Valaha itt terült el Classe, Ravenna kikötővárosa, ma már a feltöltődés miatt messze esik ide a part Okosan szerkesztette meg az utazási iroda a programunkat: másnap ismét a saját tengerpartunkkal ismerkedünk. Élvezzük, ahogy bennfentesként vonulunk el a „napozz magad” felszerelésünkkel a fizetős szektor gazdája előtt és lenéző mosollyal gondolunk tegnapelőtti aggodalmas lopódzásunkra. Marcsi elterül a homokfészkén, én olvasok egy darabig Roald Dahl meghökkentő történeteiből, de aztán én is lehanyatlok a fövenyre. A működésünk végletesen leegyszerűsödik: hason, háton, izzad, fürdik. Már lófrálni sincs kedvem, a víz langymeleg, de csaknem sima, a nap éget, nehéz műszaknak nézünk elébe. Lehet, hogy mégsem egészen hülyék az olaszok ezzel a napernyő bérléssel? Na nem, azt már nem, életünket és vérünket, de árnyékért pénzt soha: otthagyjuk a parti örömöket a sziesztára vonuló derékhaddal és ledőlünk a szobánkban. Nincs szebb látvány ilyenkor a szemhéjunknál. Hamar ébredek, a brazilok játszanak a VB-n és már előre fenem rájuk a fogam, de hiú az ábránd: a hotel kábel-TV-je nem adja a meccseket! Dühöngök egy darabig, nagy francok, így hajtják fel a vendégeket a kivetítős kocsmáknak. Úgy döntök, alszom tovább, ezt a meccset kihagyom. Utóbb kiderül, jó volt a megérzésem, gólparádé helyett unalmas kötelező győzelmet láttam volna.
Csak állok és bámulok, mint mindig, ha valaki mesteri fokon művel valamit: könnyedség és magabiztosság sugárzik a kis ferdeszemű ember finom kezének minden mozdulatából. A csodálat persze kicsit a kínai írás technikájának is szól, amelynek bonyolult betűit nem tollal írják, hanem ecsettel festik, utcai művészünk nyilván ennek gyakorlatában ügyesedett meg ennyire. Csak egymásra nézünk Marcsival és következő megrendelőként már írjuk is a cédulát: FROHMANN. Lapemelés és már festi is a miénket, majd néhány perc múlva átnyújtja a sokat tudó keletiek rejtélyes félmosolyával az arcán. Azt sajnálom csak, hogy mindezt technika híján folyamatában nem tudtam felvenni, mert talán az még a kész rajznál is nagyobb élmény volt. Restellem nektek bevallani, hogy bár februárt írunk, a kép-írás amúgy patópálosan még mindig tekercsben várja, hogy bekeretezzem. Nem kell ciccegni, a keretlécet már megvettem… Reggelinél – ha lehet – még többet szedünk az Úr asztaláról, tudat alatt bennünk munkál a ma megteendő hosszú, fárasztó út előérzete, mintha ugyan a busz mellett futva kellene megtennünk azt a kaptatókkal teli 170 km-t. Zsuzsa külön int minket, hogy a Firenzét is átszelő Arno folyó völgye egy katlan, melynek klímáját a tenger viszonylagos közelsége sem mérsékli, ma akár 40 C-nál is melegebb várható, tehát könnyű ruha, fejfedő és mobil ital legyen nálunk. Északi irányban, a Milánó felé vezető sztrádán indulunk el, közben Zsuzsa mesél a környék nevezetességeiről. Elsőként Imoláról, a Forma-1 San-Marinó-i nagydíjának pályájáról esik szó. Itt szenvedett halálos balesetet az utazó autós-cirkusz nagyreményű brazil pilótája, Ayrton Senna, aki egy kanyarban máig tisztázatlan körülmények között fékezés nélkül csapódott úgy 160 km/h sebességgel a védőkorlátnak. A pálya korábban sikertelenül pályázott arra, hogy F-1-es világbajnoki futam színhelye lehessen, de az egy ország – egy futam elv mindig megbuktatta és maradt egyedül a monzai futam, mint olasz nagydíj. A cseles taljánok akkor átkeresztelték San-Marinói Nagydíjra az imolai futamot és nyilván kemény sportdiplomáciai háttérmunkával sikerült a nagyhatalmú sündisznócska, Bernie Ecclestone szívét (és zsebét) megnyerni az ügynek. Az autópályán közben tömegek autóznak dél felé, nyilván hőgutától elborult aggyal eltévesztették a hűvösebb mérsékelt égövi zóna irányát. Zsuzsa aztán rávilágít a lényegre: Bologna környékén a tengerpart fürdőzésre használhatatlan és a legközelebbi homokos partszakasz délebbre, Rimininél kezdődik, oda hajtanak a digók. Elhagyjuk Faenzát, amely a fajansz hazája és névadója és hamarosan elérjük Bolognát. A város neve vöröset jelent, pontosabban az épületei után téglavöröset, de erről nem lesz módunk meggyőződni, mert buszunk egy katonás balraáttal elhagyja az autópályát és befordul a hegyek közé. Ligetes erdők és művelt területek borítják az amúgy nem túl termékeny talajú dombokat, melyek aztán hegyekké magasodnak és mire elérjük az Etruszk - Appenninek hágóját, már 1000 méteren vagyunk és még derekasabb csúcsokat is látni messze. Félórányi szerpentinezés után érünk le az Arno völgyébe és művelt dombokon már észre is lehet venni a nagyváros, Firenze közelségét: egyre több a cédrusok, píneák, oszloptuják övezte villa, lakóház. A házak aztán egyre egyszerűbbek és egyre sűrűbben vannak és hamarosan beérünk. Busszal nem szabad a belvárost megtámadni: egy derekas méretű parkoló a külvárosban már csaknem tele, ma is lesz vendége a műemlékeknek. A hőség tikkasztó, de száraz, felvesszük az óvszereket és nekiindulunk az Arno kikövezett partján a történelmi központ felé. Úgy egy negyedóra, míg beérünk, addig elmesélem a liliom (fiore) városának, Firenzének (olaszul Fiorenza-nak) a történetét. A környék már az i.e. VIII században lakott volt. Bár nem tengerparti város és ebből az egyszeri halandó kevésbé viharos történelmet gondolna kikövetkeztetni, a barbárok, a bizánciak, a gótok és a longobárdok is megdúlták, de függetlensége bizonyos mértékig mindig fennmaradt. Az ezredforduló táján kap erőre és egy tartós fellendülés teszi erőssé és ellenállóvá, Itália mindenkori fényes csillagává. Ez a stabilitás a melegágya és a mindennapok demokráciáján öntudatosodó polgár a csírája a tudomány és a művészetek tartós virágzásának, amelyet elég ha olyan nevek jeleznek, mint Dante, Giotto, Boccaccio később Leonardo da Vinci, Giordano Bruno, Michelangelo. A nagyhatalmú Medici család, de különösen két tagja: I. Cosimo (az Öreg) és Il Magnifico (a Nagyszerű) mecénási bőkezűségének is köszönhetően itt ring az egész Európa szemléletét évszázadokra meghatározó humanizmus bölcsője, ez teszi a várost a reneszánsz kor Athénjává. Már szédültök? Biztos ez a kuka meleg teszi, de már itt is vagyunk a Santa Croce (Szt. Kereszt) templomnál, majd benn hűsölhetünk!
A templom belsejét és a belőle nyíló 10 kápolnát díszítő freskók Giotto és a trecento más mestereinek munkája és szép példái az életszerű kompozíció és a térhatás érzékeltetése keresésének. Zsuzsánk ad egy óra kimenőt táplálkozásilag, de a kiadós reggeli emléke még gyomrunkban él, hát nekiindulunk nézelődni. A főteret irányozzuk be és őgyelgünk bámészkodva. A sétálóutcán forgalmas és nemcsak fényképező, bámészkodó turistákkal találkozunk, céltudatosan siető helybéliek is vannak szépen. Gyárilag barna utcai árusok kínálnak mindenfélét, de árul távol-keleti is. Egy ferdeszeműnél sásból, bambuszlevélből hajtogatott, csomózott, ollóval formára igazított állatfigurák kelletik magukat, egy egész mini-állatkert. Ügyes kezek szöcskét, madarat, pillangót, szitakötőt formáztak a különböző színű és vastagságú szalagokból hajtogatással, csomózással. Csak bámulom az ötletek sokaságát, amivel a rugalmas anyagból testet, csápot, lábat, szárnyat formázott alkotójuk
Alkotóját, Ammanati-t kortársai kikezdték a kút főalakja, a Neptun-szobor miatt: szerintük kár volt azért a szép darab márványért. Szerintem meg nem. Jó néhány híres szobor kapott helyett a városháza melletti gótikus nyitott csarnokban, a Loggia dei Lanzi-ban, amely annak idején a lándzsás testőrök vártája volt. Itt jön össze a jónép és haladunk tovább a melegtől és a kultúrától már kicsit szédelegve Firenze vitathatatlanul legnagyobb attrakciója, a hercegi palotában otthont kapó Uffizi-képtár két szárnya között le az Arno partjáig. Bemennünk a képtárba a kevés idő miatt reménytelen, az elmélyült műélvezethez napok lennének szükségesek. A kiállított értékek érzékeltetésére elég ha az alkotók közül Murillo-t, Rubens-t, Tiziano-t, Boticelli-t említem.
Átmegyünk a túlpartra, benézünk a Pitti-palotához felvezető meredek sikátorba, megcsodáljuk a pizza kihordó mininél is minibb kisautóját (szerintem egy Pizza Grande csak felébe hajtva férne bele), aztán a házak árnyékában visszavonulunk a buszhoz. Létszámellenőrzés, még egy utolsó madártávlati pillantásért felkanyargunk a Belvedere-dombra. Innen, a Pitti palota teraszáról vagy az azt körülölelő világhírű Boboli-park sétányairól nézegethette kedvtelve az egyenlő polgárok közül a legelső, a nagyhatalmú Il Magnifico a világ szellemi centrumát jelentő várost. Szép kép, pár fotót megér, de aztán irány „haza”, vár Riminiben a tenger és a vacsora.
Kész szerencse, hogy ma nincs a VB-n érdekesnek számító meccs, úgysem tudnám végigülni: a sok mászkálás, a kuka meleg teljesen elbágyasztott, a tömény történelemmel és művészettel tele a lelkem. Jó lenne szellemileg emészteni, de az állattestvért bennem ellenállhatatlanul húzza az ágy. Az okos enged… vagy a gyenge? Új nap, új élmények nélkül: ma a vízparti heverészést adjuk elő ismét Marcsi közönségkívánatára. Reggeli, unottan leslattyogunk a homokunkra és viseljük a hőséget, a langyos vizet, a vándorárusok kiabálását. Olvasok, amíg bírok, fürdök, fekszem, fürdök, fekszem és bódult agyam, mindenem hűvösért, szélért, esőért kiált. Felmegyünk sziesztázni, a szoba hűvöse és egy fröccs helyre tesz, alszom 3-ig. Lesz ennek éjszaka böjtje, fenn fogok kukorékolni fél éjszaka vagy olvasok vakulásig. Eszembe jut, ma verik ki az argentinok a németeket a VB-n és ettől mindjárt kimegy az álom a szememből. Beülök a szembe kocsmába, ahol egyelőre gyéren iddogálók lesik félszemmel a kivetítőt. Már csak negyedóra, jön egy pali, németül helyet kér, de hamar kiderül, milyen kicsi a világ: a Veszprém kapusa volt, azé a Veszprémé, amely még az NB I.-et is megjárta. A város öregjei könnyes szemmel emlegetik, mintha a csodacsapat maga lett volna megyei kiadásban: „Akkor még volt foci!” Jól elbeszélgetünk, észre sem vesszük, kezdődik a meccs. Pár perc alatt kiderül a német cselek, akciók utáni ollézásból, tapsból, hogy a nézőtéren nemcsak az argentin kevés, de a Führer is alig vitetne el párunkat mint nem árjákat. Zsigerből utálok minden németet, szorítok erősen az argentinoknak. A félidőben az ismétléseket is végig tetszés nyilvánítják, majd felállva, szívükre tett kézzel eléneklik a német himnuszt. Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám az argentin himnuszt, rekedtre tudnám üvölteni a hangomat, hogy hallják a pulykatojás képűek: van ember rajtuk kívül is. Végül kikapnak a VB favoritjaként jegyzett fehér-kékek, velük gyászolok és sürgősen otthagyom az ivót, semmi kedvem a fritzekkel az Oktoberfest-ről ismerős ülvedülöngélést végigélvezni. Megint bizonyítást nyert a tétel: a foci olyan sport, amit huszonketten játszanak és mindig a németek nyernek. Csak azt a fantáziátlan iparos-focit tudnám feledni, amivel mindezt teszik… De hogy nekem nem szabad valamelyiknek drukkolni, mert kiesik, az is biztos. Majd valahogy kidumálom magam az argentinoknál, remélem beszámítják, hogy a Falkland-szigeteki csetepaténál is nekik szorítottam. Ma megint élmény-nap van és még buszozni se kell sokat: csak felugrunk ide a hegyre, a Monte Titano-ra, hiszen tudjátok. Ott alapított köztársaságot a császár által üldözött keresztényekből egy bizonyos Marino nevű kővágó. A köztársaságocska aztán létének 16 évszázada alatt a császárok és a pápák erőterében ügyesen lavírozva a túlerőnek keményen, a cselvetéseknek ügyesen ellenállva fennmaradt a mai napig. Húszezernyi lakosa már nemigen az ősök szabadságszeretetére büszke, inkább a ma virágzó kereskedelmére és idegenforgalmára. A mini-állam területe 60 km2, amely a Titán-hegy csúcsát és lejtőit jelenti. A csúcson a „főváros”, San Marino fogadja a vendégeket. A legbelső városfalon kívül lehet csak parkolni, mert belül járművel mozogni a meredek és keskeny utcácskák és a lépcsők miatt gyakorlatilag lehetetlen
Egy egészen biztos: itt nem sok kerékpárt adnak el a helyieknek, az a néhány meg biztos az extrém sportok szerelemese. Veszprémben sincs sok vízszintes út, de ami itt van, az gyalog is túlzás. Lassan letelik az időnk, veszünk pár szuvenírt és beülünk a buszba. A hegy lábától még visszanézünk a szabadság hegyére, aztán már Rimini-n jár az eszünk: hol lenne célszerű lepattanni, hogy ne kelljen a történelmi belvárosig sokat kutyagolni.
A „hajnal” azért túlzás erre a reggel hat órai kelésre, talán csak a pihenésben eltunyult lelkünk lázadozik az egyébként szokásos időponthoz való visszaigazodás ellen. Jut idő bepakolásra, nyugis reggelire, lecuccolásra a buszhoz. Kellemes a hír, hogy a visszaúton nincs éjszakázás a buszon, ma már a saját puha-pihe ágyikónkban alszunk. Feldob a hír, széles mozdulattal engedem előre Zsuzsánkat, aki graciőz mosollyal fogadja el a gesztust. Némi elégtételt érzek, nyilván eszébe sem jut, hogy harmincegynehány évesként ő engedjen előre a majd hatvan évemmel… A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >> |
Már a buszablakból feltűnik, mennyire szeretik az olaszok a növényeket: ahol csak lehet, fa, fű, virág díszít és hoz természetközeli érzést a kőrengetegbe. Míg leparkol a busz, Zsuzsa tájékoztat, hogy idegenvezetni csak helyiek jogosultak, tehát ne lepődjünk meg, ha nem mindenhol beszél, vagy hirtelen elhallgat. Kezébe veszi a számunkra tájolópontnak szánt pálcát a tetején a nemzetiszín szalaggal és indulás. Ahogy a parkoló melletti, amúgy szintén klasszikus vonalú épület kapuján átmegyünk, máris a történelem közepén érezhetjük magunkat: ez a Prato de la Valle, a város főtere. A tér nagyjából szögletes, van vagy két focipályányi, szépen felújított épület-szépségek állják körül. Az előttük elvezető úton belül kör alakú füves terület. A gyep szélén faragott kövekkel szegélyezett vizesárok fut körbe, a körbezárt területre négy hídon lehet bejutni. Az árok partján és a hídfőknél az 1222-ben Páduai Szt. Antal alapította egyetem híres-neves diákjainak fehér márvány szobrai állnak szabályos rendben
. Itt található Galilei, Dante, Ariosto, Tasso és még további 78 között a mi Báthory Istvánunk szobra is, aki nemcsak Erdély, de egy ideig Lengyelország fejedelme is volt. (És még mondja valaki, hogy a tudás nem hatalom…) Ezt a történelmi levegőt szívja néhány a pázsiton alvó szakadt is, körülöttük szemét, ágybetét gyanánt használt kartondoboz, újság. A mobil esőztetők körbeforgó vízsugarai tapintatból még nem érik el a szendergő csapatot, lehet hogy a kertész is volt homeless? Elindulunk a térről kivezető utcák egyikén. Az út kockaköves, járda nincs, a házak árkádjai alatt vonulunk, így még döbbenetesebb az utolsó alól kilépve a látvány: a tér és a közepén álló St. Antonio bazilika hatalmas tömbje. A kora reggeli álmos hangulatot a reggeli misére siető pár papnövendék és apáca zavarja csak, utánuk újra ellepik a galambok az egész teret. Odébb, a bazilika főbejáratától távolabb egy bronz vitéz ül, alá egy lovat is öntött alkotója. Kezében nincs kard vagy lándzsa, hogy a galambokat kézzel el tudja hessegetni. A bemutatkozásnál kiderül, ő Erasmo de Narni, a zsoldosvezér, de a háta mögött egyszerűen csak Gattamelata-nak hívják, ami hízelkedő macskát jelent, utalva mindenkinek mindent megígérő tárgyalási módszerére. A metódus működik, amíg az embert meg nem ismerik, ezért ma már ez nem divat…vagy mégis? 
. Az udvar közepén óriási tulipánfa ad árnyékot és elmélkedéshez, meditációhoz illő hangulatot. A kerengő egy pontjáról szép rálátás adódik a bazilika kupolájára, tornyaira. A nagy kupola szabályos félgömbje a kortól és irányzattól független klasszikus szépséget képviseli, mellette a nyolcszögű harangtorony félköríves boltozatú, terrakotta – fehér díszítésű ablakaival a mór beütést példázza, az oldalhajók felezőjében álló dísz-tornyocska légiesen karcsú oszlopaival már mintha az építésekor még nem is létező gótikával kacérkodna. Ne felejtsük el: mindez a XIII. században épült és sokszínűsége mellett is egyfajta egység, harmónia érződik rajta. Elhaladunk a konzisztórium (papi tanács) dísztelen épülete előtt, még egy szabadtéri szoborpark következik és már ismét kinn vagyunk a világi világban. Zsuzsa itt szélnek ereszt bennünket, az indulásig hátralévő egy órát ki-ki maga szervezheti.
Visszagyalogolunk az árkádok alatt a Főtérre, közben megcsodáljuk az ajándékbolt kirakatában a velencei karnevál hangulatát idéző maszkokat és muranói üveg medálokat. Amíg Marcsi maszkol, az én technikusi szemem egy villamos rendeződobozon akad meg. Szürke küllemén grafittik, modern formája súlyosan elüt az ódon épület graciőz szépségétől. Azt hiszem, az épített történelmi örökséget és a kor technikai kiegészítőit a taljánoknak sem sikerül összhangba hoznia.
. Nem kell ezen mosolyogni, a magyar - ha tengerre jut - tűnőnek érzi és félti a csodás körülményeket: a tűző napot, a homokos partra lustán kifutó hullámokat, a hajók füstjét, a tenger felől fújó gyenge szelet. Hamar, el ne múljon ez a délibáb, vessük bele magunkat, míg buborékként szét nem pattan. Szerencsénk van, a szállodai szobánk ablakából semmi sem zavarja a kilátást: a parti sétányon túl lapostetős, földszintes épületek, színes ernyők, napozóágyak rendezett sora kíséri a part vonalát a párás messzeségbe. Már a napernyők színeiből is látszik: ezeket a strandbútorokat szakaszonként más-más bérlő adja ki és szed a használatukért némi eurót. A bevétel egy része a várost illeti, a maradék a bérlő haszna, de ezért rendben tartja a területét. A promenádtól a vízig tartó kb. 50 m széles sávon tehát ilyen egymással párhuzamos bérelt területek valamelyikén tudsz lejutni a partra. A strandbútorok használata persze nem kötelező, a parti kultúrzónán túl van egy sáv a nomád lelkületűeknek, ott szabad leteríteni a pokrócot, fürdőlepedőt a fövenyre és vörösre égett bőrrel áldozni Napisten oltárán. De hát milyen magyarok lennénk, ha a napfényes Itáliában az árnyékért fizetnénk?! Bár Zsuzsa felvilágosított, hogy a bérelt területen szabad az átvonulás, mégis van némi feszültség bennünk, ahogy közeledünk a bejáratnál posztoló manyushoz. Úgy érezzük, mint a bolondok házából épp szabadult ápolt: jó, jó, én tudom, hogy nem vagyok egy szem kukorica, de vajon a kakas is tudni fogja?!
A várost a középkorban körülvevő Comacchio-i mocsarakat – melyek akkoriban jelentős véderőt képviseltek – egy csatornarendszerrel lecsapolták. A csatornák ma is élnek, behálózzák Ravenna környékét, bennük angolnát, pérhalat tenyésztenek. A csatornák partját végig szerény kunyhók lepik, a ravennaiak itt töltik a hétvégét hódolva a halászat, a vadászat ősi szenvedélyének vagy egy még ősibbnek, amihez még egy szál gyertya is sok. Az angolna a mocsári iszapban él, csak íváskor hagyja el a mocsarat és ekkor halásszák. Az itt tenyészett angolnákat a legfinomabb húsuaknak tartják, és a lehalászáskor az angolnáknak tömegesen teremtenek alkalmat, hogy megismerkedjenek az idesereglett ínyencek belülnézetével. A sült angolna receptjét ugyan nem sikerült megszerezni, de hogy hozzá pezsgő vagy száraz boscói bor dukál, az bizonyos és a fölösleges zsírt cseresznyepálinka és egy szelet ananász hivatott leöblíteni a torkokról. Így van ez: minden náció megteremti a maga ideológiáját, miért iszik. Egy közös van csak: inni kell…
. A templomra nemes egyszerűség, világos, harmonikusan szép belső tér jellemző. Építésekor nyilván nem lehetett divat ez a puritán egyszerűség, erről a kiállított mozaik-részletek árulkodnak. A szomszédos téren a nemzeti hős, Garibaldi márvány szobrának lábánál friss virág hirdeti az olaszok határtalan tiszteletét és büszkeségét. Amúgy itt talán nincs is város ilyen nevű utca, tér nélkül, akár nálunk Kossuth, Bem vagy Petőfi nélkül. 
. Tudom, egy templomnál nem szempont a tetszési index, ide mégis szívesebben járnék istentiszteletre, mint mondjuk a bécsi Stefanskirche sötét falai közé. Hogy mindez az én templomba járási szokásaim mellett csak elmélet? Jó, rendben, csak példabeszéd volt. Zsuzsánk összeterel minket és alámerülünk a kriptába. A szó itt nem csupán képletesen értendő: az üledékkel elárasztott évszázadok alatt a templom annyit süllyedt, hogy a talajvíz méternyire borítja a kripta mozaikpadlóját, a lépcső tetejéről bedobált szerencsepénzeket aranyhalak vigyázzák. Ha belegondoltok, ennyi süllyedés egy ekkora méretű és ilyen korú épületnél egy szem repedés nélkül: tudtak a korabeli építők! A bazilika épületét a klasszikus szépségű kerengőn át hagyjuk el. 
. Az épületek, a keskeny utcácska fényesre koptatott macskakövei történelmi levegőt lehelnek: ha lenne idő mélázni, hamar be tudnám népesíteni bő bugyogós apródokkal, fátyolos, suhogó ruhás donnákkal, nagyhangú árusokkal, rosszarcú, barettes, sötét köpenyük gallérját arcuk elé hajtó martalócokkal. Ébresztő, menni kell, vár a St. Vitale bazilika! A campanile felől harangjáték jelzi a delet. A templomkert kapuja faluhelyen elmenne diadalívnek, akkora és annyira márvány, de eltörpül a bazilika mellett. Maga az épület külseje vakolatlan, dísztelen, nyolcszögletű kupolás tömbje a római idők kezdetén fürdő volt. Belső falain bibliai események, szentek, a 12 apostol jelennek meg a római stílus szerint élénk színű, mozgalmas mozaikon. Az egyik oldalhajóban a kegytárgyak mellett mozaik berakásos tányérok, kancsók, kelyhek kínálják magukat tax free és kártyával is lehet fizetni. A bibliai esemény, ahogy Krisztus urunk kihajtotta a templomból a kufárokat, már rég feledésbe merült…Csak így utólag, a fényképek révén tűnik fel, hogy az épület főbejáratostól jó méternyivel a talajszint alá süllyedt, pedig korábban nyilván lépcsőkön kellett felmenni hozzá.
. A bazilika épülete így magányosan elég furán hat itt a semmi közepén, néhány pínea állja csak körül. Gondolom, ide csak a csoporttal érkezőket hozzák ki, szóló turisták aligha zarándokolnak ki hozzá és ez meg is látszik: alig lézeng pár ember. A bazilika külseje a ravennaiakhoz hasonlóan dísztelen tégla, inkább néznéd magtárnak vagy laktanyának. A belseje minderre rácáfol: az igazán nagyléptékű belső vetekszik a mi esztergomi vagy pesti bazilikánkkal. A mennyezet már maga egy műszaki csoda: becslésem szerint 30 métert hidalnak át a dísztelen, sötétre érett gerendák. A nemes római arányokat követő főhajó oldalfalait 24 finoman erezett szürkés oszlop tartja, az oszlopfők elefántcsont színű feje bizánci stílusú. A főhajó oltár feletti boltozatán St. Apollinare legelteti jó pásztorként a hívőket jelképező bárányokat mozaikilag. Látszik a csapatunkon, hogy agyilag túlcsordultak ennyi történelem és műemlék láttán és szellemileg már csak arra jók, hogy a vacsoránál eldöntsék, vajon tonhalas babsalátát vagy minestrone levest vételeznek-e a terülj-terülj asztalkánkról. Még felvesszük a vidámparkolásban félig meghalt testvéreinket és irány Rimini!
. Gullivert járhatták körül a törpék ilyen tanácstalanul és jöhettek rá idővel, hogy jé, hiszen ez egy ember! Míg mi tátjuk a szánkat és fényképezzük vadul a kupola restaurálásához felállított állványerdőből kilátszó részeket, Zsuzsa tájékozódik és megveszi a jegyeket aztán beállunk a hosszan kígyózó sorba. Most jövünk rá, hogy a templom méretei nyilván azért akkorák, hogy az összes sorban állót takarni tudja a tikkasztó déli nap elől. Zsuzsa mesél, míg bejutunk. A Dóm a XIII. században épült, híres építőmestereknek adott vagy ötven évig munkát. Ezek közül is kiemelkedik Brunellesci, aki a kupolát építette fel égetett agyagcsövekből. Akkoriban ez a metódus nyilván könnyűszerkezetesnek számított és lehetővé tette, hogy a kupola aládúcolás nélkül(!) épüljön fel. A kupola legmagasabb pontja 97 m, de a lanternával (a kupola csúcsát díszítő, lámpáshoz hasonló felépítménnyel) együtt 107 m, ami az itáliai templomok versenyében a toplistás, de egy ideig listavezető is volt. Hogy a szerénységet és az evilági hívságok tagadását papoló kereszténység hogyan bonyolódott ebbe a megalomán versenybe, nem tudni, egy biztos: óriási áldozatokat hoztak a mindenkiénél nagyobb Isten háza felépítéséért. A verseny nem hivatalos Európa-rekordját a római Szt. Péter bazilika tartja, ahol nem átallották a versenyben kvalifikáltak hosszméreteit a padlózaton és a vatikáni bazilika díjnyertes voltát pedig a hívő lelkekben jelezni.
: „Ha majd kivágod az utolsó fát, kifogod a folyóból az utolsó lazacot, rá fogsz jönni sápadtarcú, hogy a pénzt nem lehet megenni.” Van, lesz fülünk meghallani a vesztes figyelmeztetését?!
Ismét kint, körüljárjuk az olasz hagyományok szerint külön épült harangtornyot és keresztelő kápolnát (itt a külön időben is értendő). A Dómmal való rokonságukat a márványborításon kívül a nyolcszögletű alap jelzi. A keresztelő kápolna (battistero) három nagy bronzból öntött kapuja közül a dómra néző keleti kapu a leghíresebb. A kapu domborműveit Ghiberti, az első igazán reneszánsz szobrász alkotta és nem hiába nevezte a nagy pályatárs, Michelangelo a Paradicsom Kapujának: szépsége alapján akár ott is állhatna. Szerencsém van, a nap épp súrolóan süt, a fény és az árnyék plasztikusan kiemeli majd a fotókon a dombormű részleteit. 
. Egy esernyő bordázatára aggatta fel kollekcióját, nyelét a nyersanyagként használt levelek mellé egy vödörbe dugta. Lefényképezném, de nem hagyja, csak ha veszek is. Már épp elszánom magam egy sáskára és egy madárra, mikor az én árusom egy gyakorlott mozdulattal hirtelen összecsukja az ernyőt, a vödröt biciklije kosarába emeli és elkerekezik. Valamit elrontottam? Rám volt írva, hogy a végén behozatali engedélyt vagy áfás számlát fogok kérni? Vagy hasonlítok a helyi közterület felügyelők valamelyikére? Csak állok és bámulok, olyan semmi pillanat alatt zajlik le az egész. Körülnézek és a közelgő rendőrjárőr adja meg a választ: a mobil árusok sorra tüntetik el a motyójukat, ki sportszatyorba dobálja be áruját, ki a tengerparton már látott kartondobozos eladópultját hajtja lapjára villámgyorsan és csapja a hóna alá a rágumizott napszemüvegekkel. És ahogy elmúlik a légiveszély, ismét kivirágzik az üzlet, a járőr háta mögött 50 méterrel már pofátlanul újra dobozt bont az afro és az indo, csak az én árusom vált kámforrá.
. A buszunk itt marad és mi szájtátva tódulunk a kő mellvédhez, ahonnan pazar kilátás nyílik. Hozzánk közel a városállamhoz tartozó pár apró, de csinos település szinte térképszerűen terül elénk – alánk, messzebb az Appenninek hegylánca ad csipkézett kontúrt a látóhatárnak. A parkoló fölé a belső városfal magasodik, de minthogy békés szándékkal és tele pénztárcával közelítünk, nincs szükség ostromlétrákra, elég a 40-50 lépcsőn felkapaszkodni és már ott is vagyunk a Szt. Ferenc kapunál. De jaj, irgalom anyja ne hagyj el: egy rendőr állja ott el az utat halványkék sapkában, okkersárga ingben és sötétkék nadrágban, szeme harcias pillantását napszemüvege takarja, ingéhez illő színű kesztyűjét lazán markolja, de majd nyilván felhúzza, hogy az ostromlók elleni közelharcban kézét vérükkel be ne szennyezze. Pár helybéli ad kulcsot a helyzethez: lazán folyják körül ki- és bemenet az élő szobrot, ő itt nem őr, hanem díszlet. Nyomulunk előre és a kapun belül egy hamisítatlan középkori utcarészlet közepén találjuk magunkat. Az ódon házak között kanyargó sikátor zászlódíszbe öltözött, az apró, de gonddal díszített udvarocskákra faragott címerű kapukon keresztül lehet becsodálkozni, csak a kövezeten tóduló turisták hada nem illik a korhű miliőhöz. A rövidgatyás, pólós, fényképező, vásárló siserahad uralja a terepet, nyilván ezért nem mutatott a főkapunál a rendőr semmi ellenállást: a város katonailag elesett, ez nyilvánvaló. (Az már más kérdés, hogy kereskedelmileg épphogy most van nyerőben). A fennszülöttek boltjaik elé is pakolva pultjaikkal még tovább szűkítik az amúgy is szűk teret, néhol csak a szégyellt és elátkozott tülekedés segít át a „külkereskedelmi” akadályokon. Van itt minden náció: svédek bámészkodnak csendesen, olaszok perlekednek hangosan, ferdeszeműek fényképeznek ferdeszeműeket ráérősen és magyarok alkusznak rámenősen, kevereg itt német, lengyel, angol és szerb. Az árusok tapintatosan, de határozottan kérdeznek rá rövidtávú beszerzési terveidre, és elvesztél, ha picit is gyengének mutatkozol: azonnal előkerül a magyarul(!) tudó eladó és hamarosan elveszted a józan ítélőképességed a csak neked, csak most és csak itt adható engedmények, árukapcsolások, adómentességek és árleszállítások útvesztőjében. Nem szabadulsz hat butéliás bor-szett, pármai sonka, Totti feliratos mez és szamurájkard nélkül, halmazati büntetésül pedig vagy végigcipeled az egészet ezen a San Marino nevű háromdimenziós labirintuson, vagy visszamész a buszhoz lepakolni és kezdheted elölről a lépcsőzést. Gyakorlott, józsefvárosi piacon edződött egyedként most csak adatbázist képzünk az árakból, boltokból, minőségekből agyilag és majd a visszavonulás szakaszában kerül elő a pénz és az alku. Felérünk a hegy csücskére, ahova a fülkés felvonó hozza – viszi a népet. Itt – ha lehet – még zavartalanabb és csaknem körbefutó a panoráma: egyszerre látni a hegyeket és egy hátraarccal a partot, de a Monte Titano tengerre néző szirtjeit is, amelyeken a város falai, védőbástyái végighúzódnak. Pazar látvány, a helyi kiadvány szerint tiszta időben még a dalmát partokat is látni lehet innen. Megnézzük Zsuzsa vezérletével a Szent Bazilika belsejét, ahol az alapító és később szentté avatott Marino hamvai is nyugszanak. Végigvonulunk a Kormányzói Palota előtti téren, megcsodáljuk a kétfős mini-őrség operettbe illő egyenruháit, az őrségváltás bakafántos koreográfiáját és az államocska legfőbb értékének tartott szabadság allegorikus szobrát. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodunk a sétányokon, elvonulunk a várfal három védőbástyája alatt, benézünk az árkokba és ciszternákba, melyek régen az életet adó vizet gyűjtötték a védőknek, teszünk pár lépést a második és a harmadik bástya közötti Boszorkánylépcsőn, de aztán vége: a szépséget, a látványt már nem lehet tovább fokozni, a szépnél már nincs szebb.
. A főterüket a Malatesták vára uralja afféle önkényuralmi jelkép gyanánt. Hatalmas, komor tömbje a kisvárosi házak között segít felidézni a megfélemlített városlakók rettegését és sajátos ellenpontként megérteni a firenzei csodát: az ember ott tudott csak igazán kibontakozni, ahol az értelem és az érzelmek szabadon szárnyalhattak ma is megcsodálni való magasságokba. Pedig a Malatesták is támogattak néhány szervilis művészt, de hát a kegyencek sorsa már csak ez: feledésbe merülnek „műveikkel” együtt. A tér lakóházaihoz a halpiac klasszikus szépségű, de emberléptékű épülete illik szépen: a háromhajós, nyitott csarnok fényesre koptatott kőasztalainál sok hal és még több információ cserélhetett gazdát az évszázadok alatt. Eljátszok a gondolattal, hogy a középkorban jég és hűtőszekrény nélkül egy nyári napon úgy délután 3 körül a mindent betöltő bűzre itt kalapot lehetett akasztani úgy nagyjából. Szegény szomszédok… Viszont a koleszterinszintjük nem idegesítette őket.
utikalauz.hu 
