Szabóné Antal Éva: Bibione, Velence - Olaszország - 2001.

"Velencében örökké él a múlt…"
(Frances Mayes)

Olaszországban még a szeptember is csodálatos időjárással kényeztet. Órák óta heverészünk Bibione homokos fövenyén, élvezzük a napsütést, kagylót szedünk és nagyokat sétálunk a vízparton, lábunkkal magasra fröcsköljük a tenger sós vizét, ami szikrázva hullik alá napbarnított bőrünkre.
Régóta tervezzük férjemmel, hogy eljövünk egy kicsit külhonban élő fiunkkal is a tengerhez, most a szeptemberi szabadság jó alkalom arra, hogy együtt töltsünk néhány kellemes napot, és bejárjunk Vele is néhány olyan helyet, melyek számunkra már több alkalommal nyújtottak életre szóló élményeket.
Szombaton késő délután érkezünk az üdülőbe. Az apartmanház minden kényelemmel ellátott, egyszobás, nappalikonyhás, erkélyes lakása a tengerre néz, a plázs nem messze tőlünk színes napernyők kavalkádjával vidám napokat ígér, tele izgalommal, várakozással.
Másnap hajnalban szakadó eső hangjaira ébredünk, de valahogy nem izgatjuk magunkat miatta. Az ágyból rálátunk a tengerre, a zuhogó eső monoton hangja szinte egész nap arra csábít minket, hogy most aludjuk ki magunkat az előző hosszú hónapok, évek alatt elmulasztott pihenések helyett, és persze tudjuk, hogy még előttünk áll a szabadság teljes ideje, talán nem fog esni egy egész héten át.
Hétfő reggel izgatottan sietek a szemközti boltba, mivel imádok Olaszországban vásárolni, a hihetetlenül gazdag áru kínálat mindig levesz a lábamról. A fiúk ma igazi olaszos ételt szeretnének vacsorázni, s míg ők a teraszon sütkéreznek, én boldogan vetem magam a szakácsművészet rejtelmeibe. A rakott padlizsán parmezánnal, paradicsomsalátával gyorsan elkészül, utána irány a tenger, estére biztosan farkaséhesen üljük majd körül az előre megterített ebédlőasztalt mindannyian.

Másnap Bibione szépségeiben akarunk gyönyörködni, számtalan program közül választhatnánk, de hát itt van ez a soha vissza nem térő alkalom, lehet bringo hintózni fenyőfák által szegélyezett tengerparti sétányokon, és a rég áhított kismotor is csábító lehetőség.
Gábor bukósisakkal a fején vidáman körözget az utcákon, miközben mi a lábhajtányú négykerekűvel száguldozunk, olykor Flinstonékat meghazudtoló gyorsasággal. Mellettünk ámuló külföldiek körvonalai mosódnak el a szemünk előtt, miközben a nagy erőfeszítéssel elért dombtetőről robogunk lefelé a szabadság mámorító érzésével a lelkünkben, olykor egy-egy "subidubidú"-val adván ki magunkból a felgyülemlett feszültséget. A vidám nap után jól esik még a teraszról gyönyörködni a naplementében, miközben a végtelen horizonton fehér vitorlás hajó tűnik fel, utazási irodák kedvelt reklámjait felidézve.

A pihenés és fürdőzés örömeit csupán egyetlen napra szándékozunk megszakítani, Velencébe akarunk menni, a lagúnák közé. Gábor csak hírből ismeri a víz városát, még nem volt alkalma járkálni a szűk sikátorokban, vonulni a tömeggel együtt a Rialto irányába, és megérezni azt, hogy Velencében örökké él a múlt. Szerencsére, pótolható a mulasztás!
Ma korán kelünk, és a már jól ismert úton elhagyjuk Bibionét, még a napfelkeltében. Ugyan a távolban sötét felhők gyülekeznek, de az úton, ami Velence felé visz Veneto tartományon át, még ragyogó napsütés van. Úgy tűnik, sikerül megelőznünk a felhőket, amerre megyünk mindenütt barátságos, napsütötte házakat, kastélyokat, parkokat és dombos-lankás szőlőültetvényeket hagyunk magunk mögött.

Itália középkori hangulatú városai közül talán Velencét kedvelem a legjobban, ahol jártam már szinte minden évszakban. Láttam a Szent Márk tér felett elvonulni a májusi égbolt bárányfelhőit, a szeptemberi napsütésben szikrázó Doge palota kecses tornyait, a februári fagyos szélben is vidáman nyüzsgő karneváli forgatagot, és a velencei gondolák múltszázad eleji hangulatot idéző romantikáját. Velencéről írni merész vállalkozás. Számtalan útikönyv, szebbnél-szebb útleírás, neves írók regényei után nem kis feladat egy újabb próbálkozás arra, hogy a saját élményeinket szavakba öltve közelítsük meg a már szinte mindenki által jól ismert helyszíneket. Mégis jóleső érzés arra gondolni, talán akad valaki, aki még nem jutott el a víz városába, és szívesen olvas mások által átélt kalandokról, emlékekről.
Ifjú éveim olvasmányainak egyik legmaradandóbb élménye a Velenczei Bertalan éj története volt. A regény főhősének, Marino Marinelli gályarabnak számtalan kalandja az inkvizíció korában, a karneváli éjszakák izgalmas helyszínei, a szereplők intrikái, a szűk sikátorokban zajló élet egy olyan titokzatos világba vittek el, ahová mindennél jobban vágytam, és vágyom azóta is.

A szárazföldről hosszú bevezető úton érünk el a város szélén kialakított parkolóba, innen Vaporettóval, a velenceiek helyi közlekedési eszközével indulunk a Szent Márk téri állomásig. Velence leghosszabb vízi útja, a Canale Grande forgalma a mi hajónkat is magával sodorja. Ezernyi turista könyököl utat magának a hajók korlátjaihoz, mindenki fényképez, videó felvételt készít, bábeli a hangzavar. Mi aggódva figyeljük, vajon meddig tart még ki a Nap, és mikor szakad nyakunkba a város körül gyülekező zivatar. Néhány megálló még, és a lagúnák városának szépséges tere, a Szent Márk tér hívogatóan int felénk, mintha éppen ránk várt volna több száz év távlatából.
A kikötőben nagy a nyüzsgés a vihar előtti kánikulában. A fagylaltárus kocsijáról leolvadó jég alatti vízsugárban leleményes galambok fürdenek, miután jóllaktak a turistáktól kapott, helyben vásárolható csemegével. A tér boltíves árkádjai alatt emelt pódiumon elegáns zenészek Strauss keringőket játszanak, melyre boldog párok táncolnak jókedvű önfeledtségben. Néhány percig mi is beállunk a bámészkodók közé, és hagyjuk, hogy elvarázsoljon minket is a zene hangulata a tér csipkés homlokzatú, ódon falai közt. A napsütés még mindig kizárólag a városra koncentrálódik, az égbolton körös-körül kövér fellegek gyülekeznek, szinte hihetetlen ez az állapot, egyetlen szűk résen át süt csak a Nap, azon kívül már a feketeség.
A Bazilika előtt hatalmas tömeg áll, mi is szeretnénk bemenni, hogy megnézzük a velencei kalmárok által felhalmozott kincsekből, drágakövekből, arannyal gazdagon díszített gyönyörű templom belsőt. A hepehupás padozaton járva tudatosodik bennem a gondolat, hogy a Dóm is fenyő és tölgyfa cölöpökre épült, mint az egész város. A múlt varázsa átjárja a lelkemet, és félelemmel vegyes csodálattal gondolok az építőkre, akik Velencét valaha létrehozták.
A Doge palota épületét a Sóhajok hídja köti össze a városi börtönnel. A híd arról nevezetes, hogy az elítéltek az inkvizíció korában ezen a hídon mentek át a vesztőhelyre, és itt sóhajtották el utolsó kívánságukat. A palota csipkés márványhomlokzata a Velence védőszentjéről elnevezett Szent Márk térre néz, ahová a turisták ezrei érkeznek a világ minden tájáról, évszakoktól, időjárástól függetlenül. A szent jelképe az oroszlán, mellyel a város különböző helyein találkozhatunk.
A főtér nyüzsgő látványa után boltíves kapu alatt megyünk a város jellegzetességét adó sikátorok, lagúnák közé. A zegzugos utcák között könnyen eltévednénk, de mindenütt jól láthatóan jelezve van, merre is kell mennünk, hogy visszajussunk majd a Rialto híd közelében lévő hajóállomásig.
Az üzletek kirakataiban csábító a kínálat. Az üvegfúvás művészetét a velenceiek találták fel, és a várossal szemben lévő Murano szigetén állították fel már több száz éve műhelyeiket, mivel a cölöpökre épült várost igen féltették egy esetleges tűzvész pusztításától. A muranoi üvegből készült figuráknak hihetetlenül gazdag választéka van. A legapróbb hangyától a negyven tagú szimfonikus zenekaron át Pinocchióig, minden megtalálható itt. Az éttermek ablakaiban lévő terráriumokban a tenger gazdag élővilágának friss kínálata jégkása ágyon pihen, a languszta, a kardhal, a homár, a kagylók és a különféle apróhalak citrommal, petrezselyemmel díszítve fokozzák az előttük elhaladók amúgy sem kis étvágyát.
Próbálunk minél többet látni a zegzugos utcák között járva, minden kirakatot jó lenne megnézni közelebbről, és bemenni a kicsike templomba is, egy imára. Végigmegyünk a számtalan hídon, egyik lépcsőfordulónál beülünk pizzát enni egy hangulatos trattoriába, ami az utunkba kerül éppen. Sonkával, olívabogyóval, parmezánnal bolondított ízeket kapunk a mediterrán terasz asztalkáinál, miközben gyönyörködünk a mellettünk lévő lagúna vízében visszatükröződő sikátor hangulatában, ahol a középkorból itt maradt házak málladozó falai azt sugallják, Velencében a víz az Úr!
A gondolások mestersége még a mai napig is apáról fiúra száll. Bár borsos árat kell fizetni érte, mégis számtalan turista szeretné látni a város hangulatos, titokzatos belső arcát is. A gondolák valamikor elbírták a város forgalmát, mára motoros bárkák segítségével tudják csak megoldani a turistatömeg szállítását. Elfog e csodálatos városka jövőjéért érzett aggodalom, mert talán nem is a víz az, amitől félteni kell, hiszen évszázadok alatt sem tett annyi kárt Velence arculatában, mint a modernizáció és a turizmus. Legnagyobb ellensége az a vízfelszín alatti hullámzás, amit a hajómotorok idéznek elő, és tesznek kárt azokban a vörösfenyőcölöpökben, melyekre a város épült hajdanán.
A Rialto hídhoz közeli téren Goldoni mosolyog talapzatáról az alatta elhaladó turista tömegre. Lassan alkonyodni kezd, de az eső - bár egész nap ijesztgetett minket- elkerülte a várost. A felhők elvonultak, és a szűk utcák gyöngyházszínű fényben pompázó épületei között érjük el a hidat, ahol a turistatömeget is figyelmen kívül hagyva készítünk újabb fotókat a Canale Grande víztükrében visszaköszönő időtlen városról.

Szombaton kora reggel bepakolunk az autónkba, és számtalan kis tengerparti település érintésével az Isonzó folyó irányában indulunk hazafelé. Nem megyünk az autósztrádán, mert szeretnénk minél tovább élvezni az olasz táj látványát, ki tudja, mikor jövünk erre mostanában? Az útirányból következik, hogy Szlovénián át tesszük meg majd a több száz kilométeres utat Magyarországig, de most még élvezzük a napfelkelte utáni varázslatos hangulatot, a mellettünk lemaradó szélfútta fenyőfák szívmelengető látványát.
Az autóban ülve szótlanul szemlélem a tájat. Milyen szépek, rendezettek a házak körüli kertek, minden ház jellegzetesen mediterrán építésű, teraszok, olajfák és mindenütt tűhegyű ciprusok, virágpompával feldíszített kerítések, ablakok. Az egyik családi ház homlokzatán festett gólya áll fél lábon, csőrében kis csomagot tart, benne újszülött csecsemő. Milyen kedves gondolat, így adni tudtára mindenkinek, ebbe a házba a boldogság költözött, megérkezett a várva-várt újszülött. Isten éltesse őt nagyon sokáig!
Az Isonzó az első világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchia csatáinak volt színtere. Smaragdzöld vízében máig pisztrángok különleges fajtái találhatóak, alsó folyását Olaszországban buja növényvilág veszi körül, Szlovéniában, a Júlia Alpokban ered és az Adriai-tengerbe torkollik.
Az olasz - szlovén határon szinte észrevétlenül megyünk át. Néhány kanyar után máris a sztrádán vagyunk, később gyönyörű erdővel borított hegyek szerpentinjein haladunk több kilométeren át. Miután kijutunk az erdei környezetből, a szlovén Alpok jellegzetes tájain gurulunk merész hegyek és lankás völgyek között a magyar határ felé, majd Letenyénél érkezünk magyar földre. A határállomás után felállított táblán talán a legszebb szóösszetétel fogadja a fáradt utazót:
Isten hozott!
Szabóné Antal Éva