Egy szeles, hűvös februári napon indultunk menetrendszerinti járattal lisszaboni átszállással Madeirára egy utazási iroda szervezésében. Egy kissé hosszú volt az út, főleg a lisszaboni reptéren eltöltött három órás transzfer volt sok.
Aztán a késő esti, vagy inkább éjszakai órákban megérkeztünk Madeira repterére, de a leszállás nekünk, tapasztalt repülős utazóknak is kissé hullámvasútra emlékeztetőre sikeredett. Mint később kiderült, nemcsak a nagy szél, hanem a kissé rövidre sikerült leszállópálya miatt is. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a leszállópálya már a hosszabbított változat, képzelem, milyen lehetett a régi! Madeiráról annyit, hogy itt szinte csak függőlegesben lehet közlekedni, szerpentinek és alagutak hálózzák be az egész szigetet. Négy éghajlat uralkodik vertikálisan: a tengerparti szubtrópikustól a 2000 m-en lévő hegyvidékiig. De a fő veszélyforrást nem ez, hanem egy másik tényező eredményezi: a Golf-áramlat. A szigetet a Golf-áramlat körbeveszi és folyamatosan páradús légtömegeket szállít a sziget felé. Ami aztán a hegycsúcsokon kicsapódik, és bőséges, mesterséges csatornákban (levada) összegyűjtött vízzel látja el az alant fekvő völgyeket, na és persze az utakat is. A víz aztán keveredik a behurcolt eukaliptuszfa csúszós nedvével és már kész is a természetes olajfolt, hatásában megegyezve az autóból származóéval. Ez az egyik balesetveszély, amire nem számítanak a turisták, a másik pedig szintén a vízzel összefüggésben, a málló sziklák. Mivel még csak kora délután és kellemes idő volt (egész nap 20 fok körül) bebuszoztunk Funchal-ba a fővárosba. Maga a távolság mintegy 15 km, de az út több, mint negyven percig tart a szerpentinek jóvoltából.
A másnapi kiránduláson a sziget nyugati partja felé indultunk, ahol több nevezetes pontot érintettünk. Camara de Lobos (a farkasok-azaz fókák- barátja), ahol ugyan fókát már régen nem láttak, de a banánültetvények zöldje messzire hirdette a szubtrópusi éghajlat függőleges elterjedési zónáját. Azért a helyben termelt banán ízletesebb, mint az itthon kapható (habár méreteit tekintve kisebb). Ezután Európa legmagasabb tengerparti szirtjén (Capo Girao) álltunk meg, ahol kilátással, vagy inkább lelátással lehettünk 500 m függőleges sziklafalról az óceánra.
A kilátás a párás idő ellenére bámulatos volt A rövid séta után leereszkedtünk a másik oldalra, ahol Porto Moniz-ban Ezután következett három nap autós ismerkedés a szigettel.
Rabacal, minden természetkedvelő paradicsoma egy fennsík közepén található. A trópusokhoz hasonlatos zöld növényzet borítja be ezt az elképesztően buja, vízmosásoktól át-átszőtt völgyet, a völgy végében vízesésekkel. Mi a Risco vízesését választottuk, ahova levadákon és dzsungelszerű erdőkön át vezetett az út.
Nagy szerencsénk volt, mert még a nap is sütött, de mikor feljöttünk a völgyből, lassan, de biztosan köd lepte be a tájat, így egy gyalogos sebességével ereszkedtünk le a déli partra. Ahol szikrázó napsütés, és kellemes meleg fogadott, így itt nemcsak a fotó kedvéért mentünk bele az óceánba. Na, azért nem úszni, csak lábat áztatni. Még egy kitérőt tettünk a Capo Girao felé, lényegesen kevesebb turistát és a napnyugtát látva.
Ebéd után Seixal, a szintén lávamedencéiről ismert település következett. Ez esetben a fürdés teljesen kimaradt a programból, nemcsak az időjárás miatt, hanem azért is, mert akkora hullámok csapkodták a sziklákat, amelyek bizonyára egy embert is elsodortak volna.
Még egy napunk volt hátra a szigeten, de ezt édes semmittevéssel töltöttük a szállásunkon, illetve a tengerparton ücsörögve.
A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >> |
Legváratlanabb helyeken zárják le az utakat a kőomlás miatt, ezért szerencse, ha már csak a lezárás után érkezünk oda(!). Miután sikerült elbátortalanítania minket, inkább az egyik szervezett utat választottuk, másnapi indulással.
, a Boca (azaz száj) felett átbukó felhővel tényleg nem mindennapi látvány. A kirándulás során a sziget fennsíkján alkalmunk volt egy kis levada-túrát tennünk. 
, a láva és a hullámok által kivájt természetes medencék mellett álltunk meg. Akár fürdeni is lehetett volna, de azért ahhoz hűvös volt mind a levegő, mind a víz. Bár néhány német turista azért megtette, s néhány fotó kedvéért mi is belegázoltunk.
Első állomásunk Pico do arieiro, az 1800 méter magasan lévő hegycsúcs, csodálatos panorámával, ahova autóút is vezet. Ebből következően nemcsak autós, hanem buszos túrák is vezetnek ide, számtalan turistával egyetemben. 
utikalauz.hu 
