Frohmann Péter: Svédország - 2005. augusztus

Belső monológokkal bőven körített beszámoló egy stockholmi, lindesbergi kirándulásról - nagyon szép képekkel

A térdem fölött tavaly lassan már alig látszik a californiai Lake Tahoe-nál szerzett sebem, a Pádis - fennsíkon az új túracipőmtől elszenvedett vérhólyag helyén, a sarkamon már az új bőr olyan mint az újkrumpli héja, a "rossz gyerek" szindróma szerint tehát rövidesen kellett már rajtam egy újabb plezúr, amit kizárólag Svédországban lehet beszerezni, efelől kétség nem lehetett. Nagy dolog a tudatosság és a svéd plezúr ott van a jobb sípcsontomon (aki nem hiszi, nézze meg), de ennek azért története van.

Kati, Marcsi nővére tanult szakmájára nézve anaszteziológus, magyarul altató orvos. Előbb Kecskeméten, majd a közeli Cegléden dolgozott, szaktudását elismerték, de magyar módra nemigen fizették meg. Férjétől elvált, gyermekei felnőttek és kirepültek a fészekből, Nándival, a legkisebb fiával élt Cegléden. (A legkisebbet, mint jelzőt rögtön javítanom kell, mert Nándi magasabb nálam, lelkes body builder, ami meg is látszik rajta.). Kati helyzete a ceglédi kórházban stabil volt, joggal számíthatott pályáján amúgy magyar módra lassú, de biztos előrehaladásra. Ez azonban a magyar egészségügyet ismerve egy korántsem biztos jövő: az egymást sűrűn követő egészségügyi miniszterek biztos kézzel semmisítették meg elődeik néha jó döntéseit és hoztak rosszabbakat, azaz a rendszer szép csöndesen közeledik a kaotikus vég felé.
Ennek aggasztó jeleit én magam is észleltem, mikor Anyu kórházba került. A vasgyári kórház belgyógyászatán, ahol utolsó napjait töltötte szegénykém, már az épület leharacolt kaszárnyát idéző külseje is elrettentette a belépőt, a lépcsőház feltáskásodott, néhol lepergett vakolata, sok beteg csosszantó lépésétől évtizedek folyamán kifényesedett, kikopott műkő lépcsője sem sok bizalmat sugárzott. A folyosó padlóját a szocreál stílushoz illő műkőlapokkal egy nem egészen józan brigád a hóvégi hajrában rakhatta le, mert az utólag ráterített műpadló a csálén sorjázó kőlapok kiálló sarkain kikopott, kilyukadt, de szemmel láthatóan az sem tegnap.
A kórterembe lépve a fehérség szinte mellbevágja az embert: fehér a műpadló, a szék, az ágy, az éjjeliszekrény, az ajtó, az ablak fája és az ablaküvegen a függöny gyanánt szolgáló festés. Az ablakkereteket lelkes kommunistaszombatozók évente festhették még fehérebbre, ezért ami be volt csukva, azt nem lehetett kinyitni, ami ki volt nyitva, azt rendesen bezárni a vastag festékrétegtől. Épp ebédhez készülődtek, de ahogy az intézeti finomfőzelékre ránéztem, elment az étvágyam. Ha jobban belegondolok, az ebédnek végülis az a célja, hogy az ember étvágyát elmulassza és ez ennek meg is felelt. Időközben előkerült a nővérke is, köszönte a tüsténtkedésünket Anyu ágya körül. Meg nem állt, le nem ült, végezte a dolgát, amit a két kórteremnyi beteg adott neki. Mégis rosszul esett, hogy mikor kértük, hozzon Anyunak egy ágytálat, - vélhetően fontosabb dolga lévén - röviden elintézte a dolgot:
- Fosson be, mama, majd ha lesz időm, tisztába teszem.
Nem folytatom, de akkor, ott elfutotta a szememet a könny, hogy Édesanyámnak nem tudok emberibb körülményeket biztosítani és elöntött a jeges rémület, hogy egyszer majd nekem is ennyi figyelem és törődés jár majd ki a kórházi ágyamon, és azóta még betegesebb mértékben hajszolom az egészségem.
És ez csak néhány sötét ecsetvonás a hazai egészségügy katasztrófális helyzetéről. Emellett - vagy épp ezért - csodálom azokat a szent őrülteteket, akik hivatástudatból, az emberek gyógyíthatóságába vetett hitből mégis vállalják ezeket a körülményeket és gyógyítanak.

Bocsánat, nagyon messzire kalandoztam el, nem is ígérem, hogy ezentúl nem teszem, azonban térjünk vissza Kati történetére. Négy évvel ezelőtt egy interjun találkozott egy svéd kollégájával, aki megkérdezte, volna-e kedve az Örebro melletti Lindesberg városka kórházában 3 évig dolgozni. Teljesen megértettem, hogy elfogadta a meghívást. Ahogy Moldova mondja: "A magyar ember kalandvágyból marad itthon", ha anyagilag megalapozott, békés öregségre vágyik, jobb ha azt a jóléti államokban keresi. A dolog persze csak így kívülről látszott ilyen nyugodtnak: a kiutazásig hátralévő 3 hónap alatt egy bentlakásos svéd nyelvtanfolyamon megadták az alapokat, amire aztán évek munkával párhuzamos tanulásával kellett az orvosi és hétköznapi kommunikációhoz szükséges szókincset felépíteni. A perfekt nyelvismeretig ott volt mankónyelvnek az angol, amit a svédek többsége is beszél, de persze azzal a hátránnyal, hogy így nem a svéd, hanem az angol csiszolódik.

Talán itt adódik elmondanom, hogy a svéd ugyan egy rém dallamos, hallásra a sok kettősnek ejtett mássalhangzó és a hullámzó hanghordozás miatt picit az olaszhoz hasonlít (a legjobban persze a többi skandináv nyelvhez, amelyeket a svédek részben értenek is). A megnyerő hangzás azonban egy némethez, angolhoz szokott európainak meglehetősen furcsa fonetikájú nyelvet takar. Lássunk erre néhány példát! Stockholm neve csak egy csali: úgy ejted, ahogy olvasod. De már Göteborg Jőteboj-nak ejtendő, Katiék városkája, Lindesberg nevét Lindeszbej-nek ejtik és a jónéhány -köping utótagú, magyarban a mi -vásár, -vásárhely utótagunknak megfelelő városnév ejtése -sjőpin'. És nincs ám vége a megpróbáltatásoknak: használják a németból ismert "umlautos" ä-t e-nek, de a változatosság kedvéért használnak egy olyan a hangot is, aminek a tetején egy karika van (Mivel a windows webes megjelenése a közép-európai csomagban nem szereti az ilyen karaktereket, ezért a szövegben két a-val jelölöm - tehát aa - a szerkesztő) Ezt az o-hoz hasonlóan kell ejteni, tehát pl. Stockholm egyik szép parkja, a Kungsträdsgaarden küngstredszgórd'n amúgy "svédesen", mert azt el is felejtettem mondani, hogy az u-t (és az y-t is) ü-nek ejtik. Na, akkor most egy kis teszt: hogyan ejtenétek a korábban királyi vadaspark, a Djurgaarden nevét? Na jó, elsőnek nem rossz: jürgórd'n a helyes, mert a szóeleji dj az meg j-nek ejtendő. A számos további fonetikai fonákság (pl. kj , tj - cs) már haladóknak való, ezeket a "finomságokat" a mi fülünk az előző, elemi szintűnek mondható buktatók mellett már észre sem vette. Egy biztos: egy heti autodidakta svéd kiejtés-tanulás után is már nagyra becsültem Kati svéd tudását: az ilyen apró, de sűrűn elhelyezett nyelvi "botlóaknák" nagyon meg tudják keseríteni a szegény tanuló életét.

Kati tehát immár harmadik éve él Svédországban, a Lindesberg-i kórház alkalmazottjaként. Azóta többször járt itthon és minket is meglátogatott, de semmi "svédet" nem venni rajta észre: azt hiszem ehez kevés lehet három év. Kérdéseinkre válaszolva elmesélte, hogy a nyelvvel sem könnyen, de a kollégák többségének hűvös, távolságtartó tartózkodásával még nehezebben barátkozik meg. Az igazi kapcsolatot a szintén kinnélő magyarok, lengyelek, szlovákok jelentik, akiket valószínűleg a zárt svéd társadalomba való beilleszkedés nehézségei hoztak össze. A bennszülött orvoskollégák ugyan készségesen elmagyaráznak a jövevényeknek minden bennfentes dolgot, de az igazi bizalmat jelentő, önállóságot biztosító munkaelosztás nagyon lassan és nehezen jött össze.
Gonosz fricskája a sorsnak, hogy mire Kati a teljesértékű kollégiális befogadást érzi, lassan letelik a kötött idejű meghívás, a kórháznak döntenie kell, igényt tart-e továbbra is a munkájára és ha nem, Kati válaszút elé érkezik: folytatja-e kint, de máshol vagy hazajön dolgozni . Lehet, hogy ez a könnyen labilissá váló helyzet sarkallta arra, hogy meghívjon minket, hiszen fordulhatnak úgy is a dolgok, hogy erre később már nem nyílik lehetőség. Hát lehet egy ilyen lehetőséget elszalasztani? Ugye hogy nem?! Mi is voltunk olyan piszkok, és elsőre "Igen"-t mondtunk a meghívásra.
Nem tehetek róla, az első gondolatom a svéd vízum volt. Talán emlékeztek az USA vízum megszerzésével kapcsolatos kalandjaimra: engem az egész történet még ma is az ötvenes évek mindenkire és mindenre gyanakvó kommunista kémelhárítására emlékeztetett. Erre a lüke svéd mit csinál: nincs vízum, szinte hív minden turistát, gyertek, nézzétek meg, milyen jól élünk, milyen szép az országunk, mennyire védjük erdőinket, tavainkat! Akkor most hol fogok én sorban állni a fegyveresekkel őrzött, több ellenőrző ponttal ellátott, zseb- és táskavizsgálós kapuk előtt?! Hát a svéd követség előtt biztos nem (annál is inkább, mert még ma sem tudom, hol is van). Igaz, a svédek nem akartak a világ rendőre lenni és a világ minden pontján hatalmi szerepre szert tenni. Viking őseik bátran hajózva ugyan jónéhányszor megkopasztották Európát és valószínűleg Észak-Amerika keleti partvidékét is, de ki emlékszik már arra? Svédország 1714(!) óta nem volt háború részese és ez nyilván a derék svédek agyára ment: nem kell vízum! Talán azért nem kell, mert bár gazdagok, pénzüket kereskedelemmel és nem gyarmatosítással szerezték. Az ő toronyépületeikre ezért nem akar senki átszállót váltani, a vonataik se kuszálódnak össze rosszarcú moszlimok töltött hátizsákjaitól, csak gurulnak nesztelenül. Ki érti ezt?
Nem vagyok igazságos. Ott is vannak merényletek: Ulof Palme svéd diplomatát (miniszterelnököt - a szerk.) máig tisztázatlan körümények között tették el láb alól és szimpatikus külügyminiszterasszonyukat, Anna Lindt-et is meggyilkolta egy elmebeteg szerb merénylő. És a béke is inkább csak a távoli nációkkal áll. Arany János Fülemülé-jéhez hasonlóan ők is a szomszédaikkal nincsenek puszipajtás viszonyban. (Ez alighanem a világ minden nemzetére igaz: barátságban lehetsz csaknem az egész világgal, de igazán jókat torzsalkodni, emberöltőkön át gyűlölködni a szomszédokkal lehet.) A svéd történelem egyik legvéresebb napját pl. a dánok királya, II. Keresztély jegyezte, aki - miután a vérrel szerzett svéd trónját inogni érezte - a rebellis svéd arisztokrácia javát és biztos ami biztos alapon néhány kereskedőt is kicsit lenyakaztatott. Csoda-e, ha a svédek mosolya még ma sem egészen természetes, ha a dánokról van szó? És fordítva: a mai Norvégia évszázadokon át volt a svéd korona területe, még önálló népnek sem tekintették a norvégokat: ők voltak a szegény rokonok. Ma Norvégia tengeri olajának köszönhetően jóval gazdagabb, mint Svédország és jómódban vetekszik Kuwaittal vagy Szaud-Arábiaával. Kati meséli, hogy a svéd orvosok egyre többen a régen szegény, ma gazdag Norvégiában vállalnak munkát, nyilván jó pénzért, és lehet hogy ezek megüresedett helyeit töltik be az olcsó kelet-európai kollégákkal. Mint más szakmákban, itt is plasztikusan kirajzolódik, hogy az emberek egyre mobilabbak és egyre nagyobb tömegben áramlanak a magasabb életszínvonalat jelentő térségek felé. Megy a török, a román, a magyar Nyugat-Európába jó pénzt keresni, az ottaniak meg köpködnek a jövevények ilyen tömege miatt, mondván: a munkaerő piacon letörik az árakat és a magas munkabérrel elkényeztetett bennszülöttek elől elveszik a munkahelyeket. Persze az, hogy a jövevények nélkül lassan elöntené őket a szemét, nem lenne, aki az alantasnak tartott munkákat elvégezze, az nem tűnik fel az elpuhult nyugateurópainak. Nem kisebb lavina ez, mint hajdan a népvándorlás lehetett, csak most kard helyett munkavállalási engedélyt lobogtat a keleti csórók siserahada. Hiába, nem volt, nincs és nem lesz az embereknek féltettebb kincsük, mint a relatív jólét: nekünk itt jó, ti meg maradjatok otthon a sejhajotokon! És más perspektívából nézve ha ma egy ország nem elég ügyes a népének a jólétet megteremteni, azon kaphatja magát, hogy a népe szétszéled. Az első kivándorolt generáció ugyan még hazajár, a második már csak fintorogva, a harmadik meg már sehogy. Régen a vesztes ország népe fegyver által csappant meg, ma egyszerűen áttelepül.
Na, hol is tartottunk? Tartottunk egyáltalán valahol? Valamit már tudunk a tartózkodó, halvérű, hűvös svédekről, de tapasztalat még semmi, viszont szépen alakul a tervünk és a készülődés édes örömei már minden napomat feldobják. Megállítanak: Tényleg mégy svédbe? Kocsival? Hozzál nekem követ (mohát, tengervizet, rénszarvas agancsot, …), naaa, léééccii! Számolom a hátralévő napokat, bújom a svéd útikönyveket és az internetet, konzultálok Katival: hol mit érdemes majd megnézni, milyen programok lesznek épp akkor, mikor kinn leszünk. Falom a történelmüket, a szokásaikat, a földrajzi neveket, hogy miből élnek meg, mit esznek, isznak. És eközben az ember máris egy kicsit ott van, úgy gondolkodik, mint ők, az a nap süt le rá.
Hadd meséljem el sommásan, amire emlékszem. A svédek ősei a vikingek voltak, ügyes hajósok, pontos navigátorok, kemény harcosok. Nevüket a tengerparti népek ugyanolyan rettegve ejtették ki, mint a portyázó hunokét, magyarokét a szárazföldiek. Egyre több ellenségük végül békés helybenmaradásra kényszerítette őket, lettek hát jó iparosok, ügyes kereskedők. Államiságuk alapját érdekes mód ahoz az 1520-as stockholmi vérfürdőhöz kötik, amiről már beszéltem, mert miután a Főteret a nyakazáskor kifolyt kék vértől felmosták, egy Vasa Gustav nevű kisnemes kezdett volna sereget gyűjteni a dán elnyomók ellen. A jó svédek nem nagyon álltak kötélnek, erre Vasa mérgében nekiindult a mai Norvégia felé és a tesze-tosza nemesek csak két nap múlva kaptak észbe, küldtek utána követeket és hívták vissza a seregek élére. E kétnapi járóföld (~90 km) a hossza és az esemény az apropója a svédek nemzeti hagyományaként tisztelt Vasa-futásnak, amit természetesen sífutóléccel követnek el és tömegesen.( Hogy pontos legyek, férfiaknak 90 km, nőknek 30 km a táv.)
A seregek kivívták a függetlenséget és azóta már a XVI. Gusztáv a svéd király. A svéd nemzet azóta független és termékeivel, az acéllal, a rézzel és a fával ügyesen kereskedve nemcsak gazdasági, de katonai hatalomra is szert tett. Érdekes adalék, hogy az okos könyveim szerint nem a saját fájukat dolgozzák fel pl. a nagyon keresett bútoraikhoz, annál jobban vigyáznak az erdőikre. És ma már legalább ilyen keresett "termék" a háborítatlan skandináv táj, a tiszta levegő, a tenger és a számtalan tó, amit a svédek nagy ügybuzgalommal és öszinte hittel védenek, óvnak. Ellentétben mondjuk Párizzsal, ahol reggelre azért volt tiszta az utca, mert a köztisztaságiak hada lepte el hajnalban, hogy az utcákon, tereken naponta képződő szemétdombot a legális helyére transzportálja, Stockholmban egész nap tisztaság van, mert a városlakók nem szemetelnek. Kínálkozik az összehasonlítás, hogy a rebellis magyart a halvérű svéddel összehasonlítsam: nálunk már csak dafke is eldobják a szemetet (nekem ne mondja meg senki, mit csináljak…), ott pedig érezhetően nem fegyelem, hanem kultúra kérdése a nem szemetelés.
Az éghajlat persze hidegebb, mint nálunk, de messze nem annyira, mint gondolnánk. Svédország lakott alsó felében egy-két hétig van morc hideg (-20 - -30?C), a többi viselhető. A skandináv népek idegeit inkább a tél végnélküli éjszakái viselik meg, a számtalan depressziós jórészét ilyenkor a túlvilágított "napszobával" gyógyítják, de persze egyénileg sokan nyúlnak a tömény antidepresszánsokhoz. A delíriumus öngyógyítás visszaszorítására a svéd állam magához vonta a 3,6 fokosnál töményebb italok forgalmazásának monopóliumát, az igazi "medicinákat" csak a néhány állami boltban lehet megkapni és méregdrágán. A svédnek is van azért esze, felül a Dániába tartó kompra, és ott retour merevre vedeli magát a taxfree shop-ban. Ha szerencséje van a skandinávnak, visszafelé egy kis vihar besegít a gyomor hánykolódásának és a hajó korlátjánál megkönnyebbülve még a gyomormosást is megússza, sőt a zsebben hozott utánpótlásnak sem esik baja, azt meg a kutya nem mondja meg, hogy az érkező tengerileg beteg-e vagy másképp. Egy biztos: az utcán részeget nem láttunk, tehát vagy zugisznak, vagy hamuka az egész.
A hosszú, sötét tél után meg is becsülik a napsütést; a nyári napfordulón csaknem egymásbaérő nappalokat, az ú.n. fehér éjszakákat a Szent Iván-napi vigassággal ünneplik meg. Ilyenkor a skandináv országokban összejönnek a rokonok, ismerősök, tüzeket raknak, táncolnak, átmulatják az éjszakát. Hogy isznak-e? Hát erről meggyőződni - fájdalom - nem volt módunk. Szerintetek? Na jó, ez költői kérdés volt: itt az általánosan elfogadott cefre az AkvaVit, az élet itala. Isszák ezt ünnepi, társasági alkalmakkor pohárköszöntő mögé, hideg ellen és csak úgy. A múltnap a TV-ben lebbentette fel a fátylat egy szeszkurkász az AkvaVit készítésének titkairól. Szóval végy tömény tiszta szeszt, amennyi van és higítsd fel érzéssel (t.i. azzal a rossz érzéssel, hogy ezzel a majdani készítmény erejét, tekintélyét rontod) 40 - 45 fokosra, tedd tölgyfa hordóba (ennyit a házi fogyasztás szokásos léptékéről), majd egy vászon zsákocskában meríts bele fűszereket és várj türelemmel. Ha a sorozatos minőség-ellenőrzés miatt szükséges, lógasd lejjebb a zsákocskát, hogy ismét ellepje az "anyag", végül önts hozzá sherry-t izlés szerint (csodálom, hogy az angolok még nem perlekedtek a sherry ilyen méltatlan másodfelhasznállása miatt). Pár hét múltán a fűszert ki lehet emelni és hagyni a nemes italt érni. A film készítői szerint is itt vétik el a jó skandinávok a legnagyobb hibát, mert az érlelés végét az AkvaVit töredéke éri csak meg a hordóban. Az igazi titok persze a fűszerek összetételében van, erre ahány ház annyi szokás. A filmbéli gazda a kapor, az édeskömény, a narancshéj és a szárított narancs keverékére esküszik, de kiderült, hogy nemzeti eledelük, a füstölt rénszarvas hús pácolásához egy tormás ízesítésűt használnak és mellé is azt isznak. Emeljük tehát mi is AkvaVit-es poharainkat és mondjuk a vikingek derék leszármazottaival: Skaal! A gyenge gyomrú magyarok suttyomban azért leöblíthetik az egészet egy kis fütyülős barackkal: Egészségetekre!
Azt mondják, a svéd magának való, zárkózott és a zárkózottságnak ezt a jégpáncélját az okos könyvem szerint csak három dolog olvasztja meg: az alkohol, az idegen vagy a szánalom. Beleillik ebbe a képbe a svédeknek az üzleti élethez való viszonya is: érjék sikerek vagy kudarcok, keményen dolgoznia kellett érte vagy az ölébe pottyant, a pénz, a kereset nem beszédtéma. Ott a változó piaci körülményekhez való alkalmazkodás alapkövetelmény, a gyakori váltás életük része. Ennek nem megfeleni és tönkremenni szégyellnivaló magánügy, amiről mélyen hallgatni szokás. (Nem állom meg, hogy gondolatban össze ne hasonlítsam a svédeket a lépten-nyomon több támogatásért tüntető, vagyont érő traktoraikat útlezárásra használó gazdáinkkal, akik kancsal "igazságaikat" nem rühellik ország-világ elé vinni.)

Induljunk hát neki! Na jó, de mivel? Kocsival? Végigsillabizáltam az útvonalat: az autós becélozza a dán kompot, végigkepeszt fél Európán és alig megállva is rámegy egy napja, mire hulla fáradtan odaér, ott aztán a kompolással is elmegy egy fél nap és még Svédországban is 4-500 km várja. Hát ne ily halált adj énnekem, inkább megyünk repülővel. Ma már tengernyi fapados légitársaság hirdeti, hogy egy ebéd áráért elvisz Londonba, Párizsba, Stockholmba, plusz a reptéri illeték. Az ebéd áráért persze ebédet nem adnak, de a csinos sztjúik azért kísértésbe hozzák a jónépet evésileg és van módod a rendes és a fapados viteldíj külömbözetét a fedélzeten elkölteni. Nos Horthy apánk lózungját kicsit kifacsarva: Légtérbe, magyar! Még így is megmarad kérdésnek, hogy Ferihegyre mivel jutunk ki. A kocsi lenne a legkényelmesebb, de az egyheti őrzött parkolásért akár a harmadik repülőjegyet is megvált-hatnánk, Ági pedig - bár jól vezet - Ferihegyről nem tudná hazahozni a kocsit, mert egyedül tart a Pesten való átkeléstől. Kifelé menet még csak ellennénk ketten a tömegközlekedéssel, de visszafelé Katival és a svéd kolléganőjével négyesben csak nem bumlizhatunk és ha a magyar vasúti kocsik WC-jére gondolok, nem szabad egy svéd vendéget ennyire kiábrándítani Kelet-Európából. A gondot Gábor, az unokaöcsém oldotta meg, akihez hosszas tipródás után fordultam segítségért: elvállalta, hogy mint a rendőrmotorosok a miniszterelnök kocsija előtt, megy Ági előtt és felvezeti Ferihegyre, így a két kocsival már igazán kényelmesen jöhetünk le Veszprémig.
Úgy is lett, felbuszoztunk Pestre, helyijárattal Ferihegyre és ott eltévedtünk egy kicsit, mert bár a 2A terminál előtt rakott le a busz, de nem találjuk a WizzAir irodáját, ahol az elektronikus foglalás alapján a jegyeinket megkapnánk. Érdeklődés, E-mail mutogatás: biztos a másik terminálon van. Egy kis testedzés, át a 2B terminálra, ott sincs nyoma a WizzAir irodájának! Újabb érdeklődés, újabb jegymutogatás, vissza a 2A-ra, mire kiderül hogy a foglalást visszaigazoló E-mail elegendő ahoz, hogy beszállókártyát kapjunk. Az már csak utólag jut eszembe, hogy a fapadosság nyilván azt is jelenti: megspórolják a cég reptéri irodáját. Na jó, fő hogy benn vagyunk a becsekkolt területen (te jó ég, milyen randa ez a szó!) és izgalmilag leeresztve bámészkodunk a vámmentes üzlet portékái közt. A kínálat nemzetközi, pár hungarikummal (tokaji, barackpálinka, matyó baba, stb.) megspékelve, az árak még így adó nélkül is hajmeresztőek. Elhelyezkedünk a kapunál, ahol majd beszállítanak, kisvártatva megjelenik egy snájdig pali repülős egyenruhában, leül a beszállító pulthoz és elkezd telefonálni. Csak nem a személyzetet toborozza? Hívás hívás után, úgylátszik összejön a csapat, mi meg kajánkodunk: lehet hogy takarékossági megfontolásokból a kapitány kezeli majd a jegyeket?! A stewardessek meg addig kitakarítják a gépet az előző fuvar (bocs, ez így félreérthető, legyen inkább út) ramatyából. Nem rossz, nem rossz, talán még az is előadhatja magát spórolásilag, hogy össze kell dobnunk valami kaját a kapitánynak, mert ha éhes, olyan bizonytalanul teszi majd le a gépet Stockholmban. Mindent, csak nekem ne kelljen landolni! Jut eszembe a vicc: Úgy szeretnék meghalni, mint a nagyapám, aki csendesen lehúnyta a szemét és végleg elaludt. Nem úgy mint az utasai, sikoltozva. Szóval jobb ha én nem kapitánykodok.
A beszállókártyán nincs ülésszám, szabad a vásár, legalábbis az elsőknek. Elcsípünk egy ablak melletti üléspárt, Marcsi boldog. Hamarosan a levegőben vagyunk és a gömbölydeden mosolygó, pufók felhőcskék fölé érünk, kinyílik a látóhatár és az ég mélykékje vesz körül minket. Hiába, no, nagy dolog ez, repülni, a világot madártávlatból látni, habos fehér felhőkkel parolázni. Fényképezünk megszállottan, nem lehet betelni ezzel a csodavilággal. Közben begördülnek a stewardessek a kis kocsijukkal, mosolyogva kínálnak mindent, amit a nem fapados járatokon is szokás, persze fizetősen. Szlovákia, Csehország, Lengyelország és egy bő óra múlva már a Balti tenger fölé érünk, még 20 perc és látni a svéd földet, Öland szigetét, az öblökkel, félszigetekkel sűrűn szabdalt skandináv partokat. És már ereszkedünk is, ismét elérném kézzel is a felhőket, már zuhog az eső, egy puha döccenés és a vikingek ősi földjén gurul a gép. Hosszasan várunk a poggyászok szállító szalagjánál, van idő bámészkodni. Tódul a nép: rasztás hajú kamasz seggén szakadt farmerben, mezítláb, a mi magyar fogalmaink szerint pacuha, topis öltözetű felnőtt kitérdesedett nadrágban, csámpásra taposott cipőben, kócos, gondozatlan középkorú nő fonnyadt színű ruhában, a sikk legapróbb jele nélkül. Az első mintavétel az okos könyvemet igazolja: a Skandináviában nem csinálnak ügyet a küllemből. Végre feltűnik a jólismert zöld és szürke utitáskánk, kulikocsi van bőven, felpakolunk egyre. Nincs útlevél vizsgálat, bőröndnyitogató vámos, az Európa Úniónak hála. Egy egyenruhás unott mosolya a hivtalos fogadtatás és irány a külvilág, ahol Kati, jótevőnk, útikalauzunk és egyetlen svéd kapcsolatunk széles mosollyal vár. Ő vonattal jött fel Stockholmba, a szállásunk egy peremkerületi szállodában lesz, de ha nem vagyunk fáradtak, előbb ennénk valamit, aztán sétálunk egyet a belvárosban. Be vagyunk sózva, hát persze hogy jó így, aludni, pihenni ráér. El sem hagyjuk a repteret, csak néhány szinttel alábbszállunk és máris a gyorsvasút peronján állunk. Az arlanda-i légikikötő és a stockholmi főpályaudvar, a T-Centralen között 40 km-nyi a távolság, negyedóránként indul a kék-sárga, áramvonalas szerelvény: csak felmutatjuk a Kati váltotta kártyát. Ez a kártya tkp. egy 3 napra szóló szabadjegy, amivel szabadon közlekedhetünk a városban bármely járművel, mehetünk be a múzeumokba, történelmi helyekre, kiállításokra. Okos találmány, kedvez a vendégnek, egyszerűsíti a vendéglátó dolgát. Beszállunk, az úton megbeszéljük, hogy vagytok, hogy vagyunk, és már lassítunk, a kellemes férfihang már mondja a végállomás nevét. Hát szövegértési problémáim is lehetnének, ha egyátalán tudnék svédül: még az írottan ismert szavakat is alig érteni az amúgy dallamos nyelven. Kiszállunk, itt vagyunk a T-Centralen-en, ami a reptéri gyorsvasút, a HÉV-szerű peremvárosi vasút, a távolsági buszok és vonatok közös pályaudvara. Olyan, mintha Budapesten a Déli, a Nyugati a Keleti és a Kelenföldi pályaudvart, a központi buszpályaudvart és az összes HÉV végállomást összetolnánk. Az épület ennek megfelelően négyszintes, felül a busz-szint, legalul a metró. Van ebben valami zseniális, amit mi, magyarok tudunk csak igazán értékelni, ha belegondolunk, hogy a mondjuk Veszprémből vonattal érkező utas hogy jut ki a Ferihegyre, a reptérre tömegközlekedési eszközökkel. Déli p.u. - piros metróval az Deák térig, onnan Kőbányáig a kék metróval, majd a reptéri busszal, és három átszállás, csomó csomagcipelés árán ripsz-ropsz egy óra alatt már kinn is vagy a reptéren. Itt meg megérkezel mondjuk vonattal, lemész mozgólépcsővel egy szintet a gyorsvasúthoz és már repít is Arlanda-ba. A sok funkciót egyesítő épületben persze úgy érzed magad, mint az egér a sajtban, a föld alatti szinteken pedig még a külvilág sem segít tájolni: el lehet itt veszni a folyosók, kereszteződések, le-, fel- és átjárók dzsungelében. Önkéntelenül is eszembe jut az először a torontói vidámpark parklójában látott jelölési mód, csak annyit kell megjegyezni, hogy a kocsidat a mikiegeres vagy a hárommalackás szektorban hagytad: lehet hogy itt is segítene a bolyongó külföldin a szintek színekkel vagy mesefigurákkal való jelölése. Be kell persze vallanom, hogy T-Centralen belseje bőségesen ki van táblázva: ha tudod, honnan hova tartasz, már nem is olyan bonyolult az egész. A tengernyi szekrényes megőrző egyikébe bepakoljuk a nagy csomagokat és olyan gondosan próbáljuk memorizálni a szekrény helyét, mint a sivatagban kincset elásó film főhős. Fel a felszínre, végre a szabad ég alatt!
Az első benyomás az utcakép: olyan mint Pesten mondjuk a Bajcsi-Zsilinszky út. Háromemeletes házak, kétszer háromsávos út, közepes forgalom járdán és úttesten. Talán csak a tisztaság szembeszökő, meg hogy a házak fala nem vakolt, hanem vörös téglával borított. Megyünk két sarkot és keresztezzük Stockholm Váci utcáját, a Drottning-gatan-t, az elegáns üzletek sétálóutcáját. Itt aztán hömpölyög a tömeg, egymást érik a kirakatok, a keskeny utcán keresztbe feszített sodronyokról nemzeti zászlók tömege lóg lebegve az utca egész hosszában. Még két sarok és a modern Stockholm egyik központi helyén, a Sergels Torg-on állunk. A hosszúkás tér egyik oldalán a Kulturhuset fém-üveg palotája áll, a többi épület is modern, de nem magasabb négyszintesnél. A tér közepén egy jókora szökőkút, benne az álló hengerekből komponált obeliszk. A tér sarkában egy spanyol vendéglőbe ülünk le és eszünk valami finom, fűszeres tájjelegűt, Kati ajánlására pedig leöblítjük az itteni egyik könnyű sörrel, a Pripps Blaa-val. A fizetés itt sem az asztalnál történik, Kati meglátogatja a pénztárt és már mehetünk is.
A part felé vesszük utunkat, ami itt nem nehéz dolog. Stockholm t.i. a tenger és a szárazföld átmenetén épült. Képzeljétek el, hogy a tenger felől közelítünk a szárazföld felé. Előbb kis szigetek ritkás garmadája tűnik fel, majd a befelé haladva a szigetek sűrűsödnek, köztük a vízfelület csatornákká keskenyedik, míg végül már a szárazföld kerekedik felül, mert az öleli át a tavakká zsugorodott vizeket. Még jobban megbolondítja a helyzetet, hogy a szárazföld felé tovább haladva a hatalmas Mälaren tó partja következik, amely szintén csatornák és szigetek kusza hálózata. A tó és a tenger vize egyetlen csatornán keresztül van összeköttetésben. Nyilván a hajózás ellenőrzése, mint stratégiai fontosságú előny miatt épült épp ezen a helyen, a nyílt tengertől kb. 30-40 km-nyire Stockholm, észak Velencéje. Itt, a tó édes és a tenger sós vizét elválasztó zsilipnél alakult ki a történelmi városmag, a Gamla Stan. A város többi kerületét is át- meg átszövik a csatornák, öblök. Tehát irány a víz, némi tájékozódás után kiérünk arra a partszakaszra, ahonnan elénk tárul egy szigeten a történelmi belváros. A part, ahonnan nézzük, a pesti Duna-parthoz hasonlóan kiépített: a vízre néző házsor előtti macskakővel kirakott, széles területet hatalmas, faragott kövekből épített partfal szegélyezi, rajtuk a hajdan kikötéshez használt, megfeketedett vasoszlopok. Jelenleg parkolásra használják, hajók itt már nem kötnek ki.

Szemben, az Óváros egy részén csinos, emeletes öreg épületek szoros sora áll a part mentén, odébb a Királyi Palota hatalmas tömbje, hidak és… Nem, ez nem lehet igaz: egy babaarcú óriás fekszik hanyatt a vízben, csak a szája, az orra és a keze feje áll ki belőle, ujja az ég felé mutat! Ki lehet ez? Talán II. Keresztélyt szoborták meg, amint a vérpadra küldi a svéd nemeseket, de aztán a népharag vízbedöntötte? Nem, a svédek nem végeznek félmunkát, nem messze innen nemzeti emlékként kezelt csatahajójukat, a Vasa-t is sikerült vagy 60 méter mélyre elraktározni! Akkor viszont ez egy Lenin szobor, amit Szt.Pétervárról lovasított meg egy máig harcoló viking alakulat és itt rejtették el kicsit ügyetlenül. Lenin mutatta mindig az utat a kommunizmus felé, de most hogy hanyattlökték, a mennyország felé bök. Az irány jó, de Lenin sem lehet, neki szakálla volt. Jó, szabad a gazda, ha van ötletetek, küldjétek be a szerkesztőségbe.
Balra a víz kiszélesedik, a Södermalm, a Déli-város házai látszanak messzebb, közel mellettünk pedig a Skeppsholmen sziget, amin több múzeum is áll. Sehol egy toronyépület, sehol egy felhőkarcoló, az egyetlen igazán kimagasló pont a 3-4 emeletes épületek közül a messziről kéklő TV-torony, néhány templom és a Stadhuset (Városháza) impozáns tornya. Olyan barátságosan emberméretű minden és ettől rögtön otthonosan érzed magad. Ballagunk tovább, nézzük a vizet, a várost és a kettő harmóniáját és az jut eszembe, hogy milyen szerencsések a svédek. Nemcsak azért, mert ilyen istenáldotta szép tájékon építhették fel a fővárosukat, hanem mert a többségében a partra épített középületeik távlatát épp a víz adja meg. Hány gyönyörű épület látványát rontják el Európa-szerte a szorosan köréépített házak. Hirtelen csak a bécsi Stephanskirche jut eszembe, amit 30 méterről pillant meg a közeledő és hanyatt esik, ha felnéz rá. És milyen bölcs dolog volt pl. a Parlamentünket közvetlenül a Duna-partra építeni! Lófrálunk tovább a parton, bámuljuk alig díszített középületeik visszafogott szépségét, a késő alkonyi színek játékát a vizen: beleszeretni valóan szép ez az egész, alig várom a másnapot, amikor belemerülhetek nyakig ebbe a szépségbe és betegre fényképezhetem magam. Ballagunk a metró felé, itt T-Bana a neve (ez a Bana erősen alliterál a német Bahn-ra) és lenn is meglepetés vár: a megálló mennyezetét nem burkolták le, a kemény gránit egyenetlen felszínét csak valami vakolatfélével vonták be és erre pingáltak mindenfélét. Őszintén megvallva arra már nem emlékszem, hogy melyik pingálás hol volt, de a legjobban egy középkék alapon fehér teteszett, amely egy népművészeti szőttes egyszerű leveles - virágos mintáját nagyította a fejünk fölé. Más peronon kórusok, énekesek, hangszerek piktúrái kerültek modern felfogásban a mennyezet fehérjére purtián feketével. A központi pályaudvar megállója az építőknek állít emléket, de persze vannak kommersz módon burkolt megállók is. Az okos könyvem szerint a megállók ábrái a felszíni miliőre emlékeztetnek valami módon. Egy megálló és itt a T-Centralen, rátalálunk a csomagjainkra és irány a Pendeltaag, a peremvárosi vasút. A peron közönsége visszarángat a belváros idilli szépsége után a valóságba: a földön pár csikk, otthagyott ujság, egy szakadt két beszélgető hölgy közül kap fel egy zsíros csikket a földről és gyújt rá azom melegében, azoknak a szeme sem rebben: nem először láthatnak ilyesmit. Erős a gyanúm, hogy a hatvanas években kiadott okos könyvemben leírt békés kép - hogy t.i. a metró megállóban a padon hagyott pénztárca egy hét múlva is ott lesz, hacsak le nem adták a talált tárgyak osztályán - már a múlté. Látni feketét, sárgát, kreolt, a várakozók harmada - negyede aligha kék-sárga zászló alatt láthatta meg a napvilágot, igazi világvárosi keverék. Bejár a szerelvény, beszállunk. Az ülések, a padló, az ablakok kifogástalanul tiszták. Kalauz nincs, a jegyet már a beléptető kapunál, a peronra lépés előtt át kellett húzni a készülék résén. A mi jegyünkön is van mágnescsík, de a használatbavétel időpontját (ahonnan az érvényesség 3 napja ketyeg) kézzel írtuk rá, gondolom ezért kell nekünk mindig a kapuknál az egyenruhásnak bemutatni. Pár megálló Älvsjö, ott a szállásunk. Kisvárosias környék, "szállodánk" egy nagyobb épület két emeletét foglalja el. Szobánk csinos, fehérre festett fa bútorokkal berendezett, a fürdőszoba szintén takaros. Önkéntelenül beugrik az USA hasonló szobáinak berendezése, a fürdőszoba pultról ott nem hiányozhatott a kávéfőző és a hozzávalók, itt ez nem divat. Még pár percig nyitva van a földszinti ABC, hamar leugrunk körülnézni. Az árak átszámítva nagyon hasonlóak a mieinkhez (végtére is egy Únió tagjai vagyunk). A sörök közt felefedezem a délután Pripps Blaa-t, de van számtalan más márka is fel a 3,5 v/v határig, a töményebbek már állami forgalmazásúak. Nekem, aki otthon az 5 - 6 v/v-os söröket kollégáim megvetése ellenére szódával higítva, amúgy sörfröccsként iszom, ezek az itteni 2,5 - 3 v/v-os sörök tökéletesek. Sörileg hazaérkeztem.
Felmegyünk, kinézek az ablakon, még mindig világos az ég, pedig lassan 11 óra. Hosszú volt ez a nap, nem kell ringati bennünket. Pedig a hosszú éjszakák híre engem is megijesztett: rossz alvó vagyok, nekem egy éjszaka legalább két felkeléssel jár, és ha akkor valami kellemetlen eszembe jut, már nincs elalvás, jöhet a TV, a könyv vagy a gyógyszer. Persze, tudom, semmire sem szabad gondolni. Az alkimistáknak csak egyvalamire, a fehér elefántra nem volt szabad gondolniuk, mégsem sikerült aranyat csinálni. Akkor én mit szóljak? Hogy' ne jusson eszembe semmi? Ennek dacára kinnlétünk alatt én általában már félálomban konstatáltam, hogy este tíz óra van és az ég még világos, a svéd éjszakákat gondtalanul végigaludtam, amiben azt hiszem a mozgalmas nappalok segíthettek. Háromkor felébredek, világos az ég alja, hogy már vagy még világos, nem tudni, nem is érdekes.

Marcsival reflexesen ébredünk 6-kor, de jó egy kicsit visszaaludni, a tegnapi élmények kulcsszavait emlékeztető gyanánt most írom le, amíg friss. Reggeli 8-tól van, amúgy svédasztalosan (a svéd ezen mosolyog, itt smörgaasbord-nak, szendvicsasztalnak hívják az ilyen "vedd és edd" jellegű kínálást). Van itt minden: sajtok, felvágottak, kenyér, zsemle, műzli, hozzá kefír, gyümölcsök, egyedül csak az USA-ban szokásos édességek "hiányoznak" a kínálatból.
Várunk a Pendeltaag peronján, egy hölgy lazán fellép a pad ülőkéjére és helyet foglal a támláján. Egy férfi kérésére odébb csúszva helyet ad, a férfi az ülőkére ül, oda ahol az imént a nő cipője volt. Egyikük arcán sincs indulat, csendesen elvannak ki-ki a maga szintjén. Itt a vonat, beszállunk. Az idő áprilisi, hol esik, hol süt: igazi skandináv nyár, ahogy a helybéliek mondják.
Ma hajókázunk egy kiadósat, egészen a majd' 30 km-nyire lévő nyílt vízig. A hajó indulásáig alig van időnk, ki kell lépnünk, de még így futtában is megkap a kikötő környéke. Van itt kétárbocos vitorlás, krémfehér-ezüst jacht, motoros gumicsónak, katamarán. A rakpart széles, macskaköves, néhány lapostetős jegypénztár, utazási iroda kirendeltség fogadja az érkezőt. Széles fasor választja el az utcától, aminek a másik oldalán négyemeletes paloták, szállodák sora formáz csinos vonalat, ez a Strandvägen.

Az egész nagyon hasonlít a pesti Duna-korzóra. Nincs idő bámészkodni, hajónk, a Cinderella, egy vízsugár meghajtású 150-200 személyes motoros már indul. Most, hogy a partot elhagyjuk, látszik csak igazán, milyen szép a palotasor. Lassan elhúzunk a Vasa-muzeum előtt, háttérben a Nordiska Museet (az Északi Múzeum) roppant méretei mellett is arányos, tornyos épülete: ez már a hajdani Királyi Vadaspark, a Djurgaarden szigete. A fák közül itt-ott klasszikus stílusú nyári lakok, pavilonok sejtetik kacéran szépségüket. A másik oldalon két óriás a vizen, gondolom a Botteni-öblön át a finn partokra szállítanak embert, kocsit, kamiont, vonatot.

Városias partok következnek jobbra - balra, emeletes házak, raktárépületek, dokkok maradnak el. Itt is, máshol is látszik a törekvés: minden élő fát meghagyni. Emitt egy mesterséges csatorna végén látszik egy nagyobb vízfelület. Gondolom tó lehetett, amit így tettek a nagy vízről elérhetővé. Egy megállóban furcsa szobor-féle áll a móló végén: egy acél gerenda-féle ível a magasba, de ott megszakad és egy férfialak lép róla a semmibe. A hajónk már túl messze jár egy felvételhez, amikor a gerenda felső végéből vastag, előbb még valamicskét emelkedő, majd a vízbe visszahulló vízsugár folytatja az ívet.
Elmarad a város, szélesednek a csatornák, a parton víz és jég koptatta sziklák, kövek, fenyők, nyírfák: az egész kísértetiesen hasonlít a kanadai Nagy-tavak jégkorszak tarolta partjaira. Az ős-masszívum gránitja alkotja ezt is, azt is, még a színük is hasonló. Nyaralók, parányi kikötők néznek a vízre, szinte mindegyiknél fenn a nemzeti kék-sárga zászló: vannak a háznál. (Nálunk ezt biztonsági okokból nemigen mernék a nagyvilág tudtára hozni, mert ha nincs fenn a zászló, könnyen hivatlan látogatók érkeznének.) Az épületek hagyományosan fából készülnek és vörös színűek, az ablakok, ajtók keretét, és a tetőszegélyt fehérrel emelik ki. A vöröst a fa a réz ércelőkészítésének egy melléktermékétől kapja, ami állítólag akár 200 évig is képes az épületfát konzerválni. Megcsodálom, ahogy a hajónk beáll a pár méter szélesen kiépített parthoz: orral közelít lassan és mikor elérte, a hajócsavart lassan járatva "tolja" a partot, amíg ki- és beszállnak.. Kötélnek, kikötői oszlopnak, egyáltalán kikötésnek nyoma sincs. Induláskor aztán rükvercbe kapcsol, kitolat és egy laza fordulóval már folytatja is útját. A kapitány a szűk csatornákon egyébként is zsonglőrködik a méretes vizijárművel, a vízsugár hajtóművekkel szinte helyben képes megfordulni. Elérjük Vaxholm-ot, ahol egy lőrésekkel bőven kicifrázott erőd vigyázta Stockholm tengeri bejáratát évszázadokon át. Fokozatosan szélesednek a vizek, bár a szigetek is nagyok és lassan elérünk Möja-ba, a prospektus szerint festői szépségű halászfaluba. Kiszállunk, annyi időnk marad, míg a hajójárat a következő faluból megfordul.
Benézünk a kikötői kocsmába, de aztán ki is jövünk: a múltszázadi hangulatot, a patinás belsőt méregdrágán kellene megfizetni, meg időnk sincs sok. Az okos könyvem egy kilátót ígér a közelben, de itt a sok útjelző egyike sem említi, elindulunk hát találomra felfelé. Ne gondoljatok valami meredek kaptatóra, az aszfalt-símaságú homokos út szelíden emelkedve kanyarog. A házak csak a kikötőnél sorjáznak falu-szerűen az út mentén, odébb már a fák közt szemérmesen megbújva, festői rendezetlenségben épültek. Gazdáik nyilván többre értékelték a kíváncsi szemek elől takart saját udvar meghitt, intim békéjét az utcán járó-kelők látványnál. Szemben egy férfi fuvarozza a családját egy triciklivel: a mama, a gyerekek és a kutya szépen megférnek a mini-platón. Itt a szigeten - gondolom - nincs értelme kocsit tartani és ez jól is van így. Látunk egy megkezdett építkezést, a projekt épp az alapozáson jutott túl és ezzel a munka dandárja kész: nem lehetett egy könnyű feladat a hibátlan bálnahátú sziklából azt a kétszobányi sík lapot kifaragni. A véső bizonyára szikrázhatott rendesen és a köszörűnek is volt dolga elég. A munka nehézségét jelzi az is, hogy a leendő épület belső sarkánál az élő sziklából majd' 2 méternyit kellett legyalulni, a többi fölötte már csak törmelék. Kell-e mondani, hogy itt is a vörösre festett fa épületek a menők, kőből épültet, vakoltat alig látni. Vége a lanyha emelkedőnek, lehetünk vagy 30 méternyire a víz fölött, próbálok kijutni a fák közt, hogy valami kilátást találjak, de minduntalan ágakból, drótból, karókból tákolt kerítésekbe ütközöm Pedig a svéd törvények még ma is tiltják ezt: a vándornak joga van bárhol kimenni a vízhez és ott saját szükségletére halat fogni. Szégyenkezhetünk mi, magyarok a kiparcellázott Balaton-partunkért, itt még a parthozjutás is demokratikusabb. Ki nem próbáltam, de törvény ide, jog oda: lehet, hogy a "betolakodót" itt sem néznék jó szemmel? Fordulnunk kell, hamarosan visszaér a hajónk. Beállunk a falatnyi mólón a sorba. Utasok bőrönddel, búcsúzkodás, motorcsónakkal hozza valaki az elutazó vendégét a hajóhoz. Sziklák símulnak a vízbe mindenütt, itt a parti fövenyt csak fényképről ismerik. A szomszéd sziklán egy ágyú néz a vízre, korából ítélve már aligha lát el védelmi feladatot, talán ünnepnapokon pukkantanak vele egyet-egyet. Egy másik simahátú sziklán egy kamasz fekszik kiterülve, minden porcikájával a felhős eget irányozza: napfürdőzik, csak magas faktorú szűrővel. Itt több lehet a napimádó: egy ritkán
és csak a felhők fátylán át látható, fukarul csak valamicske meleget petyegtető Istenséget nagyobb áhitattal lehet imádni, mint nálunk a szinte minden nap színről-színre láthatót a lüke kánikulájával. Minden relatív, ahogy azt mi ketten Einsteinnel már többször is megállapítottuk. Rákezd esni, ezt már a kamasznak is sok, felül.
A hajó korlátjánál visszajátsszák az ideutat, az idő is elszomorodik, beülünk a fedett részre beszélgetni. Csak a városba érve vidul: a Vasa-múzeumnál már kisüt a nap és egy kicsit mi is megtanuljuk az áldott napocskát imádni.
Már éhesek vagyunk, de most ez is várhat, a Vasa múzeum csak hétig van nyitva, azt nézzük meg. Amíg beérünk a múzeumba, elmondom nektek a Vasa történetét. A Vasa 1626 körül épült hadihajónak II. Gusztáv Adolf parancsára, aki a harmincéves háborút gondolta eldönteni ezzel a svéd csodafegyverrel. A hajó méreteivel és díszes küllemével Svédország erejét, hatalmát szándékozta sugallni. 62 m hosszú fedélzetén 64 bronzágyú sorakozott, fővitorlája több mint 50 m magasra nyúlt, legénysége 437 fő volt, legfőbb éke a csaknem 700 faragott szoborral díszített tatja. Az építéssel egy dán mestert bíztak meg, aki szakított a viking hajók jól bevált formájával. A magas építés és a felső fedélközben elhelyezett ágyúk azonban labilissá tették, felavatása helyétől pár száz méterre a svédek nagy-nagy szégyenére felborult és elsüllyedt. 1956-ban talált rá egy kitartó amatőr búvár a Ryssviken öbölben, ahol az alig sós viznek köszönhetően jól konzerválódott, de így is komoly műszaki teljesítmény volt a hajót az iszapból kiszabadítani 1956-ban, a megmaradt részeket összerakni és konzerválni. A kiemelés után két hajó fogta közre és úsztatta be abba az e célra ásott csatornába, ahol egy bonyolult gyám-rendszeren újra felépítették, a hiányzó részeket kipótolták. A csatornát aztán betemették és a hajó fölé egy csinos fa-épületet húztak, melynek tetőszerkezetét a Vasa-ra emlékeztető árbócokkal díszítették. Minderről egy filmet is láttunk a múzeum vetítőtermében. A projekt 60 millió koronás végösszegének előteremtésére országos adakozás indult és így lett az ügy a svéd nemzeti összefogás jelképe. A múzeumban klimatizát levegő és takarékos megvilágítás szolgálja a hajó megállíthatatlan öregedésének lassítását. A nemzeti csatahajót a több szinten is köré épített folyosókról bámulhatja meg a látogató. A hajó néhány kívülről nem látható érdekes részét életnagyságban is megépítették és egy félbemetszett makett is szolgálja a nagyérdemű tájékozódását. A hajó csaknem fekete deszkázata, az impregnáló anyag fényes felülete és a derengő megvilágítás miatt a fotóim csak annak dokumentálására jók, hogy tényleg ott voltam, a jól megvilágított makett fényképezésével tudtam kárpótolni magam.
Lehet, hogy akik eddig megvendégeltek, mást állítanak, mégsem vagyok egy haspók, most a múzeumból kijőve mégis szimat után megtalálnám a legközelebbi vendéglőt. Nem is megyünk messzebb, beülünk a szépséges Djurgaardsbron híd lábánál a parti vendéglőbe. Rendelünk a bódéban halat, aztán leülünk a többlépcsősen elrendezett teraszok egyikére. A ferdeszemű kisvártatva kiabálja a rendelésünk számát, hozza a tálakat. Addig vételezek a lábra, derékra csavarható meleg takarókból, hideg van ülni. Finom a hal, finom a sör, szépül a világ és már hideg sincs annyira: itt az ideje, hogy kicsit megismerkedjünk a skandinávok sokféle halétele közül a messze földön híres savanyított hering receptjével. Erre a célra nyilván kizárólag a skandináv félsziget partjainál fogott hal alkalmas, holmi nemzetközi, de főleg dán vizeken hálóba került fogás eleve nem vezethet megfelelő eredményre. A megtisztított halakat különböző sósságú levekben pácolják majd konzervvé dobozolják, ahol az anyag tovább dolgozik. Szakértők szerint a hering augusztus harmadik csütörtökjére, a Sjöströming ünnepére érik meg úgy igazán, amit a konzervdoboz enyhe hasasodása is jelez. Az igazi ínyencek persze friss eper- vagy más pálinkával ágyaznak meg a nemes éteknek, amit halványan megvajazott rozskenyérrel tálalnak és a szimmetria végett utána is leöblítik. A savanyított heringnek igazi kultusza az északi területeken van és mint az igazán nagyszerű élvezetek, ez is megosztja az embereket: van aki imádja, mások ki nem állhatják. Utóbbiakat a pálpusztaival vetekedő szaga taszítja, előbbiek szerint a kupicás érzéstelenítő emiatt (is) szükséges.
Na, aztán most már elég az élvezkedésből, lassan el kell ballagjunk, ha napszálltára (kb. fél 11-re) "haza" akarunk érni. Mint a jó katonák, menetből tüzelek a fényképezőgépemmel, így kerül a memóriába a Jakobinusok skarlátvörös temploma, egy népi rityős metrómegálló, aztán már csak a szemhéjamat látom - belülről.
Meg lehet szokni ezeket a fehér éjszakákat, különösen, ha ilyen jól tudok aludni. Lemegyünk reggelizni a falatnyi étterembe, kétszer - háromszor fordulva összeharácsolunk mindenfélét és jóízűen bekajálunk. Közben szó esik a svédek szokásairól. A névnapokat ismerik, de nem tartják meg, viszont bepótolják a születésnapok alkalmával. Ilyenkor kijár az ünnepeltnek a köszöntés munkahelyen, otthon egyaránt, a pohárköszöntők sora hangzik el, megy a piknik alapú eszem-iszom, a tánc. A kollégák szervezkednek, hogy meglepjék az ünnepeltet magukcsinálta műsorral, neves meghívottal, emlékezetes eseménnyel. A kerek évfordulókon meg egyenesen tékozolnak: nem ritka meglepetésként a trópusi utazás, a komolyabb ajándék. A karácsonyt megelőző négy hétben kirakják az asztalra, az ablakpárkányra az adventi koszorút még a munkahelyen is és az utcák terek feldíszítésével is készülnek a Szentestére. Luca napja még a decemberi ünnepváró hangulatból is kiemelkedik: minden lakás ablakába kikerül a sokágú, meggyújtott gyergyatartó és ezen a napon illik elénekelni a Santa Luciá-t amúgy olaszosan, de gondola nélkül. Nem igaz, milyen peches vagyok: itt én lennék a király a dec. 13.-i születésnapommal, mindenki nekem énekelne.
Ma a királyt látogatjuk meg, nem illik elkésnünk, indulni kell. Nagyon rendes ember a kisöreg, bár már nem mai gyerek, maga jár a dolgait intézni, bevásárolni a városba. Ha valaki összefut vele a városban, villamoson, a piacon, ne mulassza el köszönteni, őfelsége szívesen veszi, ha dumcsizhat pár szót. Az okos könyvem mégis int, hogy ne tegyem: a király egészsége, teherbíró képessége már nem a régi, fárasztják a népszerűség tömeges megnyilvánulásai. Engem még így olvasva is lenyűgöz ez a puritán egyszerűség, ez a zavarbaejtő közvetlenség, mi magyarok nem vagyunk hozzászokva ehez. Nálunk normálisan csak a lezárt útvonal okozta dugó, a rendőrmotorosok közt elsuhanó autócsoda csillogása az egyszeri ember számára is észlelhető dolgok egy politikus közelségéből. Köszönni nekünk vagy pár szót váltani velünk? Majd ha jönnek a választások, addig minek? Amúgy a Királyi Palota egy szárnyában van a rezidenciája a Gamla Stan legszebb részén, a Palota többi része kiállításoknak, bemutatóknak, rendezvényeknek ad otthont.
Kék az ég, szépen süt a nap, Kati szerint 25 C, azaz skandináv kánikula várható mára. Beperemvasutazunk a T-Centralen-ig, onnan pár T-Bana megálló az Óváros és már ott is állunk a szigeten. (Na ezzel nem nagyon szűkítettem le a helyszínt, a sziget itt annyi, mint Pesten a villanyrendőr.) Mint a gyerek a cukrászdában, szaladnék egyszerre sokfelé: szemben velünk a Riddarhuset (Lovagok Háza) klasszikusan szép épülete, előtte Vasa Gusztáv bronzszobra, melyet a narvai csatában az oroszoktól zsákmányolt ágyúkból öntöttek. (Nem tudom, lett volna-e más európai ország, ahol beolvasztás helyett ne fordították volna azonnal szembe azokat az ágyúkat az ellenséggel. Talán ez is a titka a svédek békességes lelkületének). Balra a Riddarholmen szigetre vezet át híd és közelebbről is megcsodálhatjuk a Riddarholmskyrkan (Lovagok temploma) mesteri alakú, öntöttvasból készített, áttört csipkés tornyát. A templom őrzi a svéd történelem nagyjainak sírhelyét. A belépő zavarában azt sem tudja hova lépjen: a főhajó padozatát a szorosan egymás mellett sorakozó királysírok díszesen faragott fedőlapjai képezik, azon jár a jónép. Nagy lehet az érdeklődés, a márvány fedőlapok feliratait, faragott díszeit a talpak csaknem símára koptatták. Csodálom, hogy akár kegyeleti, akár műemlékvédelmi okokból eltűrik a sírokon járkálást: a német már régen szerkesztett volna fölé egy vastag üvegpadlót. A falakat a főnemesi családok, köztük a Vasa, a Bernadotte és a Karolin nemzetségek zászlói és címerpajzsai díszítik. Hagyományosan itt adományozzák Svédország legelőkelőbb lovagrendjének, a Serafimer Lovagrendenek a rendjelét. XIV Károly Gusztáv király többek között Joszip Broz Tito-t, a láncos kutyát, később Nicolae Caucescu-t, a véreskezű román diktátort tüntette ki ezzel a rendjellel bizonyítva, hogy a királyok sem tévedhetetlenek, szegény ősök meg foroghattak a kőlapok alatt rendesen. A lovagok miniszigetéről visszatérünk az Óváros történelmet lehelő házai, szűk utcái közé. Amúgy óvárosiasan rengeteg az aprócska bolt, régiségekkel, antikvitásokkal teli kirakat, de persze illatszer, divatholmi is akad bőven. A lányok csemegéznek, csellengenek, bennem meg gyorsan megérlelődik a döntés: itthagyom őket, hadd örüljön ki-ki a maga kedvtelésének. Délben van a királyi gárda őrségváltása, előtte találkozunk. Az utca ahol állok, a sziget partvonalát követi két házsorral beljebb. Az utca keskeny, gránitkockákkal kirakott, akárcsak az egész Óváros. Itt nem öntik ki a kockakövek közét szurokkal, mint nálunk: a homokágyba szorosan rakott kövek mégis szilárdan állnak, az egyetlen ellensége az ilyen rakott burkolatnak a folyó víz, amely kimosná a homokot. A házak 2-3 emeletesek, keskeny homlokzatúak, színesek, némelyikük a germán városok házaihoz hasonlóan favázas, téglával kirakott közökkel. Kiérek a házak közül, előbb a Minisztérumok, majd - természetesen egy másik szigeten - az Országház épülete magasodik elém, amely stílusában a mi budai Várunkhoz hasonlítható leginkább: az ablakokat díszesen mintázott kő-girlandok hangsúlyozzák, köztük klasszikus metszésű oszlopok törik meg a homlokzat egyhangúságát. Büszkeséggel állapítom meg mégis, hogy az egész épületegyüttes a mi Parlamentünknek sem méretben, sem szépségben a kisöccse sem lehetne. A szomszéd épület igazán grandózus méreteivel kap meg: ez a Királyi Palota. A partmenti utat kovácsoltvas kerítés választja el a Palota kertjétől, ami helyhiány miatt nem túl széles. A kerítés közepén hatalmas, díszes kovácsoltvas kapu, mellette sárga őrbódé kék tetővel, előtte egy szép szál ifjonc, aranysujtásos, kék uniformisban. A kapun hatalmas korona, és tömören csak annyi: XVI. (t.i. tizenhatodik Gusztáv). Az hogy a király Gusztáv, az Svédországban nem kérdés, azt ki sem írják, néha az egyhangúság megtörése végett esetleg Gusztáv Adolf, vagy Vasa Gusztáv, de semmi több. Végigbattyogok a kerítés előtt az Óváros hajdani rakpartján, a Skeppsbron-on és a Palota sarkánál befordulva már az enyhén emelkedő Várdomb tárul elém, végén a Székesegyházzal. Erre a térre néz a Palota hosszabbik oldala, középen a főbejárat. Ez a szárny a
kiállításoké, még felsorolni is nehéz, mi mindent lehet itt látni. Benézek a királyi család személyes dolgait bemutatóra, és csakugyan: az okos könyvemben leírt puritán egyszerűség nem mese. A koronázási ékszerek, ruhák persze fényűzően díszesek, de a hétköznapok viselete akár egy jómódú (és jó izlésű) polgári család szekrényéből is kikerülhettek volna. A gyerekjátékok, napi használati eszközök is egyszerűek, formásak, itt nincs gyémántos szerszámosláda, mint Las Vegasban, a kifacsarodott izlésű zongorista-milliomos Liberace múzeumában. A Székesegyház sajnos zárva van, irány tehát az Óváros. A Főtéren (Stortorget) hamisítatlan északnémet hangulat fogad, akár egy Hansa-városban lennék. A téren áll a hajdani Tőzsdepalota is, amely ma a Svéd Akadémia épülete, itt ítélik oda minden év dec. 10.-én a Nobel - díjakat. Bolyongok a keskeny ucákon, megkap a hely varázsa. Utcai kávézók asztalainál emberek beszélgetnek, aprócska boltok árulnak mindenféle kék-sárga souvenirt, turisták hallgatják az idegenvezetőt, helybéliek sietnek dolgukra. Leérek az Österlaanggatan-ra, innen sikátorok vezetnek le a partra, némelyik alig szélesebb egy járműnél. Az egyiknek a felső végén a két sarokházat boltív köti össze, a 6-8 méteres alagút mindkét végén kőoszlopok akadályozzák meg az áthajtást, úgy látszik, itt is lehetnek amatőr autós kaszkadőrök. Néhány ház előtt apró vendéglők kínálnak ínycsiklandó falatokat, pár kecskelábú asztal, szék az utcára is jut és így rém vonzó, élettel teli, hogy azt ne mondjam, mediterrán hangulatú az egész.
Odébb, az utca háromszögletű kiöblösödésében, komoly talapzaton a svéd Szt. György épp öli lándzsával a svéd sárkányt bronzba öntve már vagy 200 éve, ami a küzdő felek patináján is meglátszik. Egy homeless forma muki akkurátusan végigjárja a szemeteseket és sörösdobozokat gyűjt, egy nő kezében svéd zászlócskával, rakott szoknyában, tornacipőben, fején kuglófsütő formával bámészkodik, ferdeszemű vendégek mosolyognak ferdeszemű vendégek kamerájába, és van egy magyar is, akinek lassan sietnie kellene, mert lekési a randiját. Kilépek, de pár lépésre onnan földbe gyökerezik a lábam. Az emeletes ház szobányi udvarán egy tehén áll, pontosabban egy fél tehén, az elülső fele a falban. Találgatom, mi történhetett: egy hindu tartott itt nosztalgiából szent tehenet, és mert a ház építésekor sem merte odébb tessékelni, szegényke beépült, mint Ságvári Endre az ellenállási mozgalomba. Vagy egy furmányos örmény kereskedő akarta háza belső tejellátását állandóra megoldani, ügyelve, hogy a haszontalan outputok falon kívülre kerüljenek, de az osztósíkot valahogy elszámíthatta és a tőgye is kívülre került (a szobára néző input kellemetlen mellékhatásai és ellenjavallatai tekintetében meg kérdezzük meg a háziakat). Egy biztos, a szobor a víz alatti száműzetését töltő Leninnel(?) együtt jókedvre derített és a western hangulatú Park City (UT) rózsaszín-fehér kockásra pingált, napszemüveges, fülvédős jávorszarvasai jutottak eszembe. Azt hiszem, kellenek az ilyan lüke szobrok egy ódon hangulatú városrészbe, hogy annak komolyságát oldják. Hogy a mi Várnegyedünkbe egy lila-borsózöld pöttyös szürkemarha vagy egy nemzetiszín csíkos pulikutya lenne-e jobb erre a célra, azt a fantáziátokra bízom.
A létező szakmai sovinizmusom azonban nem hagyja, hogy itt említést ne tegyek a Bécset is megsarcoló vitéz kapitányunk, Hadik András lovasszobráról, amely a Vár legelőkelőbb vendéglőjével, a Fehér Galambbal átellenben áll. A Műegyetem Villamos Karának Fiúkollégiuma a közeli Szentháromság téren, a Pénzügyminisztérim hajdani épületében volt. A diákhagyomány szerint a végzős hallgatók a diplomakiosztó ünnepséget megelőzően bolond ballagáson búcsúztak el a Vár sok kedves emléket adó színterétől: az Úri utcától, a Taknyos Varjúhoz címzett kocsmától, a Bástya sétánytól, a Mátyás templomtól. A ballagáson kötelező volt az alkalomhoz illően gyűrött, pecsétes pólóhoz nyakkendőt kötni, a barátnő cipókkal feszesre tömött blúzához az ajkakat vastagon kirúzsozni, az öltönyhöz szandált és baboskendőt viselni, de mindenekelőtt és legfőképp Hadik pejlovának zacskóját megsímogatni. A hagyomány élő voltát mi sem bizonyíthatta jobban, mint hogy a szóban forgó kegytárgy diákemlékezet óta fényesen csillogott, mint Salamon király tökéletessége. Voltak persze nehéz évek, mikor a bolond ballagás napjára a szobor rendőri őrizetet kapott, a kegytárgy pedig patinás bevonatot az erkölcsnek miatta. A dolog azonban időnek előtte kitudódott és az immár pallérozottnak mondható mérnöki elmék éjnek idején kocsmalátogatásnak álcázott szidolozással készítették fel a szobor e déli táját a tömeges áhitatra. Aki nem hiszi, járjon utána: a Várban már korábban is szépen megfért a történelem és a diákos vidámság, nem kellett ahoz hupikék csodaszarvas.
Jól eldumáltam megint az időt, a Királyi Palotának a sziget belseje felé néző oldala és két íves szárnya által közrezárt jókora területeten már gyülekezik az őrségváltásra kíváncsi nép. A félkör alakú tér egyik felén délceg kiskatonák állnak a már jólismert kék-sárga egyenruhában, fényesre suvickolt csizmában, tükrösen csillogó sisakban, előttük pár bronzból öntött ágyú célozza a kordon mögött gyülekező tömeget, remélhetőleg csak játszásiból. Még csak háromnegyed dél, de a nézőtér megtelt, akinek az első pár sorban nem jutott hely, az épület oszlopainak talapzatára kapaszkodik fel, nyakát nyújtogatja vagy megpróbál áttörni kevésbé telített szektorokba. Nyílik az őrszoba ajtaja, egy jobb sorsra érdemes díszegyenruhás lép ki és egy gumirádlis kézikocsit húz át a színen (nálunk biztos jutna neki valami heccelődő megjegyzés, pl. hogy most tedd kettesbe, esetleg némi gúnyos taps; itt csend, amerre ment) A rendet fenntartó kiskatonák előbb kicsit robotosra sikerült kézmozdulatokkal, később angol szóval próbálják az ezerfejű szörnyeteget irányítgatni. Végre megkondul a Székesegyház harangja és messziről trombitaszó, patacsattogás közeledik, a tömeg némi unszolásra szétnyílik és szép rendben bemasírozik a váltás. Halk, nyugodt parancsszavakra az új őrség leszáll a lóról, átveszi a nemzeti zászlót és a szolgálatot leadó csapat pihenni vonul. Az igazi show most kezdődik csak: a fúvós és ütős szekciókból álló lovasbandérium veszi át a terepet (a vonós szekció ellen gondolom a vonókhoz kitépett lószőrök fájdalmas emléke miatt a lovak szakszervezete tiltakozhatott).Csoda, amit ezek a zenészek a lovakkal csinálnak: egyik kézzel a hangszeren játszanak, a másikban a gyeplő és a telivér paripák hibátlanul masírozva, szabályos rendben formálják a karusszelt, a legyezőt és más mutatós alakzatokat. Csak a két dobos lova más, afféle nehézkes járású jószágok (mi muraközinek mondanánk), őket gazdáik alighanem combjuk nyomásával irányíthatják, hiszen mindkét kézzel dobolnak. Már rég süketek lehetnek az árvák szerintem, rezzenéstelenül tűrik a fülüktől fél méterre dübögő taktust.
Már odabenn is kongatnak, kiülünk hát egy kisvendéglő teraszára. Odapenderedik hamar a pincér és kisvártatva hozza is a kellemesen pikáns kebab-ot és miközben nekilátunk, a szomszéd vendéglőbe középkori ruhákban zenészek érkeznek, olasz dallamokat énekelnek gitár kísérettel. Mint a dacos gyerek, huzatom magam, nem akaródzik nekiindulni a Skanzen felé: tetszik nagyon a zenei intermezzo.
A millió híd egyikén kimegyünk a szárazföldre, végigslattyogunk a Freds-gatan-on, futtában megcsodáljuk a Királyi Drámai Színház díszes épületét, elmegyünk megint a Jakobinusok vörösre festett temploma mellett, átvágunk a Kungsträdsgaarden-en (emlékeztek még a kiejtésre?) és a kék nosztalgia-villamossal becserkésszük a Skanzent, amely a Királyi Vadaspark szigetén terül el. A főbejárattól gyalogos szerpentin vezet fel a sziklás dombtetőre, de teli hassal szabad választani a siklót is. Fönn aztán fenyves-nyírjes liget fogad, közte teresen lakóházak, gazdasági épületek garmadája. Mindig érdekelt más tájak, más népek műszaki hagyománya, házépítési mestersége, itt aztán kiélhetem magam. Itt van a tundrák népének lábakon álló gerendaháza, a nálunk hagyományos alapozást - gondolom - a hol keményre fagyó, hol láposra olvadó talaj miatt nem lehetne használni, a tömzsökös fa-lábakat viszont bizonnyal a fagyhatár alá, azaz a talaj állandóan fagyott rétegébe ássák be, így maradhat stabil. (Mi a fagyhatárt persze épp fordítva gondoljuk: az alatt a talaj már semmiképp sem fagy meg, ezért szilárd.) A tető szenzációsan van megoldva: a deszkázatra nyírkéreg csíkokat simítanak átlapolva, ez véd a víz ellen, a kérget meg a gerincen összecsapolt gerendák szorítják le a szél ellen (és még azt hisszük, hogy a több anyag előnyös tulajdonságait egyesítő kompozit szerkezeteket manapság találtuk fel!). Délebbre inkább a kő terem meg, ott kőből épülnek a falak, csak az ajtó-ablak készül fából. A tetőn itt is nyírkéreg a cserép, de nem gerendák, hanem az ereszlécre támaszkodó gyepszőnyeg védi a szél ellen és ráadásul kiválóan hőszigetel. A falak gerendái a sarkoknál átlapoltan tartják egymást, a gerendák közti réseket mohával, zuzmóval tömik meg szintén hőszgetelésileg. Itt is feltűnnek a hajókirándulás során megcsodált, vörösre pácolt deszka épületek a fehérre festett ajtókkal, ablakokkal, de látunk nádtetős építményt is. Itt nem ismerik a mi fonott gerincű nádtető készítési módszerünket, a kévéket itt is összecsapolt fa-koloncok szorítják le.
A jónép persze itt sem halhat éhen, elérünk a bazár-sorra. Van itt pizzás, fagylaltos, lehet kapni sült kolbászt, sört és vattacukrot is. Hosszúak a sorok, meleg van, hát csak leülünk az árnyékba egy kicsit pihizni. Nézem a vásárinak mondható forgatagot, de rosszindulattal is alig találni kövér vagy dagadt embert. (Az USA-ban bezzeg fordítva volt: ott a soványakat nappal is lámpással kellett keresni.) Megyünk tovább, most jön az állatkert: a murugya képű jávorszarvast és anyányi "picijét" csodálhatjuk meg közelről és a medvéket távolabbról, mert az ő kifutójuk irigylésre méltóan tágas, sziklával, fákkal és patakkal. Nagyon szerethetik itt az állatokat.
Felállítottak egy falusi templomot is, melynek gerendázata, zsindelyes teteje igazi mestermunka, kertjében néhány gránit sírkő teremt irgalmas hangulatot. Odébb piciny tavacska, rajta fából ácsolt íves Sóhajok-hídja. Betérünk egy már majdben korszerűnek mondható házba, ilyenben lakott a múlt századfordulón a gazdtiszt. Benn csinos, úrias viseletben fiatalok viselkednek korhűen, de a vakum villanására kibújik belőlük a teremőr: nem lett volna szabad. Emitt egy szélmalom áll láncokkal megbéklyózva, de szemmel láthatóan működésre kész állapotban.

Elmegyünk egy játszótér mellett is, az aprónép szinte ellepi a méretes gerenda és három, szimmetrikusan levert cövek közét kötélből pókháló szerűen beszövő "alkotást". Sűrűsödik a nép, a szabadtéri szinpadon rock-koncert lesz, arra gyülekezik a szakadt és mű-szakadt rockerek hada. A Skanzen múlt századot idéző, kisvárosias részére már lankad a figyelmünk, pedig itt működik a pékség, a szatócs bolt, a posta. Jól esik a Djurgaarden hatalmas fái alatt leülni végre egy padra és csak nézni a füvön heverésző, sétálgató embereket.
Visszaaraszolunk a T-Centralen-re, Pendeltaag, vacsora, fürdés, alvás. Ki mondta, hogy a fehér éjszakák miatt nem tudunk majd aludni?
6-kor ébredünk Marcsival, mint otthon, hiába a munkábajáráshoz megszokott időpont a zsigerekben van. Megírom a tegnapi emlékeztetőmet, aztán…hol van még a reggeli? Reggeli tisztálkodás, felöltözünk, még mindig csak negyed nyolc, elmegyünk egy kicsit Älvsjöben körülnézni. A lakótelepen négyemeletes házak kerámiatégla burkolattal, köztük fák, szépen gondozott gyep, tisztaság mindenütt. A mi fogalmaink szerint nagy erkélyek, a földszinti lakások előtt erkélynyi, jelzésszerűen elkerített gyep, bennük játékok, bicikli, nemigen tarthatnak attól, hogy elemelik. 8-kor elvonási tünetektől gyötrődve persze már ott tipródunk a mini ebédlő ajtajában: senki! Megyünk Katihoz, ő még készülődik, az ő belső órája nyilván nem 6-ra van beállítva (vagy hamarabb áll át a pihis napok kényelmesebb tempójához). Szép nyugodtan, beszélgetve megreggelizünk: a munkanapok időhöz kötött reggeli koreográfiájától megszabadul testünk-lelkünk és ettől máris ünnep ez a nap is!
Az idő felhős, nem lesz meleg, de napsütés se, pedig ma a Városháza a délelőtti célpontunk és jó lenne szép képeket csinálni róla. A HÉV (bocs, Pendeltaag) ablakából nézem az elsuhanó tájat: feltűnően sok a zöld, látszik hogy már az építkezésnél vigyáznak a fákra. Egy külvárosi részen apró kertek egy nagy területen, lám itt sem mindenkinek jut saját sziget vagy öböl. A kertekben gyep, virág, pici kunyhó, de sehol sem látszik krumpli vagy borsó, nem lehetnek erre rászorulva az emberek. Svédország jóléti állam, a keresek - költök szintjéről lecsúszottak a mi fogalmaink szerint komoly támogatást kapnak, itt már egész emberi szinten lehet belőle vegetálni. Az okos könyvem szerint fiatalok is vannak nem kevesen, akik ezt választják és nem is szándékoznak dolgozni. Fintorognak az állam atyáskodása miatt, lázadoznak, de azért tartják a markukat. Hogy ez így egy lelkileg satnya, akaratilag elpuhult réteget termel ki, azt itt is tudják, de vajon az államilag garantált jólét milyen foka az, ami javára és nem kárára válik az embereknek?
A Városháza (Stadhuset) nincs messze a Központi Pályaudvartól, gyalog 10 perc, csak át kell menni egy hídon, mert - nem mondtam még? - a Városháza is egy szigeten van. Az épület vörös téglából épült, négyzet alapú tömbje egy tágas udvart ölel körül, tornya a négyzet egyik sarkához illesztve magasodik. Beérünk a kövezett udvarra, ahol már rengeteg ember vár bebocsátásra. Mi egy német csoporttal fogjuk végigjárni a termeket, ezért egy kék öntapadós pöttyöt kapunk a ruhánkra, hogy a csoportszellem erősödjék.

Érkezik az idegenvezetőnk, de már az első mondatok után lopva a magnót keresi az ember, amit beleépítettek: alighanem betanult szöveget mond kicsit hadarva, én alig értem. Még az udvaron elmondja, hogy az épületet 7 millió téglából építették fel, ehez a közelben egy téglagyárat létesítettek. Az épület alapjának kimérésénél dolgozó csapat hiányozhatott néhány geometria óráról, mert az idegenvezető több helyütt is említette, hogy az épület nem egészen a tervek szerint épült. Bemegyünk az épület-együttes legnagyobb helyiségébe, Kék Terembe, amely nem kék. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a csupasz téglafalakat a kék egy közepesen sötét árnyalatával festik le, de miután az egyik sarok festésével végeztek, rájöhettek, hogy ez így túl egyhangú és hideg benyomást kelt és szerencsére meghagyták a tégla változatosan vörös színét. A Kék Terem alakja nem egészen szabályos, mivel a két rövidebbik oldal hosszát a kitűzésnél elmérték. Az aszimmetria szemmel is jól látható: az egyik falon egy ablakkal több engedi be a fényt, mint a másikon. A terem méretei lenyűgüzőek: a rövidebbik oldal lehet vagy 30 méter, és nem boltíves lévén kész csoda lehet az ezt áthidaló tetőszerkezet. A hatalmas falfelületeket ál-oszlopokkal és geometrikus dombormintákkal díszítették, az egyik hosszabb fal és a mennyezet zugában díszes karzatszerű építmény takarja a légfűtés vezetékeit, beömlő nyílásait. A falak vörösét a szürke márvány padló és a fehér oszlopokon álló galéria ill. a rá felvezető széles lépcső töri meg. Aki a lépcsőn lefelé jön, egy kőből faragott óriási oroszlánfejre nézhet fel, a távozó küldöttségek itt kaphattak utolsó benyomásokat vendéglátóik szeretetteljes és demokratikus beállítottságáról. A szöveg több helyen is kitér arra, hogy az épület szándékoltan erőt, hatalmat sugároz. Átérünk a harmadakkora Tanácsterembe, itt szoktak tanácskozni a városatyák. A hosszabbik fal felezőjében felállított trón a polgármesteré, mellette néhány díszes szék a magisztrátus vezetőié, és ezt a centrumot a képviselők félkörívesen elrendezett munkahelyei veszik körül, valamennyi sötétre pácolt, gyönyörűen faragott fa. Munkahelyeket mondok, mert a körbefutó munkaasztalon nemcsak a szavazógombok, hanem a laptop csatlakozási helyei is ki vannak alakítva. A testületi ülések nyilvánosak, bár a terem méretei nemigen engednének meg nagy vendégtömeget. A bejárat mellett tálcán gyűlnek adományok a város javára. Talán korán van még, talán a látogatók gondolják úgy, hogy érje be Stockholm városa adomány gyanánt a 30 koronás belépő árával, de a tálca üres. Mellénk ér egy angol csoport, én meg úgy érzem, mintha hazaérnék: a német magnószöveg után az angol idegenvezető minden szavát értem, át is dobbantok a sárga pöttyös csoportba. Belépünk az Aranyterembe, melynek alapszínét a falakat borító speciális mozaik adja: a kerámia lapocskára aranyfüstöt, arra üveget ragasztottak, ettől ragyog minden. Az üveglapocskák színével játszva az oldalfalak mentén a svéd történelem nagy eseményei és alakjai vannak kiarakva, a főbejárattal szemközti falon egy monumentális nőalak trónol a faliképen. Hogy dolgot egy kicsit jobban megértsük, hadd mondom el az Aranyterem történetét. Magát a Városháza épületét 1911-1923 közt építették egy mesterséges földnyelven, amelyet két kis sziget összekapcsolásával alakítottak ki. Az Aranyterem akkor még nem volt mozaikkal kirakva, a városi testület azonban elhatározta, hogy az államalapítás évfordulójára bearanyozza ezt a termet. Az évforduló a helsiki olimpia évére (1952) esett volna, ezért egy évvel halasztották az átadást, de még így is nagyon rövid idő alatt kellett volna elkészüljön a mozaik. A felkért Einar Forseth először 7-8 évet kért a munkálatokra, de a város nyomására 18 hónap alatt készült el úgy, hogy a tervező orosz és szíciliai munkásokat hozatott. A kapkodás meg is bosszulta magát: a városatyák által már a kivitelezés megkezdése után kért körbefutó kőpadok miatt a főbejárat falán a már megtervezett mozaikképet egy méternyivel feljebb kellett kezdeni. A kép a svéd történelem nagyjait családfa szerűen ábrázolja, ezért a legfelül trónoló államalapító Erik feje már nem fért rá a falra, mondhatni, már a mennybe néz. A főbejárattal szembeni falat "díszítő" szimbolikus nőalak Mälar Királynője, azaz Stockholm maga. (Mälaren az a hatalmas tó, amelynek partjain - szigetein a főváros épült.) Az óriáshölgy vonásai még a szimbolikán át is meglehetősen férfiasnak tűnnek és a pletyka szerint Forseth nejére hasonlítanak. A képen nincs a hölgyön kalap, pedig a rossz nyelvek szerint a családban ő hordta. A főtervező fia - amint első ízben megpillantotta a garndiózus alkotást - álítólag csak annyit rebegett némi félelemmel a hangjában: Mama!
Az Aranyterem bejárata előtt egy szobányi szekrény áll a fal mellett, igazi mestermunka. Egy asztalos ajánlotta fel az akkori főpolgármesternek, hogy egy díszes bútordarabbal járulna hozzá a Városháza berendezéséhez. El is készült a nagy mű, de az alkotó legnagyobb megdöbbenésére a főpolgármester beszögeltette az ajtókat és a jelenlegi helyére állíttatta, mert ott takarja a hőlégbefúvó nyílást. Az asztalos meg gondolkozhatott rajta, hogyan lett a szekrényéből nyílászáró. A szekrény anyagának árát talán levonhatta az adójából, ha a svéd politikusok is olyan nagyvonalúak mint a magyarok.
A Városháza ad otthont évente a Nobel díj átadását követő estélynek. Régen a Kék teremben terítettek meg a tudós társaságnak, és az Aranyteremben táncolhattak, mára fordult a kocka, az Aranyterem a vacsora színtere és a nagyobb Kék teremben ropják. Lehet, hogy a nagy koponyák jobb szeretnek táncolni mint enni, vagy inkább az aranyos tükör-mozaikot féltik a duhajabbjától?
Visszaérünk az udvarra és azonnal megtámadjuk a tornyot. A jegyszedőnő erőtlen védekezését pár tizessel leszereljük és irány a magasság! Lesz mit kapaszkodnunk, a torony 106 m magas és azért pont ennyi, mert a koppenhágai Városháza tornya 105 méteres, a dolog lélektani hátterét ki-ki megfejteheti.A teljes magasságból 80 méter téglából rakott, ennek tetején építették fel valóban öles gerendákból a harangok lakását, a legtetején a város jelképe, a Tre Kronor /hármas korona/ hatalmas, aranyozott mása hirdeti Stockholm erejét, szilárd hitét. A főépület tömbjével épp csak sarkán érintkező, négyzet alaprajzú torony kettős falú és a két fal közén emelkedik a magassághoz képest egészen kímélősen a lépcső, néhol aprócska ablakon lehet ellenőrizni, hogy nem mentünk-e túl a torony csúcsán. A folyosó viszont olyan keskeny, hogy átlagos emberek is csak a fordulóknál kerülhetik ki egymást, napjaink jövő-menő emberáradatára nyilván nem számítottak az építésnél. Hogy falánk egyedek pórul ne járjanak a lejövetelkor, fenn a toronyban nincs büfé. Az ácsolt tető karzatáról a látvány - nem csak a magasság miatt - lélegzetelállító: Stockholm térképszerűen, mégis megfogható közelségben tárul ki a szemünk elé. Keresem a már ismert részleteket: itt az Óváros, a Királyi Vár, emerre a Központi Pályaudvar hatalmas, piszkosfehér épülete terül el szinte alattunk, ott messze azon a dombon van a Skanzen és a Városháza parkjában a szépen nyírt sövény furcsa arabeszkeket terít alánk.

Szembeszökő a sok "grünspan"-tól zöld tető, de nem csoda, egy réz-nagyhatalom fővárosát látjuk. Lassan megszokom a magasság látványát, már merek a mélységnek hátatfordítva a korlátnak dőlni és a Tre Kronor-ra felnézni. Az ég kékje előtt melegsárga színével szép fotós téma, de azt nem gondolnám, hogy aranybevonata dacára őriztetni kellene a csúcsdíszt, amilyen nyaktörő magasságban van.
Végre ismét a földszinten vagyunk, kimegyünk az épület és a víz közti parkba. Szép és egyszerű itt minden, a kőlapokkal borított parti sétány, a szabályos rendben hozzájuk símuló füves négyzetek, a sövény-labirintus és Carl Milles, a svédek legendaként tisztelt szobrászának alkotása egy oszlop tetején a parton. A főépület árkádja alatt a svéd idegenforgalom emblémáját, a dalahäst-et látjuk. Az eredeti dalahäst egy tenyérnyi méretű, fából kézzel faragott és pirosra festett lovacska, eredetileg Dalarna tartományban készült, ez itt póni méretű és eszeveszett tarka. Az ajándék-boltban találunk minenféle méretűt, az áruk viszont aligha támogatott, úgy is mondhatnám, hogy eszméletlen drága.
A nap is kisüt, újra fotózom a szép részleteket és már megint irígylem a svédeket.
Ideje betérni valahova, a Városháza erről is gondoskodik: saját éttermükben ehet, aki éhes. A "válaszd magad" asztalról egybesült hús szeleteit és piritott zöldséget választunk. Az összhatás jó: bár a hús ízetlen, a zöldség pikánsan fűszeres.
Visszasétálunk a belvárosba, a lányok végigcsemegézik a sétálóutca, a Drottning-gatan kirakatait, boltjait, engem az Északi Múzeum kiálításai vonzanak. Hamar odaérek, már térkép sem kell, lassacskán ismerős a járás. Amint átvágok a Kungsträdsgaarden-en, fiatalokat látok furcsa, a rómaiak kétkerekű harci szekereihez hasonlító alkalmatosságokkal forgolódni, persze ló nélkül. Lehetnek vagy tízen, állnak ezen a kétkerekű szószéken és jönnek-mennek a park sétányain egy kerékpáros sebességével. Hogy gyorsításkor miért nem esnek hanyatt, lassításkor orra, azt még ma sem értem, valószínűleg van még suttyomban egy-egy támaszgörgő elől-hátul. Átérek a Királyi Vadaspark hídján és már itt is van az Északi Múzeum gyönyörű épülete, impozáns lépcsősor vezet fel a főbejárathoz. Bóklászok egy kicsit körülötte, mielőtt bemennék. Tábla mutatja a mozgássérültek által kerekesszékkel igénybevehető bejárat irányát, távolságát: itt mindenütt komolyan veszik ezt. Az épület körül fátyolkák embermagas fala húzódik, köztük karó gyanánt színesre pingált husángok: alighanem ujjnyi vékony sarjakból vághattak ki, két-három gyökerüket ujjnyi hosszúságúra meghagyták, ez került felülre és ettől mintha elvarázsolt fejük, orruk, fülük kerekedett volna. Jópofa, fantázia ébresztő ötlet.
Bemegyek a múzeumba, a pultnál a hölgy az alagsori értékmegőrző felé tessékel, ott kell hagynom a hátizsákom. A szekrénykékhez nincs érmem, hát körüljárok, végre egy házaspárra lelek, épp most nyitják az övéket. Kérdezem angolul, tudnának-e váltani, a hölgy mosolyogva nyújtja az épp kipottyant 10 koronást, legyen az enyém. Kaliforniából (!) jöttek a férjével, ez az utolsó napjuk, nem lesz már rá szükségük.
A hallban egy ülő óriással találom szembe magam: Vasa Gusztáv trónol itt, talán csak Buddha-szobrot láttam ekkorát, a feje az emeletig ér, hájas teste majd szétfolyik a trónusról. Püffedt babaarcán elhízott önelégültség, disznószerűen apró szemében primitív agresszivitás: nem gondolkozna, hogy engem lecsapjon ebédre. Nem tudhatom az alkotó célját, de a szobor arca mitsem sugároz egy államalapítótól elvárható elszántságból, jövőbe vetett hitből, szigorú erkölcsből. Nem egy idealista szobor, azt nem lehet mondani.
A három szinten a skandináv félsziget lakáskultúrájának, öltözködésének, népviseletének kiállításai kapnak helyet. A házak építésének mesterfogásait, a szerkezetükben alkalmazott ügyes megoldásokat már a skanzenben láttam, itt inkább a belső terek elrendezését találtam érdekesnek. A házba egy magas küszöbű, alacsony szemöldökű ajtón lehet belépni közvetlenül a minden célt egyszerre szolgáló osztatlan térbe. A belső teret uralja a kemence, amely egyúttal a főzés színtere is, de a nálunk kedvelt gyerekmelegedő kemencesut is felfedezhető. Emeletes ágyak szolgálnak pihenésre, nappal szőttes függönnyel leválasztva. A házon egyetlen aprócska ablak ereszt be némi fényt, amit a gerendára akasztott petróleumlámpa egészít ki.
A bútorok történetét végigjárva értheti meg igazán az ember, hogy a kemény északi világ diktálta célszerűség és a tartózkodó svéd lélek alkotta formavilág hogyan hozta létre a ma méltán híres letisztult, nemesen egyszerű (és célszerű) skandináv stílust. A bútorok szinte kizárólag a szépen megmunkált fa és a díszítés nélküli vagy csak alig díszített textil harmóniájától szépek. A fát általában meghagyják a saját természetes színében szépnek, néha világosra festik, a szőttesek színvilága is inkább a tiszta és a világos felé hajlik. Lehet, hogy csak belemagyarázom, de számomra ezek a világos tónusok is a hosszú, nyomasztó téli sötétség oldását segítik a szobában.
A ruházat történetét bemutató részen talán a lábbelik fejlődése volt a legérdekesebb. Svédország több vidékén fából vájt papucs járta vagy két, célszerűen szabott bőrdarab összevarásával készítettek cipőt. Ugyanilyen lehetett a szabásmintája a Vasa személyzetének rendszeresített, durva darócból összevarrt fedélzeti lábbelinek is. Télen erre még szőrmés csizmát húztak, mert az északi ember is melegségre vágyik.
Nagyon sajnálom, hogy a kiállítások túlnyomó többségét csak svéd táblák kommentálták, az angol feliratok ritkák és szűkszavúak voltak. Főleg az ünnepeikkel, szokásaikkal kapcsolatosan olvastam volna szívesen valamit, a kiállított tárgyak, képek önmagukban nem tudtak megelevenedni. A végén már azon kaptam magam, hogy csak elmegyek a tárolók előtt, elért a múzeumlátogatók csömöre.
Kiváltom a hátizsákom és keresek egy padot a Djurgaarden hatalmas fái alatt. Északi ludak, libák csapatai legelésznek békésen a gyepen az emberekre ügyet sem vetve, néhány madár a vízparton a toalettjét rendezgeti. A közeli vendéglőből egy muki az arratévedt szárnyasokat terelgeti vissza a gyepre, gondolom a tisztaságnak miatta.
Lassan ideje felkerekednem, 6-ra várnak Katiék a T-Centralen-en és már fél 5. Nekiindulok gyalog, a távolság a térkép szerint nem nagy, közben még lesz módom bóklászni, pár fotót csinálni. Először a kőből emelt Oscar templom akad utamba és rá kell döbbenjek, hogy a svédek is elvétik a körbeépítés hibáját, ha nincs ott a víz: a templom elegendő tér híján szinte a közeledő néző nyakába szakad hirtelen. Jó hosszú kutyagolás és végre zöld: a Humlegaarden. Az utca felől a Királyi Könyvtár épülete takarja a park egy részét, de ahogy beljebb megyek, smaragd a gyep, hatalmas tölgyfák tartják az eget, emberek sétálnak a kavicsos sétányokon vagy heverésznek, játszanak a gyepen. Beljebb, az utak csomópontjában egy szobortalapzat: Linné, a svédek egyik tudós büszkesége, az állatok rendszertanának kidolgozója áll egyébként itt, de most elmehetett sörözni, mert meleg van. A park sarkával átellenben egy kívül-belül szép épület a múlt század elejéről, a Vásárcsarnok. A standok az épület stílusához igazodóan fafaragásokkal díszesek, a pultokon csinosan elrendezve zöldség, gyümölcs, sajtok, húsfélék és rengeteg hal, rák, kagyló. Elérem a sugárutak egyikét, a forgalom hatalmas, mégsem hallani egyetlen dudaszót és ha a járda szélére állsz, a folyam megáll, hogy átengedjen. Zavarbaejtő élmény ez egy a közúti kalandtúrához szokott magyarnak, mi a jó periférikus látásunkban és a reflexeinkben bízunk. Még pár sarok és a már ismert Sergels Torg-on, a modern városrész központjában állok. Van még fél órám a találkáig, az egyik nagyáruházba benézek, milyen is az Svédországban. Nos, a terv, ami alapján építik és berendezik nemzetközi lehet: nem lehetne az árúk, a pultok, a polcok alapján megmondani, Párizsban, Torontóban, Londonban vagy Stockholmban vagyunk-e, csak a pénznem segíthetne: a svédek - bár Európa Úniós tagok - nem vezették be az Euro használatát. Ismét kinn az utcán, beolvadok az áradatba. A földön normálisan öltözött férfi kezében angol nyelvű "Éhes vagyok" táblával nyilván a turisták szánalmára épít. Talán mégsem igaz, hogy a svédek közönyét a szánalom is oldja? Szakadtak és jólöltözötek, topisak és dobozból kihúzottak, indusok, lappok, feketék, sárgák és zöldek: ez egy világváros. Szemét is akad azért a földön, vajon csak a bevándoroltak szemete? Képesek-e a svédek az idegenek tömegét a maguk kultúrált képére formálni vagy lesz előbb utóbb Stockholm is Európa szemetes, tülekedő, dudáló, anyázó nagyvárosainak egyike?
Már ott vagyok a T-Centralen előtt, de most merre? Bolyongok vagy 10 percet én, a tájékozódó-művész és nem marad más hátra, mint lemenni a Pendeltaag (HÉV) peronjáig, onnan aztán már a megszokott útvonalon semmi pillanat alatt rátalálok Marcsiékra.
Már be lehet szállni a vonatba (nem fel, ahogy mi szoktunk, itt a kocsi padlója és a peron azonos szinten van). A tisztaság már nem újdonság, az ajtók mellett a nagyobb csomagoknak nyitott tároló. Mi Marcsival nagyjainkat is a fejünk fölötti polcra kínlódjuk fel, Kati lezserül az ajtó mellett hagyja. Lelkileg belepirulok, milyen megkövesedett bizalmatlanság munkál az emberben, ha magyar: a zsigereimben van, hogy a csomagjaimnak a szembe ülés fölött a helye, hogy kézközelben és szem előtt legyen, nehogy ellopják, felkapják és elszaladjanak vele. A WC óriási, ragyogóan tiszta és még retyókefe is van. (Ne nevessetek, jelentkezzen, aki magyar IC-n ilyet egyszer is látott!) Suhanunk halkan és bámuljuk a tájat. Javarészt fenyvesek, nyíresek maradnak el, néha egy-egy nagyobb bevetett terület. A tavakat nemigen látni, bár Svédország legnagyobb tavai mellett haladunk el.
Stockholm északi szélességén, az É-D-i irányban elnyúlt ország "magasságának" alsó harmadában terül el térképi léptékben csaknem egymást érintve Svédország négy nagy tava, a Vättern, a Vänern, a Hjalmaren és a Mälaren. A svédek ügyesen ki is használták ezt a földrajzi adottságot: a tavakat a Göta csatorna fűzi fel egy lánccá és így hajózható viziút köti össze Göteborgot Stockholmmal, azaz a keleti és a nyugati partot. Gondoljátok csak meg, így nem csak a háromszor olyan hosszú tengeri utat lehetett megspórolni, de nem kellett dán vizeken sem hajózni.
Két fiatal száll fel, szakadtak, hangosak, a szomszéd ülés-négyesen elterpeszkednek, koszos tornacipőjüket az ülésre téve. Senki sem szól rájuk, az arcokon rezzenéstelen közöny. A kalauz jöttére leveszik a lábukat az ülésről, azért ez talán itt is illetlen. A kalauz lyukasztással kezeli a mágnescsíkos jegyeinket, bár táskájában van leolvasó készülék. Ki érti ezt?
Végre Örebro, leszállunk, Nándi már vár minket. Szép szál legénnyé cseperedett, csak az arcán a mosoly emlékeztet a hajdani kisfiúra. Áll a Volvo mellett míg odaérünk, aztán irány Lindesberg. Fél óra és otthon vagyunk: Kati egy háromszobás lakásban lakik Nándival a földszinten. A lakás a kórház közvetlen közelében van, mert Katinak szintidő (10 perc!) alatt be kell érnie, ha hívnák. A kórházat nem látni, mert erdő veszi körül, csakúgy mint ezt a pár emeletes házból álló együttest a városka szélén. Az idilli képet a házak és az erdő közötti sávon és a garázsok előtt készülő csőfektetés zavarja csak, ott földhányások és árokok húzódnak. A vacsoránál Kati vázolja az itt töltendő három nap tervezett programjait: természetesen megnéznénk Lindesberg-et magát és Örebrót, a közeli nagyvárost, egy másik napon egy ismerőse motorcsónakjával körbevinne minket a tavon, ahol a hétvégi háza áll, elmehetnénk a Nobel múzeumba és az én vágyam is beteljesülhetne: a két nem túl messzi Nemzeti Park egyikét is felkereshetnénk. Remek a terv, alig várom, hogy reggel legyen.

Borus, párás reggelre ébredünk, mára a városnézés látszik célszerűnek. Amíg a lányok készülődnek, Nándi letölti és lemezre írja az eddigi képeimet, közben persze végig is nézzük őket. Nándi elismerőleg nézi, én is meg vagyok elégedve velük. A gépen ott ketyeg készenlétben az Internet, ahogy elnézem, Nándi keze alá igazodik ez a gép. Nincs ebben semmi meglepő: a fiatalabb generáció együtt nő fel ezekkel a lehetőségekkel és mi "öregek" már sosem fogjuk a kommunikációnak ezt a formáját anyanyelvként beszélni.
Behajtunk Örebro-ba és elsőként a városszéli nagyáruházakat irányozzuk be. Az IKEA szakasztott olyan, mint otthon, akár Budaőrsön is lehetnénk. Itt is az köt le, hogy mennyi célszerű ötlet, kedves és egyszerűen is megvalósítható megoldás kínálkozik jegyzetfüzetbe vagy a bevásárlókosárba. Átlépünk a szomszéd hodályba is: TOY''US - itt a játék az úr, illetve a gyerek, aki ráveszi a felnőttet a vásárlásra. Ami itt nincs, az talán nem is létezik: Barbie a házában, a kocsijában, a sportpályán, járművé alakítható szörnyek, pikkelyes, szarvas ősállatok, fegyverek, LEGO-land. Azt hiszem csak labdát és ugrókötelet nem láttam. Most aztán kibújik belőlem a nagypapa: megveszem az unokák meglepetését és a pénztár mögött be csomagolhatom díszpapírba. Hogy a papíron a cég neve áll? Hát ilyenek a kölcsönösen jó dolgok: ingyen papír, ingyen reklám. Még egy sportárúházba is bemegyünk, de az árakon kívül semmi sincs meglepő, azok viszont elég borsosak.
Mire kikeveredünk, már szemetel az eső és mire a belváros közelében leparkolunk, esik rendesen. Bevesszük magunkat egy török gyorsétterembe és kebabot eszünk lángosban, mellé sört. Úri életem van, hogy nem kell vezetnem, csoda jól esik. Odakinn is, nincs is más hátra, megyünk vissza Lindesberg-be. Az a kevés is, amit Örebroból láttunk, jellemző: ipari nagyváros, nem túl hangulatos korábbi négyemeletes tégla- és későbbi építésű panelépületekkel, széles utcákkal.
Az idő megkegyelmez, mire hazaérünk: elmegyünk körülsétálni a városkát. A tóparton kezdjük a sétát, ahol kellemes sétány, fák, golfpályásan rövidre nyírt gyep, néhány - most elhagyatott - pavillon és a helyi hajóállomás jelentik az ember építette környezetet. A sétányon szoktak kocogni, most - minthogy ebédidő és szombat van - teremtett lelket alig látni. A tó túlpartján jól látni a ritkásan épített házakat, inkább nyaralókat: ez már nem a városka része, bár oda átjár egy pöfögő hajócska. A vizen ez az egyetlen mozgás, se vitorlás, se csónak, se szörf nem látszik a felhőktől szürke víztükrön. A kertekben néhány gyümölcsfa, inkább jelzésszerűen, semmint a termelés szándékával, de a gyep alattuk hibátlanul nyírt, néha egy-egy foltnyi szép virág, a jólismert vörössel tartósított fakerítés: takaros rend mindenütt. De hol vannk az emberek? Talán majd a belváros - ha ugyan nem nagyképűség ebben a 10000 lakosú településen belvárosról beszélni. Felkapaszkodunk a partról a főutcára, ez még a "külvárosi" része lehet, mert a köves utcát és a járdát is helyenként felverte a gaz, kocsit, embert itt is alig látni. Haladunk beljebb, itt már csinos üzletek, egy - két vendéglő, az utca fölé feszített kötélen libegő zászlók jelzik, hogy ez már a "downtown" itt fenn. A zászlók többsége keresztes, azaz skandináv, csak elszórtan akad más nációé. Még román (!) is van, magyart nem látok. De hol vannak az emberek? Mi volt itt, ciánozás? Szombat koradélután van, itt nyüzsgő utcai életnek kellene lennie. Nem nehéz megszámolni, Marcsival a főutca egész belátható hosszán 4(!) embert látunk rajtunk kívül. Kihúzhatjuk magunkat, mert hát így mi hárman már a vendégek nyüzsgő, hullámzó tömegét jelentjük Lindesbergben. Falatnyi főtér, finommívű szobor mellékalakokkal, szökőkút, templom és már megyünk is kifelé a belvárosból. Két régiségboltot is találunk, egy ekkora városkában ez már maga a piaci verseny és akkor még a heti bolhapiacról nem is beszéltünk: ide gratis hozzák a megunt dolgaikat a polgárok és bagóért lehet megvenni, a bevételt jótékony célokra fordítják. Kati meséli, hogy divat régiséget gyűjteni, legyen az vasaló, petróleumlámpa, vagy akár - nomen est omen - Oldsmobil. Itt van hát a magyarázat az úton-útfelen látott matuzsálemekre: Chevi-kre, Buick-okra. A temető igazi ékszer: nincs sírhant, a sírkövek a kifogástalanul nyírt gyepből nőnek ki, előttük apró virágágy. A hídnál, ahol a folyócska beér a tóba, nyaranta rock-koncertek szoktak lenni. Na akkor megpezsdül a városka, buli az egész környék, rockerek, punkok özönlik el és a helybéliek akár huszan is kijönnek az utcára. (Fúj, de gonosz voltam, bocs.) Ballagunk a kertvárosi negyed felé, a házak többsége fából készül, virágos előkerttel és a hátsó udvaron se krumplit termelnek, oda a hinta, a kerti asztal, a kőből rakott tűzhely való. Kerülünk egy jókorát a városszéli áruházak felé aztán haza, lassan esteledik, bár a nap még ott vigyorog az égen. Hazaérve bóklászunk egy kicsit a házunk mögötti erdőben, mert épp érik a kék áfonya. Jó deréktorna áfonyát szedni, mert egy-egy bokrocskán alig pár szem huncutkodik. Mi mégis marokszám szedünk az ízes bogyókból és élvezzük savanykás ízét. Otthon derül ki, hogy itt is vannak mérgeskígyók, viperák, de a marásuk felnőttre ritkán halálos. Kati sokkol minket azzal, hogy a kígyómarta embert előbb pihentetik, közben vizsgálják a méreg hatását és csak akkor adnak neki ellenszérumot, ha életveszélyes a helyzet, mert a szérum drága! Nos, itt kell hitet tegyek a magyar egészségügy mellett, mert ott ez nem lehetne szempont. Vagy csak én vagyok ilyen naív és lehet hogy nálunk a drága gyógyszert eleve nem is tartják? Ahol a WC papírt és a rendszeresen szedett gyógyszereit (pl.vérnyomáscsökkentő, inzulin, stb) a betegnek magának kell behoznia a kórházba, ott ez nagyonis valószínű. A pokolba is: inkább kerülöm a kígyókat és nem is olyan finom az áfonya!
Kati a vacsoránál mesél a kollégáiról: itt is dívik a második gazdaság, nem szégyen a keresetet ezzel-azzal kiegészíteni. Az orvos-kolléga krumplit termel, az asszisztens mézet, egy ismerős fakitermeléssel tesz szert némi mellékesre, egyikük sem "kispályás" módon. A termék aztán a kollégák, barátok közt elkel, nem kell piacra vinni, az ára meg amúgy becsületkasszásan összegyűlik. A hétvégén járják az erdőt, málnát, áfonyát, gombát gyűjtenek vagy épp a nyaralójukban ejtőzve vészelik át a 25 C-os svéd kánikulát. Hogy télen mit csinálnak? Hát az igazán közeli barátok, rokonok eljárogatnak egymáshoz és megvizsgálják, hol tart az AquaVit érlelése.
Halk imával fekszem le, hogy holnap az idő kegyes legyen hozzánk és eleget tehessünk Kati ismerőse motorcsónak-túra meghívásának.

Vagy nem ért magyarul a svéd természetfelelős, vagy elképedt a pimaszságomon, hogy a skandináv nyarat eső nélkül képzelem el: reggel zuhog az eső, vigasztalanul borult az ég. Nincs más hátra, Nobel urat kell felkeressük. Neki ugyan nincs motorcsónakja és fogalma sincs arról, hogy meglátogatjuk, viszont túlzás nélkül ő és az ABBA a legismertebb svédek a világon, tehát illő hogy tiszteletünket tegyük.
A Nobel múzeum Karlskoga-ban, tőlünk vagy 60 km-nyire nyugatra van. Így esőben hosszúnak tetszik az út, van időm a svédek vezetési szokásait meglesni. A kétsávos út elképesztően széles, nálunk három sáv is elférne ennyi helyen. Ha valaki előzni gondol, kiteszi az indexet, ezt látva az elől hajtó lehúzódik a sáv szélére és így akár szembejövő forgalom mellett is elférnek (ehez perze a szembejövőnek is a szél felé kell húzódnia). Működik is a dolog, én mégis a kanadai módszert tartom biztonságosabbnak: ott az ugyanilyen széles utat három sávosan használják, amiből azonos térközönként kap két sávot hol az egyik, hol a másik irány. A vezető nem türelmetlenkedik, hogy esetleg lassúbb jármű mögé szorult, mert biztosan tudja, hogy legkésőbb egy kilométer múlva az ő iránya kapja meg a középső sávot előzésre.
Az már nem meglepetés, hogy a múzeum egy szép park közepén épült. Az 1860-70-es években itt állt Nobel kísérleti műhelyeinek egyike. A több épületből álló együttes mellett még szabadtéri kiállítás is tartozik az emlékhelyhez.
Nobel tehetős szülők gyermekeként született 1833-ban és magántanároktól kiváló nevelést kapott: 17 éves korára a svéd mellett beszélt oroszul, németül, angolul és franciául. Kivételesen jó tanuló volt, rajongott a francia kultúráért, falta a világirodalom és költészet remekeit, emellett szerette a fizikát és a kémiát. Édesapja, - aki szintén feltaláló volt - úgy irányította fia tanulmányait, hogy fia vegyészmérnöki diplomát szerzzen. A sors fricskája, hogy apja Szt.Pétervár-i üzletét már nem vehette át, mert az csődbe ment. Alfred bejárta a világot, végigutazta Európát, járt az USA-ban is. Párizsban találkozott Sobrero-val, a nitroglicerin feltalálójával és ez a találkozás meghatározta életpályáját. A nitroglicerin elképesztő erejét addigra már felismerték, de szállítása, kezelése a legnagyobb óvatosság mellett is sok szerencsétlenséget okozott. Nobel egyik legnagyobb hasznot hozó találmánya lett a dinamit feltalálása, amely a rettegett nitroglicerin és egy speciális abszorbens keveréke. Az elegy nagyszerűsége abban rejlik, hogy csak egy intenzív indításra robban, amúgy veszélytelen. A dinamit iránt elképesztő érdeklődés nyilvánult meg, Nobel üzemeket létesített világszerte, hogy a keresletet kielégítse. A dinamit segítségével vált elérhetővé a Korinthosz-i csatorna, több vasúti alagút és hegyi pályaszakasz megépítése a fejlődés aranykorát élő Európában. A Nobel-birodalom fénykorában 20 országban 90 üzemet számlált és sikerük üzletemberként is kiválóknak minősíti a svéd-orosz feltalálót. Nobel fáradhatatlan sokoldalúságának köszönhetjük még a műselyem, a műbőr és a szintetikus gumi gyártásának módszerét, a varrógép tökéletesítését és egy ejtőernyős fényképezőgépet tartalmazó lövedéket, amellyel a modern térképészetet megalapozó légi fényképezés első ízben vált lehetségessé. Mintegy 400 találmánya nemcsak pazar fantáziáról, de gyakorlatias érzékről is tanúskodott: szinte mindegyik megvalósult és hasznot hajtott. Ő volt azon kevesek egyike, aki feltalálóként nem vált meg nem értett zsenivé, pénzemberek előszobáiban támogatásért ácsingózó megszállottá.
Pacifista életfelfogása, békeszeretete és a sikerét adó dinamit esetleges katonai felhasználása volt életének fő konfliktusa. "Azon a napon, amikor a szembenálló csapatok egy pillanat alatt meg tudják semmisíteni egymást, az országok rá fognak ébredni arra, hogy ez értelmetlen és vissza fogják vonni őket" . Szegény Nobel, ez volt élete legnagyobb tévedése, de a sors megkímélte attól, hogy erre rá kelljen döbbennie.
Volt Nobelnek egy ennél kisebb, de annál többet vitatott tévedése is. Miután a dinamit gyártása dúsgazdaggá tette, végakaratában megalapította a róla elnevezett díjat, mellyel az év arra érdemes tudományos, gazdasági és művészeti eredményeit jutalmazza a Svéd Királyi Akadémia. Már az első időkben nagy port vert fel, hogy a fizika, a kémia, az orvostudomány mellett nem kapott helyet a díjazottak közt a matematika. A hivatalos álláspont szerint Nobel korában a természettudományok művelését alig segítette a matematika, ezért elméleti tudományként nem kapott helyet a nagyonis gyakorlatias Nobel díj-listáján. A prózai valóság ezzel szemben az, hogy Nobelt barátnője egy matematikusért hagyta ott és ebbéli mérgében zárta ki a ezt a tudományágat a hagyatékából. Ha belegondolunk, a dolog nem egészen indokolatlan, hiszen az ilyen háromszögek viszonyaira a matematikának mind a mai napig nincs megoldóképlete.
A Nobel - birodalom mindezek mellett jelentőset alkotott pl. a precíziós öntés területén is, mint azt a szabadtéri múzeumban kiállított óriási hajócsavar-, vasúti kerék- és forgattyús-tengely-öntvények is bizonyítják.
Nobel 1896-ban halt meg a napfényes San-Remo-ban, ahová a hideg és nyirkos skandináv telek elől menekült. Végakarata rokonait csaknem teljesen kizárta vagyonából, be kellett érniük tisztes életjáradékkal. A rokonok bosszúból elégették Nobel irodalmi munkásságának főművét, a "Nemesys" című drámát.
Visszafelé Kati átengedi nekem a vezetést, hogy Marcsival nyugodtan beszélgethessen. Egy másik útvonalon megyünk, itt kicsi a forgalom, van időm vezetés közben az útszéli fenyvesben gyönyörködni. Itt-ott tanyaszerű település, egy-két ékszer szépségű tó és már itt is vagyunk Grythyttan-i Vendéglátóipari Főiskolánál. Kati szerette volna Nándit ide beiratni, hogy Nándi még itthon szerzett, amúgy perfekt szakácsművészetét az itteni szokásokkal gazdagítsa, ill. a szaknyelvet gyakorolhassa, de Nándi nem repesett az ötlettől. Az intézményt körülöleli az erdő, a közeli tó partjára gondozott gyepen lehet kisétálni. Meg is teszem, a partmenti óriás-kavicsokról szeretnék pár felvételt csinálni. Addig esz a fene, míg a vízben álló kövek egyikéről lecsúszik a lábam és csúnyán lenyúzza a sípcsontomnál a bőrt. Persze, a kezemben a gép, nem tudtam letámasztani, hogy az esést csillapítsam. Benn az iskola földszintjén az Északi Vendéglátás Múzeumát (Maaltidshus) nézzük meg: a terítés, a kínálás eszközeinek és módjának történetét, a világ egyetlen szakácskönyv múzeumát, aztán irány haza. Kati felveti, mi lenne, ha a szomszédos Nora templomában meghallgatnánk egy dixieland koncertet. Marcsi nem sok kedvet mutat, én máris kész volnék indulni. Húsz perc az út, a lábam se fáj már annyira: induljunk!
Nora - el nem hinnétek - fenyves-nyírjes erdők ölén, egy tó partján épült pici város. Van félórácskánk kezdésig, végigsétálunk a tóparti sétányon. Virágzó bokrok, padok szegélyezik az utat, a másik oldalon a tó, még aprócska sziget is díszíti. És hogy az örömünk teljes legyen, a szakadozó felhők közén ki-kivillan az ég kékje, ránkmosolyog a nap! A városka minden tekintetban szebb, gondozottabb, mint Lindesberg, bizonnyal nagyobb idegenforgalomra számít. A templomban már gyülekeznek a dixie-hívők, míg várunk a kezdésre elmesélem röviden ennek a műfajnak a történetét. A dixieland a New-Orleans-i feketék örömzenéje, fújják úton-útfélen, és ez nem afféle költői kép. Hajdanán a zenekarok befogadó vendéglő híján szekérre "szereltek" és a főtéren egyszerre akár több banda is szórakoztatta az együttzenélésre, táncra úgyis mindig kész délieket. A "ki a legjobb?" kérdését aztán úgy lehetett eldönteni, hogy a zenés szekerek elindultak a főtérről többfelé és amelyik után nagyobb tömeg ment, az volt a király. Ez a vérpezsdítő versengés aztán hagyomány lett és egy ízben nemzeti büszkeségünk, a Benkó Dixieland Band jobb tudott lenni még a helybéli együtteseknél is. A hangzásilag is jól elkülöníthető stílus örökölte a néger örömzenészek improvizáló készségét, a számok rendre alkalmat adnak a banda minden tagjának, hogy szólistaként pár ütemre megcsillanthassa virtuóz hangszeres tudását, amit a közönség - amúgy déliesen - közbetapsolással, ovációval jutalmaz. Nekünk most egy öregfiúk együttes játszik, egészen jól. A közönség veszi a lapot, bár az elején inkább udvarias a taps, de a koncert végére a tartózkodó svédek is belemelegszenek és olyan vastaps búcsúztatja a zenészeket, hogy csak na. A vacsoránál ülve megállapítjuk, hogy összességében jól sikerült ez a nap is (Kati szervezőkészségének hála) és egy valóban derűs holnap reményében térünk nyugovóra.

Ködre ébredünk, de színe van a ködnek, tehát nemsokára sütni fog. Megreggelizünk, Kati pakol elemózsiát és nekiindulunk. Mai célpontunk a Kindla magaslat, egy igazi skandináv öserdö, ahol Kati kollégáival már járt. Hamarosan letérünk az útról és elképesztően sima földúton folytatjuk a kocsizást. Földutat mondok, de finom gránit-őrleménnyel van felszórva, amin a tegnapi egésznapos eső dacára egyetlen pocsolyát nem lehet találni. Nándi mégis morog, mint a bolhás kutya, hogy milyen alantas helyekre kell a szuper VOLVO-val behajtania. Némi kevergés végén megállunk egy erdei parkolóban és nekiindulunk az ösvényen. Az egyemberes ösvény egy mohalepte minilápon visz át, pallókból épített járdán. Az ösvény aztán a lápba ömlő patak mentén kapaszkodik feljebb-feljebb és a patak ágyát és az ösvényt leszámítva itt is mindent belep a mohák sokféle szőnyege. Van itt a bársonyhoz hasonlító haragoszöld, máshol mimiatűr páfrányok dzsungele képez borsózöld szőnyeget, a napnak jobban kitett helyeken vékonyka szálak viselik apró gallérok sorát és így képeznek sápadt szürkészöld drapériát. A mohák színe még helyről helyre is más, gondolom a nedvesség és a nap mennyisége tesz ilyen csodákat.
Találni itt mindent, ami egy erdőben szép: pár méter mély szakadékot, ahol a patak kőről kőre ugrálva apró vízeséseket alkot, kiszáradt, de még ki nem dőlt fenyőt, amely kopasz ágaival csontvázként áll, mohalepte, emberarcú sziklát, amely Walt Disney híres Hófehérke rajzfilmjének rémisztő erdei bolyongásához lehetne díszlet. Megint elválok a társaságtól, a Kindla magaslatra nem a legrövidebb úton megyek, hanem azon, amely egy tavacskát és egy lápot is érintve kapaszkodik fel. Az ösvényt nemigen lehet eltéveszteni, még a vak is eltájékozódhatna ebben az erdőben, hiszen a keményre taposott ösvény mellett a mohaszőnyeg olyan puha, vastag. Az ösvényeket narancssárga pöttyök jelzik a fák törzsén, nincs színezés, viszont minden elágazásnál útbaigazító fa-táblák segítenek tájékozódni. Nem nagy a kerülő, amit választottam, hamar elérem a tavat. Partja végig mocsarasan benőtt, csak a távolban látszik egy gerendákból ácsolt eső-beálló, ahol le lehet menni a tópartra. Az esőbeálló remek ácsmunka, egy 8-10 fős társaság lazán beférne. Odébb egy ágakból emelt gunyhó, oldalát műanyag ráccsal(?), azt mohával boritották, még kéménye is van, előtte a vízen egy csónak várja, hogy elkössék és a csinos szigetecskék valamelyikére evezzenek. Rájövök, mi olyan furcsa a tavon: szinte fekete a víz (gondolom a korhadó levelektől) és egyetlen madár, bogár, élőlény nem látszik közel-távol. A tó túlsó vége már a mocsár kezdete: a legszélén pár csenevész fenyő, néhányat már megfojtott a mocsár, bedőlt és törzse már nem, csak az ágai állnak ki az aljnövényzetből, a többi besüllyedt a mocsárba. Beljebb magasszálú fű (vagy sás?) lepi a terepet, középen már csak a gyanúsan hibátlan mohaszőnyeg jelzi, hogy itt senki sem jár. Van ebben a zölddel idilli szépségűre kendőzött mocsárban valami félelmetes: aki gyanútlanul belekeveredik, pórul járhat. Odébb, a hegyoldalban egy másik ösvény keresztezi az enyémet: van vagy 2 centi széles. Leülök, nézem a masírozó hangynépet, a nekik áthatolhatatlan őserdőnek számító mohába vágott és láthatóan karbantartott utacskát. Mesevilág ez: ha pár percre leülsz és az erdő neszekkel teli csendjét hagyod magadon átfolyni, már nem lep meg, hogy fa odvából, szikla üregéből manók, koboldok bújnak elő és a süppedő mohán nyomot sem hagyva tipegnek áfonyát gyűjtögetve, minden leeső tűlevélre ijedten rezdülve. Vándor, ne riaszd el őket, az erdő lelkét, a magad békéjét találhatod meg ezekben a befelé forduló, csöndes pillanatokban.
Távolról emberi beszéd foszlányai közelednek, szétpattan a varázs-buborék. Nehezemre esik felállni, elindulni, az erdő pedig egy pillanat alatt ismét csak fák, kövek, bokrok halmazává zökken vissza. Találkozom a párral, a nyirkos hűvösség dacára a kövérkés férfi izzadt felsőtesttel húz el mellettem, pólója a kezében, a nő fújtatva utána: teljesítmény-túrázók lehetnek, nekik biztosan nem jönnek elő az erdei aprónépek. Felérek a magaslatra, Katiék már birtokba vették a tópartihoz nagyon hasonló, gerendafalú eső-beállót. Sajnos, szükség is van rá, rázendít. Felmegyek a kilátóba és elfelejtem az esőt: a pár száz méteres magaslatról hétmérföldre látni. Tavak, erdők, lápok terülnek lábam elé, jobbra feketehasú felhő eső-lába lóg a sötétzöld fenyvesekig, északra magas hegylánc kéklik a távolban. Alulról füst száll felfelé, Nándi kísérletezik a tűzgyújtással. Lemegyek, segítek fát gyűjteni és legnagyobb meglepetésemre a kunyhó fel van szerelve fejszével, fűrésszel. A favágó szerszámokat kopottságukból ítélve legalább egy éve rakhatták ki és mi magyarok szégyenkezve csodálkozunk azon, hogy még itt vannak. A tegnapi egésznapos esőtől nedves fát ez sem hatja meg, csak füstöl kitartóan. Előkerül a bolti "flekkennts magad" felszerelés: egy vastag alufólia-tálcában faszén, amit perforált lemez szorít le, az egyetlen száraz pont ebben a nedves, vizes világban. Az sem valami gyors, beletelik vagy 10 percbe, míg a tálcán a faszén egésze beindul, de aztán a frissensült fínomságok hamar feledtetik a kudarcot. Igazi áprilisi idő van: hol esik, hol ragyogóan süt és én mégis mennék tovább, világgá: beleszerettem ebbe az erdőbe. Indulunk visszafelé és a gyors zuhéra már meg sem állunk, esőkabátot sem veszünk elő, akár a svédek. Az erdő egy ritkásabb részén a moha virágzik: egy területen szinte minden szálat belep az aranysárga virágpor, másutt a szürkészöld zuzmó egy foltja díszlik narancssárgán. A parkoló melletti miniláp mohaszőnyegén Kati meglátja a hamvas lápföldi szeder néhány ágacskáját. A pici növény egy-két szem nagyon apró narancssárga gyümölcsöt kínál, nem csoda, hogy a lekvárja Svédországban méregdrága. Kicsit sárosan, de azzal a boldog tudattal szállunk be a kocsiba, hogy a skandináv erdők szépségéből valamicskét a szívünkben mégis haza tudunk vinni.
A délután ajándékvásárlással telik, aztán pakolunk, holnap jókor reggel indulnunk kell a reptérre. Kati még átszalad velünk utazó ismerőséhez, Elzához, hogy minden rendben van-e aztán lenyugszunk.

Reggel a ragyogó napsütés már inkább bosszant: miért is nem tudott két napja ilyen lenni az idő?! Istenem, mi mindent lehetett volna azon a napon csinálni, mennyi szép helyet végigjárni, akár egy egynapos, kiadós túra keretében. Azt érzem, amit a Yosemite Nemzeti Parkot elhagyva: ha egy évre hagynának itt, talán be tudnék telni ezzel a varázslatosan szép és gazdag természeti környezettel.
Gyors megismerkedés Elzával, aztán beülünk és pár pihenővel időben kiérünk Arlanda-ra. A vakszerencsének hála, épp a legtávolabbi épülettől indul a gépünk, így van mód bámészkodni, embereket, repülőket megfigyelni és egy üveges vitrinben még egy rúna-követ is láthatunk. Ezek az írott kövek a vikingkorból valók, a svédek első írásos emlékei, jobbára egyenes vonalak kombinációjából álló írásjeleik engem a székely rovásírásra emlékeztetnek, de ez az írás egy pajzs-forma szegélyén tekereg végig, nem sorokba rendezett.
A jelzett beszállító kapunál már vagyunk egy gépnyien, mégsem történik semmi, aztán nagysokára egy egyenruhás egy lépcsőhöz vezet és lebotorkálunk a betonra, ahol egy csuklós buszra szállítanak, aztán újabb tíz perc várakozás helyben és átszállunk egy másik buszra, ami végre a géphez visz. Ott aztán ahány ajtaja csak van a repülőnek, mindegyiken át rohaaam!, elfoglaljuk a helyeket. Szerencsénk van ismét, sikerül Marcsival egy ablak melletti párost megcsípni. Hamarost a levegőben vagyunk, formás, habos felhők közt búcsúzunk a vikingek szépséges hazájától és hálatelt szívvel gondolunk Katira, akinek ezt az élménydús látogatást köszönhetjük.
Pesten eszméletlen hőség fogad, Gábor és Ági felváltva mesélik, hogy távollétünk hetében melegrekordok dőltek meg és emberek haltak meg. Szegény Elzára pillantok, de önfegyelemmel mosolyog, Kati lelkileg már bizonyára felkészítette, hogy ez itt már nincs messze Afrikától. Most áldom igazán azt a zalaszántói részeg állatot, aki két éve nekirongyolt az áldott emlékű DACIA-nknak és ezzel elindította a folyamatot, hogy most egy klímával felszerelt FORD-ba ülhetünk be. Még Pesten egy Peugeot-s majd leviszi az orrom, úgy húz be elém, közben egy kisteherautó centikre mögöttem tol előre, bár hetvennel megyek: hazaérkeztünk. Vajon megérem-e még, hogy az a természetes béke és nyugalom, amit Stockholm útjain tapasztaltunk, hozzánk is átterjed és szelíddé, megértővé varázsolja át a pesti autós-kamikazékat? A változás csírája bennünk van: egy skodás beenged a sorba.
Frohmann Péter

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk)
E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.