Fodor Lajos: Szingapúri útinapló - 2001.

Szubjektív beszámoló egy szingapúri kiküldetés kapcsán a városról, az emberekről, a munkáról és az emlékekről - szép képekkel

Bevezető
Singapore a Maláj félsziget déli csücskén foglal helyet, mindössze 137 km-re az egyenlítőtől, s egy töltésút köti össze a szárazfölddel. Éghajlata trópusi, hőmérséklete 30 oC körül ingadozik pár fok eltéréssel, a levegő páratartalma  pedig magas. Hivatalos neve a Singapore Köztársaság magába foglalja a fő szigetet, valamint a körülötte levő kb. 40 szigetecskét. Területe 618 km2, és 4.5 millió lakóst számlál. A lakosság nagy része kínai, maláj, hindu, filippínó, de megtalálható sok más nemzetiség is főleg a vendégmunkások személyében.
A Singapore név a szanszkrit singa és pura egyesítéséből ered és Oroszlán Várost jelent.
A mai Singapore egykoron mocsaras területe állítólag már lakott volt Marco Polo idejében, de a modern Singapore történelmét Stanford Raffles, 1819 évi érkezésétől számítják. Ekkor Singapore angol fennhatóság alá került és maradt 1942-ig, mikor a japánok elfoglalták. Az 1945-ös japán kapituláció után Singapore ismét angol érdekeltség lett és maradt 1963-ig. Ekkor egyesült Malaj, Sarawak, Sabah és Singapore hogy létrehozza a Malaj Szövetséget. Ez az egyesület azonban tiszavirág életű volt, csak két évet tartott. 1965-töl Singapore különvált és Singapore Köztársaság vagy röviden Singapore néven szerepel mint városállam.
Stratégiai fekvésére már az angolok felfigyeltek, és kevesebb mint 200 év alatt egy mocsaras, jelentéktelen településből a világ egyik gazdasági hatalmává küzdte fel magát. Singapore gazdasági fellendülése Lee Kuan Yew nevéhez fűződik, aki egy becsületes, megvesztegethetetlen, vezetést honosított meg -  igaz kissé diktatórikus kilengésekkel. A bűnözést szigorúan büntetik, a kábítószer használatért például halál büntetés jár, de a rágógumi használata is tilos a köztisztaság érdekében. Napjainkban Singapore fontos szerepet tölt be úgy gazdasági, mint technikai téren. Az információ technika mellett jelentékeny vegyiparral rendelkezik és számottevő kereskedelmi központ. Több mint 3000 multinacionális vállalatnak van kirendeltsége Singaporéban. Egyike a legtisztább helyeknek, ahol eddig jártam, éjjel is nyugodtan lehet sétálni, a bűnözés minimális.

Singapore nem egy konvencionális turistahely; területe aránylag kicsi és nem sok történelmi illetve kulturális jellegű hagyománya van. Fekvésénél fogva és gazdasági helyzete következtében azonban érdemes egy pár napot ott tölteni, hogy betekintést nyerjünk a sokszor távolinak és elvarázsoltnak tűnő ázsiai szokásokba, illetve a trópusi éghajlat csodálatos növény és állatvilágába. Orchidea ültetvénye világhírű. Szabadtéri étkezdéi feledhetetlen élményt nyújtanak úgy az ízek, mind pedig a látványosság terén. A déli gyümölcsei ízletesek, zamatosak mint a trópusi gyümölcsök általában. A gyümölcsök között a durián a bennszülöttek egyik kedvenc gyümölcse, különleges helyet foglal el. Átható szaga miatt mely a camembert, limburger sajt és izzadtság keveréke között mozog, szállodában és tömegszállító eszközökre tilos a bevitele. Az ázsiaiak szerint az íze nagyon jó, így hát egyszer én is megkóstoltam. Valóban az íze egy fokkal jobb volt mint a szaga, de semmi esetre sem tartozik kedvenc gyümölcseim közé.

Singapore kulturális központja a Chinatown betekintést ad az egykori kínai emigránsok életébe, kik nagyban hozzájárultak a mai Singapore kialakulásához. A házak nagy részét lebontották illetve renoválták, s az új Chinatown nagy része üzlet illetve vendéglő.
Singapore lakosságának túlnyomó része kínai, de kisebbségi csoportok is kialakultak. A hindu lakósság a Little India negyedben, telepedett le. A környék betekintést ad az indiai életmódba, szokásokba, konyhaművészetbe. Zajos utcái mindig telve vannak úgy helyiekkel, mint látogatókkal, kik szemlélgetik úgy a távoli fűszereket, mint a tarkábbnál tarkább kelméket. Kis vendéglőiben ízletes indiai ételt lehet fogyasztani, vegetáriánus ételeik mindig ízletesek s az árak nagyon hozzáférhetőek.
A Little India-tól nem messze, az Arab Street már a muzulmán központ. A sziget nyugati része pedig, Jurong, nem csak lakónegyed, hanem hatalmas ipari központ is. Egyik érdekessége a Jurong Bird Park aviarium, több mint 8000 madár lakhelye, s mint ilyen, gondolom, egyedülálló.
A Sentosa sziget, Singapore déli részén egy hatalmas szórakozó park gyönyörűen ápolt kertekkel, múzeumokkal, játékterekkel, vendéglőkkel ahol egy napot nyugodtan el lehet tölteni. Homokos, sekélyvizű partja kellemes fürdőhelyet nyújt a pálmafák tövében.
A modern Singapore kereskedelmi központja az Orchard Road. Itt sorakoznak az elegáns szállodák, bevásárlóközpontok és vendéglők. Lehet mindent találni a legmodernebb elektronikus mütyürkéktől, antik keleti vázáig, szoborig. Napnyugta után végig sétálni az Orchard Road-on felejthetetlen élmény nyújt a sokszínű reklámmal, mely szinte nappali fényt áraszt, üzletekkel és az ide-oda rohanó tömeggel.

Szeptember 28, 2001

Ismét Singapore-ban vagyok. Az út hosszú volt mint általában de ez alkalommal legalább aludtam valamit. A Traders szállodában lakom ami messziről sem közelíti meg a Regent hotelt ahol szoktam lakni, de hát nehéz időket élünk, és azért csak nem olyan rossz. Volt még ilyen sem, és még lehet is.
Az USA nagykövetségre (9/11 utáni jelentkezés) legalább olyan nehéz manapság bejutni mint talán valamikor a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületébe volt egykoron. Igaz ott soha nem jártam. Kétszer is X-ray ellenőrzés, egy rakás személyzet, aki mind gyanúsan néz, persze mind helyiek, valószínűleg ez így sokkal olcsóbb. A jelentkezés egyszerű formaság, mi is lehetne más, másolatot készítenek az útlevélről, és mehetsz is. Persze kétszer sem kell mondani, igyekszem eltűnni amilyen gyorsan lehet. Elég másnapos vagyok, pedig már közel van dél, de hát a 13 óra időeltolódás meg a szinte 24 órai út megteszi a magáét. Útban a szálloda fele benézek a Singapore-i turisztikai kirendeltséghez, hogy hol lehet jegyet váltani egy Tioman szigeti kiránduláshoz. Persze 2 napos túra nincs, a legrövidebb 3 nap, ennyi időm azonban nincs. Ráadásul minden nap esőre is fordulhat, hiszen közeleg a monsoon. Persze később megbántam hogy nem szakítottam egy szabad napot.
Az idő már jól elmúlta a delet enni is kellene valamit, s megrendeltem az első ”tom-yam” levest az egyik közeli szabadtéri vendéglőben. Bár ne tettem volna, nem tudom megenni, ez életem legrosszabb tom-yam levese. De ha már egyszer vettem ebédet, ki kell tartani vacsoráig.
A szállodába érve az első dolgom volt ledobni a zoknit, a lábam mint az elefánté, jó volna egyet fürödni. Szerencsére a medence nincs messze, szabadtéri medence a ”Tanglin Mall” tetején. Aránylag kevesen vagyunk, vagy 30 körül s nagy részük fehér, alig akad egy-két képviselője az Ázsiai lakósoknak. Szinte mindegyik fiatal (kivéve engem) úgy 20-30 körül s nagy erőbedobással tesszük a semmit. A medence tiszta, ~30 m hosszú s alig vannak benne egy páran. Ki napozik, ki olvas ki éppen beszélget vagy éppen egy sört iszik. Bizony milyen régen is volt mikor először, 1978-ban jártam Singapore-ban, s megengedtem magamnak egy egész üveg sört egy utcai asztalnál egy vendéglőben. Szintén az alkalommal mikor meghívtak vacsorázni azt sem tudtam mit rendeljek, s nagy kínomban kolbászt rendeltem valami körítéssel. Mint utólag kiderült drága is volt meg a jótól is messze volt. De hát így jár aki először jár külföldön, és nem tudja hogy a kolbászon kívül még más is létezik. Akkor még gondolni sem mertem, hogy ilyen körülmények között fogom viszontlátni Singapore-t, s nem is egyszer. Most otthonosan mozgok itt, s már nem vagyok annyira elragadtatva a körülményektől, mert hát azért még láttam egyet s mást időközben. Akkor egy sör egy utcai vendéglőben tűnt olyan elérhetetlennek, most pedig jó volna, ha volna valaki akivel el lehetne beszélgetni. Arról hogy milyen is volt ezelőtt, mikor először jártam erre, vagy arról hogy milyen is volt  egykoron a vegyipari kombinátban. Vagy arról hogy milyen volt a temesvári Batánia utcai gárda, vagy tudom is én miről, csak valamiről, valakivel akivel akad közös téma. Telnek a napok, telnek a hónapok évek, és végül elmúlik minden a nélkül, hogy idő vagy alkalom adódott volna elbeszélgetni valakivel valamiről, semmiről.
Leúsztam egy pár medencét, már csak jó lassan öregesen, de úszásban soha nem voltam különösebben jó. Így öregesen is jó volt egy kicsit mozogni, de lassan itt az idő haza menni a szállodába és eltenni magam holnapra.

Szeptember 30.

Lassan ez a hónap is eltelt s az évből már csak egy negyed maradt hátra. Vasárnap van s lassan vége vigandrásnak, holnap kezdődik a robot. A ma azonban még az enyém
Első utam a Wheelock központba vezet, ahol rengeteg a jó könyv . Emeril Lagasse szakácskönyve mellett megkapható amit csak el lehet képzelni, sokkal többnek tűnik a tudományos tartalmú könyv mint az otthoni (texas-i) könyvesboltban, de gondolom ez nem meglepetés. Mint szinte minden alkalommal mikor egy könyvesboltban járok most is megdöbbent az információ rengeteg ami található a világ mindegyik, valamire való kiadójától. A “Travel” részlegen nem sok újdonság, ami érdekelne, habár sokkal nagyobb a feldobás mint otthon. Milyen kicsi is lett a világ, bárhova el tudnék jutni, csak akarnom kellene menni. Még most is emlékszem első “találkozásomra” Singapore-val jó 40 éve történt a “Singapore-i kettős rejtély” c. könyv olvasása után. A megszokott detektív story a félpengős regény sorozatban. Még emlékszem, Almássy Feritől kaptam a legtöbbet a sorozatból. Vajon Feri még emlékszik-e a könyvekre Németországban, ahol nyugdíjas éveit tengeti?
Térjünk vissza azonban a könyvesboltba, ahol Michael Palin két könyve ragadta meg figyelmem; az egyik egy életrajzi vonatkozású a másik pedig, amit sokkal érdekesebbnek találtam, az Hemmingwayt követi élete fontosabb állomásain. Jónak ígérkezik, hiszen Michael Palin olyan érdekesen adta elő útjait a TV sorozatban is hogy valószínűleg e könyv is érdekes lehet. Még nem vettem meg, talán később. (Később azonban már elfogyott)
A földalatti fele baktatván egyszer megütötte a fülem valami zene, ami inkább Enescu-hoz hasonlított mint az ázsiai zenéhez. Jobban felfigyeltem, s hát az őszi kínai fesztivál keretében három úriember dolgozott jó szorgalmasan egy pódiumon, és valóban Enescut húzták. Persze megálltam, s a szünetben megkérdeztem a szokásos “where are you from”-ot a zenekar egyik tagjától. A válasz az hogy Austrália. Mondom az lehet, de biztos nem nagyon melegedtél meg benne, mert a kiejtésed elárul. Erre azt mondja hogy Iván vagyok s mire én már „haraso”-val válaszoltam. Utána aztán alig tudtam megállítani a három egykori tovarist, hogy beszéljenek valami civilizáltabb nyelven, mert az én oroszom soha nem volt jó, de most kimondottan rossz. Három különböző CD-jük volt saját műsorukkal, még gondolkoztam, hogy vegyek mindegyikből, de aztán csak győzött a józan eszem, és eggyel maradtam. Szünet után aztán a kedvemért magyar nótákat is húztak, nem kis megrökönyödésére a sok kínainak és malájnak. Egy páran még jól el is fintorodtak, hogy hát ez meg milyen muzsika. A három ruszki dicséretére legyen mondva, jól húzták, főleg a prímás ki megállta volna helyét Lakatos Sándor prímásaként is. Valamikor valószínűleg más körülmények között is muzsikáltak egy szimfonikus zenekar tagjaiként, de aztán a felszabadult orosz rendszer már nem tudta eltartani őket. Kivándoroltak, s az új hazában vagy nem volt elég szerencséjük, vagy nem volt elég tudásuk, hogy ilyen képpen alakult soruk. Valószínűleg azonban így is jobban vannak Ausztráliában, mint a muzsikok földjén lennének, mert különben nem lennének ahol vannak. Még annyit mondtak hogy a jövő héten utaznak tovább Koreába, s viszik tovább aktatáskába a művészetet a CD-k formájában.

Október 1

Végre az első munkanap. Bizony a taxi nem valami olcsó a gyárig, $15 egy út, remélem akad valami olcsóbb megoldás is. Ez bizony így nem olcsóbb egy cseppet sem mint a Regent szálloda lett volna, ahol a reggeli szállítás benne volt az árban, azzal a különbséggel, hogy az sokkal elegánsabb volt. De hát kérem, egyik részen spórolunk, hogy aztán a másikon pazaroljunk. Úgy látszik egyik rendszerben sem a lényeg a lényeges, hanem holmi részletek, melyeket éppen a felettesek figyelnek.
Emlékszem, valamikor még otthon az ó-hazában, az érték-terv nem volt megfelelő, lévén az egyik alap anyag jó drága volt és így könnyű volt teljesíteni. Erre aztán bevezették a fizikai tervet, mármint hogy nem hány lej értéket termeltünk, hanem hány négyzetmétert. Persze hamar rájöttünk hogy a diazo másoló papír nagy keresletnek örvend, igaz apró pénzért veszik, de hát ez besegít a terv teljesítésébe, s még a valuta szerepét is betölti az akkori hazai piacon, lévén jó minőségű és hiánycikk. Persze ezzel nem sokat segítettünk az állam-gazdaságon, de legalább a fizetésünk nem szenvedte meg az átszervezést. A rendszer megtanított kiigazodni, vagy talán helyesebben mondva, megtalálni egy hátsó kaput a dolgok intézésére. Talán ez az egyik ok, hogy nyugaton is inkább feltaláljuk magunk, mint azok, kiknek nem kellett ezen gondolkozni.

Október 3.

Na tegnap meg tegnapelőtt busszal mentem haza. A buszt a DuPont cég béreli az alkalmazottak számára, van vagy négy, mindegyik különböző irányban megy. Ez csak egy órát ment, s utána két MRT-t (Mass Rapid Transit) magyarosan földalatti-t váltottam a szállodáig, s még gyalogoltam is vagy 15 percet, közel két óra a gyártól. Még szerencse, hogy más dolgom úgysem akadt.
Így buszból Singapore ismét más, tömbház tömbház hegyén-hátán. Mellette egy Bukaresti lakónegyed egyszerű játékszernek tűnik. Ameddig ellátsz csak emeletes tömbház, egyik mint a másik, s a kis bennszülött örvend hogy van egy civilizált hely, ahol lakjon. Mert civilizáltnak néz ki és tiszta. Csak Amerika után egy kicsit nyomasztó a tömbház rengeteg, már nem annyira megszokott mint mikor Romániából jártam erre.
Tegnap egy más útirányon jöttem, ami állítólag hamarabb ér haza. És úgy is volt, legalább 30 percet spóroltam az úton. A táj ismét ugyanaz, tömbház, pálmafák és dús tobzódó déli növényzet. Az emberek a buszon már tudták, hogy idegen is van velük, nem volt nehéz felismerni, s jó páran integettek, mikor ahhoz a megállóhoz értünk (Toa Payoh), ahol le kellett szállnom. Rendes emberek, mint az egyszerű ember általában.
Szinte egy hét után már kezd elég lenni a változatos keleti étel, és egy megszokottabb, ismertebb konyhát kerestem vacsorára. A Tanglin Mallban akadt is egy olasz vendéglő, s gondoltam kipróbálom. Hely volt bőven, de az összes pincér persze idevaló volt. Gondoltam is magamban, milyen fog lenni az olasz étel, de kellemesen csalódtam. A minestrone leves kitűnő volt, s a disznó flekken meg akkora, hogy akármennyire is igyekeztem, nem tudtam megbirkózni vele. Három jó nagy szelet karaj volt megfelelő körítéssel, s kiadta még ma reggelre is. Így jár, aki korai véleményt alkot. Valószínűleg még meglátogatom a vendéglőt, ha ilyen jó az üzlet, s az ízek sem megvetendőek.

Október 4.

Tegnap ismét egy új élményben volt részem, közszolgáltatási busszal menni a szállodába. Nem mintha nagyon akartam volna, de csak 6 óra körül sikerült kijönnöm a gyárból, s akkor már semmi más közlekedési eszköz nem áll rendelkezésre. Igaz, megkérhettem volna valakit, aki kocsival van, hogy hozzon haza, de hát azért csak ne vigyük túlzásba a dolgokat.
Az első busz hamar is jött, s mintegy 50 perc múlva megérkezett egy földalatti állomás közelébe. Innen még 10 perc gyaloglás, s gondoltam minden rendben, mikor elértem a földalattit. Pedig mekkorát tévedtem. Talán kezdjük a megállóval. Megszokott, jó nagy és tiszta, metró végállomás, s a metró 3 percenként közlekedik. Nem rossz gondoltam, de 3 perc multán rájöttem hogy azért járhatnának gyakrabban is, mert az imént üres megálló annyira megtelt a 3 perc alatt, hogy alig lehetett férni a metróra. Lévén csak egy-egy metró vonal volt ellentétes irányban, én kinéztem az egyiket, merre menjek, és mikor megérkezett a metró igyekeztem a japán technikát (gyurakodás) alkalmazni,  és mielőbb feljutni egy ülés reményében. Sikeres is voltam, találtam egy ülést. Minden jó is volt legalább egy fél óráig, mikor már kezdtem megunni az ismeretlen megálló neveket, no meg a gyomrom korgását. Felkeltem, hogy nézzem meg az ajtó feletti térképen, merre is vagyunk. S mint később kiderült, csak a kezdetén voltunk az útnak. Mert igaz, hogy ez direkt járat volt az Orchard megállóig, de legalább kétszer olyan hosszú volt, mintha a másik vonalat választottam volna, mivel éppen ellenkező irányba közlekedett. Hát igen a gyors határozatoknak is megvan a hátrányuk. Végül aztán egy jó órai utazás után leszálltam az Orchard megállónál, s direkt az olasz vendéglőbe siettem még mielőtt kilyukad a gyomrom. Valami helyi halat ajánlott a pincér, nem is volt rossz, de a tegnapi flekken csak jobban ízlett.

Október 5.

Ma reggel egy meglepetésben (no nem is olyan meglepetés) volt részem, éspedig hogy a gyári kapus ébersége egyre csökken. A szeptember 11-i New York-i események után itt bevezették a táska ellenőrzését, úgy ki mint bemenet a gyárba. Persze ez is olyan ellenőrzés, hogy az nem hoz vagy visz ki valamit, aki nem akar, mert csak formalitás az egész. Persze az egész ellenőrzés egy egyszerű formalitás, mert mindenki tudja, hogy ha rajtakapják a legkisebb tárgyat is elsajátítani, helyben felbontják a munkaszerződését. Ma azonban még ezen is túltette a kapus magát, úri módra csak intett, hogy mehetek ellenőrzés nélkül, valószínűleg előléptetett a megbízható emberek csoportjába.
Mint érdekesség a lakosság nagy része nagyon kedves, udvarias mosolygós, mint általában a keletiek. Ha azonban választás elé állítjuk őket nagy bajban vannak, állítólag azért, mert nem akarnak megsérteni egy esetleges rossz választással. Erről azonban nem vagyok meggyőződve. Ha például megkérdezzük tőlük, hogy melyik ruhánk szebb a piros vagy a kék, a válasz az hogy igen. Rutin munka esetében jó munkát végeznek, ha azonban valamit változtatni kell, nehezen tudnak határozni.
Délután a szálloda fele az eső zuhogott nagy bőszen, s a víz meggyült az úton, nem tudott olyan gyorsan lefolyni, mint ahogy esett. Ilyen eső Texas keleti részén biztos árvizet okozott volna. Szerencsére csak helyi eső volt, mert mikor leszálltam a buszról, szinte egy órai utazás után, már nem esett, csak a gödrökben felhalmozódott víz emlékeztetett a zuhéra. Az itteniek különben nem nagyon izgatják maguk az eső miatt, a tócsákba is nyugodtan belelépnek, mondván, hogy úgyis csak víz. Én azért még mindig jobban szeretem szárazon a lábam. Ilyen eső után aztán mindig kételkedem, hogy a nedvesség nem lehet-e magasabb 100%-nál.
Különben a buszozás Singaporeben elég kellemes szórakozás, főleg ha van ülőhely és a busz légkondicionált. Az utak jók, igaz torlódás gyakran akad, de a táj gyönyörű, még a fő utak mellett is. Ixora, liliom, buganville, különböző féle pálmafák, plumeria és még ki tudja hány féle exotikus növény-féle díszíti az utak szélét. Az utak, utcák tiszták s a lakosság is jól öltözött ápolt.

Október 6.

Miután az oroszoknak sikerült lelőniük saját repülőjüket a Fekete tenger felett, itt Singapore-ban úgy néz ki, hogy kezdik komolyabban venni a sziget biztonságát. Reggel az ipari negyedbe vezető egyetlen úton is csak egy sáv volt nyitva, s egy rendőr ez alkalommal be is nézett a kocsiba, de a DuPont belépőm meghatotta, és tovább engedett. Nagy volt a torlódás az út lezárás miatt, legalább 20 percet késtem. A gyárban is kora reggeli gyűlést hívtak össze, hogy minden percben aktiválhatják a sziget biztonsági látogatási tervét, melynek értelmében csak az itt dolgozó személyek jöhetnek be. De ők is csak busszal, minden taxi és személyes jármű bejövetele tiltva lesz. Vajon a helyzet kezd komolyra fordulni, vagy csak háborúsdit játszunk mint annak idején középiskolában a Helyi Légvédelmi Gyakorlatokkal, félve egy nukleáris támadástól. Visszaemlékszem, mikor még New Jersey-ben dolgoztam és a kezembe került egy régebbi utasítás, az amerikaiaknak is ugyanolyan légvédelmi intézkedéseik voltak mint nekünk Romániában. Azzal a különbséggel, hogy ők nem ismerték a viccet hogy mit csinálsz mikor jön a nukleáris támadás? (Veszed a lepedőt és indulsz csendben a temető fele. És miért csendben? Hogy ne keltsünk pánikot)
Ma ebédre változatosság kedvéért valami “Nasi Brani”-nak nevezett finomságot ettem a kantinban. Neve után valami szláv dolognak gondoltam, de hát honnan legyen szláv dolog ezen a vidéken. Állítólag egy ismert maláj étel, csak hát az én maláj kultúrám nem ennyire fejlett. Valami sárga rizs, nehogy sáfránnyal sárgítanák, benne valami savanyú zöldség és egy darab fogyókúrán nevelt csirke. Mint érdekesség, itt nem adnak kést, egy villa meg egy kanál segítségével meg kell birkózni mindennemű étellel. Hát tanulgatom.

November 10.

Éppen vasárnap van, kezdetben fürdeni akartam menni, aztán meggondoltam magam mert illik venni valami ajándékot, és nem tudom mikor adódik ismét alkalom. Jobb ötlet híján a China Town-t választottam lévén ott elég nagy a választék. Úgy néz ki hogy a vágott szeműek nem tétlenkedtek mióta utoljára itt voltam, az egész részleg vagy fel van újítva, vagy éppen dolgoznak rajta. Az újonnan festett házak jó mutatósak, turista is van elég, de azért a tömeg túlnyomó része kínai. A vásárt hamar megkötöttem, nem tudom, hogy a legjobb vásár volt-e, de legalább túl vagyunk rajta.
Aztán elindultam a busz megálló fele, de nem értem addig, mert az eső zuhogni kezdett. Gondoltam nem baj, leülök egy adag friss gyümölcsöt enni, s várok míg az eső eláll. Le is ültem az egyik kínai fogadóban, éppen az út mellé a ponyva alatt. A gazda oda is jött hogy ott esik az eső, de mondtam hogy minden rendben, mert éppen akkor még nem esett. Végül is neki volt igaza, mert egy jó fél órán belül úgy zuhogott az eső hogy távoznom kellett a helyről. Persze akkorra az összes jó hely már foglalt volt, így hát jótálltam vagy két órán át, mert addig tartott az eső. Unalmamban igyekeztem egy-egy taxit leinteni, de persze vagy foglaltak voltak, vagy nem volt szükségük pénzre. Egy adott pillanatban úgy zuhogott az eső, hogy a bátrabb fajta bokán felöli vízben kelt át az utcán, mondván hogy úgyis csak víz és nem is hideg. Én bírtam egy ideig, de aztán, jó két óra után kezdtem megelégelni a dolgokat, és nekivágtam az útnak. Persze mondanom sem kell, hogy az esernyő a szállodában pihent, s mire átértem az úton az ingem bőrig ázott.

November 15.

Na végre a gyárban befejeztük az technológia módosítást, úgy néz ki, hogy végül jobban sikerült mint kezdetben gondoltam. Itt az ideje csomagolni, és irány Texas. Semmi porcikám nem várja a hosszú, 24 órai repülést. Szép volt és úgy hasznos mint kellemes ez a hat hét, de azért már vágyom haza. Vajon mikor fogom visszalátni Singaporet?
Fodor Lajos