A "fapados" 25eFt + illeték Malév akciót kihasználva
egy gyors döntés eredményeképpen egy kedves és hozzám hasonlóan
vállalkozó szellemű ismerősömmel november 11. este 11-kor elindultunk
Damaszkuszba.
A repülőgépen pár fiatal magyar turistán kívül szinte kizárólag
csak szír családok utaztak. A terrorista merényletekkel foglalkozó
állandó riogatásoktól átitatott aggyal elég sokkoló élmény volt
a felszállás előtti/közbeni szír útitársaink által hangosan
kántálva előadott közös könyörgő ima. Elég sokat repültem már,
de ilyet még sose hallottam repülőgépen - igaz sose repültem
még iszlám országba. A stewardessek hiábavaló küszködését kivéve
- sajnos senki nem akadt aki arabusul is tudott volna közöttük,
így elég nagy volt a felfordulás - nem történt említésre méltó
dolog az úton. A hajnal első sugarainál megpillantottuk Damaszkusz
fényeit a gépből, ami igazán impresszív volt.
1.Nap
Leszállás és belépési nyilatkozat kitöltése után a határőrök
nagyon határozott, de udvarias tudakozódása után végre szír
földre léphettünk. Hajnali fél négy volt, és egy üres reptéri
váróban találtuk magunkat, ami valahogy a hajdani Ferihegy 1
terminálra emlékeztetett kívülről és belülről egyaránt. Meglehetősen
eseménytelen, mondhatni dögunalmas várakozás után 9:30-kor tudtunk
feljutni egy kairói járatra, ami tett egy kis kitérőt Aleppo
felé, na persze nem a mi kedvünkért. A jegyvétel és a becsekkolás
könnyen ment, de csak miután a gépindulás előtt 1 órával alapos
motozás után végre beengedtek a jegyárusító és check-in területre
ahol mindezt megtehettük. Legnagyobb megdöbbenésünkre a gépre
való felszállás előtt elvették az útleveleinket (a táskazsebben
feledett szépemlékű konyhakésemmel együtt). Annak ellenére,
hogy első és egyetlen fogadalmam az út előtt az volt, hogy az
útlevelet soha ki nem adom a kezeim közül, most egyszerűen elvették
tőlem, és a többi begyűjtött útlevéllel együtt elvonultak. Utóbb
egy rokonszenves orosz meg egy bejruti utastársunktól megtudtuk,
a tiszt urak precízen elmagyarázták nekünk, - ékes arab nyelven
-, hogy ezeket késestől Aleppoban a leszállás után visszakapjuk,
ezzel biztosítván, hogy nem repülünk tovább a géppel Egyiptomba.
És így is történt, legalábbis az útlevelek tekintetében, mert
a késemet nem láttam viszont azóta sem.
Az aleppoi reptér egy pici, álmos, stílusában a damaszkuszira
hasonlító épület (nálunk csak szocreálnak becéznék), most szinte
teljesen üres volt. Az épület elé sétálva csak két-három unottan
várakozó taxist találtunk, az egyikük hosszas alkudozás után,
mint utólag kiderült szír viszonyok között elég borsos áron
(300 szír font ami kb. 1200Ft), elvitt bennünket az útikönyvből
(Lonely Planet) jó előre kinézett szállodához. Ez egy 5 emeletes
régebbi épület volt egy bazársor melletti kis utcácskában. A
400 font egy kétágyas szobáért nem nevezhető sok pénznek, de
a szolgáltatás ezt is csak nagy jóindulattal érte meg. A szoba
pici volt és meglehetősen koszos, de a recepciós-tulaj udvarias.
Félig rágott csirkeszárny az egyetlen - sikátorra néző - ablakban,
salétromtól virágzó vakolat a falakon, és egy falhoz rögzített
paraván mögött elhelyezett csöpögő WC tartály, ami az első használat
után végleg beragadt és folyamatosan folyt. A hosszú utat és
a kezdeti kelet-sokkot (zaj, szmog, tömeg) jó kis házi tsipuroval
(eredeti görög szerzemény) lefertőtlenítettük, így egy gyors
és frissítő alvás után kb. fél kettő körül nekivágtunk a város
felfedezésének.
Amint az ember úrrá lesz a kezdeti megdöbbenésen, van ebben
a keleti nyüzsgésben valami magával ragadó. A sok kendőbe, csadorba
burkolózott nő, és a fekete szövet nadrág, zakó és fehér ing
"népviseletes" férfi között voltak persze rosszabbul
öltözött munkások és gyerekek is, de általánosságban elmondható,
hogy a szírek adnak magukra és az öltözetükre. Rövid pislantás
a közeli mecsetbe, és a híres bazárba, de aztán úgy döntünk,
hogy először inkább a város közepén álló impressziv citadellát
látogatjuk meg. Jó döntés volt. Ez a hatalmas építmény a város
közepén magaslik mély várárokkal körülvéve. Körülötte körben
boltok és vendéglők váltják egymást. A bejutás hatalmas bástyákon
keresztül meredek lépcsőkön és kapukon át a déli oldalról történik.
Bent múzeumokat és ásatási területeket nézegethet a látogató,
bár ránk a legnagyobb benyomást kétségtelenül a magas falakról
a városra való kilátás tette. A jellegzetes arab városkép a
barna, rossz állapotú emeletes kőházak tengeréből és minaretek
karcsú tornyainak sokaságából áll. Ilyen környezetben remekül
mutattak az általában élénk sárga színben pompázó taxik, melyek
többségében Amerikából behozott hatvanas évek-beli limuzinok,
meglehetősen kétes műszaki állapotban. Azért érdemes bejárni
a múzeumokat is, mert sok érdekes dolgot tudhatunk meg a város
és az ország meglehetősen mozgalmas történelméből - főleg ha
valaki megérti az arab feliratokat is. A belépő egyébként kb.
3OO szír font, de ha fel tudunk mutatni nemzetközi diákigazolványt
általában ennek csak maximum 1O százalékát, vagy ennél is kevesebbet
kérnek el.
A várost ily módon a magasból felderítve, ideje volt nekilátni
a részletek felkutatásának, így elindultunk a bazár felé,
ami egyébként csak pár perc járásra van a citadellától. Minden
forrással egyetemben én is csak megerősíteni tudom, hogy a bazár
látogatást nem szabad kihagyni - még akkor sem, ha történetesen
az ember semmit nem akar vásárolni, és amúgy irtózik a vásárlásra
kitalált helyek minden változatától. Az arab bazár ugyanis valami
teljesen más mint amit mi Európában piacként vagy akár KGST
piacként ismerünk. Érdemes legalább egy félórát-órát eltölteni
sétálgatva a szőnyegek, ékszerek, ruhaneműk és egyéb vásárlásra
csábító árúk között, garantált, hogy megtapasztalhatjuk az arabok
hihetetlen kereskedelmi érzékét és nekünk szokatlan, de nagyon
hatékony eladási technikáját. Először becsábítanak a boltjukba
csak úgy "nézelődni" majd barátságosan és rettentő
ügyesen felderítik, ki az a rokon, ismerős, barátnő vagy feleség
akinek ajándékot kell venned. Mindezt kellemes társalgás, sőt
akár teázgatás közben. Alkudozni persze kötelező - viszont vásárolni
nem.
A bazár túlsó végén végre rátaláltunk az élelmiszer árusokra,
ahol elképesztő mennyiségű nyers hús, hal, zöldség és gyümölcs
'illatozott' a földön, vagy jobb esetben a pultokról kampókon
lógva mindenféle hűtést nélkülözve. Hát igen, a higiénia nem
erős oldaluk... Miután a mi mércénk szerint élelmiszert árusító
"bolt"-nak minősíthető helyet nem igazán találtunk,
- kenyeret vagy péksüteményt meg egyáltalán nem - úgy döntöttünk,
hogy egyelőre feléljük az otthoni szendvics készletet és a helyi
élelmiszerekkel csak az akklimatizáció után próbálkozunk. Rövid
pihenő, evés és persze ivás után újra nekivágtunk a városnak,
és most az éjszakai fények között fedeztük fel a buszállomásokat
és környéküket. Érdekes módon a közlekedési rendőrök jelzéseivel
és sípolásával most, a csúcsforgalom elmúltával sem törődtek
sokkal többet, bár a többsávos utakon való átkelés életveszélyes
akadályfutásból egyszerű kalandjátékká szelídült.
Hogy jobban belerázódjunk a helyi valóságba bementünk egy nagyon
nyugatias kinézetű 'shopping mall'-szerű épületbe, ahol a villamossági
cikkektől a ruhaneműkig minden kapható volt. Gazdagodtunk is
egy pár nadrággal, pulóverrel, inggel, amiket igen jutányos
áron tudtunk megkaparintani. Ezután kissé messzebb megtaláltuk
a pullman buszállomást, és megkérdeztünk egy pár busztársaságot
a Hama-ba induló buszok áraival és menetrendjével kapcsolatban
és viszonylag gyorsan sikerült is kiválasztani egy olyan céget,
ahol nem akartak átverni az árakkal.
(Érdemes megjegyezni, hogy a szír tömegközlekedés három pilléren
nyugszik: pullman, minibusz és mikrobusz. Ezen típusok megállói/pályaudvarai
általában nem egymás mellett vannak. Értelemszerűen hosszabb,
több száz km-es utakra célszerű a pullman (távolsági busz),
közelebbi (50-60km) célpontokhoz a mikrobusz, és a kettő átfedése
a minibusznak hívott nálunk mostanában nem igazán látható közepes
méretű (kb. mint a régi rövid Ikaruszok) busz. Árak tekintetében
a mikrobusz persze verhetetlen, és jön hozzá pluszban az igazi
helyi emberekkel való elvegyülés lehetősége, ami bőven kompenzálja
a kényelmi szempontokat.)
Este aztán rövid WC szerelés (a folyamatos csöpögés kissé idegesítővé
vált) és gyomorfertőtlenítés (jó kis hazai pálinka) után bogár-
és pókbiztosan hálózsákba burkolózva adtuk át magunkat végre
a jól megérdemelt pihenésnek.
2. nap
A reggeli Unicumos, tsipouros ébresztő és a készülődés simán
ment, egész addig amíg el nem akartuk hagyni szálláshelyünket,
ami annyira a szívünkhöz nőtt... Álomszuszék recepciósunknak
- akit eddig is többnyire csak szundikálni láttunk- egyszerűen
nyoma veszett. Hiába a hangos szólongatás, meg az emeletek bejárása,
az egész épületben senkit nem találtunk. Elhatároztuk, hogy
otthagyjuk neki a szállás díját a recepciós asztalon egy kis
búcsúlevél kíséretében, és így is tettünk, majd nagy lendülettel
elindultunk a kijárat felé, hiszen közeledett a busz indulási
ideje, és az állomástól még egy kb. 2O perces séta választott
el bennünket. Egészen a bezárt külső ajtóig eljutottunk. Ezek
egyszerűen itt hagytak minket, és ránk zárták az ajtót?!? Mit
tehettünk volna, újra kezdtük a kiabálást és az ajtónyitogatást,
most már módszeresebben és be kell vallanom kissé indulatosabban.
De ennek legalább meg lett az eredménye, és egy második emeleti
szobában sikerült rátalálni a még mindig horkoló recepciósra,
aki kissé nyűgösen, de azért kiengedett minket, közben folyton
hitetlenkedve, hogy miért kelnek fel emberek jószántukból ilyen
korán (8 óra), és mindezt főleg a szent Ramadan időszaka alatt.
Az út rendben ment Hamaig. A busz európai minőségű légkondicionált
Pullman volt. Még édességgel is megkínált a steward (kalauz).
Kissé elcsodálkoztunk az utakat szegélyező szemét és műanyag
hulladék sáv méretén és folytonosságán, de aztán az úttól távolabb
tekintve meg kellett állapítanunk, hogy kedvenc útikönyvünknek
biztosan igaza van, és szír barátaink valóban fekete nylon zacskókat
termesztenek a szántóföldjeiken - hiszen saját szemünkkel láthatjuk
az ablakból a jelenséget. Az autópálya egyébként szintén élményt
jelentett, hiszen több szakaszon csak egy egyszerű beton placcot
láttunk kb. 30 m szélesen, de mindenféle sáv felfestés vagy
a haladási irányok fizikai - sőt optikai - elválasztása nélkül.
Ennek egyébként láthatóan nagy hasznát vették például a mikrobuszok,
hiszen a pályán szép lapos ívben - útjukat lerövidítendő - átvágva
így gond nélkül felvehettek utasokat a szemközti oldalról is,
mellesleg hatalmas rémületet keltve így a tapasztalatlan nyugati
turistákban, akik még a "szemből jövő" hatalmas pullman
biztos magasságában is halálközeli élményeket szerezhettek.
Hama első látásra ugyan olyan nyüzsgő arab város
mint Aleppo. A busz legnagyobb szerencsénkre két sarokkal a
kihagyhatatlan Hotel Cairo után állt meg, ahol 400 fontért egy
európai minőségű tiszta hotel szobához jutottunk, légkondicionálóval
és fürdőszobával! Az útikönyvek és a turisták egybehangzó véleménye
szerint ez az egyik legjobb hotel egész Szíriában. Ezt mi csak
megerősíteni tudjuk. Gyors fertőtlenítés után nekiláttunk a
város felderítésének. Hama a vízimalmok városa, és nem messze
a hoteltől találhatunk is ezekből egy párat, de mi egyelőre
a piac és a boltok felé vettük az irányt. Széles, forgalmas
utak, a járdán és az árkádokban kereskedők bolti portékái és
a földre kipakolt árúik állták utunkat. Nem volt nehéz beszerezni
az ebédnek valót, bár kenyeret itt sem találtunk. Vettünk viszont
elképesztően finom, szirupos pisztáciás sütit egy nagyon szimpatikus
boltostól. A séta során látottakon felbuzdulva a helyi portékák
elfogyasztása előtt és után is egy jóízűt fertőtlenítettem,
majd a biztonság kedvéért még egyszer megismételtem a műveletet,
és aztán azt hiszem még egyszer. Gyomrom imigyen triplán bebiztosítva,
kissé szédelegve indultunk délutáni célpontunk, Musyaf felé.
Sajnos most valamiért nem ment a tájékozódás (...), hiába forgattam
a belváros térképét jobbra-ballra, nem találtuk a minibusz állomást.
Tapasztalt utazó lévén habozás nélkül megállítottam az első
szembe jövő diákot, az útikönyvet lobogtatva csak annyit kérdeztem
jobbra vagy balra? Hosszas tűnődés után egy tétova ballra választ
kaptunk, bár a könyvben lévő utcatérkép láthatóan nem sokat
segített. Tapasztalt vén róka vagyok, úgyhogy gondoltam megkérdezem
én ezt még valakitől, biztos ami biztos. Határozott "jobbra"
volt a válasz. Aha! Elindultunk ismét jobbra (bár arra már egyszer
próbáltuk) de nem találtuk. Vissza újra az elágazóhoz, a további
szembejövő fiatalok kikérdezése halovány 3:2 arányban jobbra
választ eredményezett, és mi ezen a ponton feladtuk. Azért egy
hasznos dolgot megtanultunk, Szíriában láthatóan nem ismerik
a térképet, nem tudják, hogyan kell olvasni, mit jelentenek
a kis vonalacskák meg négyzetecskék rajta, úgyhogy a következőkben
szigorúan a verbális magyarázatokra szorítkoztunk.
Miután kialudtuk magunkat és - most már óvatosan- lefertőtlenítettük
az uzsonnát, újra nyakunkba kaptuk a várost.
Rövid délutáni sétánk alatt felfedeztük a környéket minden kis
boltjával és árusával egyetemben, nagyszerű édességeket vettünk
(mert ebben tényleg nagyon jók), de kenyeret persze itt sem
találtunk. Hama egy kifejezetten kellemes város, legalábbis
szír viszonyokhoz mérten, vannak benne parkok, egy kis folyócska
és körülötte a régi időkből megmaradt és a kb. húsz évvel ezelőtti
lázadást követő megtorló pusztítást is szerencsésen túlélő óváros,
oldalában a hatalmas vízimalom-kerekekkel (Noria), melyeket
(vízbőségesebb időkben?) nyekeregve forgat a folyó sodra. (Az
említett felkelésről szinte semmit nem sikerült megtudni, egyszerűen
agyonhallgatják a dolgot a helyiek - valószínűleg a jelenlegi
politikai rendszernek ebben komoly szerepe van.) Sajnos szemét
itt is sok van, de azért nem annyira rossz a helyzet mint Aleppoban.
Az óváros ódon utcácskáit járva, egészen különleges hangulatba
kerülhet az utazó, hiszen a kis sikátorokban alig járnak emberek,
és ha néha megjelenik egy nő csadorban, az csak erősíti a középkori
benyomást. Na ebből az elmélyült kószálásból zökkentett ki minket
egy négyfős turista társaság, akik ugyan nem hangoskodtak, de
mégis megzavarták középkori áhítatunk. Mit keres itt négy magyar???
Természetesen ugyan azzal a géppel jöttek és majd mennek is
haza mint mi, bár valahogy egyikünk sem emlékezett a másikra
a reptérről. Miután ők a konkurens hotelben szálltak meg a Cairo
közvetlen szomszédságában, megbeszéltük, hogy este összejövünk.
Aztán kissé kizökkenve folytattuk a sétánk. Természetesen itt
is van egy citadella, de ennek már csak romjai látszanak helyenként,
és így inkább csak egy egyszerű, de azért jóval a város szintje
fölé magasodó domb, amiről remekül be lehet látni az egész várost.
Dicséretes, hogy a domb tetejére egy szabadidő parkot építettek,
ahol kifejezetten kellemes sétákat lehet tenni. Az egésznek
olyan "békebeli" hangulata van, és ezen az sem ront
sokat, hogy a magasból még nyilvánvalóbb, hogy a város már-már
zavaróan sok pontján fellelhető Bashar Al Asad elnök (Nagy Testvér)
arcmása. Megjegyzendő, hogy szinte a citadella tövében találtunk
egy kis boltocskát, ahol szinte minden fajta alkoholos italhoz
hozzá lehet jutni, ráadásul európai szemmel meglepően olcsón.
Visszafelé még megnéztünk két gyönyörű mecsetet, ahová habozásunkat
látva többen is hangosan beinvitáltak. Az egyiknek különösen
szép mélykék csempékkel és félholddal díszített tornya volt,
amit jó sokáig csodálgattunk, aztán engedve a kedves szónak
sikerült belülről is végigjárni az udvart, sőt magában a templom
részben is körülnézhettünk. A muszlim emberek eddig nagyon kedvesek
voltak velünk, és jó volt azt is tudni, hogy itt gyakorlatilag
nem létezik köztörvényes bűnözés, tehát turistaként is teljes
biztonságban mászkálhatunk még a sikátorokban is.
Rövid pihenő után átballagtunk a szomszédba, ahol látványosan
próbáltak jobb szolgáltatást nyújtani mint a híres Cairóban,
és valljuk be ez többnyire sikerült is nekik.
A konkurens szálló kellemes teázós vendéglátása és a túra ajánlatainak
végighallgatása után felfokozott hangulatban vágtunk neki újdonsült
magyar ismerőseinkkel a folyóparti girbe-gurba utcácskáknak,
és miután megnéztünk egy hagyományos arab fürdőt, ahol a tulaj
idegenvezetett és elmagyarázta a tisztálkodás bonyolult lépéseit
- 100 fontot kért a használatért, de valahogy senkinek nem volt
kedve a masszázs részhez, így elegánsan távoztunk -, találtunk
is egy szimpatikus vendéglőt, kívül és belül színvonalas, keleties
mintákkal dísztárgyakkal és képekkel díszítve. Az ételek kiválasztása
korlátozott arab nyelvtudásunk miatt némi nehézséget okozott,
de ezt pincérünk ügyesen saját hasznára fordította. Ha megkérdeztük
valamelyik névről, hogy az mit jelent, ő rögtön hozzá is adta
a nevezett ételt a rendelésünkhöz. Pluszban ajánlott is hozzá
Ramadan időszakban fogyasztandó specialitásokat is (amik később
sajnos majdnem ehetetlennek bizonyultak). Nem győztük enni és
válogatni a sok kihozott salátát, kusz-kuszt meg egyéb ételcsodákat,
és a végén már kénytelenek voltunk visszafordítani az újabb
ételeket, mondván, hogy azon kívül, hogy nem rendeltünk ilyet,
már esélyünk sincs, hogy legalább megkóstoljuk ezeket, hiszen
annyi kaja volt már az asztalon. Az ízekben viszont csalódnom
kellett. A görög konyhán edzett érzékeim nem tudták elkápráztatni
a viszonylag gyenge, mondhatnám egysíkú fűszerezéssel. A számlán
meg sem lepődtünk, legfeljebb azon, hogy asztaltársaink határozott
fellépése, majd a pincér félrevonulása, duzzogása és elmélyült
számolgatása után kb. 15 perc után 40 százalékkal mérséklődött
a végösszeg. Hát így megy ez a világon mindenhol? Persze jelentős
különbség például a magyar viszonyokhoz képest, hogy a reklamáció
esetén itt még elnézést is kérnek, és pironkodva hozzák a most
már kb. helyes összegről szóló számlát. A kellemes vacsora és
esti séta után tényleg jól esett az esti feles. A szobánk otthonos
hangulatában kis olvasgatás és TV nézés (merthogy TV is volt,
a sok arab mellett francia hírcsatornával is) után könnyen álomba
merültünk.
3. nap
Reggel a megbeszélt időpontban (7:15!) találkoztunk a hotel
előtti utcában a buszállomás előtt. Sajnos minden előzetes információnak
és még az állomásvezető folyamatos biztatásának dacára sem jött
a beígért busz amivel elindulhattunk volna Al Bara felé. Hát
igen, ez nem Németország. Na de, hogy még az állomás vezető
se tudja, hogy jön-e aznap busz erre vagy sem??? Vagy más célja
volt a hitegetéssel? Újdonsült barátaink, hihetetlen bátorságról
téve tanúbizonyságot, a várakozás közben megkóstoltak egy nyilvánvalóan
tejjel készített édességet. Állítólag nagyon finom volt, de
azért utána ők is fertőtlenítettek egy jóízűt.
Miután megtudtuk, hogy a minibusz állomásról sem számíthatunk
semmi jóra, fél kilenc tájban a közeli mikrobusz megállóhoz
gyalogoltunk, ahol viszont ránk mosolygott a szerencse egy vadiúj
csillogó fekete Toyota mikrobusz képében, ahova a már benn ülő
3 utas mellé hatan (plusz 4 hátizsák és kézicsomag, hiszen útitársaink
tovább utaznak majd Aleppo felé) bezsúfolódva rögtön el is indulhattunk.
A szokásos 'eseménytelen' autópálya és egy, még szír sztenderdek
szerint is meredek keresztbefordulás után fellélegezve, de fülrepesztő
kamion dudaszótól kísérve (majdnem keresztül hajtott rajtunk
egy 25 tonnás...) berobogtunk Al Bara-ba. Rövid egyezkedés
után az eddigi szokásos 50 fontos tarifát kiegészítettük még
tízzel és már útban is voltunk Serjilla felé. Már az útról láthatók
elhagyott épületek és romos kőházak, aztán a négy kilométeres
behajtóra ráfordulva hamarosan feltűnnek Serjilla
elképesztő romjai. Itt 600 évvel ezelőtt egy akkor hatalmasnak
számító város állt, amit aztán hirtelen eleddig megmagyarázatlan
indokból egyik napról a másikra elhagytak lakói. Az épületek
hatalmas kőkockákból, kőtéglákból állnak, boltívek nincsenek,
helyettük hatalmas áthidaló kőgerendákat használtak az akkori
építész mesterek. Láthatjuk a templom, a központi tér, a taverna
és egyes nagyobb lakóházak maradványait. A legtöbbjük kettő
vagy akár három-négy emeletes és megdöbbentően épen maradt,
éppen csak a fa elemek (pl. létrák, felsőbb szintek padlói,
tető, stb.) tűntek el a kőfalak közül. A romok között sétálva
páratlan érzésben van részünk, szinte várjuk mikor bukkan fel
valamelyik őslakos kis agyagkannában vizet cipelve a közeli
kútból. Pár óra gyorsan elszaladt, és azalatt alig láttunk embert
rajtunk kívül, kivéve egy minden bizonnyal a környéken élő kb.
8 éves kislányt, akivel aztán - meglepően jó angoltudása okán
- kellemes csevejbe elegyedtünk. A belépő egyébként 10 fontnyi
összeg volt diák igazolvánnyal, anélkül már jóval borsosabb.
Miután erre nincs tömegközlekedés, egy helyi autós (talán a
jegyszedő, vagy a kislány apukája?) jóindulatából az első négy
kilométert a platón tettük meg, és integethettünk a szemben
megjelenő turista busz japán turistáinak. Mi még a romok között
időztünk, mikor útitársaink leszervezték a fuvart és kiáltozva
hívtak bennünket a platóról. A jóember nem elég, hogy ingyen
elfuvarozott bennünket, még várt is ránk vagy 10 percet, mire
kijutottunk a romok közül.
(Érdekes, hogy a helyiek közül bárkit leinthetsz az úton, és
nagy eséllyel meg is áll neked, de a turistabuszok még akkor
sem visznek el, ha nyilvánvalóan szorult helyzetben vagy, és
akár fizetni is hajlandó lennél a fuvarért.)
Az elágazótól aztán sajnos nekünk a másik irányba kellett mennünk,
így onnan gyalog folytattuk az utat hátizsákostól. A nap tűzött
ugyan, de szerencsére nem nagyon lehetett több 25-30 foknál.
Közelről elhaladtunk egy pár elhagyott házacska maradványai
mellett, és amikor már tényleg kezdtünk elkeseredni (hiszen
az út szinte teljesen kihalt volt, és nekünk legalább 15km-t
kellett megtennünk a következő faluig), végre felvett minket
egy pick up és egyenesen Al Bara főteréig el is vitt.
Itt jött aztán a meglepetés. Először, mert épp vége volt egy
misének és a helyiek tucatjával özönlöttek ki a mecsetből, hogy
aztán rögtön hangosan kiabálva körbefogjanak minket (vajon miről
szólhatott a prédikáció?), másodszor pedig, mert "jótevőnk"
egyszerre csak benyújtotta a számlát, és 150 fontot kért fejenként
a stoppért. Ez mindkettő elég szokatlan jelenség volt, és az
út során először és szerencsére utoljára kicsit meg is ijedtünk.
De a határozottság itt is segített, a lökdösődő és kiabáló kamaszokat
félretolva otthagytuk a tömeget, összedobtuk a becsületesnek
gondolt fejenkénti 25 fontot és végül sofőrünk is belátta, hogy
többre tőlünk nem számíthat. Kisebb gyalogtúra volt lemasírozni
a faluvégi buszmegállóba, ahonnan elváltak útjaink, és míg a
többiek Aleppo felé indultak, mi ketten pullmannal visszautaztunk
Hamaba.
A visszaút meglehetősen gyors volt, és még alig múlt három mire
a gyors bevásárlás után - újabb négy pisztáciás szirupos csoda,
a boltos megismert minket és olyan büszke volt, hogy majd kibujt
bőréből, amiért megint visszatértünk a boltjába, úgyhogy a segédfiúcskával
be is csomagoltatta a sütiket (barna zsírpapír, vastag szőrös
spárga és nejlonzacskó, de én a szándékot díjaztam!) a hotelben
megettük az ebédet. Úgy határoztunk, hogy újra megpróbálunk
Musyaf-ba eljutni. Kifejezetten mértékletes fertőtlenítés után
legnagyobb meglepetésünkre ma elsőre megtaláltuk a minibusz
megállót, ahol csak hangosan ismételgetni kellett a Musyaf szót
és felszállni a buszocskára amire mutogattak, majd 15 perc múlva
már úton voltunk nyugatra a hegyek lába felé.
Musyafban van egy gyönyörű vár, amit a bérgyilkosok
várának ("Hashashins" => az angol assassin
szó innen ered) neveznek. A város a tengerpartot végigkísérő
hegyek (Jebel Ansaryya)nyugati lábainál fekszik, és a keresztesek
építették a keresztes hadjáratok korában (1100-as évek). A minibuszról
a városka szélén leszállva ez jó fél órás gyalogtúrát jelent,
ami több mint érdekes, hiszen keresztül vezet az egész falun,
és jól láthatóak a kulturális (és vagyoni) különbségek a feltehetően
keresztény, illetve a muszlim részek között. Több kisgyerekkel
is "elbeszélgettünk", sőt egy kislány azt is megengedte,
hogy lefényképezzem a házuk előtt. Ez lett a kirándulás legjobb
képe. A vár nyitva tartását lekéstük, így sajnos csak kívülről
tudtuk körbe járni, bár onnan is elég impresszív volt.
A visszaúton a városon kívül, a vár alatt lévő sziklákon keresztül
mászva mentünk, innen hihetetlen jó kilátás nyílik az egész
várra, fényképészeknek nagy hiba lenne ezt kihagyni. Éppen elcsíptük
az utolsó buszocskát visszafelé, ahol az útitársainkkal is sikerült
elbeszélgetnünk. Kevéssel alkony után már a kihalt városon keresztül
baktattunk hazafelé. Ma a muzulmánokkal együtt ünnepeltük, amikor
a sötétedés után az imák befejezésekor eldördültek a szokásos
napi tűzijáték első petárdái. Ez ugyanis azt jelentette, hogy
pillanatokon belül megnyílnak a boltok és az egyéb élelmet árusító
helyek, ily módon biztosítva, hogy reggelig már ne halljunk
éhen.
Már alig vártam, hogy desszertként betakarhassam végre az ebédnél
hatalmas önuralommal félretett két maradék süticskét. Ahogy
végre kivettem a sziruppal áztatott papírból az elsőt és jóízűen
beleharaptam, feltűnt, hogy mintha valami nem egészen odaillő
is lett volna a zacskóban a süti alatt. Talán nem olyan nehéz
elmagyarázni mit éreztem, amikor megpillantottam a kb. 2cm-es
csótányt ami láthatóan a süteményekből kifolyó szirupban lelte
halálát... Lehet, hogy ezt egy extra ajándéknak szánták? Természetesen
három napra elegendő fertőtlenítőszer fogyott akkor este...
Ezzel együtt egy igazán sikeres és élvezetes nap volt a mai!
Egy kicsit féltem tőle először, de a Ramadán időszaka nem is
olyan rossz a kirándulásokhoz. Igaz, hogy ilyenkor sokkal kevesebb
a buszjárat és a vendéglők zöme napközben zárva van, de ez nem
jelent megoldhatatlan problémát, és kompenzációként délután
kb. 4-tól kb. nyolcig egyszerűen egyik pillanatról a másikra
kihalnak a városok, és a máskor áthatolhatatlan tömeg helyett
üres utcákon gyorsan haladva lehet megnézni a nevezetességeket.
Aztán persze a tűzijáték után ugyan ilyen gyorsan megjelenik
az éhes tömeg és kezdődik a vigadalom.
4. nap
Ma reggel korán keltünk, mert hosszú út állt előttünk Crac
des Schevalier (arabul Qal'at Al-Hosn) váráig. Az út a szokásos
mikrobusz állomástól indult, hiszen ez a legolcsóbb, és valószínűleg
az egyik leggyorsabb módja annak, hogy a Homs-i
mikrobusz "főpályaudvarra" jussunk Hamaból. Homs-ig
az út gyors és eseménytelen - hiszen hozzászoktunk már a szír
autópályákhoz, és ezen a szakaszon ráadásul néhol még elválasztó
sávot is építettek a két szembe vezető pálya közé-, maga a város
viszont vitathatatlanul a legcsúnyábbak egyike amit életem során
alkalmam volt látni. Lepukkant, szürke épületek, elképesztő
szemét és tömeg a járdákon, és még az útikönyvek szerint sincs
semmi igazán különleges látnivaló a városban annak ellenére,
hogy ez Szíria harmadik legnagyobb települése. A minibusz állomás
viszont döbbenetesen nagy, engem egy kicsit a régi szép(?) idők
KGST piacaira emlékeztetett a téglakerítésén kívülről. Természetesen
az egész egy nagy, többnyire betonos placc, csordultig tele
kisebb-nagyobb buszokkal és batyuikat cipelő emberekkel. Nincsenek
kijelölt helyek, vagy táblák, hogy melyik járatot merre keresse
az utazó, de természetesen remekül elirányít bárki, csak érdemes
50 méterenként megerősítést kérni, hogy még mindig a jó irányba
haladsz-e.
Elég sokan ajánlkoztak, hogy elvisznek minket a várba egyenesen,
ezeket természetesen gyorsan elhajtottuk. Sajnos, ahogy arra
a hotelban felkészítettek minket, a Crac (ez a szó jelenti
a citadellát ha jól tudom) nem a legnépszerűbb útirány, így
fel kell készülni hosszabb, akár 1 óráig tartó várakozásra is,
míg végre összejön egy kisbusznyi utas. Ez esetünkben kb. fél
órát jelentett. Addig viszont kénytelenek voltunk több csomag
rágót megvásárolni, miután azokat elképesztő találékonysággal
az ablakon át zúdította ránk egy helyi kisfiú. A zoknikat és
kendőket viszont már szabotáltuk. Crac felé szép, és egyre szebb
helyeken utaztunk át, mivel a vár a már említett hegylánc egyik
szélső tagján helyezkedik el. A főútról letérve egyértelműen
látszik, hogy keresztény területeken haladunk át, nem csak a
szőke gyerekekről, hanem a meglepően tiszta utcákról és jó állapotban
levő házakról is. Egy szerpentinen jutunk fel a hegytető alá,
ahonnan elképesztő kilátás nyílik a környező völgyekre és dombokra.
Maga a vár természetesen lélegzetelállítóan gyönyörű. Minden
bizonnyal annak is, aki amúgy nem bolondja a régi váraknak,
ez ugyanis tökéletesen megfelel az alapvető elvárásoknak ami
egy várral kapcsolatban bárkiben felmerülhet. Szinte megközelíthetetlenül
a hegy tetején ül, magas falak és sok kerek bástya rajzolja
ki gyermekkori álmaink lovagvárát. A Crac egyébként a világ
egyik leghíresebb középkori citadellája, amit szintén a keresztes
lovagok építettek az ezerszázas években egy már meglévő erőd
helyére, hogy az un Homs-i átjárót védjék, ami a mediterrán
régióval biztosította a kapcsolatot.
A busz szerencsére egészen a várig felvisz. Turistát magunkon
kívül alig láttunk, szinte kihalt volt az egész vár. Így aztán
meglehetősen nehéz volt szabadulni a 100 fontért idegenvezetni
akaró - angolul egyébként remekül beszélő - turistáknak álcázott
helyiektől. Miután az első három jelentkezőt udvariasan többször
elküldjük, az istálló termeiben hozzánk csapódik egy európai
külsejű srác, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy rendkívül
felkészülten ecsetelgeti a hol-mit tartottak az istállóban és
mért volt ilyen alacsony típusú kérdéseket. Kb. tíz percbe telt
mire felfogta, hogy tőlünk most nem fog pénzt látni, és végre
hagyta, hogy szeretett könyvemből én idegenvezessem saját magunkat.
A vár egyébként belülről legalább annyira jó mint kintről. Kifejezetten
a védelemre tervezték, állítólag 30 méter széles külső falakkal
(bár ez számomra nem volt érzékelhető...), és annyi tárolóhellyel,
hogy 60 lovagot akár 5 éven keresztül el tudtak látni. Egy pár
órába beletelt mire akkurátusan végigballagtunk az összes folyósón,
termen és terecskén. Különösen emlékezetes a kápolna, a gótikus
udvar, az oszlop szoba vagy a folyosó a csatorna rendszerrel
rendelkező mellékhelyiségekkel (12 db szorosan egymás mellett
elhelyezett pottyantó minden elválasztó fal nélkül => akkoriban
jaj volt a szégyenlős lovagoknak), de érdekes a várárok is,
hiszen vízzel van tele, amit a tőlünk alig pár méterrel magasabb
hegytetőről egy viaduktszerű építményen juttattak be a várba.
Természetesen a kilátás sem elhanyagolható a tornyokból és teraszokról.
Miután végigjártunk minden külső és belső falat, egy kicsit
felmerészkedtünk a hegytetőre is (már a várfalakon kívül) de
néhány barátságtalan eb hamar visszafordított bennünket a betonútra.
Mindenképpen érdemes megtenni a kb. 10 perces utat és felgyalogolni
a gerincre, ahonnan kitűnő fotókat lehet készíteni a várról.
Szerettük volna megnézni még lentről is a várat, de egy buszocska
értünk jött, és szabályosan betuszkoltak minket, hogy vissza
vihessenek Homsba. Egy kicsit ugyan tiltakoztunk, hogy mi még
szeretnénk itt körbejárni egy - két dolgot, de ezzel csak azt
értük el, hogy engedtek az árból és 50 fontért megszámították
az utat. Egyébként figyelembe véve a turisták szinte teljes
hiányát, azt hiszem elég rosszul jártunk volna ha meg kell várnunk
míg megtelik a következő járat. Nagyon szimpatikus egyébként,
hogy az útiköltséget nem előre kérik. Beülsz a járműbe, megalkudsz
a sofőrrel a létszám függvényében, aztán valamikor később az
út során egyszerűen előre adod a pénzt az útitársak segítségével,
akik aztán szépen visszaadogatják a visszajárót is. Soha nem
volt vita, soha nem hiányzott egy cent sem a visszajáróból és
az egész valahogy olyan természetesen zajlott, ami nálunk egyszerűen
elképzelhetetlen lenne. A visszaút Hamaba simán ment. Este még
kipuhatoltuk, hogy mikor indul reggel busz Palmyrába, feltankoltunk
olívabogyóval meg sütikkel, aztán találtunk végre egy helyet,
ahol a girosz arab változatát is kipróbálhattuk. Hmm. Nem vagyok
egy mimóza lélek, de a higiénia ilyen fokú hiánya bevallom teljesen
elvette az étvágyam, és szerintem az ízek itt sem voltak megközelítőleg
sem olyan jók mint például a görög változatnál - bár ezen a
ponton én kissé elfogult vagyok. Ismét kénytelen voltam jó alaposan
fertőtleníteni... Rövid séta a bazárban, majd az út során az
egyetlen európai szemmel is abc-nek nevezhető bolt felfedezése
után fáradtan zuhantunk a Cairo hotel kényelmes ágyaiba.
5. nap
Reggel hétkor már a pullman buszon ültünk és Homs érintésével
Palmyra felé robogtunk. Jól esett egy ilyen hatalmas
járművön a biztonság érzetével utazni. A táj Homs után megváltozott
ahogy keletnek fordultunk, és lassan eltűntek a fák majd az
egyéb növények is a szemünk elől. Lapos, unalmas, köves sivatagon
zötyögtünk keresztül és bámultuk a feltűnően európai külsejű
hősnőért dúló küzdelmet a szír film-ipar egyik gyöngyszemében.
Elhaladtunk távolról egy elképesztően nagy cementgyár valamint
a láthatóan a munkások számára épített panel lakótelep színes
épületei mellett, de láttunk tevéket meg vándor arabokat is
az állataikkal, amint a puszta közepén legelte(tte)k. Hogy az
állatok mit ettek, azt nehéz volt a buszból azonosítani, de
jobban megnézve helyenként valóban látszottak gyér fűcsomók
a sárgás-barnás köves talajon. Egy idő után megjelentek a sziklás
hegyek is a láthatáron, aztán még egy gyönyörű oázist és pálmaligetet
is láthattunk az út mellett. Az út egy völgyet követve a sziklák
közé fordult és nem sokkal később már Palmyra
romjai mellett gurultunk a város felé. A pullman buszmegálló
természetesen a város romokkal ellentétes oldalán volt. Igaz
mi hibáztunk, mert leszállhattunk volna a minibusz állomáson
is, ami tényleg közel volt a romokhoz, de ki tudta ezt előre?
Az állomáson - kicsit talán túl gyorsan- megalkudtunk egy a
könyvünk szerint lecsúszott közép kategóriás szállodai szobára
400 fontért egy nepperrel, ami tulajdonképpen nem is volt olyan
rossz üzlet. Jól le is szúrták szerencsétlent, amikor előadta
a recepciósnak(?), hogy mi mennyit is fogunk fizetni. "Büntetésül"
minket is jól megvárakoztattak, és vagy fél órát csücsültünk
a hallban, mire előkerült a tulaj aki végül áldását adta a tarifára.
Persze a szép emlékekhez el kellett felejteni az első pillantást
a szobánkra, amikor kiderült, hogy elfelejtették kitakarítani
és hát az elődeink biztosan nem pedáns németek lehettek... Emlékezetes
viszont, hogy a városon keresztül egy "hagyományos"
szír motoros triciklin szállított minket a nepper, ami ugyan
nem volt kínai mintákkal pingálva (mint ahogy Hamaban megszoktuk),
de így is egy merő élvezet volt a dobozkájában kucorogni hármasban
a sofőrrel, és azt lesni melyikünk hátizsákja hagyja el előbb
a hátsó platót útközben.
Rövid átöltözés és pakolgatás után gyorsan elindultunk, hogy
végre közelebbről is szemügyre vehessük a romokat. Szállásunk
szerencsére a központban volt, nem messze Zenóbia királynő harmadik
századi birodalmának fővárosától, illetve ami mindabból megmaradt.
Palmyra egy a valamikori selyem út mellett található oázisra
épült város. Eredetileg a karavánok adóztatásából virágzott
fel, Perzsia, az arab félsziget és India között egyensúlyozott
függetlenként, majd időszámításunk utáni első századtól római
befolyás alá került - a második századtól a Római Birodalom
kolóniája lett. Igazából a harmadik század közepe táján, a fia
helyett uralkodó Zenobia királynő irányítása alatt érte el virágkorát.
Hihetetlen, de Zenobia birodalma pár év alatt Antiokiától (mai
dél Törökország) Egyiptom teljes területéig terjedt, legalábbis
míg a rómaiak meg nem elégelték a dolgot, és 272 körül visszafoglalták
a területeiket és elfogták Zenobiát is. Kicsit később jöttek
az arabok, 'megerődítették' a Harangok Templomát és arab erődöt
(Fakhredin Al Maany néven) húztak fel a hegytetőre.
Délutáni sétánk során a város romjait tudtuk részlegesen bejárni.
Megdöbbentő, hogy a temérdek faragott oszlop és oszlopfő még
kidőlten is milyen épségben megmaradt. Az ember azt gondolná,
hogy ezerötszáz év alatt a sivatagi viharok pora lecsiszol minden
éles sarkot és eltűnteti az oszlopok díszes főinek mintáit,
sőt talán az oszlopot magát is. De hát errefelé minden bizonnyal
nincsenek ilyen viharok... Lenyűgöző érzés a "főutcán"
végig gyalogolva beleképzelni magad a korba, amikor ezek az
épületek, és oszlop csarnokok még álltak, és közöttük katonák
meg kereskedők sokasága rohant a dolga után. Katonát ma már
nem látni, kereskedőből azonban maradt még épp elég. Ismét tapasztaljuk,
hogy pang a turizmus, többször megállítanak, hogy vegyünk arab
kendőt, tevegeljünk vagy csak egyszerűen hagyjuk, hogy lefényképezzenek
bennünket a saját gépünkkel némi fizetségért. De az egész még
nem igazán zavaró. Egyedül a romok túloldalán, az apró oszlopok
között messziről kurjongatva ránk rontó, kutyákkal - pontosabban
kutyaugatással- kísért, hagyományos arab(?) népviseletbe öltözött
fekete képű - nyilvánvalóan gyengeelméjű - úriember tolakodó
rikongatása volt kellemetlen. Miután nem fényképezkedtünk vele,
és "csak úgy" sem adtunk neki baksist még tíz perc
kunyizás után sem, mérgesen kiabálva öklét rázta felénk, és
addig szórta ránk az átkokat míg el nem tűnt halló- és látótávolságból.
Biztosan ő is egy helyi nevezetesség, vagy talán éppen a hely
szelleme? A többi hasonló nevezetesség közül egyedül csak a
romok mellett táborozó nomád arabbal nem sikerült összefutnunk,
aki a pletykák szerint folyékonyan beszél franciául, angolul
és lehet, hogy még olaszul sőt talán japánul is. És mindezt
az erre járó turistáktól tanulta. Állítólag. Viszont láttuk
a sátrát és a tevéjét...
Még időben sőtétedés előtt, kisebb kalandtúrának is beillő egyórás
hegymászás után sikerült feljutnunk a citadellához, és tizenvalahány
fontért még belépőt is kaptunk. Ez volt az első arab vár életemben,
amit belülről is láttam, és azt kell mondjam hatalmas élmény
volt. Látszik, hogy a várépítés fortélyait a keresztény lovagoktól
lesték el. A kidolgozás viszont olyan arabosan elnagyolt lett,
nem törődtek az esztétikával, nem csináltak boltíveket, magas
termeket meg barokk udvart. Egyszerűen összedobálták a köveket,
kiásták a járatokat, ami kellett, minden csupa szöglet meg sarok,
nincs szinte egyetlen sima felület még a falakon belül sem,
meg sem próbálták eltűntetni a kövek egyenetlenségeit. Bennem
olyan benyomást keltett, mintha egy kisgyerek próbálta volna
megépíteni játékkockákból meg gyurmából a Crac des Schevaliert.
Mondanom sem kell, hogy a kilátás viszont elképesztően gyönyörű.
A várban eltöltött egy óra bőven elég volt, hogy megnézzünk
mindent, így záróra előtt öt perccel lefele vettük az irányt.
Korgó gyomorral indultunk neki Palmyra city-nek, hogy valami
Ramadan utáni harapnivalót keressünk. Helyette találkoztunk
régi magyar ismerőseinkkel! Nem is olyan nagy ország Szíria.
Az első meglepetés és örömkönnyek leküzdése után együtt tettünk
szert egy hatalmas szendvicsre (fejenként egyre), majd kisebb
séta és bőséges élménybeszámolók után felfedeztünk egy az arab
(és persze görög) területeken népszerű ennivalót, az olajos
szirupos fánkot - akárhogy is hívják ezt errefelé. Miután a
darab ez esetben nem bizonyult érthető mértékegységnek, fejenként
fél kilo szirupos gyönyörrel távoztunk a büszke sütödéstől.
A fő utca romokhoz közeli részén találtunk egy hangulatos éttermet
is, ahol most már rutinosabban rendelgettünk (főleg teát). Barátaink
hajszál híján kipróbálták a vízipipát is, de miután nem sikerült
100 font alá lenyomni az árakat, végül mégsem lett nyélbe ütve
az üzlet. Hasonló okokból zátonyra futott jól szervezett vendéglátóink
másik ajánlata is, hogy a csapat egyik hölgytagjának nemzetközi
diákigazolványt készíttessenek ott helyben. Pedig egy órán belül
ígérték a - garantáltan lebukás mentes - eredményt, és az ehhez
szükséges fényképet is segítettek volna beszerezni. Bevallom
azért nem bánkódtam, hogy most sem lett üzlet a dologból. Érdekes
volt viszont a már az utcán folytatott beszélgetés, melynek
során arab 'ismerősünk' hosszan, de azért kultúráltan kifejtette,
hogy miért is jobbak az európai nők az ágyban. Különösen a német
hölgyek tettek rá komoly benyomásokat e téren. Ma egyébként
nem volt szerencséje, mert nem sikerült kiterjesztenie nemzetközi
tapasztalatait Európa keleti vidékeire... Állítólag.
Az este többi részére már csak egy rövid séta maradt a néptelenedő
utcákon és a záró üzletek között, majd egy alkalmi gyümölcsvásárlás
a kiürülő piacon, aztán szirupos fánkjaink maradéka mellett
végre nyugovóra tértünk.
6. nap
Könyvünk ajánlását követve napkelte előtt pár perccel ébredtünk,
de szerencsére sikerült gyorsan túltenni magunkat az extrém-korai
ébredés okozta sokkon, hogy még a nap felbukkanása előtt kiérjünk
a terepre. Ha valaki a sivatagi éjszakák dermesztő hidegéről
olvas, feltétlenül higgyen el minden szót. Hiába vettem magamra
az összes pulóverem, a metsző hajnali szél alaposan megborzongtatta
a csontjaim. Még a fényképezőgép is kiesett a kezemből, ahogy
próbáltam beállítani egy automata exponálást. Ennek ellenére
csak azt tudom mondani, hogy a látvány megér minden szenvedést.
A felkelő nap gyönyörű arany színbe öltözteti a tájat, kiemel
minden követ és oszlopot, és a templom elől csodálatos látványt
nyújtanak a romok a citadellával a háttérben. Meglepve tapasztaltuk,
hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik vették a fáradságot,
hogy saját szemükkel lássák ezt a lenyűgöző látványt. A tucatnyi
kószáló turistán kívül természetesen megjelentek az árusok is.
Mai bevételükhöz egy piros-fehér kockás arab kendővel járultunk
hozzá. Nem, a tevegelős fényképet továbbra is szabotáltuk (szegény
teve, ebben a hajnali hidegben)! Miután a nap feljebb kúszott,
ballra, a romokon túl elszórtan épített temetkezési tornyok
(tomb) felé indultunk. Így szépen megnézegethettük mindazt a
városból, amit tegnap kihagytunk. Legjobban az apró kis aréna
maradványai tetszettek. A tombok egy picit messzebb voltak mint
gondoltuk, de legalább kimelegedtünk picit mire az elsőhöz odaértünk.
A bejárat le volt zárva. Aztán a következőnél is, de utána találtunk
többet, ahol szabadon bejuthattunk, csak ehhez általában fel
kellett másznunk egy emeletnyit a külső falon. Egészen kalandos
volt a dolog, ezek a tornyok olyan 8-10 méter magasak, több
emelettel. Az emeletek között általában nincsenek már meg a
lépcsősorok, így falról falra lépkedve tudják a bátrabb kalandorok
meghódítani az egyes szinteket. Kilátás csak a lőrés-szerű keskeny
nyílásokon van, de az nem is olyan rossz. Múmiát nem találtunk,
csakúgy mint egyéb érdekességet a tetemeknek/koporsóknak kialakított
helyeken meg az egész belső építményen kívül. Egy túrát azért
megér, és ráadásul innen egész más arcát mutatja a citadella
és a romok is. Innen sem tudtunk azonban megbizonyosodni, hogy
az előző nap észlelt a városon túli csillogó felület tényleg
egy tó-e, vagy csak egyszerűen délibáb.
A romokon újra átvágva gyorsan visszaértünk a városba, és most
már gyalogosan tettük meg az utat a pullman buszállomásig. Itt
előre kell megváltani a jegyeket, de mivel több busztársaság
is üzemeltet járatot, nem árt kipuhatolni melyik indul előbb.
Nekünk még fél órát sem kellett várni és már buszon ültünk Damaszkusz
felé. A busz most majdnem tele is volt. Amikor felszálltunk
nem is láttunk kettes helyet üresen, és már el is kezdtünk lepakolni
két egymástól nem túl távol lévő szabad helyre, amikor az egyik
mellől némi korholás meg egy tockos után szégyenkezve pattant
fel egy 15-16 éves fiú, hogy átadja helyét a megfáradt vándoroknak
(ezek voltunk mi). A mögötte ülő idősebb úr nevelte ilyetén
a szír ifjúságot az utazók és az idősebbek iránti tiszteletre.
Miután gondosan megköszöntük mindkettejük jóságát, csendben
konstatáltuk, hogy bizony nagyon sok dolgot tanulhatnánk mi
Európában ettől a néptől. Valahogy olyan jó érzés volt látni,
mennyire működik még az összefogás ebben a társadalomban, mekkora
hagyománya van a tiszteletnek, az egymás, és általában a rászorulók
megsegítésének. Kifejezett felüdülés volt a mai magyar törtető,
egymást eltipró (anti)kultúra után.
A több mint három órás út zömében eseménytelen volt, de teát
és bonbont azért kaptunk. Érdekes volt, ahogy a kősivatag lassan
füves pusztaságba váltott, egyre több lett a cserje és aztán
néha fa is, elhagytunk jó pár - zömében ipari - várost is. A
vége felé teljesen tele lett a busz, de álló utas nem volt.
Többen megszólítottak minket, és egy újság címlapját lobogtatva
nevetgélve kérdezgettek mit is szólunk mi 'nyugatiak' az iraki
harcokban előző nap lelőtt amerikai helikopter fényképéhez.
Egyértelmű volt, hogy ők kisebb győzelemként ünnepelték meg
a dolgot. És ezt az utóbbi napok történései óta én is sokkal
jobban megértettem.
Buszunk időben megérkezett Damaszkus Harasta állomásra.
Damaszkusz külső részei a várakozásainknak megfelelően elég
lehangolóak, és ebből a képből az állomás sem lóg ki túlzottan,
bár ilyet azért egy sor magyar városban is láthatunk. Terveink
szerint rögtön indulnánk tovább Dar'a felé, de ehhez valahogy
el kell jutnunk a Baramke pályaudvarra, ami viszont valahol
a város közepén, vagy inkább túloldalán fekszik. Gondoltuk,
hogy nem lesz nehéz taxit találni, de azért arra a rohamra nem
számítottunk ami a buszról való leszálláskor fogadott. Miután
egyedül mi voltunk láthatóan fizetőképes nyugati turisták, az
egész, jó részt üres pályaudvaron, a nyilvánvalóan jobb időkre
méretezett damaszkuszi taxis társadalom sáska hadként rohant
meg minket egy zsíros délutáni fuvar reményében. Az egészből
csak arra emlékszem, hogy vagy ötven (!) hangosan kiabáló és
alkudozó arab között kellett letornásznom magam a busz lépcsőjéről.
Elindultam volna a hátizsákomért, de egyszerűen képtelenség
volt áttörni a gyűrűjüket. Egymást túlordítva ajánlkoztak, hogy
majd ők elvisznek minket Baramkéra, de akár a holdra is, és
pillanatok alatt elszakítottak a társamtól, akit a maradék 25
ember győzködött pár méterrel arrább. Az ár egyébként 250 fontról
indult. Mi a térkép alapján megbecsült távolságból kb. 30 fontra
saccoltuk a fair díjat, de jó előre megbeszéltük, hogy 100-nál
semmi esetre sem adunk többet. Látszott, hogy kartellel van
dolgunk, mert egy-egy kósza kétszázas ajánlaton meg egy gyanús
százason (rutinos rákérdezésnél kiderült, hogy természetesen
fejenként értette a jó szándékú sofőr) kívül nem tudtuk lejjebb
alkudni az árakat. Igazából akkor keményítettem be mikor megláttam,
hogy egyikük kicibálja a hátizsákom a buszból és félrehúzza
a tömegtől - utólag már teljesen biztos vagyok benne, hogy puszta
jó szándékból, segítőkészen tette a dolgot, de akkor ott ezt
máshogy értelmeztem. Lényeg az, hogy most már kissé agresszívabban,
a tolakodókat ellökve magam elől kitörtem a gyűrűjükből, felkaptam
a zsákom és odaküzdöttem magam a társam mellé. El is határoztuk,
hogy kigyalogolunk a pályaudvarról és a jól bevált gyakorlat
szerint pár száz méterrel arrébb próbálkozunk. Épp a 'kitörésre'
készültünk, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy valaki a fejek
felett benyúl és megütögeti a vállam. Egy óriás volt, és angolos
nyugalommal azt mondta: "OK, hundred". Igen, összesen.
Majd átlépett egy pár ember felett, felkapta a zsákomat és utat
nyitva a most már szabályosan őrjöngő taxisokon keresztül a
saját kocsijához vezetett minket. Gyorsan beültünk, és megszeppenve
figyeltük, ahogy kint a dolog majdhogynem tettlegességig fajul.
A leghangosabban hőzöngők körbevették barátunk, aki szerencséjére
kb. két fejjel magasodott föléjük, és valami fajta lökdösődést
is látni véltünk. Azt hiszem végül puszta testi fölénye miatt
úszta meg a dolgot, és tudott minket kb. negyed óra alatt Baramkéra
juttatni. Baramke még a Harastanál is lepukkantabb, tele meglehetősen
rossz állapotú mikro- és minibuszokkal. Örültünk amikor a szokásosnál
kissé kevésbé készséges útbaigazítás után végre megtaláltuk
a Der-a járatot. A szakadt fehér buszocska perceken belül szépen
megtelt, és már úton is voltunk kifele a városból. Egy az út
mellett heverő döglött tevén kívül nem sok látványosság akadt.
A városból kiérve feltűnően kevesebb viszont a szemét mint az
északabbi vidékeken, sőt a földeket errefelé általában művelik,
amitől még jobb az ember közérzete.
Dar'a Szíria legdélibb városa, sokan utaznak át
itt Jordánia felé, a határ akár gyalog is elérhető távolságra
van. Mi itt akartuk eltölteni az éjszakát, mert innen csak kb.
30km-re van holnapi úticélunk: Bosra. A város maga meglepően
rendezett, a fehérre pingált útpadkák és a pálmafák kifejezetten
kellemes hangulatot árasztanak. A kedvenc útikönyvünk által
ajánlott hotel nevét mondogatva letettek minket egy főutcának
látszó út sarkán, ahonnan gyorsan begyalogoltunk a 'központba'.
Sajnos hamar kiderült, hogy a jó árakkal és elviselhető színvonallal
kecsegtető szállást már rég bezárták. A környéken senki nem
is tudott mást ajánlani. Az út során először hibázó könyvünk
(igaz nem a legfrissebb kiadást forgattuk) felsorolt még két
hotelt, mindkettő szerencsére a közvetlen közelben volt. Az
első egy 400 fontos ajánlat volt, és kb. úgy nézett ki mint
egy nagyon-nagyon lepukkant fiú kollégium barbár hordák általi
többéves megszállás után. Málló vakolat, koszos falak, szakadt
huzatok, poros, foltos párnák, koszos takarók; és volt külön
fürdőszabánk is: centiméteres zsír és sárga kosz a fürdőkádon
meg a mosdón, a pottyantós WC-t sem takarították már pár éve,
ja és persze víz sem folyt a csapokból. Szörnyülködve siettünk
faképnél hagyni a pápaszemes és nagyon kelletlen recepciós fiút.
Miután ő kivételesen tűrhetően tudott angolul, nem tudtam megállni,
hogy udvariasan ki ne fejezzem felháborodásomat, hogyan lehet
ezt a helyet hotelként reklámozni...
Utolsó esélyünk egy drága hotel maradt, ami a könyv szerint
60USD-ért kínált kétfős minőségi szállásokat. Kisebb kutatómunka
után sikerült ráakadnunk a meglehetősen rafináltan elrejtett
lépcsőházra, ahol aztán gyorsan kiderült, hogy csak 8 személyes
apartmanjaik vannak kb. 30USD/fő áron, de hát ahhoz mind a nyolc
helyet ki kellene fizetnünk. Miután ez több volt mint a teljes
úti büdzsénk repjegyestől, amúgy meg bőven délután hat után
jártunk már, nem igazán maradt más választásunk, mint visszamenni
a nyögvenyelős pápaszemes kollegához, és szállásért kuncsorogni.
Élvezte a helyzetet... Jogosan. Előre kérte a 400 fontot, ami
szerintem itt már sértés számba is mehet. De amikor ezek után
szemrebbenés nélkül baksist kért a szobakulcsért(!) hasonló
higgadtsággal elhajtottam melegebb éghajlatra.
A fő utca egyébként tele volt mindenféle árussal, zöldségtől
az arany ékszerekig, úgyhogy érdekes sétát tehettünk még sötétedés
előtt. Összeismerkedtünk egy csilei sorstársunkkal is, aki (nagyon)korai
nyugdíjas éveit tölti utazgatással. Ő is beérte a szemben lévő
szobával, mint később kiderült. Igen sokat próbált utazó lehetett,
mert még melegvízért is reklamált... Séta közben találtunk egy
KFC jellegű gyorséttermet is, ami minden kétséget kizáróan jelezte,
hogy errefelé sokkal nyugatiasodottabb emberek élnek. Talán
Jordánia közelsége okozza? Az étteremben összeismerkedtünk egy
pár szimpatikus fiatal sráccal, az egyik egy közeli faluba meg
is hívott minket magához éjszakára, miután elmeséltük hol lakunk.
Persze nem mertük elfogadni a nagylelkű ajánlatot, mondván már
úgyis kifizettük a 400 rugót a szállásra. A vendéglői körülményekre
tekintettel a csirkefalatokat inkább 'haza' vittük. Aznap persze
el is fogyott a teljes fertőtlenítő készletünk.
Este viszont egy nagyon jó sétát tettünk, megnéztük Szíria legidősebb
mecsetjét, és bejártuk a városka széles, de nagyon kellemes
hangulatú utcáit. Jó volt belesni a házakba az ablakokon vagy
a nyitott ajtókon, hallgatni a gyerekek játszadozását. Betértünk
egy gyönyörű és még a magyar viszonyokat tekintve is első osztályú
cukrászatba is - ilyenből egyébként többet is láttunk - de a
darab mint mértékegység itt sem működött. Hiába ragaszkodtunk
hozzá, hogy kifizessük, az eladó nagyon kedves természetességgel
becsomagolta nekünk a kiválasztott két-két süteményt és ajándékként
élvezhettük a pisztáciát meg a szirupos mogyorót (ezúttal ellenőrzötten
proteinmenteset!). Tényleg szenzációs édességeik vannak!
7. nap
Bár az éjszakai alvásunk tökéletességét korlátozta a félelem,
hogy némileg kilógunk a szorosan becipzározott hálózsákunkból
(vagy épp bemászik mellénk valami) azért reggel pihenten vágtunk
neki a városnak, és hét körül már úton is voltunk Bosra felé.
Mikor a minibuszunk megállt tankolni, alkalmunk volt utána számolni,
hogy errefelé 7 forintnyi szír fontért adják a benzin literét.
No comment.
Bosra közepes nagyságú település, láthatóan mindenkit
hazaszállítottunk, mert vagy negyed órát keringtünk az utcákon,
mire a végállomásra, a romvároshoz értünk. Bosra egy igazi ősi
város, már i.e. 1400 évekből fennmaradt írásokban említik. A
ma látható műemlékek zöme a római birodalmi évek alatt jött
létre, a második században épült pl. a gyönyörű római színház,
ami állítólag az egyik legjobban megőrzött ilyen építmény a
világon.
A buszról leszállva rögtön megpillantottuk az erőd fekete falai
és bástyái között a bejáratot, melyet természetesen Nagy Testvér
több méteres mosolygós színes posztere őriz. A citadella - vagy
annak maradványa - első látásra kívülről nem tűnik különösen
nagy jelentőségűnek, hiszen nem hegyre épült és nem érnek égig
a falai. A belépő kifizetése és a csomagok lepasszolása után
(együtt kb. annyiba került mint nálunk egy olcsóbb csomagmegőrző
óradíja) rögtön az építmény belsejébe jutunk, első utunk a sötét,
labirintushoz hasonlító, és éppen renoválás alatt álló folyosókon
és termecskéken keresztül a híres római színházba vezet. Egyedül
vagyunk. A színház lenyűgöző, hatalmas, és az ember pillantok
alatt évszázadokat utazik vissza a múltba. Állítólag 15000 férőhelyes
(ami azért nekem kicsit hihetetlennek tűnt egész addig míg meg
nem próbáltam lefényképezni - sehogyan sem fért ugyanis bele
a képbe a nézőtér és a színpad egyszerre). A nézőtér olyan meredek,
hogy pl. Magyarországon már csak nagykorú felügyelete mellett
korlátok beépítésével és 18-as piros karikával lenne látogatható.
Az akusztikája egész egyszerűen fantasztikus, ki is próbáltuk
párszor a színpadról is meg a nézőtér tetejéről is. Körbejártunk
a falakon, megnéztük közelről a szépen faragott kődíszletet
a színpadon (ami lényegesen világosabb kőből készült mint a
színház többi része) és időközben még pár kószáló turistát is
láttunk. A legfelső sor gyakorlatilag az erőd falának magasságával
esik egybe, mindenképpen érdemes a falakon is körbe járni, megnézni
a nyílt-téri múzeum szobrait és a mozaik képeket a túloldalon.
Szépen megfigyelhető ahogy a római kori színházat körbeöleli
a középkori vár, védve és egyben elzárva azt a külvilágtól.
Szépen látszik a környező város híresen régi minaretjeivel,
de sokkal jobb a másik oldalra nézni, ahol az ősi város fekete
falai és oszlopai borítanak mindent. A látvány lenyűgöző. Ameddig
a szem ellát fekete kőből épült házak, mecsetek, fürdők és oszlopcsarnokok
romjai láthatók. Nem várt fénypontja ez az utunknak, olyan mintha
egy másik világba jutottunk volna a kapun belépve.
Legnagyobb megdöbbenésünkre felfedezzük, hogy a romok egyike-másika
újra használatba került, rikító kékre pingált ajtókat és ablakkereteket
látunk, az egyik távolabbi ház előtt egy kisteherautó áll, és
gyerekek ugrálnak körbe. A helyiek valószínűleg a nyomortól
ösztönözve egyszerűen újra birtokba vették a még viszonylag
épen maradt épületeket, és szépen beköltöztek a műemlék romváros
közepébe! Ezt látnunk kell közelebbről is! A falakról lekecmeregve
elindultunk felfedezni a füstös fekete kövek birodalmát. Már
a kövek színét is nehéz leírni, hiszen nem is igazából fekete,
hanem mintha a vöröses alapszínre ülne rá egy füstszerű fekete
bevonat, aztán közelebbről kiderül, hogy bizonyos kövek feketék,
de azért van vörösesbarna vagy szürkés vörös is köztük - több
mint érdekes. Bárhova szabadon kószálhattunk, felmásztunk több
magasabb építmény tetejére a kilátásért, de senki nem szólt
ránk - ezért cserébe viszont nem is találtunk egy árva feliratot
vagy útba igazító táblát sem, tehát megint kedvenc könyvünk
tökéletes útmutatására hagyatkoztunk. Mindenfele oszlopok, boltívek,
aztán találunk egy diadalívet is (Nabatian Arch?). Felfedezhető
(legalább) egy főutca is, és több mecset, amik könyvünk szerint
ebből vagy abból a szempontból egyedülállóak a világon. De ez
szinte jelentéktelennek tűnt azokban a pillanatokban. Az egész
úgy volt csodálatos ahogy volt. Kószáltunk vagy másfél-két órát,
egy fürdőben találkoztunk egy idős önkéntes idegenvezetővel,
akit annyira megsajnáltunk, hogy hagytuk hadd mondja el mire
és hogyan használták a fürdőket - néha kijavítgattuk hibás angolját
és kiegészítettük az elmondottakat a Hama-i fürdőben tanult
dolgokkal, amire ö csak meglepetten összehúzta szemöldökét.
Viszont nagyon örült a fejenként 15 fontnak. Bekukkantottunk
a lakott épületekbe is, találkoztunk már-már bántóan agresszív
kolduló gyerekekkel is, de látva szerencsétlenek életkörülményeit,
el is költöttük összes aprónkat - beleértve még a magyar forintot
is.
Hatalmas élményekkel gazdagodva déltájban aztán magunkhoz vettük
csomagjainkat és nekiálltunk buszt keresni Damaszkusz felé.
A szokásos kérdezősködés most is hamar eredményre vezetett,
viszont kb. tíz perces séta után találtuk csak meg a buszállomást,
ahonnan alig fél órával később szerencsére légkondicionált pullman
indult Damaszkuszba. Gyönyörű meleg napsütéses napunk volt.
A maradék időt a helyi emberekkel és gyerekekkel ismerkedve
töltöttük el.
Nagyon gyorsan visszaértünk a világ legősibb városába (i.e.Damaszkuszba),
és miután nagy keservesen sikerült megtalálnunk a térképen hol
is tett minket le a busz, zsákkal a hátunkon elindultunk a könyvünk
szerint turisták között messze földön híres Hotel Al Haramain
felé. Ennyire már régen tévedtem el életemben (utoljára talán
Hamaban...), viszont megnéztük a madárpiacot, a vasútállomást
és a damaszkuszi belvárost.
Hihetetlen volt a tömeg a járdákon, a hatsávos utakon pöfögő
jobbára matuzsálemi korú autók okádták a füstöt, így igazi nagyvárosi
kalandtúra élménnyel gazdagodtunk. Miután tévedésből felmásztunk
egy kelmefestő padlására is, (eléggé meglepődött az ürge, de
nem csoda) nem messze a szomszéd hasonló épületben ráleltünk
a haramiák hoteljére. Jópofa lobby része volt, családias hangulattal,
és pár fiatal zsákos turistával. Legjobb azért mégis az volt,
hogy ingyen otthagyhattuk a csomagjainkat a hallban. És otthagytuk.
Senki nem kért, és senki nem adott garanciát, mégis biztosak
voltunk benne, hogy amikor visszajövünk semmi sem fog hiányozni
a zsákokból (sőt abban is bíztunk, hogy nem is fog belekerülni
semmi). Irány Damaszkusz!
Azért zsák nélkül szebb az élet, és Damaszkusz tömött utcái
is vidámabban abszolválhatók. A forgalom elképesztő mértékű,
a széles egyirányú utcákon helyenként hét autó szélességben
dübörögnek a felerészt sárga taxikból álló nálunk már veteránként
besorolandó járművek. A kipufogó füst fojtogató, és sokkal büdösebb
mint idehaza, és meglepődve tapasztaltuk, hogy a járdákon legalább
akkora volt a tumultus mint az úttesten. Mindennek ellenére
meg van ennek a helynek is a maga varázsa.
Első utunk természetesen a városfal felé vezetett, ami - főleg
Palmyra meg Aleppo után - azért elég nagy csalódás volt a maga
szolid (kb. 8-10m) magasságával. A bástya-szerű kapuk, arabul
Bab-ok azért szépek voltak. Innen pár sarokkal arrább megtaláltuk
a híres souq Al-Hamidieh-t, ami vélhetően a leghíresebb bazár
Damaszkuszban. Tulajdonképpen hatalmas, fedett folyósok/csarnokok
láncolata ez, persze beleértve a környező utcákat is, melyben
az árutípusok csoportosítva azonos területen találhatók. A fedett
részek belmagassága hatalmas, szerintem a városfal magasságát
elérő, a "plafon" tulajdonképpen acélból van, helyenként
üveggel, de sokszor egyszerűen kisebb-nagyobb lyukakkal biztosítva
a világítást. Ez adja a hely különleges hangulatát. Nyilvánvalóan
nem a legolcsóbb bazár Szíriában, de a kínálatra valószínűleg
nem lehet panasz. Nagyon sok és nagyon szép arany ékszert találtunk,
meg persze az összes többi piaci kelléket, mint szőnyegek, terítők,
ruhák, stb. Sajnos ekkorra már jócskán benne voltunk a délutánban,
így próbáltunk a lehetőségekhez képest gyorsan eljutni a központi
mecsethez, úgy, hogy közben az ajándékvásárlási kötelezettségünknek
is eleget tudjunk tenni. Miután vásárlás terén valahol a reménytelen
és a tehetségtelen között vagyok, eléggé nyomasztott ez a feladat.
Később, szinte már a mecset oldalában, nagy nehezen sikerült
szert tennem egy szép barna bőr pénztálcára, amin a mecset képe
látható - azóta sem használja a megajándékozott -, így ez a
probléma megoldódott.
A bazárból hirtelen kibukkantunk egy aprócska térre, amin egy
gyönyörű diadalív maradványai álltak, (az egész szinte fényképezhetetlen,
annyira kicsi a tér), amin túl végre megpillantottuk a mecsetet
(Omayyad Mosque), a muszlim világ egyik legidősebb és legszentebb
épületét. Állítólag innen származik a köralapú minaret és a
patkó szerű boltív 'receptje'. Eredetileg itt egy keresztény
templom állt, amit a muszlimok finoman fogalmazva kissé átépítettek
a hatszázas évek végén, bár a történetnek van más értelmezése
is, ami a keresztény templom építését helyezi egy már meglévő
muszlim uralom ideje alá. Végül is teljesen mindegy, lényeg
az, hogy maga a mecset gyönyörű. Hatalmas falakkal, gyönyörű
boltíves bejárattal, kívül-belül díszes mintákkal vitán felül
a legszebb mecset amit láttam. Kár, hogy a tér zsúfoltsága miatt
nem lehet rálátni az épület egészére, és így részenként kell
megnézni, majd összerakni fejben a látványt - ha jól emlékszem,
három minaret is van a falakhoz építve, és mindegyik nagyon
szép. Sajnos pár perccel a zárás előtt (Ramadan...) értünk oda,
így nem maradt túl sok időnk a belső látványosságokra. Azért
sikerült körbepillantani, és miután cipőnket otthagytuk a többi
kb. 150 pár lábbeli között, be is léphettünk a belső térbe.
Gyönyörű boltíves falak, egy zöldes és sárga (drága?)kövekkel
díszített oszlopokon álló furcsa épületecske (asszem ez volt
a kincstár) és a díszes imádkozófal(?) tett ránk mélyebb benyomást.
Ja és a padlót borító szőnyegek közül bármelyiket boldogan elfogadtam
volna a lakásomban.
Visszafelé menet ismét megcsodálhattuk a hihetetlen szervezettséget,
amivel az árusok pillanatok alatt eltűnnek az utcákról az imám
hangjára. Mire kiértünk a fedett részből már csak két három
megkésett kereskedő sietett az imént még túlzsúfolt utcákon,
így immár szabadon megcsodálhattuk a hátrahagyott szemét mennyiségét,
és a városközpontokban számunkra szokatlan, végletekig lerobbant
düledező épületeket, amikből rögtön a piac sarkánál találtunk
egy párat. Ha nem tudtuk volna, hogy arab országban vagyunk
igen csak sietősre vettük volna a léptünk, hogy kijussunk ebből
a magyar szemmel igen csak 'bicskásnak' tetsző környékről. De
ott, akkor, persze nem éreztük szükségesnek, hogy a hátunk mögé
pislogjunk. Most természetesen a gyorsétkezdékben sem kellett
volna sorban állni, amik meglepetésre nyitva voltak.
A ránk szakadt nyugalomban még egyszer körbe jártuk a városfalat,
ami igen hangulatos séta, majd lassan elindultunk a hoteltől
az ellenkező irányba. Itt már nem figyeltük az utcaneveket,
csak arra vigyáztunk, hogy majd visszafele is megtaláljuk az
utat, következésképp nem tudom megmondani, hogy hívták ezt a
részt. Átvágva egy pár forgalmas úton, ráakadtunk egy dombon
felfele vivő sétáló és bevásárló utcára - valószínűleg a pesti
Váci utca (egyik) damaszkuszi megfelelője lehetett. Ez a rész
kifejezetten európai (mediterrán) hangulatot árasztott, ezernyi
kisebb-nagyobb bolttal, üzlettel és színvonalas kirakatokkal.
Mintha mondjuk Athénban jártunk volna. Közben besötétedett,
és a tömegek visszatértek az utcákra. A hangulat láthatóan és
számunkra is érezhetően ünnepi, mondhatnám "farsangi"
volt. Az utca végén ücsörögtünk és nézelődtünk még egy fél órát
egy nagyon szép parkban, próbáltuk jó mélyen elraktározni magunkban
ezt a csodálatos szír hangulatot. Visszatérve a dombról beültünk
egy szimpatikus kis étterembe egy kis terecskén - volt ott vagy
három négy hasonló étterem szorosan egymás mellett. Dugóra ettük
magunkat mindenféle sült húsból, zöldségből meg egyéb nehezen
beazonosítható kajából, hiszen el akartuk költeni a maradék
szír fontot. Nem volt rossz, de valahogy ez az étkezés sem hozta
az arab kultúrától remélt kulináris élvezetet, a fűszerezés
inkább csak középszerű volt. Lehet, hogy csak most sem volt
szerencsénk???
Már csak az volt hátra, hogy gond nélkül begyűjtsük csomagjainkat,
és fogjunk egy taxit, aki így este 10 tájban hajlandó kivinni
minket a reptérre. Miután az étterem árait kicsit alulbecsültük
(kb. 300 fontot hagytunk ott), keményen kellett alkudni, hogy
a maradékért kijussunk a reptérre.
A reptéren természetesen találkoztunk régi ismerőseinkkel, akik
a hajnal három órai becsekkolásig érdekes történetet meséltek
a szír emberek becsületességéről és az utazók iránti barátságáról.
Történt ugyanis, hogy mikor el akarták hagyni Palmyrát, az egyik
busztársaság jegyüzére rábeszélte őket, hogy vegyék meg a jegyet
mert mindjárt itt a busz. Fizetés után az a busz nem jött (kiderült,
hogy majd csak két órával később jön), jött viszont egy másik
társaságé. Ők meg hiába kérték vissza a pénzüket, hogy akkor
inkább a másik busszal mennek. Szinte lincshangulat alakult
ki a jegyüzér körül az állomáson, a szír utasok és a többi árus
mélységesen szégyellte a dolgot. Végül a busz egyik utasa ragaszkodott
hozzá, hogy megvegye a jegyet a négy átvert magyarnak Damaszkuszig.
Ez azért nem kis pénz az ottani viszonyok között, de hát a becsület
úgy látszik ott ennél tényleg többet ér...
Találkoztunk még egy másik zsákos csoporttal is, akikkel bár
egy gépen is érkeztünk, valahogy akkor nem futottunk össze.
Őket már érkezéskor 'behálózták' és egy élelmes vállalkozó (ha
jól értettem) fejenként 400USD-ért 7 napos all inclusive országnézésre
vette rá őket. Jártak Libanonban is (plusz 40USD vízum) másfél
napra, sőt még éjszakai bárba is elvitte őket vezetőjük. Ennek
ellenére volt egy olyan érzésem, hogy mi talán sokkal többet
láttunk az igazi Szíriából, és több olyan élménnyel gazdagodtunk,
amit soha nem fogunk elfelejteni életünkben.
A hét nap egyenlege
- megismertem egy újabb gyönyörű országot
- tökéletesen megváltozott az arab társadalmakról alkotott világnézetem,
megtanultam becsülni az arab kultúrát
- megtanultam az igazi arab számokat (ők nem az 123456789-et
használják!)
- Elköltöttem 100 USD-nek megfelelő szír fontot, ami minden
költséget fedezett tokkal vonóval! (plusz Malév repjegy)
- elfogyott 1,5 liternyi tsipuro-m (ez kb. 5 évnyi átlagos alkohol
fogyasztásomnak felel meg)
- megtapasztaltam, hogy a kosz/ higiénia hiánya/ igénytelenség
tanulható és megszokható (bár azért ezzel a tudással inkább
nem élnék)
Nagyon jól éreztem magam, alig várom mikor tudok újabb arab
országot meglátogatni.
Schmidt István
utikalauz.hu 
