Mivel a beszámolót utólag hoztam össze, sajnos az árakra már nem nagyon emlékszem, szóval általánosságokat fogok írni.

Kaja: olcsóbb, mint itthon, sokszor ettünk étteremben, mert fejenként 1500 Ft körüli összegből már kiválóan meg lehetett vacsorázni. Különösen tésztaféléket, sztrapacska, stb.

Benzin: sokkal olcsóbb, ugye, pláne a mostani árakhoz képest

Szállás: kempingben érdekes módon annyira nem éri meg, egy éjszakára 2-3000 Ft körül, a kocsira, sátorra külön tarifát számolnak, Szlovéniában csak a per koponyát nézték. Házaknál majdnem ennyibe kerül a kiadó szoba. Szálloda a Csorba-tónál 6000 két személyre.

Belépők: a Tátrában a lanovka, felvonó baromi drága, a Lominici csúcsra kettőnknek kb. 9000 Ft volt.

Parkolás úgyszintén, mindenhol fizetős, ráadásul egyszer meg is büntettek, képes volt a rendőr órákig a kocsinál várakozni, mire visszaértünk.

Sportszerek: na, azt viszont érdemes venni. Kb. a hazai ár 2/3-áért vettünk bakancsot (nekem 10 000, S.-nak 14 000), hátizsákot, hálózsákot.

A [] -ben levő megjegyzések S. hozzáfűzései.

********************************************************************
Szlovákiába kissé későn indultunk el, úgyhogy kb. este 9 körül futottunk be a Liptói víztároló (valami 11 falut árasztottak el) melletti kempingbe, ahol fel is vertük a sátrat, és felderítő útra indultunk. A kemping büféjében igen finom káposztalevest fogyasztottam, ez a továbbiakban is a kedvencem volt, kolbászkarikákkal, esetleg gerslivel. Megkóstoltam a Becherovkának egy citromos változatát is.

Másnap nagy túrára készültünk, a Kriván nevezetű hegyet (szlovák nemzeti szimbólum, állítólag kereszténydemokrata politikusok látogatják előszeretettel) akartuk megmászni. Ehhez, mint utóbb kiderült, kissé korábban kellett volna felkelni, mi ugyanis olyan dél körül indultunk el, és a turistatérkép szerint 3 óra alatt fel lehet jutni, illetve 2.5 óra alatt vissza, no de nem számoltunk a körülményekkel.

Először is leparkoltunk egy Tri Studnicky (Három forrás) nevű helyen, és onnan a zöld jelzésen kellett volna elvileg elindulni, ámde ezt nem találtuk meg, még a feltehetőleg helyismerettel rendelkező (nem is!) parkolóőr segítségével sem, úgyhogy a piros jelzésen kezdtünk el menni, tévesen, ugyanis ez legalább 2 órás kitérőt jelentett.
Először fenyőerdőben gyalogoltunk felfelé, itt már jelentkezett edzetlenségünk, ugyanis szakadt rólunk a víz, és a tüdőnket majd kiköptük. Arról nem is beszélve, hogy S. szandálban indult el, még szerencse, hogy észrevette, és visszament a bakancsért.

A piros jelzés egyébként a Magisztrála nevű útvonal volt, ami átvezet a Tátra alacsonyabb részein. Szép helyeken jártunk, ráadásul összefutottunk pesti ismerősökkel meglepő módon, akik szintén ott túráztak. Az időjárás nekem már ekkor is gyanús volt, ugyanis folyamatosan dörgött, sőt enyhe esőt is kaptunk, amit Benedek Istvánhoz hasonlóan "Bízni kell az időben!" felkiáltással nem vettünk figyelembe.
Egy idő után elértünk a Jamské Pleso nevű tóhoz, itt rátértünk a kék jelzésre, ami felvezetett a hegyre (a térképen, ha minden jól megy, ez a fekete vonal - a szerk). Már ekkor gyanús volt, hogy mindenki szembe jön lefelé. A törpefenyő-övezetben találkoztunk egy pesszimista magyar párral, akik reménytelenül közölték, hogy a hegycsúcsig még legalább három óra, és ők is visszafordultak. Ez nem hangzott valami reálisan, mert a térkép szerint ekkor félórára voltunk a csúcstól. Ám egyre jobban elkezdett esni az eső, és egy idő után teljes felhő és köd borította a hegyoldalt, az orrunkig nem láttunk. Esőköpenyünk persze nem volt, bőrig áztunk, illetve egyre jobban villámlott. A vihar csúcspontja az volt, amikor egy villám olyan közel csapott be, kb. 300 méterre [első beszámoló szerint 10 m-re, aztán a mesélések számával egyre távolodik - a realitáshoz meg közeledik], hogy gyakorlatilag nem telt el semennyi idő a villanás és a dörgés között. Mindehhez zuhogó eső és köd. Ekkor egy nagyon kitett hegygerincen jártunk, olyan magasan, ahol már egyáltalán nem volt növényzet, gyakorlatilag úgy éreztem magam, mintha mozgó célpont lennék, amibe bármelyik pillanatban belecsaphat a villám. Ezt elkerülendő most már úgyis mindegy, teljesen el vagyunk ázva, behúzódtunk egy szikla mellé, és vártunk, amíg valamennyire nem csendesedett a vihar.

Mikor kicsit oszlani kezdett a felhő, továbbindultunk. Ekkor már látszott a Kriván, illetve végre elértünk ahhoz a ponthoz, ahol a kék és a zöld jelzés találkozik.

Úgy teszek, mintha megmásznám, pedig nem.

Itt lehetett volna gyakorlatilag sziklamászással feljutni a csúcsra, ám erre nem vállalkoztunk gyatra fizikai állapotunk, és a vizes kőgörgeteg miatt. Szerencsére volt nálam egy száraz mackóalsó, S. pedig levette facsaró víz pólóját, amit aztán inkább visszavett, mert hideg volt. Önbecsülésünket kissé megtépázta egy párocska, akik épp a csúcsról ereszkedtek le, a fiú - egy dróthajú, piercinges kolumbiai, mint később kiderült - ugyanis [vietnami] papucsban mászta meg a Krivánt. Egyébként a hegyről előzőleg szembejövők között volt rohangászó hároméves, életerős nagymama, illetve egy pasi két bottal, amik gyanúsan mankó-külsejűek voltak, és a lábát is olyan furán rakta egymás után… Szóval megállapítottuk, hogy gyakorlatilag mindenki megmászta a Krivánt, legközelebb már tolókocsival fognak szembe jönni. Mentségünkre szolgáljon a gyalázatos időjárás, mert ha nem zuhog annyira az eső, valószínűleg mi is nekirugaszkodunk az utolsó emelkedőnek, de így nem volt értelme, teljes ködben, csúszós sziklán, amúgy sem láttunk volna semmit.

Szarrá ázva a csúcs alatt

Miután az eső csendesedett, kissé vidámabban elindultunk lefelé. Közben a köd is felszállt, és nagyon szép kilátás nyílt arra a hegyoldalra, amit eddig nem láttunk a felhő miatt. További két és fél óra után visszaértünk a kocsihoz este hétkor, de a sok meredek lefelé menéstől már csak vánszorogtunk, edzetlen lábizmaink és bokaizületeink nem bírták a megerőltetést. Ennek örömére szobát béreltünk a Csorba-tónál (Strbské pleso), beültünk szaunázni a megfázás elkerülése végett, vacsoráztunk is, de annyira fáradtak voltunk, hogy a felét otthagytuk, és bezuhantunk az ágyba.

Másnap továbbra is esős idő volt, a Csorba-tóból semmit nem lehetett látni, azért körbesétáltuk a tejfölszerű ködben. Beszereztünk viszont két műanyag esőköpenyt, ízléses arany és kék színűt ("Arannyal s égi kékkel"). Izomlázunkra való tekintettel aznapra városnézést terveztünk, el is mentünk Lőcsére.

---

Az írás elkészülte után S. három tanácsot fűzött a beszámolóhoz. Lehet, hogy mindez a tapasztaltabb túrázóknak egyértelmű, de mi ugye a saját hibáinkból tanultunk.

1. Induljunk minél magasabbról (itt: Jamské Pleso), hogy a csúcsig könnyebb legyen.

2. A csúcshoz a rövidebb úton menjünk (itt: zöld), hazafelé a hosszabb úton. Ha az idő rosszra fordul a "kitett" hegyoldalon, a legrövidebb úton jussunk le a hegyről. Nekünk a kocsihoz a legrövidebb út (zöld) felfelé vezetett, es nem akartunk fáradtan a hosszú (piros + kek) úton lemenni.

3. Nem véletlenül szokás a hegymászást kora reggel kezdeni. Nem jó a déli órákban menni felfelé, az időjárás is délutánra szokott elromlani, es rossz időben sötétben hazafele menni eleg kellemetlen.

---

Ennyi volt a felelevenített frissiben írt beszámoló. A továbbiakban felvidéki kisvárosokat látogattunk (Lőcse, Késmárk, Poprád, Rozsnyó), nagyon szépek és kellemesek voltak.

A Lomnici csúcson és környékén is eltöltöttünk egy élménydús napot, az árakra már panaszkodtam, emellett pont mikor felértünk, minden felhőbe burkolózott, szóval a guta majd megütött, nem láttam semmit. Szép volt viszont a kristálytiszta Encián-tó a csúcs alatt, és a másik oldalon levő nyereg, ahová libegővel lehetett feljutni.

Balogh Anikó