Gyimesi László: Tunéziai utazás 2002. november 28-december 5.

Valahogy úgy adódott 2002-ben, hogy a nyaralást kihagytuk (volt már máskor is ilyen), ezért a késő őszi időszakban valami viszonylag olcsón elérhető, mégis kellemesebb klímájú helyre kívánkoztunk. Addig keresgéltem, míg november közepén megtaláltam az Experience Tours nevű, általam addig nem ismert utazási iroda hirdetésében az "1 hét Tunézia, 3 csillagos szálloda, félpanzióval, 39.900 Ft." utat. Ez az ár akkor nagyon kedvezőnek tűnt (2003 januárjában ugyanezt az utat 29.900 Ft-ért hirdették), még reménykedtünk is abban, hogy a tenger talán alkalmas lesz még a fürdésre. Természetesen nem ennyibe került az út, mert ehhez még hozzájöttek olyan tételek, mint pl. repülőtéri illeték, biztosítás és légibiztonsági pótdíj. Ezekkel együtt valamivel kevesebb, mint 57.000 Ft. lett a fejenkénti végösszeg. Az utazás előtt a lehetőségekhez képest informálódtunk a kinti állapotokról, árakról, fakultatív programokról, mert ennek megfelelő mennyiségű eurot kellett vásárolni. November 28-án indultunk a Ferihegy 1-ről a Karthago Airlines Boeing 737-es charterjáratával a tunéziai Monastirba. Kellemetlen közjáték volt még Ferihegyen, hogy amikor átmentünk a biztonsági rendszer egyik elemén, a fémdetektor kapun, feleségemnél a kapu bejelzett. Kiderült, hogy manikűrkészletének ollója okozta a jelzést. Az ott szolgálatot teljesítő hölgy elmondta, hogy a "becsekkolásnál" felirat figyelmeztetett arra, hogy az ollókat a bőröndbe kell tenni, nem a kézipoggyászba. (Hogy ez szóba került, emlékeztem arra, hogy egy apró kis tábla valóban figyelmeztetett az ollók elrakására) Emiatt el is vették tőlünk ezt az egy ollót. A hölgy mellett volt egy nagy papírdoboz, tele ollókkal. Mentő ötletként elmondtam, hogy egy ismerősöm a repülőtéren dolgozik, megoldható-e, egy borítékban az információnál leadni, és az ismerősöm magához veszi. Az egyenruhás hölgy még borítékot is adott, mi pedig annak tudatában szálltunk fel a gépre, hogy hazaérkezés után megkapjuk az ollót. Sajnos az illető hölgy "elfelejtette" leadni az ollót. Egyébként is teljesen értelmetlen ez az egész ollóelvétel. Nem tudom, milyen szempontok szerint választották ki az elvételre kerülő ollókat. Tény, hogy a manikűrkészletben maradt még olló, és több egyéb vágó-szúró eszköz. Ezeket fel lehetett vinni a gépre. Sőt! Az étkezéshez adott műanyag villa és fogpiszkáló is fegyver lehet adott esetben. Szóval véleményem szerint teljesen értelmetlen volt ez az egész macera.
Két és fél órás kellemes repülőút után szép napos időben érkeztünk meg a már korábban említett Monastir repülőterére, melynek névadója a város szülötte, az egykori államfő, Habib Bourgiba. A szokásos procedurán gyorsan átestünk, és beszálltunk egy különbuszba, melynek oldalán az utazási iroda neve volt olvasható, valamint az iroda szlogenje magyarul és románul: "Maxi vakáció mini áron". A buszon bemutatkozott a két idegenvezető. Az egyikük helybeli, és Szegeden végzett, mint mikrobiológus, nagyon jól beszélt magyarul. Ő olyan 45 év körüli lehetett, és a bonyolult arab neve helyett egyszerűen Sanyi bácsinak hívtuk. A másik idegenvezető fiatalabb volt, Robi a neve, ő Nagyváradről származik, és mint ilyen kiválóan beszélt magyarul és románul. A csoportban sok román anyanyelvű utas is volt. A harmadik idegenvezetőt a szállodában ismertük meg, ő kivételesen magyar volt.
A szálloda a Monastirtől 50 km-re délre levő Mahdiában, a Hotel Topkapi Beach-ben volt. Az odavezető úton az idegenvezetők sok érdekes dolgot elmondtak az országról, lakóiról és az elkövetkező hét programjairól. A szálloda már első pillantásra megtetszett. A szobák európai színvonalúak voltak. A szobakulcshoz tartozott egy rézlemez, amiről először nem tudtuk, hogy mire való. A szobába belépve egy fali tartóba kellett becsúsztatni, mire bekapcsolódott a szoba világítása, azaz ez a lemez volt a szoba elektromos főkapcsolója. A portán a magunkkal hozott eurot át lehetett váltani tunéziai dínárra (TND). Az akkori árfolyamnak megfelelően 1 TND kb. 182 Ft.-nak felelt meg, 1 euroért 1,32 TND-t kaptunk. A pénzváltásnál figyelembe kell venni, hogy az országból max. 100 TND-t szabad csak kivinni, a többit elutazáskor a repülőtéren (csak ott !) vissza kell váltani. A visszaváltás is csak akkor lehetséges, ha fel tudjuk mutatni a TND vásárlásakor kapott számlát.
Az erkélyről környezetünkkel ismerkedtünk, mivel arab országban ekkor voltunk először. Egyszercsak hangos éneket hallottunk: megszólalt a müezzin. Pontosabban a müezzinnek csak a hangja hallatszott, - amint azt az idegenvezetők elmondták - magnóról. A továbbiakban ezt a hangot lassan megszoktuk.
A szálloda közvetlenül a tengerparton van, csak egy kerítés választja el tőle, gondolom azért, hogy az illetékteleneket távol tartsa. Ennek ellenére, a tengerparti szállodáknál szokásos módon, volt egy belső szabadtéri medence, sőt itt még egy kisméretű fedett is. Kimentünk a tengerpartra, megnéztük a vizet, és megállapítottuk, hogy még éppen jó a hőmérséklete egy hűsítő csobbanásra (nem mintha olyan nagyon meleg lett volna az időjárás). Valószínűleg a lustaság lehetett az oka, de úgy döntöttünk, hogy hadd melegedjen még egy kicsit a víz, majd holnap megmártózunk. Sajnos ez nem jött össze, mert a további napokon hűvösebbre fordult az idő, így a november végi tengeri fürdőzés elmaradt.
Este svédasztalos vacsora volt, ami kellemes meglepetést jelentett, ugyanis eredetileg csak a reggelit hirdették svédasztalosnak.
Néhány szót az étkezésről. A vacsorákhoz minden esetben különféle leveseket adtak. Az un. tenger gyümölcseiből csak az utolsó este kaptunk, ekkor valami pörköltszerű ételből is lehetett választani, amit polipból készítettek. Minden este más-más édességet adtak, melyek nagyon finomak voltak. Ital természetesen nem volt a svédasztal választékában. Egyébként viszonylag egyhangú volt a választék mind a reggelinél, mind a vacsoránál. A pincértől lehetett italt rendelni. A 9 decis ásványvíz 1,5 dínár volt, a 0,33 literes sör 3 dínár. Mint kiderült a Ramadan idején (az utolsó hetében) voltunk ott, ezért alkoholt (sört is) csak a szállodákban lehetett kapni, persze jó húzós áron, élelmiszerboltokban nem. Az ásványvízzel már más volt a helyzet. Az élelmiszerboltokban átlagosan 0,25 dínár volt az ára 2 liter ásványvíznek. Ez azért elfogadhatóbb, mint a szállodai. A második naptól kezdve csak bolti ásványvizet ittunk.
Apropo, víz. Tunézia ivóvizéről elterjedt, hogy fertőzött, ennek következtében mindenféle nem kívánt következménnyel járhat a fogyasztása. Az idegenvezetők elmondták, hogy nem a víz tisztaságával van a probléma, hanem azzal, hogy más a vegyi összetétele, mint az Európában megszokottnak. Ismerősük rossz tapasztalataiból okulva nem ittunk a vízből, ennek eredményeképpen nem is volt semmiféle kellemetlen mellékhatás.
Az első reggeli után az idegenvezetők ismertették a fakultatív programokat. Mi a kétnapos nagy, tunéziai körútra (mely másnap indult) és a tuniszi kirándulásra jelentkeztünk.
Délelőtt elmentünk a belvárosba (az arab világban "medina" a neve), ahol éppen tombolt a heti vásár. Odacsapódott hozzánk egy fiatalember, aki (miután tisztáztuk, hogy nem vagyunk németek, vagy franciák, hanem magyarok) beinvitált az üzletébe, ahol jutányos áron kínált mindenféle preparált skorpiókat, kígyókat. Kivételesen, a magyarok részére 60 dínár helyett már 41-ért odaadja. Máshol ugyanezeket 10 dínár körüli áron láttuk. Alig tudtuk lerázni, de a neheze még hátra volt. Miközben nézelődtünk, barátkoztunk a szokatlan zajokkal, beszéddel és nem utolsósorban a szagokkal, odajön hozzánk egy 60 körüli úriember és felajánlja, hogy majd kalauzol. Érdekes, hogy 1-1 szót tudott magyarul, de többnyire németül beszéltünk. Magyarázott, mutogatott mindenfélét, majd bementünk egy ismerőse üzletébe. Ebben az üzletben hihetetlen mennyiségű bóvlit és kimondottan csúnya "terméket" halmoztak fel. Volt olyan is, amelynél még a 4 éves unokám is különbet készítene. Szabályosan kimenekültünk ebből a boltból. Kísérőnk azonban nem tágított. Levette az ujjáról a gyűrűjét (ránézésre valami alumínium öntvény lehetett) és a feleségem ujjára húzta. Séta közben elkezdett a családjáról mesélni, és a végén rátért a lényegre: a kalauzolásért adjak neki 10 dínárt. Feleségem levette a gyűrűt és visszaadta neki, majd otthagytuk.
Megnéztük a halpiacot is, hát nem semmi az a kavarodás és tömeg, ami ott van, a szagokról nem is beszélve.
Másnap szemerkélő esőben indultunk kétnapos kirándulásunkra. Az első állomás El Djem volt, ahol - állítólag - a római kor harmadik legnagyobb amfiteátruma van. Csak Róma és a mai horvátországi Isztria félszigeten levő Pula előzi meg. Kiszállunk a buszból, gyerekek rohannak meg, térképet osztogatnak. Egyiktől elveszem, mire ékes angolsággal mondja: "van dinar" (egy dínár). Már adtam is vissza a térképet. Személy szerint itt találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy ha a műemlékeknél, múzeumokban fényképezni vagy videozni akarsz, akkor fizess. Amerre Tunéziában jártunk, mindenhol az 1 dínár volt a jellemző. Persze ezt senki sem ellenőrzi, ezért könnyen ki lehet játszani. Keresztül kasul bejártuk az egész építményt, ami a mi - óbudai amfiteátrumhoz szokott - szemünkben igen nagynak tűnt. Alagsora, ahonnan egykor a vadállatok jöttek ki a porondra még ma is félelmetes, E borzongás ellensúlyozásaként az épület legfelső szintjéről a város panorámájában gyönyörködhettünk, a szemerkélő eső ellenére is. A szokásos képeslapvásárlás, fényképezés, videozás után ismét beültünk a buszba, irány Matmata, a barlanglakások faluja. Aggodalmunkat lecsillapítandó, az idegenvezetők megnyugtattak, hogy ahogy közeledünk a sivataghoz, az idő úgy lesz egyre szárazabb. És valóban egyre csendesebb lett az eső, végül a Nap is kisütött. A matmatai barlanglakásokat egészen speciális módon készítik, elég nehéz kép nélkül elmagyarázni. Egy kisebb dombból középen, hengeralakban kiveszik a földet. A lakó- és egyéb helyiségeket a henger palástja mentén beásva alakítják ki. Mivel a helyiségeknek csak egy bejárata volt (az ajtó célját egy szőnyeg szolgálta) A "lakásba" úgy mennek be, hogy kívülről alagutat ásnak a külvilág és a henger alakú "belső udvar" között. Bár azt állították, hogy jelenleg is laknak ezekben a "lakásokban", nem igazából hittük el, inkább csak azért tartották fenn ezt a néhány "lakást" a turisták részére, hogy az ország idegenforgalmi kasszáját gyarapítsák. A konyhában pl. nyoma sem volt ételszagnak, koromnak. Az elektromos hálózat eddig nem ért el. Hogy hihetőbb legyen az egész, egy helybeli nő megmutatta, hogyan őrlik a gabonaszemeket két nagy kő között. Feltehetően ez is a lakásokkal kapcsolatos összkép része volt.
Ebéd után ismét busz, irány Douz, a sivatag kapuja. Az innen induló tevegelés a sivatagban fakultatív program volt, de ki sajnálna 10 dínárt egy ilyen élményért. A környezethez méltóan mindenki beöltözött (a burnuszt és egyebeket ott kaptuk), és felültünk a tevékre, persze mindenki csak egyre. Megélénkült a szél, ezért az idegenvezetők azt javasolták, hogy nem vigyünk magunkkal se videokamerát, se fényképezőgépet, mert a finom sivatagi homok tönkreteszi az érzékeny mechanikát. Valóban a homok finomsága valahol a búzadara (gríz) és a finomliszt között volt, ez utóbbihoz közelebb. A kamerát a buszban hagytam, de a fényképező gépemet magammal vittem. 1-1 vezető két- három tevét vezetett, és így baktattunk befelé a sivatagba. Nagy élmény volt a tevegelés, mert az első néhány perc után oldódott a görcsös ülés, és határozottam élveztük az egészet. Mi, akik otthon még lovon sem ültek. Egyszercsak elővágtat valahonnan hátulról egy berber lovas, megállítja a lovat, és mindenféle akrobatamutatványokat mutat be a ló hátán. Lefényképeztem, de vesztemre észrevette. Egyből odajön, nyújtja a karját és nem éppen oxfordi angolsággal mondja: "tu dinar". én meg azt válaszolom, hogy "busz". Megint "tu dinar", a válasz ugyanaz. Még néhányszor megtörténik ez a szóváltás, aztán rájön, hogy itt nem lesz pénz, erre elügetett a lován, egy másik turistához. Kb. egy órát töltöttünk teveháton, ami nagy élmény volt. A teveprogram után a busz elvitt a kb. 100 méterre levő Hotel Touaregbe, ahol az éjszakát töltöttük. Gyors svédasztalos vacsora, aztán korai lefekvés, mert másnap reggel 6-kor indulás. Az első úticél a napfelkelte megtekintése a világ legnagyobb kiszáradt sós tavánál, a Chott el Jeridnél. Még éppencsak pirkadt, mire a "tetthelyre" érünk. Az egykori tó medrében halad a nyílegyenes országút, melyen egy kirakodóvásár mellett álltunk meg. A hőmérséklet nem kimondottan afrikai volt, majd megfagytunk a hideg hajnalban.
Itt minden kapható, a különböző méretű faragott tevéktől a sivatagi kristályig. Alkudni kötelező és érdemes is, mert jelentős százalékot lehet lealkudni az árusok által először mondott árból. A családnak és az ismerősöknek ilyen helyen kell ajándékot venni, mert sokkal olcsóbb, mint egy városi üzletben, és ezek az igazi tunéziai jellegzetességek.
Ahogy telik az idő, a Nap fokozatosan a horizont fölé emelkedik. Fantasztikus a látvány, ahogy a sótömbökön megcsillan a Nap fénye. Majdnem olyan a látvány, mintha víz fölött kelne fel. Szinte pillanatok alatt nappali világosság lett, és jobban szemügyre vehettük környezetünket, az út két oldalán különféle érdekes formákat felvett sót.
Miután kicsodálkoztuk magunkat, buszba szálltunk, hogy meglátogassunk egy sivatagi oázist. Az oázisban lovaskocsikba szálltunk, hogy megnézzük, milyen is egy igazi oázis. Szinte hihetetlen, hogy a sivatag határán olyan buja növényzet lehet, amit ott láttunk. A nálunk egzotikusnak nevezett gyümölcsöket (pl. füge, banán, datolya) termő fák sokasága, esőerdő jellegű dús növényzet. Egy negyedórás kocsikázás után kiszálltunk a kocsikból és gyalog mentünk tovább. Ekkor már egy helybeli úriember volt a kalauzunk. Fehér haja és szakálla érdekes kontrasztot alkotott sötét bőrszínével. A bőre valamivel világosabb volt, mint a fekete afrikai embereké. Itt láttuk megvalósulni, amit az egyik idegenvezető mondott: "A Földközi-tenger mentén élő emberek bőrszíne olyan, mint az európaiaké. Ahogy megyünk dél felé, az emberek bőrszíne is egyre sötétebb lesz." Vezetőnk sorra mutatta az egyes fákat, és mondta el, hogy melyikről mit kell tudni. Az érdekes az volt, hogy mindezt törve, de jól érthető magyarsággal tette. Nyilván nem mi voltunk az első magyar csoport, mert a kedvenc szavajárása az volt, hogy "Szervusz, vizibusz, Friderikusz". Nagyon hangulatos programra sikeredett az oázislátogatás.
Ezután ismét egy fakultatív program következett: terepjárós kirándulás az Atlasz hegységben. Ötösével hivatásos sofőrök által vezetett terepjárókba ültünk, és irány a hegyek. Eleinte egyhangú volt a táj, csak kisebb-nagyobb tevecsordák jelentettek változatosságot. Ahogy közeledtek a hegyek, az út egyre meredekebb lett. Az egyik faluban megálltunk, így gyalogosan is körül tudtunk nézni. Kisebb hegymászásnak is beillett a környék bejárása, de megérte a kilátás és az ott csobogó kristálytiszta vízű vízesés miatt. Természetesen itt sem hiányoztak a mindenfélét áruló kisgyerekek. A terepjárókkal folytattuk utunkat a hegyek között. Sajnos nem lehet mindent írásban érzékeltetni, ezt a kirándulást, az ottani élményeket is át kell élni. Azt le lehet írni, hogy a hegyek között egy árus standjánál "Magyar barátom, itt lehet igazi menta teát inni" felirat fogadott, de ezt a tájat látni kell.
A terepjárós kirándulás után busszal mentünk tovább, először is ebédelni. Ebéd után egy Kairouan nevű városban megnéztünk egy vásárlással egybekötött szőnyegbemutatót. Már meg sem lepődtünk, hogy a bemutatót tört magyar nyelven tartotta a szőnyegüzlet tulajdonosa. Egy kb.70x40 cm-es kézicsomózású szőnyeget anyagtól és mintától függően 40-60 ezer Ft.-nak megfelelő dínárért lehetett megvenni, de persze nem volt kötelező. Sokszáz kilométeres autóbuszút és rengeteg élmény után az esti órákban értünk vissza Mahdiába. A következő nap a pihenésé volt, végre nyugodtan be tudtuk járni Mahdiát. Az üdülőhelynek véleményünk szerint a legérdekesebb része nagyjából a közepén a kikötő, és a kirakodó vásárnak helyet adó területek. Az ezek közelében levő dombon egy várszerű épület áll. A domboldal úgy látszik, a helyi temető szerepét is betölti, mert rengeteg, hófehérre meszelt kövű, egyforma kivitelű sír látható rajta. Ezek a sírok nem kőlappal voltak lefedve, hanem csak egy kőkeret és egy fejfa ("fejkő") alkotta azokat. A kereten belül levő földbe ültették a virágokat. Jónéhányat ottlétünkkor éppen meszeltek. Az újrameszelés, a halottakra való emlékezés (az idegenvezetők szerint) hozzátartozik a Ramadan végének megünnepléséhez. A tengerparton régi erődítmény maradványai láthatók, melyek jelenlegi állapota a szél és a hullámok romboló hatásán kívül az emberi pusztítás következményeit is mutatja. Másnap ismét kirándulás: Tunisz, Karthágó. Borongós, esőre hajló időben indultunk útnak. Első állomásunk a tuniszi Bardo-múzeum (amelyet nem Brigitte Bardot-ról neveztek el :). Itt római kori és a pun időkből származó leleteket tekintettünk meg. A kiállított műtárgyak elsősorban szobortöredékek és mozaikok voltak, de több teljes egészében megmaradt szobrot is láttunk. Innen a Tunisz mellett, pontosabban a város melletti dombon elterülő Sidi bou Said-ba mentünk. Ez egy kisváros, jellege alapján talán leginkább Szentendrére hasonlít. Az eredetileg mór alapítású település ma is magán viseli a régi idők nyomát. Jellegzetes stílusú és kék-fehér színre festett házai összességében nagyon hangulatos látványt nyújtanak. A domb tetejéről csodálatos panoráma nyílik a tuniszi öbölre. Innen a Karthágó helyén épült római kori fürdő romjait néztük meg. A romkert közvetlenül az elnöki palota mellett van, ezért mindenkinek a figyelmét felhívták, hogy az elnöki palotát tilos fényképezni vagy videozni. Elég nehéz eleget tenni ennek az előírásnak, legfeljebb úgy lehet, hogy a műemlékek egy részét nem fényképezem le. Természetesen a megörökítésért járó szokásos 1 dínárt itt is ki kellett (volna) fizetni. Mire ide értünk, már nagyon elromlott az idő, szakadt az eső. Emiatt ezt a programunkat le kellett rövidíteni. Mire az ebéddel végeztünk, kisütött a Nap, és ideális lett az időjárás egy buszos tuniszi városnézéshez. A városnézés utáni szabad program során megnéztük a tuniszi bazárt. A bazárban levő tumultushoz képest a legforgalmasabb magyarországi piacok is csak néptelen utcáknak számítanak. Nagyon kellett vigyázni nemcsak a holmiijainkra, hanem egymásra is. A fáma szerint a bazárban volt már példa arra, hogy külföldi nőket raboltak el. Itt minden kapható volt, amit az ember el tud, vagy el sem tud képzelni. Mégis, ami leginkább tetszett, azok a többnyire rézből készült edények és egyéb használati eszközök voltak, melyeket ott, a szemünk előtt formáztak meg.
A következő napon ismét korai volt az ébresztő, mert a repülőgép 9 óra előtt indult hazafelé. A szokásos előírásoknak megfelelően már fél 7-kor a repülőtéren kellett lennünk, ami csak úgy volt lehetséges, hogy a háromnegyed ötös ébresztőt és a gyors reggelit követően fél 6-kor már úton voltunk Monastir, a repülőtér felé. Útközben érdekes volt nézni, ahogy ébredeztek a falvak. A Ramadan véget ért, kora reggel először a borbélyműhelyek népesültek be. A buszból jól lehetett látni, hogy a helybeli férfiak sorban állnak ezekben az üzletekben. Ezek voltak az utolsó benyomások Tunéziáról, mert ahogy megérkeztünk a repülőtérre, már gondolatban mindenki otthon volt.
Az odaúthoz hasonlóan, kellemes repülőút után a kora délelőtti órákban hazaérkeztünk.

Gyimesi László

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.