A Ferihegyi reptérről indultunk május 24-én délelőtt 10.40-kor szombaton. Sokak szerint bátor döntés volt az orosz légitársaságnál jegyet váltani. Az Aeroflot járaton csak a WC-vel volt probléma, a szaga és a tisztasága is hagyott nem kevés kivetnivalót. A mellettünk lévő ülésen egy termetes orosz nő utazott, aki óriási hisztit vert le, amiért nem volt elég helye ahhoz, hogy kinyissa az asztalkáját. A fő steward, mivel a nő hasából nem tudott hirtelen lefaragni, hozott neki egy tálcát.
A moszkvai reptér, a Seremetyevo, külön fejezetet érdemelne. A komcsiban épült csúnya szögletes terminál komolyan meglepetést okozott. Valahogy nem gondoltam, hogy ennyire megállt itt az idő. A tranzit asztalnál 10 percig kellett várni, mire odakeveredett egy szőke leány, aki kiadta az átszálláshoz a beszállókártyánkat. A kártyákkal a kezünkben átkeltünk a kihalt és koszos tranzit pultok között, de a plexiajtó, amin keresztül a Duty Free-kkel dúsított váróba lehet jutni, zárva volt. Még szerencse, hogy épp arra jött egy benfentes és kinyitotta nekünk.
A Duty Free árakon megdöbbentünk és úgy döntöttünk, hogx inkább az otthonról hozott sütit és ásványvizet fogyasztjuk el a 4,5 órás várakozás alatt. A süti finom volt és nagyon jól esett (Köszönjük!), az ásványvizes palackkal pedig 30 perc birkózás után sikerült dűlőre jutnunk. Üdvözletünk, a Benedek és Pultzer Kft.-nek, majdnem szomjan haltunk miattuk.
Néhány magyar melóssal is találkoztunk, akik Kínából tartottak haza felé. Azt mesélték, hogy a kínaiak szerint a SARS vírus külföldről jött, ezért ott tőlük féltek.
Találtunk egy eldugott helyet a terminál végében egy lépcső mögötti műanyag széksoron. Itt irogatok és nézelődök. A kontroll kapunak elkerített részen 2 kismadár ugrál. Nem tudom, hogy szökhettek be... Mivel nincs szemetes, a papirt a földre dobtam. Jött is két takarító, és azt hittem, fel fogják söpörni. Tévedtem. Csak dohányozni bújtak el itt mellettünk. A lépcső tetején másik két takarítónő ül, a vödröket lent hagyták. Mindegyiknek 1-1 mobil van a kezében. Sms-eznek.
Eta Moszkva.

A repülőn kezdődik az India hangulat. Valaki ül a helyünkön. Az orosz steward közli, hogy mindenki oda ül, ahova akar. Ilyet még nem hallottunk.
Delhi, hajnali 3. Hosszú sor van, külön az indiaiaknak és külön a külföldieknek, de mindenkinek nyilatkoznia kell, hogy nem szenved sars-ban (A tipusos...). Meleg van, 28 fok és tényleg van valami fura szag, de nem vészes. Csak a hátizsákhoz rögzített esernyőnk nem érkezett meg, a többi csomaggal minden rendben. Kordon kordon hátán, fegyveres katonák mindenütt.
A pénzkiadó automata a kordonfolyosón kívül, az előre fizethető taxi ablak (pre-paid taxi) a folyosón belül van. Vicces helyzet. Kimegyünk pénzért. Kezdődik a helyi hangulat. Taxisok hada várta a gépet és még néhány itt maradt, hogy minket szórakoztasson. Hiába mondjuk, hogy nem kell, tapadnak. Kicsit át kell rendeznünk a csomagokat. Laci kivett 5000 rúpiát, reméljük, egy darabig ez elég lesz. A pre-paid taxis ablaknál megbeszéljük, hogy Jajpur felé busszal lehet menni, a megálló nincs messze, 150 rúpiáért odavisz a taxi. A sofőr már indul is. Megyünk utána. Jön egy idősebb pasi, vinni akarja a cuccunkat, de nem engedjük. Mégis ránk tapad és végig követ. Nem tiszta ki kivel és miért van. Nincs aprónk, nem adunk neki semmit. Elindul a taxi. Ki tudja hová megy? Hát be Delhibe. Piros lámpa nem számit, dudál mint az állat, száguld és simán megy a forgalommal szemben is. A sofőr magyaráz, hogy nincs busz, jobb ha bevisz minket a goverment (állami) utazási irodába. Mi nem akarjuk, de mégis oda megyünk. Nagyon külvárosi a hangulat, a majmok zabálják a szemetet, emberek alszanak az utcán, sikátor. Ki van írva, hogy Gov. Turist Office, de ezt nem igazán hisszük el. Egy fickót felébreszt a sofőr, mikor bemegy. Mondjuk, hogy Jajpurba akarunk menni (vagy esetleg Agraba). Az álmos ember felhívja a vonat társaságot, hogy rendeljen nekünk jegyet. Angolul beszél (fura) még ide is adja a kagylót, hogy megkérdezzem én is. Péntekig nincs jegy (vasárnap van). Ugyanez van a busszal is. De 2900 rúpiáért el tud vinni egy taxi. NAGYON GYANÚS. Megköszöntük a tájékoztatást és elindulunk kifelé. (Kértünk, de nem adott névjegykártyát a fickó. Ez is gyanús.) A sofőrt fel kell ébreszteni. Egymás közt hindiül jól megbeszélnek valamit. Mi mondjuk, hogy vigyen minket egy címre (amit Bp-en egy indiai fiú adott). Sejtjük, hogy nem fog menni, mert az is egy iroda és vasárnap reggel zárva lesz, de nagyon határozottak vagyunk. Megígérünk neki még 50 rúpiát, ha oda visz. Az utca megvan, a ház nincs. Ekkor már komolyan reggeledik. Delhit kezdi ellepni a szmog és a por. Nekem (H) már nagyon hányingerem és elegem van a pasiból. Rövidre akarom zárni. Megkérjük, hogy vigyen az első buszállomásra. Fura, de nem ellenkezik... Mégis van busz. Nem is egy. Amíg a sofőr alkudozik egy buszvezetővel, mi halljuk, hogy kiabálnak "Jajpur, Jajpur...". Kikapjuk a csomagot, a fickónak oda nyomom az 50-est, reklamál, de nem figyelek oda.
Felszállunk a buszra. Koszos, mint minden és elég fapados, de tuti, hogy oda megy, ahova mi akarjuk. Rajtunk kívül csak helyiek vannak rajta, azokat meg nem lehet átverni. A jegy ára 125 rúpia fejenként. Az út kb. 6 óra lesz és pisilnem (H) kell. Van egy nő aki angol nyelvű újságot olvas, megkérdezem. Azt ígéri, hogy majd ha megállunk, segít megoldani a problémát. A busz pontosan valamikor indul. Sem előbb, sem később. A hely, ahol megállunk európai szemmel nézve siralmas. Ősközösségi állapot óriási Pepsi felirattal. A wc, a hátsó udvar. Bűzlik is rendesen a környék. Csipsz és kóla van. Veszek egy Mirindát, de gyorsan rájövünk, hogy a víz sokkal ihatóbb ha meleg, mint az ilyen édes lötty. Jajpurig ki is tart még a hazai tartalékunk.
A közlekedés több mint érdekes, de nem meglepő. Dudálnak, száguldanak stb. Van fizetős "autópálya". Az út mellet nagy semmi van. Néhány lerombolt ház, sok állat (tehén, disznó, kutya...) szabadon kóborol, a gyerekek félpucérak, a férfiak az út mellett vizelnek, a nők nagy csomagokkal a fejükön mennek. A busz néha megáll, egyszer tankol is. Indiai a hangulat, de hát itt is vagyunk.

Megérkezünk Jajpur városába. Fel vagyunk készülve, legalábbis ezt hisszük. A reptérről van helyi térképünk, az útikönyv alapján tudjuk, hogy merre vannak szállások és hol a helyi Gov. Turist office. Gyalog indulunk el a buszvégállomásról. Az irodában egy mogorva ember ül. Mondjuk neki, hogy melyik szállásra akarunk menni és fel is hívja. Valamit magyaráz. Hogy nincs hely, vagy hogy nem jó a szám... Hiv. másikat, harmadikat a mi könyvünk alapján, aztán ideadja a telefont. Egy nő van benne, azt mondja, a ventillátoros szoba 450 egy éjszakára és értünk küld egy kocsit. Beleegyezünk. Végül persze kiderül, hogy ez a szállás nincs benne a könyvünkben, de tök mindegy. Van szoba, ventillátor, fürdőszoba és szobaszerviz hideg ásványvízzel. Tudjuk, hogy ez még nem az igazi, de fáradtak vagyunk és inkább lefekszünk.
A szállás neve: Sajjan Niwas Hotel. Egy kis utca végén van. Nem láttunk egeret vagy csótányt. A szoba lakattal zárható ( lecseréltük a sajátunkra).
Arra ébredünk, hogy csörög a telefon. Kihúzzuk. Később kopognak, nem akarom kinyitni, de egyre hangosabban veri valaki az ajtót. A szobapincér az és valami tejet hoz. Nem mi kértük... Elküldöm.
Felöltözünk és elindulunk sétálni. Ebben a városban a séta elég nehéz. Nem csak a közlekedés összevisszasága miatt, hanem minden lépésnél egy riksás megpróbál elvinni minket. Mi meg próbáljuk átlépni a szemétdombokat, kikerülni a disznókat, kutyákat és teheneket, valamint mindezek ürülékét. A helyi nyilvános wc-k, ha egyáltalán vannak, nem többek, mint egy 3 fallal körbevett gödör az út szélén. A szagok ebből kifolyólag elég durvák így a 45 fokos melegben.
Meleg van, ez tény és ez a helyieket is zavarja. De a hőmérséklet nem elviselhetetlen. Az itteniek dél és délután 6 között lelassulnak, az irodákban horkolva alszanak az íróasztalra dőlve.
Jajpur városa a rózsaszín város nevet kapta. Elméletileg minden évben rózsaszínre festik a házakat, de ez nem igazán látszik. Van egy városfal, amin belül nagyobb az élet (nem mintha azon kívül nem lenne elég....).
Szóval besétálunk az egyik kapun (Chandpol gate). Iszonyú a tömeg. Hangosbemondón üvöltöznek, később zenét adnak. Nem bírjuk a főutcát, így lekanyarodunk egy kisebb sikátor-szerű utcába. Egyszercsak megszólít minket egy fiú. (Később megtudjuk, hogy Manish a neve).
Manish művész, gyűrűket tervez egy kisebb cég számára. Azzal szólított le minket, hogy szeretne beszélgetni, ha nem baj. Azt mondja (és ez valószínűleg igaz is), hogy az ide érkező turisták nem akarnak beszélgetni, csak lerázzák, pedig ő olyan kíváncsi.... Mi is azok vagyunk, így belemegyünk. Segít nekünk vizet szerezni. Csak olyat ihatunk, ami gyárilag van lezárva. Nem nagyon nehéz hozzájutni, de elsőre nem ismeri meg az ember azt a boltot, ahol kapható. Itt 10 rúpia egy 1.2 literes műanyag palack. A palackot össze kell törni. Ez minden turista érdekében van így, különben képesek csapvízzel újratölteni. Szóval beülünk az "art galery"-be (Chandpole kapunál Shanena Arts, 3318 Bhindon Ka Rasta, Chandpole Bazar T: (141)319584), ami áll két egymással szemben lévő padból és egy nagy matracból a szóba belső részén, és beszélgetünk. Megismerjük Manish tanárát, akiről lassanként kiderül, hogy a bolt tulajdonosa. Holland felesége van és van egy 11 éves fia is, Hollandiában élnek. A fickó pedig ingázik. Fél év itt fél év ott. Egy kis ékszer export-import családon belül. Kezdünk éhesek lenni... Manish elvisz minket egy étterembe, amit magunktól soha nem találtunk volna meg. A piszkos főutcáról egy keskeny sötét lépcsősoron kell felmenni a tető-étterembe. Innen tökéletes a kilátás. Nem szép, de mindent látni, a teheneket és a riksásokat is. Csoda, hogy még nem törték össze mind egymást. Manish segít rendelni. A főnöke (tanára) mondta, hogy ne együnk salátát sem, mert azt is csapvízzel mossák. Eszünk chapatit (pita szerű kenyér-féle) és valami indiai kaját, természetesen vegetáriánust és mindenféle tejtermék menteset. Borravalóval együtt 90 rúpiát fizettünk. Visszamentünk az "art galery" mögötti irodába, a főnökkel sört inni. Godfather nevű sört hozatott. Egész jó volt. Biciklis riksával mentünk vissza a hotelbe. Eleinte életveszélyesnek tűnt, aztán kezdtünk megszokni.
Reggel megkockáztattunk egy reggelit a hotelben. Lekváros toast, chapati. Laci kért egy citromlevet (Lime soda), ami a következőkből állt: egy koszos pohár alján újnyi citromlé + egy üveg ásványvíz.
10-kor találkoztunk a Manishal nem messze a szállástól. Az összes cuccunkat vittük, mert tud egy másik szállást olcsóbban. Motoron érkezik egy barátjával, mármint a barátja is egy külön motoron. Bár azt mondták, közel van a szállás, szerintük jobb ha felülünk a motorra. Felülünk. Kapaszkodok és próbálok az istenek lelkére apellálni. Dúdolom az om mantrát és az összes isten nevét próbálom felidézni. (A hely neve Akiriki Guest House. Itt csak 250 egy éjszaka. Kisebb a szoba, de az mindegy. Este 1 egérrel is találkoztam.) Lerakjuk a cuccokat, kicseréljük a lakatot és már megyünk is tovább a vonatállomásra jegyet venni. (Elegünk van ebből a helyből, a látnivalókat sincs kedvünk megnézni.) Minden útikönyv és elbeszélés ellenére nem igaz, hogy nehéz jegyet kapni. Lehet, hogy azért egyszerű, mert most rajtunk kívül nem sok turista van erre felé. Aznapra is simán lehet jegyet kapni, de mi másnapra vesszük. A külföldi turisták, orvosok és nyugdijasok külön ablaknál válthatnak jegyet, ahol lényegesen kisebb a sor - csak 4-5 indiai áll csak előttünk, amin már nem is csodálkozunk. Addig is kitöltjük a nyomtatványt, ami a vonatjegy vásárláshoz kötelező. (Reservation Form: név, életkor, nem, honnan hová, mikor, milyen osztályon stb.) Fél óra alatt túlesünk ezen a programon is (Jajpur-Vadodara másod osztályon 313 rupia/fő, kb 18 óra) és megnyugszunk: holnap már lelépünk innen, 1 napot meg fél lábon is....
Az állomástól egy internet kávézóba vittek minket motoros barátaink, hogy végre életjelet adhassunk magunkról. Két tehén és néhány szeméthalom közt megtaláltuk azt a sikátort, ahol a "cyber cafe" feliratú intézmény található. Persze nem ez az egyetlen - Indiában eddig minden nagyobb településen láttunk ilyesmit. Ez a konkrét hely, ahol mi jártunk, négy kisebb öltözőfülkéből, egy száriban üldögélő néniből (személyzet) és egy jó nagy ventillátorból állt. A gépek a fülkékben, néni+ventillátor a hátunk mögött. Kisebb fennakadásokkal sikerült kapcsolódnunk a világhálóhoz, úgyhogy végül is a hely betöltötte funkcióját. Említettük kísérőinknek, hogy vennénk valami ruhát, ami a helyi módit követi. Természetesen volt ötletük, hogy hova menjünk ilyen ügyben, úgyhogy újabb motorozás következett a szokásos halálfélelemmel. Kifelé mentünk a városból, keresztül számtalan európai fejjel elképzelhetetlen utcán, illetve szemét dombon. Tehenek, kutyák, kecskék, malacok és emberek azonos életkörülmények között élnek.
A hely ahova érkezünk állítólag a nagyüzem, ahonnan a bazárosok is vásárolnak. Az árak viszont nem tűnnek nagykereskedelminek. De úgy döntünk, hogy mivel estére kell a helyi ruha és a szegény Manish még nem is keresett rajtunk, megvesszük. Hagy jusson neki is egy kis százalék. A két szerelés együtt (ffi ing+nadrág, néi nadrág+ruha+kendő) 2000 rúpia (Village Textile: behiond Johari Ka Rata Ki Maszid plot No7, near Golimar Garden, Amer road, Jajpur-302002, villagetextile@yahoo.com) (később kiderült, hogy 1000-et ér). A próbafülkében összefutottam egy Brit lánnyal, akinek egy ismerőse már régen erre felé lakik és azt mondta, hogy ez egy jó hely, mert egyenesen elpostázzák a cuccot Angliába és nem kell cipelni. A mi ruhánkat kicsit át kell alakítani. A Lacira az ingek kicsik voltak, így kell neki egy nagyobbat varrni, én akarok zsebet a ruhára és a nadrágokból is hiányzanak a zsinórok. Este 5-re ígérik, hogy a szállásunkra viszik. (A szerelés jól néz ki és ki is szállították, de a Laci nadrágja 3 nappal később a fenekén az anyagnál kiszakadt, az én nacim pedig a varrás mentén kezdett fesleni.) Aztán berángattak a szomszédos szőnyegüzletbe is. 24000 rúpia körül akartak nekünk szőnyeget eladni, de nem sikerült. Elmentünk kajálni. Ezúttal egy drága étterembe. Az ár kb. háromszorosa volt az előzőnek. Manish és a barátja ketten ettek egy kaját, pedig meghívtuk őket. Közben készült a terv. Manish előző nap elmesélte, hogy valakinek adott kölcsön, hogy a húga agyrákját gyógyíttassa és ma kellett volna megadni a pénzt. Sajnos nem tudja, csak egy hét múlva, így nincs miből cipőt vegyen az esti táncos mulatságra. Ha akarunk, vehetnénk neki egy cipőt. Tényleg akarunk segíteni, de a hamis Reebok, amit kinéz 1300 rúpiába kerül. A kockázati tőkét 500-ban limitáltuk. (Később, mikor már nélküle megyünk, megkérdezek néhány cipőárat, és már 300 rúpiáért is vannak jók.)
Ebéd közben Manish elkezdett valami titkos üzleti lehetőségről beszélni, amit a galériába visszaérve a főnöke folytat. Egyszerű adócsalásra próbálnak rávenni minket. A módszer egyszerű és az elénk rakott útlevélmásolatokból kiderül, hogy világszerte sokan benne voltak már. A lényeg, hogy a turista vízummal érkezettek 5000 USD értékű árut vihetnek ki vámmentesen vagy postázhatnak haza. Kell adni valamennyi depozitot, és adnak egy adag ékszert amit az ember hazaküld. Otthon felveszi a borítékot és egy ember érte jön. Ekkor depozit+ valamennyi haszon vissza. Első lépésben kicsi összeg, aztán más az indiai út ára is ki tud jönni a businessből. Mindegy, kezdett elegünk lenni, mikor 3-szor mondtuk, hogy nem és még mindig magyarázott. Éreztük már, hogy az esti partit is ki fogjuk hagyni. Viszont ittunk a beszélgetés közben egy sört. Godfather a neve és elég jó volt.
Még el akartunk volna menni megnézni a majmok templomát, de a motorra már nem akartam felülni a riksások sokat kértek, így úgy döntöttünk, visszamegyünk a szállásra. 7-re jött valaki értünk, hogy a partira vigyen minket, de mi inkább elmentünk vásárolni a másnapi vonatútra. Találtunk egy 'Departement Store' nevü közértet, ahol egész európai körülmények között lehetett sokféle dolgot kapni. Vettünk egy 5 literes Bisleri ársványvizet (30 rúpia+10 üvegbetét). Megismerkedtünk egy Dél-Koreai sráccal. Úgy tűnt, mi hárman vagyunk a turisták ebben a városban. Kiderült, hogy egyedül van, akivel jött, már hazarepült. Velünk jött a szállásunkra és együtt vacsiztunk. Megmutatja, hogy kell felvágni a mangót.
Reggel a Manish barátja kopog. Nem lehet könnyen lerázni. Velünk reggelizik. Beadjuk neki, hogy tegnap rosszul voltam és most is megy a hasam. Lassan összeszedjük magunkat és irány a vonat.
A 14 órára tervezett indulásból 15.30 lett, ez az Indiai nyúlékony idő. Alvó kocsira (sleeper) szól a jegyünk. Nagy a tömeg, 6 helyen 10en ülnek. Kosz van és hangzavar. Folyamatosan jönnek-mennek az árusok. Tea, paradicsomleves, csipsz, üdítő kapható. A Laci nehezebben viseli. A velünk szemben lévő ülésen egy előkelőbb család ül. Fiatal szülők + kislány + apuci unokahúga. Kedvesek, kicsit beszélgetünk. Az út kb. 18 óra Vodadara-ba. Mikor aludni akarunk, le kell zavarni a fekhelyünkről az illegálisan ott alvókat. Este felé minden négyzetcentit kihasználva, a földön is alszanak.

Hajnalban érkezünk Vadodara-ba. Az állomáson 3 Brit fiú ül egy pokrócon a tömegben. Megkérdezzük őket, hogy mit ajánlanak szállásnak. A Rainbow nevű szállodát mondják, el is megyünk oda, de drágának találjuk, így átküldenek minket a Hotel Jal Sagar-ba. Mivel lassan 4 óra sikerül kialkudnunk, hogy papíron reggel hetes becsekkolással 1 napot, azaz 24 órát maradhassunk egy éjszakai árért. Ebbe a városba azért jöttünk, mert itt van egy kiadó lakás, de sajnos kiderül, hogy nincs vele minden rendben, a tulaj, ki London (UK)-ban él nem fizetett adót, így a házat lezárták a hatóságok. Mivel a városka alapvetően tetszik nekünk, gyakorlatilag egész nap szállást keresünk. Aztán belátjuk, hogy jobb továbbmenni. Vadodara olyan egyetemi város szerűség. Sokkal tisztább és szebb, mint amit eddig láttunk. A riksákban működik a taxióra és nem lehet alkudni. Tilos alkoholt inni itt is, mint egész Gujarat tartományban. Este nem sikerült sört innunk., csak kólát egy elegáns étteremben (Copper Coin Restaurant), ahol 5 pincér ugrált minket körbe. Végül meg is éheztünk és lakomáztunk egyet.
Reggel 8 körül kicsekkoltunk és kimentünk a vasút állomásra. A 8.30-as vonatra 8.45 kor adták ki a jegyünket. Az aznapi jegyvétel kicsit komplikáltabb, mint az elővétel. Ki kell tölteni a szokásos papírt (minden állomáson másik, de ugyanazok az adatok kellenek), majd sorba állni. Adnak egy pecsétet rá, ezzel egy másik ablaknál meg lehet kapni a jegyet, amit itt kell kifizetni. Vissza kell menni az előző ablakhoz, ahol elveszik a papírt és a jegyre kézzel ráírják a hely számát. Ez a folyamat kb. 30 percig tartott, de nem volt tömeg. (Vadodara-Surat elsőosztály: 271 rupia/fő, 3 óra) Az első osztály tiszta, légkondicionált, vannak szolgák akik adnak takarót, párnát, rendet csinálnak stb. Az árusok nem annyira kiabálnak és egyenruhában vannak. Az utasok gazdagabbak, van aki laptopon dolgozik, igy mi is elő merjük venni. Az egész út gyorsan eltelik.

Suratba érve megcsap a forró levegő (ezért nem jó a légkondi). Az állomáson riksások hada próbál levenni minket, de roppant rutinosak vagyunk. Tudjuk, hogy hiba lenne tőlük kérdezni valamit, így keresünk egy egyenruhást. Az úti célunk a tengerpart, Damas. Egy katonát találunk, aki útba igazit minket. A helyi busszal (3 rúpia/fő) a vonatállomásról elmegyünk a Chown markethez, hol a minibusz-riksa állomás van. Itt egy rendőrtől kérünk segítséget, mert nem találjuk a nagy riksákat, amit a katona mondott. Beültet minket a terepjárójába és elvisz 2 sarkot. Tényleg nagyobb riksák vannak itt. Hátul kb. 8-an férnek el. A rendőr megalkuszik a sofőrrel, hogy fejenként 16 rúpiáért levisz minket a partra (kb. 15 km). Persze ennyiért csak akkor viszik az embert, ha osztozik a helyen. Nagyok a csomagjaink, de így is rajtunk kívül még 8-an bepaszirozódnak. Az úton először fejlődő város, majd szegény faluk, a végén koszos büdös tenger. Összesen egy hotel van, az is nagyon koszos. Gyorsan döntünk. Zsákutca volt. Megyünk vissza Suratba. A következő tengerpart-ötletünk Daman. Suratból Vapin keresztül lehet oda jutni. Vapiba lehet vonattal vagy busszal is menni. Mi a busz mellett döntünk, mert arról többet látni a tájból. Suraton a távolsági buszmegálló a vonatállomástól 3 percre van gyalog (a riksások szerint persze nagyon messze és 15 rúpia az út). Átsétálunk és várunk a buszra, ami egyszer majd érkezik és aztán indul is. Közben megismerkedünk néhány figurával. Beszélgetünk (csak így lehet információt kapni, mert minden hindiül van kiírva), lassan gyűlik körénk a tömeg. Egy pillanatra akár ijesztő is, ahogy kb. 10 ember közvetlen közelről hallgatja a beszélgetést amit egy fiúval bonyolítunk. Meg is jön a busz úgy 2-3 óra múlva és lassan el is indul a 2,5 órára tervezett útra, ami végül közel 4,5 óráig tart.

Ránk sötétedik mire Vapi-ba érünk. Veszek az állomáson (tök sötét van) néhány banánt. Ez jó stratégia, mert ilyenkor kiderül, hogy van-e valaki a környéken, aki beszél angolul. Egy húszon éves fiú segít elmagyarázni, hogy csak 4 banánt akarok. Ő segít megtalálni az iránytaxit is, amivel Damanba juthatunk. Fejenként 15 rúpia a tarifa, rajtunk kívül 4 gyerek, 4 felnőtt és a sofőr ül a Wartburg méretű fekere-narancssárga autóban 16 km-en keresztül.

Daman egész európai hely. Az alkohol turizmus központja, ide járnak a Gujaratiak inni. Régen Portugál gyarmat volt, most az Indiai állam, nem helyi hatóság, irányítja. Nem lehet nagyon alkudni, a tarifák többnyire központilag vannak szabályozva. Nagyon sok szálloda van, de este 10-kor érünk oda és kiderül, hogy iskola szünet miatt a legtöbb hely tele van. Ahol van hely az vagy nagyon koszos vagy nagyon drága. A jobbak közül a legkevésbé drágában (Brighton Hotel) kiveszünk egy szobát 2 éjszakára (525 rúpia/éjszaka). Este fél 11 van és az éttermek 11-kor bezárnak, így gyorsan rendelünk vacsorát és sört, amit a szobánkba hoznak fel.
Komolyan gondolkozunk azon, hogy itt kellene maradni a monszun idejére. Ez a hely az eddig látottaknál sokkal civilizáltabb és tisztább. Vannak például szemetes kukák. Egy nagy nyuszi szorongat egy kukát és rá van írva, hogy USE ME, azaz használj (engem). Kérdezgetjük az embereket, hogy tudnak-e kiadó lakást, de senki nem tud. A napunk azzal telik, hogy kicsit helyrerázzuk magunkat. Megjavíttatjuk a kiszakadt hátizsákunkat, megvarratjuk az elszakadt ruháinkat (azt a drágát), veszünk egy telefonkártyát (amiről később kiderül, hogy nem kellett volna...). Reggelire csak egy gyümölcslevet iszunk a helyi gyümölcslé-ivóban (Ice cream and Juice Centre, Main Road, 20 rúpia/pohár), de az ebédet felségesen töltjük. Sikerül még ebédidőben (11-15) bemennünk a Sovereign Hotel éttermébe, ahol a napi menüt választjuk és 255 rúpiáért degeszre zabáljuk magunkat. A kaja egy óriási kerek fémtálcán van sok kicsi edénykében. Van ami levesnek tűnik, de arról miután jól megettem, kiderül, hogy a rizzsel kellett volna összekeverni. (Még szerencse, hogy újratöltik, így korrigálhatom a hibát.) Van mindenféle finomság, édesség is. Amint valami elfogy hozzák az utánpótlást.
Délután átugrunk Devka Beach-re, merta térkép szerint (amit a helyi turista irodából szereztünk), ott sok a szálloda. Az árak ezen a részen sokkal magasabbak. Összegyűjtünk néhány információt, iszunk igazi kókusztejet, aztán fél 11 körül el akarunk indulni visszafelé. Egyetlen riksás maradt csak itt, az 100 rúpiát kér a visszaútért (oda csak 35 volt, a központi ár 25). Sóherek vagyunk és gondoljuk, hogy majd csak lesz valahogy. Elindulunk gyalog. Egy srác jön mögöttünk 2 nővel. Köszön nekünk, szóba elegyedünk. Kiderül, hogy nem csak hogy tudja, hogy hol van Magyarország (többnyire nem tudják), hanem Budapest a kedvenc városa. Oda akar majd menni nászútra. Valami gazdag fiúka lehet, mert az egyik legdrágább szálloda parkolójából szedi elő a sofőrjét és a minibuszát, amivel elvisznek minket a szállodánkba.
Sovereign-ba jövünk vissza fagyizni (több nem fér be az ebéd mellé), de ezúttal a tetőteraszra. Már zárnának, de emlékeznek ránk és továbbra is nagyon kedvesek a pincérek. Saját szemünkkel látjuk, hogy a vizet, amit automatikusan hoznak, ha az ember beül, egy nagy gallonból veszik, így merünk inni belőle. (Délben nem mertünk, ezért ásványvizet ittunk.)
Mivel a Brighton szállodában tovább nincs hely, úgy döntünk, hogy tovább megyünk, de előtte megnézzük a környéket.
A legolcsóbb és legjobb 'városnézési' (sight seeing) lehetőség a Darshan Hotel (Devka Beach Tel: (260)254476, 254386) szervezésében van, de a legtöbb hotelből megrendelhető. 50 rúpia fejenként a kisbusz, 10-14 ill. 16-20 órakor van. Sajnos mi ezt későn tudtuk meg, így kénytelenek voltunk mikrobusszal végigcsinálni ugyanezt, aminek az ára 400 rúpia volt (elméletileg 6 fő fér bele).
(+Kadaiya Lake resort: belépő 2 fő+ fényképezés 30 rúpia)

Moti Daman az, ahol a helyiek laknak. Ide egy keskeny hídon keresztül lehet átjutni. A folyó mindkét oldalán van egy erőd, amit még a portugálok építettek. Bizonyára a portugálok miatt itt sok a katolikus, így katolikus templomok is vannak. A keresztények egyértelműen megkülönböztethetők, mivel európai ruhában járnak.
Devka Beach-en sok a drága és előkelő szálloda. Ezen a szakaszon lehet leginkább fürdeni a tengerben. A partra jutás nem egyszerű, mivel majdnem végig szállodák vannak. Talán a legegyszerűbb, kifizetni a belépőt a 'vidámparkba' (Amusement Park 5 rúpia/fő), és azon keresztül le lehet menni. Soha azelőtt még nem láttam ilyet, egyes helyeken a vízhez sokat kell befele gyalogolni kicsi lapos sziklákon keresztül. Nap közben a tenger forró kád hőmérsékletű.
Jampore Beach-en egyetlen egy szálloda van. Ezt Hotel China Town-nak hívják, ami kicsit furcsa ebben a környezetben. Talán azért ez a neve, mert egy időben sok kínai turista járt ide... A parton ki vannak írva a helyi riksa tarifák - most látunk először ilyet Indiában. Homokos a part. Most először szembesülünk azzal, amiről még otthon hallottunk: az indiaiak ruhában fürdenek a tengerben. Néhány férfi úszónadrágban lubickol, de a nők kivétel nélkül teljes öltözékben sétálnak bele a vízbe, mint ahogy a pasik nagy része is így tesz.

Damanból Vapiba helyi busz megy kb. 30 percenként, az utolsó 19.30-kor. Mi természetesen ezt lekéssük, így ismét iránytaxizunk az összes csomagunkkal be Vapiba. Indulás előtt vettünk egy sört, hogy a taxiban megisszuk, nagyon csúnyán néznek ránk, mert Vapiban nem lehet alkoholt inni. Gyorsan lehajtjuk és az üveget kidobjuk a kocsiból.
A szállás, amit Damanban javasoltak nekünk egy kicsit drágának tűnik, de nem sokkal mellette van egy másik, amit a riksás mond. A Supreme Hotel. Ez is kicsit drágább, mint amit szerettünk volna (375-), de Indiában itt először látom a sterilizált wc feliratot és a szoba is szép. Egy éjszakára, illetve 24 órára miénk a szoba. A portán javasolnak egy közeli éttermet, átsétálunk. Nem igazán hiszünk a szemünknek. A környék döbbenetes, teljes sötétség (még szerencse, hogy beraktam az elemlámpát) a második tehénnél balra, a disznónál jobbra és egyszercsak egy elegáns turbános fickó kinyitja nekünk az ajtót. Belépünk a légkondicionált étterembe, ahol elegáns helyiek vacsoráznak. Ez a Asopalav Restaurant. Jól főznek, olcsó (ketten 160 rúpiáért esszük degeszre magunkat) és jó a kiszolgálás.
Vapiból másnap vonattal megyünk tovább délre, Bombay (itt Mumbai) felé. Veszünk egy Indiai vonat menetrendet: 75 rúpia. Másod osztályra vesszük a jegyet (60 rúpia/fő), de csak egy ilyen kocsi van a vonat legvégén, ahonnan az emberek ráadásul fürtökben lógnak ki. Fellógunk a Sleeper kocsiba. Az út csak kb. 3 óra és az ellenőrt is megússzuk.
Megismerkedünk egy nagyon barátságos és intelligens (és kb. 20 főből álló) családdal. Nagyon kedvesek és segítőkészek. Ők is mind európai ruhában vannak és ki is derül, hogy katolikusok és Bombayban élnek. Meghívnak minket a házukba, de udvariasan visszautasítjuk, mivel szeretnénk még aznap tovább utazni. Nagyon sok tanácsot kapunk tőlük. Például megtudjuk, hogy mivel most Bombayt úgysem akarjuk megnézni, jobb ha Bandra-ban leszállunk, ahol ők is. Bandra Bombay külső része - Kelenföld indiai módra. A segítőkész család rövid kupaktanács után úgy dönt, hogy az egyik huszonéves fiúk (aki repülőgép mérnök) fog segíteni nekünk eljutni a Goara induló buszhoz. Szerencsés helyzet, mert szokás szerint semmi nincs kiírva - ahogy az Indiában megszokott - és megint a riksások "jóindulatára" lettünk volna bízva. Segítőnk elmagyarázza a riksásnak, hova kell menni, majd rövid habozás után inkább ő is beül mellénk.
A Bandra Police Station mellett (a vonattól ide 15- a riksa) sok busztársaság van. Bombay környékén minden riksán van taxióra és van egy táblázatuk, ami alapján ki lehet számítani az adott útra vonatkozó árat. Bombay belterületén tilos a riksa, csak taxik vannak. A busz Goara kb. 16 óra és 450 (500-ról indult) rúpia fejenként. Azért drágább, mint az eddigiek, mert ez egy légkondicionált, itt modernnek számító jármű, amire csak helyjeggyel lehet felszállni. Nem lehetnek rajta többen, mint ahány ülőhely van, és ezt a "luxust" meg kell fizetni. Mi a Saj nevű társasággal utazunk, mert őket ismeri a srác, aki a vonattól elkísért ide minket. Indulás előtt még gyorsan eszünk egy kicsit, és érezzük, hogy Bombay tényleg egy drága város. A busz egyszer megáll, hogy az emberek vacsorázhassanak. Ahol a mi buszunk állt meg (Hotel Intreprastha, Nagothane, Maharashtra), elég rossz és elég drága volt a kaja. Igyekeztünk a legolcsóbbakat választani, de így is 200 rúpiát fizettünk. A busz maga kényelmes (még filmet is adnak hindi nyelven, angol felirattal), de az alvást nehezítik az útviszonyok. Időnként minden előkészítés nélkül az ember 20-30 centit is huppan.

Reggel 8 körül érünk Mapusa városába, ahol ismét riksások és taxisok hada akaszkodik ránk. Nincs kedvünk velük menni, először a turista információt akarjuk megtalálni. Első nekifutásra nem megy, bemenekülünk a buszpályaudvar mellett egy szállodába, hogy elolvassuk az útikönyv vonatkozó részét. A Satyaheera Hotel pozitív meglepetéseket okoz. A wc-ben van wc papír, lehet kártyával is fizetni, finom a rántotta és a hideg kávé (reggeli 2 főre 60-).

Közben kitaláljuk, hogy visszamegyünk a buszpályaudvarra és keresünk egy buszt, ami Calangute Partra megy, ami szimpatikusnak tűnik az útikönyv leírása alapján. A busz azonnal indul, sokkal tisztább, mint amiket eddig láttunk, fejenként 5 rúpia a tarifa. A végállomás egy körforgalomnál van. Amint leszállunk, elkezdenek hozzánk beszélni az emberek. A 'sarki' trafikos egyből felültet a motorjára és végigmutogat néhány lehetséges szállást, de mindet drágának találjuk. Itt 3 hónapra akarunk lakást találni, és kb. 3000 rúpiát szánunk rá havonta. Már a körforgalomnál feltűnik, hogy itt mindenki európai ruhában van, sok a világos bőrű és hajú ember. Erre a partra jönnek a német, brit, skót, skandináv és svájci turisták. Ebből kifolyólag az árak (elsősorban az éttermi) nagyon magasak, és a szolgáltatás is elég jó. A parton egymást érik a nádból és pálmalevelekből épített éttermek, ahol egész nap bömbölnek az aktuális európai slágerek. Sok orvos és gyógyszertár van, mindenki beszél angolul és az emberek segítőkészek. Ha nem mászkálna az utcán néhány tehén és nem látnánk itt-ott riksákat, meg is feledkezhetnénk róla, hogy Indiában vagyunk.
Nem akarjuk elhamarkodni a lakással kapcsolatos döntést, így 2 éjszakára kibérelünk egy szobát a tenger közvetlen közelében, az O Camaro Beach Resort bungallókban. Motort is bérelünk 1,5 napra, hogy könnyebben körül tudjunk nézni a többi parton is. Kérdezősködünk, nézelődünk. Nagyon sok lehetőség van és próbáljuk a legjobbat megtalálni. Egyértelmű, hogy keveset akarunk fizetni az itteni árakhoz képest (szezonban 300 rúpia/éjszaka egy kis apartman), és sokan belátják, hogy jobb a kevesebb pénz is, mint a semmi. A monszun napokon belül itt van, és akkor nincs túl sok turista, úgyhogy mi vagyunk itt a "fehér hollók", akik épp most állnak neki nyaralni. Calangute-on a Capricorn étteremben reggelizünk (ketten 200 rúpiáért, angol reggelit). Motorral elmegyünk a szomszédos partszakaszokra, de be kell lássuk, hogy ráhibáztunk. Calangute a legjobban kiépült, legkényelmesebbnek tűnő hely.
Bemegyünk Goa fővárosába, Panajiba (ejtsd:Pendzsim) is, ami egy elég kicsi városka. Szép tiszta és elég sokféle bolt van (pl.: Benetton, Lacoste, Adidas...). A helyi napilapból felhívunk néhány ingatlanost is, de senki nem foglalkozik rövid távú lakásbérlettel. Veszünk egy feltöltő-kártyát a telefonunkhoz, aminek az ára 315 rúpia, de csak 150-et lehet lebeszélni, mert 15 az adó és 150 az eljárási díj. Eszünk egy snacket (persze mert megint ebéd és vacsora idő között lettünk éhesek) a Sanyog vegetáriánus étteremben (66 rúpia), majd vissza indulunk Calangute-ba.

Ez a döntés napja. Még néhány lakást megnézegetünk, de már tudjuk, hogy melyik kettő közül fogunk választani. Az egyik távol van a tengertől és a főúttól is, egy emeletes ház második szintjén. A tulajok nagyon kedvesek. Az ára 4000 rúpia/hó. A másik kb. 100 méterre van a parttól, rálátni a vízre. A betonút is közel van. A tulaj Big Joe, akinek egy étterme is van a parton. 3 hónapra odaadja a kis lakást 10.000 rúpiáért, ha kell motort is bérelhetünk tőle. Közvetlen a lakás mellett van egy kis boltjuk, ahonnan az alapvető dolgokat meg tudjuk venni. Big Joe házát választjuk, ahova este be is költözünk. Ettől a pillanattól kezdve Big Joe átadja a velünk való kapcsolattartás feladatát Jenifernek. A lány aranyos, 20 év körül lehet, jól beszél angolul. Van egy 'utánfutója', Christopher, aki egy 10 év körüli kisfiú. Christopher feltűnően jól beszél angolul, mint kiderül, az apukája angol. Este velük és valami rokonuk taxijával bemegyünk Mapusaba a piacra bevásárolni néhány cuccot a konyhához. Veszünk néhány edényt és evőeszközt, de nagyon gyorsan ránk sötétedik és a boltosok bezárnak, így majdnem hiába mentünk. Megtudtuk viszont, hogy mivel itt a kés luxuscikk, 10 rúpiába kerül, míg a kanál és a villa csak 8-ba. Igaz is, hogy még a legelőkelőbb étteremben sem adnak kést... Az igazi nagy piac pénteken van Mapusaban.
Másnap délre ígérik a gázplatnit és a palackot, de természetesen csak este felé kerülnek vele elő. Jenifer láthatóan kerül minket amióta, odaadtuk neki előre a pénzt a TV beköttetésre. Cristopher láthatóan hazudik (látszik a fején), mikor a lányról kérdezzük. Egyszer azt mondja, elment. Aztán zuhanyozik stb, stb... Mikor rákérdezek, hogy most hazudik-e, azt mondja, hogy mindjárt küldi. Tényleg kb. 10 perc múlva megjelenik Jenifer és visszaadja a pénzt, amit a TV-re adtunk. Azt mondja, hogy nem tudta elintézni, hívjuk fel mi a kábeltévés fickót... Nekünk sikerül. Be is kötik a kábelt, bár sokkal drágább a dolog, mint ahogy azt Jenifer állította. Mostantól ha akarjuk, médiadömping van. 45 csatorna, BBC, Nat.Geo, Discovery Ch., HBO... (bekötés 500.- +250.-/hó). Veszünk egy újabb mobiltelefon kártyát. Ezúttal AT&T. Szintén 300 rúpia az ára, de ebből 100 lebeszélhető. Kiderül, hogy Magyarországgal nem lehet SMS-ezni, de telefonálni lehet.
Este kiélvezzük a gáz adta lehetőségeket, nekiállunk teát főzni (mostantól kezdve napi 5 litert). Vacsira pedig saját gyártmányú masalát eszünk. Éjszaka (június 7) egy kicsit esik az eső, de nem érezni még az enyhülést.
Egy teljes napon keresztül nem csinálunk jóformán semmit. Elsétálunk a piacra bevásárolni, főzünk lecsót és pihenünk. Vasárnap van, az utolsó monszunmentes hétvége utolsó napja. A tengerparton rengetegen vannak, többnyire ruhában fürdőző indiaiak (itt ez a normális, főleg a nőknek), így vissza is fordulunk. Majd talán másnap...

Reggel elhatározzuk, hogy kirándulunk. Az első busszal bemegyünk Panajiba, majd onnan Margaoba. Mikor mentünk kifele a Calangute-i buszállomásra, találkoztunk a helyi fagyi-árus fiúval. Miután a fagyival nem sikerült levenni minket a lábunkról, kezdte a füvet ajánlgatni. Ilyen ez a hely..., ezért van itt annyi nyugati turista. Az úton sok érdekes dolgot láttunk. Az óriásplakátok egy részét itt kézzel festik. Szegény piktorok a napsütésben ott álldogálnak a girbe-gurba, bambuszból tákolt állványokon és kézzel festik a feliratokat a nagy fehér táblákra. Az út mellett több nagy cégnek (Siemens, Toyota, Fiat, Hyundai..) van telepe. Gyönyörű kertek veszik ezeket körül. Margaoban semmi érdekeset nem láttunk. Megebédeltünk egy helyen (Badriya Restaurant 156.-/2 fő), aztán kimentünk a piacra. Egy nagyon hosszú szakaszon csak szárított halat, majd aszalt szilvát, aztán pedig bútorokat árultak. Ennyi volt ez a város.

Egyre ritkább, hogy nem esik az eső. Egyre ritkább, hogy van kedvünk kimászni a házból. Sokat bámuljuk a Tv-t és minden nap kártyázunk. Láttunk egy filmet, amiben a Tom Hanks egy hajótöröttet játszott. Megállapítottuk, hogy mi roppant civilizált helyen vagyunk. Gyakorlatilag mindenünk van, ami kell. Víz, áram, gáz, TV kábel, mobil telefon, elemlámpa, gyufa, szúnyogirtó stb...
Ha nem esik az eső, elmegyünk vásárolni vagy sétálni. Itt Calangute-on nem sok érdekes dolog van, de néha érdekes emberekkel találkozunk. Sajnos ez a hely tényleg a drogról szól. Nekünk is úton-útfélen el akarják adni. Múltkor mikor sétáltunk, egy sárga autóból (ami körbe-körbe jár a parton) mutogattak nagyon, hogy kell-e.
A helyiek jelentős része nem tud olvasni és nem ismer más szórakozási formát, mint a "smoke". (Itt 10 gramm hasis 700 rúpia. 1 liter helyi Wisky 100 rúpia.) A fiatalok és a kivénhedt hippik esténként szívnak.
Ezen a környéken nincsenek koldusok. Egyetlen egy ember próbált meg eddig pénzt kérni tőlünk, egy német nő. Ez még az érkezésünk utáni második napon volt. A főúton egy sarokban kuporgott. Azt mondta, hogy kirabolták és semmi pénze nem maradt. Nem tud telefonálni, nem segít neki a német konzulátus, vár egy banki utalást és kért 150 rúpiát, hogy majd este megadja, ha megjött a pénze. A nő elég rossz bőrben volt, és eléggé zavarosan beszélt. Belekavarodott a saját sztorijába. Nem is volt nálunk pénz, de nem is szívesen adtunk volna neki. Elkezdtünk inkább német turistát keresni, gondolván, hogy ha van egy másik, az biztos jobban tud neki segíteni. Az első szőke nő, akibe a következő sarkon belebotlottunk egy skót volt. Elmeséltük, hogy mi a helyzet és már ismerte a sztorit. Neki előző nap 250 rúpiája bánta. Ő későn értesült arról, amit minden helyi és visszajáró turista tud. Margaret 8 éve él itt így. Európai turistáktól pénzt kunyerál és drogra költi. Minden esetre meg kell állapítani, hogy ügyes. Levett egy skótot is :-).

Szombaton ismét bementünk Panajiba, de most azért, hogy találkozzunk egy magyar lánnyal. Ő itt dolgozik az egyetemen és már rutinosnak mondható. Negyedik éve "jár" ide. Együtt sétálgatunk a városban, megmutatja a piacot, amit múltkor mi nem találtunk meg. Együtt ebédelünk és aztán beülünk teázni a Vasco da Gama Clubba, ami a helyi körülményekhez képest egy elegáns szalon kilátással a központi kertre. Az eső rettenetesen zuhog. Visszafelé a busz kész kalandtúra. A kaszni mindenhol beázik, az ablakok és az ajtók nem zárnak rendesen. Az úton patakokban folyik a víz, ami néhány kátyúban tóvá gyűlik össze. Ilyen időben tényleg csak busszal lehet közlekedni.
Vasárnap Évi kijön hozzánk, hoz egy csirkét biztos forrásból és együtt főzünk indiait. Ez az első nem vegetáriánus kaja, amit itt eszünk.

Lassan két hete esik az eső. Egyre ritkább, hogy néha eláll. A nap soha nem süt, viszont a levegő rettentően párás. Minden lassan átváltozik. A rizsföldek tavakká változtak, az utak ország szerte nehezen járhatóak és a lakás falai is egyre vizesebbek. Nyirkos az ágy és minden ruhánk is. Ahogy nemrég megfogalmaztuk: "nincs soha komfortérzetünk". Ezen a héten kiderült számomra, hogy semmit nem lehet a monszun alatt tanulni. Itt Goaban minden csak a turistáknak szól, akik ilyenkor túl kevesen vannak ahhoz, hogy a masszázs-suli vagy a jóga "ashram" kinyisson.
Csütörtökön ismét Panajiban jártunk. Kalandtúráztunk egyet a Goa Egyetemre. A várostól körülbelül fél óra buszozásra a szántóföldek közepén egy hindi nyelvű tábla üdvözli az embert az egyetemen. Ezt csak azért vettük észre, mert egy fiú, akitől a buszon megkérdeztük, hogy jó helyen vagyunk-e, felhívta a figyelmünket. Az is gyorsan kiderült, hogy Évi az egyetlen külföldi az egyetemen, akinek a nevét mindenki tudja, akkor is, ha soha nem állnának vele szóba. Az egyetem egy elhagyatott farmra hasonlít. Az épületek mállanak szét a kosztól és az esőtől, az épületek között szántóföldek vannak. Néha látni egy tehenet is. A kantinban nagyon olcsó a kaja (hárman ettünk 56.-), de csak azét merjük megkockáztatni az itteni ebédet, mert az Évi több éves tapasztalatában bízunk. A könyvtárban az egyetlen számítógép, amin a katalógus van, nem működik. Sötét van és számunkra rendetlenség. Évi azt mondja, hogy csak rutin kérdése, és el lehet igazodni, de mi nem tudjuk elképzelni, hogy itt lehet tanulni. A központi adminisztrációs épületet katonák őrzik. Mindenkin látszik, hogy nem kapkodja el a munkát. 5-6 ember végzi azt a feladatot, amit 1 is meg tudna csinálni. Szegény Évi napok óta csak azért jár ide be, hogy összeszedje a közel 30 aláírást ahhoz, hogy felvehesse az ösztöndíját (2800.-). Azt hiszem, az amit itt ő kibír és mosolyogva elvisel, az nem fehér embernek, de legalábbis nem Fehér Hajninak való. Én már rég balhéznék, ő meg mosolyogva mondja, hogy ez nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy sehol nincs számítógép. Mi nem bírjuk a várakozást és visszamegyünk a városba. A piacon veszünk egy esernyőt (100.-), vásárolgatunk, nézelődünk. Megvesszük a harmadik telefonkártyát (BPL), amivel végre sikerül sms-ezni Magyarországgal.
Haza felé a busz nem tud a rendes úton menni a víz miatt, a hegyeken keresztül megy a korom sötétben. Izgalmas a kaland és szerencsére eredményes is, mert megérkezünk Calangute-ra.
Pénteken végre (több hét tervezgetés után) bejutunk a mapusai piacra. Veszünk a Lacinak egy szandált (320.-), nekem meg egy gumipapucsot (49.-), mert be kellett látnunk, hogy itt sem az edzőcipő sem a bőr papucs nem célszerű viselet a folyamatos pocsolya-ugráshoz. A vásárlás során a következő két érdekes dologgal találkoztunk: 1, van olyan, hogy monszun-engedmény, amiből persze lehet tovább alkudni. 2, A női szandáloknál a sztenderd méretezés 8-asig, a férfiaknál 10-ig van. A nagyobb cipők drágábbak és ritkábbak is.
A piac egyébként nagyon jó. Sok az árus és mindent meg lehet kapni. Bár mi jól elszórtuk a pénzt, amit magunkkal vittünk és ezért végül nem vettünk sem almát, sem gránátalmát, sem semmit....
Este káposztás tésztát vacsiztunk "itthon". Hajnali 3 körül rám jött (H) az alul-felül folyós gyomorprobléma, ami a mai egész napomat megkeserítette. Már lassan este 6 és eddig fél liter tea és 1 db keksz maradt meg bennem, minden más kijött. De már azt hiszem túl vagyok rajta. Fura, hogy a Lacinak semmi baja, pedig mindig pontosan ugyanazt esszük.

Tévedtem, még egy éjszaka hátra volt. Kis láz és további felső utakon távozó bélnedvek nehezítették az éjszakai pihenést. Reggelre viszont tényleg jól lettem, így ismét bementünk Panajibe. Ezúttal elsősorban azért, hogy megnézzük a helyet Caranzalemen, ahonnan az Évi kiköltözik. Nagyon kedves a tulaj és a szoba is tiszta, áramlik a levegő és 10 perc busszal a belvárostól. El tudnánk képzelni, hogy itt lakunk, de adunk magunknak egy nap gondolkozási időt.
Együtt elmegyünk Donna Paula-ba (ejtsd:Donapol), ahonnan nagyon szép a kilátás a tengerre. Sok a belföldi turista, akik előkapják a piknik felszerelést és a földre terített rongyon lakomát rendeznek, majd a szemetet hátrahagyva távoznak. Itt szembesülünk először azzal, hogy itt mi vagyunk az attrakció... Először azt hittem, hogy azt kéri tőlünk a helyi turista család, hogy fényképezzük le őket együtt, de kiderült, hogy azt kérték, hogy hadd készítsen képet rólunk a gyerekeikkel együtt. Mint a majmokkal az állatkertben... Persze megengedtük, míg az Évi roppant rutinosan elvonult egy sarokba, neki ugyanis elege van már ezekből. A következő érdekes dolog az volt, mikor egy pillanat alatt a következő zajlott le... Sétálunk a tengerbe nyúló keskeny földnyelven, Évi szól: "Jönnek a srácok, én lehúzódok". Nem értem az összefüggést, és nem is reagálok. Egy kisebb csapat fiatal srác jön mögöttünk, az egyik kicsit nekem jön a könyökével, vihognak. Évi elmeséli, hogy ez itt program. Szerinte az indiaiak imádják a fehér bőrt és mindent megtesznek azért, hogy megérintsék a fehér nőket. Eddig nekem ez még nem tűnt fel, lehet, hogy ezután másképp értékelem majd a buszon a tömeget is :).
Átsétálunk a Hawaii Beach-re (:)), ahol egy sheck-ben (pálmalevél-sátor étterem a vízparton) ebédelünk. A monszun miatt mindent lefóliáztak már csúnya kék anyaggal, de a kedvünkért kicsit visszabontják a sátrat, hogy láthassuk a tengert. A tenger meg nagyon hullámzik és a sok szemét közt egy döglött malacot is dobál a part felé. Guszta... Én úgyis csak rizst eszem és eddig sem volt étvágyam. A Laci és az Évi rákot esznek, állítólag nagyon finom (hármunknak: 260.-). Hawaii Beach is olyan, mint a többi parti falu.

A hétfői napot pihenéssel és tervezgetéssel töltöttük. Be kellett látnunk, hogy a napok óta tartó 95-97%-os páratartalom, 30 C és a folyamatos eső (Júni 1-22-ig 73 cm) nem tesz jót nekünk. Elkezdtük megtervezni a további utunkat a szárazföld belseje felé. Közben persze néztük a televíziót.

Kedden elállt az eső és mi bementünk Mapusába, hogy körbenézzünk, megy-e busz arra, amerre mi mennénk. Hubli és Hampi felé szezonon kívül csak Panajiból megy busz, így átmentünk oda. Az Évi már elutazott és ott hagyott nekünk néhány cuccot (alufólia, műanyag pohár, sapi, kendő... de a legjobb a tetű-irtó hajszesz :)) a régi szállásán. Elmentünk érte és szerencsére otthon találtuk Sebastiant, a szállásadót, akivel a múltkor is már jót beszélgettünk. Ő elég tájékozott jóga ügyben és sok érdekes dolgot mondott már első alkalommal is. Ajánlott egy szervezetet, akiknél távoktatásban lehet tanulni elsősorban meditációs technikákat (Yogoda Satsanga Society of India) és egy központot, ahova el is sétáltunk. Ez a Brahma Kumaris Központ (www.bkacademy.ac.in) akikről kiderült, hogy egy nagy nemzetközi szervezet, Budapesten is van központjuk (Ráday u. 5),. Sok helyen van ashramjuk Indián belül és kívül is. Kaptunk egy tájékoztató füzetet, ami alapján szimpatikusnak tűnik, lehet, hogy ellátogatunk az egyik ashramjukba.
A szerda megint sok érdekesség nélkül telik. Fél napon keresztül a mosással voltam elfoglalva. Egyszer megpróbáltuk kimosatni a cuccainkat, de nem csak drága (10.-/db), hanem még rossz is a helyi mosoda. Szerintem kézzel mosnak és nem csavarják ki rendesen a ruhát, mert amit visszakaptunk az nem volt túl illatos. Igaz a monszun miatt minden lassan szárad, de ha én mosom, legalább tudom, hogy ki van mosva.

3 hete tart a monszun. Most 3 napja nem nagyon esik, kb. 30 fok van, 95%-os páratartalommal. Gyakorlatilag enyhe gőzös szauna egész nap. A bőrünk folyamatosan ragad az izzadtságtól. Ez az idő nem tesz túl jót a légzőszerveknek és az eső miatt folyamatos az esély a megfázásra. Viszont soha nem volt még ilyen hosszú a körmöm. Egyszerűen nem törik le.
Úgy döntöttünk, hogy hamarosan tovább állunk. A szárazföld belseje felé, tehát keletre megyünk, kis lépésekben. Az első állomás egy Dharwad nevű egyetemi város lesz, ami innen jó esetben 7 óra busszal.

Reggel 3/4 8-kor indultunk Calangute-ról, 9.30-kor szálltunk fel a buszra Panajiban. Várakozás közben még vettünk egy goai újságot (www.gomantaktimes.com). Goáról kifele menet nagyon szép helyeket láttunk a buszról. Old Goában és Pondában igazán szép hindu és katolikus templomok vannak. Kartnataka államba egy elég komoly, meredek hegyi szerpentinen keresztül megy a busz. Most így az esős évszakban, különösen a köd miatt, szükség volt a buszsofőr rutinjára. Szerencsére valószínűleg csukott szemmel is el tudta volna vezetni a járgányt. A két állam határa valahol a hegy tetején van, ahol a határőrök felszálltak a buszra és néhány üveg alkoholt elkoboztak az utasoktól. A mi csomagjainkat nem nézték meg, pedig van nálunk egy laposüveg goai rum :). Karnatakában gyönyörű megművelt rizsföldeket láttunk a hegyoldalban. Az út mellett fura alakú sárhalmok, talán termesz-várak, vannak. Egy majmot is láttam felugrani egy fára. A határ után már alig esett az eső. Egy "Hotel" feliratú viskónál megálltunk negyed órára és az "étteremben" a sofőr és néhány helyi megebédeltek. Mi csak egy zacskó csipszet vállaltunk be.
Darwadon keresztül jöttünk, de végül Hubliban szálltunk le a buszról délután 4 órakor (Panaji-Hubli 72.-/fő), ami onnan csak 20 km-re van. Az útikönyv alapján sejtettük, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy szállást találjunk. A buszállomásnál nem volt sok riksa, pedig ezúttal nem sok kedvünk volt cipekedni. Az első, akit megkérdeztünk, 60 rúpiáért akart minket bevinni a központi postához (ezt találtuk ki mint végcélt), végül 25-ért sikerült egy másikkal megállapodni. Később persze kiderült, hogy az ár 10 rúpia lett volna... de legalább kerülő úton jöttünk és megnéztük a várost kocsiból. A postától nem messze végignéztünk néhány hotelt, és a Vipra nevű mellett döntöttünk, ami 230.- egy éjszakára és az útikönyvben megjelölt Ashok hotellel (ahol 350.-) egy épületben van. Sétáltunk egyet, bár a levegő elég szennyezett erre felé. Vettünk egy érdekes újságot, ami egy helyi kiadvány és a yógáról szól (www.yogapublications.com). Megörültem, hogy másnap indul egy kétnapos képzés és gyorsan megkerestük az illetékest. Bolyongtunk össze-vissza, de végül meglett. Egy eldugott helyen egy sötét épület emeletén egy sötét szobában ült a mester az íróasztal mögött. A szoba falain képek ászanákról meg csakrákról, a sarokban pokrócok. Kicsit beszélgettem vele. Szívesen tanítana, de ahhoz legalább 10 napig, de inkább egy hónapig itt kell lenni, szállást nem tud adni, de ajánlotta a helyi állami üdülőt. Megnéztük az üdülőt, de láthatóan nem akartak segíteni. A napi 65 rúpiás szállásárat nem a külföldi turistáknak találták ki. Viszont itt ajánlották az Agenta Hotelt (Station Road), ahol szerintük hasonló árért lehet megszállni. Kezdett sötétedni, így feladtuk a keresést. Vacsoráztunk egy közeli hotel (Panjurli 128.-) vegetáriánus éttermében. Megint annyit kaptunk, hogy nem tudtuk megenni, de nagyon finom volt. Legközelebb itt elég egy kaját+rotit rendelni és akkor az édesség is belénk fér.
Reggel nyakunkba vettük a várost, hogy kaja után nézzünk. Egy közeli Bakery-ben vettünk két szelet piskóta-szerú sütit, az egyik barna, a sárga volt. Az íze mind a kettőnek gumicukorra hasonlított. Még volt Goáról teánk (mert készültünk... azért is nehéz a csomagunk :) ), azt ittuk a sütihez az egyetlen kicsi parkban ülve, ahol a szmogot csak látni, nem szagolni lehet. Reggeli után ellátogattunk a helyi Bhrama Kumaris központba, ahol azt ajánlották, hogy menjünk inkább Bangalore-ba, mert ott van nagyobb ashram, ahol lehet tanulni.
Sétáltunk egy nagyot, aztán buszoztunk is a helyi járaton. Lementünk az "old bus stand"-hez, amivel szemben utazási irodák vannak. Megvettük a jegyet egy buszta, ami este 9.30-kor indul és 6 körül ér Bangalore-ba (220.-/fő). Észrevettem hogy itt van az az étterem, ahova tegnap is menni akartam. Még a riksából láttam, hogy tibeti szerzetesek jönnek ki onnan, és ezért gondoltam, hogy jó hely. Mivel ebédidő közeledett, bementünk enni. (Renuka Hotel) Az egyik angolul beszélő pincér ajánlotta, hogy csak egy 'south indian thali'-t rendeljünk kettőnknek, mi meg hallgattunk rá. Jó volt, utántöltötték, jól laktunk. Kértünk még ráadás desszerteket, amik kevésbé ízlettek. És megdöntöttük a rekordot! 57 rúpiát fizettünk, amiből 20 a 2 literes ásványvíz volt. Tudják ezek a szerzetesek, hol kell enni :). Délután elmentünk internetezni a NetZone nevű helyre, ami Hotel Natraj complexszel szemben van J.C. Nagarban, a Station Rd.-nal (30.-/óra). Az egyetlen érdekes hely itt a textil piac, ahova majd a busz indulása előtt elnézünk, aztán irány a "szilikon völgy", ahogy az itteniek Bangalore-t hívják.

A textil piacról kiderült, hogy nincs, illetve, hogy nyers pamut piac van a várostól 20 kilométerre, ahova kibuszoztunk, de nem láttunk semmit.

Fehér Hajni - Reményi Laci

I. rész - Delhi - Jaipur - Vadodra - Daman - Mumbai - Goa - Hubli >>
II. rész - Bangalore - Hassan - Maysore - Ooty - Coimbatore>>
III. rész - Pondicherry - Auroville - Chennai - Agra - Delhi - Shimla - Mandi - Dharamsala - Delhi

A szerzők saját oldalait a http://www.easteam.net/india címen találjátok.

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.