Fehér Hajni-Reményi Laci: Hátizsákos kaland Indiában - 2003. nyár
3. rész - Pondicherry - Auroville - Chennai - Agra - Delhi - Shimla - Mandi - Dharamsala - Delhi

Tekintettel Laci egészségi állapotára, utazásunk során első alkalommal az útikönyv által ajánlott helyre vitettük magunkat a riksással. Kellemes (Aurobindo Ashram: Park) Guest House, gyönyörű kerttel, 20 méterre a tengertől. Először azt mondta a recepciós, hogy nincs szoba, de aztán valahogy mégis lett - 100 rúpiáért (!!!). Magunk sem hittük el, hogy ennyiért lakunk egy ilyen helyen.
Kis pihenés után tettünk egy rövid sétát a parton, és a környező utcákban. Nagyon szép, talán eddig a legbarátságosabb hely, ahol Indiában jártunk. A 17-től a 20 század közepéig francia gyarmat volt Pondicerry, és ennek ma is viseli pozitív hatásait. Az itt szép számmal előforduló külföldiek túlnyomó részt franciák, de találkoztunk angollal, olasszal is. A szállásunkon összefutottunk egy fiatal francia párral, akik ajánlottak egy közeli éttermet. Ezen a helyen, a La Terrasse nevű étteremben vacsoráztunk, levest és tésztát, vagyis inkább európai kajákat. Az étlapon sok volt az európai (ahogy ők mondják: kontinentális) étel és a vendégek közt is több volt a fehér ember, mint eddig bárhol az eddigi utunkon.
Lefekvés előtt eljátszadoztunk az ágyak fölé szerelhető szúnyoghálókkal, lezuhanyoztunk a csapból folyó langyos (meleg nincs) vízzel. Jól aludtunk, így elhatároztuk, hogy még nyolc éjszakát maradunk. Korán reggel lebaktattunk a recepcióra, hogy kifizessük a további éjszakákat, de kiderült, hogy nem maradhatunk tovább a 100-as szobában. Adnak szívesen másik szobát, 300-ért. Ennek terasza is van, és a tengerre néz. Az tuti, hogy ez is jó üzlet, de hosszú távon nekünk drága lett volna. Ezt a szobát csak egy napra kértük, amíg körülbicikliztük a várost, hogy másik szállást keressünk. Biciklit a Guest Houseban béreltünk (20-25.-/nap) és azzal nézelődtünk.
A városban az Aurobindo Ashram a legnagyobb cég, ha lehet így mondani. Nagyon sok épület az ashram része, 6 saját vendégháza van, amiből kettő fogad külföldieket, a kilenc szerződéses vendégházából pedig négy. Az ashramnak még van 4 könyvesboltja, 2 utazási irodája, könyvtára, iskolája, művészeti galériája, étterme, papírgyára és még egy tucat kisebb-nagyobb vállalkozása városszerte. Mivel jó tapasztalatunk volt az előző helyen, elsősorban az ashram saját guest house-ait néztük. A legtöbb helyen igen baráti áron nagyon jó szobát lehetett volna kapni, ha lett volna hely. Végül úgy alakult, hogy a Garden Guest House-ba költöztünk át 60.-/éjszakáért egy 3 ágyas szobába.
Este meglátogattunk egy indiai tánc fesztivált, ahol kisgyerekek táncoltak tradicionális indiai táncokat. Itt láttuk az Anande Ashram standját (www.yoganjali-natyalayam.com, www.icyer.com, yognat2001@yahoo.com). Terveink szerint majd ellátogatunk a Pondicherry közelében lévő ashramjukba.
Vacsorázni a Seegull nevű étterembe mentünk, ami az itt nyaraló európaiak másik kedvenc helye. Ez sem olcsó (kb 200.-/2 fő), csakúgy, mint a Terasse, itt is lehet alkoholt inni és dohányozni. Az ashram minden épületében, a vendégházakban is tilos a dohányzás, az alkohol és a drog.
Másnap átköltöztünk a Garden Houseba, ami alapvetően jó hely, azzal a kis problémával, hogy közvetlenül mellette folyik egy illatozó szennyvízpatak és hogy az ágyak irtó kemények. Itt tudtuk meg, hogy az ashram vendégházában lakóknak lehet vásárolni kajajegyet, ami egy napra (6.40-7.45 reggeli, 11.15-12.30 ebéd, 5.45-6.00 vagy 8.00-8.45 vacsora) 20.-ba kerül. Ez azt jelenti, hogy ha az ember ügyes, ketten napi 100.-ból ki lehet jönni.
A 'dining room', ahol enni lehet az előre megváltott jeggyel, igen érdekes. Olyan mint egy menza. A bejáratnál le kell venni a cipőt (ahogy majdnem mindenhol ebben az országban), aztán sorba kell állni és az ember tálcájára rakják az ételt. Nagyon finomakat főznek, nem túl fűszeresen. Elég nagy adagokat adnak. Vannak kis asztalkák azoknak, akik lótuszülésben szeretnek enni és rendes asztalok a puhányoknak. Az ashram minden épületében (guest house is) van ivóvíz, ami itt igen nagy dolog. Sajnos az ashram területén nem szabad fényképezni, és külsősök csak egy kis részére mehetnek be. Amit eddig láttunk, az nem volt túl érdekes. Sri Aurobindo sírját ugyanúgy imádják az emberek, mint a Krishna vagy Ganesh szobrokat. A márvány sírhely fel van virágozva és körülötte imádkoznak a hívek.

Mother egyébként túlélte Aurobindot, és halála után is Pondicherryben munkálkodott. Az ő elgondolása alapján épült és épül a várostól 8km-re az Auroville nevű kísérleti falu (www.auroville.org), ahol pillanatnyilag a világ 30 országából összesen kb. 2000-en laknak, de 50.000 a tervezett hely. Ebből 4 magyar, azaz egy család, akik 6 éve élnek itt, apa, anya és két huszonéves gyerek. Az anyukával 'véletlenül' találkoztunk is, az Information Centre büféjében. Ők a Kepes egy régi műsora alapján jöttek ki és úgy tűnt, elégedettek a hellyel. Auroville nagyon izgalmas. 1968 óta épül, amikor 124 ország képviselője hozott egy darab földet az alapokhoz. A központja egy óriási gömb (Matrimandir), ami meditációs épületként üzemel. A közepében a világ legnagyobb szintetikus kristálya áll - amit Németországban gyártottak. Ezt a látogató turistának kb. 3 másodpercig engedik látni, miután 10 perces néma sétával átmegy a kerten, és felmászik a gömbbe.

Aurovilleből visszaérve úgy döntöttünk, hogy többre vagyunk kíváncsiak annál, mint ami a szervezett kirándulásból kiderült. Béreltünk egy kismotort elég olcsón (80.-/ nap), de elég rossz is volt. Zabálta a benzint, és nem volt alapjárata. Arra azért alkalmas volt, hogy másnap elmenjünk újra Auroville-be, és beszélgessünk egy kicsit többet távolba szakadt honfitársainkkal a helyi életről. Kicsit elmélyítettük a kapcsolatot az Aurovillben élő magyarokkal és lassan kiderült, hogy azért itt is kicsit olyan, mint a kommunizmusban... az idea szép, de a helyet emberek lakják. Ahogy olvasgatunk, nézelődünk és beszélgetünk, elég sok ellentmondásos dologba akadunk és néhányszor egyszerűen nevetségesnek tűnik az a személyi kultusz, ami az 'Anyát' és az 'Apát' (ahogy mi hívjuk Aurobindot) körülveszi.
Alapvető képzavar és szóhasználati összevisszaság van az 'Anya' szóval kapcsolatban. Aurobindo egy prehindu kifejezésként használta, aztán lett belőle a Föld, de ma elsősorban a francia művésznőt értik alatta. Valahonnan hallottunk, hogy az Anyának volt gyereke (de ezt nem láttuk még írásban) és ő tervezte Aurovillet, de Franciaországban él. Néha ellátogat nyaralni, de nem része a közösségnek. Sok nyugat európai aurovillien néha hónapokra visszamegy az anyaországba pénzt keresni, majd Indiába visszatérve élvezi a fura-falu adta lehetőségeket. Találkoztunk azért szerencsére egy olyan házaspárral is, akik komolyan a spirituális fejlődés miatt élnek itt. 12 éve költöztek a faluba és szerintük, ha az ember elég elszánt és kitartó, itt valóban van mód a fejlődésre.
4 éjszaka után átköltöztünk egy kényelmesebb szállásra a Cottage Guest House-ba (90.-/éjszaka), ahol nagyon jónak találtuk, hogy van délutáni tea, olcsó a mosoda és kedvesek az alkalmazottak. Bekerülni ugyan nem volt egyszerű, mert az irodista bácsi kicsit tartózkodó és jól megvizsgált minket, mielőtt adott volna egy szobát. Aktívan pihentünk 3 napon át, én főleg, mert most én fáztam meg a boltokban lévő légkondiktól. Hétfőn reggel elindultunk északra, Chennaiba (helyközi express busz 54.-/fő, 3,5 óra).

A busz valami külvárosi pályaudvarra futott be, ami modern és tiszta volt. Innen helyi busszal bementünk az útikönyv szerinti legtöbb szállást kínáló környékre, az Egmore pályaudvarhoz. Legalább 3 órán át kerestünk, de nem találtunk egy olyan helyet sem, ami árban és minőségben megfelelt volna nekünk. Vonatra akartunk szállni, hogy átmegyünk a központi pályaudvarhoz, de az emberek fürtökben lógtak az ajtókból. A megváltott jegyünket egy félbolond hittérítőnek ajándékoztuk. Próbálkoztunk a busszal is, de az sem nyert. Feladtuk, és minden elvi és anyagi ellenérzésünket félretéve beültünk egy riksába. A fuvar áráról folyó alkudozásnak a taxióra bekapcsolásával vetettünk véget, aminek eredményeként a 30 rúpiás irányár helyett végül csak 12-t fizettünk. Oda vitettük magunkat az állami turista irodához, ami a Központi Pályaudvarral szemben van, és próbáltunk az ottani szálláson helyet kapni, de nem volt. Ott hagytuk a csomagjainkat megőrzésre és elmentünk megkeresni az Olympus szervizt, mert a fényképezőgépünk egyre kevésbé működik.
Óriási dzsunga ez a város, nagyon rosszul esett az utcán menni. A szervizben meg csak 4 napra vállalták volna a javítást, 4000 rúpiáért. Úgy döntöttünk, hogy 1 éjszakát maradunk, aztán tovább állunk, akkor is, ha ezentúl nem tudunk majd annyit fényképezni. Találtunk egy tűrhető szállást, ahol kipihentük az egész napos rettenetet, amit ebben a városban tapasztaltunk. Reggel nyitás előtt 10 perccel már a jegypénztárban voltunk a vonatállomáson, hogy mindenképpen meg tudjuk venni a jegyet még aznap estére. Fura módon, már nyitás előtt folyt a munka, így biztosítottuk a helyünket a Chennai-Agra Grand Trunk Express (2615) vonat 3A/C kocsijába (1410.-/fő Chennai 16.30 Agra 01.10 , 33 óra, az 2A/C-re a jegy 2207.-). De azért, hogy ne távozzunk úgy, hogy semmit nem láttunk a városból, befizettünk egy városnézésre a Sangita Travel Agency-nél (70.-/fő+ belépők).
A színvonal a béka feneke alatt, a város sem érdekes és idegenvezető megpróbált minket levenni, mondván, hogy az ő egyébként siralmas munkájának a díja nincs benne a városnézés árában. Jól összevesztünk vele és az utolsó programpontot kihagyva (állami múzeum, belépő külföldieknek 250.-/fő, indiaiaknak 20.-) visszamentünk a szállásra pihenni. A hotelt elhagyva kiriksáztunk a pályaudvarra, ahol beszereztünk két helyi magazint, hogy legyen mit olvasgatni a hosszú úton. Mikor elindult a vonat velünk, nagyon boldogok voltunk, hogy elhagyjuk ezt az államot.
A vonat nagyon kellemes volt, helyi viszonyokhoz képest tiszta (csak 2 csótányt láttunk), volt rajta angol wc is. Folyamatosan hozták a kávét és teát, még naponta háromszor meleg ételt is lehetett rendelni (30.-). Adtak takarót, párnát és törölközőt is, ami valóban tiszta volt. Igazán meg sem kottyant a 33 óra.
Az útra vett magazinok nagyon nagy tetszést arattak az útitársaink körében. Az első megkérdezte, hogy kölcsön veheti-e, aztán már csak lestük, hogy mikor olvashatnánk esetleg mi is bele, mert a vonat távolabbi részéből is jöttek és egyszerűen elvették az asztaláról. Az újságok kézen-közön forogtak az utastársaink közt - úgy tűnik, csak mi gondoskodtunk az "irodalomról". Mások végig aludtak vagy mobiltelefonáltak az úton.

Agrába hajnali 1-kor, menetrend szerint érkeztünk. Hiába drukkoltunk, hogy késsen a vonat, most nem tette. Mivel ez nem a legjobb időszak egy ismeretlen városban való szálláskereséshez, az állomáson vártuk meg, míg világosodni kezdett. Fogtunk egy riksát (az egyik legkevésbé pofátlant), akivel kis nehézségek árán sikerült egy tűrhető szállodához vitetni magunkat. A szállás - és az egész város- olyan hangos volt már így hajnalban is, mint egy repülőtér. A folyamatos áramkimaradás miatt mindenhol ment a generátor, és mivel a szobák nagy részén nincs ablak, a "cooler" nevű óriásventillátorok hangja tetézte a zajt.
Rövid és kevéssé hatékony pihenés után felkerekedtünk, hogy megnézzük a helyi nevezetességet. A koszon, bűzön átverekedve magunkat igyekeztünk a Taj Mahal felé. A kapuba érve nem hittünk a szemünknek. A belépő ára 750.- a külföldieknek (helyieknek 30.-). Kicsit elgondolkoztunk és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be. Tetőződött a negatívizmusunk, amit már napok óta mindketten éreztünk. Körbesétáltunk a környéken, veszekedtünk néhány önjelölt idegenvezetővel, aztán beültünk egy biciklis riksába, mert már ahhoz sem volt kedvünk, hogy sétáljunk a szemétdombokon.
Átvitettük magunkat a várhoz, ahova szintén nem mentünk be 300-ért fejenként. Ettünk egy jó drága étteremben ketten egy thalit (Agra, Only Restaurant 1 Thali, 1 liter víz, 2 roti= 185.-) és megbeszéltük a továbbiakat. A kaját nem sokkal később a wc emésztette meg, aztán aludtunk egyet a zajban.
Reggel 6-kor még egy vita a riksással és a boyjal, majd ismét a vasútállomás következett. Az egymásra részvéttel köszönő turisták egyikével szóba elegyedtünk. Egy francia fiú volt, aki Jaipurba ment tovább. Ő mondta, hogy egy magyar fiú is van itt, akiről kiderült, hogy 1 hónapja jön Pestről szárazföldön, és ő is itt akadt ki a legjobban. Kicsit beszélgettünk, aztán mindenkinek sok szerencsét kívánva mi elindultunk Delhibe. (Agra-Delhi Karnataka Express sleeper nem A/C 142.-/fő Agra 08.05- 3 óra)
Szerencsére Rajender (aki Pesten ösztöndíjas és ott találkoztunk vele), elénk jött a vonathoz. Elmentünk hozzájuk és nagyon kedvesen segítettek mindenben. Adtak finom ebédet és elkísért a testvére minket az Aeroflot irodába, ahol áttetettük a repülőjegyünket augusztus 11-re. Azért, hogy ne ilyen negatívan menjünk haza, még egy északi kirándulást bevállaltunk.
Este buszra szálltunk. (Delhi- Shimla "Delux" Government Bus 400.-/fő, Delhi 9.30 Shimla 8.00 -11 óra) Nagyon nehezen jutottunk ki a városból a forgalom miatt, aztán megálltunk valahol, és mindenki kapott egy üveg vizet. Mindenféle kiabáló árusok lepték el a buszt és az ablakokon keresztül is benyúlkáltak. Az egyikre rá is borítottam a fél üveg vizemet. Mikor végre elindultunk rendesen, benyomtak valami rettenetes hamis gajdolást a magnóba. Kb egy óra után megkértük, hogy kapcsolják ki és elaludtunk.
Reggel 8-kor értünk Shimlába, ahol megint kezdődött a szállás vadászat. Nehezítve azzal, hogy ez egy abszolút hegyoldal. Irtó fárasztó lépcsőket kell mászni. Valahogy lealkudtunk egy 900-as szállást 360-ra, ahol 2 nap után végre megfürödtünk. Meleg vízben! Felvettük a joggingunkat - mert itt hideg van - és elindultunk sétálni.

Bizonyára kellemesebb az élet itt szezonban, amikor nem esik az eső, de alapvetően szerencsések voltunk, mert volt néhány óra, amikor esernyő nélkül is lehetetett sétálni. A városka főtere és a körülötte lévő utcák nagyon rendezettek. Szép a kilátás a Himalája hegyeire és kellemes a levegő. Az autókat ide nem engedik be, ezért sok hordár van, akik eszméletlen pakkokat cipelnek felfele a szűk utcákon. Van egy "liftkomplexum", ami 5 rúpiáért felszállítmányozza a lusta turistákat a buszállomás szintjéről a belvárosi részbe. Ezt nem egyszerű megtalálni, de ha megvan, abszolút Békásmegyer feelingben lehet része az embernek a zárt liftben. Kellemes, hogy erre felé már nem nyomulnak annyira a turistákra. Talán azért is, mert itt a helyiek bőre is világosabb és ezért kevésbé tűnünk ki? A piacon az árus pedig nem fogadott el pénzt az egy darab gyömbérért, amit a megfázásom kúrálása végett akartam vásárolni.
Este lesétáltunk a buszállomásra és megvettük a jegyünket a következő napra Mandi felé.

Reggel 8-kor indult a buszunk Mandi felé (116.-/fő+5.-/csomag). Roppant kanyargós volt az út, de szerencsére egy óvatos sofőrt fogtunk ki. Mivel néha esett az eső, a busz egy-két helyen elkezdett beázni. Szerencsére mi jó helyen ültünk, és így nem lettünk túl vizesek. Kétszer álltunk meg, egyszer tea, aztán ebédszünetre.
Délután 2 felé értünk Mandiba. Eredetileg nem akartunk itt megállni, de nem volt közvetlen buszcsatlakozás. Csak este tudtunk volna tovább menni, de azt nem akartuk. Kerestünk egy szállást és sétálgattunk a faluban. Kedves hely. Vasárnap lévén a legtöbb bolt zárva volt, de nem is bántuk, mert így még nyugodtabb. A kis sikátoros utcák most a monszun alatt velencei hangulatúak. A helyi kispiszkosban (Vaishnar Dhaba) megvacsoráztunk. Érdekes volt látni, ahogy a helyiek "take out"-olják a kaját innen és sül a kemence falán a roti. Korán lefeküdtünk, hogy hajnalban mehessünk tovább.
Reggel 1/2 6-kor már a buszállomáson voltunk. Nem volt egyszerű kitalálni, hogy hogyan tovább, mert Dharamshalába csak 8-kor indult az első busz. Aztán segített valaki és felszálltunk egy buszra a megfelelő irányba, Palampurba (70.-/fő). Innen volt csatlakozás Dharamshala felé (25.-/fő). Ennél gyorsabb csatlakozás már nem is létezik, mint amilyen a miénk volt. A palampuri buszállomásra beérkező buszunk ugyanis keresztezte az útját annak a busznak, ami Dharamshalába ment. Leugrottunk, és rohantunk a gurulófélben lévő busz után. Elértük. Dharamshalába érve még meg kellett találni azt a buszt, ami felvitt minket aztán McLeodganjba (7.-/fő). A daramsalai buszállomáson dolgozó igen kitartó koldusgyerekekkel nagy nehezen megértettük, hogy nem kapnak pénzt. Délután 4 felé megérkeztünk.

Ez aztán egy szezontól függetlenül kül- és belföldi turistáktól hemzsegő falu. Mi egy csendes, tibetiek lakta településre számítottunk, és sajnos ismét csalódnunk kellett. De ha már itt vagyunk, megpróbáljuk megtalálni a számunkra legjobb szállást. Az utcák nagyon szűkek - érthetetlen, miért nem tiltják ki innen az autókat, amiktől rendszeresen akkora dugók vannak, hogy még gyalogosan se lehet haladni.
A nagy dudálás, és tumultus közepette megtaláljuk a Yellow Guest House-t. Tibetiek üzemeltetik, akik sokkal kellemesebb partnernek tűnnek, mint az indiaiak. Jobban beszélnek angolul, és nem akarnak mindig meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit a vendég gondol. Maga, a szállás elég jónak tűnik, és 250 rúpiáért meg is kapjuk. A szennyeseinket SOS bevittük egy helyi mosodába, hiszen már csak annyi ruhánk maradt, hogy épp ki tudunk menni az utcára. Aztán ebéd után néztünk.
A hoteleket és éttermeket vagy indiai vagy tibeti személyzet működteti, mi pedig megfáradva az indiai mentalitástól, inkább az utóbbiakat keressük. Ezért is ültünk be egy, a tibeti monostor tulajdonában lévő étterembe (Shangri-la, 140.-/2 fő)a buszállomásnál. Tiszta, barátságos hely, ahol megnyugodva láttuk, hogy a személyzetben egy kivétellel mindenki ferdeszemű tibeti. Az étlapon a fehér ember számára megszokott "kontinentális" kaják mellett ott szerepelnek a tibeti ételek, némi magyarázattal. A rendelés úgy történik, hogy egy kis cetlire kell felírni a kívánt ételt az árával együtt. Indiában ez eddig nem tapasztalt, példás precizitás. Itt is, mint sok helyen lehet kapni kimérve ivóvizet 5.-/liter áron. Mi valami levest, és krumplival illetve zöldséggel töltött momost rendeltünk. A momos leginkább a raviolira emlékeztet, csak a formája kifli alakú, és nagyobb. Egészében nem volt valami ízletes ez az ebéd, de nagyon jól esett mégis, hiszen fáradtak és éhesek voltunk. Élveztük az étterem nyugalmát, amiben Indiában eddig nem sok részünk volt. A fizetéskor nem fogadnak el borravalót, hanem egy fadobozba kell bedobni a kijáratnál az összeget, amit a vendég gondol.
Terveink szerint szombatig szerettünk volna egy kellemes, csendes szálláson eltölteni néhány napot, hogy kifújjuk magunkat, mielőtt visszamegyünk Delhibe. Erre talán ez a kedves tibetiek vezette vendégház alkalmas is lett volna, de sajnos rövidesen észrevettük, hogy a levegő nagyon nedves, a falak dohosak. Az egyik sétánk során teljesen eláztunk az esőben, és ruháink egy napi szárítás után is ugyanolyan vizesek maradtak, mint amikor kilógattuk őket. Nincs hát ezzel vége a szálláskeresésnek, mert nem maradhattunk ilyen körülmények között. Megérkezésünk másnapján végignéztük a jobb, és drágább hoteleket is, amik kevésbé vizesek, és egy csendesebb utcában sorakoznak. Végül a Him Queen mellett döntöttünk (450.-/éjszaka).
Ez az első eset, hogy olyan hotelben szálltunk meg, amit az útikönyv is ajánl. Igaz, indiai a személyzet, de kedvesek, jól tudnak angolul, és a szobák is kellemesek, a hegyekre néznek és van erkélyük. Persze semmi sem megy simán, mint ahogy azt ebben az országban megszoktuk. Röviddel a szoba elfoglalása után kiderül, nincs hidegvíz. Ilyen még nem volt. Talán rosszabb lenne, ha meleg nem lenne, de azért ez se túl jó. A recepciós előzékeny, és mondja, hogy máris hívja a szerelőt. Mi bizakodunk, hogy megoldódik a dolog. Addig is elmegyünk, és beszerezzük a Delhibe szóló buszjegyünket a pénteken induló luxusbuszra (Tibet Tours & Travels, www.angelfire.com/in2/dawa, tibetdawa@yahoo.com, 400.-/fő), aztán megebédelünk egy másik tibeti étteremben, ami drágább, de sokkal ízletesebb főztöt kínált, mint a tegnapi (Tibetan Tours felett, Tibeti thali-65.-).
Visszatérve a hotelbe a recepciós azzal a hírrel fogad minket, hogy a vízszerelő ma nem ér rá, és majd csak holnap jön. Kicsit bosszankodunk, mert már arra számítottunk, hogy ebben a hotelben végre normálisan lezuhanyozhatunk. Maradt az a technika, hogy a bojlert kikapcsoljuk, a víz lehűl, kifolyatunk egy vödör hideg vizet, bekapcsoljuk a bojlert, megvárjuk, még felmelegszik a benne levő víz, aztán a már korábban leírt locsolkodós módszerrel fürdünk, összekeverve a vödör és a bojler tartalmát. Éljen a 21. Század!
Estefelé elhatározzuk, hogy a vacsorát az olcsóbb, bár nem túl elegáns bódék egyikében fogyasztjuk el. Ezek az építmények az utcákban itt-ott elszórva látható, fából és egy palatetőből készült büfék, amikbe kb. 8 ember fér be. Az utca felől nincs fala, tehát jól látható, amint az 1 fős személyzet főz, és adogatja az étket a bent ücsörgő vendégeknek. Érdekes, hogy itt leginkább nyugati turistákat látni, az üzemeltető és a menü pedig indiai. Az étlap tanulmányozása után rendeltünk, de a szakács közölte, egy fajta kaja van. Azt kértük.
Nem sokkal később beült mellénk három srác, akik láthatóan otthonosan mozognak a környéken. Pár perc beszélgetés után kiderül, egyikük - a legharsányabb - dán, a másik ausztrál, a harmadik angol. A dán srác hegesztő. Az évből négy hónapot dolgozik, a többiben meg él, utazik a keresetéből. Na igen... Hármuk közül ő a legérdeklődőbb, így rövid idő alatt az EU csatlakozástól a SARS-on keresztül a magyar gazdasági helyzetig mindent megbeszéltünk. A sötét utcákon visszasétáltunk a szállásra és megpróbáltunk TV-t nézni, de először az adás, majd a villany is megszűnt, aludtunk.
Reggel kiderült, hogy a vízvezeték szerelés nem megoldható falbontás nélkül. Felajánlottak egy szobát 600-ért, de mi inkább bevállaltunk még egy éjszakát így, és másnap átköltöztünk egy ugyanolyan 450-esbe, ahol volt víz.
Délelőtt szerencsénk volt az idővel és expediciót szerveztünk Dharamshalába. Lemásztunk a hegyi ösvényen, ahol néhány helyen megdöbbentő élményben volt részünk. Sok itt is a szemét és néhány helyen emberi ürülék keresztezte az utunkat. A kirándulás fő célja az egyetlen ATM masina megtalálása volt, hogy pénzt vehessünk magunkhoz. A gépezet egészen lent, a Head Post Office-al szemben van, de természetesen nem működik.
Busszal jöttünk vissza McLodganjba. Végülis itt is lehet pénzt szerezni, ha az ember valutát vált be, illetve 5%-ék kezelési költségért visa kártyára is adnak rúpiát. Beváltottuk azt az eurot (Space Shuttle-buszpályaudvar 51.20.-), amit a kanadai vámnál kaptunk vissza, és ebből gazdálkodtunk a továbbiakban. Vásárolgattunk, mint rendes turisták, ügyelve, hogy ne legyen nagy a túlsúly.
Másnap megkíséreltünk bejutni a város szélén álló buddhista templomba. Távolról megnéztük, ahogy a 14. Dalai Láma bevonult a kíséretével, ami tibeti szerzetesekből és géppisztolyos testőrökből áll. Már megérkezésünk után röviddel kiderült, hogy azért van olyan nagy nyüzsgés a városban, mert a Dalai Lama augusztus 4-től 12-ig minden nap ún. tanításokat tart. Nagy tömeg ember vonul minden nap a templomba hallgatni a Lama beszédeit, nagyrészük tibeti, a többi nyugati, és csak nagyon kevés indiai. A tanítás tibeti nyelven folyik, a külföldieknek pedig szimultán fordítják több nyelvre, és rádióadón sugározzák. Így tehát sok ember kisrádióval és fejhallgatóval felszerelve üldögél a templomban és körülötte. A templomba csak egy regisztrációs kártyával lehet bemenni a tanításokra, de ilyet több napi erőfeszítéssel sem sikerült szereznünk. Egyébként egy biztonsági kapun és egy kisebb motozáson kell átmennie annak, aki be szándékszik jutni.
Végül akkor néztük meg a templomot belülről, amikor délután 4-kor lejárt a Lama munkaideje, és a tömeg elkezdett kiáramlani. Ekkor már nincs semmi ellenőrzés, gond nélkül sétálgattunk. Érdekes volt látni, milyen sokféle figura jön a tanításokra, az európai divathippitől a 80 év körüli tibeti öregekig - akik valószínűleg a Himalajan keresztül menekültek Tibetből. Egy kiadós eső gondoskodott róla, hogy alaposabban szemügyre vegyük a templomot, és az embereket. Sokan a tanítások befejeztével - életkortól függetlenül - fárasztó, tornagyakorlatnak is beillő imádkozásba kezdtek, mások csak üldögéltek, és várták az eső végét.
Az ebédünket egy kellemes étteremben fogyasztottuk el, ahol ismét érdekes emberekkel ismerkedtünk meg. A helyhiány miatt mellénk ülő középkorú Mexikóból származó házaspár második napja volt Indiában. A férfi rákkutatóként bejárta a világot, most épp az USA-ból költöznek majd át Svájcba. Egyetemre Torontóba járt, így volt néhány közös élményünk. Megpróbáltunk nem túl sok rosszat mondai Indiáról, de azért biztattuk őket, hogy legyenek óvatosak. Bár ők egyáltalán nem "budget tourist"-ként utaznak és az 5 hetes vakációból 3 hetet Nepálban egy monostorban fognak tölteni. A végén kifizették a mi számlánkat is, ami nagyon kedves volt tőlük.
Ez az utolsó napunk a Himalájában. Délelőtt rápihentünk az előttünk álló éjszakai utazásra, aztán ki kellet csekkolnunk a szobából. Szerencsére a csomagokat ott lehetett hagyni megőrzésre, így csak kevés cuccal a hátunkon sétálgattunk a nap hátralevő részében. Ebédelni A Yak nevű étterembe mentünk, ami hiba volt. A rendelés leadása után láttunk néhány csótányt, majd a kiszolgálás és a kaja is rossznak bizonyult. Kénytelenek voltunk átmenni egy másik helyre még egy tortát enni, hogy azért nem maradjunk éhesek. Utolsó pénzünket is elsoppingoltuk és elettük a monostor éttermében.
Este majdnem pontosan 8-kor indult a buszunk. Kényelmes volt a hely és egész sok európai és tibeti volt az útitársaink között. Körülbelül 3 órával az elindulás előtt volt az első fél órás pihenő egy drága szállodánál, amivel szemben kis bódék is álltak, hogy minden igénynek megfelelő hely legyen. Kicsit leszálltunk körülnézni. Érdekes volt, ahogy a vaksötét himalájai úton egyszercsak felbukkant egy csapat félmeztelen indiai biciklista fiú. Természetesen mindenféle kivilágítás nélkül, viszont óriási zajjal, az egyik bringa csomagtartójára szerelt magnónak köszönhetően. Minden tiszteletünket kiérdemelték ezek a bátor éjszakai sportemberek. Lassan újra elindultunk, és őrült tempóban száguldottunk a főváros irányába.
Majdnem Chandigharh-hoz értünk, mikor elromlott a busz váltója. A nagy sötét út szélén úgy tűnt, hogy nincs esély a továbbmenetelre. Örültünk, hogy van még időnk, mi nem siettünk. Azok kedvéért, akik viszont siettek, perceken belül előkerültek a semmiből a riksások. A buszsofőrök az elemlámpánkat kölcsönvéve nekiestek a szerelésnek és hamarosan indulásra kész volt ismét a jármű. Egészen Delhi külvárosáig, a Tibeti Camp-ig robogtunk probléma nélkül. Akkor aztán a busz megállt, és a kalauz ellentmondást nem tűrően közölte, hogy "last stop", azaz ez itt a végállomás. Eredetileg a a belváros lett volna a végcél, de úgy tűnt, a busz ismét megadta magát.
Mivel Dharamshalában amúgy is azt hallottuk, hogy a Tibetan Campben olcsó és jó szállások vannak, hát leszálltunk, és magunk mögött hagyva értetlenkedő útitársainkat körülnéztünk hotel ügyben. Sajnos nem volt üres szoba, amit kivehettünk volna, pedig az árak tényleg barátiak voltak. Meggyőztük hát magunkat, hogy még úgyis messze vagyunk a belvárostól, és inkább beljebb keresünk szállást.
A buszunk már nem volt ott, ahol leszálltuk róla - talán sikerült megszerelni a váltót -, így magunk kellett megoldjuk a további közlekedést. Riksába ültünk, és a Cannaught Place-re, azaz a Delhi közepén lévő kör alakú térre vitettük magunkat. Reggel fél 9-kor még semmi élet, a boltok zárva. Némi tétovázás után összefutottunk egy értelmiséginek tűnő, kedves, turbános bácsival, aki ajánlott egy jó szállást, fogott egy riksát és kioktatta a riksást, hova vigyen minket. Búcsúzóul még annyit mondott nekünk, hogy 10 rúpiánál ne fizessünk többet a fuvarért, bármit is mond az emberünk. Ez szimpatikus volt, és nagyon jól jött a segítség. Pár percen belül egy valóban tiszta és kultúrált hotelben voltunk, ahol némi alkudozással 400 rúpiáért kivettünk egy szobát.
A környék a Main Bazar névre hallgat. Az utcák koszosak és tömeg van. Ami feltűnt, hogy errefelé sok a fehér ember, az európai turista, akik egy kis mellékutcában, a German Bakery nevű étkezdében koncentrálódnak. Itt kaphatók a nyugaton megszokott péksütik, és viszonylag nagy a választék, igaz, a nyugatiak zsebéhez mért árakkal. Ezen kívül van internet, és az emeleten egy Guest House, ami elég olcsón (250-350.-/éj) kínál szobákat. Itt reggeliztünk, majd utána felkerekedtünk, és újabb kísérletet tettünk a fényképezőgépünk megjavíttatásra. Rövid időn belül kiderítettük, hogy az Olympus szerviz a már említett központi téren van. Ott digitális gépeket nem javítanak, hanem elküldik Bombayba, onnan megjavítva vissza Delhibe. Ez minimum 10 nap, mi pedig másnap utazunk. Pontot tettünk az ügy végére, beláttuk: a megoldás a budapesti szerviz.
Nem maradt hát jobb ötletünk, mint tenni egy sétát a szállásunk körüli utcákban, és vásárolgatni. A városnézésről lemondunk, mert rettentő meleg volt, és egyébként sem találtunk az útikönyv leírásában kihagyhatatlan látnivalót. A turista látványosságok nagyon messze vannak egymástól és Delhiben amúgy is nagyok a távolságok, busszal, vonattal vagy riksával lehet csak közlekedni. Már a hazautazás szele legyezgetett minket, és cseppet sem volt kedvünk hazudozó, pénzéhes taxisokkal veszekedni, hogy eljussunk az egyik pontról a másikra. Delhiben végképp kimerült az ország iránti érdeklődésünk. Dél körül hulla fáradtan tértünk vissza a szobánkba, és talán most először tettünk úgy, ahogy a legtöbb indiai: aludtunk egyet délután.
Utolsó Indiában töltött napunkon ismét ellátogattunk indiai barátunk, Rajender (Raju)családjához. Egyik nagy hátizsákunkat náluk tettük le dharamshalai utunk előtt, ezt mindenképp be kellett tehát gyűjtenünk. Raju és az egész család már régi, jó ismerősként fogadott minket. Nem maradt el a bőséges indiai ebéd sem, amit autentikusan a földön ülve fogyasztottunk el. Délután Pushpával, Raju húgával lementünk a környékbeli piacra, ahol Hajni régi vágya teljesült: a kézfestés. Az indai hagyományok közé tartozik, hogy esküvők és nagyobb ünnepek alkalmára hennával mintákat festetnek a nők a kezükre, néha lábukra is. Ezúttal Hajni bal keze volt az áldozat, amit kb. 20 perc alatt pingáltak ki egy kis sámlin ülve. Az eredmény kb. két hét alatt lekopik.
Pushpa - mint azt korábbi látogatásunkkor is láttuk - magántanítványainak, 10 év körüli kisiskolásoknak ad órákat otthon. Ezúttal, vasárnap ellenére is beszállingóztak a gyerekek a lakásba. Később kiderült, hogy csak azért jöttek, hogy átadják nekünk az ajándékaikat. Nagyon meglepődtünk, de aranyosak voltak. Megható volt ez a kedvesség, hiszen nem is ismernek minket. Este felé az egyik kislány aztán még táncbemutatót is tartott nekünk délindiai, és punjabi táncokból. Raju öccse, aki grafikus designer, megmutatta eddigi munkáit, amiket nagyobb indiai cégeknek, újságoknak készített. Este végül elbúcsúztunk, és visszamentünk a hotelbe, hogy összeszedjük az összes csomagunkat, és még egyszer megmossuk kosztól és izzadságtól ragacsos testünket.
Leplezetlen örömmel pakoltunk be a taxiba, hogy megtegyük utolsó utunkat Indiában: a repülőtér felé. Menet közben még búcsúzóul kaptunk egy kis vezetéstechnikai bemutatót sofőrünktől, egy 20 év körüli fiútól. Forgalmi helyzettől függetlenül az érdeklődését a rádió hangoló gombja, a saját frizurája, és a környező járműveken utazó nők kötötték le. Laci előtt az anyósülésen többször lepergett eddigi élete az események láttán, de végül csak elérkeztünk a reptérre. 4 órával a gép indulás előtt már a helyszínen kell lenni az előírások szerint. Mi még előbb érkeztünk, de nem bántuk, mert a városban uralkodó káoszhoz képest a repülőtéren már nyugodt légkör és légkondicionálás fogadott.
Mint ahogy utunkon többször, most is szóba elegyedtünk egy "sorstárssal", egy osztrák pasas személyében. Ő Nepálban volt dolgozni, és gondolta, visszafele átjön Indiába körülnézni. A miénkhez hasonló tapasztalatokkal, és szintén leplezetlen megkönnyebbüléssel készült elhagyni Indiát. Azért még vásárolt a reptéren egy jó drága képeskönyvet Indiáról, hogy lásson valami szépet is róla. Fura, hogy majdnem minden nyugati turista szeme felcsillan látva más külföldit, akivel végre eszmét cserélhet, és végre megértő fülekre talál. Osztrák barátunkkal könnyedén csevegtünk, mint egy rokonnal: végre valaki, aki tudja hol van Budapest, és rendesen érti, amit mondunk.
Maradék rúpiánkat a reptéren akartuk elkölteni, de a külső váróban privát boltok vannak, ahol a rendes ár+10%-ba kerül minden. Pár óra elteltével a belső, "tax free shop"-os váróba kerültünk, ahol az árak dollárban vannak kiírva, és van ahol nem is fogadnak el indiai pénzt. Tervünk, hogy itt verjük el utolsó rúpiáinkat, dugába dőlt, hisz minden méreg drága. Sebaj, már csak percek kérdése, és irány a civilizáció!
Hajnali 5-kor felszállt a gépünk Moszkva felé. Hajni már észre sem vette a felszállást, az Urál hegység felett ébredt fel először. Laci látta a Kinai nagyfalat és sok kis falut a hegyek közt. A 6 órás úton egyszer kaptunk enni valami indiai szerűt.
A moszkvai reptéren óriási táblák hirdetik, " ez egy másik világ", és ez igaz is. Tisztaság és civilizáció, 15 fok fogadott minket. Azért voltak még érdekes dolgok. A tranzit sorban várakozva a világ minden pontjáról érkezett utasok egykedvűen hallgatták, amint egy egyenruhás néni (földi kísérő) szigorú hangon kiabálja egyes városok neveit angolul, rettenetes orosz akcentussal. Fél órán át Düsseldorf, majd London és Párizs is következett. Néha mondatba is helyezte e szavakat, mint például "Passangers to Düsseldorf", így az emberek rájöttek, hogy őket hívják a tranzit pulthoz.
A 2,5 órás várakozás meg sem kottyant. A Malév Fokker 70-es gépén családias hangulatban és kiváló, előzékeny kiszolgálásban volt részünk. A Ferihegyen minket fogadó 31 fok kellemes volt. Jó volt látni a hipermodern-civilizált várost és hallani a csöndet. Jó volt megérkezni Budapestre.

Fehér Hajni - Reményi Laci

I. rész - Delhi - Jaipur - Vadodra - Daman - Mumbai - Goa - Hubli >>
II. rész - Bangalore - Hassan - Maysore - Ooty - Coimbatore>>
III. rész - Pondicherry - Auroville - Chennai - Agra - Delhi - Shimla - Mandi - Dharamsala - Delhi

A szerzők saját oldalait a http://www.easteam.net/india címen találjátok.

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.